Hóval jöttél, fiatal esztendő,
Csupa fehér vagy, szép-, jóra kelendő.
Napos és fehér, – ó ha az is volnál,
Naposabb, fehérebb a fekete ónál!
Szép hó, fényes, hűvös és metsző,
(Az üdvös értelem rokonának tetsző)
Jó melegítő, tiszta fehérség,
Borítsd be a rossz föld keserű kérgét!
Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg,
Holt-eleven szíve hátha fölenged.
Kripta-ürén a kifagyott mélynek
Hátha még pihegő magok is élnek.
Hisz felszakad egyszer a becstelen tél is!
Vérben és mocsokban ha százszor vetél is,
Egyszercsak, mégiscsak megjön a jövendő.
Hátha te lennél az, fiatal esztendő?
Hátha te lennél az, aki elbontod
Fejünk felől a fekete boltot,
Butaság fekete fellegei gátját,
S eget érhet újra az igaz imádság.
Kiálts, ne hallgass, igazak imája,
Hallja az Isten, hallja, kívánja!
Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre,
Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke!
Nektek is, népek gyilkosai, balgák,
Kiérzi az Isten szívetek hangját.
Amit kimondani magatok se mertek,
A szegény nyomorult, vacogó lelket.
Bélpoklos hazugság üvöltésén által
A pőre szív az, mit az Isten áthall:
„Ments meg, ó ments meg magunktól minket,
S átkozott magunktól szegény mieinket!”
Ó hallom, hallom az ember hangját,
Élők és hullák sírják, sikongják:
„Kit ember-okosság beteg ördöggé tett,
Mentsd meg önmagától az emberiséget!”
Fekete földön újévi fehérség:
Zsibbadt szívünkben csecsemő reménység.
Isten, éveket, szíveket teremtő,
Teremtsen újjá ez az újesztendő!
(1940. január.)
Vijjog a szél, huhog a hó,
Halálfehér sírtakaró
Ülepedik a fagyon.
Fázó lelkem melegedjél:
Hidegebb hó, melegebb vér
Hulladoz a testvéreknél
Északon, északon.
Most a farkas, most a medve
Zúzos ronggyá gémberedve
Vacka mélyén kuporog.
Békén fekszi fejealját:
Kik az erdőn egymást falják,
Az Úristent hazudtolják:
Emberek, emberek.
Emberek, vagy szörnyetegek?
Gyujtogatnak földet, eget,
Szállnak tüzes keselyűn.
Elemésztik amit érnek,
Lehelletük mint a méreg,
Mint a baktériumféreg,
Mint a bűn, mint a bűn.
Mellemen fojtó lidércek.
Az emberi szent önérzet
Lelkem mélyén haldokol.
Nem akarok ember lenni:
Emberfoggal embert enni,
Ennél jobb a jeges semmi,
A pokol, a pokol!
És a télnek és a bűnnek
Vadonából elém tűnnek
Bundabőrös emberek.
Úgy suhannak, hófehéren,
Mint a hűség, a szemérem,
S minden egyesük szemében
Jó meleg, jó meleg.
Meleg, mint oltári szent láng,
Mégis olyan pokol-elszánt:
Egy világot szíven üt.
Vannak, vannak, (alig értjük!)
Kiknek el nem roggyan térdük,
S van még, aki harcol értük,
Istenük, Istenük!
Hála neked Veinö vére,
Hogy a szurok ég ívére
Felsugárzod a Jelet:
Azt fehérled, tiszta Fényjel,
Olthatatlan északfénnyel,
Hogy lehetünk új reménnyel
Emberek, emberek!
A beállott Tisza mellől
Testvérszívünk kiszökellő
Imádsága felsajog:
Hátha mi is, hátha mégis
Megpozsdítja vér a vért is,
Hátha leszünk még azértis
Magyarok, magyarok!
Régen, régen
Mesekorban, békeidőben:
A földön búza termett;
Nap járt mindennap az égen.
Messze, messze, messze,
Mesekorban, békeidőben:
Májusi méztől, pünkösdi malaszttól
Csörgött az ég eressze.
Valaha, – igaz se volt tán! –
Mesekorban, békeidőben:
Arkangyalok sírtak
Ember botoltán.
Mint az álom!
Tegnap volt, mostan-időben:
Az ember Örült az életen,
Jobban, mint most a halálon!
Ó milyen szabaddá oldottál engemet, Isten,
Ebben az esztendőben,
Melyet átadtál a sötétség hatalmainak,
Hogy az ő órájuk is üssön
És próbára vessék az igazakat.
Már elég is, Uram!
Már meg se mutasd a lángokádó légiókat
S a tornyosuló tetemeket,
Bélyeget már ne süttess homlokomra,
Ne kényszeríts
Éhen aszulni látnom enyéimet! –
Nagyobbat éltem én már:
Éjfélben a főpap tornáca előtt
A kakas egyet vijjogott.
De másodikat már nem kiált:
Köröskörül sziszeg, huhog
Ádáz szitok:
Mind, mind az egyetlen Péteren kívül
Rémülten tagadozzák
Az ember Fiát
Ó szörnyű hallani ezt!
De iszonyúbb, amit látni értem,
Elfordult szentek színe fonákját;
A Főpap elfedi képét
S a Római bronz arccal mossa kezét,
Talpig fehérben.
Én mindezt láttam és megéltem:
Élek, élek, de már nem én,
Nem az az én, aki voltam.
Belül, belül,
Valamik elszakadtak észrevétlenül,
Amikről nem is tudtam.
Lihegő ajkamon felcsuklik a zsoltár:
Hála, hála,
Hogy ettől a beste világtól,
Parázna pompájától,
Haramja-ígéreteitől
Megszabadítottál!
Mondok nektek valamit, emberek.
Hangosan szólni róla nem merek,
Csak suttogok, mint aki gyónni térdel.
Félig bűnbánat, félig félelem,
Kissé magam előtt is szégyelem,
És mindenestül én magam sem értem.
Azt akarom mondani, emberek,
Hogy mostanig nagyon szerettelek,
S most, – mint a hal melyet szárazra löktek,
Mint ki tengerentúlról hazatér,
S hová repesve szállt: övéinél
Rekedt szavú idegenekre hökken.
Jobb is lesz el se mondanom talán,
Nem is tudom, hogy kinek mondanám:
Jöhet-e attól vétkem oldozása,
Ki maga volt elestem fő oka!
Ki szeretettel nem vétett soha,
Hogy várjam attól, hogy bűnöm belássa.
Jobb lesz, ha csak Istennek súgom el,
Mint aki áldozásra térdepel,
Mert nem akadt pap, ki megértse nyelvét,
És földet, embert, mindent elfeled,
Úgy veri mellét s minden kötelet,
Mely bűneihez bilincselte, eltép.
Így igazul meg az igaz. – De én,
Én hogy tágítsak vétkem kötelén,
Ki azt sem tudom, hogy mi is a bűnöm?
A szeretetből válhatik-e bűn?
Vagy az a vétek, hogyha keserűn
S inaszakadtan szeretni se szűnöm?
Nem mondok nektek semmit, emberek,
Nem fogadkozom, mellet sem verek:
Egyetlen szóm az Istenhez kiáltom.
Uram, Uram, tégy egy piciny csodát,
Hogy bűn nélkül szerethessem tovább
Az embert, én boldogtalan családom!
Most, amikor a fehér Arkangyal
Birkózik a fekete Varanggyal,
Az igazak öletnek vagy ölnek,
Isten szemén elfagynak a könnyek,
S pattogzanak szívemről a húrok:
Jó emberek,
Melegedni melletekre bújok.
Amikor a házak ereszérül
A madár is dermedve leszédül,
S könnyezik a kutya szeme fázón,
Könnyes szemmel én is azt vigyázom:
Füstpántlikát hol lenget a kémény.
Tudom ottan
Tinálatok fölmelegedném én.
Fehér búbos mellett a jó padkán,
Tudom, ott még magam megvonhatnám.
A szegénynek, ki bekopog félve,
Tányér levest adtok a kezébe.
Ott még otthon a mennyekre méltó
Három szentség:
Jóakarat, meleg mosoly, szép szó.
Itt is, ott is a veszett világon
Ablakotok mécse kivilágol.
Felmosolyog pici rózsás foltja
A virrasztó örök csillagokra.
Bederengi a fekete földet:
Így az égre
Valahogy csak visszatündökölhet.
Hiába hogy az emberi állat
Irtástokra seregeket állat:
Most, mikor a karonülő kisded
Hebegése már tagadja Istent,
S a próféták szava is gyalázza:
Ti vagytok még
Az Úristen önigazolása.
Esik az eső, mintha öntenék.
Odafönn tán már nincs is ég,
Csak víz, víz, víz!
Mennydörgés mennydörgést követ,
Záporzanak a mennykövek.
És víz, víz, víz!
Harangvirág most hova bú?
Hol didereg a pici nyúl?
Hol vacognak a cinegék?
Van-e számukra menedék?
Hát aki ottkinn csavarog:
A vézna, pőre vándorok!
Ágyúkon, árkon-bokron át
A szótlan ázó katonák!
Akinek nincsen födele,
Hova lesz most szegény feje!
Eldúl mindent a mocskos ár,
Bölcsőt anyától elcibál,
Testet és lelket elgyaláz,
Patkánygödörré lesz a ház,
Kocsonyává a szép gerinc.
Hát akinek Istene sincs!
Fejem fölött bükkfasátor,
Fejem alatt pehely mohok.
Bükkfalomb közt álomhozó
Puha szellő suhog, suhog.
Ringass, dúdolj, puha szellő:
Ne hallanám, ne is látnám,
Ne is tudnám, ami túl van
A kojsói havas hátán.
Anyás szellő suttogása,
Felkukkanó pötty szamócák,
Csupa illat, csupa jóság...!
Ennyi legyen a valóság!
Az ég a fák válláig ér,
Félénk eső szömörcikél.
Ballagdálok az ázott erdőn,
Fejem fölött kopott esernyőm.
Ülvén egy zsámoly törzsökön,
A rím taplóját dörzsölöm:
Ha tudnék tán belőle holmi
Dallamka-szikrát kicsiholni.
Így udvarollak Múzsa, lásd,
Hogy lépteid hozzám alázd.
Erre jutott a kényes költő.
Ó tönkreázott emberöltő!
A pajzán Pegazus helyett:
E csúzos apostol-pejek.
Hol lant zenélt olimpi fülnek,
Csepegő tollak szöszmötölnek.
És (mellyel együtt könnyezek)
Ez az esernyő-mennyezet!
Bíz ez a mennyhez nem hasonló,
Nem hordott ilyet szent Apolló!
Hát ez lett most a címerem!
Szent megadással viselem.
Hja, más idő, más nóta, más nép!
Így van bíz ez, és nincsen másképp!
De hisz ha jól felgondolom:
Elkél ma e légoltalom!
Lepereg róla hő is, víz is.
Ó védő boltom: szent poézis!
Mikor a század lázbeteg,
És lelket öl a förgeteg,
Alattad mintha megfoganna
Az istenek termő nyugalma.
1940 július
Hűvösödik. A denevér elül.
Csillagfény reszket Kolozsvár felül.
Ébred a szellő. Virrad-e valóban?
Szól a kakas már dombja gránicán.
Nem kék a lába, zöld a szárnya tán?
Olyan jó volna hinni már a jóban!
Virraszt a szem, a fény elé leseng.
Egy szót bizserget fülembe a csend,
Egy drága szót, – szívem, ha bízni mernél!
Egy szót, amely sírást mond és csodát,
Csali-mesét, borzongó balladát,
Amely mindent magába foglal: Erdély.
Egy kurta szócska, ó de mennyi szent
És szomorú, amit e szó jelent!
Ezer színt játszik, mint a drága kristály.
Benne Zágon és Kalota szege
Gyergyó és Csík, a székely hitrege
És Segesvár és Kolozsvár! Kolozsvár!
Az édes szókat számon görgetem,
S körülöttem az öreg Egyetem
Elszégyelli szép újdon palotáit.
Fölborzolódnak könyvem lapjai,
És Bolyai és Böhm és Brassai
Rám sugdolóznak: „Messze még odáig?”
Exsurge, quare obdormis Domine!
Ne aludj, Uram már sokáig!
Az utakon a vér bokáig,
A hullapára köldökig,
S a bűn, a bűn:
Fojt szinte már szemöldökig!
Ha még soká késik a reggel:
Uram, mi lesz az emberekkel?
A jókkal! – olyan kevesek!
Belőlük is
Hiéna lesz és tigrisek?
Mi lesz a néma kisdedekkel,
Kik néznek ránk döbbent szemekkel,
S akiknek ajkán tej helyett
Az ördögök
Nektárja csurran: gyűlölet!
És mi lesz, Uram, – jaj, ne vedd el!
Világunk emelő kezeddel?
Mert káromlunk és megvetünk,
Uram, Uram,
Meghalsz-e végképp minekünk?
S ha meg: a kárhozat e földjén,
Hol megpattant a szív, a Törvény:
Kérdezni is alig merem:
Mi lesz, mi lesz
Gyámoltalannal, énvelem!
Csöpp szívemmel, mely gémberedten
Piheg elhúzó tenyeredben,
S mint egy fészkéből kiesett
Fecskefiók,
Szorong szegény és didereg.
Tudod, Uram, hisz Te teremtél,
Nincs több szívem ennél az egynél,
És ez – pusztuljon bár bele –
Ha méreg is,
A föld ízével van tele.
Nem tudok ember lenni máshol!
Vízözönben, földinduláskor,
A végítélet-napkor is:
Nincs más hazám,
Belé fogódzom akkor is.
Míg kezed melegén nyöszörgök,
Most is, Uram, azért könyörgök:
Lüktessen áldott tenyered
Szívembe még
Egy dobbanásnyi meleget.
Add meg nekem, ó meleg Isten,
Szívem rajtad fölmelegítsem:
Hátha utóbb hozzám melenget
A bújdosó
Igazak közül még kilencet!
„Mondá Izaiás: Ez legyen jel az Úrtól: Akarod, hogy fölmenjen az árnyék tíz vonallal, vagy hogy visszatérjen annyi fokkal? És mondá Ezékiás: Könnyű az árnyéknak növekedni tíz vonallal; nem akarom, hogy ez legyen, hanem, hogy hátra térjen tíz fokkal.”
(Királyok 4. könyve, 20. fej.)
Mint ama bibliás királyi emberhez,
Prófétáddal, Uram, hozzánk is üzengess.
Jelt a jövendőre kívánva kívánnék.
Legyen a jel most is: hadd essen az árnyék!
Könnyű az árnyéknak szállni meredekre,
Mikor a nap zuhan holtra nehezedve,
Amikor az éjnek kísértete mozdul.
(Őrizzen az Isten a nem-ismert rossztul!)
Ha a napnak, Uram, vagy egy szót üzennél:
„Engedelmes szolgám, eleget pihentél.
Mától más a parancs: keltegető, kelj fel!”
És szállna az árnyék egy pici hüvelykkel!
Istenem! az első rózsaszirom-vékony
Keleti ég alján kiderengő csíkon
Szedres szánkból milyen lihegés szakadna!
A pincebogár nép hogy szökne szabadba!
Látnád, az öröm hogy piheg át a földön!
Csicsegő kisgyerek a harsanó zöldön
Bundás pulijával hogy kacag, hempereg.
Meglátnád, mit tudnak nappal az emberek!
Hány az igaz ember, mennyi a jó szándok!
Úti kereszt alján mennyi Miatyánkok!
Hány kéz szelne cipót a rá kövezőnek!
Tarkállik a jóság, mint a virágszőnyeg.
Tarkállik a rét, ha meleg eső éri,
Virágzik az ember, ha engedik élni.
Csak érhessük egyszer árnyék megaléltát!
Küldd el, Uram, küldd el hamar a prófétát!
Olyan szabadon akarok ma Neked énekelni,
Amilyen szabadon piheg itt e rigó,
Mely a villámhárító hegyére szállt,
És nincsen köze több a földdel,
Mint az a pont,
Melyből karmos kis lába kinő.
Mint ennek a rigónak a rúdon,
Egyetlen pont még közöm a világgal:
Ezen a ponton át
Még hallom a templomi orgonát,
Még érzem a napcsókolta búzatáblák
Langyos-édes illatát,
Még visszavágyom símogatni gyermekarcot,
És bajtárs-kézzel parolázni harc előtt, –
De már nem úgy, mint azelőtt.
Ízes még puha ínyemnek az öröm,
De a fájdalom itthonabb érzi magát nálam.
S ha egyikük megkoppantja kilincsem,
Összetévesztem léptük neszét:
Csak annyit tudok, hogy Te küldted el hozzám
Valamelyik kis mindenesed,
Békességet köszönteni.
Mint valamikor, a tavaszi napokban,
Úgy ég eremben ma is a munka láza,
De amit nem ismertem régen:
Símogató a pihenés.
És amikor ágyamba térek este,
Mosolyogva mondogatom magamban:
De jó,
Hogy ügyefogyott munkánkra nem szorulsz!
Soha még ilyen melegen nem ölelt
Az igaz emberek édessége.
Soha nem éreztem ilyen mámorítónak
Szépség, igazság illatát.
Minden szóban: valami vibrál.
Minden szemből: valami rám néz,
Minden ismertnél emberibb,
És mindennél kimondhatatlanabb.
Imádkozni szeretnék:
De nem jő ajakamra szó.
Gondolni Rólad, okosan:
És gondolatom eláll.
Mégis érzem:
Most minden pillanatom ének.
Ó hallom, hallom velem-pihegését
A Mindenségnek!
Megintcsak billenős a mérleg.
Én Uramisten, arra kérlek:
Most is, mint máskor, csendesen
Fogd le szépen a két kezem.
Egyért imádkozom, csak egyért:
Ne én, Uram, Te cselekedjél.
Én ne billentsem ujjamat.
Teljék rajtam az Akarat.
Ha úgy akarja, még ma este
Lábam elé simul a beste,
Lábbal lépek a tengeren,
És a kígyó is emberem.
Ha meg úgy látja (s úgy leszen jó!)
Képemre mászhat ronda hernyó,
S ólmos-szíj tépte vállamon
Krisztus bíborát hordhatom.
Mi róva áll, teljék be főmön.
Fontos csak egy: beléje nőnöm,
Ha nap növel, ha szél kaszál,
Mint forradt törzsű tölgyfaszál.
Az emberek, borzongva nézem:
Egy koncon, egy támlás-ülésen,
Mint a csibék a kukacon!
Én a jobbik részt akarom.
Keresztbe sem egy szalmaszálat!
Én megülök, Uram, tenálad.
Téged akarlak részemül,
És magamat, töretlenül.
Mint a koraérő júniusi körte:
Incseleg a lomb közt ígéretes zöldje,
De ha leszakítod, savanyú is, fás is,
Képmutató zamatába ínyed belevásik:
Látod, Uram, látod, ilyen vagyok én is.
Ahhoz, ami lennék, fiatal is, vén is.
Fiatal is: hamar-lángú, hamarosan hülő,
Vénecske is: sápítozó, suton ülő.
Hiába hernyózol virrasztó kézzel,
Hasztalan öntözöl mindennap mézzel,
Haszontalan porhanyítod köröttem a földet:
Maradok én, Uram, a te hálátlan zölded!
Akiért annyi verítéket ontál,
Csak ilyen, Uram, ez a félszeg kontár.
Igéid ellen kéreg a bőre.
Jótét helyébe jót ne várj tőle.
Jóakarat, hiszen, volna elég benne,
Csak az akarattól akarás is telne!
Egy akarás sarkába szegődne a másik,
Futná a vetéstől egész aratásig!
Ilyen ütődött, Uram, szegény szolgád!
Maga módján hiszen tevegeti dolgát,
Kantározni, nekimenni nem is akad párja,
Csak a dolog derekát már a jó égtől várja.
De hisz, édes Uram, te vagy az az ég is.
Te tudod, hogy akármilyen, tied vagyok mégis.
Hozzád futok akkor is, ha a lelkem vádol.
Langymeleget, Uramisten, ki ne vess a szádból!
Eldicsérték már a boldog delet,
Rózsa-arany nap zengő nyugta-keltét,
Az ifjúságot, mely játszik s szeret,
Irígy ajakkal hányszor énekelték!
Borongó ég a barna föld felett,
Omló derengés, mélyebb titkú jelkép,
Valami máson elfutó lepel,
Sejtő lelkem ma téged ünnepel.
Az esős hajnal áttetsző ködét,
Melynek palástja égen-földön elleng,
Még nem világos és már nem sötét,
Nem füst a földön, az égen se felleg,
Csak imbolyog és kúszik szerteszét,
Elfogja szíved és megtölti melled,
Sírni nem enged, kacagni se tűr,
Melenget mégis észrevétlenül.
Ó szürke szépség, meleg-szomorú
Nehéz vidámság, enyém vagy egészen!
Te szentséges, tartalmas, szép ború,
Mely egy sóhajra már esőzni készen;
De északról ha friss szellőcske fú,
Mosolya villan sok furácska résen,
Fehér nincs rajta, nincs fekete foltja,
De a szivárványt szíve alatt hordja.
Lelkem is így borong az ég-színén.
A menny sírása összesűrűl benne,
S lassan gyűlik, gyülemlik belsején
Az emberlét kigőzölgési szennye.
Nagyon is sűrű, majdnem hogy kemény,
Semhogy sírásban könnyülése lenne,
Úgy el van fanyarodva, nehezedve,
Hát még hogy lenne mosolyogni kedve.
Fanyar és még sem fázó szürkeség:
Csak ez maradt belőlem mindenestül.
Nyiss engem ketté, ó kegyelmes ég,
S villantsd fel fátyol énemen keresztül
Az ólomtenger bujdosó szivét:
A szép napot megváltó melegestül!
S ha nem lehet még ama napra nyílnom,
Engedd legalább tengerem kisírnom.
Eső után,
A néma bükkök gondterhelten állnak.
A nyirkos délután
Úgy csüng az erdőn, mint szíven a bánat.
Az ösztövér
Rőt avaron vizet fakaszt a lépés.
A moh a bükk tövén
Nedves-puha, mint új seben a tépés.
Föl-fölremeg
A lankadt lombok álmatag szemöldje,
Nehéz eső-szemek
Zörrennek olykor fázósan a földre.
Olyan nehéz
Olyik csepp, mintha csak vívódva jönne.
Esőverés után az ember visszanéz,
És nem is érzi, hogy meghalt a könnye.
Maros vize fut a fűzes part alatt,
Hullámai a Tiszának tartanak.
Tisza-Duna a tengernek tartogat,
Keresi a mesebeli partokat.
Hát te szívem, poros parton bolygó
Ide-oda kerengélő golyhó?
Esteledik, már inad is bágyad,
Ide s tova vetik már az ágyad,
Mégse tudod, merre vagy menendő?
Mégse tudod, hol az elegendő?
Csak keresgélsz, – semmire se kellő
Gizen-gazon botorkáló szellő!
Esti erdő. Lomha tuskók
Utamat elállják.
Hát ti csöppek, nem alusztok,
Szentjánosbogárkák?
Zöldaranyos lámpáskátok
Az erdőt belengi.
A dezentor holdvilágot
Nem sajnálja senki.
Vad bozót közt lengedeztek,
Élő biztatásképp.
Hát te, szegény útjavesztett,
Nem tudnál-e máskép?
Piros reggel. Harangoznak Mindszenten.
Bólogat a búzavirág,
Harangoz az egész világ szívemben.
Ki húzhatja? Egész világ aluszik,
Csak a gatyás pici Gergő
Komandéroz egy tekergő kis bocit.
Teljes a csend, nincs egy fia szellő se.
Az égen is csupa pici
Álmos-gyerek, lusta-boci felhőcske.
Káprázik is tán a fülem tisztára:
Nem is harang, amit hallok,
Csak a lelkem felhajnallott tisztája.
Minden baját kidalolta, kirázta,
S mint a tejszín égi mező,
Nevet rá az ébredező világra.
Asztalomon piros abrosz
Minden reggel,
Karaj kenyér, mázas csupor,
Kövér tejjel, jó meleggel.
Béke bennem, most jövök a
Szentmiséről,
Szinte buzog még a malaszt
Szívem forrás fenekéről.
Ottan ittam Tállya borát:
Isten vérét.
Itt is iszom Isten-adta
Békességnek szép fehérét.
Ahogy iszom, azon habos
Melegében:
A jó széna szagát szívom
Amelyen a boci tapos.
Szinte érzem istállónak
Langy homályán
Tehén-anya lomha-meleg
Boldogságát bocikáján.
Szinte hallom tejes csöbör
Csurrogását,
Tejesorrú tarka boci
Farka bojtja surrogását.
Gyermekkorom... Szomszédéknál
Bocát fejnek!
Ajkam szélén érzem ízét
Gyöngyözgető anyatejnek.
Csoda-lágyát símogató
Anyakéznek.
Ó be jó ez! Ez az emlő!
Ez a bölcső! Ez a fészek!
Emlékezés illatában,
Szagos tejen:
De jól esik lehajtani
Két karomra zsongó fejem.
Így maradni, mint a szép tej,
Elömölve:
Visszafolyni, visszabújni,
Anyaölbe, Isten-ölbe!
Láttam egy nyulat. Kövér volt a rét,
Óvatosan eszegetett az árva,
Közben mozgatta két hosszú fülét
Előre-hátra.
Egy-egy harapás, egy-egy fülelés.
Olyan furcsa volt ez a jelenés,
Kacagnom kellett őkelmét.
Aztán megláttam a szemét,
És megfagyott a nevetésem.
Ó az a két szem!
Az a két sárga, rab-sunyi
Szemecske, mit fáradt-bután
Minden falás után
Meg-meghunyít!
Egyet harap
A két felálló periszkóp alatt,
És míg habzsol szegény, félig-se-rágva:
Silbakolva előre-hátra,
A két fül körbe les.
Szegény füles!
Mi fojtogatja kis szíved?
A farkas körmét retteged?
Vadász csövét? ebek fogát?
Vagy mely az égen vijjog át:
A csőrehorgas vércsefajt?
Vagy a rezzentő gyíkrobajt?
Minden gyanús! Minden gyanús!
Ha szöcske szökken, csiga húz,
Fűszál tövén is tőr leseng,
Alattomos maga a csend.
Halált hozhat a víz, a szél:
Ellenség minden, ami él.
Hiába katonás fülek,
Hiába láb, szél módra gyors:
Gyorsabb a Sors,
És éberebb a rémület.
Emberek, emberek,
Az Isten legyen irgalmas nekünk!
Zöld bársony hegyi rét,
Nyugalmas, mint egy falusi vasárnap.
Mondják: az őzikék
Minden hajnalban inni idejárnak.
Kabóca és a gyík,
Nyúl, meg a mókus régi jó barátom:
Ha addig élek is,
Meg kell a szomjas őzikéket látnom!
És mentem is le már.
Zenélő hajnal, tiszta csoda-kék menny.
Csillámló napsugár
A patakon. Minden, csak őzikék nem.
Késő! – Másnap korán
Szökött el borzas szememről az álom.
A nap is vánkosán
Nyújtózkodott még, túl a szemhatáron.
Fehérkésen, üdén
Szellőzködött új napra már a mennybolt,
A rét ezüst füvén
Pillék mosdottak. Ám őzike nem volt.
Túlságosan korán
Jöttem ma ki! Milyen mohó az ember!
Még alszanak talán.
Sebaj! Megvárom. Vártam türelemmel.
A nap ragyogva kelt,
Lankadtak már a tikkadó virágok.
És kúszott és delelt.
Soha még ilyen őztelen világot!
Ti csalfa őzikék,
Hol csúfolódtok? Vagytok-e valóban?
Kérdeztem szerteszét,
A malomban, a hegyi fogadóban.
Ki látta nyomotok?
A malmosnak a nagyapja mesélte,
Hogy oda szoktatok
Éjjel kijönni, táncolni a rétre.
Az erdőkerülő
Megesküszik, hogy most is odajártok.
Látott-e? Még nem – ő,
De beszélt már olyannal, aki látott.
És jön a csepp Kata,
Nagy szeme-párja szent-komolyan kékell.
Ő minden éjszaka
Bújócskát játszik a kis őzikékkel.
Szép piros a fejük,
A kezét nyalják, az ölébe ülnek,
Beszélget is velük.
És szárnyuk is van és azzal repülnek.
Egy nagy darab lengyel legény,
Vastag bajúsz, nagy kék szemek,
Noszogatja az erdőszélen,
A lusta három tehenet.
Szótalanul, lesütött szemmel,
A barom után eltopog,
Húzván maga után a földön
Mindkét kezén egy-egy botot.
Nézvén a porban elmerülten
Bódult szemmel, ki tudja mit,
Míg ajkán olykor-olykor egy-egy
Félig-mosoly átsurranik.
A tehenek, tilosban többet
Kalézolván, mint egyebütt,
Megállanak a vén fa mellett,
Melyen a Szentantalka függ.
Jól tudja már az okos állat,
Hogy a legény hová akar,
Magától húz mindennap arra.
Megáll a kép előtt Zakar.
Kinyitja szeme kék virágát,
A bizodalmas szent felé.
A juhászkutyák szeme ilyen,
Meg a szelíd szláv szenteké.
Csak áll és néz és ajka reszket,
Soká-soká. Imádkozik?
Vagy éppen csak elsúgdogálja
A jóbarátnak titkait?
Megsúgta már nekem is egyszer,
Ki az a kis bányász-leány,
Akinél esze jár Zakarnak,
Míg ballag a barom után.
Ki szavafösvény bátyja útján
Egyszer egy olyan szót üzent,
Hogy Zakar attól elfelejtett
Ködös múltat, rongyos jelent.
Hogy pénze nincs, sem ép ruhája,
Mindent-mindent felejt szegény,
Hogy nincsen „születőlevél” sem,
Nincs semmi, csak egy vén legény,
Meg annak egy bolond, felejtős
Mámoros szíve, – meg a Szent,
A drága szentecskék az égben,
Meg az a kislány idelent.
De tudja minden jó keresztény,
Hogy a jámbort, ha ügye fogy,
Tizennégy szentek megsegítik,
Hát ez is csak lesz valahogy!
Így meditál Zakar az erdőn,
Ő bolondos szíve szerint.
Szentantalka a Jézuskáról
Hozzá fordítja szemeit.
Ugyan mi az, aminek láttán
Ily mosolygós kedvét leli?
A jószagú együgyűség-e,
Vagy a tátott csizma hegyébe
Kikandikáló bütykei?
Fekszel a párnán: letörött faág,
Válladon ül a búgó némaság.
Kezes vadgalamb, a füledbe súg:
Ami tegnap volt, édes-szomorút.
Hessentenéd, – de jó, hogy nem megy el.
Nem akarnál, de mégis könnyezel.
Visszhangot sír benned a tubaszó,
S ujjad közt meg-megáll az olvasó.
De felszálló szelíd-galamb imád
Elhagyja már a vadmadár nyomát
S tollain erdő-illatot vivén,
Csőrével zörget Isten küszöbén.
Csipkésen a lomb közt dorombol a fény.
Emberfejű törzsek a gally sűrűjén.
Uszályos árnyakkal a mély teli.
Ez a gyerek-erdő, a mesebeli!
Ember ha jönne most szembe, talán
Szinte bizony hogy furcsállanám.
Szinte hogy várom a kibukkanó
Táltos paripát vagy vén manót.
Galagonyák közt valaki jár.
Jaj, nem a szürke hétsingnyi szakáll?
Csörrennek a mérges fekete bogyók:
Jaj, ez a Hétszünyű Kapanyányimonyók!
De hiszen csak jöjjön a szörnyű legény,
Tudom a titkát, nem félek én.
De bizony, bátran mondanám:
Jó estét, édes öregapám.
Rajtam ki nem fogsz, ravaszdi manó.
Én sem vagyok ám amoda való.
Ahonnan te jöttél – váltott gyerek én –
Jöttem a Göncöl táltos szekerén.
Hogy emberek közt lett a helyem,
Csak átbucskáztam a fejemen,
Így lett belőlem éfi legény.
Bolonddá tartok mindenkit én.
Ha megint kedvem kerekedik,
Kapom magam egyszer, – nemsoká pedig! –
S nagyot rikkantva, bukfencet hányva,
Visszakarikázok mesehazámba.
Most megcitállak lelkem, jól vigyázz!
Elég a zsörtölődés, elég a lázadás.
Csak rozsda ez, falánk, mely izmaidba vág,
És nem lesz tőle különb a világ.
Nem leszel tőle gazdagabb te sem!
Mit ér elbújni békén a templom-hívesen
És mormolva misézni egymagadnak,
Míg kint az izzadt aratók ezrei elhaladnak!
Hisz mosolyogva érzed, mily messze még az óra,
Hogy zsémbes bácsi légy, múltak magasztalója.
Odáig még nem értél, hogy meg ne értenéd
A zölden-édes ifjúság bolondos énekét.
A napbanéző friss csikó-erőt
Ki vette húrra harminc év előtt?
A tiszta vér, mely lépteikbe dobban:
Tekints magad köré: kiben tüzelne jobban?
Ha nem is tejfeles immár a szájad,
Megvallhatod: ma is otthonabb nálad
A tejfel, mint a burnót vagy a szelídke pépek,
A lábaid még táncütemre lépnek.
Megelégedni avval úgy se tudnál,
Hogy érted őket, jobban önmaguknál.
Sem hogy nem bántanak, mint hasznos véneket.
Kell, hogy melléjük állj! Akard, hogy értsenek!
Ne viszolyogjon kényes gusztusod,
Mert néha nagyon is robusztusok,
Mert fürdetlenek olykor és zöldeket beszélnek.
Honnan vegyenek különbet szegények!
Hiába, mostan így mérik a fontot.
El kell a hússal fogadni a csontot.
Sok köztük a lator? Mihelyt hozzájuk lépel,
Júdás egy hanggal csendesebb, és hangosabb lesz Péter.
Különben, hasztalan vonogatod fejed:
Fiatal vagy: az ifjak közt helyed.
Csak közöttük maradhatsz magadé.
Avagy az öregek közt – mondd! – otthonosabb vagy-é?
Csak bátran állj oda. Ne félj: megérzik rajtad,
Hogy onnan jössz, ahova ők óhajtnak.
Hogy mit előlük elfog a menetelő lárma,
Az melegít belőled: a csendes vox humana.
Nem is tudják, mikor páncélban dübörögnek,
Hogy alva is utánunk nyöszörögnek:
Kiknek kezén gránátok nem teremnek,
De tudjuk titkát az örök Ütemnek.
És ha nem ismernek föl, ha kinéznek: Ebadta,
Te munkálsz, mint Isten munkálnod adta,
Velük, helyettük, értük, – majd elválik,
Melyikünk marad a legény halálig!
(Reményik Sándornak)
„Egy új világ van születőben! – mondják,
Kik felkötötték az Idők kolompját.
A vének, kiknek szája fél-sírásra:
Megérett a világ a pusztulásra!”
Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
Én egy órával mások előtt keltem,
De fáradt nem vagyok,
És bizalmasaim a csillagok.
Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
Az Új csendben jön és oldott sarúban,
Vagy a magasból angyalpille szárnnyal
A szívbe, mit az Istenség megárnyal.
És akiben Igéjét megfogantja,
Az szánva néz a kérkedő Kalandra,
Amely ma szerteszét
Elfojtja a szemérmes Új neszét.
Én hiszek benne, mind a világ ellen.
Őrá esküdtem ifjú életemmel,
S azóta minden évszakújuláson
Még-még újabbnak, ifiabbnak látom.
És örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
Mely örököt akar!
Csak ami örök, az a fiatal!
Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
A hold csak hinti harmatát mosolygva.
Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
Szolgálatodra: keletről nyugatnak,
Előre, mint a nap.
A Pillérek erősen állanak.
Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
Ki mondja őket réginek vagy újnak?
Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
Embernek, őznek örök anyaemlő:
Vedlik és újul az emberi öltő,
Meleg a nap, és énekel a költő.
Lelkem, dalolj s ne félj,
Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!