[jegyzet]
Míg ifjú homlokunkon a hajnal koszorúja,
Amíg nevet a napfény és csodákról mesél:
Tárjuk ki a szívünket, hadd járja fürge szél,
És tűzzel simogassa az új nap arany ujja.
Mert szállton száll az óra, s az est jő könnyesen,
Sok bolygó tűz kísért és ingó, álnok árnyak,
És minden régi sírok rémei visszajárnak.
Akkor fáradt szemünket húnyjuk le csöndesen.
És gyújtsuk meg a mécsest, a belülvalók mécsét.
Tüzénél tágult szemmel láss ősi titkokat,
A percek suhanását, a könnyek születését
Titkát a titkos múltnak s a titkosabb jelennek
S az eljövendőségnek, és mindent, és magad.
És sírj egy csendes himnuszt a kettős végtelennek.
Nézd, erre csillog álnok aranyszeme
A büszke város tarka tetőinek.
Alvó fejükre csalfa Luna
Holt sugarát hazugul lehelte.
Nézd, nézd, a vízen csillog a csalfa tűz.
Lenn zúgva zúgnak nagy, szomorú habok.
Barátom, ideért az este,
Hangtalan árny ül a csónak orrán.
Mért alkonyult el hajdani hajnalunk?
Mért hallgat ajkunk egykori éneke,
Mely tarka tűzzel, ifjú fénnyel
Zengte be hajdan a vén világot.
Más kézzel űztük hajdan a gyors nyilat,
Haj, más inakkal jártuk az Éjszakot,
Midőn a sast emelte izmunk
Harcos ezüst sisakok fölébe.
Immár a harcok hajnala estre vált.
Kürtök riadtán nem magasul szívünk,
Csendes mosollyá, bús mosollyá
Régi dacunk tüze megszelídült.
Mi megfutottuk mind amaz utakat.
Mi már elértük zárt arany ajtaját
Az ismeretlen Istennőnek
S hét napot-éjet előtte vártunk.
Mi virrasztottunk és konokul kemény
Két ökleinkkel vertük a vaskaput.
S a nyolcadik nap hajnalában
Nyílt kapuján a titok kitárult.
Mi mindent láttunk. Láttuk a csarnokot,
S a táncos gyermek tarka szökéseit,
Hallottunk dalt a kék virágról,
Haj, a csak egy tavaszon nyilóról.
És minden elmúlt: víg tavaszok, tüzek,
Napfények, álmok, nagy riadó dalok.
S most (lám, minő sors!) nincs belőlük
Egy pici kis melegítő könny sem.
Most éjszakában, hallgatagon futó
Sötét hab árján siklik a halk hajó,
Nagy ismeretlen éjszakába
S hunytszemű árny keziben a kormány.
Mi lesz, mi nem lesz? – mit hoz a messzeség? -
Mit sző a Moira? – tudni nem istenes!
Hajtsuk hajónkat, én barátom,
Míg a karunk s evezőnk erősek.
Tán vár még új föld, új, fiatal csoda,
Új élet, új dal, újra-elindulás.
Az eljövendőség elébe!
Mélyre merítsd a kemény lapátot!
És szólottam magamhoz komolyan:
El kell menni a sivatagba!
Oda kell menni, ahol úttalan
Kemény nagy utak kanyarogva
Minden kijárást eltemetnek.
Hol szürkülő szegény szemednek
Könnyeket súg a sivatag.
Hol visszasírod bús magad,
S amiknek ízét elfeledted:
Ezüstös régi könnyeid.
Mert látod, oly rég eltemetted
A sírás szép szentségeit.
Ott majd az ég sóhajt feletted,
És zúg a porló hűs porond;
És barlangod fázó nyugalma,
S az éjszakák szúró szelén
A sivatag sajgó siralma,
S a sápadt, sárga esti fény,
Mely mindent, ami él körötted,
Bolygó nagy árnyékokra bont, -
S melyhez magad, bús árva pók,
Száz szürke szállal megkötötted:
Az egyesegyedülvalóság,
A hűvös percek, hideg órák,
A reszkető jég-csodarózsák,
S a holt dalok, a halkulók -
Mind-mind így fognak szólni hozzád:
Szegény fiú, most jó helyen vagy.
A sivatag jó és szeret
A sivatag susog veled,
Megsimogatja árnyas orcád,
S a múltak mostohája elhagy.
S melyek átkát hidegen hozzák
Rezzentő régi rossz szelek:
Az apadt-könnyű régi esték
Meghalnak mosolyogva a sivatag felett.
És újra fölfakad, ami hallgat régesrég,
A könnyek közt mosolygó régi ének,
S partján a könnyek áldott kútfejének,
Amit kutatsz remegve, aggva:
A titkot újra fölleled.
És elmentem a sivatagba.
Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
Csupa idegen arcok körülöttem.
Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
És úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
Semmit sem értek. Minden idegen.
Oly messziről néz rám az életem,
És én úgy nézem és úgy bámulom,
Mint egy bánatos beteg arcot
Egy jégvirágos távol ablakon.
Oly idegenül integet felém,
És a szemében annyi titok fázik,
És annyi könny és annyi félelem.
Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
Valamit mond is, zengő susogással,
S az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
Rég elfeledtük gügyögő szavát,
Csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
Valami nagy-nagy messzeségen át.
És ez az arc ilyenkor mindenem.
Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
Az egész élet ez a kis szoba,
Ezek a régi halkszavú hatalmak,
És ez a fázó, hangos hallgatás,
És ez az arc. És semmi, semmi más.
Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
Ez az egész. És abba belenézzük
Az életünket.
Tudom már, hogy láthatatlan vagyok,
Hogy láthatatlannak születtem.
Azért van, hogy az emberek
Úgy elnéznek mindig fölöttem.
És nem kapott hangot az ajkam,
Kiáltanom is hasztalan.
Egyedül járom a világot,
Látatlanul és hangtalan.
Valaki áll a helyemen.
Egy másik. Azt mindenki látja,
És mindenki ahhoz beszél,
És az mindenkinek barátja.
És az beszél az emberekhez
És a szemükbe mosolyog.
(Egy idegen, egy nagyon-másik!)
S mind azt hiszik, hogy én vagyok.
Sokszor van úgy, hogy mindent értek.
Ilyenkor a szemébe bámulok
Annak, aki csak árnyék és kísértet,
Aki az én helyemen áll.
Akiről azt hiszik, hogy én vagyok,
És aki idegen, mint a halál.
Ó áldott, áldott ködsüveg!
Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem.
Milyen halott vagy, milyen jéghideg!
Szúró szemedből olyan fény rezeg,
Mint egy csikorgó téli éjjelen
Felhők mögött halódó holdsugáron.
De én szeretlek, én mégis szeretlek,
Szegény bolondos árnyék, néma párom,
Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém.
Enyém az arcod és enyém a lelked,
Álomkóros, fehérlő, furcsa lelked,
És nekik mégis te vagy én.
Mert sokszor oly jó megbújni mögéd
És érezni, hogy eltakarsz,
És úgy nézni a nagy világba szét,
És mosolyogni nagy-nagy szeretettel,
Megbékélt, boldog remeteszemekkel
Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc.
Lásd, én álarcom, én azért szeretlek.
És néha, álmok árnyas estelén:
Úgy tűnik idegen arcod elém,
Mint azok elé, akik rádnevetnek,
S az én nevemet nevezik nevednek,
És azt hiszik, hogy te vagy én.
Ma más vagyok, mint tegnap voltam.
Valami nagy széltől sodortan,
Ma megbotoltam.
Amikor újra egyenesre keltem,
És amikor magamba néztem,
Csupa csodára leltem.
Gonosz szél, rossz tavaszi szél!
Mióta lelkemre leheltél,
Bennem két ember él.
Mióta veled versenyt fütyörésztem,
Azóta más lett a sírásom
És más a nevetésem.
Mióta ma a napba néztem,
Azóta nevet a sírásom,
Azóta könny van minden nevetésben.
És most már sírni nem merek,
Mert félek a torz kacagás arcától,
Hogy vigyorogva rám mered.
És nevetni is elfeledtem.
Jaj, hiszen sírtam, mikor nem akartam,
És minden sírt, mikor nevettem.
Nagy csoda ez, hogy két lélekre váltam.
A régi lelkem még most is piros,
Hisz hajdan a hajnalban jártam.
A másikon nagy, sűrű fátyolok.
Minden lépésem egy nehéz csoda,
S minden titok.
O felix culpa, quae talem
ac tantum meruit Salvatorem!
(Szt. Ágoston)
Boldog a bűn és érdemtelen áldott,
Mert semmiből teremt egy új világot.
Boldog a bűn, mert ő szüli a könnyet
És százszor szent a könny.
És másom nincs, csak a könny, amit sírok,
Egyetlen ősi örököm.
Nincs másom. És az sem enyém,
Az én könnyem nagytitkos messze tenger,
És én úgy állok partja meredekjén,
Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel.
És a szemem lehúnyni sem merem,
Mert a tengeren sziszegnek az éjek,
És elzsibbaszt egy szörnyű félelem;
És a szememet kinyitni is félek.
És úszni kellene és nem merek,
Hiába hívnak messze tengerek;
Csak reszketek, vacogva reszketek.
És, jaj nekem, egyhelyben állok.
A bűn az áldott.
Mert eljön és az óriás vizeknek
Örvénylő mélyére merít,
És tágra nyílt szemeim elé hozza
A mélységek rejtelmeit.
Megmutat mindent ott lent a fenéken,
Hullám alatt, kövek megett,
És úgy találom meg enmagamat
És úgy találom meg a könnyeket,
És ama világos világot.
A könny, a könny ezerszer áldott!
A könnyben van az élet.
Most megtaláltad. Lásd, ez a titok.
Milyen egyszerű, Istenem!
És mégis mennyit futsz, amíg eléred,
S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!
És most megszűnt a küzdelem.
Most álljunk meg. A harc most elpihenhet.
Kint a tengeren még vijjog a szél,
De mi pihenjünk. Le az evezőkkel,
Ez itt a rév, ez itt a cél.
Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak,
Veri a vizet sok serény lapát.
Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak,
Mind megy keresni a kincses hazát.
Mi nézzük őket a hullámtörésről,
Ahol a szél se zúg.
Voltunk mi is sajkás legények,
Csikorgott ránk is a vitorlarúd,
Hozzátörtünk mi is az evezőhöz,
Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret,
Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom,
Boldogszigetek és énekes élet, -
Most vége. Most ülünk a parti páston,
S pirosló napfény játszadoz velünk.
Egy cseppnyi víz most a mi tengerünk.
Ismeretlen lomb alatt
Fakó földön, fakó szívvel,
Ültem, ültem egymagamban,
Mint az árnyék, mint az este,
Néma-könnyes őszi este.
Ültem-ültem és zokogtam.
És fejemre halkan hullott
Sárga, zörgő, holt levél.
És csak ültem könnyesen,
Mint a fázó őszi alkony,
Mely besírta vállam, arcom
Hűvös könnyel, holt levéllel.
Messzi-messzi csak csilingelt
Csalogató messze nóta.
És én mindent elsirattam:
Harcot, álmot, életet.
Ez a minden-siratás!
Három nap és három éjjel,
Mint az árnyék, mint a felhő,
Ültem ottan és zokogtam.
Harmadik nap virradóra
Mind a könnyemet kisírtam.
És az ének messze-messze
Egyre csengett, egyre hítt.
Hajnal égett mindenütt,
Harmadik nap virradóra.
És a dal hangosra harsant,
És nekem a holt avarból,
Nem tudom hogy, nem tudom mért,
Lábra kellett állnom ottan,
És a két karom kitárni,
És dalolni hangosan.
És az ének egyre hítt.
Nem tudom ki, nem tudom hogy,
Átkarolt két meleg karral
És kezem kezébe vette,
És elindult, arra indult,
Amerről a hajnal égett,
Amerről az ének csengett.
És én mentem hangtalan.
És megállnom nem lehet.
Most is itt van, mindig itt van,
Most se tudom nem követni,
És az arcát most se látom.
Azt az útat, hunyt szemekkel,
Énekszóval, tárt karokkal,
Most is járom, egyre járom.
És az ének egyre szól.
Nagyon, nagyon szeretlek.
Olyan nagyon jó volt az este.
Lelkem didergő, durva dér
Zord zúzmarával rég beeste:
Száraz és szürke rút közöny.
Mind ami volt bennem fehér,
Szürkére vált és szomorúra,
Elzsibbadt minden örömöm,
S megülte síváran a lelkem
Hétköznapok beteg borúja.
Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
Oly rég nem gondoltam reád.
Sok-sok napot és éjszakát
Zsibbatagon, könnyes-bolondul
Nélküled dideregtem át.
És Te azért el nem feledtél.
Rossz, langyos vizet, undorodva,
A szájadból ki nem vetettél.
Te vártál rám és megkerestél.
És mikor tegnap hazajöttem,
Hideg és síró őszi estén,
És sírva, fázva, megtörötten,
Magamtól csúffá csömörlötten,
A lámpát lassan eloltottam
És végigdőltem ágyamon:
Akkor a bús sötétben, ottan,
Lassan, lassan, hallgatagon,
Az ágyam szélére leültél.
Jól láttalak a szikra-tűznél,
Mely két szemedből égetett
És fölgyújtotta a lelkemben
A hamvadó nagy tüzeket.
Néztél, néztél, Te mindig engem,
És én csak téged néztelek.
Szinte hallottam sisteregni
A tüzeket a sötétségben,
És tudtam, hogy valami elmúlt,
És újra sírtam, újra égtem.
És szüntelen, ezerszer, mindig
Csak ezt susogtam: Édesem!
És lázzal tüzelő kezem
Simogató kezed kereste.
És megcsókoltam lázasan.
És könnyesen és boldogan
Úgy aludtam el akkor este.
Te vagy a fészek,
Puha vagy, édes és meleg,
S én oly keveset gondolok veled,
És oly sokszor máshova nézek.
És megvetem a régi fészket,
A régi meleget
És a régi egyformaságot.
Szédülő fejem vándorolni késztet,
Keresni más vidékeket,
Szivárványszínű új világot
És ismeretlen fészket.
És elmegyek, örök elégedetlen,
Hazátlan bújdosó gyanánt,
És sose tudom, mért sírós a kedvem,
És nem tudom, mi bánt.
És szállok, szállok, messze földeken
Szüntelenül és pihenéstelen,
És egy sajgó vágy egész életem:
A régi fészek melegére.
És Te vagy az anyamadár,
És én vagyok pelyhes fiókád,
A csupa-vakság, a csupa-mohóság,
Aki mindig máshova vágyik,
Akit hív minden félhomály.
És botorul és elbizottan
Kiszállok bizakodva, bátran
Nap-nap után. És Te utánam
Sírva nézel és gondsújtottan.
És én nyugalmat nem találok
Sehol a végtelen világon.
Mert ott sír bennem, bárhol járok,
Aggódó, fájó csipogásod
Hívogató, síró zenéje.
És mindenhonnan visszavágyom
Szerelmes szíved melegére.
Te vagy a sziklaszál,
Melyen a fészkem épül.
Amely az apró dombok tömegébül
Messze-magasra szökken és magában,
Egy-óriás-magában áll.
S kíváncsi szárnyam, kandi lábam
Akárhová visz engemet,
Csak körötted keringhetek,
És nem lehet távozni tőled
S nem-látni téged nem lehet.
Bejárhatom a rég halott időket,
És lelkem messze jövendőkbe szállhat:
Nem lehet vissza nem kívánni
Amaz egyetlen sziklaszálat.
Te vagy a Hegy.
És a hegyet nem lehet túlrepülni.
Te vagy a Völgy.
És a völgyből nem lehet kirepülni.
Te vagy a Lég.
És a leget nem lehet átrepülni.
Te vagy a Föld.
És a földről nem lehet fölrepülni.
És Te vagy a Határ.
Csak tebenned lehet repülni.
Itt nem lehet és nem szabad,
Csak szépen, csendesen megülni
És énekelni és örülni.
Mert Te vagy minden: a szirt és a fészek
S a szerelmes anyamadár.
Oly boldogság egyedül lenni!
Én el akarok hagyni mindent,
Énnekem nem kell senki, semmi.
Zsibbaszt a zaj, fáraszt a nyüzsgés,
Nem kell az öröm lobogása sem.
Énnekem nem kell senki, semmi,
Csak magam és mennyei másom:
Az én szerelmesem.
Olyan édes egyedül lenni!
Mikor a magamé vagyok,
Mikor a zavaros özönben
Egy kis pontot találhatok,
Egy sziklát, ha parányit is,
Ha szürkét is és hideget,
De olyat, amely nem inog.
És mikor onnan nézek a vizekbe,
És hallgatom, hogy zúg a szennyes ár,
És hazatérek megpihenni,
Mint alkonyatkor a fáradt madár.
Oly édes odahaza lenni!
És magamat kitárom,
Akár a szentély ajtaját,
És úgy gyűjtöm a perceket,
A napot és az éjszakát,
A hajnalt és alkonyatot,
Napfényt, mosolyt és könnyeket,
És mindent, mindent, ami fény,
Ami meleg és ami élet.
És bent a szentek-szentje rejtekén,
A hétlakatú vasajtó megett,
Ott összehordom mind a kincseket,
Mint virágport a méh,
És egy világot alkotok belőle,
Amit meg nem lát soha senki,
mert ez a világ a kedvesemé.
Oly jó ama világban lenni!
Mert ott vele vagyok.
Ő ott van, ő mindig velem van,
És gyakran mosolyog.
Valahányszor magamba nézek;
Ő mindig újra megszületik bennem,
És ő egyedül az enyém.
És énnekem ővele lennem
Nem embernek való gyönyör;
Hogy néha azt hiszem, hogy el se bírom,
Olykor már azt hiszem, hogy összetör,
S édességétől meghalok.
Hisz én oly gyönge és oly gyáva
És olyan nyomorult vagyok!
Az én szegény ember-szívemnek
Nagyon-nagyon sok az örömből ennyi.
De ő, az édes, szeret engemet,
És mindörökre az enyém.
És mindörökre átölelve tartja lelkemet.
Oly édes, édes vele lenni!
Bús véreimre gyakran gondolok,
Mikor leszállnak árnyas alkonyok,
És én a két karomra hajtom
Mélységeidtől mámoros fejem
S ami magamból még bennem maradt,
Egy halk sóhajban elsóhajtom:
Ilyenkor lep meg az a gondolat,
Fájón és csendesen.
Előttem halvány, beteg árnyak,
Feketén, fázón, porlepetten.
Ezek az én testvéreim,
Akik árván, bolyongva járnak
Bizonytalan ösvényein
Kétesvilágú éjszakáknak.
Ezek, akikért sírva sír a lelkem.
Csalóka hold halottas fénye
Reszketve rémlik útjukon,
De ők nem néznek az ösvényre:
Lehunyt szemmel mennek vakon.
Minden kőben megbotlanak
És minden követ megkerülnek,
S kezdőpontjára a nagy útnak,
Honnan indultak ama nap,
Százszor is újra visszajutnak.
Az útszélen gyakran leülnek
És sírnak, sírnak hangosan.
És ami sajgó siralom van
A létben és az elmúlásban,
Mind benne van könnyé omoltan
Abban a csukló zokogásban.
És ott kell nekik ülni, ülni,
És könnyező kövekké válni:
Mert nem tudnak könnyeket letörülni.
És soha többé föl nem fognak kelni
És már mindig csak sírni fognak:
Mert sose tudtak énekelni.
Mert elfeledték, mért indultak el.
Elfeledték, hogy mit akarnak,
Hogy valamit keresni kell.
És mert akkor se tudták, mit kerestek,
Azért szegények, szikkadozó magvak,
Az út kövére estek.
Ezért hulltak el mind szegények:
Nem tudták, hogy téged keresnek.
Azért szállnak rám síró alkonyok,
Azért sajogtat síri ének,
Ha rájuk gondolok.
Odabenn bimbófakadás van.
Tüzel az ég,
És fürdik minden napsugárban.
Jaj, és az ajtó zárva van,
Jaj, és az ajtó zárva van!
Odabenn szín, fény, tűz nevet,
Mosolyog minden,
És engem minden kinevet.
Jaj, és én nem tudok bemenni,
Jaj, és én nem tudok bemenni!
Pedig a kert is az én kertem,
Mind a virág.
Én ültettem és én neveltem.
Jaj, mégis idekint vagyok,
Jaj, mégis idekint vagyok!
A kertem ma kitagadott,
Világnak űzött.
Ma hazátlan koldus vagyok.
Csak kerülgetem a kerítést,
Csak kerülgetem a kerítést.
Ó jaj, ez a könnyeim átka.
Nevet a kert,
És aki sír, az előtt zárva.
Odabent sírni nem szabad.
Odabent sírni nem szabad.
A könnyek, a könnyek átka ez!
Bús száműzött én,
Mind a két szemem könnybe vesz,
És, jaj, nem tudom letörülni;
És, jaj, nem tudom letörülni!
Lásd, tudtam, hogy ma újra eljössz.
Hogy kopogtatni fogsz s betérsz
Botorkáló bús gyermekedhöz.
És amikor már este volt
És ott kint, úgy, mint az én arcom,
Bús boldogsággal mosolygott a hold,
Éreztem, hogy valaki ott áll,
Hogy ott állsz kint a küszöbön.
S Te ajtómon bekopogtattál.
És akkor némán, nesztelen
Bejöttél, betetted az ajtót
És megálltál szemben velem.
Néztelek és az ajkad lestem.
De Te csak néztél szótalan.
És akkor a lábadhoz estem,
És úgy sírtam keservesen.
Te jobbkezed fejemre tetted
S megsímogattál csendesen.
Szerettem volna porrá lenni,
Hogy rám taposs, hogy rám taposs,
És lépted alatt énekelni.
Nem, édes, én nem vagyok az,
Nem, én nem vagyok. Menj ki tőlem;
Menj, menj! Hisz vár ezer igaz.
Várnak a méltók és a szentek,
A fehérlő homlokukon
Elsurranó kenettel kentek,
Akiken a jeled ragyog.
Azokhoz menj. Mit akarsz nálam?
Édes, lásd, én nem az vagyok.
Én rossz vagyok. Én nem szeretlek,
Szemedbe nézni nem tudok.
Csak – szeretlek. Nagyon szeretlek.
Csak el ne menj. Csak el ne hagyj.
Hova leszek nélküled? Nem eresztlek!
Foglak, én Uram, hogy enyém maradj.
Uram, ölelj magadhoz engem.
Ma valami sír a szívemben.
Sohase voltam még ennyire gyermek.
Édes, ölelj meg!
Ma olyan súlyos a fejem.
Valami nagy könyörtelen
Siralom hajt ma arcod melegéhez,
Ölelj meg, édes!
Hidd el, ma nagyon megérdemlem.
Ma nem volt órám könnyezetlen.
A tűzostorok ma velőkig vertek.
Édes, ölelj meg!
Hiszen igaz, hogy gyáva voltam,
Hogy már-már majdnem elbotoltam,
De mégsem mentem más tűz melegéhez.
Ölelj meg, édes!
Tudod, hogy mégis talpra keltem,
Tudod, hogy eléd térdepeltem,
Amikor hívtak hazajáró lelkek.
Édes, ölelj meg!
Két konok lázadó kezem
Alázattal összeteszem
S letérdelek az ágy fejéhez.
Ölelj meg, édes!
S imádkozom: Ölelj meg engem,
Máglyát gyújts repeső szívemben,
Máglyát, amelyen fehér tüzek kelnek.
Édes, ölelj meg!
Látod, én kisgyerek vagyok.
Ha nem jössz, én sírok utánad.
Úgy várlak téged, mint édesapámat.
A kiskapuig elédszaladok
És ott a kis padon
A kerítésre fölkapaszkodom
S úgy lesek ki az országútra
Az orgonabokrok felett,
Hogy jössz-e már. Lihegve, futva,
Ujjongva eléd szökdelek.
Te messziről már csókot hintesz,
Egy mosollyal magadhoz intesz,
S ha tárt karokkal, kipirultan,
Nyakadba ugrom s átölellek,
Megcsókolod borzas hajam
És mondod: Én kicsi fiam!
És azután oldalad mellett
Megyek befelé büszkén, boldogan.
Hívón nevet a lámpa odabenn
És az arcunk ragyog,
És Te odabenn cukrot adsz nekem.
Mert lám én kisgyerek vagyok.
Néha a kezem kezedbe fogod
És sétálni viszel.
És én olyankor oly boldog vagyok!
Mogorva házak ránknevetnek,
Tarágú fák bókolva integetnek.
Amerre megyünk, minden énekel.
Belemosolygok csendesen
Arcukba mind az embereknek,
És hangosan és édesen
Lám ilyenkor rám mind visszanevetnek.
Oly jó így mosolyogni szét
S így járni-kelni a világban,
S érezni mindig melegét
A Te édes, erős kezednek.
És én mindegyre kérdezgetlek.
Amit csak látok szerte-szerte,
Százfélét összekérdezek,
Száz kérdést, tarkát és gyerekeset.
És Te felelsz komolyan egyre.
Mindig felelsz és meg nem únod
A kába kis kérdéseket.
És velem jössz, mikor a völgybe vágyom,
És jössz, ha hívlak, föl a hegyre.
S ahova széles e világon
Gyerekésszel kívánkozom,
Elkísérsz minden utamon.
S amit csak kérdezni tudok,
És ami pecsétes titok,
Te megtanítasz mindenekre.
Így hullnak szerteszét a kárpitok,
S mögéjük messze-messze látok,
Így lebbennek föl mind a fátyolok,
És fölmerülnek idegen világok.
És én csak bámulok,
Mindent és magamat és téged.
S míg melletted szorongva lépek,
Minden porszem beszél, amerre járunk.
Kézen-fogva mi ketten így sétálunk.
A szemem sokszor hűtelen.
Sokszor az idegenbe téved.
Pedig tudom: Te vagy az Élet,
Te vagy a Szerelem.
De lásd, Te messze vagy,
Akkor is, mikor beszélek veled,
Akkor is, mikor megérintelek,
Akkor is, mikor a kezem fogod.
És olyan szédítő a forgatag!
És látod, szerteszét körültem
Olyan sok égő tűz lobog!
Ó én erősen tartalak,
De hogyha néha megszédülten
Megroskadok és megcsuklik a lábam,
S megperzselem az ujjamat,
Nem, nem az ujjamat, a lelkemet,
Úgy-e tudod, hogy az nem én vagyok?
Hogy én akkor is, ott, az éjszakában,
Amely rámhull és eltemet,
Akkor is, mikor elsodornak
És visznek haragos habok,
Úgy-e Te tudod, hogy mindez hiában,
Hogy én akkor is a tied vagyok?
Mert látod, én nagyon, nagyon szeretnék,
Én fogom a kezed,
De a szemem, a két szemem
Még nem egészen a tied,
Mert nem egészen enyimek még.
Tudod, ha csak egy szemem lenne!
És másfelé nem nézne sohasem,
Csak befelé, befelé mindig!
És mindig a Te arcod égne benne!
De így, látod, százfelől hintik
A sugarat rám emésztő tüzek,
S két szememben, e két gonosz tükörben
Száz csillanó csillagra törten
Táncolnak és tündöklenek.
És százfelé húznak, cibálnak
Sodró szelei a világnak,
És én százfelé szakadok,
De az nem én vagyok.
És tudom: én vagyok a vétkes,
Az én hívságos két szemem.
Lásd, épp ez az, ami a lelkemen
Ilyenkor marcangolva tépdes.
Betegje, rabja én e rossz szemeknek,
Tudom, hogy csak téged szeretlek,
S tudom, hogy bántalak.
Lásd, ez nagyon kegyetlen gondolat.
És rám talál a tüzeken keresztül
És kemény karmait lelkembe ássa.
És nem tudok gondolni másra:
Ilyenkor szüntelen rád gondolok.
Akkor vagyok a tied mindenestül,
Amikor hűtelen vagyok.
Szúró szikrák arcomba egyre hullnak,
Sziporkázók és égetők,
Mint fojtogató, tüzes ujjak
Homályosuló szemeim előtt.
Jaj, ne engedd, hogy megvakuljak!
Sajgó pilláját tüzelő szememnek
Simítsa meg simító, hűs kezed,
Borítson el szentséges árnyad,
S amerre szerte-szerte járnak
Szemeim, e bolygó tüzek,
Uram, takard el, jaj, takard el
E tarka és tüzes világot.
Mert bennem egy vulkánt kavart fel
Védtelen ért villámcsapásod
Háborgani.
A lelkemben most máglya ég,
Szavaim parazsas igék,
Izzó zsarátnok a lehelletem.
S arcom körül szálldosnak szüntelen
A tűzimádók káprázatai.
Csak én magam maradtam tűztelen.
Mert énnekem a tüzek fájnak.
És én tudom jól, én eléghetek,
Tüzes rostélyán az őrült világnak:
De egy parányi meleget,
Csak egy szikrányit, csak egy lehelletnyit,
Csak amennyi egy ázott verebet
A tenyeremen mozdulásig enyhít,
Még akkor sem érezhetek.
Mert megérintett a kezed.
Szememen égnek ama hűvös ujjak,
A dalolók, az édesek.
És tüzes estén, lángos hajnalon
Én csókolom, én sírva csókolom
A Te kezed, a Te kezed.
Jaj, ne engedd, hogy megvakuljak!
És ne engedd, hogy visszanézzek.
Csak azt, csak azt ne engedd,
Hogy visszanézzek.
Az én parázsló pártos két szememnek
Én törvényt tettem.
És két kőtáblát, hideget,
Kemény kezembe vettem.
És szóltam: A hegyek megett
Énekek zúgnak, szárnyasok, nagyok,
S én nézni akarom a hegyeket,
És énekelni akarok
Harsanó hegyi éneket,
És magamnak örök dallá idézni,
Hogy én legyek a Te dalod.
És nem akarok visszanézni.
Te láttál, mikor lemerültem
A zúgó vízbe, ama szent habokba,
S a tüzes vízben elmerülten
Te láttál ott dalolva és zokogva.
És hétszer csaptak rajtam át
A szentséges habok
És hétszer mostak végig-végig,
S Te tudod, hogy rólam minden levált,
Hogy most már énekes vagyok,
Hogy most már mind a dalok a tiéid.
Én így születtem: vízben s tűzben.
S most már itt voltam az innenső parton.
Odaát éppen sírt az álmos alkony,
De itt a hajnal fénye égett.
És én kemény mellemre tűztem
A két kőtáblát, (én kincsem és pajzsom)
És elindultam a hajnali tűzben.
És Te tudod, hogy megláttam az útat:
Azóta járom.
Hogy eldobtam a bimbós koszorúkat,
Csak egy vesszőm maradt,
Keményen és kopáron,
És most esengve várom, egyre várom,
Hogy vesszőmön virág fakad.
És eleitől fogva tudtam,
Hogy visszanézni nem szabad.
Pedig látod, a két kőtábla
Már olyan sokszor megrepedt.
Mert tétován sokszor megállva
Elernyedtek e bús kezek,
S lecsúszva föld fakó porába
A két szent tábla könnyezett.
És olyan sokszor zúg a szélben
Valami fáradt félelem.
Azért ne engedj visszanéznem,
És lásd, azért maradj velem.
Mert utánam kiáltanak.
Mint sötét szobák bús öléről
Nehéz szavak morajlanak.
Vacogó foggal, fázva, félve,
Szegény, ijedős kisgyerek,
Reszketek, sírok a sötétbe.
És valami vad félelem
Megfogja a szívemet néha,
És futni kezdek hirtelen.
Futok, futok, amerre látok,
Amerre téged sejtelek
És a szerelmes napvilágot.
És utánam kiáltanak,
Sötét szobák hideg zugában
Testetlen rémek rajlanak.
És én futok, lélekszakadva,
És hozzád, apámhoz futok
S reszketve ugrom a nyakadba.
Melledre hajtom arcomat,
Görcsösen magamhoz szorítlak
És úgy sírom ki magamat.
És minden rémek alszanak.
És tőletek is messze mennék,
És magamtól is messze mennék,
Egy nagyon forró nap után,
Egy nagyon hűvös éjszakán.
És messze mennék, nagyon-nagyon messze mennék.
Nem látna senki és nem sírna senki.
És ott nem volna semmi más,
Csak az ajkatlan sárga sivatag,
És csak a sápadt örök ég,
És a végtelen ég alatt
A halott messzeség,
És véghetetlen hideg hallgatás.
És megépíteném az oszlopot,
Nagyon kemény, konok kövekből
Építeném az oszlopot.
Mik ott születtek messze éjszakon,
Hol tarka tavasz sose pezsdül,
Ahol nem látni a napot.
Ottan születtek, szúró szirtfokon,
Magasan és magányosan,
És úgy meredtek az örökös éjbe,
Mint kővé vált kín, komoran,
S úgy nézett rájuk a mélység sötétje,
Mint lélekből a kétségbeesés.
Ilyen köveket hordanék fel és
Úgy építeném meg az oszlopot.
Aztán várnék egy iszonyú napot,
Amikor haragszik az Isten,
S irtóztató, irtó ítélet,
Villámok és vesztő szelek
Tombolnának a föld felett,
Mikor reszketne minden élet:
Akkor fölmennék óriás oszlopomra,
És megállnék magányosan,
És lenéznék a pusztulás tüzébe,
És villám tüze tűzne homlokomra.
És szólnék: Én vagyok a béke.
Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad,
Mint fényben és illatban megillanó madárka.
Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba,
S légy mint a lepke szellő s a vidám virradat.
Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél,
Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén,
Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén,
Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél.
Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát
Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad.
Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad,
És verje újra ujjad a királyok dalát.
Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot
Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz,
És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás,
S inaid vígan ropják az áldozati táncot.
Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed,
Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül,
De lásd: még ölelőn és sárgásan sötétül
Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzből született!
Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél.
Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid,
Virágszemeivel szemed közé vakít.
Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél.
E lánccal vonna még az elhagyott világ:
A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja,
A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja,
S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát;
A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál,
Amik elől lezártad a pilláid korán,
És az az esti illat, mely rádsuhant puhán,
Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál.
De én nem akarom, hogy a szemed lezárd,
És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál,
És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál.
Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd.
Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed
A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom,
És illanjon az illat: virág légy, akarom,
De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed.
Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének,
És nagyon és riasztón nagyot akarok én:
Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény,
Mert királynak születtél s királyok mesterének.
Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak,
Magasraemelt karnak, előrenyújtott ujjnak,
Harsonának, amelytől vér és velő kigyúlnak,
És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak.
És hogyha sírna benned a haldokló virág még,
És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont:
Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd:
„A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!”
Szűk ösvényen magamban járok.
Jobbról árok, balról is árok.
Ködben és porban, fázva, félve,
Járok, didergek sok-sok éve.
Világtalan vakon születtem,
De már tudtam, hogy látni lettem.
Amikor még csak félig voltam,
Az egész életet daloltam.
Sárban jártam, sivár sötétben,
Keserű könnycsepp volt az étkem.
Százszor elestem, százszor keltem,
Sótlan kenyerem sírva szeltem.
És didergőn, sírón, rekedten,
Én akkor is csak énekeltem.
Tudtam, hogy egyszer odaérek,
Hogy egyszer enyém lesz az Élet.
Elalszanak a csalfa lángok,
És megölelem a világot.
Hogy egyszer, egy hívatlan esten,
Megszületik bennem az Isten.
S amért az ösvényt végigjártam,
És meg nem álltam, sose álltam,
S ha rongyosan, ha megtiportan,
Mindig az Egészet daloltam,
Himnusza lettem tűznek, fénynek:
Éneklő tűz és tűzi ének.
Minden rózsa szent legyen.
Minden bimbó kifeseljen,
Minden virág illatozzon.
Minden rózsa szent legyen.
Minden ember vigadozzon.
Dal nevessen mindenütt,
Nap nevessen mindenütt.
Minden ember vigadozzon.
Minden ember lelje meg
Minden vágya teljesültét,
Minden bimbó pattanását.
Minden ember lelje meg.
Minden lány legyen menyasszony,
Minden férfi vőlegény.
Piros legyen minden arc.
Minden lány legyen menyasszony.
S én mindenhol ott legyek.
Vígan minden vígadóval
Sírva minden könnyezővel,
Én mindenhol ott legyek.
Énnekem ne jusson semmi:
Én örüljek ővelük,
Én daloljak ővelük.
Énnekem ne jusson semmi.
Minden öröm örömöm.
Énnekem ne jusson semmi.
Csak a mások mosolygása.
Minden öröm örömöm.
Nem! Gyűlölöm a lemondás igéit,
Minden fél-élet átkozott legyen!
Nem kellenek a félszemű hunyorgók:
Én óriásra nyitom a szemem,
Hogy beleférjen minden, ami fény,
És ami tűz, mind a lelkembe égjen.
Átkozott, aki lehunyja szemét
És megbújik penészes pincemélyen.
Nem! Ez a könny nem a letörtek könnye,
Akik siratnak pernyés perceket,
És nem a bágyadt bénák reszketése,
Akik nyögnek egy zárt ajtó megett.
Ama látóknak könnye ez a könny,
Akik a déli napfénybe nevetnek.
Ebben a könnyben arany arca ég
Álmatlan lángú mélységes tüzeknek.
És ez a dal nem az elfordulóké:
Táncos, tüzes, nevető nászdal ez,
Azoké, akik mélyről mosolyognak,
És akiknek az éj is énekes.
Megkoszorúzva égő homlokom,
Fehér köntösben, daloló szemekkel,
A menyegzőre szökdelve megyek
Ezekkel a halk nászi énekekkel.
Mert átkozott, aki a teli kelyhet
Csak félig issza. Törvény ez, kemény.
És halott, aki félig mer csak élni,
És aki sír a násznap reggelén.
Én a kelyhemet fenékig iszom,
Mind a két karom ölelésre tárom.
Mindent, ami van, mindent, ami jön,
Mindenkit idelenn és odafönn:
Jegyajándékul nekem adja Párom.
Minden az enyém és bennem a Minden,
Összefog mindent ez a szerelem.
Testvérem mind, akinek szent az élet,
És ők a nevető nászi kíséret,
És ők dalolják a nászdalt velem.
Csillog az alkony, ég a tó,
Szállj rajta, ringó halk hajó.
Szállj, halk hajó, halk sóhajom,
Hűvös habon, hangos habon.
Hangos habon suhog a szél.
Az éj lassan nyomomba ér.
Már bontogatja szárnyait,
Már suhogtatja árnyait.
Már hűlnek lassan a habok.
Én nézem a húnyó napot.
Nézem a napot, míg lehet,
Míg ott úszik a hegy felett.
Míg hű hozzám hab és hajó,
Míg arany arccal ég a tó.
Míg szállhatok, míg hajthatom
Feszült inakkal csónakom,
A tűzben égő hegy felé,
A tűz felé, a nap felé.
Egy perc talán, egy pillanat:
De addig az enyém a nap.
Enyém a nap, enyém a fény,
A tó tündöklő tükörén.
Szállj lelkem, szállj te halk hajó.
Csillog az alkony, ég a tó.
[jegyzet]
Itt sárba fúl a fehérfátylú tél.
Itt rút lucsok les a hulló pihére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.
Fehér, fehér, minden, amerre látok.
Hóköntösű, nagy, hallgató mezők.
Kóbor szelek járják a hóvilágot.
Sok dudorászó, füttyös, fürge szél.
A nap szikrát vet a patak jegére.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.
Hűsfényű, hideg, holdas éjszakákon
A föld egy néma, óriási alvó,
A hold egy fényes, ígéretes álom.
Minden halott, és mégis minden él.
Alvó világok. Csírázó világok.
Oda vágyom, ahol a hó fehér.
A hómezők nagy titkokról dalolnak.
Az ő daluk az erő és a szépség,
Az ő daluk a tegnap és a holnap.
A hómezőkön halkkal jár a tél,
Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal,
Oda vágyom, ahol a hó fehér.
[jegyzet]
Mint egy letört faág, tövén a régi fának,
Hűlő halott füveknek hideg ravatalán,
Mint egy kis árva könnycsepp, amit egy régi bánat
Ejtett egy férfiszemből egy vak leány dalán,
És röstellkedve ejtett, pirulva is talán,
Bús, árva könny, amit hirtelen letörültek,
Mint néma csatatéren nehézkes sebesültek,
Nyögdelő nyomorultak, akik meghalni vágynak,
Gyűrött ravatalán az álomtalan ágynak
Úgy fekszem, nyomorultan, mint akit elvetettek.
S mint aki idegenben, nyomasztó éjjelen
Valami ismeretlen névtelen rémtől retteg,
Úgy reszket mindenem. És olyan a fejem,
Mint súlyos harcosokkal megrakott vártorony.
És csend van, csak a szívem zakatol szakadatlan.
És őrli az időt.
És most ezt gondolom:
Milyen jó volna mostan megállni szótalan
Egy vén fűzfának dőlve, partján egy tiszta tónak.
Körül az alkony égne. Köröskörül arany
És köröskörül bíbor. A tűzben búcsuzó nap
Szikrázó sugarakkal fürödne a vizekbe,
És messze benn a tóban zajtalanul lebegne
Aranyos evezőkkel egy karcsútestű csónak.
És benne piros arcok, kicsattanók, vigak,
Egy nagy piros napernyő és egy fehér kalap,
Amelyre vakítóan, szinte fájó-fehéren,
Sziporkázó ezüsttel szikrázna rá a nap.
S egy kisfiú dalolna.
Vagy künn a nyári réten,
A perzselő melegben a déli nap alatt,
Feküdni behunyt szemmel egy nagy kazal tövében.
Arcom körülcsókolná a sajgó sugarak
Mámoros illetése. És én magamba színám
Az ért vetésnek lelkét, a széna illatát,
Az érést és az áldást, az életet magát,
Az ősi életet minden eremmel innám,
És belerészegülnék.
Vagy csendes nyári éjjel,
Ezüstös köntösében a hűvös holdsugárnak
Az erdő friss füvén kószálni szerte-széjjel,
És nézni tágult szemmel, hogy inganak az árnyak,
Az ösvény rezgő sávja hogy olvad lassan át
A nagy feketeségbe. És figyelni a fák
Méltóságos beszédét, a fű halk suttogását,
A zúgó éji erdő ezer pici szavát,
És félő, lassú léptem kis zajtalan zaját.
És halkan mondogatni az egész éjszakán át
Valami furcsa verset.
Mert most is vannak ajkak,
Pirosak és erősek, amik nevetni vágynak
És csattogón dalolják az ifjúság dalát.
És én a lelkét szívom a rámlobogó dalnak,
Fekvén ravatalán az álomtalan ágynak,
Némán és nyomorultan, mint egy szegény faág.
[jegyzet]
Mint gyenge harmat a napon,
Úgy halnak meg az álmok.
Oly kegyetlen a napsugár,
A dél oly álnok!
A fürge fecske elsuhan,
És ellibben a lepke.
Te nézed, és harmat, nehéz
Szökik szemedbe.
[jegyzet]
Most a csúf tél bosszusan
Zsörtölődve jár még,
És az égen elsuhan
Sok nagy álmos árnyék.
Én dalolva hangosan,
Szökdelőn és pajkosan
Messze-messze szállnék.
Szól a szél a hegyeken,
Szít repülni vágyat,
Már a hó a réteken
Olvadóra bágyad.
Siheder nap hívogat,
Áprilist és álmokat
Bizsereg a vágyad.
Hát, szeszélyes csacska szív,
Hol a téli bánat?
Dudorászó dala hív
Mese-muzsikának.
Erdő-mező csalogat,
Csalogató dalokat,
Küld a tó utánad.
Csintalan szél dalt fakaszt,
Táncütemre léptet.
Te hívod-e a tavaszt?
Vagy a tavasz téged?
Hó felett és tó felett
Már a fűzfaág hegyett
Barka pelyhe éled.
Most rügyedző ág alatt
Énekelni ülj le.
Fesse frissre arcodat
Víg dalok derűje.
Mert a dal ma rózsaszín,
S lásd, e sok bohóka rím:
Tavasz csengettyűje.
[jegyzet]
(Radványi Kálmánnak)
Megmondom: Sokszor megcsodáltam
Egy tölgyet a park sűrüjén,
Hogy félig már halálra váltan,
Oly súlyos, komor és kemény.
De egyszer a vén fa tövén,
Korhadt kérgű gyökere mellett,
Kis gyöngyvirágot leltem én.
S akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
A forró nap fojtó delén
Virágos szőnyeg réten jártam,
És harsogott a nap felém,
De ha a rőt nap estelén,
Szelíden, mint egy halk lehellet,
A hűs hold mosolygott elém:
Akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Megmondom: Férfiút találtam,
Vérvesztő harcok mezején
Megállott mosolyogva, bátran.
És én ujjongtam erején.
De egyszer kacagón elém
Egy piros gyermekarc szökellett,
Egy táncoló tavaszi fény.
S akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Vedd kérlek: ím e versbe zárom
Szívem, mely búsan énekel.
Minden mosolygó rózsaszálon
Mindig, jaj, mindig sírni kell!
Síró fuvalmak
Zörgőn kavarnak
Hűs éjszakára
Port az avarnak
Hantja alól.
Halovány árnyak
Zokogni járnak
Ravatalára
Az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul
S a szürke ágrul
A lomb lezördül
S egy volt világrul.
Mesét mesél.
Bús esti pírba
Bámulok sírva
S a könny úgy gördül
Szemembül, mint a
Halott levél.
Mert minden sír ma.
Holt szegfű szirma,
Halott szerelmek,
S mely dalaimra
Borul, a dér.
És sír a fény is,
A nap szemén is
Könny könnyre dermed
És sírok én is.
Mert minden él,
És minden elmegy.
Ez a bölcső. Oly jó feküdni benne.
A bölcső. Halk, selymes dalokkal,
Símogatókkal, puhalelkűekkel
Ringatja az édesanyám.
Ez a koporsó. Hideg és sötét.
Vas teste úgy körülölel,
Olyan puhán, oly halkan, oly szelíden,
Mint a bölcső, mint az anyánk.
És úgy viszik tán csendesen
Komor legények, hatan, halaványan,
Halálos csendesen,
Mint egy szentséget, baldachin alatt.
Fekete baldachin alatt,
Fekete ég alatt.
Sötét van. És az ablakot
Meg-megkoppantja reszketőn a csend.
Lehunyt szemekkel fekszem mozdulatlan.
Az üléshez odalapulok
És hallgatok és hallgatok.
És nem tudom, hogy mi van és hogyan?
Tán nem is éltem sohasem.
Tán csak a vonat egy parányi része,
Tán csak egy szög feje vagyok.
Talán én vagyok a zakatolás,
A soha-megnemálló, a soha-elnemhallgató.
Csak fekszem itt,
És vágtat valami velem,
Valami törtet a vak végtelenbe.
Mintha mögöttünk járna valaki,
Egy szörnyű üldöző,
Kegyetlen, konok és könyörtelen.
És mi futunk lélegzet nélkül,
Mindig futunk, már örök-óta,
És mindig, mindig futni is fogunk,
Mert én vagyok az örök lihegés.
És bennem és köröttem és alattam,
Az óriás mezőnek éjjelében,
Ez az örök futás.
Bús lelkét rámlehelte
A síró alkonyat.
Lágy ajka esti szélnek
S egy selymes, édes ének
Csókolja arcomat.
Lelkemben most virágzik
Egy ifjú kék virág.
Mondd: mért oly bús az alkony?
Mért könnyek közt mosolygom
E halk melódiát?
[jegyzet]
Jeges Dunán, zörgő Dunán
Esteli, fázó fény remeg.
Hidegen, némán, jönnek, jönnek,
A hűlt szívek, a holt szemek,
A megfagyott szép mosolyok.
Havas habok zuhogva hozzák.
Haj, hóvá halt melódiák,
Téli rózsák, hócsipkerózsák!
Jönnek a nagy hegyek közül,
Ahol a tél vak lelke sír,
Hol rettentő szirtek szívében
Tátong egy óriás sziklasír,
És benne fagyva fekszenek
Nyarak, álmok, mosolyok, nóták.
Mert semmi, semmi sem maradt:
Halott rózsák, hócsipkerózsák.
És úsznak, úsznak csendesen,
És mennek, mennek hangtalan.
Ott már a puszta lelke ásít,
Ott csúnya langyos szél fogan.
Langyos vizek, szennyes vizek
A jégszívet halottra mossák.
Hej, rút halál, vizes halál,
Szegény rózsák, hócsipkerózsák!
Elolvadni nyomtalanul
Ez lesz hát rendelt sorsotok!
A part jegén, az esti fényben,
Testvéri lelkem itt sajog.
És fáj veletek és örül,
Ó ti, a szürke tél folyóját
Megezüstöző koszorú,
Tél dalai, hócsipkerózsák!
[jegyzet]
Haj regö rejtem,
azt is megengedte
az a nagy Úristen
Haj regö rejtem.
Régi szívem keltem,
Régi regém regölöm.
Ajkam amik hatják:
Búk néma lakatját,
Dallal én ma megtöröm.
Fájás ma ne fájjon,
Szívemre ma szálljon
Muzsikáló szent öröm.
Megjöttem, megjöttem,
Dalba öltözötten
Lám e csuda-estelen.
Régi szavam hallom,
Régi dalom dallom,
Régi magam meglelem.
Szent karácsony-esten
Az a nagy Úristen
Ezt mívelte énvelem.
Hej regö rejtem.
Zúgtanak elejbem
Nagy zimankós záporok.
Haj messze sok ország
Furcsa szerit-sorját,
Kiket vernek viharok,
Sok emberek útját
Érték, kitanulták
Énekmondó jámborok.
Sokat ott értének
Regösök szegények
Havas hegyek zugain.
Balgatagok búját
Fogas szelek fújják
Körmös télben odakinn.
De mostan szívünknek
Gyertyagyújtó ünnep
Fényes szép csillaga int.
Haj regö rejtem.
Régi-magam leltem
Új-magamnak fenekén.
Régi tüzek titkát
Új dalok felitták
Lelkem síró rejtekén.
Mondok azért mostan:
Újnak amit hoztam
Öreg mondást nektek én.
Kicsi Krisztuskának
Szép Szűz Máriának
Mostan igen örülünk.
Minden feleinknek,
Mind elleneinknek
Bő sok áldást regölünk.
Míg a világ világ,
Gondod legyen miránk,
Uram Isten, légy velünk!