[jegyzet]
Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony.
Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán.
Arany húrját a domb mögött hangolja már
A nyár nagyasszony napja:
Már benne párállik a pirkadati szélben
A csurranó nyárdéli tűz,
De az orgonalombon még reszket a harmat,
S acél-ifjan csillannak a kaszák.
Már bontja barna falanxát
Az aratók komoly karéja.
Hajlongnak utánuk a marokszedő lányok,
Kendők vadvirág-bokrétája táncol.
Csend.
Egy fenkő csisszen a pengén.
Messziről egy kis csikó csengője csilingel.
Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem
(Daloló nyílvessző) az égbe magát.
És testem-lelkem minden pórusán át
Érzem, hogy árad bennem ég felé
A föld felomló, mély dala.
[jegyzet]
Zsong a nyári rengeteg,
Zeng a napsugár.
Sárga búza megremeg,
Sarlajára vár.
Napraforgó napba néz,
Lepke mondja: rózsaméz,
Búza mondja: nyár.
Rád szakadt a nyár, szivem,
Forrón, gazdagon.
Búzafürtös földeken
Érik asztagom.
Bókol már a telt kalász,
Közeleg az aratás:
Delet ért napom.
Csorduló nyaram delén
Fönn a hegyfokon,
Szerteszét merengek én
Völgyön, partokon.
Mostan mindent értek én,
Most ez élő földtekén
Minden fű rokon.
Lelkem, élő lant-ideg,
Most be jó neked!
Minden, minden a tied:
Földek és egek!
Zsongd az ég-föld-szív zenét,
Emberét és Istenét:
Zsongd ki mélyedet.
[jegyzet]
(Megyeri cserkésztábor, 1926 július)
Őrt áll a Hold a Nagykevély felett.
Ezer sátorban nyolcezer fiú
Munkás nap után izmos álmot alszik,
Kismagyarország nagyot álmodik.
A völgyben itt-ott pislogó tüzek
Föl-fölvetik még fáradt szemüket,
És hunyorgatnak: Mire jó?
Állok a dombon s birkózom magammal:
Szorongatom a „Mire jó?”-kígyó,
Az ezeréves őskígyó nyakát.
És a kígyó sziszeg, sziszeg:
Mit állsz itt,
Te nagy bolond; gyereknél gyerekebb?
Mire jó ez a cifra katonásdi?
Poéta-álom, gyönyörű hazugság?
A görgeteg elébe fekszel-é?
Őserdők lángját kézzel olthatod?
Foltos hullába támaszthatsz-e lelket?
Nézd, délfelé pokol az ég.
Tudod, mi az? A pesti éjszaka!
Mozik reklámja, kávéházi csillár,
Szeméremoltó színpadok tüze,
Vadember-tánc őrjöngő forgatagja,
Csupasz testeknek festett fénye-szennye,
Lihegő, lázas, cigarettafüstös,
Villanysugaras, izzó rothadás:
Nem látod-e, hogy tántorog belé
A céda fénybe minden ami ép?
A nemzet húsa, édes veleje,
Haza és jövő és emberiség!
Halál halál! – Ezek itt alszanak!
Meddig virrasztol ifjú álmukon?
Hisz véreik, az édes véreik
(Tegnap még ifjú-épek, mint ma ők!)
Ott ránganak a Sátán ütemén!
Odakerülnek ők is! Ha ma nem,
Holnap talán, vagy esztendő-ilyenkor:
Mind ott kering a hullatánc-füzérben,
És onnan nevet téged és Megyert,
S az ezer-sátor gyerek-mitoszát!
Bolond! Bolond! Poéta! Mire jó?
Másfelé nézel? Keletre, nyugatra?
Alföld! Dunántúl! Alszik. Minden alszik!
És álmaik, merész nagy álmaik
Meädig repesnek? Egyiké: a szomszéd
Kővér telkéig, falu végeig;
A másiké: hogy eztán tíz garast
Kaparhasson kilenc helyett;
A harmadik: hogy egy collal magasabb
Székbe ülhessen, mint a többiek.
Álom, álom! Ki hallja itt
A Kárpátok sikongató szelét?
Kinek fáj itt; ami téged gyötör?
Ki sejti itt Megyernek álmait?
Alföld? Dunántúl? Alszik! Vagy halott?
S az Isten föltámaszt-e oly halottat,
Aki jó1 érzi a sírban magát?
Megyer? Ezeknek? Bolond! Mire jó?
Te még tovább tekintel? Nyugaton,
Északon, Délen hordozod szemed?
Az Emberiségnek ültetsz új palántát?
Főnixet vársz, újjá-kelő világot?
Hát nem látod az üstököst az égen,
Száz üstököst, vérfarkas hírnököt?
Nem érzed-e, hogy az emberiség
Mély szívében valami meghasadt?
Ember volt mindig ember farkasa,
De a farkas is falkában vonít;
Most, most a farkas farkast fojtogat,
Testvér testvérnek marcangolja torkát,
Jóllakott éhest, éhes jóllakottat.
Mert ütni fáj, mindenki érzi már,
Fáj az ütöttnek, jobban az ütőnek,
És mégis: őrült, gazdátlan kezek
Céltalanul az izzó levegőben
Csak kaszabolnak, zúznak, irtanak.
S míg meggyalázva könyvet és keresztet,
Az őrjöngő emberkirály
Ízekre tépi teste templomát:
Köröskörül a vérsötét égen
Toronyodnak vigyorgó ördögárnyak:
Vörös rém, sárga rém, fekete rém.
Halál, halál!
Emberhalál és istenalkonyat!
Kettérepedt a korhadt földgolyó!
Azt véled-e, hogy egypár brit suhanccal,
Egy félmaréknyi germán álmodóval,
Egy sátoralja vállas kismagyarral
A hulló gömböt összetarthatod?
A Szálló Lelket visszakeltheted?
Eredj, bolondos, magad-hitető!
Hadd rúgja szét a szürkelábú hajnal
A tábortűz haldokló hamvait,
Eredj aludni, mint a csillagok,
Aludni, mint az Isten. Nincs miért?
S állván a zászlótartó domb fején,
Ezer sátor fehér hullámain
Szeges sarkam a vén homokba vágom,
Hogy a Vezérdomb fölsajog belé,
És ajakammal nyolcezer fiú
Énekel égre vallomást:
Hiszek!
Hiszek!
A tűzben, amely odalent parázslik
És holnap este újra föllobog,
És minden este újra föllobog,
És föllobog délen és északon,
Egy tűz, száz tűz, ezer tűz,
És föltüzel – piros zsoltár – az égre,
És sápadt arcot rózsaszínre fest,
És a szemekbe ősi lángot villant:
A tűzoszlopban, amely gyújtatott,
Olajmécs volt a katakomba éjén,
És tábortűz a lappangó kurucnak.
Hiszek a Tűzben, amely eljövendő,
Amely a szívek katlanát feszíti
És el nem alszik pernye-szenny alatt,
Hiszek a szélben, fürge cimboránkban,
Amely a szemből álmodást söpör,
És bacillust a rothadt utcalégből,
Lobogót lebbent, lábat táncra szökkent,
Nótát fakaszt és vitorlát dagaszt,
S tábortüzeink dacos dallamát
A Lomnic és a Hargita. tövében
Fülébe súgja testvértáborok
Húnyó tüzét kavaró ikreinknek.
Hiszek a földben, ifjú szép anyánkban,
Hogy édesünk, nem morcos mostohánk,
És ezer jóval boldog méhe áldott.
Tudom, hogy már vajúdik és remeg:
Már ideszült körém a semmiből
Ezer sátort és nyolcezer fiút.
Hiszem, hogy egyszer olyan dalra gyújt,
Hogy meghallják a renegát kövek,
Szétomlanak a gyilkos Bábelek,
A hullamérges város-pörsenések
Szűz bőre hamván fehérre simulnak,
És mézes melle újszülött tején
Új dallal emtet új embernemet.
Hiszek!
A kevesek egymásbatett kezében,
A testvérszóban, a bajtársmarokban,
Az érben, mely patak lesz és folyó,
S halott tengerbe életet zuhant.
A Szépségben; hogy szebb és édesebb
A rútnál, és szürkét széppé tehet.
A tiszta vízben, hogy sodorni tud,
És ragadóbb a szennyvíz-áradásnál.
A vízözönben, szeretetözönben,
Jóság-galambban, Lélek-Ararátban.
Mert hiszek az Igében,
Mely elhangzott a teremtés felett,
És testté lett az idők telijében.
A Kovászban:
Hogy emberségünk lomha derce-lisztjét
Mégiscsak egyszer élővé keleszti.
A Hegyi Beszéd próféta-szavát
Falánk idők fertelmes bálna-gyomra
Hiába nyelte el, lesz még egy harmadik nap,
Mikor a mélyből felsüvölt a szó,
És nem lesz, aki meg ne hallaná.
A Mustármagban, mely kiszóratott,
És szívében hordozza a jövőt,
Mert újrazsendül minden ezerévben,
És odatartja fészkes lombozatját
Viharzilálta embermadaraknak,
S testvérörömben elfér ágain
Fehér madár és fekete madár
És sárga és piros és minden.
A Lélekben hiszek,
Amely megzúdul ott, ahol akar.
Hiszem, hogy zúdul, akar és teremt,
Zúdul s teremt miáltalunk.
A Lélekben, amely az élet,
Amely tojáshéjat repeszt,
Búzaszemet bukkant a hant alól,
És sziklából Krisztust kelet.
A Lélekben, amely bennünk-dörömből,
És az idők méhében harsadoz,
És énekel az ajkamon: Hiszek!
Hiszek.
És hogyha nem: hát akkor is!
Ha mindhiába: akkor is!
Ha minden álom: akkor is!
Ha minden meghal: akkor is!
A szép akkor is szép marad,
A tiszta tiszta, rút a rút.
Az Igazság igazság akkor is,
Ha meg nem látja senki szem.
A Szeretet mosolyog és szeret,
És a kereszten is király.
A tett különb a tunyaságnál,
És hol a tépett lobogónál
Tiszteletesebb szemfedő?
Mert akit egyszer meglehelt a Lélek,
Annak mindegy-lom élet vagy halál:
Az él és áll és énekel és alkot,
Megyeren és Magyarországon,
Hétvilágrészen és a másvilágon,
Az Isten őtet úgy segélje. Amen.
[jegyzet]
Szürke tenger és szürke ég.
Ó véghetetlen szürkeség!
Jajongva száll a sok sirály.
A lágy eső halkan szitál.
Vonagló, méla vízmoraj,
Örök-egyhangú mélyi dal.
És mégse, mégse szomorú.
Ó szürke, szép, komoly ború!
Ti szürke tenger-távolok,
Lám én is, én is itt vagyok!
Az a hatalmas, furcsa szél,
Amely nem tudni merre kél,
Eddig sodorta csónakom,
S most ülve szürke partokon
Fontolgatom, elmélgetem
Harminchatéves életem.
Mily különös, hogy itt vagyok,
Hogy hallom az örök habot
A véghetetlen ég alatt.
Hogy annyi minden elmaradt,
Hogy annyi volt és annyi van,
És el fog ülni nyomtalan:
Mint harsogó hullámhadak
A fövenyen elomlanak.
Mily különös: Ma itt vagyok,
És holnap tán már új habok
És friss szelek ölelik át
Életem ingó csónakát,
Új tengerek és új egek,
Új szürkeségek intenek:
S holnapután új partokon
A régi zúgást hallgatom.
Mondd, mondd, te gazdag szürkeség:
Mi jöhet új elémbe még?
Amit a szív tud sejteni,
Ami emberi s isteni
Engedtetett a Föld színén:
Mindent megértem, éltem én.
Már minden volt. Hogy élhetem
Még gazdagabbá életem?
Ha jönne most az alkonyat,
Amely bezárja utamat,
Úgy hagynám itt a szép nyarat:
Békétlen vágyam nem maradt.
Úgy hajtanám le arcom én
A hívó Isten kebelén,
Mosolygón, érten, gazdagon,
Halk Tedeummal ajkamon.
De hogyha élnem méretett,
Ha zúgnak még a tengerek,
És ismeretlen partokon
Kell még kikötni csónakom:
Kedves nekem az Akarat,
Melytől vitorlám megdagad,
S amely hajóznom rendelé
A láthatatlan part felé.
Csak zúgjatok, örök habok:
Én is egy kis hullám vagyok.
Testvér nekem a mélyi dal,
S a lelkem rá rímet sugall.
Ó édes ülni köztetek,
Hullámok, rímek, életek,
S hallgatni szívem halk dalát:
Az öröklét mély dallamát.
(Viareggio, 1925.)
[jegyzet]
Vedd a kezedbe az eleven csodakagylót,
Fűzd a fejedre a zengő koszorút.
Úgy, úgy. Hadd ülök most szembe veled.
Nem, tedd el amazt, – nem kell:
Az én kagylóm mélyebbről muzsikál.
Az én lámpám a te csillogó szemed most,
Az én kagylóm a te két tüzelő orcád,
Az én vezetékem lélekvezeték.
Én antenna vagyok magam is!
Nem látod, hogy feszülök a lelkek tarka-szürke városa fölött,
Szomjas-rezgő szál-idegekkel!
Hogy reszket, hogy sirallik rajtam át
Az emberhangok rejtelmes rengetegéből
Minden lelkek minden hullámzása!
Millió ajakam ha volna,
Millió ritmus ha omlana számon,
Akkor sem tudnám fölzenélni mind
A bennem omló embermuzsikát.
Ki szólhat most? Ki ülhet
A zengő pók lelkes acél-fülénél?
Talán egy sápadt, vérszegény poéta,
Egy háború-előtti dekadens.
Lankadt fején csapzott, nehéz csigák,
Távolba révedő beteg szeme:
Álmos reggel vonagló utcavillany.
Roskadtan ül, sok gyöngybetűs papírral,
És halkan zenget árva rímeket,
Vérző vágyról és sajgó pihegésről,
A ríkató, a villanó,
Illethetetlen illanó
Élet után.
Talán egy karcsú fiatal leány,
Egy énekesnő áll a gép előtt
A zongorás, bokrétás pódiumon.
Fehér vállán és hűs gyémántjain
A csillárfény csillanva lejt.
Tán kezdő még. Egyik szeme
Aggódó anyját keresi suhanva,
A másik (már felülről) összefogja
A félhomály forró ködéből
Felélövellő szemeket.
Félénken nyíló csengős ajakán
Félig boldog és félig remegő
És mégis biztos ösztönös-rózsás mosoly.
S míg lágyan elsimulva ringatózik
Bimbócska lelke Gretchen áriáján,
Fél-álmodott, fél-vágyott tarka képek
Szivárvány-íve játszik lelke mélyén:
Siker, dicsőség, pénz és ragyogás,
És szerelem.
Most, most talán egy kopott muzsikus,
Egy vén, fogatlan, ráncos zongorás
Nyaggatja reszketőn a zengő csontokat.
Rongyos-cipős, félig vak is talán,
Akit csak irgalomból tartanak,
Hogy egy-egy fáradt félórát kitöltsön,
Mikor talán nem hallja senki sem.
Görnyedten ül a billentyűk előtt,
Erőtlen omlik fénytelen szemére
A kóccá szürkült hajdani sörény,
Jár, illeg hosszú bütykös ujja tíze,
S amíg a bűvös Pastorale búg:
Kísértetes életfilm-töredékek
Surrannak végig vézna lelke vásznán...
Egy holdas éj... egy csók a park ölén...
Egy régi otthon... egy karácsonyest,
Gyertyácskafényes, gyerekkacagásos...
Opera... fény... karmester-dobogó,
Tapsorkán-mámor... pezsgős vacsorák...
Félisten-álmok új kották felett...
Aztán koporsók... apró kis koporsó...
És nagy koporsó... hantok zuhogása...
Fojtó november, végtelen szitáló...
Hideg lakás... töpörtyű-vacsorák...
Egy külvárosi mozi zongorája...
Beethoven... kuplék... cselédkacagás...
Zúg, zúg a rezgő drót a háztetőn,
Zúg a rejtelmes rádió,
A titokzatos élet és halál...
Falusi ház fölött zenél a drót.
Falusi ház, ősz-óta-zárt kis ablakú,
Tikkadtra fűlt, nehézszagú.
A gazda félretolja csendesen
A most faragott vasvillanyelet,
Aztán leveszi lassan a kagylót
Az új muzsikáról, amit a német fúrt esze kigondolt
És méltóságos kíváncsisággal,
És mégis fél-gyanakvón
És egy szemernyi megvetéssel is
Ráfonja verejtes, mélybarázdás homlokára.
Pirospaplanos ágyban
Viháncolnak a gyerekek.
Az asszonyok csörömpölnek a konyhán.
Az álmosan kérődző istálló trágyapárás melegében
Megzörren egy-egy légycsapó tehénfarok.
Kutya vonít, szekér zörög, gebe nyerít,
Locsog az utcán harmadheti sár,
Sivalkodik a pőre nyárfaerdő,
A kürtőben káromkodik a szél,
S a csizmás, lajbis, kostökös magyarnak
Rejtelmes-néma mély szemében
Ki tudja honnan-csillagos szemében,
Ki tudja hova-néző-mély szemében,
Ezredes-ős örvényeket kavargat
Az érthetetlen messzeségből
Beléje búgó Máté-Passió.
Most lelkem a láthatatlan hullámparipára szökell
És levegőben, estében, szélben,
Muzsikás hangok zivatarában
Szétszáll a mérhetetlen-egy világon:
Búgó szívek vonják ezer felé.
És zeng a csodálatos Passió.
Fiatal francia tisztek a garnizonban.
Cigarettafüst. Lármás étkező.
Csillogó szemek, harcias bajuszkák,
Zörrenő kardok a fogason
Az asztalon likőrös poharak
És egy gyűrődött Action,
És középen a titokzatos Tölcsér.
Rengő kajüt az óriás Óceánon.
Dohogva száll az eleven Acélház
A kincses-éhes Indiák felé.
Ő Brit Felsége lobogója csattog
A trópusi szélben az árboc tetején.
Méhében milliók könnyeitől,
Verejtékétől, reményeitől
Remeg a roppant rakomány.
Kajütje mélyén a vén kapitány
Fiókba gyűri térképei titkát,
És végigdől az ágyon,
És felcsatolja kagylós drótját.
Berlin. Külváros. Kocsma. Különszoba.
Sörtelen asztal: komoly és kemény
Arcok az asztal mellett: proletárok.
Két sápadt, csontos, szakálltalan arcú
Fiatalember szólott. Szenvtelen,
Monotón hangon Spinózáról az egyik,
A másik füstje-fojtott fáklya-szemmel
Világsztrájkról rakétaszókat.
Szomjas vita szikrái röpdöstek a légben,
S a végtelenbe tágult horizonton
Fantasztikus szivárvánnyá fonódott
Gyermekhit és számító jégvelő,
És véres, gyilkos világszerelem.
De most a vita véget ért,
És megszólal az áhitatos csöndben
A Hullámok rejtelmes harsonája.
Búg, búg a csodálatos Passió.
Hallgatja fellegszántó palotája mélyén
A milliárdos markú trösztkirály.
Hallgatja kis szobája laboratóriumi csendjén
A világjáró kis japán professzor.
Hallgatja Trockij, Chamberlain és Mussolini,
A csattos lateráni kanonok,
És a didergő kanadai farmer,
A duzzadt fokvárosi szerecsen,
És az atádi tanítókisasszony.
Hallgatja, hallgatja százezer füllel
És százezer szívvel,
Dobogó, remegő, lihegő százezer-egy szívvel
Az Ember, az Ember, az Ember!
És látok! Látok a légen át,
Légen és zűrön és sötétségen át,
Káprázatokon és minden sokféleségen át,
És felcsatolja kagylós drótjait.
És minden őrültségen át:
Látom, látom: az öklök szétsimulnak,
Szemkarikák, ajakráncok homlokbarázdák elsimulnak
Minden tisztátalan nem-ember hangok elcsitulnak:
Lám a Zengő Kagyló koszorúja alatt
Olyan testvér-egyforma minden arc!
Olyan szerelmes-egy zenébe öleli mind a milliószoregyet
A véghetetlen édes messzeségből
Belénk hullámzó Evangélium!
[jegyzet]
A tengeren a holdfény selyme zizzen,
Virraszt az ég ezernyi csillaga.
Örül a tenger és az éjszaka.
Fenn a födélen állok egymagamban,
És átremeg a vizek illata.
Ölel a tenger és az éjszaka.
Fanyar csókjával meglegyint a szellő,
Idegen mámor reszket rajtam át.
Érzem a tengert és az éjszakát.
Földtől, hajótól, valóság porától
Lebbenő lelkem eltépte magát:
Szívom a tengert és az éjszakát.
Belesóhajtom lelkemet az éjbe,
Tengeranyám lágy hullámaiba,
Én, és a tenger és az éjszaka!
Belefürdöm a tengeréj szelébe,
És összebúg a hármas mély szava:
Én és a tenger és az éjszaka.
(A tengeren, Nápoly és Palermo közt)
[jegyzet]
Az erdő szempilláin dús cseppek ezre ül.
Egy kicsi gomba kandikál a nedves fű közül.
Mellette zúgva tombol el havasok patakja,
Nehéz sziklákat ostoroz türelmetlen haragja.
Fenn bújdosó sötét szelek vad titkot trombitálnak
A végtelenbe szökkenő imás fenyősudárnak.
Villámmal vemhes fellegek, vén ördögflotta-gályák
Az ég vizét kormánytalan, cél nélkül úszdogálják.
Alattomos, búvó ködök lelesnek a tetőrül,
Sziklán a sas fészkébe bú, a völgy kutyája szűköl.
De itt a vén fenyő tövén a kicsi gomba áll,
A fű közül a fára fel nevetve kandikál.
Olyan picinyke, rózsaszín és puha és kerek:
Barázdás férfi oldalán így néz a kisgyerek.
Mohos gyökér közt megsimul páfrányos rejteken,
Bizalmasan és csendesen és engedelmesen.
Fenn végtelenbe zajlanak a szirti orgiák:
Itt csend van, illat és meleg: egy kis, kerek világ.
Meleg sugár hasítja szét a morgó felleget,
S egy kandikáló gomba-szem az égre fölnevet.
(Tömös)
[jegyzet]
Állok cseres hegyoldalon,
Magasba szúr örök dalom:
Föl, föl, föl, fölfelé!
Nem kell a völgyi szép meleg,
A tölgyek, bükkök és cserek:
Föl, föl, föl, fölfelé!
Hulljatok alsó ágaim,
Ne vonjátok le vágyaim.
Föl, föl, föl, fölfelé!
Fussatok szét gyökereim,
Teljetek élő ereim.
Föl, föl, föl, fölfelé!
Keményedjél hű derekam.
Tartani bírd templom-magam.
Föl, föl, föl, fölfelé!
Te lombosodjál koronám,
Vidd a magasba mély imám,
Föl, föl, föl, fölfelé!
Évente új-új adorál
Zöldecske hármas gyertyaszál
Föl, föl, föl, fölfelé!
A kúszó templom egyre szebb,
Ez az imádság teljesebb.
Föl, föl, föl, fölfelé!
És egyre több karcsul elő
Iker-templom: testvér fenyő,
Föl, föl, föl, fölfelé!
Ahol az élet idegen,
Aszályra perzselt köveken,
Föl, föl, föl, fölfelé!
Templomi zölddel fonjuk át
Pogány hegyormok homlokát,
Föl, föl, föl, fölfelé!
S megnyitja vén szemét a bérc.
És rajtunk át az égre néz,
Föl, föl, föl, fölfelé!
S az égnek úgy sikoltja át
A föld sóvárgó mély dalát,
Föl, föl, föl, fölfelé!
(Prohászka halálára, 1927. április 2.)
Testvéreim, akik árván maradtunk,
Bújjunk ma össze az üres lakásban,
Próbáljuk most nagyon szeretni egymást,
Mert nagyon-nagyon egyedül vagyunk.
Fogjuk meg egymás reszkető kezét,
Úgy nézzünk, nézzünk, még amíg lehet,
Nézzünk utána nagyságos Napunknak,
Amint száll, száll, mély bíborában égve,
A véghetetlen Óceán szívére.
Csodálatos, királyi alkonyat!
Hogy állt fölöttünk, óriás torony,
Hogy állt, mindvégig! Zengett a harang,
Nagy szívének kegyelmes nagyharangja,
És zengte, bongta mégegyszer belénk
Sikongó mély anyamadár-szerelmét,
S az Istenség öröklő titkait!
Hogy csengett rá föl boldog rezzenéssel
Aprócska ember-csengettyű szívünk!
Hogy állt fölöttünk, ég és föld között!
Nem is tudtuk, hogy a setét Követtel
Bírkózza harcát tűzhányó agyában.
S amíg a lángok végső harca forrt,
A kráter izzó mélységeiből
Új tűzigéket ragadott ki még.
És szórta, szórta lélek-pattanásig,
Csak szórta ránk a lángoló malasztot,
Míg egy utolsó áldásul ledőlt
Az Isten óriási tornya – szépen,
Estében is töretlenül.
Ki méri meg a szörnyű szakadékot,
Amellyel fölszakadt a Tölgy kidőltén
És égre tátong a magyar sivány!
Ki nem veszített benne véreset?
Hol itt a szív, akit meg nem simított?
Hol ember-könny, amelyre csókja nem volt?
E bús magyar föld élő golfja volt ő:
Mind, mind melegszünk szíve melegén,
Ő van! Miénk is! Ismeretlenül is!” -
Hánynak adott e gondolat az éjben
Embernek lenni, élni új erőt!
Ő itt az ihlet zengő ajkakon,
A gondolat az elmék tűzhelyén,
Fiatal izmok duzzadó zenéje,
Gyermekszemekben szűz mosoly dala,
És a magyar százezrek méhe mélyén
A fölvonagló lélek-öntudat.
Mint a Michelangelo Istene
Kinyújtott ujjal a nehéz napot:
A magyar lélek alvó glóbuszának
Ő rázta meg teremtő tengelyét,
Belőle forr itt, minden, ami élet,
Úgy szívjuk őt, akár a levegőt.
Jóságos Isten, mi lesz ezután?
Te visszavetted a kegyes Napot:
Ki fog nekünk a télre fűteni?
Ó, Istenem, ha minden árva tudná,
Hogy árva lett, – ha mind az unokák
Megsejtenék, hogy mért lobog setét
Keserű láng a vert apák szemében,
Amíg a Tűzfogatra fölsajognak,
Melyen a Pátriárka égre szállt:
Ó milyen sírás búgna föl e földön,
Milyen fekete felhőfakadásos,
Jajszó-villámos, lélekszakadásos,
Országraszóló magunksiratás!
Még ők nem értik – ó be jó nekik!
Még ők nem értik – ó milyen szegények!
Ó jertek, jertek, szegény gyermekek,
Akik értetlen, nagy, riadt szemekkel
Meredtek most az elnémult nagyok
Hervadt képére, elapadt szemére,
És félve jártok és lábujjhegyen
Kerülitek a halottas szobát -
Ó jertek, jertek, bújjunk össze mind
A szétzilált, a gazdátlan lakásban,
Hiszen ma mind, mind gyermekek vagyunk,
Megvert, elárvult koldusgyerekek!
Ó jertek, bújjunk össze melegen:
Bocsássuk le az ablak függönyét,
És oltsuk el a lármás lámpafényt!
Ne nézzen most szemünkbe, csak a mécs,
Amit még tegnap ő gyújtott nekünk.
A mécs, a mécs, az Isten-küldte mécs,
Amelybe mennyből lángot ő hozott,
A drága mécs, mely mindenünk maradt,
Amelyben ő is, ő is ittmaradt!
Testvérek, óvjuk, óvjuk ezt a mécset,
Örökségünket, altató szelektől,
Lehellettől is, magunktól is óvjuk:
Nincs fény egyéb hetedhét éjszakában,
Nincs, nincs e hülő, dermedő világban
Kívüle láng, lélekmelengető.
Itt gyertyát gyújthat minden, aki fél.
Erről a tűzről, Isten úgy akarja,
Tüzet vehet még éji őr kanóca,
Oltári mécses, drótos bányaláng,
Városi villany, tengerparti fárosz:
Itt szomjat olthat, ami fényre sír!
S mi, boldog árvák, választott virrasztók,
Kiknek kezére bízatott a mécs:
Csak nézzünk, nézzünk álmatlan tüzébe,
Végzet-nehéz nézéssel egyre nézzünk,
Amíg lángot vet szívünkön, szemünkön,
És fölkelvén, fölizzik homlokunkon
A Jel, és szétlobogjuk a tüzet
Szomjúhozó szegény testvéreinknek.
[jegyzet]
A nyár, a szénaillatos még itt aludt az este.
Reggelre már a hegyeket az őszi hó megeste.
„Hát ez a nyár is elrepült!” – hallom anyám szavát,
S rezzenve látom homlokán az élet-ősz havát.
Ő rámnéz, s látom ajkain: imádkozik magában.
És dérbehajló homlokom végigsimítja lágyan.
(Tirol)
[jegyzet]
Erdő füvén fekszem hanyatt.
Jő lábhegyen az alkonyat.
Zsong, zsong a csend mély mámora.
Lebben az Isten fátyola.
A csend az ő szivén terem.
A csend az örök Szerelem,
A Lélek a vizek felett:
Egyetlen, áldott Felelet.
Ó mindent, mindent értek én,
Mióta ez a csend enyém.
Szívet nyit rám minden titok,
És mindenek nyelvén tudok.
Azóta hozzám szólanak
A füvek, fák és madarak.
Barátaim az állatok,
Zengnek a színek, illatok.
És mind oly boldogok vagyunk,
Hogy testvér-szóval szólhatunk.
Ó érteni, megérteni:
Mily édes, milyen isteni!
Megrezzen most egy vén csalán
Távol harangszó mély dalán,
Mely messze zsongja lombon át
Az esteli Úrangyalát.
Elhallgat minden itt körül,
Megáll a gyík, a szél elül,
És – mindnyájunkért egymagán -
Ávéba kezd a csalogány.
[jegyzet]
Az első akkord búg a zongorán.
A húrok rejtett szíve szól...
Egy kezet érzek vállamon,
Bozontosan, kéken, parancsolón
Egy szempár mélyed a szemembe.
Szólít a Mester.
Mint távol emlék elfutó köde,
Úgy foszlik el köröttem
A szürke most... a szűk szoba...
Az álmos, tompa tengve-élet törpesége...
Itt állsz előttem Óriás!,
Föld méhéig gyökérlő kőzet-lábaiddal,
Ércderékkal felbírkózkodol,
Tetőn, ködön, felhőkön át,
A gyötrelmes, teremtő végtelenbe.
Ó látom, látom a felhők közül
Előcsillanni véres ihletésben
Verejtékes, vajúdó homlokod,
Látom kinyúlni két titán karod:
A hangokat, a minden-hangokat,
A Zengő Mindent vágyol összefogni
Egy markolással, egy isten-marokkal.
Hallom, hallom: az erdő, a rét!...
Szellő-zilálta,
Madárka-szállta
Ember-nem-járta lombvilág.
Tél tovatűntén
Álmai szűntén
Ébred a tündér gyöngyvirág.
Csillog a harmat a páston,
Ríkatja a szöghajú pásztor
A csacska tilinkót.
Te hallod a lombot, a lángot, a sípot:
És mind magadba hívod
Szívedre szívod,
Búgó mélyedbe zuhintod.
Dübörög a föld,
Börtönök éjén csörren a lánc.
Öklök nyomakodnak előre. Üvöltés.
Arcok, sipkák, lobogók, lobogók!
Részeg szuronyok sziszegik pirosodva: Szabadság!
Pirosan kel az égen a nap.
Fiatalság, mámor, erő!
Ifjak, katonák, milliók pattannak elő
Méhéből az ifjú világnak.
Dagadó izmok riadó dala közt
Fölkent szuronyok csillámtüze közt:
Kel a Hős, a Vezér; a Remény, a Jövő...
Hozsánna, Szabadság!
Hozsánna; Erő!
És csendet hallok, súlyos csendet,
A vérző ember-éjszakát.
Fagyasztó ködben sóhajok kerengnek.
A föld szívén egy ismeretlen
Múlhatatlan, mérhetetlen
Sikoly nyög át.
Valami sír az ólom-ég alatt:
A maga-marcangoló akarat,
A vak Látó: az értelem,
Az örökégő, magatépő szerelem,
A múlhatatlan és élhetetlen,
Érthetetlen gyötrelem:
Az Édenéből számkiűzött,
Ég-föld között karóra tűzött
Vijjogó, vérző, keserű
Királyi keselyű:
Az Ember sír a lét fölött.
És minden jaj benned süvölt.
És az éjek elsimulnak,
Hajnal ébred, új-vidám.
Friss rögén a pernye múltnak
Áll a torzonborz titán.
Visszazsongul minden átok,
Minden lázadó sikoly,
Zűr-szivéből új világok
Szűzi lángja csillagol.
Zeng a titkos istenóra,
Törve minden ős pecsét.
Szenvedőre, lázadóra
Rásimul a békeség.
Mámor-álmok tornyosulnak
Túl a tompa föld-körön,
Áldva légy, Elysiumnak
Szűz leánya, szent Öröm!
Beléd, beléd
Omolva zeng a lét,
A minden hangok küzdenek feléd.
Ó hallom, hallom én is rajtad át
A milliószor-egy emberzenét!
[jegyzet]
A havasok, mint dóm-pillérek állnak.
Alkony rózsállik az Ahorn-tetőn.
Lejjebb borókabokrok, térdelőn,
És fenyvesek fölnyúltan adorálnak.
Körötte vén fenyőgerenda-háznak
Busa-homlokú, nehéz tehenek
Kövér gyepen némán kérődzenek.
S a vajverő legények dudolásznak.
Fehérfogú, bajuszos ajkukon
Tájszó vadméze csurran vastagon,
Amíg a forró tejlepényre várnak.
A fáradt nap, amint a mélybe tűnik,
Még megcsókolja ájtatos betűit
A kormos Gáspár-Menyhért-Boldizsárnak.
[jegyzet]
Szennyes falak, csatakos utca,
Március vége, kültelek.
A járda szélén víg zsivajjal
Rongyból spárgált ökölnyi göngyöt
Izzadtan rugdos egy sereg
Botlábú, vézna kisgyerek.
Bádogkürtők és tűzfalak közt
Átsurran egy-egy pillanatra
Egy útjavesztett napsugár,
Szökdécselő aszfaltbogárkák
Rajára le-lekandikál,
S egy más világról muzsikál.
Muzsikál szöcskés réti fűről,
Szamócás erdőt emleget,
Ribiszkés, almás kerteket,
Csengős csikót, bocit, báránykát,
És kislibák és kiskutyák közt
Sok barna boldog gyermeket.
Ó mennyi futkos pilleűző,
Métás, pilinckés víg gyerek!
És birkózik és hempereg.
Mezitláb járnak puha fűben,
Fehér szalonnát falatoznak
És kakastejes kenyeret.
Zeng, zeng a jövevény sugárka,
Életpirosan, melegen.
De ők lihegve kiabálnak,
Rongyoska lábuk rugdalózik.
A szennykimarta köveken:
Nekik a nóta idegen.
A járdán túl egy kapumélyben
A Jézus Krisztus áll fehérben.
Az egyik szeme mosolyog,
A másik sírva nézi őket,
S testén megindul mind az öt seb.
S a kőre könny és vér csorog.
[jegyzet]
Mit tudtok ti a könnyről, könnyesszavú testvérek,
Mit tudtok fájdalomról, szegény testvéreim,
Kik halk panasszal jártok az est ösvényein,
És sápadt ajkatokról mindegyre sír az élet.
Jártok a fájó ködben, a síró víz fölött,
Úttalan elbúsultak, szegény árvák, kivertek.
S törékeny, lágy rímekkel, halk szóval énekeltek
Vért, vágyat és halált és keserű ködöt.
És mindig egy az ének, ami a halk húron szól,
Unt könnyek csurranása a lankadt, nyűtt dalon:
Apróka magatokról, apróka fájdalom.
Mit tudtok ti, testvérek, ama szent Fájdalomról!
A diadalmas könnyről, a tűzzel lobogó
Ujjongó fájdalomról, mely úgy száll homlokodra,
Mint győztes csatatéren haldokló harcosokra
Izzó és néma csókkal a győztes lobogó!
Daloltátok-e már ama nehéz tüzeknek
Mélyében Dániel hármának himnuszát?
A csontig-égő tűzben, mely a velőkbe vág,
Az élő tűz tavában, hol a lelkek születnek?
Mert bizony mondom nektek: ott, ama tűz megett,
Ott kezdődik az Ember. S ha nem jártuk a lángot:
Maradunk egytől-egyig csúf, éhes kis falánkok,
Nyafogó és játékos és durcás gyermekek.
Sírunk, mert megégettük gyámoltalan kezünket,
Mikor a tűzbe kaptunk (mert fényes és piros),
Mert kést csentünk a polcról, és azt mondták: tilos!
Mert a szigorú Mester az ujjunkra legyintett.
És toporzékolunk és keserűn, magunk,
Kiszaladunk a kertbe, vagy a sarokba állunk,
És megvetjük az ételt, szólongatjuk halálunk,
S azt hisszük: üldözött félistenek vagyunk.
Ott, messze, túlsó partján a súlyos tűzözönnek,
Az édes és halálos káprázatok megett,
Ahol látjuk magunkat, s látjuk a lelkeket:
Ott mélyekből születnek forró, szent férfikönnyek.
Ott, ott sirathatod az élő holtakat,
Az elbukott teremtést, a lelkek zuhogását.
Ott, ott hullathatod a Krisztus könnye mását,
Aki érted szorong az Olajfák alatt.
[jegyzet]
Fekszem hanyatt az élő szőnyegen,
A tölgyek áldott barna hűvösén,
És rám borul az erdei varázs.
Eperlevél-ágy megsimul alám,
Fölém hajol karcsú harangvirág,
S a szomszéd tisztás lelkemig lehelli
Kakukfüves, verbénás illatát.
Zsongó szellő megtölti lelkemet
A rengeteg dús, férfias lehével,
Nyílt ajkaim isszák a bűvölést.
Lombon, virágon, ágon, illaton:
Zsong, árad, omlik ős emlékezés.
Ó értek, értek minden ős mesét!
Testvéreim az ősi istenek!
Mi surran ott a roppanó galyak közt?
Riadtka gyík rezzent iramlani?
Vagy tán a kecskelábú sipos isten
Illeg felém baráti szökdeléssel?
Mi csillog ott a sűrűből fehéren?
Nyír karcsú törzse? vagy pajkos, kecses
Fehérlábú driádok lejtenek
Erdei táncot csókos zöld sugáron?
Ó hallom, hallom a Pán-síp dalát!
Szívom az erdő boldog mámorát!
Övé vagyok, az erdőé vagyok!
Csak heverek az élő szőnyegen,
Csak heverek, én, virágos faág.
Érzem, hogy nyúlik szét az anyaföld
Meleg szívébe dús gyökérzetem.
A termő jó sötétbe száz eremmel
Hogy ágazok, hogy mélyedek belé!
Jaj! lenni, lenni, gyökerezni jó!
Jaj, nőni, nőni, sarjadozni édes!
Hogy árad bennem zamatos erővel
Az élő nedvek boldog kördala!
Dús ágaim melegen szétölelnek,
Trillázva zöldel minden levelecském.
Úgy állok itt, én, tölgyfa, boldogan,
Karcsún, keményen, szálegyenesen.
Föl, fölfelé, az ég felé török,
Mely kék mosollyal énekel fölöttem,
S ád lágy napot és ád kövér esőt.
És körülöttem boldog simulással
Testvér-ezernyi lombos társaim,
És általjár s csókjával egybecsókol
A magasság szellőlehellete.
És ágak, erek, szárak ezrein,
És búgó lombok tenger-orgonáján
A Földanya sugallja ég felé
A Hatnap mély, rejtelmes énekét.
(Bakonysárkány)
[jegyzet]
Fanyar ködben, december éjszakában
Szaporázgattam fázó léptemet.
S valahol egy ötödik emelet
Esőtől csapzott apró ablakában
Kigyúlt a sárga villany hirtelen,
(Lélek, akit az éjfél élni oldott.)
És halkan, halkan utánam sikoltott:
Testvér, ne menj el! Maradj itt velem!
Megállok. Rozzant kisember-kaszárnya,
Lomhán előttem felnyújtózkodik.
És most egy lámpa, immár második,
Aztán megint egy, mintha engem várna,
Kigyullad és a szívemen kopog.
S míg sír a köd, és sír a járda mocska,
A három árva lámpás ablakocska
Zsongó szívemben félénk dalba fog.
És szálló lelkem föl, hozzájuk, érez.
Padláskamra. Szegényszag. Félhomály.
A lepedőtlen ágy a zugban áll.
Egy csíkos párna, verejtékes, véres,
És egy kiszolgált, vén bakaköpeny,
Két bütykös lábfej, egy kísértet arca,
És sípol szörnyű köhögése karca,
S dörömböl fojtogatva mellemen.
Ó jaj! Tovább! A másik kamra hí most.
Kis ágynál látok fiatal anyát.
Az éji szekrény hangos villanyát
Halkítja kékre gondos, lágy papiros.
Az ágyon egy kis gömbölyű gyerek,
Arcán nevet az angyalok aranyja,
S oly máriás mosollyal nézi anyja,
Hogy engem is elönt a jó meleg.
Tovább! Harmadik ablak mélye tágul.
Bozontos fej, halom papír felett,
Szemében láz, szájában cigarett.
Tovább! Csilláros szalon ablakábul
Szakállas férfi néz a semmibe.
Tovább, tovább! Egy kisírtszemű lányka
Tükör előtt. A szesz boszorkalángja
Mellette alattomosan libeg.
S látom, hogy lobban százezernyi villany.
Kigyúlnak, élnek mind az ablakok.
És minden ablak új sorsot sajog,
S mögüle más-más élet titka csillan.
Minden lámpácska egy-egy zárt világ.
Forog a föld a zordon éjszakában:
És petty-egymáson, mégis mind magában,
Millió fénycsepp ég felé kiált.
Égő lámpások, szívek fölsajognak
A csillagokhoz, s csillagokon át
Ahhoz, aki az éjre napot ád,
És szívet tár az ezeregy titoknak.
S villanyos szívem, véres-mély rokon
Minden lámpával, felgyúl zsongadozva,
S az ezerhangú emberszív-zsolozsma
Egy hangba reszket élő húromon.
[jegyzet]
Szoborrá kalapálom, tiszta márvány
Érzéketlen testévé titkotok,
Ti forró könnyek, – kővé fagyjatok!
Ó Teremtés megváltó láza, szállj rám!
Szobor legyen belőlük, néma bálvány,
Melynek szívében élet nem dobog,
De mély szeméből a nagy csarnokot
Befényli titkos drágakő-szivárvány.
Itt állj, szobor, fájdalmam templom-árnyán,
Itt állj, szonett, sugárzó, tiszta márvány,
S lettednek izzó titkát elfedezd.
Ne hallja senki és ne tudja senki:
Mikor a csarnok mélyén éjjelenkint
Az árva márvány halkan sírni kezd.
[jegyzet]
Mondtam magamban – s megfagyott
Meleg futtába vérem,
S a verejték végigcsapott
Az arcomon fehéren -
Mondtam magamban: jaj, be jaj
Ember kezébe esni,
Emberszeszély, csúf törpe-faj
Szemöldökére lesni.
Be szomorú, be keserű,
Úgy lenni, mint a labda:
Gyerek kezére kényszerű
Játékul odadobva.
És mondtam rögtön, – s melegen
Új dalra kelt a vérem -:
Ó én szegény bolond szivem,
Nem mersz-e nézni mélyen?
Hát ki parancsol teneked?
Rossz emberkék-e vajjon?
Ki küld angyalt és férgeket,
Hogy tégedet sugalljon?
A mécsesed most hol marad?
Vagy hitvány kósza láng-é?
Hát van-e itten akarat
Más, mint a Miatyánké?
Emberkék, furcsa kis-nagyok,
Fontoskodó pojácák:
Akaratát (akaratod!)
Az ő jelére játsszák.
Szeles fiú, bolond szívem,
Csitulj hát bölcsen, szépen,
Simulj meg engedelmesen
Atyád meleg kezében.
[jegyzet]
Alpesi kunyhó, kövi fészek.
Megpihenek és visszanézek.
A völgyön könnyű ködlepel.
Ma reggel onnan jöttem el.
A házikók a völgy szívében,
Akár egy távoli mesében,
A ködön át piroslanak,
És fel-felcsillog a patak.
Amott a völgy apró vasútja
Kis pályáját sikítva futja.
Elnézem, és azt gondolom:
Játékvasút kis asztalon.
Csak nézem, nézem félig-ébren,
És hallgatom a déli szélben
Hozzámmosódó völgy dalát,
A felcsengő Úrangyalát.
És hallom, hogy sóhajt utánam
Déli harangszó bánatában,
Ó hallom (és hallgatni fáj)
A templom és a völgyi táj.
Szép völgyi táj, amerre jöttem,
Hogy elmaradsz te is mögöttem!
Piros tetők és zöld torony:
Gyerekkorom, ifjúkorom.
Játszottam és dalolva régen
Gyepes, gyümölcsös völgyi réten.
Száll, mint a szél az ifjúság!...
Hegyeket hágjon férfiláb!
Serkenj szívem, ernyeszt az álom!
Pilledt pilláim tágra tárom.
A hókendős Gerlost lesem:
Magasba nézzen férfiszem!
Már hallom, hallom talpig-ébren
A gleccser-fútta fenti szélben
A fenyves gót hajóin át
A havasok harangszavát.
(Tirol)
[jegyzet]
Ez itt a csatatér.
Kilenc apró gödör. Csak annyi,
Hogy egy embertest belefér,
Megy egy kifáradt puskacső.
Amott a gránáttölcsér holt tava.
Testvéreim, ez a hely temető.
Itt vér omolt és emberek omoltak,
És fölöttük a szabadult pokolnak
Ördögei jártak parázna táncot.
Testvérek, mondjunk el egy miatyánkot.
Kilenc gödörben kilenc fácska ül,
Kilenc kis cserfasarj. Fiatalon
Mosolyognak a hant és fű közül.
Olyan üdék és olyan szomorúk!
Porló szíveken élő koszorúk.
Fűben és fában suhog a halál.
De virraszt az örökzöld becsület,
És csorognak az örök kútfejek.
(Horatius VII. epodosa)
[jegyzet]
Hová rohantok, jaj hová, gonosztevők?
Mért vontok újra kardokat?
Latin vérből hát most se folyt ki még elég
Mezőkön és a tengeren?
Ó nem hogy tűzzel vesse szét latin erő
Kaján Karthágó tornyait,
Nem, hogy meghajtsa végre a nyakas britannt
Láncok között a Szent Úton:
Tennen hazátok ellen, mint a pártusok
Emeltek öngyilkos kezet!
Oroszlánok közt, tigrisek közt sincsen ez:
Önnön fajára egy se bősz.
Mi ez? Őrültség? Vakság? Vagy felsőbb erő?
Vagy bűnötök? Feleljetek!
Hallgatnak. Arcukon halotti sápadás,
A rémült lélek dermedez.
Keserű végzés űzi jaj! a rómait:
A testvérgyilkos ősi bűn.
E földet Remus tiszta vére verte meg,
Rajtunk a vérnek átka ül.
(Budapest, 1921. október 23, éjjel)
[jegyzet]
(Zimányi Gyula ezüstmiséjére)
Mikor a régi pátriárka
Súlyos karját az égre tárta
S a füstölgő oltárra lépett,
Hogy áldozzon az Úr előtt:
Eljöttek mind a vére-népek,
A messze-messze legelők
Kövér juhait terelők,
A fiak és az unokák,
Harmadik ízig és tovább,
S úgy álltak ott az ősz körül,
Imádkozván egy-emberül:
Az égiek hogy elfogadják
A pátriárka áldozatját.
Így sereglünk mi is elébed,
Szívedről széledt tarka néped,
Felnőtt fiak és unokák.
Jövünk szentséges áhitatban:
Köszönteni az áldozatban
A törzs atyját és látnokát,
Ki Mózesként mutat föl egyre
A törvény-termő Sina hegyre,
Kinek szemétől szíven illet
A Lélek-adta régi ihlet,
S az oltártűzhöz visszahúz,
Ahol szikráin tűz-igédnek
Kigyúlt nekünk a nagy szövétnek:
Az élő Kalazancius.
Kigyúlt a láng és tündököl,
Virraszt fölöttünk messziről.
Ösvény ha kétes, út ha sáros,
Ha tán botorkán lép a láb:
Ragyog a tiszta, régi fárosz,
Az igazító fénynyaláb.
Te állsz a küzdő Rend felett,
Mint élő lelkiösmeret.
A Rendnek érverése vagy,
Mely a nagy testet élni rázza:
A bíbor ösztön áradása,
A sajgó szív, az éber agy, -
S amely belénk lángot vetett:
A mindhalálig tenni késztő,
A mindnyájunkért elemésztő
Megnyughatatlan szeretet,
A keltő, tartó, szentelő,
Centrumbahúzó szent erő.
S most, ünnepén a szent kehelynek,
Koronád alá seregelnek
Töved lemetszett vesszei:
Belőled ojtott lombjuk ágát,
Dús életed élő virágát
Mohos tövedbe hinteni.
És imádkozni egybezengő
Hittel az oltár rejtekén,
Hogy sarjadjon arany jövendő
Szántásod mély verejtekén.
Lássa fejünkön látnok elméd
Az örvendő Isten kegyelmét
Végigcsorogni melegen,
A kegyelmes kezek csodáit,
S unokáidnak unokáit
A kalazanti kerteken.
[jegyzet]
Ziller, szilaj gleccserfolyó, vad szürke ár.
Szirtről szakadt kövek között zuhanva jár,
És jéghideg litániákat intonál.
Hány kis patak futkos feléje gyermekül!
Lohol a Ziller, míg az Innben elmerül,
Zuhog az Inn, amíg a vén Dunába dűl,
És hömpölyögve tengerekbe semmisül.
Mogorva, vén hegyek falkája fölmered,
Izzadtan másznak hátizsákos emberek,
És visszamásznak és a földbe fekszenek.
Nyújtózkodnak hideg-szürkén a gleccserek,
Ásít a hegy és ácsorog és didereg.
Kövön ülök s a szürke habba hallgatok.
S te sóhajtasz, ki balga versem olvasod.
Kerengenek kegyetlenül a kis napok,
És unokád forgatja egykor e lapot,
És más poéta hallgat akkor új habot,
És minden hegyek állanak
És minden vizek szállanak
És serken és leszáll a nap:
Halálos-ikrek mindörökké a tegnapok és holnapok.
Ilyen sötét litániát
Morzsolt a Ziller morcosan
Egy ködös délutánon át.
De jött a napfény pajkosan,
És minden fojtó felhőtorlatot
Silány rongyokra szaggatott.
És ugyan mit gondolhatott
A fürge pisztráng,
Mely ott szökell a víz alatt?
És az a kislány,
Aki a réten sikongva szalad?
(A hajában piros szalag!)
És az a kékszemű legény,
Aki kaszával jön felém
És mosolyogva rámköszön?
És az a férfi odafönn
A meredek Gerlos-kövön?
Most rakta meg tüzét a sziklaháton
És összefont karokkal áll,
És eltekint a hangyaboly világon,
Mint egy király.
(Tirol)
[jegyzet]
(Róma, Anno Santo)
Kábultan állok ájtatos-magamban
A Péter-egyház roppant homlokán.
Körül a város barokk szarkofágja,
S nagyságos romjait elémbe tárja
Az ősi Urbs, az alvó szent pogány.
Magam vagyok. Rám száll a déli csend,
Ezredes szellő lobban homlokomra,
Körül a márvány csillog és remeg.
S valami vonja, vonja lelkemet
A fejedelmi Capitoliumra.
Érctől, aranytól szikrázik a Szent Út,
Triumphe! – zúg százezrek ajakán.
A kő is zeng az úrság mámorától.
Koszorús fejjel Caesar Imperator
Vasban és gőgben áll a quadrigán.
Jönnek a győző gallus légiók,
Négy világ kincse, vége-láthatatlan,
Foglyok, numidák, svévek, pártusok...
S Caesar fülébe zord lictor susog:
Eszedbe jusson: nem vagy halhatatlan!
Porfátyol lebben. Szürke szemfedője
Besírja a Forum szentélyeit.
Kövén kérődzik birkák bamba nyája,
S a szőrös barbár harci paripája
Templomok roskadt lépcsein nyerít.
És jönnek, jönnek négy széltáj felől:
Ijjak és zászlók, kardok és keresztek,
Gallok, germánok, mórok, spanyolok,
Ostor Attilák, kegyes Károlyok:
Minden nagy álom Róma felé reszket.
És jönnek, jönnek a szellem-királyok,
Szomjuhozván az egy harmóniát.
E köveket tán Zrínyi sarka érte,
És elmerengvén kéklő tenger-égre
Itt látta Goethe Iphigeniát.
Énekszó kél. A térre villanok:
Mint szív felé a nagy test fürge vére,
Zarándok ezrek sűrű raja húz
Az óriás tér márványkoszorús,
Négy öleléssel ölelő szívére.
És hallom együtt a csizmás magyarral
Az autós angolt, göndör szerecsent,
Egy ajka-szíve németnek, japánnak:
A világok egyetlen Krisztusának
Örök dalában minden egybezeng.
És én tudom: a két Amerikán
Új Róma-vágyók lépnek most hajóra,
S Grönland haván s a sárga fal megett
A Város nyelvén áldoz serleget
És idesóhajt százszor minden óra.
Rómába hajlik mindig minden ösvény.
Itt, itt a régi „világ-köldöke” ,
Itt, itt a minden-istenek lakása,
Itt mozdul új-új kinyilatkozásra
Az Istenség örök szemöldöke.
[jegyzet]
(Róma, Fórum)
Az ezredek tiporta köveken,
A Fórum vadvirágos közepén,
Juturna loncos márványkútja mellett
Elmondhatatlan szomorú szépséggel
Emeli égnek koszorús fejét,
Márványkoszorús szűz görög fejét,
A Dioskurok porló templomának
Örökéletű három oszlopa.
Körül a Fórum tiszteletes arcán
A múlás halk szépsége ünnepel.
Cézár lépcsőin hervadt koszorúk.
Ódákat ír az alkonyati napfény
Nagy Konstantin roppant kőboltjain.
A Vesta-szüzek fehér udvarán
Piros tűzrózsák hangosan feselnek.
Egy szöghajú olasz színészleány
Lobbanó szemmel, dallamos kezekkel,
A régi Rostrán új verset szaval.
A Basilica Julia tövében,
A praetorok kijárta tömbökön
Piros sipkás kislányok kergetőznek.
S a Palatinus márványlabirintján,
A rózsás-véres Cézár-orgiáknak
Egymásbaomlott falai fölött
Citrom-, narancsfa-, kaktusz-, pálmakertek
Lehelik égnek boldog ifjúságban
Az új tenyészet ujjongó dalát.
És napsugár és zsendülés között
Mereven, némán áll a három oszlop.
Nincsen köze a lármás környezettel,
Nincsen köze a mozgó, friss jelennel,
Csak áll s emeli – három csendes Atlas, -
A régi szépség ittszakadt darabját,
A karcsú fríz görög virágait.
Virág nem éled nap-aszalt tövében,
Magas lábán nem kúszik új tavasz:
Mint hulló Cézár Brutus tőre láttán
Tógája leplét vonta homlokára:
A három oszlop koronás fejével
Oly néma gőggel burkolózik el
Szépséges és magányos bánatába.
És ez a bánat mégsem szomorú.
Messziről-jött, simogató szememnek,
Fenn a magasban, könnyű, mély mosollyal
A három oszlop halkan énekel:
Templom vagyok és szentség és örök.
Félisteneknek emberkéz emelt,
És emberkézzel Isten írt ide,
Hogy az időben bizonyság legyek
Mindenről, ami gondolat és szépség
És végtelen és örökkévaló.
És én itt állok hármas homlokommal,
És nemet mondok a futó időnek,
Vétót vetek a porhanyó halálnak,
S a lábamnál hangyálló kicsinyek közt,
Az örök-egy élet-zajgáson át:
Az ezredeknek éneklem a Szépség
Örökkévaló hellén himnuszát.
Az Isten városámak sugárzó Sína-ormán
Pius, feléd sikolt a milliók imája.
Szegény poklos szívét a föld elédbe tárja
Vizetlen sivatagban halódók jajja-formán.
Végére ért az útnak: minden hiába, minden hiába:
Csalút volt minden ösvény e szörnyű labirinten,
S most elfogyott az út, a víz, a hit, a minden:
S ő áll a semmiben s üvölt az éjszakába.
Vér, vér, fojtó, hideg, csorog bukott fejére:
A megfojtott igék, halott eszmények vére,
Torkán a gyilkos undor rút marka fojtogat.
Kegyes, hozzád kiált, mivel kegyelmet éhez,
A túlról villanó világ szövétnekéhez:
Emeld magasra Péter a boldog kulcsokat!
[jegyzet]
Róma, Szent Péter, Nagypéntek.
Palestrina Misereréje.
Könyörülj rajtam, könyörülő Isten,
Könyörülj, könyörülj!
Sikolt, sikolt az ének,
Beláthatatlan mélyről,
Feneketlen, kibírhatatlan
Mélyről sikolt,
Én elcsigázott életemnek
Korhadt fejfákkal tüskés,
Jószándék-magzatok hulláival betemetett
Feneketlenségéből,
Bűneim tűzhányó temetőjéből.
Könyörülj, könyörülj!
Nem látok mást, ha visszanézek életemre,
Csak a pusztulás utálatosságát
Állani a szent helyen:
Szentségeiddel ékesített
Szerelmes véred harmatával,
Kegyelmeid kifogyhatatlan
Csodáival dédelgetett,
Kezemre-bízott templomodnak
Megmarcangolt oltárait.
Könyörülj, könyörülj!
Mit mondjak érőt?
Kérjek? Kéretlenül is adtál,
És visszalöktem annyiszor kezed!
Imádjalak? Nem vétek-é,
Ha illetem csúf ajkammal neved?
Meaculpázzak? verjem a mellem?
Itt döngenek még roskadt boltozatján
A megcsúfolt, megtagadott
És elfelejtett régi mellverések.
Nincsen szóm immár semmi más:
Odaroskadva mindenestül
Megmorzsoló, mindenható,
Intézkedő akaratodnak
Irgalmasságos zsámolyára,
Ami él bennem, egy-sikoly:
Könyörületességednek sokasága szerint
Könyörülj, könyörülj, könyörülj!
Te ellened vétkeztem egyedül.
Te ellened, más senki ellen. Szemrehányás
Egy marcangolja lelkemet:
A te halálig-véres Krisztus-arcod
Megöklözött szerelmes Istenem.
Mit tudják azt az emberek!
Eljönnek és azt mondják: jó vagyok.
És igen, igen, jó vagyok nekik,
Mert áldást hullatsz lépteim nyomán,
És édes ujjak, szók, szemek
Simogatnak és hálálkodnak
És zsolozsmáznak körülöttem.
És jó, hogy így van, jó nekik,
Mert minden szó, tekintet és imádság,
Amit mint egyház perselyébe
Hullat belém meleg kezük,
Eléd jut és érettük csörg imát.
Én nem vétettem ellenük:
Ügyefogyott szegény kutamból
Inniuk adtam szívesen.
Te ellened, jóságos Isten,
Te ellened vétkeztem egyedül.
Mit tudja más, hogy minden árva jóm,
Imádság, szándék, irgalom, áldozat,
Minden, ami jó bennem kivirágzott,
Mind, mind fölkel ma ellenem,
S bizonyságot tesz: bűneimmel
Testvér vádat tesz ellenem.
Minden gyümölcsöm, jó gyümölcsöm,
Panaszt virít és élő szemrehányást:
Hogy akart volna lenni jobb,
És lehetett volna igazabb,
És igazabban az enyém.
Mert oly kevés és oly szegény,
És olyan nyomorultul én
Mindvalamennyi jóm!
Ó rajtad termett minden jó gyümölcs:
Ami az enyém igazán,
Vad és fanyar mérges-bogyó.
És vétkeim fekete záporának
Setét vizétől lucskosan
Állok és didergek előtted,
Előtted egyedül.
Kétségbeesett szomjúsággal
Szomjuhozom az egész-tisztaságot.
Én, aki láttam születni a hajnalt
S voltam heroldja hófehér ruhában,
És énekeltem virágos ajakkal
Az ébredő nap szűzpiros dalát,
És mégis alattomos ujjaimmal
Önnön gyertyáim oltogattam el.
De hidrává lett szívemben a hajnal,
Szűz homlokával újra-éledő
Minden halál után:
Mert nem halottak a halottak,
És minden áldott éjszakán
Koporsó-szívem tetszhalott öléről
Kísérteni sírásuk visszajár.
És én, üvöltő Tantalus,
Ajakig állván a fekete vízben
Az égre föltátongok szomjasan,
S minden inammal fölfelé feszülve
Harapni tudnám a fehér eget,
A tiszta levegőt,
A szűz napot.
Hints meg és moss meg, Isten engem,
Adj lelket újra szálegyeneset,
Egyenesítsd meg újra
Én tiszta-könnyű szép magamba,
Régi magamba visszasajgó,
Hozzádfehérlő lelkemet!
És nyisd meg Isten ajkamat.
Kit szólni küldtél és énekelni,
Megfojt a dermedt hallgatás.
És lelkem élő orgonáján
Csak akkor úr sugalmas ujjaim,
Ha minden billentyűm fehér.
Hét színben ég az én tüzem,
És minden élet-szín és élet-árnyék
Egymásba vibrál zengő lángjain:
De szivárványom hétszeres malasztja
Eggyé akar győzelmesedni
És lenni gazdag-egy: fehér.
Sugalló lélek, nyisd meg ajkamat:
Elrobbanásig dús mögötte
A visszafojtott forró, tiszta szó.
Akarok szólni, mindenekhez,
Sokan várják szegény szavam!
Testvér-igével megmutatni
A sivatag vad mélyeket,
Amiken végigvánszorogtam
Úgy megszaggatta, megkoptatta
Szép emberségem köntösét.
Szólni akarok: véreimnek
Ösvényes ujjat nyújtani,
Az útfelekre jelnek állani,
Kiáltani, kiáltani.
Az nem lehet, jaj nem szabad,
Hogy labirintos, kazamatás
Bürökvirágos útjaimnak
Ők is végigverejtékezzék,
Végigvérezzék
Gyilokhegyes sok lábleső kövét.
Az nem lehet, nem, nem lehet,
Hogy meg ne lássa más,
Mindenki testvér meg ne lássa,
Amiket énnekem mutattál,
A lángoló látásokat,
A boldog, boldog titkokat!
Ó, lehetetlen, lehetetlen,
Hogy el ne riadjam, el ne sírjam,
El ne ujjongjam
A bennem búgó végtelent!
Nyisd, nyisd meg, Lélek, ajkamat,
Hogy szétkiáltsam mindenem,
Övék lehessen mindenem!
Hadd hozzam őket templomodba,
Ifjan, fehéren, boldogan.
Isten-tükör szemük tüzéből
Kelő tavasz töretlen arca
Hadd mosolyogjon ég felé.
S legyen előtted drága lelkük,
Oltárfehérre mosdott két kezemből,
Az épen-égő áldozat.
[jegyzet]
Róma felett kék-tenger éj,
Aranyhajó, a holdkaréj.
Állok didergős éjidőn
A síma, néma háztetőn.
Körülsuhog nagy köpenyem,
Nemes birétum fejemen,
Kezemen zörgő olvasó,
Az ajkamon zsolozsmaszó.
De most a hold varázsa von,
S a holdat így szólongatom:
Te méla mécs imám felett,
Öreg barát, köszöntelek.
Két szarvad kétfelé mutat,
S én követem a két utat.
Az egyik ég felé suhint:
Ó, minden, minden arra int.
Tán odalel kis árva szóm,
Meleg még tőle olvasóm.
De most a másik szarvadon
Az éjszakot találgatom.
Fenn, éjszakon most zúg a szél,
Mutatja már fogát a tél.
De jó fészek a kicsi ház:
A kályhában piros parázs,
A tea lágyan duruzsol,
Sült krumpli hív a hamuból.
Az izzadt két ablak közül
Kövér szalonna is kerül.
(A Mári néni ölt minap:
„Mondok, jó lesz az úrfinakl” )
S asztalhoz ülnek csendesen,
Az én négy szép legédesem.
S az első jó falat körül
A szó mindjárt reám kerül.
És meg se hűlt a tea még,
Előkerül a könyv, a kép,
S fölé hajolva követik
Távoli lábam lépteit.
Aztán nyílik a zongora
És fölremeg Solvejg dala.
Zsong, zsong a gazdag, mély zene,
Mintha idáig zengene!
Ó, mintha most is hallanám
És melegedném dallamán.
Míg Róma holdját zengetem,
Lám szívem így melengetem!
S egy drága napra gondolok,
(Siettessétek angyalok!)
Amikor kisgyerek-fejem
Anyám ölébe ejthetem,
És elkezdem mesélni majd
(Mint vén hajós a régi bajt)
Hogy melegedtem egyszer én
Rómának őszi éjjelén
Szent Pantaleon tetején.
[jegyzet]
„Miért nem szólalsz meg?”
Michelangelo a Mózes szoborhoz
Mit görnyedeztek sarkaim körül?
Mitől remegsz, lelketlen csőcselék?
Keserű számon mit lesed a szót?
Nincsen számodra mondanivalóm.
Eltemetem a titkot önmagamba.
A két kőtáblát két sövény kezemmel
Magam elé feszítem kőpaízsul,
Hogy elválasszam útált tőletek.
Hazátlan voltam mindig köztetek,
És gyötrelem volt hozzátok beszélnem,
Korbács-nevelte szolga-söpredék,
Rabok cselédje, fáraók szemetje,
Népek trágyája, - nem vagy most se más:
Fazékra-nyiló, sóvár, csúf szemek,
Kérődző szájak, görnyedező hátak.
Korbács való és vasdorong neked,
Rabszolga-faj, nem az Egyetlenegynek
Szabad törvénye, szövetség igéje.
Az Isten egyszer megmutatta arcát,
De féreg voltál, nem viselted el,
S most görnyedezve hajlongod körül
Vén térdemet, rossz eb gyanánt sunyítva,
És el nem bírod pillantásomat.
Lélektelen nép, félre lábaimtól,
Nem vagy enyém, mert nincsen Istened!
Ó Isten! Isten! mikor láttam én!
Sínai orma, szövetség oltára,
Ki mondja el, hogy mit adtál nekem!
Az Arcot láttam, az Egyetlenegyet!
A tűzbokorban szóló Ismeretlen,
A felhő-fáklya titkos Istene
Most megmutatta lepletlen magát.
Élet, halál és minden rejtelem
Megoldta fátylát végtelen szememnek,
S végiglobogott rajtam boldogan,
Forrón a roppant reveláció.
És semmit most már látni nem tudok:
Itt ég szememben olthatatlanul
Magamba-itt egyetlen naptüze.
Ahova nézek: látom a napot,
Ó emberek, hogy ujjongtam fel akkor!
Hogy énekeltem! Minden énekelt,
A szikkadt szirtek és az árva lég,
S a két kőtábla görcsös ujjaim közt,
És minden, minden egy zsoltárba folyt.
És akkor, ott, lehúnyt pillám mögött,
Az olthatatlan nap tüzén keresztül,
Lenn, messze lenn, a sivatag porában,
A hegy tövén: megláttam népemet.
Láttam felém esengő arcokat,
Várakozó, tátongó némaságot,
Az Isten szomját, ennen arcom éhét, -
És talpam alatt tűzzé lett a kő,
És jöttem, szálltam. oly nehéz irammal,
Akár az omló szikla-görgeteg.
„Föl Izrael! Föl dalra nemzetem!
A két kőtáblát föl magasra nyújtva,
A szövetséget, a törvényt hozom,
Igéretet, megváltást, életet,
Mindent hozok!”
És idelenn…:
Ó förtelem, ó istenverte nép!
Az Isten szólna hozzád és te… Jaj!…
Barom módjára járod céda táncod
a pöffeteg arany-barom körül.
Dülledt szemét, idomtalan fejét,
restül kiterpedt négy arany patáját,
Ezt, ezt imádod porba fenteredve,
Ezt, ezt imádod istened gyanánt!
S most megrettenve homlokom tüzétől
Elémbe görnyedsz, szűkölőn hunyászva.
Barombálvány esett csordája te,
Én szóljak hozzád a Lélek nevében,
Kinek roppant igéje mellemet
Majd szétveti mázsás dörömböléssel,
S vérigszorított ajkaim mögül
Villám módjára szétnyilazni vágy.
Hozzátok szóljak, és szűz igét
Tompult füleitek szennyébe szórjam?
Színe elé bocsássam-e az Úrnak
Rimánkodástokat, amint megúnt
A baromisten kényes két füle?
Ó nem, nem, nem, az Úr élő nevét
E csordanép ajkára nem adom!
Uram, én visszabontom a kötést!
Imhol szentséges kőtábláidat
Kettétöröm a sziklakő tövén.
E nép nem méltó testamentumodra:
Majd írok törvényt én, neki valót,
Mely korbács módra csattogjon fölöttük
Reggeltől estig, esttől reggelig.
Ha megjuhásztak vinnyogó kutyákként
A fáraó szolgái ostorától:
Fejük felett mostantól ott suhogjon
A törvény izzó istenostora,
Kezemben – és az én ítéletem!
Halljátok szómat, földek és egek!
Hallgass reám, tátongó sivatag!
S te Isten-trónja: Sínai, figyelj!
Te élő Isten, ki kezembe adtad
E nép sorsát, ím ítélek nevedben.
E népnek én a halált akarom,
És temetőül a sivatagot.
Halálos-holtig hurcolom kegyetlen
Gyilkos pusztákon keresztül-kasul,
Amíg sakálok prédájára hull
Az utolsó is! Férgeknek a férgest!
Én ezt a fajt kirtom írmagostul,
A csecsszopónak sincsen irgalom,
Ki egyiptomi szolgatejt szopott.
Egyetlen egy se lássa meg közülük
Az Igéret Országát! Én sem, én sem!
Az ítéletet én is vállalom,
S állom velök én is a végzetet.
A szolgaság házából jöttem én is,
És népem sorsát (ó jaj, nyomorult,
Szerelmes népemét!) akarom én is.
Az ítéletet irgalom ne rontsa,
Szabad földet ne fessen szolgavér!
S ha majd elő az ifjú ivadék,
Amely a puszta szűkjén született,
És a sivatag emlején tejelt,
Húsos-fazekat, bálványt, aranyat,
Kényes ruhát és fáraót nem ismert,
Amely a vizét a kősziklából itta
És kelni tanult virradat előtt,
Hogy megkeresse manna-kenyerét,
Mely szembenéz az éjszaka vadával,
A földön hálni fegyverben tanult,
S idegen istent nevéről sem ismer:
Akkor, ha majd a győző kürt riad,
S az ellenséges bástyák szétomolnak,
S az ifjú nemzet ámuló szemének
Az Igéret Országa feltakarja
Tejjel és mézzel csorgó kebelét, -
Akkor, Uram, ha hív szolgának ismersz,
És hogyha kedvet találtam előtted,
Egyetlenegyet adj pillantanom
Az óhajtások országa felé,
Aztán bocsásd el szogád békességben,
Mert látták szemeim az üdvösséget,
S a megváltás kegyelmét népemen!
[jegyzet]
A véghetetlen kék tükör
Komoly-nyugodtan tündököl.
Lelkem, a régi nyugtalan,
Rejtelmes arca tiszta kékén
Végigsuhan simulva, békén,
Határtalan, határtalan.
Nem állja röptét semmi gát,
Kibontja könnyű fény-magát.
Ezüst habokon búg elém
A végtelenség szűz zenéje,
S én szállok boldogan feléje
Az alkony szárnyas szekerén.
Nincs már nyugat és nincs kelet:
Határtalan vizek felett
Suhan a súlytalan fogat.
S miknek csak vágya játszik vélem:
Egy pillantás alatt elérem
A messze horizontokat.
Egy lebbenés és ott vagyok
Ahol a honni csillagok
Suttognak meghitten velem,
S lelkem elé szivárványozzák
Édeseim szerelmes arcát,
Akácvirágos estelen.
Tovább, tovább. És mély, komoly
Alattam a hullámmosoly,
Alul az örvény búg, dagad.
Aratásom delére látok:
Férfiakat, sok hű barátot,
Verejtékes szép harcokat.
Tovább, tovább. Új kép remeg,
Köröskörül csillagszemek,
Örök-mécs-lángok gyúlanak.
Titkos zsolozsmák hangja reszket
S egy óriás fehér keresztet
Imádnak rejtett sugarak.
És fönn és lenn kigyullad a
Csillagzsolozsmás éjszaka,
S a boldog mélyből feldereng
Nagy kórusa a tengermélynek:
A titokzatos szféra-ének,
A véghetetlen tiszta csend.
(Taormina)
[jegyzet]
Erőlködik és liheg a vonat
A hosszú-hosszú alagút alatt.
Belül sötétség, aggó éjszaka;
A szén, a füst, az izzadság szaga
Átjár, lever, szorít és fojtogat.
És fölöttünk a szörnyű boltozat:
Kő, kő, kő, kő... ki tudja mekkora?
Szívtelen kövek végtelen sora.
S a levegőtlen, gyilkos éjszakában,
Vacogva, bújva, didergő-magában,
A kis vonat csak kínlódik tova.
Ülvén a kúszó hernyó vonaton,
Emberférgecske, ezt gondolgatom:
Lám, így futunk neki a semminek,
És így nyel el a néma hegytömeg.
És így fut lám a néma hegytömeg,
És minden földek és minden vizek,
S az anyaföld is így fut, így kering
Az ősanya nap üteme szerint,
És a nagy nap is lejteni örül
Egy még anyább Nap ős szíve körül:
A mindenség millió kis szívében,
Minden mozgások, minden ütemében
Egy ősi Dallam mély törvénye ül.
S míg verejtékem kormosan csorog,
Én egyre a Dallamra gondolok.
Mert hasztalan a siket mély setét:
Hallom, hallom a dolgok ütemét!
Hallom a dalt és látom a kezet,
Mely a sötétbe kinyúl és vezet,
Hegy ölén sínylő kicsi vonatot,
Földet, napot és még nagyobb napot,
Érzem a napok középponti Napját,
Melyből a dolgok a Dallamot kapják,
S melyből én is egy kis szilánk vagyok.
[jegyzet]
Fut, fut velem a római vonat
Az éjben ködlő bús hegyek alatt.
Köröskörülem lágy-sebes zene,
Olasz beszéd mosolygó üteme.
S míg dalolnak a zengő kerekek,
Emlékek lágy esője rámpereg.
Míg az országút nyújtózkodva, restül,
A dombokon velünk bicegve fut,
Emlékeken a lelkem szállni rezdül,
Országokon suhan a vágy keresztül:
S előttem áll az isaszegi út.
Oly tiszta, élő szívemben a kép.
A hold ezüstje ömlik rajta szét,
És minden él és minden integet:
Látom a lankás bolgár-kerteket,
A fűszagú hullámos dombokat,
A messze-édes akáclombokat,
Emitt a tűnő pesti vonat illan
És szór a rétre csillagkoszorút,
Amott hét csillag: hét kis messze villany.
Ó, minden, minden a lelkembe villan,
Ó látlak, édes isaszegi út!
Csak robogjatok, hűvös kerekek:
Fognak, fognak a régi gyökerek.
Bokám ölelik élő fonalak,
És visszahívnak, visszavonzanak.
A világ körül keríthetsz övet:
Az anyarög sajgása elkövet.
Ó boldogok mi, kik ha menni szállunk,
A révbe gályánk mindig visszafut.
Nincs máshol életünk és nincs halálunk:
Élve vagy halva mindig visszajárunk
Öreg szívedre, isaszegi út.
Zörren az ablak, száguld a vonat,
Nekiszorítom halántékomat.
Szemem az éjben szertekóborol.
És messze-messze-messze valahol
Elomló halmok homlokára fent
Valami rózsás fényesség dereng.
Nem is tudom: Tán egy toszkáni város
Kerít az éjre villanykoszorút,
Vagy Pest lámpái fénye oly sugáros?
Vagy csak lelkemben ég a régi fárosz,
S te fénylesz benne, isaszegi út?...
[jegyzet]
A Nagyszombat-hajnali liturgiának egyik legszebb része a húsvéti gyertya megszentelése. A tűz-szentelés után, amely a templom ajtajában megy végbe, a menet a templomba vonul. A Diákonus (ifjú pap) háromágú gyertya-tartót visz a menet élén, útközben háromszor megáll, meggyújt egy-egy gyertyát és térdhajtva énekli egyre emeltebb hangon: „Krisztus világossága!” – Mind felelik: „Há1a legyen Istennek!” Az oltár előtt várja a menetet magas tartóján a Húsvéti Gyertya, amely a feltámadt, élő és életadó Krisztus szimbóluma. Az oltár elé érve, hajdan a Diákonus szabadon, a perc ihletében éneket mondott a gyertya dicsőítésére. Egy ilyen gyertya-himnusz az Exultet – a hagyomány szerint Szent Ágostoné – ránk maradt a liturgia mai szövegében. Ennek a szárnyaló himnusznak tartalmilag s formailag hű fordítása a következő:
Diakónus:
Ujjongjon immár az angyalok serege a mennyben!
Ujjongjanak az isteni titkok!
És a nagyságos Királynak diadalára
Zendüljön az üdvösség harsonája.
Örvendezzen a föld is
Ilyen sugárzó fényesség áradatában.
S míg beragyogja az örökkévaló Királynak tündöklése,
Tudja meg, hogy mind a földkerekség
Színéről elszállt a setét.
Örvendezzen az Anyaszentegyház is
Ily nagy világosságnak ékes köntösében,
S a nemzeteknek hangos szózatától
Visszhangozzék e Ház.
Kérlek azért benneteket,
Édes testvérek itt körül:
Egy szívvel esdjétek le vélem
A szent sugár csodálatos tüzére
A mindenható Úristen kegyelmét.
Engem, – érdemeletlenül – ő méltóztatott
A leviták seregébe sorozni.
Árassza hát reánk fényességének sugarát
S engedje most betöltenünk
E Gyertyának dicséretét.
A mi Urunk Jézus Krisztus,
Ő szent fia által,
Ki vele él s uralkodik
A Szentlélekkel egyetemben Isten,
Mindörökön örökké.
Mind:
Amen.
Diákonus:
Veletek az Úr!
Mind:
A te lelkeddel is!
Diákonus:
Föl a szívekkel!
Mind:
Fölemeltük az Úrhoz!
Diákonus:
Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek!
Mind:
Méltó és igazságos.
Diákonus:
Bizony hogy méltó és igazságos
Szívünk-lelkünk minden melegével
És szolgáló szavunkkal zengeni
A láthatatlan Istent:
Mindenható Atyát,
És egyszülött Fiát,
Jézus Krisztust, a mi Urunkat.
Ő megfizette Ádám tartozását
Érettünk az örök Atyának,
És szentséges vérével eltörölte
A régi bűnnek adóslevelét.
Ez most a szent húsvéti ünnep,
Midőn amaz igaz Bárány levágatik,
És omló vére
Megszenteli a hívek küszöbét.
Ez amaz éj,
Amelyen kivezetted egykor Egyiptomból
Atyáinkat, Izrael fiait,
S száraz lábbal a Vörös tengeren
Általkeletted őket.
Ez hát amaz éj,
Melyen a bűnöknek sötétjét elseperte
A Tűzoszlop ragyogása.
Ez amaz éj,
Mely világszerte ma
A Krisztusban hívőket
E világnak vétkeitől
S a bűn ködétől elszakítja,
A kegyelemnek visszaváltja,
Szentségben egyesíti.
Ez amaz éj,
Amelyen Krisztus összezúzta
A halál bilincseit,
S fölkelt az Alvilágból győztesen.
Mert nem volt üdvös megszületnünk,
Ha nem nyerünk megváltatást.
Ó milyen nagyon csodálatos
Kegyességed hajlandósága hozzánk!
Ó szeretetnek mérhetetlen teljességei
Hogy a szolgát kiváltsad,
Fiad engedted érte!
Ó valóban szükséges volt Ádám vétke,
Hogy Krisztusnak halála oltsa el.
Ó boldog bűn,
Mély ily Megváltót érdemelt!
Ó valóban boldogságos éj,
Mely egyedül voltál ismerni méltó
Az órát és a percet,
Hogy Krisztus halottaiból kikelt!
Ez amaz éj,
Amelyről meg van írva:
„És fényes lesz az éj, akár a nap,
És tündökölni fog gyönyörűségemben az éj!”
Ennek az éjnek szentséges hatalma
Megfutamítja a bűnt,
Lemossa a vétket,
Elesettnek ártatlanságot ád,
Szomorúaknak vígasságot.
Megfutamítja a gyűlölséget,
Egyességet fonogat,
S meghajlítja a gőg uralmát.
(A Diákonus öt szem tömjént erősít keresztalakban a Gyertyára: annak szimbóluma, hogy a lélek odaadja magát a Világosságnak.)
Ennek az éjnek a tiszteletére
Fogadd el szent Atyánk
Eme tömjén est-áldozatát,
Im e Gyertyának ünnepi felajánlásában
Méhek munkáját nyújtja néked
Szolgái kezével Szentegyházad.
Ismerjük már a Tűzoszlop jelét,
Amely Isten tiszteletére
Kigyúlad a lobogó lángon.
(A Diákonus meggyujtja a Húsvéti Gyertyát.)
Szerteragyogja világosságát:
Megosztott fénye mégse fogy,
Mert táplálja a csorduló viasz,
Melyet e drága Szövétnek étkeül
Az anyaméh világra hozott.
(A Gyertyáról meggyujtják a templom összes gyertyáit és lámpáit.)
Ó bizony boldogságos éj,
Mely Egyiptomot kifosztotta
És dússá tette Izraelt!
Ó éj, amelyben ég a földdel
Isteni emberivel ikerül!
Könyörgünk hát Hozzád Urunk:
Engedd, hogy e gyertya,
Amely neved tisztességére szent,
Fogyhatatlan fénnyel fényeskedjék
Megtörni az éjszaka feketeségét,
És kedvesen, mint édes illat-áldozat,
Elegyüljön a fönti fényesség közé.
Lángját a Hajnalcsillag
Lobogva lelje még.
Az a Hajnali Csillag,
Amelynek nincsen alkonya.
Amely kiszállt az Alvilág öléről
És tiszta-szelíden felragyogott
Az emberi nemnek.
Kérünk azért Urunk,
Engedj nekünk, szolgáidnak,
Jámbor népednek, választoltaidnak,
Szentatyánkkal és püspökünkkel együtt,
Békességes időket.
Őrizz bennünket, kormányozz, vezess
Ebben a húsvéti örömben
Mindig-éber oltalmaddal.
Fordítsd szemed fejedelmünkre is,
Hisz a te szolgád,
És vágyait jól ismered.
Jóságodnak és irgalmasságodnak
Kibeszélhetetlen bőségéből
Add még neki a tartós béke csendességét,
És minden népeivel egyetemben
Adj neki mennyei győzedelmet.
A mi Urunk, Jézus Krisztus
Szent Fiad által.
Ki veled él s uralkodik
A Szentlélekkel egyetemben Isten,
Mindörökön örökké.
Mind:
Amen.
[jegyzet]
„Ennek a tölgyfának árnyékában gondolgatta végig Torquato Tasso, közel a sóvárgott babérhoz és a halálhoz, csendben minden szerencsétlenségét, és Néri Fülöp, vidám kiáltások között, itt lett bölcsen gyermek a gyermekek közt.”
(Tasso tölgyének felirata, Róma, Janiculus, a S. Onofrio kolostor mellett.)
Itt ült a költő, csüggedt alkonyon.
Feje felett a méla tölgyfalomb
És lenn a forrás pihenéstelen
Örök zenéje búgtak esti dalt.
Itt ült, meghajtva tört-virág fejét;
Két bús szeme, két fáradt esti-csillag,
Porló kövek közt, zengő paloták közt
Végigsuhant és fáradtan megállt
A Capitolium kevély fején,
Ahol szegény, elkínzott homlokát
Holnap talán megéri még a késő,
A sóvárgott, a hálátlan babér.
Beteg szemét lehunyta csendesen,
És lelkében lobogva feltolongtak
Az édes hölgyek és a régi hősök,
Ferrara fénye, kínja, szégyene …
A hercegek … a véres üldözők …
És ő maga, gyötrelmes utakon,
Futó vadként … Ó, nem volt szép az élet!
Szép csak az álmok csodapalotája,
Armida kertje … boldog Jeruzsálem …
Goffredo tiszta kardja … égiek …
A klastrom mélyén szólt az esti kórus:
Komoly atyái szent Onofriónak
Az égiekkel társalognak ott …
A költő felkelt és lassan elindult
A vén kövek közt, ódon oszlopok közt,
Aztán benyelte – meghajtott fejével,
Sírmécs-szemével, hervadt homlokával –
A templomajtó hűvös mély homálya.
Itt járt a szent is. Ó az nem merengett,
Nem sírt belé az ernyedt alkonyat,
Vágyak szívében álmot nem daloltak.
Szökellve jött, a földet fürge lába
Épen csak hogy megérte. Énekelt.
És úgy nézett a rózsás ég szemébe,
Mint egy karcsú, nagy, rózsaszín virág.
Fiúkkal jött, sok lármás, víg fiúval,
A városból, hol testvérek karával
A Hét Egyházat énekelte végig
És zenét vitt az árvák otthonába.
Nevetve jött az ifjú, szép sereg,
És szállt a dal és szállt a könnyű labda,
S az édes alkony fáradt sugarán
Csattogó lábak izmos tánca zengett.
S a szent pihegve mondta: Várjatok!
És mosolyogva egy percet pihent,
És végignézett némán a fiúkon,
Puhán és bölcsen, mélyen, komolyan,
Aztán egy pergő gyermekszökkenéssel
Fölhajította sapkáját az égnek
És felkiáltott hangosan: Mennyország!
Itt járok én is, árva énekes,
Késő szikrácska az Őstűz szívéről,
Tépett világ, aggott idők fia.
Ó Tassó, én is egyedül vagyok,
S amint a lelkem végigvándorolja
A roppant Róma tenger tornyait,
Az én szemem is fáradt fáklyaláng,
És benne minden, ami szomorú.
Ó, minden, minden fájót láttam én is,
És húrja lettem minden jaj-zenének.
A rejtett könnyek éji csordulását
Ó régi testvér, én is ismerem.
Ostorral jár a sors az emberek közt
És taglóval terít le másokat:
De engemet az Isten úgy akart,
Hogy én legyek a kényes bús királyfi,
Akit a bíbor-selyem-nyoszolyában
Egy borsószem gyötör halálig el.
Ó, fájni, testvér, én is jól tudok!
A jéghideg tőr (jaj neked magányos!)
Fojtó fagyával átvert engem is,
Ó, Tasso, Tasso, testvéred vagyok.
De én gyászolni soha rá nem értem,
És nincs magamért fájni érkezésem:
Ó minden, minden fájás fáj nekem!
Idegen tüzek örök parazsától
Soha-soha még meg nem hűltem én.
Ó emberek, szegény, vak véreim,
Hogy tépitek, marcangoljátok egymást,
Hogy szaggatjátok árva szívetek!
Amerre néztem: boldogtalan arcok,
Amerre jártam: titkos mély sírás.
És én olvastam a ráncok betűit
És hallottam a lelkek mély jaját.
A lelkek, akik báb-kicsik maradtak,
S nyögik meggyilkolt férfi-énjüket, –
Akik nem mertek fölegyenesedni,
És úgy maradtak, béna nyomorultak, –
Akik a piszkos éjszakát szerették,
S a boldog napra nem nézhet szemük,
S most fojtja őket undor éjszakája, –
A mindörökre jaj-magányosok,
Az én-bálvány bús eunuchjai, –
A beteg párok, egymás poklai,
Akik lehettek volna ketten-egyek
És boldog győzők életen-halálon,
De nem tudták a titkot megtalálni,
Mert elapadtak hitvány kicsinyen
És mélyet élni nem mertek soha –:
A kárhozottak szörnyű tánca ez
Az elviselhetetlen éjszakában,
Amelynek minden édes csillagát
önnön kezük fojtotta meg szegény!
Ó láttam őket, látom őket én is,
Énrajtam minden, minden átsajog!
És siratom az emberszenvedést:
A vágyat, amely gyilkol és tarol,
S a betelést, mely vágynál gyilkosabb.
A céltalan, butító szenvedést,
S a szenvedésnél gyilkosabb gyönyört.
Itt ülve, ládd, kihalt tölgyfád alatt
Az őszi Róma édes alkonyában,
Ó fáradt Tasso, ezt fontolgatom.
Közel talán hozzám is a halál
És én sem érem tán el a babért.
Erről lemondok könnyű szívvel én is,
(Könnyet nem olt és nem kötöz sebet,
Magamét sem, hát a testvérekét!), –
Attól nem félek: régi jóbarátom,
Látom csontarcán a testvér jelét,
S nincs kincsem olyan, amit elvehetne.
De addig is, míg Isten élnem enged,
Hadd fájjon bennem minden fájdalom:
Azért születtem, hogy legyek kiáltás,
Mit égre sír az emberszenvedés,
S a jajszó bennem zsoltárrá csitúljon
S a fájó szívre visszaharmatozzon,
S legyen békesség és vígasztalás.
Ó Néri szentje, látlak téged is.
Dalos zarándok, járom áhítattal
Fiatal lábad könnyű nyomdokát.
Ó boldog testvér, én értem a titkod,
Százszor szeretném én is mindenegy nap
Égnek hajítni boldog kalapom
És felujjongni hangos, telt ajakkal
A levegőég arcába: Mennyország!
Hitvány utódnak, nekem is megadta
A foghatatlan Isten végezése
A boldog látás rejtelmes malasztját.
Járom e szürke föld porát, ködét,
És pornak, ködnek pókszál-fátyolán át
Ezer-ezernyi kis parány-csodával
Elémragyog a roppant műremek,
Amint kiszállt a kezdet ihletében
A művész Isten gyúró két kezéből.
Nincs semmi rút az Isten szép világán,
Nincs semmi csonk és semmi hasadás!
Hályogtakarta rossz emberszemünk
Pislogva nézi a gigászi templom
Beláthatatlan oszlopai rendjét
S csak hunyorogva sejteget fel olykor
Az égigérő oszlopfők felé,
Csak támolyog az óriás részletek közt:
A roppant eszmét végigérni vak.
Csak aki érzi a kőrengetegben
Az alkotó kéz élő ihletét,
Az látja meg a végtelen világnak
Féreg-parányi minden csepp csodáján
Az ős Igének boldog stílusát.
Ó látom, látom én is, árva szem,
Ki látni lettem és dalolni látást.
Hallom a kórust: élettelenek
És élők engedelmes kórusát.
Hallom a karban a viharok kürtjét,
A szenvedés zokogó hegedűjét,
Hallom a bűn süvítő sípszavát:
És nincs a karban diszharmónia.
Ó szépek vagytok, csendes esti pálmák,
Narancsfalombok, karcsú agavék,
De szép a Karszt kopár magánya is,
És szép az elbújt szegedi tanyákon
Az istálló szénás, meleg homálya.
Testvéreim a játszó gyermekek
A pázsiton s a nagy szobor tövében,
S a vak koldus a Szent Pál ajtajában,
De testvérem az árva gazdag is,
Akit a jólét undora gyötör,
S kinek szegénynek nehezebb bemenni
Az életre, mint tűbe a tevének;
És testvérem a bánatlan gonosz,
Akit talán ma vár a kárhozat.
(Nézz rá, te megfeszített Irgalom:
Hol a bűnös, ki tudja, mit cselekszik?!)
Nincs, nincs a karban diszharmónia!
Jó simogatni rózsás gyermekarcot
És cukrot adni apró szurtosoknak
S labdázva futni vígan víg fiúkkal;
De jó mondani bokor Miatyánkot
Bűnösökért és szegény káromlókért
S a búsakért a Purgatóriumban,
Akiknek nincsen senkijük a földön,
Hogy imádkozna szabadultukért.
Nincs, nincs a karban diszharmónia!
Szép az öröm és szép a szenvedés,
És sírni jó és ujjongani jó,
S embernek lenni boldog szép csoda,
Mert egy a stílus, egy a gyönyörűség
És egy az Ország és egy a Mennyország,
Ó Fülöp testvér, és mind a mienk!
Ó menjünk, menjünk a kicsik közé,
És mondjuk el a boldog hírt nekik,
És velük együtt ujjongjunk: Mennyország!
Ó menjünk, menjünk! tán a dombtetőn,
Amott a rongyos apró nép között,
Találkozunk az én atyámmal is,
Szent Józseffel, a kegyes-oskolással:
Menjünk, menjünk a kisdedek közé,
Tanuljunk tőlük és tanítsuk őket,
És énekeljük, boldog gyermekek,
Bölcs gondolattal, kisded-szívvel együtt
A szép Mennyország gyermek-himnuszát.
És én meghajtom szomorúságoktól
És szépségektől terhes homlokom,
S végigremeg a régi döbbenet,
A minden órán újrakölt titok,
Én érthetetlen életem csodája:
Miért, miért, hogy minden az enyém?
Hogyan lehet, hogy amaz igaz Osztó,
Ki lát kezdettől szívet és vesét,
Fölkente főm rejtelmes olajával,
S énnekem adta omló telijét?
Hogyan lehet, hogy én király legyek,
Mikor nincs nálam széles e világon
(Ó, én tudom csak!) koldusabb szegény!
Én, a szegény, inaszakadt-hitű,
Beteg-imájú, béna-bánatú,
Kinek szívén az Isten annyiszor,
Olyannyiszor kopogtat hasztalan,
S hétszer hét ördög járja benne táncát.
Én, – aki még az oltár lépcsején is,
A Vacsorán is néma tud maradni,
S ha százszor kél fel, százszor visszahull,
És minden bűnnek minden magva bennem!
Én, – én, aki szeretni úgy szeretne
Mindenkit, mindent, Istent legelőbb,
De rossz-magánál nem jutott tovább,
És úgy kering e bús centrum körül,
Mint ól körül a láncos, éhes eb!
Én, – én járok az Isten-lakomára?
Kinek nemcsakhogy mennyekzős ruhám nincs,
De durva néhány rongyom is alig,
Hogy eltakarja pőreségemet!
Én, – aki sírok, hogyha nem becéznek,
És nem akarok lenni második, –
Én, akinek ma börtön a magány,
És holnap már a mások arca nyűg, –
Én, a szeszélyes, lomha, nyughatatlan,
Tüskésbeszédű, kényes, állhatatlan,
Ennenmagamnak is kiállhatatlan, –
Én, én legyek választott és király?
Kapnak a jóból tőlem annyian:
De semmi, semmi, semmi sem enyém,
Tölcsér vagyok a Kegyosztó kezében,
És Isten legyen irgalmas nekem!
És adatott dalolnom éneket:
Mély döbbenéssel hallgatom gyakorta,
Hogy rajtam át valaki énekel,
És mond az ajkam idegen igéket,
Mélyről, mélyről – ó nem a magaméból! –
Hogy a hideg verejtez rajtam át.
Ó, hogyha tudnák, mily szegény vagyok,
Mint én tudom, – milyen nagyon szegény!
Nincs jó más bennem, csak amit szeretnék,
Aminek talán elgondolt az Isten,
Ami lehetnék, s lennem kellene,
De ami bennem megszületni nem tud,
Csak vágyban él és dalban és imában:
Én eltemetett, mélyső, jobbik-énem,
Ami bár lennék, ami nem vagyok.
És mégis, mégis, érthetetlen Isten,
Te két jobbkézzel halmozod reám
A jót, az áldást, amióta lettem!
Hogy lehet ez, ó boldogságos Úr?
Oltárgyertyán gyújtottad meg tüzem,
Mely ezredévek óta néked ég.
Adtál gyermekkort, mint erős tavaszt,
Maggal, meleg szépséggel teljeset.
Atyát, kinek szeméből megtanultam,
Hogy az igazság nagyobb, mint az élet.
És erős asszonyt édes jó anyámul,
Akiben kedved telt, hogy drága lelke
Keneteinek illata legyen
Egész életre termő, mély erőm.
Adtál családot, szentet és komolyt,
Sátram rakattad házad belsejében,
Fiakat adtál gyermekeimül,
Adtál testvéreket, barátokat,
Édes, meleg királyi lelkeket,
Munkára, dalra, örömre, imára
Értő, segítő testvér társakat,
És megtaláltam (nem keresve) köztük
A lelkem Isten-adta másfelét.
Akartál lennem győzelmes egésznek,
S a legnagyobb titokra rátalálnom:
Szeretni mély, rejtelmes szeretettel
Istenben embert és emberben Istent.
Ó semmit, semmit tőlem, ami áldás,
Meg nem tagadtál! Embert érteni,
Látni a szépet, élni a nagyot,
És tenni, tenni cselekedni, érőt,
És kelni látni tiszta szép tavaszra
Ekém nyomán a zsenge újvetést,
És látni telkemen költ sok tüzet,
S új-új tüzeket gyúlni lángjukon:
Mind, mind megadtad. És nagyolykor adtál
(És hála legyen érte!) szenvedést is,
Csendeset, szépet, csak-magámnak-fájót,
Nem-mutatósat, mélyet, érlelőt, –
De azt is úgy, hogy hamar elvigyem
A te szívedre, szép vigasztalásra,
Hogy azt se tudjam: szenvedés-e az,
Amitől égek, vagy mélyebb öröm?
Mindent megadtál, mindent élnem adtál,
És minden dolgok mélyén mindig újra
Magadat tűrtél megtapintanom,
És emberek és tárgyak életén át
Ezerszeresen életed velem
Te boldogságos mennyország-magad.
Ó, hol van még egy ilyen teljes élet,
Ily végtelen-telített, mint enyém?
Ti nagykarimás, bíboros papok,
Testvéreim, kik lassú, szép, komoly
Léptekkel jártok itt hosszú köpenyben,
Ha tudnátok, mi néz rátok belőlem!
Szép szíveteknél milyen végtelenszer
Dúsabb, egészebb, zengőbb, emberebb!
Ti édes, hangos, játszó gyermekek,
Ha tudnátok, hogy ifjú kincsetekkel
Halmos kincstáram mennyi más csodát
Rejt még ölén, mily édes-egy egészül!
És ti, szerelmes boldog-néma párok,
A kert ölén, a mirtusok alatt,
Ha sejtenétek az én mély szerelmem
Világölelő boldog mámorát, –
Ó, hogy jönnétek mind, testvérörömmel,
Imádni együtt a zengő csodát,
A Dalt, amelynek élő húrja lettem:
Én csordulásig-teljes életemnek
Isten-dalolta boldog himnuszát!