Soha ne engedj más helyet keresnem.
Most, most, Uram, most nincsen másom, látod:
Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod!
Odysseus
[jegyzet]
A sziklapart fokán, a habtörés felett
Ott áll a nagy bolyongó, a Laertes fia.
Virágillatban fürdik körül Ogygia,
S elől setétvizű, kietlen tengerek.
Fehérkarú Kalypso sürgő nimfáival
Nektáros lakománál lágyan dalolva vár.
A haragos Poseidon odakünn zúgva jár
A zajló vizeken, s ott leskel a vihar.
De ő csak áll a parton s a messzeségbe néz
Oda, ahol a tenger az éggel egybevész,
Áll, mint egy kőszobor a templom csarnokán.
Amerre lelke szállott, mint egy fehér sirály:
A tiszta levegőben egy könnyű pára száll.
A kőszobor megrezzen... Ithaka füstje tán?
Kalypso
Fut a hajó. Az árboc árnya
A kék habokban elmerül.
Kalypso néz, csak néz utána,
A puszta parton, egyedül.
És felsóhajt: „Megy, megy a balga,
Űzi a lelke, a kemény,
Sötét vizekre, vad viharba.
Vele megy szívem is szegény.
Nem kell neki halhatatlanság,
Nem házam, az illatlehellő.
Viszi, viszi az oktalan vágy!
Rettentők vagytok, égiek!”
A vásznat vitte vidám szellő.
S az istenasszony könnyezett.
Demodokos
Világtalan szemét lehúnyva mélyen
Dalol, dalol az öreg énekes.
A hősök kelnek harcos énekében,
Karcsú hajók közt trósz szél lengedez.
Menekül Hector, Argos népe győz.
Sebes szekéren üldözésre kelve
Elől Achilles, a gyorslábú hős,
S a két Atrida, népek fejedelme.
Szemét lehúnyta, ősz fejét lehajtja,
Halvány sugár szelíden játszik rajta;
Úgy ül az agg s dalolja azt a dalt,
A cseleslelkű Odysseus harcát.
S leplébe rejtve könnylocsolta arcát,
Az ismeretlen vendég felsohajt.
Nausikaa
A nagyszívű Alkinoosnak
Leánya ott a part felett
S a hókarú leánysereg
Csengőn kacagva játszadoznak.
Nevet az ég s a tenger is.
Vígan keringve száll a labda.
Olyan a lány a víg csapatba,
Mint nimfái közt Artemis.
S a sűrű árnyú rejteken
A tengerhozta idegen
Így szól, ha majd álmábul ébred:
„Ki házán ily bimbót nevelt fel,
Háromszor boldog az az ember,
És százszor boldog lesz a férjed.”
Penelope
A gőgöslelkű kérők zajongnak a teremben,
Reszket belé az udvar s a szépművű tetők.
Elhagyva, kamrájában, nagy szövőszék előtt,
Ott ül Penelopeia, maga elé merengve.
Fehér karjára lassan fürtös fejét lehajtja,
A lelke arra gondol, ki messze-messze jár,
Kiről nem tudni, él-e, vagy Hades rejti már.
És könnye könnyre perdül és sóhaja sóhajra.
S kedves fiára gondol és drága, dús lakára,
Amelyet kénytelen lesz elhagyni nemsokára,
S idegen vásznát szőni bús idegen helyen.
Hiába! Menni kell, ha Laertes leple kész lesz.
S a királyné sóhajtva lát hozzá szövetéhez,
S mit nappal szőtt, fölfejti a csendes éjjelen.
Ithaka
Csendes a tenger. Ring a habja lágyan,
Zsongó danája csendes, altató.
Suhanva száll nyugvó nap bíborában
A kék vizen a kékorrú hajó.
Vígan feszül a szálló nagy vitorla,
Pallas küld néki kedvező szelet.
A fedélzeten, békén mosolyogva,
Odysseus nyugodtan szendereg.
Honnan húsz éve hadakozni szállott,
Álmában ott jár. – Evezős phaiákok
Hosszú lapáttal a vizet verik.
Száll, száll a nap az alkonyati égen.
S a messzeségben ködbeveszve, kéken,
Ithaka partja lassan feltünik.
A bánya
[jegyzet]
(1912 április, Selmecbánya)
Odalenn, odalenn,
Tátognak a tárnák.
Odalenn, odalenn,
A mélység méhe mélylik.
Mi zúg odalenn?
Mit titkol a vén föld
Odalenn, odalenn?
Bányászoknak
Isten adjon
Jó szerencsét!
I. Leszállás
Most, most előre!
Most, most a mélyre!
Az akna ajka ásít,
Tátongva hív a nagy, hideg setétség.
A mell szorul, feszül a köntös,
A mélységek fölött hintázva leng
Két árva deszkaszál.
Bátran előre mostan! Jó szerencsét!
Én Istenem, hogy menekül a napfény!
Hogy nő az éj! Hogy nő az éj!
Maradj velünk, te vézna kis sugár,
Beteg kisfia Napanyánknak,
Élet utolsó búcsúzása,
Maradj velünk!
Most vége. Eltűnt. Fény, Isten veled!
Most már az éjnek lettem gyermekévé,
Most már hazám a mély, az űr, a sír.
Rettentő repülés,
Lefelé, lefelé!
Kopár falak sivár kietlenén
Mélységben élő vak vizek zuhognak,
Világtalan sötét vizek,
Világtalan sötét világ.
Csapzott hajunk élére borzad
Meleg szelétől, dermesztő lehétől
Az alul való izzadt éjszakának.
Az ezredek nagy sírja ez,
Volt világok iszonyú temetője.
Mostan belépünk súlyos csarnokába,
És imádság születik ajkainkon.
Bányászoknak,
Jámboroknak,
Isten adjon
Jó szerencsét!
II. A tárna
Ez itt a tárna.
Setét falak nyomasztó labirintja,
Nehézkes ívek néma végtelenje,
Rettentő folyosó.
Egymásra nézünk, bizonytalanul,
Fázik a szemünk és reszket a térdünk.
Komor falakon csillog a salétrom,
S alattomosan mosolyog a kőben
Hideg csilláma álnok kvarcszemeknek.
Olyan meleg a tárnák távol szellete!
És arcunkon hideg verejték gyöngyözik.
Vigyázz! Vigyázz!
El ne veszítsék lábaid a pallót!
Köröskörül alattomos vizek,
Forrástalan források barna árja,
Gonosz, gőzölgő víz leselkedik.
Vigyázz, vigyázz!
Ej, semmi! Bátran! Föl a férfifejjel!
Megyünk, amerre hív a messze mélység,
Amerre húz a döngő félhomály.
Úgy húz magához a nagy Ismeretlen!
Előre csak. Mienk a messzeség,
Mienk a barna titkok folyosója!
Menjünk, testvérek! Magasra a mécsest!
Ó drága mécs!
Te pislogó világa éjszakánknak,
Szegény utunknak reszkető reménye,
Halvány világod, rezgő pici fényed
Mosolyogd szét a rémek éjjelében.
Ó védj meg, védj meg a kísértetektől!
Nézd, nézd amerre sápadt lobogásod
Bús sárgasága végigsimogatja
E szörnyű kripta hideg falait,
Nézd: menekül az éjfél dermedése.
Te tán a magasok nyugalma vagy.
Maradj velünk. Itt minden oly nyomasztó,
És odabenn, a rettentő sötétben,
Ahol a sziklák jéghideg méhében
A sápadt ércnek gyilkos erei
Kígyóznak álnokul, kegyetlenül:
Csalóka fénnyel, öldöklő mosollyal,
Szörnyű szakállal jár a bányarém.
Nézd: nyújtózkodó árnyak imbolyognak,
És megnő minden iszonyún.
Tátong a tárnák óriási torka,
Recseg a padló, megindul a föld,
Zajlik a mélység, dőlnek a falak,
Elnyel az éjfél! Drága mécs, segíts!
Oly görcsösen szorítalak magamhoz
Kétségbeesett, szilaj ujjaimmal,
Mint haldokló az életet.
Bányászoknak,
Jámboroknak,
Éjben járó
Vándoroknak,
Isten adjon
Jó szerencsét!
III. A bányász
Mi lobban ott az éjnek éjszakáján?
Mi hírnök jő a tárna éjjeléből?
Egy messze mécs,
Rezgő sugár egy idegen világból,
Apró követe az alsó titoknak,
Amitől máris megremeg az ajkunk
Rettentő dolgok sejtése előtt.
Vagy álom vagy csak, imbolygó világ,
Lidérces álma tán a régi láznak,
Mitől a vén föld beteg méhe izzik?
Jön, jön a mécs!
Feketéllik a füstje.
Már szürkülnek a kőfalak körül.
Jön, jön a mécs. Már látszik, ott, fölötte
Egy barna kéz. Egy nagy kemény ököl
Markolja szárát elszánt markolással.
Valaki jár a tárna éjjelén!
Jön, jön a mécs!
Hogy növekszik a markoló ököl!
Ni hogy kígyóznak, hogy vonaglanak
Sötét erek, nagy kúszó kék inak!
Közte hogy tátong szomorú ajakkal
Egy forradás, a sziklák szörnyű csókja,
Körötte szenny és alvadt vérvirág.
Jön, jön a mécs! Már látszik, hogy nyúlik föl
Sötétjéből a komorabb sötétbe
Szikáran, ösztövéren egy vézna, szürke kar.
Elvásott rongyban, megtépett darócban,
Egy fáradt-izmú, hosszú-hosszú kar.
És ott, ni, most, a vonagló sötétből
Bontakozik egy óriási árnyék,
Egy nagy fekete test.
Két szörnyű lába lépő két nagy oszlop,
Dereka szikla, dübörögve görgő,
Magasba vész és éjszakába olvad
Dermesztő réme szörnyű homlokának.
Én Istenem, mi lesz velünk?
Mi apró férgek, mi lesz mivelünk?
Megdermedünk a rettenet fagyától!
Már indul, jő az éjnek óriása,
És jaj nekünk, kis kukacoknak,
Kiket rettentő talpa összezúz!
Megállunk. Csend van, dermedt, iszonyú.
És szól egy hang az éjből:
„Jó szerencsét!”
Fakóra szürkült, verejtékes arcunk
Vörös rohammal önti el a vér,
És meglapult szívünkből kiszakad
Egy szabadító, nagy, búgó sóhajtás:
„Jó szerencsét!”
Itt ember jár az éjben!
Ember, rokon, testvér, a vérünk vére,
Szeretni és szenvedni született,
Ember közelget, ember.
És jön a mécs. Kongón, nehézkesen
Dobban a pallón súlyos, tompa lépés.
Jön és megáll és a szemembe néz.
És megállok és a szemébe nézek,
És fenekéig megrezzen a lelkem.
Ó szem!
Ó, éjben járó testvérem szeme!
Mély szem, bányász-szem, sose-látott-bús szem,
Minő titkoknak vagy te ablaka?
Mért szúrja lelkem fénytelen világod?
Mért sír a lelkem pillantásodon?
Pillák, amiket nem csókol a hajnal,
Szemek, amiket nem perzsel a dél,
Nem simogat az alkony selymes ujja,
Szemek, amik tüzelni nem tanultak,
És nem tanultak látni mást,
Csak a vigyorgó ércek rőt tüzét,
A rontó rút aranykigyót,
A feketés, vöröslő vaskigyót,
És minden bányák vérszívó kigyóit!
És minden bányák vérszívó kigyóit!
Ó szomorú szemek! Ó bús áldozatok,
Hadd csókolom rá hervadt pillátokra
Testvérszívem olvasztó melegét!
Bányászoknak,
Jámboroknak,
Napra szomjas
Bús vakoknak,
Éjbe láncolt
Sok raboknak,
Isten adjon
Jó szerencsét!
IV. Ereszkedés létrákon lejjebb
Most zúg a mélység a mélység alatt,
És még alábbra hív.
Itt újra elfogy láb alól a föld,
És nyílás nyílik, húzó, nagy torok.
Ne nézz alá: e létra lépcsején,
Hajlósra korhadt minden ó fokán
Sikamló-testű rossz manók vihognak.
Ne nézz alá: a mélység integet,
Hosszú, hideg karokkal nyúlik érted,
Magához húz, magába szív.
Már indulunk, már a szemünk lehúnyjuk,
Inogva lépünk a létra fokára
És barna fáját markolja kezünk,
Elszántan, búsan, görcsösen.
Le, le, a mélyre, a legmélyre le!
Hadd recsegjen a létra!
Most ropoghat a szomjas asszu fa:
Kik most tapossuk, száguldó erünkben
A minden-látás szomjúsága ég.
Le, le! Hiába szűk a nyílás,
Hiába ér a könyökünk falat.
Hadd szúrja lesből gyáva kő bokánkat,
Hadd hulljon főnkre porló törmelék,
Csúszhat a lábunk, szálka megsebezhet,
Előre csak: megállni nem lehet.
A mélység lelke húz!
A mélység lelke húz!
Egy létra, kettő, három, öt, kilenc.
Ez itt a létrák erdeje.
Egymás alatt, egymás alatt
Úgy húzódnak elnyúlva, lefelé,
Egyhangúan, sápadtan, mereven,
Mint tölthetetlen vágyak végtelenje.
Az örök vágy lett itten létrasorrá,
Az ismeretlen emésztő szerelme,
Az epedés a végtelen felé.
És minden véget ér.
A levegőtlen kútvilág
Csuszamlás és ereszkedés,
És véget ér a létrák végtelenje.
És újra tárnák, újra holt vizek,
És messze mécsek, naptalan szemek,
És újra aknák, nyílások és létrák.
És üveges, vak, súlyos levegő.
És semmi több.
Bányászoknak,
Jámboroknak,
Mélyre síró
Sóhajoknak,
Isten adjon
Jó szerencsét!
V. Fölszállás
De most, testvérek, levegőt!
Ki, ki a sírból! Föl a napvilágra!
Mi nem vagyunk az éjfél rajzata,
Minekünk méreg ez a vaksötét.
Már tikkadunk, már kábulunk,
Elfulladt a lélegzetünk,
Riadva lüktet forró homlokunk
És tiltakozva forró ereinkben
Lázadó tűzzel száguldoz a vér.
Testvéreim, nap fiai,
Ki, ki innen, ez idegen elemből!
Halljátok-e, szívünkben hogy sajog
Becéző szóval, otthonos igével
Édesanyánknak, a napnak hívása?
Hív, haza hív!
Halljuk a hangod, jó szülőanyánk,
Hozzád megyünk!
Már ring a deszka,
Már biztat a feszes kötél.
Fogadj öledbe, jó kosár,
Szálló utunknak hűséges hajója.
Előre, emberek!
Zizegő kötelek futnak a falakon,
Futnak a falakon suhanó árnyak.
Rezeg a kötelen libegő kosarunk,
Fogynak a fekete ködök, a rémek.
Emel a deszka és emel a levegő,
Rohanunk, repülünk, közeleg a fény!
Szürkül a félhomály. Szökdelő sugarak
Táncolva köszöntik testvéri szemünket.
Melegít, ölelget, csókolva simogat
Ezüstös, aranyos, szerelmes napfény,
Ezüstös, aranyos, szerelmes élet.
Hurrá! Ittfent vagyunk,
Ismét a napvilágon.
Mienk az élet,
Mienk a fény.
Karunk kitárva,
Szomjas szemünkkel,
Izzó szívünkkel,
Ezer erünkkel
Iszunk, szívunk, ölelünk, csókolunk,
Mi, anyánk, urunk, életünk:
Győzelmes napsugár!
Bányászoknak,
Testvéreknek,
Isten adjon
Jó szerencsét!
Isten adjon
Jó szerencsét!
Bibliai képek
Az öldöklő angyal
Fekete éjjel, fojtó, vak, kietlen.
Egyiptom alszik békén, csendesen.
És száll az angyal, száll, száll nesztelen,
Kezében pallos, fénylő és mezetlen.
A pallos villan. Átreszket az éj.
Egy test zuhan. Fiatal vér sötétlik.
Őrjöngő jajszó sikoltoz az égig.
Az angyal száll. A holtak álma mély.
Élő vetését a végzet aratja,
Megözvegyül minden ház virradatra.
Vérvörös égből tompán mennydörög.
– A bárány vére a küszöbre csordul
S Mózes a néppel Jehovához fordul
S bottal, sarúval, állva könyörög.
Jeremiás
Bétellett a harag kelyhe,
És eljött a bosszú napja.
Asszú porban sírván sírok,
Árva templom árva papja.
Feleletképp a romok közt
Sivatag szél búgva repdes.
Jeruzsálem, Jeruzsálem,
Térj meg a te Istenedhez!
Hová lettél, Sion lánya!
Szép aranyszín be megromlott!
Porba torpad büszke szarvad,
Tűz emészti beteg csontod.
Lettél, mint a megriadt kos,
Futsz elapadt kútfejekhez.
Jeruzsálem, Jeruzsálem,
Térj meg a te Istenedhez!
Siránkozik Sion útja:
Ünneplő láb nem tiporja.
Ül a földön, zsákban, szőrben,
Tisztes vének néma sorja.
Ősz szakálluk szél cibálja,
Hamvas fejük földet verdes.
Jeruzsálem, Jeruzsálem,
Térj meg a te Istenedhez!
Tapsol minden ellenséged,
És süvítve tátja száját.
Nézd, fejüket hajtogatják,
„Eljött a nap!” – ezt kiáltják.
Hamisságot prófétálnak:
Látóidhoz nem menekhetsz!
Jeruzsálem, Jeruzsálem,
Térj meg a te Istenedhez!
Sírva jöttem a világra
És meghalni sírva vágyom.
Van-e bánat, mint az enyém,
Van-e bánat a világon?
Mondjátok, kik általmentek,
Van-e jajszó méltó ehhez?
Jeruzsálem, Jeruzsálem,
Térj meg a te Istenedhez!
Jajveszékelj, puszta város,
Ordíts kapu, kiálts bástya!
Elfordult az Isten tőled
És orcádat megalázta.
Megvonta rád bosszús ívét,
S vesszejétől sírva reszketsz!
Jeruzsálem, Jeruzsálem,
Térj meg a te Istenedhez!
Hisz tudjátok: hű az Isten,
Nem taszít el mindörökre.
Él az ige, áll a Kötés,
Áll apáink szent örökje.
Jelet látok a jövőben,
Amelyet még fátyol leplez.
Jeruzsálem, Jeruzsálem,
Térj meg a te Istenedhez!
Jelet látok a jövőben:
Bontakozik a nagy fátyol,
A Megígért fényessége
Villan elő homályából.
Virradati szelek szárnyán
Diadalmas ige repdes...!
Jeruzsálem, Jeruzsálem,
Térj meg a te Istenedhez!
A napkeleti bölcsek
Ama csillag után.
A holdsugaras hideg éjszakán,
Mint egy fehérlő, csendes álom,
Úgy vonult el a komoly karaván.
És elől ment a három.
A sziklás föld mogorván és kopáron
Feküdt el lábaik alatt.
Méltóságos sora a száz tevének
A harmaton halkan haladt.
És mintha fehér árnyak lengenének,
Úgy vonult végig a fehér sereg
A völgyön, ahol nem nőttek virágok,
S a városon, ahol az emberek
Nem virrasztottak és nem énekeltek.
S ahol nem látta őket senkisem.
És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán.
Ama csillag után.
Péter sírása
És lőn, hogy a kakas másodszor szólala.
A csarnokban nevettek a római vitézek,
Visszhangzott szavuktól a főpap udvara.
És megfordult az Úr s az ő szemébe nézett.
És akkor minden elmúlt és minden elmaradt,
És minden elmerült hideg nagy messzeségben,
A szolgák és vitézek, fegyverek és falak,
És nem volt semmi többé, csak az a szörnyű két szem.
Csak az a könnyes két szem. És nem volt semmi más:
Csak ő volt és a Krisztus. És az a villanás,
Melyen az örök titkok minden rejtelme rezgett,
Melynek zengő villáma szegény szívére hullt.
S lőn, hogy az oszlop mellett Péter megtántorult,
És eltakarta arcát és halkan sírni kezdett.
Jézus és a kereszt
Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók,
És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek.
Odalépett. Szemében két csillag remegett,
S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott.
Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén,
Az égen torladoztak fekete fellegek.
Már vijjogott a szél, a föld már reszketett,
És recsegett a kárpit a templom rejtekén.
A palota előtt kiáltozott rekedten
A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek.
A lét örök forgása egy percre megmeredt,
S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten.
Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett
Szemén és homlokán s a töviskoszorún.
És karjait kitárta, szelíden, szomorún,
És magához ölelte a rettentő keresztet.
Júdás
[jegyzet]
Keserű, dermedt könnyel sír a nap.
Csillagok buknak. Hegyek inganak.
Megvonaglik a vén föld dübörögve.
Száz hang üvölt: Átkozott, mindörökre!
És földrevágta sikoltva magát
És üvöltött az egész éjen át.
A harminc pénzt taposta két sarokkal,
Bomlott haját szaggatta két marokkal.
Az éles kőhöz verte vad fejét
És köntösét őrülten tépte szét.
Mellén a húst véresre marcangolta
És fuldokolva roskadt le a porba.
És fönn az égen, messze, magasan,
Vakító villám lobbant fagyosan.
S egy hang mennydörgött át a dermedt légen:
Nincsen bocsánat sem földön, sem égen!
Rózsakoszorú
Minden ige már betellett.
Az elgördült szikla mellett
Két fehér angyal lebeg.
És felelvén egy a másnak,
Énekelnek és hárfáznak
Szép angyali éneket.
„Jaj, hogy hullott drága vére
Gethsemáne friss füvére!
Keresztények sírjatok!”
„Szél a felhőt szerte fújja.
Él a Krisztus! Allelúja!
Emberek! Feltámadott!”
„Véres ajkán ostoroknak
Izzó gyöngyszemek csorognak,
Forró vére földre hull.”
„Fényben fürdik fönn a Tábor,
Zeng az ég és zúg a távol:
Fényes felhőn száll az Úr.”
„Vérzi főjét ráfonódva
Sebző tüskék szörnyű csókja.
Szánjátok meg, emberek!”
„Szeretetét ránklehelte:
Ég a pünkösd izzó Lelke,
Zúgnak élő nagy szelek.”
„Nézd a véres nagy keresztet!
Jaj, sebes két térde reszket,
Jaj, le kell roskadnia.”
„Rózsaszínű fellegekben
A mosolygó mennybe lebben
Asszonyunk szűz Mária.”
„Föld megindul, holt megéled.
Jaj, kereszten függ az élet!
Minden elvégeztetett.”
„Énekelnek allelúját,
Boldogasszony koszorúját
Szép angyali seregek.”
Így dalolt az angyalének,
És mindenek figyelének,
Fű, fa, virág hallgatott.
Minden hívek koszorúja
Énekelje: Allelúja!
Él az Úr! Feltámadott!
Tenger
Költemény az Istenről
[jegyzet]
(1913. okt.)
Nazianzi Szent Gergely: Himnusz az Istenre
Eredj föl és nézz a tenger felé.
(Királyok 3. könyve, 18, 43)
I. Vágy, vágy
Vágy, vágy, nehéz és néma vágy,
Halálos, véghetetlen,
Rám szállt hűvösen, hívatlanul.
Tenger! – mondotta a lelkem.
Tenger! – mondottam, – kék vizek,
Koszorús partok, pálmák,
Távol vizek, ti rejtitek
A lelkem régi álmát?
Tenger! – mondottam, – nagy vizek,
Feneketlen, mostoha mélység,
Zúgó vizek, ti rejtitek
A titkok ős pecsétjét?
Tenger, titok, mi húz feléd?
Porból, porban születtem:
Mért bújdosom az ős rögön
Idegenként, számkivetetten?
Tenger, titok, setét özön,
Örökös néma örvény:
Mit adsz nekem, ha végzetem
Lakatjait letörném?
Ha minden, minden kötelet
Hideg késsel levágok.
Adsz új világot, új hazát,
Új földet, új virágot?
Mit adsz nekem, sötét elem?
A dermedettek csendjét?
Vagy a mélységben rámnyitja szemét
A szóló végtelenség?
Rám szállt nagy, terhes, néma vágy.
Idegen szelek kísértek.
Tenger! – daloltam szüntelen,
Tenger, meghalok érted.
II. Szegény kagyló
Szegény kagyló: törékeny, árva jószág,
Mért nem tudom levenni rólad
Kifáradt két szemem?
És miért hajtom az asztalra főmet,
És miért könnyezem?
Boldog kagyló, a tenger zúg tebenned,
Alvó hullámok kéklő muzsikája,
És bőgő vízi háborúk.
Ó kagyló, kagyló: de engem mi kínoz,
Bennem mi zúg?
Minő sírás és milyen reszketés ez?
Rettegés? Álom? Ének? Őrület?
Vágy? Szerelem?
Vagy tán a végzet égő ölelése?
A sajgó végtelen?
Talán a Tenger hívó muzsikája,
A végtelenség dajkagügyögése,
Mi szívemben sajog?
Azt sírja tán, hogy őbelőle lettem,
Hogy az övé vagyok?
Talán a sós part asszú fövenyében
Kicsike, árva kagyló vagyok én is,
Tenger sugalmas ajaka?
Morajló lelkem lesz-e, aki hallja?
Vagy tán fölissza néma dermedettel
Vak, embertelen éjszaka?
III. Sebesen, sebesen
Sebesen, sebesen,
Röppenj, robogó komor éji vonat.
Ragadj, ragadj
Tova engemet és tova sóhajomat.
A szél, a szél
Rohanón dudorász égő dalokat.
A vágy, a vágy
Suhanni, rohanni, repülni ragad.
A láz, a láz
Szívemen zakatol. Kerekek zakatolnak.
Pirosan, pirosan,
Pirosan kel a hajnali habbul a holnap.
Amott, amott:
Testvéri vizek komoly ajka dalol.
A végtelenség
Iszonyú szeme éjlik az ős hab alól.
IV. Tenger, most itt vagyok
Tenger! Most itt vagyok,
Most itt állok a parton,
És most felelj nekem.
Most akarom, hogy megszólalj nekem.
Magadra és a mélységekre,
Az öröklétnek minden borzalmára:
Felelj nekem, én kényszerítelek!
V. Ember vagyok
Ember vagyok, a szürkület fia,
Félig pacsirta, félig denevér.
Fény és sötét közt hunyorogva szállok,
Szomjas a fényre és ittas az éjtől.
Szólít az éj, és írtózva futok;
Hívom a napot, s kinevet a köd.
Botorkálok a szúró szürkületben
És két kísértet suhan a sarkamban.
Balról az egyik fázó bús fülembe
Hidegen súg dermesztő titkokat.
A másik hallgat; hallgatása rém,
És illetése iszony és halál.
És köztük, árva, botorkálok egyre,
Mint akinek a szemeit kiszúrták,
És megy, előre, kinyújtott kezével,
Markol mohón az űrben görcsös ujja,
Kő tépi talpát, ág vesszőzi arcát,
És ő csak megy, megy, mindig, makacsul,
Nem tudja merre, nem tudja, hova,
De hívja, húzza valami.
Tenger, te hívtál: itt vagyok, felelj!
Akarom tudni, mit akarsz velem?
Mi lesz velem? Akarom tudni! Szólj!
VI. Magamat, íme, elhoztam Neked
Magamat, íme, elhoztam neked,
Hoztam kiáltó embersebeket.
Ember vagyok: a sár sápadt virága,
Ellentmondások esztelen világa.
Ajak vagyok, mely ég felé sikolt,
És sírva rágcsál hervadt földi port.
A tűzi órán: ostoros próféta.
A pernye-órán: földnek nyomorékja.
Egyszer fehéren, karom-égretártan,
Elküldötten, tűzben és sugárban;
Máskor, könnyek keserűjében ázva,
Ennen kezemtől törpére csigázva.
Hét napot, hét éjt: égrezúgó dallal,
Világölelő, zengő diadallal.
Némult ajakkal a hetedik éjjel,
Szíven hamuval, fekete fekéllyel.
De aléltan, de ronggyá repedezve:
Mégis a lelkem a te szavad leste.
Te zúgtál benne, téged áhított,
Érted volt minden, ó Tenger, Titok,
A könny, az ének, a vér és a bánat:
Mind tetőled volt, éretted, utánad.
Most itt vagyok és feleletet várok.
Most akarom, hogy nyíljanak a zárak.
Most akarom, hogy szóljon a titok.
Akarom tudni, Tenger, ki vagyok.
És akarom, hogy mélyed feltakarjad,
Ó Tenger, Tenger, tégedet akarlak!
VII. A kiáltás
A kiáltás végigsikoltja
A tornyos, omló tengeréjet.
Földübörögnek siketen
Lenn, lenn az ordas ősi mélyek
Harsány hullám fölcsap az égre,
Üvölt a szél, a part remeg.
Az arcra fagy nehéz veríték,
Dermednek a kevély szemek.
Minden hajszál élére rémül
És minden-minden elsötétül
S egy óriás rengésbe vesz.
És mindent szörnyű csend fedez.
S a forrongó fekete mélyből
Iszonyú hang sugalma kél föl.
Az éjszakából, – vagy talán
A sivatag belső magány
Kietlenéből szól velem.
Ó érzem, érzem, te szólsz hozzám,
Ó Tenger, Tenger, Tengerem!
VIII. Akarsz, kis ember?
Akarsz, kis ember, gőggel, szilajon?
Ezen a parton nincsen akarom.
Ki vagyok, ki vagy, – tudni akarod?
Ezen a parton nincsen én vagyok.
Itt Én vagyok, egyedül és egyetlen,
Megfoghatatlan és elérhetetlen.
Te: árnyék, amit elképzel az éj,
Az ősvízen türemlő habtaréj,
Bitang sárfolt kietlen partomon,
Ezredes sziklán mozgó hangyanyom,
Szegény ködkép, egy perc szeszélyes álma,
Halvány gondolat kölcsön-éltű árnya.
Lidérc, por, féreg, rossz játékszerem:
Farkasszemet te nézel-e velem?
Te állsz-e talpon én orcám előtt?
Belém akarsz? – magadba nézz előbb.
A Tenger titkát fogni akarod?
Hisz szétomolsz, ha magad nem fogod.
Sikamló ködkép, omló portömeg:
A magad titkát markold, árva, meg.
Magad morajló tengerébe szállj,
Ott forr-e, – azt hívd! – az örök dagály!
Feneket nem ér, aki mélyre száll:
De aki keres, egyszer rám talál.
IX. Negyven nap, negyven éjjel
És kiszáradt az ajkamon a szó,
És negyven napon, negyven súlyos éjen
Állottam ott, kábult szomjúhozó.
És zúgtak lenn, a tiltó messze mélyen
A hullámok, a tenger harsogott.
És engem tépett tenger-szenvedélyem.
Komor magányban, éjben álltam ott,
A kőfokon, komoran, megkövülten.
Csapzott hajamba vívó szél kapott.
Szederjes ajkkal, szirtté merevülten
Állottam ott a sajgó semmiben,
A mindenben: magamban elmerülten.
X. Búvár
És jöttek, jöttek, őrült éjjelek.
Rengett a part és őrjöngött a mélység,
És ordítottak kárhozott szelek.
Bőgött, üvöltött a vak éjbe roppant
Torkán a Tenger; méhe meghasadt,
S fekete habja homlokomra dobbant.
Végigkorbácsolt tajtékostorával.
S én álltam, álltam. Kívül: néma kő;
Belül: viharok vijjogó dalával.
Én messze jártam, hallgatag buvár,
Nehézkesen, dermedt mélységeimben,
Hová fölülről nem hat el sugár,
És küszöbén meghal a földi álom.
Ottan fehér nagy árnyak lengenek,
Nagy, néma réten, sápadt holdsugáron.
Arcuk titok, nézésük rejtelem.
És meg nem állnak, szódra nem felelnek,
Csak az ezredik éjjelen.
XI. Óriások
És jöttek csendes, rózsás reggelek.
Dalolt a Tenger és dalolt az ég,
Mosolygó ég, mosolygó víz felett.
A hullámokon táncos szép szivárvány
Szikrázva szökdelt. Minden kacagott.
Csak én tusáztam sziklák súlyos árnyán.
Én ott jártam, a belső néma mélynek
Sápadt tájain, a hegyek között,
Hol barlangokban óriások élnek.
Mély barlangokból szemedbe ragyog
A szent arany – jövendők messze kincse, –
És már kinyújtod két mohó kezed:
És marconán előtted termenek
Vén óriások, rettentő marokkal,
S meg kell velük a kincsért küzdened.
És ölre kapnak s a sziklára vágnak,
Összeroppantják gyenge csontodat
És odavetnek véres nagy kutyáknak.
Hiába minden: nincsen hatalom
A vén legények buzogánya ellen,
Csak az ezredik hajnalon.
XII. És jöttek a napok
És jöttek a napok és a Tengerbe hulltak.
És jöttek éjszakák és a Tengerbe fúltak.
És jött a napsugár és a Tengerbe szállt.
És jött a beteg holdfény, sírt ő is ott talált.
És jöttek a szelek és arcán elcsitultak,
És viharok őrjöngtek és keblén elsimultak.
Habok megcsendesedtek, hullámok eljuháztak,
És minden ősvizek egy hangon zsolozsmáztak:
Annak, ki mindig ugyanaz és mindig újra más,
És mindig egy és óriás,
Egy önmagával és a végtelennel:
Urunk, szerelmünk, mindenünk: a Tenger.
És én csak egyre jártam a belső mélyeket.
És tízével, százával egyre múltak
És harsogva az óceánba hulltak
A napok és az éjjelek.
S lassan derengett a vizek felett.
XIII. Járok a tengeren
Hajnalodik. Rózsás aranyban égnek
A méltóságos messze tengerek.
És jel támad a nagy vizek felett.
Onnan, ahol a hajnal ifjú csókja
Végiglehelt a tenger tükörén:
Valaki jön a vizeken felém.
Lépte alá a habok elsimulnak
És úgy gügyögnek lábai körül,
Mint kisdedének anya ha örül.
Ismerem jól: a Názáreti Jézus.
Jön, az ünneplő nagyságos vizen.
Minden titok a szemében pihen.
Jön és megáll és felém nyújtja karját:
Nyújtsd a kezedet és gondolj nagyot.
Ne légy kishitű. Bízzál: én vagyok.
És én lelépek zord kőtalpaimról,
– Sodorja lelkem omló fergeteg –
Megragadom a kinyújtott kezet.
Elindulok. A kezem a kezében.
Ó emberek! Járok a Tengeren!
Testvéreim, járok a Tengeren!
Alattam zúg a mélység messze titka,
De mosolyognak hajnali habok,
Jézus vezet: a mélység szólni fog.
Jézus vezet. Olyan egyszerű minden.
Látok, látok: a mélység szólni fog,
És enyém lesz az örvénylő Titok.
Allelúja, enyém lesz a Titok!
Víziók
Hamvazás
[jegyzet]
Álltam akkor ablakomban, mozdulatlan, éberen,
Ott a néma éjszakában, húshagyókedd-éjjelen.
S mint a szél és mint a felhő, mint a terhes éji pára:
Szállt a ködlő messzeségbe, szállt a vén komor Dunára
Révedezve, nyughatatlan, álmatlan tekintetem.
Álltam ottan súlyos csendben, és magamban elmerengtem
Embersorson, életen.
Úgy tetszett, hogy messze-messze, tán az ősz Gellért mögött,
Dermesztő, halk döbbenettel a föld méhe felnyögött.
Ijesztőre feketítve partot, sziklát és hegyormot,
A Gellért-hegy vén fejére nagy fekete felleg omlott.
Megdöbbent a szikla szíve, rengett a kőrengeteg.
Visszadöngött rá a messze. És a püspök nagy keresztje
Kőkezében reszketett.
És a püspök nagy keresztjét megemelte magasan,
És a püspök felkiáltott búgó szóval, hangosan.
Szét az alvó házsorok közt szállt a hangja szerte-szerte,
Száz nehéz fal befogadta, ezer tető visszaverte,
Százszorosan zúgta vissza lenn Budán sok messze bérc:
Szétmorajlott, mint a tenger: „Emlékezzél: por vagy, ember,
És a porba visszatérsz!”
És a város megvonaglott és az éjfél megriadt.
Minden ember talpra állott, titkos döbbenés miatt.
Utcák, terek ébredeztek, magas tornyok sírni kezdtek,
Megkondultak a harangok, bólogattak a keresztek,
Ablak, ajtó tárva-tárult, házak szíve puszta lett,
Minden ember, mint a bódult, mind az éjszakába tódult,
Mintha föld indulna meg.
Mintha most a néma város rejtett méhe nyílna meg,
Minden utcák-, szűk zugokból omlott, zúdult a tömeg.
Megindult az ember-árvíz, mint a tenger, egybefolyva,
Mintha titkos, néma törvény hívta volna, húzta volna,
Sűrű sorban, át a hídon a sötétlő víz felett,
Feketén és morajatlan ment a végeláthatatlan
Óriási körmenet.
Fönt a Gellért oldalában várta már a vén barát,
Két szeméből két nehéz láng szórta súlyos sugarát,
Földre szállt a kőtalapról és a magas kőrakáson
Jobbkezén a nagy kereszttel állt előttük óriáson.
Vén bozontos ősz szakállát zúgó szél zilálta meg.
S hajtva főt és hajtva térdet, a vonagló kőre térdelt
Mind a néma rengeteg.
Szól az egyik: „Éjszakában szép a máglya bíbora.
Jaj! de rút és jaj! de fojtó hamuhodva hűlt pora!”
Szól a másik: „Élet! Élet! Ajkam ajkad hogy kereste!
Hull a rózsa. Elfáradtam. Hajnalfénynél szebb az este!”
És lerakja tört virágát mind a kettő csöndesen.
Áll a püspök megzokogva, és a hervadt homlokokra
Hinti hamvát könnyesen.
„Hintsd fejemre szürke hamvad – mond a másik – szentatyám!
Kolduséltem terhe-mocska megkönnyebbül tőle tán.”
„Püspök! Püspök! – újra másik – irgalom! Add vissza lelkem!
Vedd el ezt a szörnyű terhet: negyven éven át viseltem!”
Ez lerakja kincse zsákját, az kemény koldusbotot.
S míg a hamu pereg rájuk, egybesóhajt bús imájuk:
Egyenlőképp koldusok.
Jönnek, jönnek hosszú sorban, tisztes őszek, gyermekek.
Könyv emennél, kard amannál, és a térdük reszketeg.
Húrjapattant rossz hegedű itt egy kézben sírva zördül;
Sárga ott amannak arca, mintha már a sírgödörbül.
Karja közt egy sápadt asszony holt leánykát kelteget,
Őrült láng szemében ennek. Jönnek, jönnek, egyre jönnek,
És meghajtják fejüket.
Jönnek, jönnek, egyre jönnek. Árva hangjuk összefoly,
S kél sötéten szörnyű ének, mintha mélyen föld alól.
Összebúg közel és távol; búg a földben, vízben, kőben,
Jéghidegen, halott-halkan, iszonyúan, dermesztően:
„Minket itt más meg nem illet, porcsírázta férgeket:
Megkonyulni, hamvazkodni, alázattal elsusogni:
Por vagyok és por leszek.”
Jönnek, jönnek, egyre jönnek. Kő helyén ma nem marad!
Minden porszem lábra kelt ma, minden árva kődarab.
Fölszakadt a föld setétje és az embert egyre hányja,
Feketéllik mindenünnen nyüzsgő hangyák óceánja.
És fölöttük áll a püspök, óriásin, rémesen.
Kőcsuklyáját szél kavarja. S hullt fejekre szörnyű karja
Hinti hamvát csendesen.
Erdő
[jegyzet]
Élő sátor, barna bükkök ága,
Ó takarj el engemet,
Csendes erdő hangos némasága,
Szívd magadba lelkemet.
Hadd maradjon el megettem
Minden, minden. Mindent elfeledtem.
Erdő, a tied vagyok.
Szép kövér fű drága bársonyára
Hadd nyugosszam homlokom.
Meleg napfény jó selyem sugára
Átsuhan a lombokon,
Simogatva nyúl hajamba,
S önfeledten szívok fel magamba
Minden édes életet.
Fű között a fürge gyík sikamlik.
Fönn a vadgalamb mereng.
Túl amottan sebes nyúl iramlik,
Bús kakukk szól messze bent.
Itt sürög sok sürge hangya,
Egynek sincsen a jövőre gondja,
Mégis él mind és örül.
A tisztáson gyermekek keringnek,
„Bújj, bújj, zöldág!” – játszanak.
Piros arca, kék a szeme mindnek,
Mint a menny szép nyári nap.
Szökdicsélnek és dalolnak,
Örülnek a mának és mosolynak,
Frissek, szépek, boldogok.
Túl a réten, az erdei úton,
Egy anyóka lépeget,
Görnyedt hátán súlyos, teli puttony,
Hervadt arcán: múlt telek.
Jön, rám néz egy pillanatra
És tovább megy. Minden mozdulatja
Biztonság és békesség.
S mindez, amit magam körül látok,
Oly csodálatos nekem!
Nézem őket, mint egy más világot.
Ó, de szép és idegen!
S míg így fekszem egymagamban,
Kergetőzik pihenő agyamban
Ezer izzó gondolat.
Fürgén, bizton megy az útján minden.
Fölkel és leszáll a nap.
Áll a sín és zökkenője nincsen:
Minden küllők forganak.
Meg van írva, mérve minden,
Mégis, mégis, bárhol is tekintem,
Minden oly csodálatos.
Amibe a gondolatom öltöm,
Minden porszem kinevet.
Csoda leskel e parányi földön
Minden kis fűszál megett.
Némán fekve itt a fák közt:
Én vagyok a mosolygó csodák közt
A legfurcsábbik csoda.
Én, ki itten fekszem mozdulatlan,
Pázsitpárnán, csendesen,
És szellőben, fülemiledalban
Erdők békéjét lesem;
És a dolgok, ha rám néznek,
Mind áttetsző fátylakká enyésznek,
S rám a titkok szeme néz.
Szent örömét érzem a titoknak.
A kakukkszót hallgatom.
Bújj, bújj, zöld ág! – a kicsik dalolnak,
Én is velük suttogom.
Megcsókolok egy kis ágat,
És szeretném az egész világot
Átölelni csendesen.
Hegyek
[jegyzet]
I. Kék hegyek
Mese-tüzében alkonyi sugárnak
Kéklő hegyormok halkan muzsikálnak.
Lelkedbe lopják arcuk hűvösét,
És zsongva hív a kéklő messzeség.
Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat,
Hívó, mosolygó messze halk hatalmak.
És lelkedet kitárod csendesen
És elindulsz a kék ösvényeken.
Nézel, komolyan, hittel mosolyogva
A fátylasarcú esti hegyfokokra.
És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy?
Ki tudja, meddig zeng a messzeség?
Minő titkoktól terhesül a távol?
A hegyek arcán hétszeres a fátyol.
De megállanod soha nem lehet,
Mert rádleheltek egyszer a hegyek.
II. Fekete hegyek
Mire odaérsz: kietlenül állnak
Elátkozott, nagy, kopasz kőtitánok;
Rettegve megbújt vézna völgy felett:
Súlyos, siket, vén fekete hegyek.
Szemed az éjben fölfelé leselget,
És összeborzad fázva, félve lelked.
Kékülő ajkad szótlan megremeg,
És szól az éjhez megvakult szemed:
Setét hegyek, nehézkes óriások,
Mi rettentő sors dermedett reátok?
Micsoda irtó fekete harag
Átkát sötétlik a hideg falak?
Holt arcotokra mik rámerevedtek:
Mi rontó titkok, mily ölő keservek?
Siket, nagy, fázó csend a felelet.
Vijjog a szél a vén ormok felett.
III. Rózsaszínű hegyek
Menj, meg ne állj a meredek sötétnél:
Fut a borzalom, menekül az éjfél.
Nézd, máglya lángol az orom megett,
Nézd, rózsaszínben égnek új hegyek.
Kelő sugarak kacagva dalolnak:
Ezüst csengőkkel csilingel a holnap.
Tán álmod arca csillog ott elő.
Ó rózsás álom, ó kelő jövő!
Tán új szíveket csókol ottan új nap.
Ott minden öklök ölelni simulnak.
Ott fölcsókolnak minden könnyeket,
És énekelnek mind az emberek.
Ott van talán, mit veled annyin várnak:
Az álmodott, a szentséges Vasárnap.
Szegd a magasba álmodó fejed:
Már rózsás tűzben égnek a hegyek.
A folyó
[jegyzet]
Testvéreimnek ezt az éneket,
Akik velem együtt nézték sokszor a siető vizet
És forgatagába bele nem szédültek
És nem feledte el szemük a mosolyt.
Házunk előtt folyik el a szürke folyó,
És ágyból és álomból
Hallgatag éjszaka halljuk a hangját.
Hajnalban,
Amikor pirosan, pirosan tüzel az ég,
Hajnalban dalol a víz.
És fölkelünk és kimegyünk hajnalban a partra,
És nézzük a túlsó partot, a piros, fiatal eget,
És a halvány hegyeket a zengő messzeségben.
A legnagyobb hegyről – mindennap látjuk! – egy idegen integet.
(Csillag a szeme és virág az arca és köntöse hó)
És szállani, szállani szeretnénk hozzá.
Bele kell szökni a vízbe és szelni a szürke habot!
A napfényben barnállnak ifjú izmaink,
Csattogva verik a hullám rengetegét.
És körülöttünk ezüstösen izzik a víz,
Szikrázó csillagok tánca tüzel a szemünkbe,
Aranyhalacskák cikáznak előttünk,
Lágyan csókolja, simogatja testünk selymes, hűvös hullám.
És jól esik játszani vízben és napsugárban.
És futnak az órák és messziről, messziről valaki integet némán.
Verejtékes déli órán megállunk komolyan a parton.
Sárosan, szürkén, alattomosan folyik alattunk a folyó.
És emberfejek buknak föl a mélyből.
Csapzott hajukról szomorúan csurog a szennyes fekete víz,
Dermedt tíz ujjuk görcsösen mered a magasba,
Fulladó torkukból rekedten hördül az iszonyat hangja:
Segítség, Isten szent nevében!
És néha jönnek elszabadult kicsike bölcsők,
És kisdedek alszanak bennük és álmukban mosolyognak,
És viszi őket a gyilkos, fekete víz.
És teknők úsznak alá, és gyermekek bennök mulatozva kacagnak;
És hidakat és háztetőket sodor a közönyös ár.
Tenger a munka és a nyomorúság és tenger a menteni való!
És körülöttünk senki sehol.
Szilajan vetjük a vízbe magunkat, nyomorultak, menteni gyengék!
És sírva küzdünk két szegény karunkkal,
Küzdünk kábult fuldoklók őrületével,
Halálosan szorongató, kövült, hideg karokkal,
Ütéssel, gúnnyal, habbal és halállal,
Csüggedéssel és tehetetlenséggel és kétségbeeséssel.
És partra vonszolunk egyet kínlódva, és ezer tovavész!
Halálos fáradtan ájulva rogyunk melléjük magunk is a földre,
És futnak az órák, és messziről, messziről valaki integet némán.
Alkonyatkor
Remegő térddel, kimerülten a partra jövünk.
Sárgult koronás fa alatt puha gyepre ülünk egyedül.
Hömpölyög odalenn halkan mormolva a víz.
Dala csöndes, komoly, öreges ének:
A másik partról, ahova mindig készültünk és ahol sohase jártunk;
Virágokról, amik messze, tüzes tavaszokban bíborlanak és illatuk csoda és álom,
Virágokról, amik sohasem éltek;
Hegyekről, amik messze-messze távolokban kéklenek;
Hőstettekről, amiket végbevihettünk volna, de nem volt érkezésünk;
Kincsekről, országokról, királykisasszonyokról,
És hős magunkról, akik sohasem voltunk.
Mi álmodozva húnyjuk le szemünket,
Mert fáradt és nem tud belenézni az alkonyati napba,
És elsírunk egy könnyet, befelé, magunkba, némán,
És azt mondjuk magunkban csendesen:
„Szép volt a folyó, és ezüstös és édes a hajnali fürdés.
Mély volt és néma könnytől csillogott a kimentett fiú szeme hajdan.
És jó pihenni fáradtan a parton.”
Ezt mondjuk akkor. S húnyt szemünkön át is látjuk jól a messzeség hegyét,
És látjuk a néma idegent, aki integet értünk.
És ülünk némán az innenső parton
És húnyt szemünkön át szelíden, szomorúan egyre mosolygunk.
Szonett
[jegyzet]
Feküdt az erdő őszült avarán.
Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
És jött az álom rózsaszín ködében,
Fátyolos arccal, jött a kék leány.
„Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
S levonta fátylát. Kezei remegtek,
S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”
És hozzá hajlott a kéklő kísértet
És megcsókolta. S ő mindent megértett,
És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”
Remegő fák közt árva szél didergett.
Az alkony könnye az avarra pergett.
És minden fázó fűszál könnyezett.
Hangulatok
Esti dal
[jegyzet]
Alszik a kert, eljött az este,
Az ég fehér és bánatos.
Az égből bús, magányos álmok
Aranyló méze harmatoz.
A házból, zsongó lombon át,
Halk zongoraszó kilopózik.
A zene zengő vizein
A lelkem némán ringatózik.
Víg dallam, csengő kacagás.
Hallgatom, némán, komolyan.
Csak tíz lépés! és – boldog Isten!
Mindez oly messze, messze van!
Egy ember jön a ház előtt,
Az ajkán pajkos, könnyű nóta.
Istenem! mintha jönne már
Hosszú, nagy, terhes évek óta.
Jön, hosszú terhes évek óta,
És én oly rég, oly rég lesem.
Jön felém, amióta élek,
És el nem érhet sohasem.
Oly messze-messze minden, minden!
Az éjszaka ölel körül.
És én fölállok, egyenesen,
A súlyos éjben, egyedül.
Gyöngyvirág
[jegyzet]
Be szép vagy, édes gyöngyvirág,
Fiatal és fehér.
Vigyázz, vigyázz, simogató kezem:
Hozzá ne érj!
Nincs szebb öröm a föld szinén,
És nincsen édesebb:
Nézni egy bimbót, messziről,
Amely nem a tied.
Csengettyűszó
[jegyzet]
Csilingiling, az alvó nóta éled,
Csilingiling, tavasz csengője szól.
Csilingiling, mozdul a lomha lélek.
A tél deres sok álma elfoszol.
Csilingiling, ezüst csengő csilingel,
Száz Hófehérke: száz kis gyöngyvirág.
Ej, félre most dohos kétségeinkkel,
Pokolba minddel!
Csilingiling, te bús bolond világ,
Csilingiling, bolond világ!
Csilingiling, az öreg Duna mormog,
Szürkén ballagnak a durcás habok,
De piros fényben nevetnek az ormok,
A vén Gellért csendesen mosolyog.
Táncol a kürtők füstje fürge szélben,
Egy kis inas szaladva énekel.
Csilingiling, most egyszerre megértem:
Nincs üdv a télben:
Mosolyogni kell és dalolni kell,
Csilingiling, dalolni kell!
Szél
[jegyzet]
Kövek felett, romok felett
Dalolnak füttyös friss szelek.
Fiatal szél hajnalba szól:
Föl emberek, a hegy dalol.
Föl emberek, az új nap ég,
Száz titkot rejt a messzeség.
Ott fönn az élet oly csodás,
Ott vár a boldog látomás.
Ott nyílt az ég, s az Úr közel.
Föl emberek, a nap tüzel.
A dél langyos szellője szól:
Ki fáradtál, most nyughatol.
Most tedd le békén terhedet,
Törüld le verítékedet.
Izzadtan ízlik a falat
Az Isten kék ege alatt.
Ő adja étked, italod
És szelíden rád mosolyog.
Az esti szél halkan dalol:
Most elpihensz és álmodol.
Ezüstfehér az éjszaka,
Csillog az álmok harmata.
A hűsen kéklő víz alól
A vízi sellők dala szól.
Fehér az ég a víz felett,
Mint tiszta lelkiösmeret.
Ezer tücsök mond halk mesét,
És halkan mondod: békesség.
És elnyugosznak a szelek.
Úr virraszt a föld felett.
Testvérek
Van-e szebb, testvér?
Egy testvér jött, a tűzszeműek egyike,
És szólt:
Magasban állni tisztes szirtek ó fokán,
Riadni kürtön messzehangú éneket:
Van-e szebb, testvér, van-e szebb?
A földeken fölnéznek mind az emberek,
Csillag gyullad ki a testvérek homlokán,
S a lomha föld könnyebbnek érzi vén magát.
Van-e szebb, testvér, van-e szebb?
A testvérnek szemébe néztem csendesen
És szóltam:
– Emberek élnek, s arcukon árnyék remeg,
S az út szélén kinyújtják lankadt karjukat.
Megfogni csendben egy kinyújtott bús kezet:
Van-e szebb, testvér, van-e szebb?
Hervadt szemekben néha néma könny rezeg,
S az úton sokszor gyermekek sóhajtanak.
Szívben maradt szók néma nyelvén érteni:
Van-e szebb, testvér, van-e szebb?
Jani
[jegyzet]
Mily különös, hogy oly fényes az utca,
És oly vidámak mind az emberek.
– Édes Istenem! a Jani beteg!
Jönnek, mennek, beszélnek, mosolyognak,
Frissek, erősek és kegyetlenek.
Ingerkedő kirakatok ragyognak:
Korcsolyák, labdák, könyvek, füzetek.
– Istenem! és a Jani oly beteg!
Te lomha villamos, siess jobban velem,
Sötét este lesz, mire meglelem.
Egy szűk utcában, csúf, nagy barna házban,
Előtte halvány, rongyos gyermekek
Golyóznak piszkos házfalak tövében:
Ott lakik ő, egy szűk lépcső megett,
Ott fekszik egy kis házmesterlakásban.
Én Istenem! Negyvenfokos lázban!
Ott fekszik most, csíkos párnák között
Gyámoltalanul, szegény kicsi jószág,
Tízéves testét cibálja a láz,
És arcán gyúlnak gonosz esti rózsák,
Ujjai gyűrött paplanát szorítják,
Nagy vizes kendő izzadt homlokán,
S paplana alatt egy csúf kígyó kúszik,
Nagy, nyálkás kígyó, hidegen, simán.
Térdére csúszik és mellére siklik,
Nyakára gyilkos hurkokat szorít:
És körülfonja undok öleléssel
Borzongó bőrét, gyenge csontjait.
És nincsen hangja, nincsen levegője,
És körülötte senki, senki, senki!
Egyesegyedül fekszik itt bénultan,
Egyedül kell itt szomjan elepedni.
Nagy, komoly bátyja, puhakezű anyja,
Most mind elhagyták, maga van, maga!
Egyedül jár magas toronytetőkön,
És köröskörül fagyos éjszaka.
Ugrani kell! Jaj, öt emelet is tán!
Úgy-úgy szorítja a hideg keresztet.
Hiába. Kell. Most! Szörnyű zuhanás.
A feje zúg és minden izma reszket.
Tovább! Csak menni! Ez itt a liget.
Barlangvasút. A mozis kiabál.
Nyikorog a körhinta muzsikája,
És ott a parton, az a régi vár.
És most, ni, lám! megindulnak a bástyák,
Jönnek a tornyok, egyenest neki!
Az egyik bástyán a számtantanár úr!
És jön a vár és jaj! most mindjárt ráhull
És súlyos romja sírba temeti.
Hamar!... Hogy is?... a tökéletes bánat!...
Ez már a sír. És így lesz mindörökké.
Ez azért van, mert jobban kell tanulni.
Mértanórán sem beszélgetne többé.
A könyveit a szomszédjának hagyja,
A ceruzákat pedig ossza szét,
A lóversenyt hadd vigye el a Karcsi.
És a tanár úr mondjon szentmisét...
Siess, siess, te villamos velem.
S te légy velem most, édes Mesterem.
Adj szókat, szókat, drága, puha szókat,
Amik csak a te ajkadon születnek,
Amiktől fut a láz gyilkos hatalma,
Amiktől minden dermedés fölenged.
Szót, puha bársonyt, meleg pehelypárnát,
Amely simogat, hűsít és melenget,
Szót, édes tejet, szép csurgatott mézet,
Amely megnyugtat és álomba renget.
Szót, lágy esőt, szót, langyos harmatot,
Szót, mely titkosan ott fogantatott,
Ahol a dolgok nagy titka fogamzik,
Ahol halál és élet született,
S hol mindörökre átölelte egymást
Örök végzés és örök szeretet.
Szót adj, Uram, amelyből élet árad,
És tedd puhává csontos két kezem,
És adj szememnek meleg, szép mosolygást,
Ha majd az ágyhoz lépek csendesen,
Hogy megismerjen és rámmosolyogva
Izzadt kezével a kezem megfogja.
És adj e kézbe, amely téged érint,
Mely tested tartja minden reggelen,
Ez egyszer, most, te nevedért, Uram,
Erőt, erőt adj, erős Mesterem.
Kenettel kenett ujjaimon által
E gyötrött testbe hadd lobbanjon által
Minden örvénylő, nehéz szeretet,
Amit lelkembe ujjad elvetett,
És amitől – gyönyörű, szent titok!
(Uram! nyomorult kis szolgád vagyok!) –
Amitől most borzongva reszketek.
Most adj erőt, Krisztus, erős királyom,
Most jöjj velem, szerelmem, most szeress:
A te csókod csókoljam homlokára.
Rossz villamos, rossz villamos, siess!
Jöjj, szegény fiú!
Jöjj, sírjunk együtt, te szegény fiú!
Régen, tudod, mi sokat sírtunk együtt
És sokat is nevettünk. – Istenem!
Emlékszel-e még a fiókos ágyra?
Én fönt aludtam, a háló mögött,
Te a fiókban. – És karácsony éjjel
A kis tollabdát spárgára kötöttem,
Úgy dobtam rád, és nem tudtad, mi bánt?
Emlékszel még? A hajad szőke volt,
És gömbölyű és piros volt az arcod.
És egyszer, tudod, nem kaptam ebédet,
És akkor vigasztaltál és nem ettél te sem!
A játszóhelyen három hinta volt.
Bogyót szedni a kerítésre másztunk
És nagy botokkal harcoltunk a réten.
Emlékszel-e még a két kis szamárra,
És az istálló szálkás tetejére,
Ahol a vár volt s ahonnan kötélen
Fáskosárban eresztettük le egymást?
Én Istenem!... mikor a ház mögött
A fal tövében kővel gödröt ástunk,
És le akartunk szállni a mélységbe,
A földalatti rejtelmes világba,
És küzdeni ott lenn a gonoszokkal,
És sárkányokkal és kísértetekkel!
Én Istenem!... és a kísértetek
Már ott aludtak szegény kis szívünkben,
S a rossz sárkány, a huszonnégy fejű,
(Amelynek, hogyha egy fejét levágod,
Sötét véréből három nő helyébe),
Ott nőtt már bennünk alattomosan.
Én Istenem, de rég volt! És hogy elmúlt!
Egy szél csapott ránk, sorvasztó vihar,
Egy gyilkos szél, s beléd kapaszkodott
És elsodort, szegénykém, elsodort.
Én megdermedve bámultam utánad,
Kábult iszonyat fagyott a szemembe,
És feléd tártam remegő karom,
Görcsös kezekkel öleltelek volna.
Öleltem a sivatag levegőt,
S a szél, a szél kajánul kacagott.
Most máshol jársz, vigasztalan világban.
Egy máglya ég szomorú éjszakádban,
Izzón, vöröslőn pompázik szemedbe,
És mégy feléje, szegény alvajáró,
Elszántan, büszkén, égő nagy szemekkel,
Mégy feléje és soha el nem éred,
És soha nem fogsz melegedni nála.
A füst tied csak, fekete, fanyar füst,
És a korom, mely lelkedre ülepszik.
A tűz, a tűz, az más világ tüze,
Bíboros lánggal izzik és igéz,
De melegedni nem adatott nála.
Most messze jársz, magad. S a régi sárkány
Fáradt szívedben bőgve hánykolódik.
Arcod rózsáit faldossa mohón,
Hervasztó tüzet lobbant szemeidben,
Csorgatja egyre undok sárga nyálát.
S te kábultan nyújtod a csorgatagnak
Remegő kézzel tikkadt serleged.
És űz előre, pihenéstelen,
S te tántorogva botorkálsz előtte:
Sodor, sodor a forró förgeteg.
Én sírva nézem haláltáncodat,
Nézlek messziről. Ösztövér szememben
Rég kiapadt a könnyek kútfeje.
Csak nézlek, nézlek, tehetetlenül,
És lelkem tépi, marja szüntelen
Kétségbeesett, béna keserűség.
A szemem előtt szédülsz a halálba!
Én itt vagyok, és nem segíthetek!
Irtóztató, irtóztató tudat!
Lábaid elé hogy vetném magam,
Hogy kulcsolnám át sírva térdeid,
Hogy állj meg, állj meg, én szegény fiam!
De hasztalan! Te engem meg se látnál,
Te elnéznél roskadt fejem fölött
És átlépnél elomlott testemen.
Imádkoztam is, mennyit imádkoztam!
Az édes Istent sírva, sírva kértem,
Sújtson eléd villáma ostorával,
Hogy megdöbbenj és nézz magadba egyszer,
És légy magadé újra s a miénk.
De mind hiába! Nem jól imádkoztam,
Vagy nem eleget. Még nincs itt a nap.
Én nyomorult, tehetetlenül állok,
S te járod, járod gyilkos utadat.
Nézd, sírva kérlek: fordulnál meg egyszer,
Egy percre csak, és vetnéd rám szemed.
Csak egyszer nézz rám, csak egy pillanatra,
Akkor, tudom jól, akkor eljössz hozzám,
És ráborulsz testvéri vállaimra
S én átölellek és egy régi csókkal
Rácsókolom letikkadt homlokodra
A messze múltak ifjú illatát,
A messze lángok édes melegét,
S az élő Isten végtelen szerelmét,
Amely vigasztal, gyógyít és ölel.
És éreznéd, hogy élni nagyszerű,
És éreznéd, hogy óriás lehetsz,
És tenni hív a boldog végtelenség.
És együtt sírnánk hosszan, boldogan,
Az újulás teremtő könnyeit.
Jöjj, sírjunk együtt, te szegény fiú,
Jöjj, sírjunk együtt, én szegény fiam!
Novemberi utazás
[jegyzet]
November van, hajnal borong, nedves, ködös, didergő.
Templom magaslik messziről, sötéten, elmosódón.
Hárman botorkálunk felé, lelket átjáró ködben;
Csonttá fagyott földön megyünk, térdig fekete hóban!
Olajlámpánk pislog búsan és harcol a homállyal.
Mindent benyel a lomha köd, csak a messze templom áll.
Mellettem balra kisfiú szökdécsel könnyű lábbal,
Körmébe néha fázva fúj és belenevet a lángba.
Nagyokat csúszik a havon és talpraszökken újra
Kacagva kél, ha elbukott s nevetve megy tovább.
Mellettem jobbra hófehér vak aggastyán botorkál,
Görcsös boton kínnal döcög, meg-megrogyó inakkal.
Szakálla közt rút zúzmara, fogai összeverődnek.
Lassan lép és nehézkesen, botját kinyújtja hosszan,
Úgy tapogatja, hova lép, az utat óvatosan.
És én közöttük harmadik, bizonytalan léptekkel,
Fázom, félek, fáradt vagyok és ismeretlen erre.
Azt súgja mégis a szívem, hogy jó helyt járok itt.
Megyünk, megyünk, el is jutunk a templom ajtajához,
És mindhárman fölmegyünk a három márványlépcsőn
És háromszor bezörgetünk a lakatos vasajtón.
Benn búg az édes orgona és biztat az édes ének,
És piros fény szűrődik át az ajtó hasadékán,
És tömjénfüstnek illata szűrönközik felénk.
Mi letelepszünk csendesen egymás mellett a lépcsőn,
Egymáshoz közelebb bújunk és keresztet vetünk,
És várakozunk a kapu előtt.
Fáklya
[jegyzet]
Ülök az országúton, az árva útfelen,
Fáklyát lobogtat jobbkezem,
És mindeneknek, akik általmennek,
Szólok csendesen:
Testvéreim, megálljatok és üljetek le mellém.
Mert íme, mondom néktek:
Erre fog jönni, akit ti kerestek,
Erre fog jönni, akire
Oly igen nagyon nagy a ti szükségtek.
Engemet ő küld a vak idegenbe,
Hol szél sóhajt és úttalanok járnak,
És ő adta a fáklyát a kezembe,
És fényét ő gyújtotta meg,
Hogy mindnyájatokat, kiknek hajában harmat didereg,
És arcán reszkető, fázó cseppek verődnek:
A fáklya köré ide gyűjtselek,
Mert itt egy kicsi körben száraz van és meleg.
Jertek, üljünk le békén s várjuk a mi időnket,
Míg eljön, akit várnak mindenek.
S aki elküldött fáklyafénynek lennem,
Imádkozom, hogy adja:
Amíg el nem jön az ígéret napja,
Füstöt ne vessen és el ne aludjon
S meg ne hűljön az élő fáklya bennem.
Követek
[jegyzet]
Amikor mentem az országúton
És citera volt a kezemben,
És ajkamon zsongott a zsoltár:
Körülvettek az emberek,
Szitkozódtak és kiabáltak,
És te Uram, te messze voltál.
Körülvettek az emberek,
Mohó, nagy csattogó fogakkal,
Ebfalka módra, csapatostól.
Bólingattak, az öklük rázták,
És hátulról a fejemen
Végigvágott egy szennyes ostor.
Elhalt a dal, megtántorodtam,
Homlokomon vörösen égett
A széles nagy szégyenbarázda.
Lehúnytam mind a két szemem,
Méltóságos, nehéz harag
Az öklömet ütésre rázta.
Fölpattant két szilaj szemem:
S a messze-messze-messzeségben,
Megláttam a Te sápadt arcod.
És megütött a két szemed,
És ökleim széjjelsimultak,
Vérem zaja elzivatarzott.
És tudtam már: A szidalomszó
Ugyanaz, amely a tornácon
Feléd zúdult ama nagy este.
Tudtam: az ostor ugyanaz,
Mely a te gyenge vállaid
Vérezte akkor tűz-veresre.
Tudtam: Te küldted őket is:
Apró hazugok, akaratlan
Terólad szólnak valamennyen.
Szegény, szegény bódult kicsik
A Te csókod hozzák felém
Ostorokon, szitkon és szennyen.
Látom: Dühöngő szemeik
A te szerelmes szemeidnek
Édes melegét mosolyogják.
S ráncos, haragos homlokukra
Gyönyörűséggel csókolnám rá
A hála és szeretet csókját.
Meditációk
(1915)
[jegyzet]
I. A lélek a lélek titkairól
A lelkem partján állsz és mosolyogva hívsz:
„Jöjj, jöjj, ez a tó: a régi ismerős.
Hűséges hullámaiban már egyszer megmerültél
És csodákra találtál.
Mért mentél messze tájra? Jöjj, vár a régi tó.”
Ó édesem,
Miérthogy messze mentem oktalan?
Ismerem jól ez édes, régi szép vizet.
Annyi titkot rejteget a csillogó csendes tükör,
Amennyi csillagot szikrázik rá a déli nap tüze.
Annyi csodára leltem benne régen,
Ahány hulláma fáradt testemet
Anyaszelíden végigsimogatta.
Ó, édes volt a víz keblére bízni rá magám,
S nem nézni másfelé, csak lefelé,
A csillanó ezüstlepel takarta mélységek felé,
És nem hallgatni mást,
Csak az alsó örvény titokzatos moraját.
És látni húnyt szemekkel lenn a tófenék
Százaranyajtajú kristálypalotáját,
S ezer termét és ezer kincsét,
És mindenik teremben más és másszínű
És más és más szépségű vízitündért,
És hallgatni az ezer tündér ezerhangú énekét;
Olvasni a falakra írt nehéz rovásokat,
Melyek minden betűje súlyos ablakot szakít fel
És látást nyújt a Vének hallgatag karára,
Kik zárt ajakkal, zárt szemekkel, lengő nagy fehér szakállal ülnek
És őrzik minden titkait a tónak.
Édes volt akkor a hullámokat karolni boldog némaságban
És otthon lenni minden rejtelem közt.
S Te akkor is ott állottál a parton, édesem,
És mosolyogtál akkor is.
Mosolyod úgy siklott el a boldog hullámokon,
Mint csendes éjszakán aranyló holdsugár,
De mintha meleg holdsugár.
Ott álltál akkor is, mint mostan állsz
És hívsz.
Ó édesem, kábulat vakja voltam!
Megyek, sietek! Suttogó, mély, mély habok:
Krisztus-mosolyban daloló lelkem tava,
Merítsd magadba megtért gyermeked.
II. A csendességről
Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
Türelmetlen, ideges két kezem.
Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
Legyenek egyszer magukért és érted.
Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
Csukódjék nézni békén befelé,
Látni magát és téged.
Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
Nem a te hangodat.
És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
Pedig ők emésztettek engemet,
És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
Termés-arany, mert kezedből került ki,
És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
Mely amit ér, arannyá nemesít.
És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
Egy-, egyfelé kell menni makacsul.
Jöjj, Uram, visszajöttem,
Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
És kezedet el nem bocsátani,
Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
Könyvet lapozni, húst aprítani,
Kezet szorítani és kardot köszörülni,
Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
És adni magamat, hogy téged adjalak.
Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
Magamra és magadra, semmi másra.
III. A végtelenségről
Végtelenség, a te szemed rettenetes tükör!
Belenézek szemedbe: és összegörnyedek.
Belédvesz a szemem. Nagyvoltod oly irtóztató!
Fut benned, fut, fut a tekintetem: és utóléri önmagát,
De téged el nem ér.
És minő szép vagy! Iszonyúan szép vagy!
Amint köröttem mindenütt fakadsz
És formálsz, alkotsz szüntelen
Parányokat, világokat és én-eket.
S fönntartasz mindent élő színeden,
Engem is. És egyre énekelsz
És mosolyogsz örök-egy mosolyoddal,
Mindenre és reám. És én olyan nyomorult vagyok;
Ösztövér ázalag, akit feldob egy percre
Az örök hab szeszélye,
És azalatt is rosszra, csúfra tör,
Beszennyezi létével a habot.
Ó minő vakmerőség: lennem, szemedbe néznem!
Taposs el, ó taposs el, óriás! Míg el nem morzsolsz,
Önmagam gyötrelme és undora vagyok.
Végtelenség, a te szemed édes, meleg tükör.
Belenézek szemedbe: s kiegyenesedem.
Minő csoda! Te feneketlen mélység,
Te határtalan messzeség, te bolttalan magasság:
Te mindenestül elférsz az én hitvány szememben.
Összeszorulsz az én szívembe, egy kétes kicsi zugba:
És mégis, nem kisebbedel.
Hullámaidat gyűszűbe szorítod:
És mégis, nem sekélyedel;
És bennem-léteddel fénnyé és dallá bűvölöd
Bensőm szégyenletes titokzatát.
Mi vagyok én, hogy a csodák kelyhévé lettem,
A mindenséget foglaló keretté?
Hogy nincs gondolatom, mely végtelen ne volna,
Hogy nincsen bennem érzés, amely határt ismerne,
Hogy még magam is elférek magamban!
Ó mily csodálatos tükör a te szemed,
Ó végtelenség!
IV. A testről
Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz.
Rozzant deszkák szorítanak köröskörül;
Amerre nézek, minden ócska, rossz falat
Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít.
Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy,
Halálig unt arc néz velem farkasszemet.
Futni, futni szeretnék tőle már,
Kitörni innen elszánt bús ököllel
Ledöntött vén korhadt deszkákon át,
Ki innen, messze. Járni, boldogan
Harmatos, édes, illatos mezőkön,
Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el
Nagy délibábos pusztaságokon,
És véghetetlen tengereknek titkain,
És látni, látni ismeretlen arcokat,
Szemükbe nézni, szemtől-szembe, látón,
Nem így, a rossz tükörből.
Ó emberek, testvéreim, segítsetek,
Hogy elétek futhassak.
Oly szép lehet a szemetekbe nézni!
Segíts, szerelmem, jóságos Uram,
Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát.
És zúzzuk szét ezer darabra már
Ez átkozott-egy tükör végtelenjét,
Ha meg is vérez sok álnok szilánkja.
Elég e roskadt pajta vén dohából,
Megfojt a pállott levegő –
Tied akarok lenni és övék.
V. A régi testvérekről
Ó valóban, minket nagyon szerettél!
Jobban, mint régi nagy testvéreinket.
Mózest a hegyre fölvezetted és megmutattad neki az Országot.
Ott állt, lengő szakállal, rezgő ajakkal, némán, mozdulatlanul,
És lent a Jordán szent hulláma rólad énekelt,
S az ő szemében könnycsepp reszketett: nem látta arcodat.
Dávid, mikor hajnalra serkent, hozzád szólt magas, kövér hegyen,
Tetőled várt segélyt, mikor fejére támadt ellenség s hűtlen barát,
És pásztorának szólított és vendéglátó gazdájának,
Dallal és tánccal ünnepelt előtted,
És szentek-szentjét épített neked:
S te szóltál hozzá mennydörgős szavában és szálltál szélnek szárnyain,
Arcod körül zimankó járt, izzó parázstűz villogott szemedben,
És adtál neki templomot és kerubinos szekrényt állítottál,
Jó voltál hozzá és kegyes, szeretted, – mégsem látta arcodat.
Izaiásnak ajkait izzó parázzsal égetted tüzessé,
Mint soha máshoz, szóltál hozzá, mennydörögve, súlyosan;
Állott, emelt nehéz kezével állt a nemzetek fölött,
Állt és harsogta minden népek terheit
És messze-messze végezések titkait;
Minden szavában egy-egy átok borzadott,
És végigömlött rettentő igéinek emésztő láva-titka a világon;
És felhőn át és fátyolon reszketve látta fényleni maga felé
Ellebbenő árnyékát nagymessze fölfehérlő köntösödnek.
De őneki sem adtad látni arcodat.
Mi vagyok én, Uram,
(Kártékony apró féreg ez óriások döntő lépte mentén)
Mi vagyok én, hogy nekem megjelensz?
Hogy arcot öltesz értem, fehéret és puhát,
És hogy kezet nyújtasz felém, simogatót, édesanya-kezet,
És mosolyogsz, mint emberek mosolyganak,
És szólsz szelíden, mint egy édes jó barát,
S akarod, hogy ne féljek tőled, hanem leüljek bátran lábaidhoz
És engeded, hogy megcsókoljam a kezed
(Magdolnának a kertben nem engedted!)
És azt mondod – csodás titok! – hogy gyönyörűség énvelem időznöd!
Én édes, édes jó Uram,
Hogyan lehet? Honnan van ez nekem?
VI. Az Isten kezéről
De most már megfogom a kezedet.
Járni akartam – kisgyerek – magam,
És elindultam. Istenem, de szép volna elmenni egyedül
Amoda messze!
De nagy kövek vannak az útban, nagyobbak nálam, hegyesek, kemények.
Minden lépésnél elbotlottam és megütöttem magamat.
És ott ültem a földön,
S ijedten néztem szét magam körül a nagy komor szobában.
Te meg néztél utánam, szelíden mosolyogva.
Tudtad, hogy ügyetlen vagyok és nem bír még el a lábam,
Hogy majd a földön csúszom vissza hozzád
S ijedt szemekkel nyúlok újra majd
Erős kezed után.
Most lám, itt vagyok újra és akarok járni tanulni,
És nagyon szépen kérlek: Fogd meg a kezem újra,
Még egyszer fogd meg: soha-soha többé
El nem eresztlek.
Ha fogom a kezed,
Nem félek a nagy kietlen szobában,
Sem kint a tágas, tágas messze-messze udvaron,
Sem a végtelen hosszú-hosszú utcán,
Még tán a nagy, beláthatatlan mezőre is ki merek veled menni.
Pedig ott egy nagy kutya van, aki förtelmesen ugat
És ijesztően vicsorítja a fogát.
És már gyakorta futottam előle.
De hogyha Te velem vagy, nem tudok félni tőle.
A kutya is, ha rád néz, csóválni kezdi farkát
És boldogan morogva térdedhez dörgőlődzik.