1962 tavaszán Kardos Klára arra kérte Sík Sándort, hogy mondja el verseivel kapcsolatos emlékeit és gondolatait. A költő ekkor tett megjegyzéseit írásban is rögzítette. Mivel „ezek nemcsak a kutató, hanem az olvasó számára is értékesek”, ezért – erősen megrövidítve és „az élőszó esetlegességéből kissé kiemelve”– az 1976. évi Összegyűjtött versek is közölte őket. Eme újabb közlés során a megjegyzések szövegét az eredeti kézirathoz igazítottam, tehát jelentősen kibővítettem, de a Kardos Klára által lejegyzett szöveget ezúttal sem szó szerint, hanem az írott szó nyelvi kívánalmaihoz igazítva adom közre. – A versek címe mellett feltüntettük, hogy azok szerepelnek-e az Őszi fecske (1959, ŐF), az Áldás (1963, Áld) illetőleg a Rónay György által szerkesztett A kettős végtelen (1969, KV) című válogatáskötetekben. (KA)
Egy orosz regény volt akkor erkölcsi vita tárgya, Szanin című, a szerzőjét már elfelejtettem [Mihail Petrovic Arcybasev, ford. Szabó Endre, Bp., 1909] és egyébként se jó nem volt, sem érdekes, de valami pedagógiai célból el kellett olvasnom. Ennek a végén van egy szép kép: a hős szembenéz a nappal és elindul. Ez a kép föl-fölmerült bennem, és mikor ez a mondanivaló formát keresett, valahogy ez a kép fogta meg.
Görögizáló. Olyan, mintha metrikus volna, de valójában magyar hangsúlyok. Inkább formailag izgatott.
Eléggé sokszor feltűnő motívum. Tárgytalan líra még az elején.
Maeterlinck-hatás.
Ez a régi piarista háznak a folyosója.
Ez is Maeterlinck-hatás. Élményi alapja azért van ezeknek az első holdas verseknek: nyaranként, mikor otthon voltam Gödöllőn, nagyon szerettünk anyámmal meg a testvéreimmel vacsora után kisétálni az isaszegi országútra. Több vers is szól erről, pl. a Porban és éjszakában.
A mi házunk kertjének a végén mentek a vasúti sínek, a pesti vasúti vonal. Ez az éjszakában vágtató vonat, kivilágított ablakaival egyik leggyakoribb élményem. „Mezőn” azért, mert a mi házunk volt az utolsó a faluban, azután már a mező következett.
Azok közül a versek közül való, amelyeket a Nyugatnak beküldtem.
Egészen fiatal kispap koromból.
Ezt is beküldtem a Nyugatnak
Az isaszegi országúton volt a Malomtó, messze kint. Ha messzire akartunk sétálni, odáig mentünk. Ezt a verset akkor nagyon szerettem és becsültem, az átlagnál jobban.
A Nyugat nem felelt jelentkezésemre. A kesernyés hangulatot azonban hamarosan feloldotta egy váratlan siker: a Petőfi-társaság Vigyázó-díjának elnyerése. Sem a Petőfi társaságnak, sem a pályázatoknak nem volt nagy tekintélye akkoriban, mégis megragadott az a lehetőség, hogy minden feltétel és megkötöttség nélkül egyszerűen lírai költeménnyel vagy költeményekkel pályázhatom. Akkoriban készült el az a versciklusom, amelyet a harmadéves bölcsészkorom vakációjában átélt, több mint két hetes vági tutajkirándulás élményeiből írtam és amelyről úgy éreztem, hogy a legjobb, ami telik tőlem. Beküldtem hát a ciklust, s a kísérletet egészen váratlan siker követte. A bíráló bizottság döntő tagja Harsányi Kálmán volt, a kitűnő költő és nagyszerű ember, akinél különb versbírálót abban az időben aligha lehetett volna találni a magyar irodalomban. H. el volt ragadtatva a versektől. A sikernek volt némi hatása további írói pályámra, megerősítette írói öntudatomat, hogy amit jónak és eredetinek érzek verseimben, az nem öncsalás. És megszerezte nekem Harsányi Kálmán barátságát, amely ennek a kivételes embernek haláláig csak melegebbé és mélyebbé vált.
Ez átérzett vers, de azért valahogy mégis csak formailag nem tetszik nekem igaznak. Egyike azoknak, amelyek a legtöbb embernek voltak élmény: alkalmas arra, hogy beleélje magát egy hívő olvasó.
Ez egy Prohászka-elmélkedés versbe tétele, amelyet nagyon szerettem. Természetesen ott van mögötte a liturgia is, az a sok alkalom, amikor ez így szokott lenni. – Eredetileg „Sanguine pluit” címmel jelent meg. (KA)
Gondolom, a legépebb versek egyike ezek között a régiek között.
A verset Sík Sándor Összes versei (1940) közül kihagyta, de – elsősorban Turry Peregin megzenésítésére tekintettel – itt mégis meghagytam. (KA)
Egy barátomnak meghalt egy közeli hozzátartozója: szóval tényleges haláleset alkalmából íródott.
A forma (hármas rím) fogott meg. Persze a formákra sok külföldi, főleg francia befolyás is hatott ebben az időben; pl. ez a vers azt gondolom, nem született volna meg a Cyrano versikéi nélkül. Olvasgattam akkor erősen a kétkötetes modern francia antológiát, és innen vettem sok minden formát.
Abban az időben ezt tartottam a legjobb versemnek. Ennek minden sora igaz. Itt persze javítva van. A Szembe a Nappal kötetben sokkal gyöngébb.
Ezt is nagyon értékeltem annak idején.
Nagyon zeneinek éreztem. Ennek is megvan az élményi alapja: Gödöllőn Ilma néném házában az utcára néző kétablakos szobában volt a zongora. A családnak hol ez, hol az a nőtagja ült hozzá, én a ház előtt padon üldögéltem vacsora után és hallgattam az ákáclombokon keresztül. Akkor is szerettem már, azóta is a zongoraszót messziről.
Ez teljesen kigondolt kép.
Ez már amolyan harcos vers akart lenni, a Zászlónk körének gondolata. – Egy temesvári versolvasó estén Kosztolányi azzal fordult hozzám, hogy ebben a versben, amelyet utolsónak olvastam fel, úgy sikerült kifejeznem a „keresztény éberséget” mint még soha senkinek. Ma azt hiszem, hogy csak azért mondta ezt, mert valami kedveset akart mondani. Akkor azonban a kezdő költőnek, akinek még könyve sem jelent meg akkor a már országos hírű író részéről ugyancsak jól esett ez az elismerés.
Voltaképp a Nyugatnak szólt, s ezt meg is érezte Karinthy, aki írt róla és kigúnyolta. Persze nem magammal hasonlítottam én össze őket, ha a versben úgy van is, hanem inkább a Prohászka-féle világgal. És persze később aztán nagyon röstelltem én ezt.
A Prohászka-féle gondolatvilág.
Erre a ciklusra hatott egy és más az előbb említett franciák közül: elsősorban Maeterlinck. Aztán még Rilke Stundenbuchja és Kosztolányi hangulatversei. Akkoriban volt legmelegebb az a barátság, amely Radványi Kálmánhoz fűzött, ő is jelen van a versek hátterében. Egyébként a nagyon fiatal papi léleknek – nem is problémáit – inkább hangulatait próbáltam kifejezni.
Olga húgom lefordította németre, és nagyon tetszett nekünk, a vers is, a fordítás is.
Tényleg valami influenza-félében feküdtem hosszabb ideig.
Ezt nagyon tiszteltem akkoriban. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen egészen rövid dalokat tudok írni. Csak persze ezek mögött nincs igazi átélés.
A Zászlónk szellemének kicsendülése. (Megemlítem, hogy valaki szerint Babits hatott rá.) Ez igaz: a versformára.
Ballada a szépség szomorúságáról
Ezt nagyon átéltem, Radványi-féle közös élmény volt. Ballada, francia értelemben: a forma.
A Verlaine-féle dallamos versek is erősen hatottak rám. Húsz évvel ezelőtt még el tudtam volna mondani azt a verset, amelynek dallama érződik ezen.
Sokszoros élmény: a régi piarista ház a Dunaparton volt, és régen tisztességes telek voltak, amelyeken jégdarabok jártak a Dunán. Most egypár éve nem járnak.
Olga megzenésítette, és karácsonyeste ma is énekelni szoktuk az első és az utolsó versszakát.
Legtöbbet emlegetett soraim. Nem is költői, hanem papi élmény.
Ezt kifejezetten előszónak írtam. Sokkal hosszabb, mint kívánatos. A stanzát örömmel írtam.
Akkor nagy elemi csapások voltak, úgyhogy ennek is reális élmény az alapja. (Jegyzet a 24. sorhoz: „a kecskeméti földrengés” a 28.-hoz: „az 1913-i nagy áradások”.)
Az első külföldi utam első tanári évem után, még nem voltam fölszentelve. Többek közt Bécsből kilátogattam Badenbe, ahol apámnak az idősebb nővére élt férjével, s ott töltöttem náluk pár napot; onnan sétáltam ki a gyönyörű környékre. Többek között a rauchensteini vár mellett is többször elmentem és megragadott engem. Az, hogy „jött Nyugatról”, azt jelenti, hogy az utazás, amit tettem, odáig terjedt, hogy Németországban is voltam, Münchenben. Ezúttal egyedül utaztam még.
Egy kép alá írtam a Zászlónknak, ahol egy csontváz veti a magot.
Az első teljesen reális költeményem: mint tábori lelkész gyóntattam. A pécsi 19-es ezred népfölkelői tartoztak hozzám, ezekkel beszélgettem esténként.
A tábori lelkészség első heteinek fő élménye volt.
Míves versek. Persze szerettem volna sokkal többet, de aztán meguntam.
A Zászlónk, ill. az Élet, amelynek akkor már Izsóf volt a szerkesztője én meg a segédszerkesztő-féléje, irodalmi estre ment Selmecbányára. Ott töltöttünk egy napot és rám igen nagy hatást tett, mikor lementünk a bányába. Akkor írtam ezt a verset. Persze itt is minden meg van nagyítva.
A költő később két versszakkal kiegészítette ezt a költeményt:
Nem igaz! Júdás zárd el a füled!
Egy a valóság: áll a Feszület.
A Feszület, melyen a Megfeszített
Igazságot s irgalmat egyesített.
Júdás, Júdás, – a végső pillanat:
Tereád várnak a kereszt alatt.
„Barátom” – hív a Jézus csókja, – mit vársz?
Most lebben át a mennyországba Dizmász.
Talán ez a legcsináltabb a lelkiéleti, vallási élmény körbe tartozó versek közül. Azok a hatások, amelyeket a Belülvalók mécsével kapcsolatban felsoroltam, itt is érvényre jutnak.
Maga az élmény valóban a Gellért-szobor: azt vettem egyszer észre, és kiugrott bennem ilyen óriássá. Forma: Poe Hollója.
Ez egy egész különleges helyen született. Etelka nagynéném, anyám nővére, Olga unokahúgom anyja színésznő volt, aztán otthagyta ezt a pályát és mint magántanítónő a galántai cukorgyár magániskolájában tanított, ott is lakott. Nagyon megszerették ott és Kufner báróékkal, a cukorgyár tulajdonosaival is jó barátságban volt. Egyszer meglátogattam és ott töltöttem egypár napot. Többek közt onnan kirándultunk egy erdőbe, én félrevonultam és átéltem ezt a verset, majd hamarosan meg is írtam. Ez még kispap koromban volt.
Stílusgyakorlat.
Talán az első nagy szabadversem. Persze azért olyan magamféle: dallamos.
Sokaknak nagyon tetszett. Nem tudom neki megbocsátani azt a halálos bűnt, a két ő-t („erdő őszült”). Szintén Maeterlinck-hatás.
A ház előtti pad esti élménye
Ez is a dalok közül való, amelyeket szerettem. A vonaton, Selmecbányáról hazafelé velünk volt Berzeviczy Mária énekesnő az Operaház tagja – rendszerint énekesnőket is vittünk magunkkal ezekre az irodalmi estekre – , aki nagyon szépen énekelt, nagyon csinos volt, láttam, mennyire nézegették társaim, és élménnyé lett, hogy „íme itt a szépség megjelenik”. Akkor írtam ezt.
Ez konkrétabb, mint a Tavasz csengettyűje.
Pompás sajtóhiba fűződik hozzá. Ez a vers megjelent a Zászlónkban. Ott Radványi szokta a korrektúrát végezni, eszem ágáben sem volt, hogy valami hiba lehet. Nem is volt soha, csak ez az egy. Megjelenik a lap és így van az a sor :„vér a boldog látomás”. Szaladok Kálmánhoz: „Mi van veled, te szerencsétlen, tönkretetted a verset, nem vetted észre?” – „Tudod, Sanyikám, én észrevettem és majdnem ki is javítottam, de nem mertem. A mai költőknél sose lehet tudni, hogy mit akarnak…”
Csőre János nevű tanítványom. Akkor voltam az első osztályban Pesten osztályfőnök, vagyis másodéves tanár, vagyis egypár hónapos pap, 1911-ben. Úgy mondja el a vers ahogy megtörtént. Persza a képeket nem a lázas gyerek álmodta, hanem én tettem föl csak, de szószerint egy osztályfőnöki vers. Jani azután elvégezte az iskolát, nem érettségizett, mert rossz tanuló volt, de hozzám el-eljött még egynéhányszor. Nem tudom, mi lett vele.
Stílusgyakorlat.
A váci időből való, amikor Maeterlinck– Verhaeren– Verlaine, szóval a nyugati féligmeddig vallásos költők hatása érvényesült.
Súlyos vers és egészen konkrét, nem rokonszenves témája van. A katolikus tanítóegyesület lapjában (kongreganista lap volt) egy egészen csúnya támadás jelent meg ellenem. Elfelejtettem a nevét annak a buta tanítónak (mert aztán beszéltem vele és akkor láttam, mennyire buta), aki ott mindenfélét írt rólam: panteista vagyok, szabadszerelmet hirdete – : ez volt a két legfeltűnőbb vád. Amikor utóbb a Magyar Kultúrában két számra terjedő hatalmas tanulmány jelent meg a költészetemről Várdai Béla tollából akkor P. Bangha, a szerkesztő kifejezetten személyesen megmondta nekem, hogy az expiáció akart lenni azért a tanítók lapjabeli támadásért. Ezt a szót használta: expiáció.
Hát akkor még elmélkedtem is néha. Abban az értelemben, hogy akkor tudtam, most már nem. Akkor még nem tudtam, hogy nem tudok.
Szívesen megsemmisíteném, ha lehetne. Élménye a háború, mint ilyen, az a levegő, amiben akkor éltünk.
Voltaképpen inkább értekezés, mint költemény, de átélt.
Révai József visszaemlékezése szerint 1918 novemberében, a spanyolnátha-járvány miatt tartott iskolai szünet egyik délelőttjén írta a Gellérthegyen (A magyar piaristák és a Tanácsköztársaság, Budapest, 2013 [Magyarország piarista múltjából, 7], 128).
Révai József visszaemlékezése szerint Bugyiban készült 1919 nyarán, ahol a budapesti cserkészcsapat hetekig táborozott a Tanácsköztársaság alatt. Akkoriban Sík Sándor a keresztény-szocialisták helyett a parasztságban látta a jövő vezető osztályát (A magyar piaristák és a Tanácsköztársaság, Budapest, 2013 [Magyarország piarista múltjából, 7], 197-198).
Legnagyobb politikai bűnöm. Jött egy-két tanítványom és kértek tőlem indulót, aztán írtam nekik.
A mottó már a kötethez készült. Ennek a kötetnek jó része Balatonlellén született. Nagyon beteg volt a torkom, az orvos egy hónapi teljes hallgatást rendelt. Azt hiszem, április második és május első felében volt ez. Balatonlellén az Ajkai családnak, akikkel igen jóban voltam (a Regnum Marianumban volt a fiuk, ott ismerkedtem meg vele, utóbb barátom lett, majd meghalt és családja kiköltözött Dél-Amerikába) volt egy villája szép kerttel, amelyet rendelkezésemre bocsátottak, és lementem édesanyámmal együtt. A kerttel szemközt volt egy kis kertben Pantol bácsinak (Pantol Márton atya apjának, Pantol atya akkor még kisgyerek volt) a vendéglője, ott kosztoltunk és édesanyámmal csendben éltünk. Meg is gyógyultam és bőven írtam ott verseket. Amelyek kerti versek abből az időből, azok nagyobbrészt ebből a környezetből valók.
Ez meg az Akácvirágzás még gödöllőiek.
Egy cserkésztáborhelyen keletkezett még az 1920-as években [Bakonysárkány, 1920]. Károlyi József gróf vadászkertjében táboroztunk a Bakonyban, egy órányira a két legközelebbi falutól, egy gyönyörű nagy erdő fölséges szép tisztásán, ahol forrás is volt. És nemcsak az erdő meg a tisztás volt mienk, hanem egy vadászkastélya is volt ott a grófnak, amelynek három helyiségét rendelkezésünkre bocsátotta. Az egyik volt a konyhánk, a másik a kamránk, a harmadikban aludtak a látogatóba jövők. Mert nem volt könnyű látogatni a gyerekeket, nem lehetett megjárni egy nap alatt, ott kellett aludni. Úgy megszerettem a helyet, hogy megkértem a grófot, bocsássa rendelkezésemre azt a három helyiséget még néhány hétre. Meg is kaptam és egy nagy nyaralást csaptam. Lejött Ilmi, Pista (Szimon István), azután egy közeli zárdájukban tett látogatása alkalmával Valentina nővér (akkor még missziós nővér); meglátogattak bennünket gyónólányaim, Auguszta és Klára; jórészt ott volt [Stadler] Frida is. Egy órányira onnan volt egy tó, ahol – igaz a birkákkal és disznókkal egyött, de inkább a másik oldalon – fürödni is lehetett. Szóval gyönyörű nyár volt. Akkor írtam a Harangvirágot is, ott az erdőben.
Következő évben [1921] is Károlyi József grófnál táboroztunk a Gaja-völgyben, a patak partján. Akkor történt, hogy a lábamat nem törtem ugyan ki, de megütöttem, úgyhogy az egész két hetes táborázáson széken ülve kellett résztvennem. Ez pedig így történt. Bejártunk misére vasárnap és beajártam misézni hétköznap biciklin Fehérvárcsurgóra, ahol a kastély volt és az angolkisasszonyoknak egy házuk. Nekem persze nem volt biciklim, de volt valamelyik fiúnak és kölcsönadta nekem. Utóbb kiderült, hogy rossz volt a féke, de én azt nem vettem észre. Az országút menetes volt: föl-le. Egyszer csak azt láttam, hogy szembe velem jött egy ismerős bencés, Kováts Arisztid. Meg akartam állni, hogy üdvözöljem, de éppen egy lejtőnél voltunk, a fék nem működött, elestem és a bicikli ráesett a bal lábamra. De én makacs pedagógus voltam, föltápászkodtam és folytattam a bicikliutat, elmondtam a szentmisét, aztán vissza megtettem ugyanazt az utat biciklin. Akkor már fekete volt az egész lábam a vértől. Nem kifelé folyt, hanem befelé. Aznap éppen látogatóban volt ott a budapesti kórházak főigazgatója, akinek fia cserkészfiaim közt volt, és az mondta: hogyha ott maradok fekve vagy ülve, amíg jön egy kocsi és fölvétetem magam és kocsin visszamegyek, akkor három nap alatt elmúlt volna az egész. Így azonban annyi vér folyt ki, hogy hetekig tart, míg fölszívódik. Ebből következik irodalomtörténetileg is valami. Tudniillik minthogy nem vehettem aktív részt az egész táborozásban, csak ülve, hát sokat voltam magamra utalva, és akkor fordítottam legnagyobbrészt a Brentano-mesékben lévő verseket, melyek különben nagyon bájosak és formailag is bravúrokat kívánnak. Tarczai György fordításában három Brentano-mesét adott ki a Szent István Társulat. Ezek tele vannak hosszabb-rövidebb versekkel. A verseket én fordítottam. Egy gyönyörű esti dal van benne és sok szellemes, humoros vers.
Emögött egy nyári utazás van a háború alatt a háború alatt. Major Dezső kedves tanítványom, legjobb és legvezetőbb cserkészem, aki utóbb a cserkészszövetségnek az egyik legfontosabb tagja volt, ekkor katona volt a háborúban és lábadozó beteg egy városban (a neve most nem jut eszembe). Ugyanezen a nyáron egy kedves tanítványom, Lovrich Jóska anyjával (a gyerek gyönge tanuló volt, egyszer-kétszer voltam náluk beszélgetni a gyerekkel, szóval nem lehet modani, hogy a barátaim voltak, de a közömbösnél közelebb álltak hozzám) Herkulesfürdőre ment. Akkor még Erdély magyar volt. Meghívtak engem is, hogy kísérjem el őket, nézzük meg Herkulesfürdőt, aztán ők ottmaradnak, én meg elmegyek Major Dezsőhöz. (Tudták, hogy készülök, azért hívtak, mert oda közel volt.) Velük mentem és Herkulesfürdő hangulata ez a vers. De eléggé csinált vers ez.
Szonett egy palack forrásvízre
Ez is azzal függ össze. Herkulesfürdőről Lovrich Jóska mamája küldött emlékül egy kis üveget forrásvízzel, amivel persze nem tudtam mit csinálni, de próbáltam költői tárgyként fölfogni. Szegény asszony nem sokkal később borzasztó kínok között rákban halt meg.
Stadler Frida volt néhány napig Lellén, rá vonatkozik az utolsó sor.
Szép sorokat is tartalmazó, de csinált vers. Egy van közte, amelyik nagyon mélyről jött és nagyon állandó: az utolsó. Jogos, hogy sokat idézik, mert valóban központi gondolatot fejez ki. – VII. Áldás (ŐF, KV)
Egy másik balatoni nyár. Ilmi és férje, utóbb a gyerekek is a lellei rendőrpenzióban laktak és én lementem egyszer-másszor hozzájuk. De aztán többször lenn voltam KLOSZ-kurzusokon, és Szemesem is, ahol egyik kedves tanítványomnak, a Finácz családnak volt, talán még most is van, nyaralója és vitorlása. Ott is táboroztunk a cserkészekkel. Szóval többször megfordultam nyáron a Balatonnál. Ezt a verset, azt hiszem, Szemesen írtam.
A Garam partján is táboroztunk, eléggé fiatal koromban. Ez a vers rengeteg élményből tevődik össze.
Ez egy gyónómnak, ill. egy gyónómról szól.
Ennek irodalmi ihlete van: Buddha ül a fa alatt. Valamit olvastam Buddháról és az maradt meg bennem, hogy a fa alatt ül és elmélkedik. Ez adta a képet.
Amit a vers mond.
A csigabigával Fehérvárcsurgón találkoztam a Károlyi József parkjában, amikor ott jártunk megbeszélni, hogy engedjen bennünket a Gaja völgyében táborozni. Akkor egy napot ott töltöttem, és a parkban szó szerint megtörtént ez az esemény.
Ez nagyon klerikális eredetű vers, mert nagykanizsai rendtársaimnak tartottam lelkigyakorlatot, s közben szabadidőmben legtöbbször a kertben sétáltam. Annak folytatása volt a gazdasági udvar és ezek a kis csibék ott spacíroztak el mamájukkal. Szóval nagykanizsai rekollekciós csirkék.
Sokszoros élmény.
Ennek két ihletője van. Az egyik maga a tény, a téma. Sokat gyóntattam akkoriban, és sok nehéz esetem volt. A másik élmény egy tényleges tűzvész emléke. Cserkészvezetőimmel több napos kirándulásra mentünk a Nagykevélyre, ahol egy vadászlakban, illetve turistaházacskában laktunk. Az első éjjel, amikor már lefeküdtünk, igen-igen messze valami tűzfény-szerűt láttam. De látták a többiek is – mert nem aludtak még a fiúk – és egyikük mondta, hogy ez tűzvész. Hamar magunkra kaptuk a ruhát, kinéztünk és láttuk, hogy csakugyan az. Ha pedig tűzvész, akkor menjünk oltani. Sötét éjszaka volt és mi nem láttuk és nem is tudtuk az utat. Ezért nyílegyenesen mentünk le a hegyről, neki a tűznek. Csakugyan el is jutottunk oda: Szentendrén égett egy faház és nem volt, aki oltsa. A háztulajdonos meg a lakója veszekedtek, melyik a felelős, kinek kell oltani. Életemben nagyon ritkán lettem olyan dühös, mint akkor: itt ég a ház, a gyerekek veszélyben vannak és ők ahelyett, hogy oltanának, veszekszenek. Úgy rájuk rivalltam, hogy abbahagyták és kezdték oltani. Persze cserkésztisztjeim, felső osztályos gimnazisták addigra már régen oltották. Magam is fölmásztam a háztetőre, együtt csináltuk. Életmentő kitüntetést is kaptam ezért. Ez adta hát a képet. Gondolom van valami realitása a tűzvésznek.
A Missziótársulat alapítója és főnöknője, Farkas Edit kapott ajándékba egy gyönyörű gobelint, amely egy angyalt ábrázolt és megkért engem, hogy írjak róla egy verset. Minthogy olyan szép volt, hogy élményem lett, könnyen meg is írtam ezt a verset. Eszembe ötlött, hogy az angyalokkal milyen keveset foglalkozunk, de itt most módom van egy kicsit törődni velük.
Ezek a versek a politikai események botlásai.
Ezt egy időben nagyon szerettem, most már túl patetikusnak érzem.
A szegedi gimnáziumunk kétszáz éves fennállásának jubileumára írtam, az ünnepélyen való szavalásra. Ott ismerkedtem meg Móra Ferenccel.
Tényleges alkalomra készült. Az andocsi búcsúsok vezetője, egy ferences páter kért meg, hogy írjak nekik búcsús éneket.
Igazán nem tudom, miért éppen ezt írtam meg. Többször gondoltam hogy meg kellene írni a párjaikat is, dehát nem kerülközött.
A kötetcímet Schütz Antal ihlette. Mondtam neki hogy valami olyat szeretnék címnek ami kifejezi az élet delét. Ő erre mondta, hogy ott van ez a szép ünnep. Azonnal megragadott, és a szóhoz, a címhez írtam a verset.
Voltaképpen ez az alapgondolata ennek a kötetnek.
Ennek a versnek az egész cserkészéletról szóló emlékezésem a magyarázata.
Akkor egy évet Olaszországban töltöttem s annak húsvétjára Frida néni lehozta Harangi Lacit. (Hogy lehozta, azt szószerint kell érteni, mert őt majdnem vinni kellett, béna lévén az egyik lába és a másik sem egészen jó.) Rómában töltöttem velük a húsvéti ünnepeket, azután visszafelé menet Firenzében töltöttek egypár napot, és én is elkísértem őket. Ott történt, hogy Laci meghűlt (ez nála nagyon könnyen ment) és orvost kellett hívni. A piaristák firenzei házában laktam (ők szállodában), azok ajánlottak egy jó orvost, aki azt mondta, hogy tengeri levegeő kell a gyógyuláshoz. Akkor kinéztük, hogy milyen tengeri hely van a legközelebb és Viareggio bizonyult annak. Egy hétig vagy tíz napig voltunk ott, akkor írtam ezt a verset.
Amikor először éltem át a rádió nagy élményét. Még akkor fülhallgatós készülékről volt szó.
Nápolyból mentem Szicíliába a 4. osztályon, utazó katonák közt, a tengeri hajó legalsó emeletén. Nem voltam egyedül. A később jezsuita páterré lett P. Endrődi, egykori gimnáziumi diákom, lejött hozzám Nápolyba, ahonnan együtt mentünk Szicíliába és vissza. Húsvétra Rómába mentünk, de Nápolyig elénk jött még nyolc volt diákom is, akik akkor egyetemi hallgatók voltak. Szóval utazásunk a zarándoklat és a cserkészút között állt, illetve szintetikusan egyesítette a kettőt.
Ez egyik erdélyi nyaralásom, már Trianon után. A szociális testvérek, az odavalók, Tömösön szoktak nyaralni és én is ott voltam velük. Nagyszámú nyaralás volt, sokan voltak, Frida édesanyja is odajött Temesvárról, Slachta Margit is, az erdélyi szociális testvérek közül pedig Ikrich Auguszta (akkor ugyan még nem volt erdélyi és akiről azt hiszem már mondtam, milyen nagyon tisztelem és meg vagyok győződve róla, hogy szent). Ők, a hölgytársaság, az útkaparó házban laktak, én pedig benn az erdőben, egy kis vízimalom épületében, úgyhogy csodálom, hogy a malomzúgást nem írtam meg. Ott írtam a Tömös című verset is.
Szintén ott láttam Tömösön.
Tirolban, Zillertal nevű faluban nyaraltam.
Bakonyi vers.
Nagyon szerettem a zongorát. Egyszer egy ismerős vagy talán rokon nagyon szépen zongorázott Beethovent és én egészen megmámorosodtam tőle. De hát ez nem is keletkezhetett másképp, ez szófecsérlés.
Egy sokszor ismétlődő pesti élmény. – A pilincke kétujjnyi vastag fadarab, a két végén kihegyezve. Ha egy ütővel ráütnek a kihegyezett részre, az fölrepül és valahol leesik. Azután így versenyeznek.
Ez a korai, retorikus zsengék közül való. Sokkal korábbi a kötetben szereplő többi versnél. Nem tudom, miért került ide.
Ennek kalandos sorsa van. A Csend című kötetben kellett volna megjelennie, mert ez is a bakonyi versek közül való de az egyházi cenzor kihagyatta velem, mert pantheizmust vélt benne. A következő kötet kiadásakor újra próbálkoztam vele, s akkor már engedték. Ez mutatja, hogy a cenzoroknak is különböző az ítélőképességük. A pantheizmus és a panentheizmus művészi megjelenésében annyira hasonló, hogy egy versből önmagából nem lehet megítélni, csak az illető költő többi versével összevetve.
Budapesti esti élmény.
Stílusgyakorlat.
Rómában írtam. Aznap találkoztam azzal a kapucinus püspökkel, aki a piaristák állandó vizitátora volt, és fölvetette azt a gondolatot, hogy maradjak Rómában a generális titkáraként. A generális [Giuseppe del Buono] szintén kérte, hogy maradjak ott. A generálist nagyon szerettem és ő is rokonszevezett velem, úgyhogy részükről ez jóhiszemű dolog volt, de én elrémültem arra a gondolatra, hogy áttelepüljek Rómába és ott Isten tudja hány esztendőt töltsek, elhagyva mindazt, ami Pesthez fűzött: környezetem, hivatásom, lelki összeköttetések. De aztán a generális, aki nagyon megértő, jószívű ember volt – legalábbis akkor, mert később később nagyon szigorúnak mondták – megkérdezte tőlem, hogy szívesen maradnék-e? Erre nemet mondtam. Kérdezte, hogy miért? Elmondtam neki mindazt, amit az előbb, hozzátéve, hogy elsősorban édesanyámat nem szeretném öregkorára tőlem távol tudni. Ezt ő rögtön belátta és az ügy el volt intézve, de közben írtam a verset.
Tiroli vers.
Tömös: Kilenc valóságos sírgödör.
A dátum megmondja a keletkezés alkalmát. IV. Károly király titkos francia buzdításra vissza akart jönni és az akkori Horthy- és Gömbös-féle rezsim ennek hírére fölfegyverezte az egyetemi hallgatókat. Szóval nagy csata készült magyarok és magyarok között, ami engem végtelenül fölizgatott. Szó szerint éreztem, amit Horatius mond. A verset tehát a budaörsi csata éjjelén írtam.
Zimányi Gyuláról szól. Nélküle vagy pap nem volnék, vagy költő.
Zell am Ziller annak falunak a neve, ahol nyaraltunk.
Ez a legközpontibb és legnagyobb római emlékem: fölmenni a Szent Péter templom homlokára, az óriási szobrok közé és onnan szétnézni a Szent Péter téren. Az apostolszobrok a térről embernagyságúnak látszanak, csak ott fön látja az ember, hogy milyen óriásiak.
A pirosbóbitás kislányok Várady professzor lányai, akik feleségével együtt szintén ott voltak.
A nagypénteki ájtatosságot a római Szent Péter bazilikában a nyolc fiúval csináltuk végig.
A Szent Pantaleonnak, római rendházunknak tetején. A római házak tetői laposak, szerettem oda följárni, bár lift még nem volt akkor. Róma tetői fölött elnézhetett az ember, látta a Szent Pétert, a legszebb dolgokat. – Mári néni egy igazi jó szomszédasszony volt.
Mindszenty Gedeontól származik az ihlet. Neki van egy ilyen tárgyú hatalmas verse, annak a zenéjéből keletkezett ez. A gondolata az, hogy Mózes volt az első népvezér.
Szicília. Taorminában, az Etna derekában van egy majdnem ép görög színház, ahonnan napfölkeltekor nagyon szép a kilátás az Etnára és az egész vidékre. Ezt nekem Apponyi Albert (akivel Rómában találkoztam) magyarázta el, hogy Taorminába el kell mennem.
Amikor Rómából Firenzébe jöttem vissza vonaton.
Régimódi vers az isaszegi országútról (KV).
Ez a fordítás Guardini hatására született. Az hívta föl figyelmemet és bilincselte hozzá lelkemet a liturgiához.
Minden alkalmisága olvasható magában a versben.
Itt magukról beszélnek a versek. Sokat egy egy Imst nevű kis tiroli faluban írtam, ahol Lacival és Boros Vilmával voltam. Az első néhány vers bevezetésnek született a kötethez.
E két utóbbi csinált vers, amit a műfaj kívánt.
Ez voltaképpen a Köldöknézőből való.
Akkor még nem sejtettem hogy, egyszer én is elő fogok adni ott. A dráma történetéről és a regényről. Az Élet szerkesztette azt a sorozatot, és összeköttetéseikkel kijárták, hogy ott lehessen. Pénzért volt, egy ciklus tíz vagy húsz előadásból állt. Azért vállaltam ezeket, mert anyámat nekem kellett eltartanom. Azért vállaltam a tankönyvírást is.
A primicia évében, még váci tanár koromban írtam.
(Kardos Klára megjegyzése: Czike Gábortól úgy tudom, hogy a vers vége valóban úgy történt, ő is hallotta a biztatást a manuduktortól.) Én nem tudok ilyenről. Így keletkeznek a legendák. (Czike nyilván annyira beleélte magát a versbe, hogy visszavetítette a valóságba.) Én egy kicsit hűvösen nézem ezt a verset mert magasabb hangon szól, mint az élmény. Nem azt akarom mondani, hogy nem igaz, de misztikusabb a valóságos élménynél. Én nem vagyok misztikus.
Vácott a Hétkápolnához szoktunk kisétálni, van ott egy szép erdő a Duna partján. De ez a vers nem arról szól, hanem Vác dunaparti korzójáról, ahol hétköznap senki sem jár, ott is szoktam sétálni.
Ez egy nagy filozófiai versnek indult, de aztán nem tudtam megcsinálni, hát a meglevő részeket összeállítottam, s egy néhányat máshol alkalmaztam. Azt gondolom, Rilke-hatás.
Egy jezsuita páter kért föl, hogy írjak verset Krisztus Királyra, az ünnepségükre. Minden évben volt egy ilyen ünnepség a Vigadóban, a legnagyobb előadóteremben. És minthogy kedvemre volt a téma, meg is jött az ihlet. P. Varga [P. Bíró Ferenc?] nevéhez fűződik itt egy kedves epizód. Abban az évben Apponyi mondta a nagy ünnepi beszédet. Mi, akik szerepeltünk, egy hosszú elnöki asztalnál ültünk, mögöttünk pedig a többi előkelőségek, akik nem szerepeltek. Mögöttem ült P. Varga, aki abban az évben nem szerepelt, bár máskor mindig. Amikor elmondtam, illetve fölolvastam a verset, megtette a maga hatását. Utána a páter odajött hozzám és azt mondta: „Nem is tudtam, és nem is álmodtam, hogy egy verssel is lehet hatást elérni!”
Azt hiszem, ez egy fontos vers.
Alszeghynek írtam: nagyon búskomor lélek, tényleg nagyon sötéten látott mindent.
Íme mily édes és gyönyörűséges...
Rendi körökben szeretik idézni, leginkább azt a sort, hogy „csontroppantó fapadok”. Ez szószerint így is volt. Schütz és Zimányi körül volt egy kisebb csoport, amelyik összegyűlt rekreációra. Nagyobb terem nem volt, ahol mindenki együtt lehetett volna, csak egy kicsi a Kalazantinumban.
Ilminek.
Harangi Lacinak.
Frida néninek szól. Mindig azt hittük, én vagyok az idősebb, egyszer aztán kiderült, hogy néhány nappal idősebb nálam. Egy alkalommal nővéri körben együtt ünnepeltük a születésnapunkat.
Ezt valahol a bajor hegyekben írtam.
Összefügg az előbbivel.
Nehéz poggyászú katonák vagyunk
Akkoriban ilyen pszichológiai-morális témákkal voltam tele.
Ezek tudatosan a Fekete kenyér koncepciójába születtek bele.
Egy osztrák fürdőben született, ahol én a falu legszélső házában laktam, a társaság pedig, akikkel nyaraltam, anyámék, az innenső falu túlsó végén. A két falu között tíz percnyi gyaloglás volt akkor találkoztam ezzel az autóval.
Az előző ellendarabja: nem akartam a technikai fejlődés ellenségének látszani. Konkrét alkalom szülte: Fináczy Ernő nevű volt diákom, akkor már orvos volt és autótulajdonos. Ő vitt engem ide vagy oda. Azért szól a „fiúkhoz” és tegeződik.
Születését tekintve a Kis csibék párja. Ez egy lelkigyakorlaton született. A váci rendház kertjében, a kerítés tövében egy sor ribizlibokor volt. A hangulatot a lelkigyakorlat adta, ez pedig a formát villantotta meg.
Ezt a verset nagyon korhoz illőnek gondoltam akkor, s ma is azt hiszem, igazam volt. A kötetnek csak azért nem lett egyszerűen „Virrasztó” a címe, mert akkoriban megjelent egy ilyen című profán kötet más szerzőtől.
Háromszor találkoztam vele, amíg megírtam. Először Belgiumban, ahol a nyárnak egy kis részét az Ardennekben töltöttem. Már akkor nagyon megbarátkoztam vele, tetszett nekem. Azután hazajövet valamelyik ausztriai állomáson, egy hegyoldalban láttam másodszor. De végül itthon írta meg, a budai hegyekben, azt hiszem Pomáz táján. akkor már nem engedte el valahogy a Szentlélek Úristen a témát. A három acélembert próbálták név szerint is azonosítani is. Azonban nem név szerint egyre gondoltam, hanem minden papra, minden íróra, minden felelős emberre.
Tényleg nagyon sok eső volt, szóval a gazda sóhajtása igaz.
Megjelent akkor egy forradalmi jellegű antológia, amelyet Radnóti Miklós szerkesztett. Egy-két verssel szerepeltek benne a haladó költők. Abban jött a Máglyafüst. Aztán második kiadásra is sor került, és akkor szomorúan jött Miklós mondani, hogy ezt a verset nem engedik vagy nemigen engednék. Javasolta, hogy kicseréli a Rudolf Czinegével. Úgy is lett.
A lindaui világítótorony. Bregenzban két nyáron is voltam. Ott volt velünk utoljára Olga unokahúgom. Bregenzet az osztrák-német határon, a Bodeni tó partján villanyos vonat köti össze Lindauval, a legdélibb bajor városkával, amely a világ egyik legszebb városa, olyan Velence-szerű. Akkor már megvolt az Anschluss, úgyhogy át lehetett járni és délutánonként többször át is mentünk oda. Volt egy gyönyörű régi kávéház a parton, és Olga húgom, aki nagyon szerette az ilyeneket, borzasztó boldog volt, hogy ott ittunk kávét. Egyszer ott, a kávé mellett ülve írtam meg ezt a szép kis világítótornyot (mellette egy oroszlán áll a vízben), amíg a többiek beszélgettek.
Antwerpenben kapott meg a téma, útközben írtam meg, de nem voltam vele megelégedve, nagyon szürkének találtam, kivéve azt a négy strófás kis betétet, amelyet egyik legjobb versemnek érzek, és a szószékről is nemegyszer felolvastam, de csak azt a kicsit.
Itt van a legmerészebb formai ötlet: az ötsoros refrén.
Ez Olga húgom.
Az Isteni Szeretet Leányainak nem messze Máriacelltől egy 600 méter magas hegyen volt egy nagy mintagazdaságuk. Roppent érdekes hely volt. Egy menyasszonyiskola is működött benne, ahová a környékbeli katolikus családok beadták egy-két évre a férjhezmenendő lányokat, és ott megtanultak főzni meg mindenféle jó dolgot. Nagy sajtüzemük is volt. A szerzet magyar ágából is meg-megfordultak ott nővérek egy bizonyos időre vagy nyaralni. Azon a nyáron ott volt a húgom, és engem is hívtak, így ott töltöttem vagy két hetet. A Borongás naplementekor című verset is ott írtam.
Pilatus. Leírtam, amit láttam.
Ez sokkal régebbi a többi itt szereplő versnél. Egyszer egy Bécs melletti nyaralóhelyen voltunk Ilmi húgommal meg Fridával hármasban, és divatos volt akkor egy sláger, valami giccses ibolya-nóta. A húgom sokat dúdolta. Aztán egyszer fölértünk egy olyan fennsíkra, amely tele volt ibolyával. „No, – mondtam Ilminek – most fújhatod!” Fújta is, én pedig ott mindjárt megírtam a verset.
Bregenz mellett van egy hegy, amelyre vasúttal is föl lehet menni és tetejétől el lehet látni Svájcba.
Az ablakból láttam egy gazdasági udvaron a tyúkokat, amint nagy büszkén sátáltak és kotyogtak és akkor írtam ezt. Kedves kis eset fűződik hozzá. A Mátyás templomban kellett prédikálnom, közvetítette a rádió. Szegedről a hajnali gyorssal akartam fölutazni, de elromlott a vekkerem, elaludtam. Csak úgy tudtam idejében eljutni Pestre, – hiszen a rádióban nem lehet egy percet sem késni – hogy elrohantam a Tisza szállóhoz, hátha ott találok egy taxit. Nem találtam, de a főpincér kerített egyet. Jó drágán, roppant izgalommal utaztam Pestre, mindvégig kétségben, hogy odaérek-e még. Odaértünk, a Mátyás-templomhoz, berohantam a sekrestyébe, jött elém a sekrestyés, egy kamaszfiú, hozta az albát, miközben kint már olvasták a latin evangéliumot, amely után nekem beszélnem kellett. Ezalatt nekem mindenen járt az eszem, csak az irodalmon nem, de a a sekrestyésfiú, míg rám adta és igazgatta az albát, fölnézett rám és azt mondta: „Tisztelendő úr írta azt a tojás-verset?” – „Igen. – „ Mert az kérem egy jó vers”. Közben megszorította az albámat és mentem a szószékre.
Azt gondolják róla, hogy szimbólum. Azzá lett, de szocialista realizmussal van megírva, mert tényleg láttam egyet.
Szeged, Újszeged, liget. Ott volt akkoriban egy nagyon szép rózsáskert, és akkoriban elég sűrűn jártam oda délutánonként, mert az volt a legszebb hely Szegeden, legalábbis az én gusztusom szerint.
Az Isteni Szeretet Leányainak Máriacell melletti mintagazdaságánál, egy szép kis fennsíkon volt egy fasor. Estefelé mindig odamentem, mert gyönyörű kilátás volt onnan a napnyugtára.
Balaton.
Az Ardennek szürke, vasszínű hegyek. Nyomasztó érzés járni köztük.
Balatoni vers.
Radnóti Miklós szerette. Idézi is az ötvenéves születésnapomra írt versében.
Ez elég romantikus körülmények között keletkezett. Teleki Pállal ketten jöttünk haza Stockholmból, és ezt a tengeren írtam Dánia és Németország között, közvetlenül az élmény hatása alatt.
Akármilyen különös, az apró részletek is a látvány pontos leírásai, a kiözönlő barikanyáj is. Kétszer tartottam hallgatóimmal esztétikai teszteket az egyetemen, az egyiken ez volt az irodalmi példa.
Egy jámbor kakas a társszerző.
A másik esztétikai kísérlet és tárgya. A hazamenetel pillanata, amikor Olga unokahúgommal és Fridával voltunk nyaralni és beszálltunk a vonatba.
Bregenz fölött a hegyoldalon született.
Ezt a verset akkor nagyon szerettem.
Egy sokszoros, visszatérő élmény földolgozása.
Ezek azok a versek, amelyekben megpróbáltam megfogalmazni azt, amiben azt hiszem, hogy saját vallásos élményem különbözik a másokétól.
Ez is ilyen. Van ezekben egy nagyon távoli Kierkegaard-hatás. Az az alapbeállítás, hogy Isten minden, és az ember semmi. Persze nálam nem egészen ugyanaz, de ha nem olvasom Kierkegaardot, akkor aligha ebben a formában születik meg.
Ez és az Angolok egy nap terméke, egy balul sikerült pilatus-i kiránduláson.
Ezt a verset a maga nemében páratlannak érzem. Nem szokás ennyire mélyen magába ásnia egy poétának. Édestestvére ennek a S. Onofrio. Voltaképpen ezek a nagyobb terjedelmű és igényű istenversek egy mondanivalónak ábrázolásai. Majd minden évben van egy. Valaki, akivel együtt nyaraltam, azt mondta nekem, hogy minden nyáron az első vers egy ilyen &x132;Auseinandersetzung” az Istennek. Lehet benne valami igazság.
Egyszer sétán az előttem haladók énekelték azt a műdalt. Cserkészszöveggel énekelték, de a lényeg benne a „cinge, cinege”.
Azok közül a dalok közül való, amelyeket nagyon szeretek.
Matthia Károly megzenésítette.
A Bodeni-tó partján született fürdés közben. (Nem kellene ezt mind megírni, mert úgy látszik, hogy idehaza nem is írtam verseket.)
Egy nagyon szép helyen íródott, Fiében, Dél-Tirolban. A tó partján egy magányos szállodában voltam akkor.
Ez végre egy szegedi vers.
Ezt számtalanszor átéltem.
Ez is Fiéből való, ott az erdő közepén laktam.
Szegedi. Mikor ötvenedik születésnapomat ünnepelték a Dugonics-társaságban, akkor olvastam föl, mint legfrissebbet, amely akkor reggel született.
Valahol Pest környékén találkoztam vele egy kirándulás alkalmával. (De azért téves volna azt hinni, hogy minden versnek van egy érzékelhető küldő indítója.)
Újszegeden született.
Belekerült Keresztúry Dezső balatoni antológiájába is.
Egyike azoknak, amelyeket Radnóti Miklós nagyon szeretett.
Az itthoni nyarak egyikén született, ahol mind a két, illetve Fridával mind a három nővérem együtt volt Borosjenő mellett egy szőlőben.
Ez is Fiében született. Ott két nyáron is voltam.
Ezt Rudnokon írtam, Jászó mellett, ahol egyik nyáron voltunk. Ez egy régi, korhadt fából készült fakádas gyógyfürdő. Akkor volt húgomnak nagy bánata. Ott látogatott meg minket Mécs László.
Ezen magam is elcsodálkoztam. Az volt a rekord-nyár.
Azt gondolom, ebben van valami abból, hogy elkülönítem magamat Mécs Lacitól. Őrá gondoltam elsősorban annál, amire itt nemet mondok.
Fiéből hazajövet a Dolomitok közt mentünk végig autóbusszal. Éjjel egy turistahotelben szálltunk meg, csodaszép helyen. Reggel korán fölébredtem, kimentem, s ott volt egy nagy katonatemető.
Akkor már kezdett sötétedni a világ fölött az égbolt.
Ott jártam egy nyáron. Az egy utazásos nyár volt.
Ez már a náci korszakban született.
Voltaképp nem természeti, hanem történelmi vers.
Ez gondolom már a spanyol polgárháború idejére esik: nagy történelmi élmény.
Alkalmi vers. A váci székesegyházzal szemben volt egy nagy, országos Szent István ünnepség, ahol Hóman Bálint mondott beszédet, én pedig ezt a verset olvastam föl.
Ez a Szegedi Fiataloknak szólt. Jóslatom, hogy majd miniszterek lesznek, bevált, csak nem egészen úgy.
Ez mintegy magyarázata annak, hogy utazások közben írtam verseket.
Szó szerint ezt láttam, és sikerült néhány sorban rögzítenem. Úgy érzem, az élet és halál benne van.
Ezt nagyon szerettem. Elég soká dolgoztam rajta, és a Rudolf Czinege-féle állomásról lefelé jövet a Dolomitok közt lefelé robogó buszon fejeztem be.
Ez egy ritmikai próbálkozás, de nem érzem sikerültnek.
Harangi Laci temetése.
Egy egyetemi kirándulás alkalmával szekéren mentünk egy darabon és akkor tényleg kijött oda az a három őzike és szembenézett velünk. Ők adták a témát, meg persze az, hogy látta az ember azt a nyomort, amelyben azok az emberek éltek…
Fiéi emlék: megtörtént, amint meg van írva.
Szórul szóra így történt, a bodeni tavon.
A messze húzott zivatar nyomában (ŐF)
Falkau.
A három csúcs igazán egy óriási oltár benyomását kelti.
Emlékszem, hogy éppen elkészült, mikor jött hozzám Radnóti Miklós és az ő versei után ezt vettem elő.
Amikor kivették a mandulámat.
Sokszoros szegedi élmény.
Azon út alkalmával készült, amikor a Rudolf Czinege született.
Ez a lényegen kívül egy érdekes próbálkozás a négyes rím modernizálására.
Ez szimbólum, nem igazi présházról van szó.
Ez már a háború.
Ez a magyar fasizmus visszhangja.
Erdély, Marosfő. Kevésbé nyerte meg a tetszésemet.
Rudnokon született, Jászó fölött. Sok szociális nővérrel nyaraltam ott, köztük Ilmi húgommal és Frida nénivel. Auguszta testvér eltörte a lábát, én vittem be nagy nehezen Kassára.
Szegeden írtam. Akkor még azt hittük, hogy komolyan lehet venni a németek háláját és Erdélyt visszakapjuk. Nem mintha hittem volna benne, de azért a reménykedés föltámadt.
Amikor esztétikai tanszéket szerveztek Pesten, jött hozzám egy professzor és buzdított, hogy azt én pályázzam meg. Ez lett a veszte az Esztétika könyvemnek, mert azok, akik attól féltek, hogy csakugyan én találok odakerülni, holott nekik az életük ambíciója, egészen aljasan kivitték, hogy egy-két lerántáson kívül nem írtak róla. Csak egyetlen tárgyilagos bírálatot kapott, Halasy Nagy Józseftől.
Egy lelkigyakorlat-féle alkalmával született.
Ennek első strófája akkor született a buszon, amikor Rudnokról Kassára mentem a betegen fekvő Auguszta testvért látogatni. Azután az első strófa hozta magával a többit.
Voltaképpen Ilmi húgomnak írtam.
Marosfő.
Ezt is a Felvidéken írtam.
A legsötétebb fasizmus napjaiban volt ez.
Ezt és a következőt is Rudnokon írtam.
Ezt is Rudnokon, egyenesen Auguszta nővérnek írtam, aki törött lábbal feküdt.
Rudnokon az erdőben, tőlünk vagy tíz percnyire volt egy csodálatos faképződmény, egy kiszáradt fa, amely messziről úgy nézett ki, mint egy öreg varázsló. Ez a régi Panci-Manci mesét (amelynek több neve is van) juttatta eszembe. „Az én nevem Géczi Varga Zsuzska.” De azért a versen rajta van a fasiszta idők hatása is, egy kicsit lenézése az akkori embereknek.
Ez is leszámolás a történelemmel.
Verseim közül ez volt a kedvence Reményik Sándornak. Szomorú ember volt.
A versek keletkezésének időszakában elsősorban a nagy, sötét történelmi háttér volt meghatározó: abból lobbantak ki ezek a sötét versek. Azután vannak szelíd, kedves versek, amelyek a nyári erdélyi tartózkodások eredményei.
Van itt egymás után vagy húsz vers, amiről egyszerűen azt lehetne mondani, hogy a történelem tükröződései. Nem kívánok olyan kifejezést használni, hogy antifasiszta, de lehetne.
Marofőn írtam. Akkor már látni lehetett, hogy hová megy ki a dolog.
Egy fiatal német katonához (KV)
Marosfőn. Mi még nem voltunk benn a háborúban, de a német katonavonatok rajtunk keresztül haladtak át. A szociális testvérek házikója, amelyben kápolna is volt, a a sínek mellett állt, ha kiléptem a kápolnából, láttam őket. Egyszer megállt ott a vonat és kiszálltak. Szép, derék, fiatal fiúk voltak és elgondoltam, hogy mennek meghalni.
Egy óriási arányú sport- és turistaszervezet volt, de nyilvánvalóan háborús célzatú. A vers abból az évből való, amelyben utoljára voltam Németországban. Feldberg nevű hegyre tettünk egy kirándulást.
Egy kicsit hosszú. Három nyarat töltöttem Marosfőn.
Szeged, a gyerekklinika mellett. Ezt nagyon szerettem a verseim közül.
Marosfőn fordítottam egy sereg himnuszt, mert akkor két hónapot töltöttem ott. Ezt a verset a ház verandáján írtam.
Köszönjük meg a mái kenyerünket (KV)
Egy pesti orvosbarátom, Hajtó szintén Marosfőn nyaralt velünk talán egy hétig és azalatt berándultunk Gyrgyószentmiklósra. Az ottani kórház főorvosa kollégája volt és mivel éppen akkor hoztak be egy sebesültet, ő is bennmaradt segédkezni az operációnál.
A fővárosi egyházközségek a bombázások elől Balatonzamárdiba vitték a gyerekeket. Bokor Erzsébet volt az igazgatója a telepnek, amely közvetlenül a Balaton partján feküdt. Én ott kezdtem írni életrajzi elmélkedéseket. Amikor nem azt csináltam vagy verseket írtam, akkor ezekkel a picikkel játszottam.
A háború után másodszor jöttem föl Szegedről Pestre. Ez a vers utazás közben íródott.
Annak a családnak a kisfia, Boér Sándorka, akiknél akkor laktam, amikor a himnuszokat fordítottam.
Ugyanazon családnál, a ház mellett, az udvar sarkában volt a családfő sírja. Boérnak hívták, de de minthogy ez oláhosan hangzott, megváltoztattam Uzonira.
Két hegy közében, az egyik oldala Erdély, a másik már román.
Egy kicsit hosszú.
Marosfőről kirándultunk Csíksomlyóra, meg a Hargitára és Tusnádra. Csíksomlyón a barátok mellett volt egy szülőotthon, amelyet a szociális testvérek tartottak fönn. Ott töltöttem egy éjszakát. A megyeházát alakították át szülőotthonná, s annak ott Székház a neve.
A csíkszentdomokosi plébános, akivel jóban voltunk.
Ez ott gyakori. Egyszercsak hallatszik valakinek a neve: „...jöjjön haza, mert beteg a felesége”.
A történet is, a mondás is hiteles. Amikor kirándulni voltunk az Egyeskőre, este egy csíkszentdomonkosi gazda vitt haza bennünket.
Ezt Voinovich nagyon szerette. Fölolvastam a Kisfaludy Társaságban.
A szomszéd udvaron tényleg sírt egy borjú.
Azon a nyáron augusztus utolsó hetében lelkigyakorlatot tartottam és utána még visszamentem egy hétre. Akkor leesett a hó a havason. Szerettem ezt a verset, talán a zenéje miatt.
Marosfőn volt egy kis patak, egészen alacsony vizű, amelyben fürödtünk néha. Ott üldögéltem egyszer és barátkoztam a pillével.
Máriaszemnek hívnak egy encián-fajta kék virágot; hegyvidéken terem; ha leszakítják, összecsukódik.
Ősi népdal, valószínűleg messze honfoglalás előtti időből. A rutát istenfának is nevezik.
Ez lehet, hogy József Attila azon versének – nem hatása – , de emléke alatt született, amelyben elalszik a kis hangya.
Marosfői vers.
Közeledett a tanév.
Ebben együtt van a történelem is, meg a nyár is.
Kétszer is megtörtént velem. Egyszer Németországban, egy parkban, másodszor pedig Marosfőn, a bükkfák alatt. Úgyhogy nagyon tartom a barátságot a mókusokkal.
Egy KLOSZ-kurzus volt Marosfőn és estefelé kiment az egész társaság sétálni. Mi ketten az egyik előadóval, a hatvani préposttal beszélgettünk, előttünk mentek a kurzus tagjai, fölséges alkonyai napfény volt, háttérben a hegyek… A szekéret viszont csak a kompozíció kedvéért költöttem hozzá.
Marosfőn, a Fekete Réz oldalában volt egy ilyen bükkfaliget, egy kicsit följebb attól a nyaralótól amelyikben laktam. Boérék telke volt, én is ki-kijártam oda. Szent-Györgyi Albert is ott töltött akkor egy hetet a lányával és sokat jártunk együtt. Annyira megszerette azt a telket, hogy meg is vette.
Szegedi vers.
A harmadik marosfői nyár kezdete.
Újabb kísérlet a négyes rímmel. De itt ez a rejtett humor fátyola. Pesten írtam.
Ez is a tizenkét bükkfa kápolnájában született.
Ezt szürkének érzem. Nem hódította meg a szívemet.
Ez is a Fekete Réz oldalában játszódik.
Ez Kolozsvárról, a házsongárdi temetőből való.
Hát az az embertelenség idején íródott
Szegeden volt akkor olyan nagy víz: a Tisza bolondult meg. A „két ág” nem egy névnek szól, hanem egyszer ez, egyszer az. Egy kicsit hosszúnak tartom.
Marosfői.
Ezt szeretem. A Balaton mellett, azt hiszem Szemesen írtam, ahol az utolsó KLOSZ-kurzuson voltam néhány napig, talán egy húsvéti szünetben, amikor a tavalyi füvet égették és füstszagal volt tele az egész környék.
Ott volt, ahová fürdeni jártunk. Nagyon kedves hely volt. Szerettem ezt a verset.
Ez egyik fő verse ennek az időnek.
A hangütés vonzotta a többit. Inkább jött, mint íródott.
Ezt a Balatonnál írtam, a hároméves gyerekek között.
Budán, Heinrich Vilma kertjében, ahol egy hónapot együtt nyaraltunk Tomek Vincével. Akkor jött meg az öcsém.
Erdő szélén estvéledtem (ŐF, KV)
A kötet a terve, a bevezető négy vers és még egy Marcaliban születtek. Annyit zaklattak katolikus bírálóim, hogy nem írok Mária-verseket; akkor szentév volt és én beleadtam magam egészen, írtam egy könyvecskére valót. Marcaliban egy nagyszabású kurzus volt [1947] nyár elején, amelyen Bánáss veszprémi püspök is résztvett és beszélt. Ott laktunk a plébánián és megszerződtem egy öreg házaspárral, Samu bácsival és Tera nénivel (utóbb be is kerültek a versekbe), akiknek a szőlőben volt egy házuk, hogy ott nyaralhatok. Ott íródott a Marcali Szűzmária. A házból az ablakon keresztül az egyik oldalon a Balatont lehetett látni, a másikon pedig Berzsenyi szőlőjét, amit föl is kerestem. A következő évben másodszor is ott akartam nyaralni. Reggel indultam Pestről, délre meg is érkeztem, de már délután jött a sürgöny, hogy be kell állnom a rend kormányzatába. Szóval nem is aludtam ott, este már otthon is voltam.
A Keresztút IV. stációja.
A Tizenkétcsillagú koronában A keresztúton címmel.
Egy nyarat a Normafánál, a Förster-féle villában töltöttünk, amelyet Förster professzorék nem vettek igénybe. A békekötés idején is ott nyaraltam és akkor írtam egy féltucat verset, majdnem mind népi formában. Egy részük meg is jelent a Vigiliában (Búra termett idő, stb.).
Ehhez a vershez kapcsolódik Radnóti Miklós özvegyének néhány sora: „nem is tudom kellőképpen megköszönni csak a nagyon melegítő örömről és büszkeségről írhatok... Nekem legszebb az első négy strófája és az egésznek a mondanivalóhoz simuló lejtése, csak a »szuverén« szót érzem kicsit elütőnek... éppen a Hang... mellett... nagyon is földi reális jelzőnek. Bocsánatát kérem, hogy ilyenformán beleszólok, de olyan nagyon jólesik annyi idő után újból egyszer vershez szólni; Miklóssal megszoktam ezt régen, és minden vers születése ünnep volt nekem, amint azt jelenti most, kietlen életemben Professzor Úr verse is.”
Ez még egy KLOSZ-kurzus volt a Balatonnál.
Ezek azok a versek, amelyek nélkül nagyon hiányos a Fecske kötet.
Ezt is még a Normafánál írtam. Ez meg is jelent a Reggel című hétfői lap utolsó évfolyamában. Szeghy Endre megzenésítette.
Ez is a Normafánál.
Ez is a Normafánál.
Szintén a Normafánál íródott. Egy tényleges kiránduló kislánycsapatot írok le benne, ahogyan láttam.
Mindkettő Marcaliból
Ezzel nagyon megcsúfolt engem az Úristen. Megírtam és szépen kifundáltam, hogy nyugdíjba megyek, és csak az irodalomnak élek. Aztán rovid időn belül kiderült, hogy szó sincs róla, hogy nyugalomba mehessek: nyugdíjba mehetek, de provinciálisnak kell lennem. Ember tervez, Szentlélek végez…
Marcaliból való.
Marcaliból való.
Tavaszi szél vizet áraszt (ŐF)
A marcali szőlőben írtam, de ez ritmusgyakorlat. Hallottam énekelni, tovább csengett bennem, szóval nem a mondanivaló, hanem a szép dal hozta létre. (Kardos Klára megjegyzése: Ezt a verset holmi papírhulladékok közül „mentettem ki”, ahol gyorsírással volt lejegyezve. Azután arról diktálta le.)
Balaton, Szemes.
Fanyar tavasz (Áld: Márciusi szél)
Balaton, Szemes.
(Kardos Klára megjegyzésére, miszerint előtte és utána is pontosan az ellenkezőjét csinálta annak, aminek a versben hangot adott:) Egy igazi lírikusnál föltétlenül vannak ellentmondások. Bonyolult az emberi lélek: egyszer így van, egyszer úgy van, és ha becsületes a költő, akkor mindkettőt megírja. Amennyi ilyet én írtam, attól nem megy falnak senki. Biztos valami aktuális élmény váltotta ki belőlem.
A ritka pestiek egyike. A pesti Duna-parton írtam, mégpedig az Erzsébet híd, illetve a Horthy Miklós híd és az Eskü tér közötti rakparton, ahol melegedtem, sütkéreztem akkor a tavaszi napsütésben, amit nagyon vártunk és nagyon jólesett.
A fordított Jónás próféta (Áld, KV)
Egyszer nagyon el voltam keseredve mint újdonsült provinciális. Egyébként magáért beszél.
Vonaton írtam, amikor kánoni vizitációra utaztam a kanizsai házunkba. Akkor még megvolt. Kétszer utaztam így oda és ott, a Balaton-parton robogó vonaton három-négy ilyen verset írtam.
Ez is ilyen.
A dallam sugallta.
Ez volt az első Mátrában írott versem.
Invokáció egy szőrös hernyóhoz (ŐF)
Ez már biztosan mátrai. A Bükkösben íródott.
Dallamra született vers. Előbb az első strófa készült el és aztán egy lendülettel folytatódott.
Voltaképpen Illyés Gyulának szántam, de aztán mégsem küldtem el. Pontosabban a régi költőknek, akik mintha elhallgattak volna. Én nem hallgattam, de nem hallották, amit mondtam, mert a fiókban maradt.
Ez akkor volt, amikor a szociális testvérek Erdélyben szobafogságban voltak.
Szándékos dolog volt. A népi formákat akartam akkor erősen művelni.
Mátraszentimre mellett született az erdőben.
Ezt Terka néni udvaráról láttam, annál a mátraszentimrei tót családnál, ahol laktam.
Akkoriban történtek azok a keserves intézkedések. Egy pillanatnyi csönd alatt elmentem, de persze nem nagyon tudtam pihenni.
Szocialista realizmus. Ez az egyetlen versem, amelyben körte szerepel.
Szép esti hangulat.
Kísérlet, de aztán nem voltam vele megelégedve, hát nem folytattam.
Hej, voltam én is fiatal (Áld)
Ezt szintén a vonaton írtam. Shakespeare Vízkeresztjében van egy sanzon-féle (Rózsahegyi, mint bohóc énekelte), annak a formájára és annak a hangulatából íródott. Tehát afféle stílusgyakorlat. Nem éreztem olyan szerencsétlennek magam magam, mint ez a vers mondja, de valahogy egyik strófa húzta a másikat. Hadd kínlódjanak vele az irodalomtörténészek, ha egyszer eljutnak odáig, hogy velem kínlódni érdemes.
Valahova mentem lelki napot tartani.
Próbálkozás egy bizonyos fajta szabadverssel.
(Kardos Klára megjegyzése: Ez is a rendezendő papírhalmazból került elő, mint halálraítélt, mert egyik szakasza nem tetszett neki. „Közbenjárásomra” aztán rájött, hogy a vers egész jó, csupán az inkriminált szakaszt hagyta ki. Amikor kiadatlan verseinek összesített gyűjteményét 1957. január 20-án, születésnapján megkapta, ennek a versnek utolsó szakaszát mellékeltem hozzá mottónak egy szál fehér szekfűvel. Ez volt tudniillik a kedves virága.)
Ez Gresiczky bácsi Pilisligeten.
Ez is az ő kertjük.
Ez is az ő kertjük.
Pilis. A hegyoldalban ültem, ott írtam.
Hegyeken túl is – innen is (Áld)
Mátrai vers, de akárhol írhattam volna.
Ezt nagyon nagyra becsültem. Egy kidöntött kőtömbön ültem egy ház kidöntött kapujában.
A Mátrában. Akkor ott volt Gabi húgom is egypár barátnőjével.
Elküldtem szegény Kornis Gyulának, ő nagyon szerette. Nagyon beteg volt már akkor. Ez is egy népdalból vagy népdalszerű műdalból vette az ihletét.
A mátrai Bükkösben íródott.
A mátraszentimrei országút legfőbb sétahelyem volt, mert nem túlságosan emelkedik és fölséges a kilátás, különösen egy ponton. Ott szoktam álldogálni vagy üldögélni a kis összehajtható vasszékescskémen, amit magammal vittem. Most már nem viszem, mert nem tudnék leülni rá.
Az ősz dícséri önmagát.
A vers az Amerikába települt magyar piaristáknak szólt. (KA)
Lelkigyakorlatot tartottam a pannonhalmi atyáknak és kora reggel, közvetlen mise után, még reggeli előtt üldögéltem azon a szép napos padon, amely kertben, ahogy belép az ember, balra van. Ott született.
A szociális testvérek béreltek egy kis házat Mátraszentimrén, ott, ahol befordul az autóbusz. Ez talán ott a legszebb házacska. Ott voltam többször is és az üveges verandán játszódott le ez a dráma.
Ez a Bükkösben született.
Schütz Antal halálakor. Nagyon foglalkoztatott.
A mátraszentimrei út.
Ez sötét vers de mégis optimista. Nem akarom megnevezni azt a közéleti férfiút, dzsentrit, aki oda volt kitelepítve a Bagolyirtás egyik parasztházába. Beszélgettünk és én nagyon átéreztem, hogy el kell tűnni ennek a fajtának, hogy jobb világ legyen. De iparkodtam őszintén csinálni.
Terka néni. Ott volt az a nagy köd.
Ott született a svábhegyi kis maradék hajlékunkban.
A fák, a szelíd óriások (ŐF, KV)
Nagyon szeretem a fákat.
Ott született a svábhegyi kis maradék hajlékunkban.
Frida néninek írtam, de aztán átalakítottam egy kicsit Harsányi Lajosnak és így jelent meg a Vigiliában.
Mancus vagy az állhatatosság (ŐF)
Mátra.
Pilisi.
Egy vers ige nélkül, infinitivusokban (kivéve az utolsó két verszakot.)
Az előzővel együtt egy esete született, annak a háznak a kertecskéjében, amit akkor a testvérek béreltek.
A háború alatt a Teréziánum egyik szobájában laktunk a generálissal [Tomek Vincével] és ott tervezgettünk, nem gondolván messzebb, mint a magyar rendtartomány határa. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ő kimegy Rómába generálisnak.
Ez és a következők a börzsönyi nyáron születtek.
Elégia egy hernyó-rágta tölgyesben (Áld)
Számomra tanulságos és érdekes ez a vers, mert azt hiszem, a misztikus élményt ragadja meg, pedig én nem vagyok misztikus. Hogy tudtam megírni, azt nem tudom, de hiszen sok minden szépet megírtam én, amit nem tettem.
Frida néni kedvence volt: azt szokta róla mondani, hogy a gyakori gyónókról szól. Nem mondom, hogy az nincs benne, de persze más is.
Megint csak a napot lesem (Áld, KV)
Ugyanazon a szőlőhegyen született, ahol a Szőlőhegyi szemlélődés.
Börzsönyi.
A gondolata, ötlete otthon született, csak elraktározódott.
Pilisi.
Mendegélünk föl a Kopaszra (ŐF, KV)
Hárman vagy négyen mentünk, ott volt Marika és még valaki: Ilmi, Margó vagy egy atya, de voltaképpen Frida néninek szól. Akkor még föl tudtam menni a Kopaszra.
Egy győri papi lelkigyakorlat előtt született.
Ez egy agrárvers.
Alighanem Hruscsov vagy Kádár tartott valahol beszédet.
Ilmi néni.
Ez sokszoros élményből született.
Megyen már a hajnalcsillag (ŐF, KV)
Igazi nagy köd volt a Mátrában. Terka néni ajtajától nem lehetett látni a szomszéd ajtót.
A tündérek keresztfia (ŐF: A csillagok dala)
Ez egy egészen konkrét ajtóra, illetve kertkapura vonatkozik: Terka néni anyjának kapujára, amely velünk szemben volt. Frida és még valaki elmentek valamiért, de veszélyes idő volt, félő volt, hogy valami baj történik. Csak azt tudom, hogy a költőszékemben ültem, várakoztam és közben csak azt az ajtót néztem. A várakozás nekem mindig nagyon idegesít és ezt itt az emberi értékekre szélesítettem ki. Az élmény néha nagyon primitív, de végül egész más jön ki belőle. Ezt nem becsültem nagyra. (Ez nem azt jelenti azt, hogy az összes többit nagyrabecsülöm.) Hat szonett a csodálkozásról.(ŐF) A Pilisen születtek. Nem tudom mikor támadt a ciklus gondolata, az első még nem ilyen szándékkal íródott.
Az első része, amiből aztán alig maradt valami, Marosfőn született, és zavaros volt az elgondolása, mert a háború és a körülöttem látott egyéni szenvedések is benne voltak. Annak az első változatnak Mózes csipkebokra volt némileg az ihletője vagy alkalomadója. [Lásd Az égő bokor címen a függelékben. Az Összegyűjtött versek 1976. évi kiadásában ez a változat szerepelt. KA.] Azt eldobtam, és még egyszer írtam, aztán azt is eldobtam. Mostani formájában a Mátrában és a Pilisben született. A „Suscipe...” nagyon kedves imádságom, naponta többször elmondom, s egyszer észrevettem, hogy ez kész líra. A két vers eredetileg nem tartozott össze. De a második nem született volna meg az első nélkül. Bagolyirtáson írtam. Ott van egy kis tisztás, ahonnan nagyszerűen látszik a lenyugvó nap. Terkának, akinél Mátraszentimrén laktunk, a temető mellett, egy öreg tót asszony volt az anyja. Mellettünk lakott, az ő kertjén mentünk keresztül az országútra, tehát minden nap többször is láttuk. Egyszer ragyogó arccal jött és kezdte mesélni, hogy „jön az én fiam, aki ki van telepítve, kivándorolt Szlovákiába, és most jön látogatni az anyját!” – „És hát mit csinál Mari néni?” – Hát főzöm neki a kedves ételét.” – „És mi lesz az?” „Krumplileves és krumplifőzelék.” De ami engem meghatott, az az volt, hogy úgy megszépült az az öregasszony az örömben! Akkor jöttem rá, hogy milyen szépek az öregasszonyok és ezt meg kellett írnom. A fiatalasszonyokról annyi szépet írtak már, hogy gyalázat. Az öregek énrám maradtak, de én szívesen elfogadom őket. Ezek az én szerelmes verseim. Nem sikerült kihozni belőle azt, amit akartam. Tomek Vince piarista generális szerzetesi beöltözésének 50. évfordulójára, 1958. aug. 27. Lilaszegélyes orgonasoron (Áld, KV) Pannonhalmán írtam, amikor utoljára voltam ott. Ezt akkor írtam, amikor az Őszi fecske kötet már megjelenőben volt. Egyike azon verseimnek, amelyek a legtöbb irodalmi visszhangot hozták. Halotti beszéd a mezei virágokhoz (Áld) Talán még látok odafönt egypár mezei virágot. Hajtó doktor halálakor írtam. Pilisi. Formai érdekessége, hogy egy rím megy rajta végig. Ez is Hajtó doktor özvegyéről szól, akit különben egész életemben csak háromszor láttam, de az ura nagyon jó barátom volt. Ősszel, Pesten, a Múzeum-kertben. Abból az időből való, amikor a Vigilia ügyét verekedtük. Múladozóban már a zivatar (Áld) Börzsöny. Nem véletlen, hogy a mennydörgéseket ütegeknek nevezem, mert a környék nagy része katonai lőtér volt, úgyhogy egy héten csak két napon volt szabad bemenni az erdőbe. Itt velem nyaralt valaki, aki azelőtt csak nagyon régen: Amantin nővér (Júlia), a Solidaritás főnöknője. A ház előtt, ahol laktam (külön házban laktam) gyönyörű dáliák voltak.
Van egy édestestvére is, a Dörmögés a Múzsával. Talán még most is ott áll. Egyedül. Egy orvosi mondást használtam föl: „nem betegség, csak állapot”.
Kérdések felelet nélkül (Áld, KV) Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra (Áld)
(Kardos Klára megjegyzése:) Sík Sándor halála előtt két héttel írt verse (1963)
A Hetedik nap dallama egyik korábbi változata. Ezen a hosszabb költeményen Sík Sándor – a kéziratok tanúsága szerint – 1942-ben Marosfőn kezdett el dolgozni, de számos átdolgozást követően csak 1958-ban jelent meg nyomtatásban. Az Összegyűjtött versek 1976-os kiadása azonban nem a Vigiliában, illetve az Őszi fecske kötetben olvasható, véglegesnek tekinthető változatot közölte, hanem ezt korábbit. (KA)1958
1959
1960
1961
1962
1963
Függelék