A csőcselék e csúf korában,
Mikor az ember egymagában
Csak számnak kezd számítani,
S hogy mégis érőt érni bírjon,
Eget ver (bélyeges papíron)
Az ősvadászó hallali,
Múzsám, jövel ma, vallani.
Mert minket sem a gólya költött:
Vagy egy-két-harminc emberöltőt
Megértünk mink is, legalább.
Jöjj, fessük meg közös erővel
(Szemétdombról az égre nő fel)
A pókhálós családi fát.
Oly tarka, mint a délibáb!
A gyökere egy vén csavargó:
Az ágostai hétmagyartól
Magzott nevetlen ivadék.
Sátor alól sátorra járva
Tengette kobozán az árva
Vitézek-csúfja életét,
Nótázva népe végzetét.
Nem fényesebb az asszonyág sem,
Nem kényesek az ősanyák sem:
Egy kis cseléd az ükanyám.
Nótázó ajka friss fuvalmát
- Ahogy őrlette kicsi malmát
Úr kenyerének úr-tanyán –
Püspökök lesték hajdanán.
Bizony a vér se szín turáni:
Kerülközött egy-egy Gvadányi,
Pázmány neméből németek,
Egy Zrínyi is, ki hősi horvát
Rögön emelte daca tornyát,
Volt rác is, tót is, egy sereg,
Mint ama Petrovics-gyerek.
Volt közte hős, volt áruló is,
Akadt egy-két cigány zsidó is,
Börtönt is ült nem egy üköm.
Nyugtalan nép! ki tehet róla!
Enyéim, s Isten a tudója:
E sokgöcsörtű dús tövön
Bútt napvilágra csepp gyököm.
S ha tudakolnád nagyapámat,
Ki megnyitotta szóra számat,
S ha kérdeznéd apámuram:
Amaz Mihály, a nagy Merengő,
A sasok útját túlkerengő,
S az apám János, színarany,
A pecsétgyűrűm tőle van.
Ím a családom, ím a vérem.
Szavam elállja a szemérem,
Hogy így kiadtam mindenem,
De mindent rajtuk át öleltem,
Lelkükből lelkezett a lelkem,
És Istenük az Istenem.
Más ősömet nem ismerem.
(1939. december)
Halovány csillagok zizegnek az Oltban,
Már jeleket látok a napban, a holdban.
Nagy hegyek árnyában hosszú fenyő-ujjal:
Mutogatva-formán a magasba nyúlnak.
Emelkedő ujjad látom Uram immár,
Nincsen nyugodalmam régi sátraimnál.
Ne is legyen egyhamar ezen a világon:
A setétség órájában virrasztani vágyom.
Még tokba-nyugosztott kíméletes karddal
De hétszer zörgött már ajtómon az Angyal.
Hétszer hasított már szívembe a végzet:
Akarom is alázattal Uram az egészet.
Haszontalan úgyis hunyogatni pillám,
Mikor a határban gyújtogat a villám,
Minden este vérbe zuhan teteme a napnak,
S a jövendők várásától népek elapadnak.
Hogyne sírnék-rínék, ha akarom, ha nem,
Hogyne zökkenne meg ajkamon az amen,
Mikor álmomból is virrasztani rínak,
Akiknek a magaménál jobban ver a kínjuk.
Virrasszak is Uram, addig legyek éber,
Míg lehetek gyertya még a nagy feketében.
Csorduló cseppjeim ameddig leküzdöm,
Lángomnál míg hosszabb nem lesz keseredő füstöm.
Jót nekem Uram már oly sokat osztottál,
Kősziklából forrást annyit fakasztottál:
Többet a jövőtől nem akarok várni:
Elfogadom kezedből, hadd jöjjön akármi.
Ha hideg jön, nem baj; ha fagy is jön, hagyján,
Csak a rossz kanócnak égnivalót adjál.
Ha kormosan, ha reszketőn, de csak világoljak,
Mint a pici fázó csillag köve közt az Oltnak.
(1941. július)
Hullámzó hegyeken
Elküldöm kóborolni lelkemet.
Szabad, játékos hadd legyen
Egy percre még, –
Szállanék, szállanék,
Mielőtt a sötétség eltemet.
Már zúg a vízözön,
De én még nem akarom hallani.
Az oktalan erőkkel nincs közöm.
Törvényt teszek
Magamra: míg leszek,
A Szentséget akarom dallani.
Hallgató hegyeket,
A kakukkfű szemérmes illatát,
Kicsorduló szirmok megett
A méhikét.
Hadd hívom égre még
A béke betlehemi csillagát.
A Játék és a Csend
Utolsó hitvallója hadd legyek.
Hadd lássa Isten odafent:
Mikor a föld
A Nagy Hazug előtt
Feküdt is el: az illat élt és álltak a hegyek.
Ragyogja még fejük
Az alkony szivárványos sugarát.
Hozzád imádkozom velük:
Uram, ha tán
A vízözön után
Fölemelhetné fejét Ararát!
(1941. augusztus)
Almaképű kis német katona,
Olyan fiatal, szinte még gyerek.
Mögötte a vasúti kocsira
Szerelt sötétlő páncélszekerek.
A pihegő vagónnak nekidől,
Talpáig harcias zöldbe szorítva
És rám mosolyog; kék szemeiből
A fiatalság meleg hajnalpírja
Nevet és a szívemet elszorítja.
Háta mögött a tömött kocsiról
Kurjogató legény harmonikáz.
Lelkem előtt az édes-zöld Tirol,...
Havasi lejtők, szénasuhogás...
Vasárnap-est a völgyi csepp falun,
(Utolsó nyár elköltöző anyámmal)
A főtérről, százados hárs alul
Idecsattog – a fiatalság járja –
A talpverős tánc hetyke muzsikája.
Nézem a fiút, belemélyedek
Mélykék szemének pihenő tavába.
Kedves fiú, lásd, ez való neked,
A tánc, az ének, az otthon világa,
Ma még a játék és a szerelem,
Holnap a munka izzó férfi-napja,
A könyv, a gép, a kutató-terem:
Apáid hívnak, szellemáldozatra.
Ki az, ki veled őket elhagyatja?
Mi az az irtó, siketvak erő,
Ami elkapott, szép felebarát,
Hogy nem hallod, csizmás menetelő,
A Kantok és a Schillerek szavát,
A Két Kőtáblát a világ felett,
Csak az egyetlen iszonyú Szirénát,
Mely kiszúrt szemű farkasként terel
A meggázolt Európa tetemén át.
Fölötted dögsasok, lépted nyomán hiénák.
Nem érzed-e szegény arcod körül,
Boldogtalan, a dermesztő szelet,
Amely a föld fojtott ereiből
Kúszik feléd sárgán: a gyűlölet.
A szabadság elfúlt párája ez,
Mely arcod körül méreggé fagyott.
Ó, látom és a szívem dermedez:
A jeges égre hulla csillagok
Írják a szörnyű ultimátumot.
Már mozdul is a jóllakott vonat.
Tompán zördülnek a fekete tankok.
Te mégy, hogy eltörj új országokat, –
Mégy, mégy és én már hallom a harangot:
Ítéletet kongat iszonyú nyelve,
A sírásó a pitvarban kopog.
Indultok az öngyilkos győzelemre,
És én siratlak, szép ártatlanok.
A Kőtáblák mozdíthatatlanok.
(1941. július)
Tudom én jól, hogy úgy a jó,
Amint kiméred.
Jó a halál is, és jó, – de jó!
A földi élet,
S a szenvedés is, a fojtogató.
Tudom én jól, hogy nem szabad
Könnyeket öntsünk:
Viselni kell a láncokat,
Drága kösöntyünk,
Míg magától le nem szakad.
Hogy nem a buták és betegek
És nem a Sátán
Császárkodik az elesett
Tömegek hátán:
Rabszolgád bűn és butaság Neked!
De fojt az undor, fojt nagyon,
El sem ereszt már.
Kezem a gondolat-fagyon
Dermedni kezd már,
Melegedni kívánkozom.
Uram, ha élő tenyered
Szívemre tennéd:
Hogy töltené el e szívet
A gondolatból kevesebb,
S jobban a szentség,
Az együgyű, a gyermekarcú szeretet!
1941 július.
Farkas-barkas jaj de szép!
(Ha nincs különb nála!)
Nyulam-bulam jaj de rút!
(Ha fáj fogad rája.)
Kilenc ördög marakodik
A fekete szérűn,
Veri, vágja, öli egymást,
Potyogtatja a miegymást
Lucsok-eső-sűrűn.
Kukorica körömfalat,
Ha üres a bendő,
Mikor száraz a gége,
Langy víz is kelendő.
Kilenc bika bolhászkodik,
Kérődzene békén:
Kilenc kuvasz kapaszkodik,
Kilenc kullancs ragaszkodik
Furkós farkuk végén.
Megkukult a szabadság,
Leesett a fárul.
Sógoréknál disznót ölnek,
Kéredzkedj be náluk.
Kilenc majom röhög rajtam,
Mikor verset írok,
Házibolond vagyok nálok,
Találd ki, most mit csinálok,
Nevetek vagy sírok?
(1941. július)
Szól a tölcséren a menetelő.
Szűk mélyéből az óriási busznak
Jelvényes mellel a napfényre kúsznak.
Virít a zászló hátul és elől.
Mennek, sorban, a rendelt hely felé.
A jól kiosztott kocsmaasztaloknál
Kentes kenyérkék közt vígan buzog már
A söröskancsó és az almalé.
Nótáznak, esznek, tárgyalják mohón:
Hol jártak eddig, még ma meddig érnek?
És ki-kihallom néha suttogón
Üdvös nevét a végzetes Vezérnek,
Ki a falon függ, barnán, izgatón.
(Faust sír szívemben és a rheimsi Dóm.)
Feldberg, 1939 augusztus.
Felhők, háromfelől
Elfekszik az eget.
Ólomfalak megett
Föl-fölbukik a nap,
Már-már erőre kap,
Meg újra visszadől.
Hová lett aranya?
Hová a melege?
A szép aranyteke
Lapos lett és sovány,
Átlátszó halovány,
Mint egy beteg anya.
Borzong és didereg
Mind ami tőle él:
Ágon a falevél,
Száron a sok virág:
Oly zöldek és lilák
Mint éh koldusgyerek.
A pőre lombokon
Gazdátlan szél fut át.
Vinnyognak a kutyák,
S a korhadt cser tövén
Egy fáradt ösztövér
Hangyácska haldokol.
A páncél hegyeken
Új tábor ront elő:
Káromló, bömbölő
Tüzes felhő-stukák.
Megadta már magát
A világegyetem!
Fogy már a levegő
Az omló ég alatt.
De a vak boltozat
Szűrőjén átszorong
Egy csöpp ezüstke pont,
Egy pont, egy tiszta pont.
Egy pont, mely egyre nő!
(1941. augusztus)
Mint szél-pacifikálta fák:
Gyökereikkel ég felé,
Az elroppant marcona törzsek
Némán fekszik a keserű földet,
Igy fekszik előttem a régi világ,
A régi világ, az emberé.
Cipel a hangya és túr a vakond,
És zabálnak a verebek,
De a lombok elállt zsoltára jajong
Velük-átvert szívem erén át:
A gazda sírja az eldúlt szénát,
Az Isten, az Isten az életet!
Állok a letarolt hegyen,
Pillámon megalvad a könny,
És számra fagyott a legyen.
Én már úgy nézek vissza rátok,
Hogy az Istennek is megbocsátok.
És hűl, hűl, hűl idefönn.
1942 július.
Könnyű rigó,
Fenyőfa keresztje hegyén,
Úgy-e de jó,
(Mi tudjuk csak, te meg én!)
Szél csókján ide-oda lengve,
Fönn, fönn, ahol ne hallja senki,
Belehintázni, belecsicseregni
A végtelenbe!
Fád odalenn
Fűrészli talán már fekete kan.
Túl a hegyen
Gyürkőzik a szél alattomosan.
Döntő fejszét is amott neki fennek:
Így vagy amúgy, ránk döntik a házunk.
De mi ne bánjuk, mi csak furulyázzunk
Az Úristennek!
Regulánk ez, énekeseknek,
Kikkel az Isten kontraktust kötött:
Hogy amikor majd eltöretnek
A világbíró ördögök,
Az embertelen egykori tájon
A dallam, a dallam mécse derengjen,
Hogy a sivatag-csendben
Az Angyal idetaláljon.
(1942. július)
Feketén gubbasztok a Fekete Rézen,
Villámjárta fenyők feketéjét nézem.
Szemfedő nagy szürke ködtenger alattam,
Köztem meg azok közt, amiket elhagytam.
Rideg betonarcát felhőfedezékkel
Tornyolja előlem a közönyös ég el.
Egyetlen egyedül mind a két világon,
Ázott kövön üldögélek
S emberségem savanyú zaboláját rágom.
Mint véres homokján a meztelen matróz,
Kit a szél játéka sodort ki a parthoz,
Amikor a tenger befalta hajóját,
Rágja tehetetlen utolsó bagóját,
Marcangolja vérző, sómarta fogakkal,
Kiköpi végül is egy rekedt szitokkal:
Rágogatom én is keserű bagómat,
Idetolom, odalököm,
Köpném is szemébe a mostanvalónak.
Köpnék, káromkodnék, – de hogyan csináljam?
Átokra, szitokra sose állt a szájam.
Se ráncosodóban, se legénykoromban
Soha még levőre nemet én nem mondtam.
Kehely ha nyújtatott, – ha üröm, ha óbor
Részemet megittam az emberi jóból.
S most, mikor a végső álorca leoldott,
S tizenkettőt üt az óra:
Most a legutólján mondjam fel a zsoldot?
Úgy bizony, én lelkem, nincs még ki a napszám!
Rozsdát kap odalenn az elárvult szerszám.
Nem ülhetsz itt estig, csak le kell már menni,
A zsivány ködökön erőszakot venni.
Egy jótét lélek sincs ott lenn a barázdán,
A vettetett magot föleszi a Sátán.
Ki látja el érted az Úristen dolgát?
Vedd elő a kaszakövet:
Jószántodból szegődtél, jókedvvel szolgálj!
(1942. július)
Jegenyefa suhogó tetején
Kuporog egy varjú feketén.
Károg egyet, aztán tovaleng.
Mi marad utána odafent?
Didergő, mocorgó szívemen
Kuporog a bánat hidegen.
Oda is nő már, ha senki
Hamarosan el nem hessenti.
De ki jöhet olyan? Szerteszét
Felleg üli minden fa tetejét:
Csupa vércse, holló, keselyű!
Te keserü Krisztus, könyörülj!
Egyszer hiszen azok is elmennek,
Vége szakad egyszer mindennek,
De mi marad utánuk, kegyes ég!
Csontig-vérig vacogó jegenyék.
1942 július.
Cudar felhők gomolyognak,
Elkormozzák az eget.
Jeges eső fenyeget.
Esztendeim komolyodnak.
Komolyodnak, feketednek,
Fogy a piros, fogy a kék,
Öreg legény, van-e még
Olajod a kerekeknek?
Győzöd-e még ezt a beste,
Ördöghasból kivágott
Haramia világot
Megáldani minden este!
Meddig győzöd egymagadban:
Emberesre mosdani
Képedet a mostani
Szennyektől a csepp patakban,
Az imádság patakában!
Az sem a szép régi már:
Zavaros is, el-eláll,
(Dögöt görget mostanában).
Meddig győzöd türelemmel
Az Úristen türelmét?
Futja-e még kis elméd,
Hogy az ember mégis ember!
Hinnél-e a Hitetőnek?
Avagy állod: az a jó,
Amit az Isten kiró
Akkordmunkát az időnek?
Érted-e még, hogy nem érted
Ami nem is értelem, –
De ami van idelenn,
Mégsincs másért, csak teérted!
(1942. augusztus)
Jól eltömött redőny mögött
Hársfalevelet főzök.
A föld felett griffmadarak,
Halállal viselősök.
A klinikán sírnak a gyerekek,
A sírokban nyögnek az ősök.
A holtaknak jó már odalent:
Éltek, ameddig győzték,
A csontokkal a gondokat is
Szépen elszemfedőzték.
Könnyű teher a hazai rög,
Nehéz a felelősség!
Könnyű a gyerekeknek is:
Még ők fejére nőnek
S elszaggathatják tőreit
A nagy Emberevőnek,
És írhatnak törvényeket
Istenesebb időnek.
De mit tegyen a férfiú,
Kinek törvénye: tenni,
Ki prófétálni küldetett,
És nem hallgatja senki,
És két halál feni rá fogát,
A kinti és a benti!
Kívül az ordas légiók,
Az emberhús-veszítők.
Benn a megőrült háza-nép,
A Krisztust újrafeszítők.
Cseppenkint vérezteti el
A százgyökérű szív őt.
Mit tegyek? Némán kavarom
Az elszűrt hársfalombot.
Kéken illannak ég felé
A gőzök és a gondok.
Kik végig-forrón fogynak el,
Bölcsek-e vagy bolondok?
(1943. március)
Csodálkozol, te értő jó barát,
Hogy a rádiót nem hallgatom?
Nincs érkezésem: fontosabbakat
Sürget hites szolgálatom.
De hát a hírek! Élet vagy halál
Függ azon, amiket beszél.
Az sem érdekel?
- Úgy tanultam,
Hogy örökké senki sem él.
De hiszen még írnál, örülnél,
Még gyújt az ég, még fűt a föld!
- Akkor küldi el a Pallér a munkást,
Mikor a napszáma kitölt.
Tud a halálnál rosszabbakat is:
Gyalázatot, gyötrelmeket,
Ördögi agy!
- Ki az, ki termetéhez
Egy hüvelyknyit hozzátehet?
Egy szóval: minden jól van, és örüljünk
Hogy ím még ma is élhetünk?
- Igen, igen, – csak azokat ne bántsák,
Akiket szeretünk!
(1943. február)
Könyv a kezemben, himnuszok.
A dombon valami zuhog,
Valami döng, valami kattog:
Géppuskák jégesője pattog.
Katonák lőnek odatúl,
Halál-előgyakorlatul.
Újoncok! – mondom csöndesen,
S a tollat, a tollat felveszem.
Vetem magam, boldog pilóta,
Belőhetetlen régióba.
Szemem szögezem odatúl,
Halál-előgyakorlatul.
(1943. július)
Róma első bombázásának hírére
Isten, ki a világ felett
Nem-rezgő karral emeled
A Rend virrasztó vesszejét:
Legyen úgy, amint rendeléd.
De vajjon híreddel van-é,
Hogy zuhannak a Bál elé
Kiket Igéd felszoptatott,
A népek, vért-itt állatok?
Nézd Uram: disznókkal etet
Megváltott embertesteket
És mindent ami kegyelem,
A tékozló Történelem!
Tudom, nincs ez se Nélküled,
Tudom, hogy áll a Feszület,
Amíg vonaglik és üvölt
Az embervér-gyalázta föld.
Tudom, hogy nincsen messze már
A szabadító napsugár,
És a bűnbánó tengeren
A szép szivárvány megjelen.
De mi lesz Uram reggelig,
Ha addig szertenégyelik
A legutolsó csecsszopót
A heródesi vérkopók?
Úgy-e Uram csak titkolod:
Van egy dajka Egyiptomod,
Ahol jóságod rejteget
Egy betlehemi Gyermeket,
Kin nem fogott a gyűlölet,
Ki tejet szopott vér helyett,
Ki a pusztából kél elő!
Kiálts immár Keresztelő!
Parancsot vettek az őrangyalok:
Hagyják el ezt a sápadt csillagot,
Mely föl sem tudja inni már a vért,
S az ítéletre hétszer is megért.
Bocsássuk le szépen a függönyünket;
Köszönjük meg a mái kenyerünket.
Adtál egy meg nem érdemelt napot:
Engedj, Uram, ne rosszabb holnapot.
Lélegzetet a lelkiismeretnek.
Szeresd azokat, akik nem szeretnek.
(1943. július)
Három orvos éjfélig operált
Egy hasbalőtt dezentor katonát.
Mire meggyógyul, felkötik.
– Uram, bocsásd meg
A tisztes törvény bűneit!
Tizennégy esztendős cserkészgyerek,
Arca és lelke rózsás és kerek.
Nyolc év, és férfi lesz, silány.
– Uram, bocsásd meg,
Amit a kertész ront a fán.
Járom a jóemberek útjait,
Lobog elém az értelem s a hit,
S mesgyémen bűn és bú terem.
– Ó, szabadíts meg
Ennenmagamtól, Istenem!
1944 július.
Nyüzsgő, visongó csöpp sereg,
Hároméves kis-emberek.
Táncol a vízen a friss evező,
Hintázva hív a kék hullámmező.
Hozom, hozom a csónakot!
- Felejtsük el a tegnapot!
Temessük el magunk megett
A véres bombaszőnyeget,
Amely alól előnyüzsögtetek,
Szegény kis bódult fölöslegesek,
Amely alatt ott hagytatok
Apát, anyát, a tegnapot.
Felejtsük el, s vele a mát,
A szegény eszelős hazát.
Messze, maradjon el a becstelen,
Az ordíttató, őrjítő jelen,
Minden, amit megátkozott
Fejünk megeste ránk hozott.
Felejtsük el, felejtsük el!
Csak émelyt okoz a közel,
Gyomrot kever, kétségbeesést kavar,
Messze nézzen aki élni akar!
Nem holnap, nem holnapután:
Szálljunk a szálló nap után.
A mélyre menjünk, mosdani,
Ahol nincs ember, mostani,
S kéklő ég alatt, kéklő víz felett
Csak a nemes sirályok lengenek,
S a napsütésben hallgatag
Sütkéreznek a bölcs halak.
Jóságos, csendes, tiszta nép,
Még önfajtájának se vét...
Lám, ilyen bolondokat álmodom,
Ülvén a villás evezőpadon
S forgatván a lapátokat,
Mint egy leláncolt gályarab.
Ki álmatlan láztól nehéz
Piros szemével messze néz
S már-már hiszi, hogy el fog jönni még
Egy emberhez hasonló nemzedék
És megadatik látnia,
Hogy eldöglik a bestia.
Hogy lesznek újra emberek,
Igazak, mint a kisgyerek
És jobbak és bölcsebbek nálatok,
Ti fák, füvek és lelkes állatok,
És szépek, mint az egykori
Ember emberek fiai.
(Balatonzamárdi, 1944. augusztus)
Fecskét látok,
Szeplőt hányok.
Magasan, feketén, nesztelen,
Fecske suhan a meztelen
Csatamarta mezőn.
Magasan, feketén, nesztelen,
Valószínűtlenül előkelőn.
De régen, de régen, de régen
Láttam fecskét az égen!
Egy esztendeje már,
Egy világéve, hogy nem járt felém
Ez a meghitt madár.
Egy világéve merre járhatott,
Milyen szörnyűségeket láthatott
Keleten, délen, északon,
Hogy visszatért és itt akar hazát
E temetői tájakon!
Talán nem is jött vissza másért,
Úgy hozta el csak tisztesség okáért
Ünnepi fekete mezét:
Megérezte, mi folyik nálunk:
Egy hétországra szóló temetés.
Vagy tán most is a régi hozza
Gémberedett földünkre vissza:
Az örök tavasz-sejtelem?
Valamit lát a magasságból,
Ami nem látszik idelenn?
Talán lesz itt valami, – valami,
Amit nem lehet füllel hallani,
Mozdulás, foganás, jövő...
Fészekrakásra új eresz,
Új maggal új vető!
Akarom hinni ami képtelen:
Ha elrohadt a szép jelen,
Rothadtan ád kalászt a mag.
Fecskeköszöntő gyerekekkel
Gyereknek érzem magamat.
„Fecskét látok, szeplőt hányok” –
Ti holnapi gyerekek, lányok,
Hányjuk a szeplőt sebesen,
Ne maradjon a makulának
Ifjú szívünkön nyoma sem!
Csak a napfény, csak ami égi,
Csak az maradjon bennünk régi,
A többi minden új legyen!
Akarok hinni. Felhajítom
A levegőbe süvegem.
(1945. március)
A marosfői híveknek
Borvízforrás csörög a lábaimnál,
A déli szél fenyőfabojtot himbál.
Körülöttem a dús csíki hegyek
Hullámozzák felém az Isten képét.
Uram, én Uram, ennyi szépért
Méltó hálaszót hol vegyek?
Amarra túl hörög az ágyú:
Kenyérre és virágra vágyó
Emberek vonaglanak ott.
Irtják, irtják az Isten képét!
Életemért, a máig épért,
Hol vegyek áldó dallamot?
Zizegj, fürtös füvecske szála,
Ne gondoljatok a halálra,
Folyjatok, áldott kútfejek.
Kérlek szépen, réti virágok,
Az embereknek megbocsátanátok:
Nem tudják mit cselekszenek!
(1941. július)
Bolyongok a Hargita gerincén.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.
Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.
Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.
(1941. július)
Harisnyás, lájbis székely legényke.
Havasi szállásról jön le szegényke,
Kicifrált kászut1 lóbál a kezében,
„Dícsértessék…” – köszön is szépen.
Kászuban édes fekete kokojsza.2
Édesebb annál a fiú mosollya,
Édes is, okos is, huncut is egyben,
És tiszta, mint a forrás a hegyben.
„Kié vagy lelkem?” – kérdem, hogy az üzlet
Komolyan, rendesen, nagyosan meglett,
Elmondja kétszer is (vaj meghallám-é?)
„Ágoston Están édesapámé”.
Olyan melegen mosolyog mellé,
Mint a kicsi Jézus a Mária mellén
Mosolyoghatott hajdanában
A betlehemi esztenában.
Ő is esztena körül heverészget
Oldalában a magas Réznek,
A berbécsekkel3 meg a kuvaszokkal,
(Ravaszok éjjel, de nem azok nappal!)
Hever is, nótáz is, de nem ám tétlen:
Szigorún, keményen, ha úgy fordul étlen,
Tereli híven naphosszan a csordát.
Este ha kap egy kis puliszkát, ordát. 4
Éjjel a padkán, egy foltos zsákon
Fogja meg szemét a mennyei mákony.
Még egy miatyánk ájtatos lustán,
– Aludjál édesen, kis Ágoston Están!
Szépeket álmodj a kemény deszkán,
Belőled is nőjjön nagy Ágoston Están.
Jó eső járjon szénádra, rád is,
Büszke legyen rád édesapád is.
Amilyen büszke most én vagyok rád
Meg ez a kicsi maradék ország.
Vajha az ország te légy már eztán,
Aki vagy Istené, Ágoston Están!
1941 augusztus.
1. Fenyőháncsból készült kosárka.
2. Áfonya.
3. Birkák.
4. Édestejből készült túró.
Az Uzoniék telke szögletében
Hét kis fakereszt, korhadó és szürke,
Hónaljig érő dudva, gyom körülte.
A legnagyobbon együgyű írás,
Három csillaggal kicifrázva szépen:
„Itt nyugszik Uzoni Tamás,
A boldog feltámadás reményében”,
Általellenben a pityóka zöldel,
A feje mellett bólogató sárga
Legyezőjével lejteget az árpa,
Ide hallik a kaszasuhogás,
Mikor ég-földet a szénaszag tölt el.
Itt omlott Uzoni Tamás
Eggyé az élő, bizodalmas földdel.
A maga telkén ásták meg a házát,
Mely mintha most is ekéjére várna.
Feje alatt most az a rög a párna,
Mely élve nem volt néki nyugovás,
S amely annyiszor itta izzadását.
Itt alszik Uzoni Tamás,
Itt lesi most az új mag mozdulását.
Ahol az apja, nagyapja, ükapja,
Ahol minden valamikori székely
Viaskodott a szikla velejével,
Hogy a kövekből serkedjen kalász,
S az embernek az emberét megadja.
Itt sarjad Uzoni Tamás,
Immár az élő földnek egy darabja.
Az ősi földnek, melyet puha röggé
Annyi meleg szív vére porhanyított,
Amelyben az Uzoni maradékok
Hús-vére húsos szénává csíráz,
Templom fenyővé meg sátoros bükké,
Igy alszik Uzoni Tamás,
Igy él az égben-földben mindörökké.
1941 augusztus.
Mert forrást adtál s patakot,
Áldom Uram neved.
De hogy földrázó haragod,
Még az is csupa szépet szaggatott
A sziklából: hogyan dicsérjelek!
Mert enciánt intesz elő
És szamócát a kőbül,
Imádlak alkotó Erő.
De szebben áld a szálfenyő,
Mely a sziklák fejére nő
És az egekbe épül.
Letérdelek hallgatagon
Az Oltár lépcsején,
S mint szemérmes szélfuvalom,
Esenkedik fel sóhajom:
Ha legalább olyan nagyon,
Mint egy kis szúrós szürke gyom,
De ide illeném!
(1941. július)
Az izzadt völgyön végigköpi kormát
A Kígyó feje: a vasúti mozdony:
Nincs menekülni más, csak fölfelé.
A Fekete Rez hívón hajtogatja
Borókapártás homlokát felénk,
A fenti szél bizalmasan köszönt,
Gyerünk – jobb odafönt!
Egyet iramodom, –
Már elmaradt a vonat és a völgy,
Kettéreccsent a görbe gond igája:
A hegy tövén úgy ráztuk el magunktól,
Mint a kalapot, a nehéz köpenyt.
Hadd verjen a nap, vesszőzzön a szél!
Meztelen arccal, meztelen karokkal,
S meztelen szívvel: ne vigyük magunkkal
Csak ami odaillik mindenestül,
Ahol a szeplőtelen illatok
S ahol az Isten földi melle dombja
Lélegzését tapinthatod.
Még egy kapaszkodás, –
Úgy nézem már a lenti kisvilágot,
Hogy minden ráncát elmosta a fény,
Betölti mind a gáncsos gödröket,
S a nyomorék púpokat elsimítja.
Oly frissen fekszik el a völgy alattunk,
Oly kimosdottan és lepletlenül,
Mint fürdetés után a kisgyerek,
Akire még nem húzták rá az inget.
Amint a szürcsölő tekintet
Lassan egyenkint végigsímogat
Dombokat, erdőt, irtást és mezőt,
Körülem halkan zsörtölődni kezd
A lelkemet csiklandó napsugár:
„Böstörködő, látod-e már,
Milyen a világ? Mit tud az Úristen!
Kezded-e már gyanítani,
Te kurtalátó: mi az, ami van?
Érzed-e már, hogy vesszőt érdemelsz?”
Tovább, följebb! Érzem, amint emelsz,
Sarkaló szellő, szöktető magasság.
Olyan könnyűnek érzem most magam,
Mintha nem is én lennék, aki még
Egy kis órája odalent lihegtem
A jármos ökrök botlós útjain.
ÉN – ez az én, ez olyan fiatal,
Rugós és magabiztos és erős:
Éppen csak hogy még kezdi bontogatni
A fényre duzzadó érzékeit.
Én, én, én, – Istenem, csak most tudom,
Hogy nekem áll még az egész világ,
Úgy vár, oly türelmetlen-boldogan,
Mint kiskoromban én a végtelen
Éjszaka után azt a pici csíkot,
Amely a zsalugáter sárga résén
Füttyentett be és felcibált az ágyról,
Mert itt az új nap, lehet újra már
Játszani – tenni!
Fölértünk. Leülünk pihenni.
Célnál vagyunk. Nincsen tovább.
Hanyattvetem magam és elmerülök
A körülöttem eltengeredő
Csodavilágba. Kerek és szabályos
És beláthatatlan és izgató.
Körül a dombok, völgyek, újra dombok,
Hátrább magas hegyek vonulnak még tovább,
Még-még magasabbak, a legutolsók
Elsimulnak a párába vesző
Felhő-Alpesek láncai közé.
Mögöttük már csak sejteni tudom.
Felhőknél is átlátszóbb rétegek
Még tornyosabb lépcsőit, és azontúl
A láthatatlan légoltárokat.
És ami még az oltárok fölött:
A végtelenség!
A végtelenség, kék és mozdulatlan,
Szeplőtlen, problémátlan és egyetlen!
Itt jó nekünk nagyon, itt, itt maradjunk!
Itt építsünk magunknak hajlokot.
Innen elmenni is csak annyi lesz majd,
Mint mikor aki napvédőüveggel
Járt a világban, leesik szeméről
Az üvegfátyol és minden marad
Az, ami volt,
És mégis más, nagyon-nagyon-nagyon más, –
És mint az újszülött a vánkoson,
Csak felsikolt.
(1941. szeptember)
A Csíki Székház ambitusán
Fecskefióka csicsereg.
Vagy újszülött pici gyerek?
Három órakor éjszaka
(Hála legyen a jó Istennek!)
Megszületett a kisbaba.
Túl a vajúdó városon
Nyirkosan, kövéren oson
Az olaj fekete vonata.
A Csíki Székház ambitusán
Fehérkötényes ápolókisasszony
Mossa szemeit, hogy tovább virrasszon
S rámosolyog kis pólyásaira.
Még ma (ha Isten úgy akarja!)
Megérkezik a második baba.
Túl a remegő havason
Tovadübörög alattomosan
Az ágyúk fekete vonata.
A Csíki Székház emeletén
Barázdás doktor mos kezet.
Halálos harcból érkezett,
De bárha ég, föld összeomlana,
Istennek hála, moshatja kezét:
Életben kisded és anya.
Keresztül földeken és testeken
Némán kúszik végtelen síneken
A halál fekete-vonata.
A szomszédban, a Csíki Szűz előtt
Most csengetyűz egy kicsi gyermek
A fölemelkedő Kehelynek.
A szentély kitérdelt kockáira
Most borulnak a mellverő barátok
S a Szürke Nővérek piciny kara.
Most veri neki az esett világnak
A vak Sátán kisiklott vonatát.
„Uram, ha csak egy szóval mondanád!”
(1941. július)
Szegedi barátaimmal
Szürcsömnyi forrás! Milyen különös:
Egy szökkenet, s már patak lesz belőle,
Aztán folyó, aranyhíres Maros,
És Tisza anyánk lesz a temetője.
Ha a csillanó kavicsok fölött
Eleresztenék egy papírhajócskát,
Hány kandi hallal, hány csupasz gyerek
Apró kezével játszana fogócskát!
Ha el nem akad szúrós köveken,
Sellők száján ha rongyokra se mállik,
Eléri tán az áldott földeket
És ellebeg az otthonos Tiszáig.
Hátha egy könnyet ejtenék belé,
(Ha szülejére gondol, ilyen téved
Szemébe annak, aki messze jár)
Elérné vajjon a tápai révet?
Bolondos játék! Ha oda is ér,
Arrafelé játszani rá nem érnek!
Könnyet meg, – csepp vizet a sok közé?
Ej, egy szerényke sóhajtással érd meg!
Hátha a kedves hargitai szél
Ölébe kapja s elhordja odáig,
Ahol pirul már a zöldpaprika
És ahol most a Tisza is virágzik.
Vagy nem is játék? Bölcsődet anyád
Nem ott ringatta, nem ő-vel tanított
Kenyeret kérni, – mi után esengsz?
Bolondos szíved minek szomorítod?
Mit tudom én, hogy mit is akarok:
Úgy kapnám el a percet, hogy marasszam,
És mégis fel-felütöm a fejem
És hazafelé nézegetek lassan.
Alkonyatkor a gyergyói egen
Felhőkből a Dóm kettős tornya épül,
És hallom a Tiszát. Mit tudom én,
Talán, hogy ittam a Tisza vizébül.
(1941. augusztus)
Tejszín párában úszik Kelet,
Most kél a nap a Hagymás felett.
Ide melegít a nyirkos aljig.
Innen is, onnan is kolompszó hallik,
Meleg kolomp, tehénke-szó.
Ébren lenni de jó, de jó!
Csúnya füstben a domb alatt
Kapaszkodó tehervonat,
Az oldala kormos, a tengelye sáros,
Sürgeti, húzza a messzi város,
Nyögeti, nyúzza a kaptató.
Helyben maradni de jó, de jó!
Ébrednek a házak, az emberek,
Csirke csipog és kisgyerek.
Valahol szisszen egy kaszán a fentő.
Amott az úton egy piros kendő.
Indul az ökör, a robotoló.
Felülről nézni de jó, de jó!
Jönni látok egy kisfiút:
Boér Sándorka kint aludt
A szálláson a bocinál,
Most tejbe-laskával kínál.
Jó étel ez, nekünk való.
Embernek lenni de jó, de jó!
(1941. augusztus)
Az arca ráncos, mint a csíki dombok.
A szeme, mint az erdőn az eperszem:
Melegít is és mosolyog is ejszen,
Ha a levelek hűséből kibontod,
De a homloka verejtékben ázik,
Mert harisnyásan, mint a többi székely,
A kurta nyárban ő is arat, csépel,
Szénát csinál látástól vakulásig.
Századok óta kullog fenekedve
Faluja körül a farkas, a medve,
De pásztor virraszt a plébánián:
Bástyaövezte kicsi templomának
Báránya közt még nem esett hiány,
Hála legyen a csíki Máriának!
(1941. augusztus)
Valaki a hegyen kiált.
Vajjon ki lehet, mit akarhat?
Kaszáló székely a fiát?
Lányra legényke kurjogat?
Vagy egy fiú kajtatja váltig
Az elkalézolt pár lovat?
A hang most másodszor kiált
S a sziklafalon odaáltal
Dagadtra veri homlokát.
Hányat kell még kiáltani?
Meghallja-e, akinek szólna:
Lovak, lány, gyermek – valaki?
A hang most harmadszor kiált,
Végigzarándokol a völgyön
És végsőt sóhajt ideát.
Javuljatok meg istenek,
Hogy minden emberi kiáltás,
Akit keres, találja meg.
(1942. augusztus)
Csíkszenttamási lajtorjás szekéren
Az országúton lassan zörgölődtünk.
Ránkjárt az este, zúgott a Geréces,
És az Egyeskő silbakolt előttünk.
Ketten ültük a deszkaszál-bakot.
„Mikor érünk be?” – kérdeztem. A gazda
Előbb egy nagyot-nagyot hallgatott.
Aztán felelt:
„Majd amikor az Úristen akarja.”
Elnémult és szívemre ült az este.
Szénaillat közt halódtak a rétek.
Szemem az elvesző utat kereste,
De nem találta, csak az egy sötétet.
A felelőtlen szél is ellohadt
A hangtalanul lebbenő sóhajra,
Mely elhagyta gazdátlan ajkamat:
„Hová megyünk?”
„Majd ahová az Úristen akarja,” –
Ezt zsolozsmázta valami fülembe;
Nem is tudom, a gazda szólt-e újra,
Sóhajomnak ez éj-előtti csendben,
Ha füllel nem, tán szívével tanúja,
Vagy enszívemből hajtott gyökeret,
Honnan a sóhaj sajgó réti sarja:
„Hová megyünk, gazdátlan szekerek,
Mi emberek?”
Majd ahová az Úristen akarja?
Emberek, emberiség, útjavesztett
Gazdátlan szekér, merre visz a rúdad?
Elfordulnak az útféli keresztek,
És ingoványba sirülnek az útak,
Forgáccsá pattannak a kerekek,
Ördögmarokban jár a tengely sarka.
Jaj szentek, anyák, apró gyerekek,
Sivalkodjatok, –
Hátha mégsem az Úristen akarja!
(1942. július)
A Hagymás üzen az Öcsémnek,
Az Öcsém felel a Hagymásnak.
Mit üzenhetnek egymásnak?
Közepettük a négyágú
Kőkoronával ékes fő:
Egyedül áll az Egyeskő.
A Hagymást utak ölelik,
Az Öcsémhez ösvényke fut.
Az Egyeskőre nincsen út.
A Hagymás Gyergyóra könyököl,
Az Öcsém Csíkországba néz.
Az Egyeskő csak az égbe föl.
A Hagymás szénáért könyörög,
Az Öcsém az emberekért.
Az Egyeskő semmit se kér.
A Hagymás könyörög: Légy velem!
Az Öcsém biztat: Kegyelem.
Az Egyeskő semmit se mond:
Feje körül az Úr Lelke borong.
(1942. augusztus)
Félmeztelen ujjongó emberek
Dandárja lubickol és hempereg,
A sós iszapban.
A rádió rikácsol eszelősen.
Hallgatja ő is, nem veti meg ő sem,
Ő is hisz abban:
A rúzsos vén anyóka a padon,
Ahonnan émelyegve hallgatom
A zene langyát.
Mozgó ajkát nézem a nénikének,
S elgondolom magamban életének
Apró kalandját.
1943 július.
Ti zöldpalástú fenyvek, ti erdők papjai,
Templomotokba jöttem vallani,
Amire harminc éve, hogy egyre készülődök:
Nincsen nálam őszintébb tisztelőtök.
Nincs ami lelkemet tisztábban intené
Nyílegyenesen föl, csak fölfelé,
Mint az az egyre zengőbb három-négy-ötös akkord,
Mellyel ti egyre följebb tornyosodtok.
Állotok egyedül, mindegyik egymaga:
Köröskörül a párzó éjszaka,
S a sürge népű nappal, mely izzad és viháncol, –
Ti nem vesztek tudomást a világról.
Mint régi oszlopos szent, ki mit se kér, se vár,
Tinektek nem kell csak a napsugár,
Az eső meg a szél, amit a biztos ég küld.
Vagytok, ember és föld kegyelme nélkül.
Honnan van bennetek ez a szent nyugalom,
Ez az örökzöld bizalom,
Hogy így zöldelltek ingyen, télen-nyáron, betöltvén,
Amelyre küldtek, a fenyői törvényt?
Ki annyit tékozolt a semmi emberért,
Egyszer talán hozzátok is beszélt.
Tán még a Hatodik Nap fel sem hasadt a földre,
És veletek már Igéjét közölte.
Tán láttatok és láttok valami látomást,
Valami ős kinyilatkoztatást,
Amit a csillagok, amit az óceánok,
Mit emberrel közölni nem kívántok.
Amit én nem tudok, a titkot is, talán
Tudjátok régen s úgy néztek reám,
Mint – szemmel simogatva, szakállukba nevetve –
Jóságos nagyapók csacsogó kisgyerekre.
(1943. július)
Megöltek egy fenyőt karcsú derekáért,
Olajos héjáért, lombos sudaráért.
Bárddal megfaragták csorgó anyatestét,
Halálos abronccsal derékon övezték.
Így lassan elálljon kerengélő vére,
Lassan hamuhodjon meg szép húsa fehére.
Háncs legyen bőréből, ágaiból rőzse,
Derekából deszka, mához esztendőre.
Mindenkihez jó volt, senkihez se ártott:
Érett a halálra, jöhetnek a bárdok.
Ki tette ezt rajta, tulajdon gazdája.
Isten, ember előtt jussa volt hozzája.
Megvolt rá a jussa, oka is, bőséges.
Azért nem lehetett hozzá emberséges.
Nehéz itt az élet, kérges, szív és tenyér,
Kell a nap a fűnek, családnak a kenyér.
Rendben van itt minden, panaszszó ne essék,
Csak az én torkomba szúr a keserűség.
Nézem, ahogy hajlong a szélben a nagy fa,
Nézem, ahogy gyűlik a csepegő gyanta.
Szívem csupaszán is csorog a részvétel.
Siratom a fát, siratom a székelyt.
Eltömi a sírás dalnak eredt számat,
Mondanám is, nem is együgyű imámat.
Uram, ki látod ezt a sok esendőt:
Pityókát, puliszkát juttass elegendőt,
Szalonnát is, húst is a székely családnak,
És hosszú életet a jó fenyőfáknak.
(1943.)
A szomszédasszony udvarán
Egy borjú sír az anyja után.
Tegnap még itt volt, ma nincsen itt.
A boci sír és sejt valamit.
Hogy talán nem is látja már,
Elment az anyja, mint a nyár,
A gyenge tej, a zsenge fű
És minden ami gyönyörű,
Minden amit a szív szeret:
Nem szopik többet langy tejet;
Ha álmából fel-felpiheg,
Nem lesz már ott a jó meleg,
Amihez odadörzsöli
Busa fejét a kis boci,
Bőgölyt sem rezzent róla el
Virrasztó farkavégivel.
Nem tudja még, de sejti tán:
Másképp lesz minden ezután,
Égen, földön és udvaron:
Sovány sarjú, száraz alom,
Hosszú nap, kurta éjszaka,
Fejetlehúzó vasiga,
Görnyedt fej és görbült gerinc,
És munka, munka, munka mind,
Rabszolgasors, rabszolgalét,
S a végén bús kerek szemét
Behúzza vérpiros homály,
Érthetetlen, kábult halál.
Csak áll és néz boci-bután
És bőg az elment jók után.
(1943. augusztus)
A havason, a havason
Leesett a hó.
Jeges-éles a levegő,
Harapni való.
Elapadt a hetes eső,
Felszakadt az ég.
A késkemény havasélen,
A haragos friss fehéren
Szürke lett a kék.
A havasról, a havasról
Szelet fúj a hó.
Hangja úgy ver át a völgyön,
Mint takarodó.
Valahol egy tompa döngés
Kél és ellapul.
Tán a fájó fül csapódik?
Mint amikor becsapódik
Egy nehéz kapu.
A havasra, a havasra
Fölbólintanak
Teli tőgyű tehenek és
Fickándó lovak.
Majd elnéznek mélabúsan
A kihűlt mezőn,
Nagy szemükben fájdalommal
Küzdölődik még a lomha
Másnapi közöny.
Föl a hegyre, föl a hóra
Házunk szegletén
Ketten nézünk s egyet érzünk,
Egy fenyő meg én.
Ha elmúlik ez a nyár is,
S élnünk kell tovább,
Hadd maradjon ilyen élő,
Ilyen havasi fehérlő
Bennünk legalább.
(1941. szeptember)
Pajkoskodik a szivárvány
Szitakötő fátyolszárnyán.
Nefelejtsről lipe lebben,
Szöcske szívem
Ugrabugrál még könnyebben.
Szöcskelábon, pilleszárnyon
Libeg körül friss magányom.
Tenyeremen táncoltatom
Harmatvízben
Kimosdózott gondolatom.
Nem zsugorít buta börtön,
Rossz gubómat összetörtem.
Hernyószőrrel nincsen közöm:
Pillebőröm,
Pillekedvem felöltözöm.
Könnyű vagyok, mint a villő.
Nem voltam a földre illő.
Pilleszárnyam illegetem,
Harangvirág
Lila mézét csípegetem.
Mézzel ajkam édesítem,
Mézes dalra csücsörítem.
De jó, hogy a pille hangja
Olyan vékony,
Illanékony:
Hernyóbundám meg ne hallja!
1942 július.
A sárgarigónak,
A mámorítónak,
A nyárnapi jónak
Add át a szíved.
Bölcs állati ésszel
Némán heveréssz el
A fűbe, s ha nézel,
Hát nézd az eget:
Ami onnan túlról
A titkos azúrból,
Onnan-hazulról
Integet, immár integet.
Oda ha ellát,
Már hunyd le a pillád
És mondj egy ament csöndesen.
Csokorba ha kötték,
Szirmai kék pöttyét
Így hunyja le önként
A Máriaszem.
(1941. július)
Magas a rutafa,
Ága elágazik,
Még a tengeren is
Általhajladozik.
Rutafa, rutafa, Isten fája,
Igaz-e, hogy elágazol tenger tájra?
Virágzol-e vigaszt a tenger fájra,
Rutafa, rutafa, Isten fája!
Legyezed, öleled az árva embert,
Akit a fekete rontás megvert?
Ágazol-e, igézel-e áldást rája,
Áldott gyökér te, Isten fája?
Ágazz el, rutafa, ölelj el újra
Tengeren innenre, tengeren túlra.
Embernek ember orvosló párja:
Öleld őket egybe, Isten fája!
(1941. július)
Sütkérezik a picike hangya
Tán egy percig nincsen semmi gondja.
Rakományát maga mellé ejti,
Tán bogárka-voltát is felejti.
Sütkérezem illatos irtáson,
Nehéz fejem moha közé ásom,
Nehéz gondom a patakba ejtem,
Nehéz ember-voltom is felejtem.
Gondjaimat, sebes patak, vidd el
Messze innen görgő köveiddel,
Mosd el őket kerek kövecsekké.
Így akarok maradni örökké.
(1941. augusztus)
Járogatom a lekaszált rétet.
Fogadjatok engem közibétek,
Beszélgetni hozzátok hadd üljek,
Megcsonkított pici sajgó füvek.
Bizony mondom, szenvedő fűszálak,
Mái naptól tiközétek állok.
Kívánkozom olyan lenni, mint ti,
A Teremtő kis kedve szerinti.
Nem gondoltok sarlóra, kaszára,
Csak a napra, Isten harmatára;
Teljen, nőjön a csecsemő sarjú...
Egyebeket hordjon el a varjú!
(1941. augusztus)
Még a lusta csillagok.
Fáradt fénye fenn sajog.
Alszanak az emberek,
Még a forrás sem csereg.
Nyújtózkodnak az utak.
Csak egy kakas kurjogat.
Hetyke kakas, jaj de friss
Fölkunéroz engem is.
Fölkapintom a fejem,
Nézem ezt a kék tejet,
Melyben a világ körül
Mesemódra elmerül.
Fönn a domb is ráncselyem,
Mint a pille a tejen.
De kihasadt a köcsög,
És a színtej szétföcsög.
Erre-arra elcsorog,
Hegyen-völgyön imbolyog.
Mígnem a kibökkenő
Csatarendű sok fenyő
Csipkezászlós ágai
Lándzsájával elveri.
Álmélkodva föltekintsz:
Rózsás már a hegygerinc.
Angyalbárány föllegek
Gyapja rajta föllebeg,
Az ég velük eltelik.
Csöpp legénykék terelik,
Szinte hallod hangjukat,
A kutyájuk rád ugat.
Aztán csend lesz, ima-csend,
Idelent és odafent.
Aztán egyszer valami
Hallhatatlant hallani.
A hegyek meghajlanak:
Homlokuk felett a nap,
Tűzaranyoltárkehely.
A természet térdepel,
S elkezdődik a csodás
Hajnali Úrfelmutatás.
(1941. augusztus)
Bokor alatt komázok a bogarakkal,
Bököd a nap tűlevelű sugarakkal.
Ciróka, maróka,
Csiklandoz a boróka.
Körülöttem, mint egy mese-fogadóban,
Szakadásig hegedül a tücsök-nóta.
Húzzad, füstös!
Veled fújom én is, öcskös.
Odamesszebb citerálva lengedező
Szellők alatt zsong a mező, ring a mező.
Kendőmódra rázogatja fürtje selymét.
Volna kivel, énmagam is táncra kelnék.
Pedig váltig mondogatják a hegyen kint,
Most is farkas jár a nyáj közt éjjelenkint,
Hátha bizony kurtán-furcsán
Rám vicsorogna egy kimustrált vén toportyán!
Ahogy most van, biz én egyet kacsintanék,
Az ujjammal egy hamisat pattintanék,
Átkapnám a vén betörőt,
Tücsökszóra úgy járnánk a csűrdöngölőt.
(1941. szeptember)
Keményedik már a mogyoró.
Lábamnál az első kikerics.
Tollászkodik a szép nyárutó,
Mire közel érnéd, repül is.
Szemetel az eső, suhogó,
Az esteli szélnek foga van.
A sürgönyös dróton csivogó
Fecskecsalád illeg nyugtalan.
Fecskemadár, örök szálldosó,
Maradnál még holnap reggelig!
Egyszer még kinyílni volna jó,
Ilyen lilán, mint a kikerics!
1941 szeptember.
Piros pöttyös kicsi vendég,
Katicabogár,
Sütkérezni csiklándozó
Tenyerembe jár,
Tenyerembe jár.
Akármilyen nagy volt a tél,
Mégis itt a nyár,
Mégis itt a nyár!
Szárogatja szárnyacskáit,
Illegeti szét.
Fejünk fölött szivárvánnyal
Pántlikás az ég,
Pántlikás az ég.
Ha az ördög szánt is rajtunk,
Csak megvagyunk még,
Csak megvagyunk még!
Káromkodós jégesőben
Káromkodni kár.
Pokolgyomrú felhőkön is
Az Úristen jár,
Az Úristen jár.
Ő tudja, hogy mire végzi,
Majd megleszünk már,
Majd megleszünk már!
(1942. július)
Cserlomb alatt, elsőfű szénán
A nyári szender rámlepett.
Hát cimborás szemmel ki néz rám,
Ahogy magamhoz ébredek:
Egy bolondos mókus az ágon,
Az néz velem farkasszemet.
Kunkor a farkincája vége,
Akár egy csörfös krampuszé.
Mancsocskáját mellére téve
Lóbálja, mint gyerek kezét.
Bizony, hogy gesztus ez, beszédes!
Kérem szépen, vagy szervusz-é?
Jaj, valahogy el ne ijesszem
A magasból jött cimborát!
Lélegzetvisszafojtva fekszem,
És félighunyt pillámon át
Magafeledt gyönyörűséggel
Lesegetem a kis komát.
S ahogy így fekszem, félig ébren,
Félig tán most is álmodom,
Megcsúfolja már az idétlen
Valóságot gondolatom:
Hátha egy elvarázsolt lélek
Ez az én kicsi mókusom?
Lélek, kit ez állati testtel
Kötözött gúzsba valami
Gyűlölködő boszorkamester
Akinek átka: ártani, –
És most hozzám húzza a sejtés:
Nekem kell őt megváltani!
(1942. augusztus)
Országúton lányok mennek
Kézen fogva, párban.
Énekelnek, bolondoznak,
Csilingelnek. Nyár van.
Rozzant szekér megy utánuk.
Emeletes szénán
Pipázgató öreg apó
Nézi őket némán.
Cammog a két öreg ökör,
De mégis előz már.
Fönt a hegyen, lábujjhegyen,
Ideles az ősz már.
(1942. augusztus)
Ez a tizenkét bükkfa temploma.
A lombok mélyén bong az orgona,
Zöld billentyűit napalkonyodáskor
Alig illeti a szemérmes kántor.
Világunk kántor az esteli szél:
Beszökött s csak úgy magának zenél.
Nem is cifrázza, mint szokta vasárnap,
Csak ahogy éppen az ujjai járnak.
Nekem is így illegnek ujjaim
Az akaratlan zene húrjain,
Csak ahogy éppen nekiandalodnak,
Csak úgy magamnak meg az angyaloknak.
Az angyaloknak, akik nesztelen
Gyülekeznek itt ilyen estelen
És fűvel, fával együttrecitálják
A zöldkaringes Mária vesperáját.
(1945. augusztus)
Az ablak sarkán nézd ezt a tenyérnyi
Csiklandozó napsugarat.
Hogy fészkelődik: hol tudna beférni
A fekete papír alatt.
Oly félénken próbálkozik szegényke,
Olyan szemérmes, oly riadt
És bűntudatos: bocsánatot kérne
A hosszú, hosszú tél miatt.
Jöjj, kicsikém, nézd, két sarkig kitárom
Ölelésedre ablakom.
Ezen a dermedt városi kopáron
Melegecskédet szomjazom.
Jöjj, testvérkém, te nem vagy bűnös benne,
És én is ártatlan vagyok!
Jaj, ez a rossz föld paradicsom lenne...
Engedjétek be a napot!
(1943. február)
Tavaszodik.
Feszeng a föld, még abrosztalan asztal.
Kutyuska szellő tavalyi haraszttal
Marakodik.
Zörgő kocsik
Vígan kocognak, gőzölög a trágya.
Egy nyiszlett veréb a jó sorsot áldva
Nyalakodik.
A Tisza-híd
Elzsibbadott köveit mártogatja
És tükrében tótágast táncoltatja
Pilléreit.
Elandalít
A sugarak bizsergő citerája.
Feledteti a mai nap csodája
A tegnapit.
A tegnapit...
S a holnapot, mely Isten tudja, lesz-e?
A gyárak füstje messze, messze, messze
Az ég felé kívánkozik.
(1943. február)
Dombhát a réten, éppen hogy tenyernyi,
Rajta kakukfű hívogat heverni.
Le is heverek, ne hívjon hiába,
Régi barátom lilaszín virága.
Otthon vagyok én mindenhol a réten.
Fűszál lehettem én magam is régen,
Valamikor, tán az ántivilágban.
Bizony, ha úgy volt, különbre se vágytam.
Bizony, ha úgy volt, szép volt nekem ottan :
Jámbor tehénkék jászlára jutottam.
Ennyi ha lennék ebben a világban,
– Adná az Isten! – nem éltem hiába.
1943 július.
Hát ilyenformán élek én:
Fura, félnótás vén legény,
Lézengő, morcos, vérszegény,
Alighogy enni kér szegény.
Máskor a szijjat megeresztem,
Sokat ízlelek a kevesben,
Zúza és máj fő a levesben:
Úgy élek, mint Marci Hevesben.
Máma csak így-úgy csellegek,
Csak ballagok és billegek,
Kóválygok mint fellegek,
Csak éppen ti nem kelletek.
Holnap: hatlovas régi gazdag,
Kaput tárok jónak, pimasznak,
Öntöm magam, bornak, vigasznak,
Vedeljenek, akik szomjaznak!
A magam módján ballagok,
Bolond szellőket vallatok,
Egy makkopáncsban ellakok,
És fázom, mint a csillagok.
Máskor, megint a magam módján,
Csillagsátoros nyár utóján
Elhintázom a Göncöl rúdján,
S a furulyám rekedtre fújnám.
Bizonyhogy balgán élek én,
Csak egy nótányit érek én.
Ha besötétül, félek én,
Szegény szorongó lélek én.
De néha, mint ki félni restell,
Fölállok libabőrös testtel,
S markomban egy pici kereszttel
Farkasszemet nézek az esttel.
Farkasszemet, emberszemet.
Van aki szeret engemet,
Még akkor is, ha eltemet.
Annak viszem a lelkemet.
Ahhoz szepeg immár a gondom,
Ki ismeri az én kalandom,
S amikor a végsőt szorongom
Csak ennyit mond: No, kis bolondom!
(1943. június)
Dajkál a bükkfa sátra.
Mondd, mondd, mi van még hátra?
Bölcső a szénafészek.
A lelkem szinte részeg,
A fejem szinte szédül
A fenyvek fútta széltül.
Zummog a méh serényen.
Te bújj meg itt szerényen!
Egy pille parolát ad.
Fordíts a múltnak hátat.
A holnapot se nézzed:
Messzebbről int a részed.
Csak legyen hova bújni:
Helyből elég egy ujjnyi.
Időbül annyi sem kell,
Amíg sóhajt az ember.
Csak ennyi kell, csak ennyi:
Ember módjára lenni,
Míg egy dalt ellehelnél.
Tehetsz-e többet ennél?
Kaphatsz-e többet ennél?
(1943. július)
Megállj,
A hegyoldalban hűsen fújdogál,
Köpenyt kavar és fülbe gőgicsél
A puha szél:
Alább
Simábban, melegebben lép a láb.
Fenyőgaly-tűz marasztja meg alant
A nyugtalant.
Fölül
Az ormokon a csend felhője ül,
Alatta elsuny a szennyes, bizarr
Világi zaj.
Vigyázz:
Veszedelmes szó, amit fuvoláz.
Nemcsak melenget, kormot is sűrűz
A lenti tűz.
Zsibong
És izzad lenn az ösztön és a gond.
Csúf már ez annak, kit úrúl a csend
Krizmája kent.
Különb
A békességes alkony idefönt.
De magányos és dideregtető
A hegytető.
Setét
Sziklák rettentik ott a remetét,
És csorgót nem lel köztük innia
Ember fia.
Ne bánd
Ma este még a végső tudományt:
Az őszi lankán éregetni még
Legyen elég.
Maradj,
Míg Istent tükröz még a szív, az agy
S csendes tüzével embert melegít,
Maradj meg itt.
Suhanj
Végig a völgyön, mint az estarany.
Olyan légy, mint a jóságos, a bölcs
Érett gyümölcs.
(1942. augusztus)
A lekaszált hegyoldal közepén,
Szabad fenyők gárdája közrefogja,
Fürtös kúpjával, méltóságosan,
Mint egy korona, áll a szénaboglya.
Még olyan zsenge, még egy napja sincs,
Hogy a serény vasvilla idehordta.
Azóta mást se tesz: emlékezik
Az illatos, a menyegzős napokra.
Mikor mézzel viselős kelyheit
Reggeltől estig önfeledve járták
Szépségétől mámoros méhikék
És bolyhos testű bumfordi bogárkák.
Emlékeiben vissza-visszajár
Csillanó kasza, csurranó veríték,
És valami különös és meleg
Sejtésnek érzi ismeretlen ízét.
Fejére száll a pákosztos veréb,
És ő szelíden illatozza: tessék!
És békességgel várja a napot,
Hogy a tehénke jászolába vessék.
(1942. augusztus)
Már csak amolyan zötyögősen baktat
Hámbakopott derese az avitt fogatnak.
Okos gazdák ilyet már mentire hagynak.
Vágta, előzés legényes szomja
Pókos inát már ingyen se vonja,
De igen a jászol jó meleg alomja.
Minden fordulóra, minden ismert kőre
Szedi öreg lábát, ahogy telik tőle,
Hazafelé, hazafelé vidám ügetőre.
Ám olyik éjjel, ha felsüt a csillag,
Bizsereg a bőre, nagy szeme villog,
Homlokán serken sugaras billog.
Feje körül szellő, mesebeli, szálldos,
Vérében emlék, királyi, kiáltoz:
Szélanya ellette paripa, táltos.
Már bomlik a szárnya, már oldik a nyelve,
Maradna is még, tova is szökellne!
Jaj, ha kiröppen hajnalra kelve!
Kerecsen két nagy szárnya szele csattog,
Árnyékos a Tejút ezüstje alattok.
Emberkék, de nagyon szegények maradtok!
(1942. július)
Ha ablakodat megkoccantaná
A Hűvös Angyal,
S avval a csöpp lélekharanggal
Becsengettyűzne födeled alá,
Amelyet mások meg sem hallanak,
Csak akiket immár szólítanak, –
Lelkem, mit mondanál?
Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!?
Ajtód kitárnád?
Vagy fejedre vonnád a párnát
És dideregve suttognád: Ne még,
Legyetek türelemmel angyalok,
Még lenni és zümmögni akarok? –
Semmit sem mondanék.
El sem köszönnék, mint egy átfutó
Nyáréji vendég.
Még kalapot se vennék,
Mint aki csak a szomszédban lakó.
Szökellenék, mint lomha tél után
A nap, a fű, a fürge szél után
A mámoros csikó.
(1941. augusztus)
Akarod tudni?
Nos az állatok
Megeszik egymást. Azért állatok.
Az állathúsból állathús leszen,
És hizlal és növel
Fenevadat és emberállatot.
Akarod tudni?
A szép angyalok
Eljönnek hozzánk és magukat osztják
Eledelünkül. Azért angyalok.
S az angyaleledel
Ördögfiókát angyallá teszen.
Akarod mégis?
Nos, az emberek...
Ne szóljunk róluk! Azért emberek...
Most hát tudod.
Most hát felelj: ki vagy te?
Ki földet eszel és felhőt iszol.
Állat már nem lehetsz, angyalnak nem születtél,
És ember, ember, ember hogy lehess,
Te, ki a vérnek égre bűzhődő
Holttengerében még most sem tudod
Kit sajnálj jobban: Ábelt a halottat,
Vagy a gyilkost, a bélyegest!
Ne szólj!
A bíró egykor majd fejedre is
Szentenciát mond. Addig: légy magad,
Úgysem lehetsz más: költő és keresztény,
Embertelenül ember. Úgy legyen!
(1942. július)
Úgy jött az árvíz, mint egy régi tolvaj:
Az éjjel és a sorssal egybefolytan.
Csak dúdolászott messziről sokáig,
Aztán közelebb, azután bokáig,
Azután térdig, mára már derékig:
Egy-szürke minden, a földtől az égig.
Itt állunk benne tajtéktól lepetten,
Bólongó fűzek, egy tő sarja ketten.
A többiek? Voltak-e többi fák?
Gyökerestül szakadt ki a világ.
Imitt-amott szánalmasan kereng a
Szennyes hab közt egy-egy hasadt gerenda,
Sövénykarók és össze-visszamocskolt
Állati testek és emberi rongyok.
Egy-egy fagyott szem bukik föl a mélyből,
Volt ember szeme, – semmi ami élő,
Magunk ezen a keskeny hordalékon,
Két legutolsó, makacs és rugékony
Hajlós fűzág, amely a zuhatag
Verésben hajlong, de ki nem szakad.
Birkózik széllel, vízzel és zilált
Leveleivel életet kiált.
És ha a szél egy percre meglapul,
Nekifeszül a víznek konokul,
S kettős dereka azt ropogja: nem!
És nem néznek immár sehova sem,
Csak egymást kell hogy mindig újra lássák,
És önnön arcuk vízi tiszta mását.
Míg árad bennük élő-melegen
Át a közös hajszálgyökereken
Mi az ár ellen őket megmarasztja,
Az elrejtőzött istenek malasztja.
(1941. szeptember)
Ó én nagyon-nagyon nem-ember Istenem,
Szótlan szólítalak,
Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!
Tudom, itt vagy velem, majd szinte hallani
Vélem lépésedet:
Hát mért hogy messze vagy, te nagyon-távoli!
Ajtóm szemöldökét neveddel jelölöm:
Valahogy el ne vétsd
Lábadtól fényesre koptatott küszöböm.
Leslek a kapuban, mikor ránksír az éj,
És kényszerítelek,
Kétélű karddal is, hogy hajlékomba térj.
Kardom: neved. De, jaj, kétélű fegyver ez:
Amíg hadakozom,
A markolatja-nincs acél vérig sebez.
Így, azon véresen, állom el utad én.
Kopogtass szívemen:
Olyan nagyon puha és olyan kőkemény!
(1942. július)
Nézel az alkonyi távolba.
A domb alatt egy jávorfa.
Már sárgul a lombja,
A homlokod ősz,
Fürtjébe zsibongva
Beleborzol az ősz.
A hegyorom aranyat füstöl még,
Lenn barnul az esteli hűvösség.
Megpihen a táncos
Ide-oda fény
A fácska ráncos
Remegő levelén.
Hulló levelek közt milyen szép
Ez a méltóságos fényesség!
Lám, benned is érik
A lombi törvény:
Lehullani, – végig
Tündökölvén.
(1942. augusztus)
Ungorkodnak a bőjti szelek.
Mozdonyfüst száll a töltés felett.
Füst is, szél is fanyar-keserű.
Árokparton tavaly-őszi fű.
Elmaradt fű sorsa de nehéz!
Szélnek, füstnek mind utánanéz.
Füst is, szél is, mint a gondolat,
Fel-fellibben s újra ellohad.
Szállna ő is, szállna szívesen,
Nem öröm itt lenni neki sem.
De ha nincsen a helyébe más!
Sehol egy idei fakadás!
Fűnek mégis, fűnek lenni kell:
Mi takargatná a földet el?
Hol van, ami árkot borogat?
Jeltelen, céltalan sírokat...
Lesz-e füves év még, leveles?
Az ő dolga egy és egyenes:
Lenni, amíg tartják tövei,
Amíg rá nem nől az idei.
Csak megmozdul egyszer, ha akar,
Szebb is lesz és jobb is, fiatal.
Csak kibukkan egyszer melegen,
Tavalyőszi málló füveken.
(1941. március)
Bíborpiros alkonyi függöny
Lebbenti szegélyit a Bükkön,
A nap lemenőben a Ponkon.
Idehallom kongani gongom.
Jól hallom a mély kalapácsot:
Valamely tűznél a szakácsok
Lakomára sürögve buzognak,
Várván jövetére uroknak.
Várván ama másik ütésre,
Ami jel legyen a leülésre,
Hogy a vendég jő be tolongva
S lesi székét szíveszorongva.
Nem félnék én a jelektől,
Hiszen engem az úti felekről
Egyenes urasági paranccsal
Hívott el a jószívű angyal,
De szemem ha magamra sikamlik,
Mindjárt a vesémbe nyilamlik,
S már futnék, már tova búnám:
Jaj, hol van az ünnepi gúnyám?
1943 augusztus.
Nézzétek ezt az összenőtt
Százados bükköt és fenyőt,
Hogy áll a hűvös aljban!
S a kettes emlő dús tejét,
A forrás csorgó kútfejét,
Hogy libeg kék fonalban.
Jön egy mezitlábas gyerek,
Virradat óta ténfereg
A dombokon a nyájjal.
Baribecéző tenyerét
Meggömbölyíti és merít
S szürcsöl csepegő szájjal.
Aztán feláll és égre néz.
A szeme mondja: Jó a víz
És jó a parti pázsit!
Heverni biztat bársonya,
S a fű között az áfonya
Kék gyöngye bújócskázik.
A csermelyen a napsugár
Azt sziporkázza: szép a nyár
S édes az élet nyárban,
Nyaral a nyáj a havason,
S gyerek és puli szabadon
Kószál a dús határban.
Édes az élet nyárszaka.
Ha jő a farkas éjszaka
Az alvó esztenára,
A virrasztó fehér kutyák
Hamar ellátják a baját:
Nappal mi gondja rája!
Édes az élet nyárszaka,
A most kaszált sarjú szaga
Keblem betölti mézzel.
Ha jönnek is a farkasok,
Ma még a Kék Forrás buzog,
S felhőtlen égre nézel.
Holnap a nyáj is hazatér,
Szalad a nyár és jön a tél,
És háromszorta hosszabb.
A Forrás virraszt télen is.
Nem próbálnál, szívem, te is
Ne lenni nála rosszabb!
(1943. augusztus)
Egyik kezedben skorpió sziszeg,
Hóhéri ostor.
Másikkal, Uram, egyre simogatsz
És kegyelmeket osztol.
Ma kibocsátol minden ördögöt,
Kedvére rontson,
Holnap felgyújtod oltármécsedet
A meggyalázott roncson.
Ma elrúgod magadtól a bitang
Gazdátlan földet,
S a kisdedek jajára megkövül
Intézkedő szemölded;
Holnap sértetlen engedsz párducok
S kígyók közt járnunk,
Csendet parancsolsz a tücsöknek is,
Hogy ne zavarja álmunk.
Mint sebes tűzláng, üldöz utamon
Értetlen átok,
S csodát értem csodára halmozol,
Amerre járok.
Villámmal nyilazol körül, de csak
A szelük érint.
Bizony hogy a Te gondolataid
Nem a miéink!
Imhol törvényt ül a bárány felett
Vérbűzös ordas,
S a bűn sárkánya mind a hét fején
Szentelt koronát hordoz.
Végképp benyelte az édes napot
A gyászos éjjel,
S a szótalan csecsemők lágy fejét
A sziklán verik széjjel.
Nem értelek, Uram, nem értelek,
De ne is értsek:
Honnan venném az irdatlan erőt,
Viselni Végezésed!
Hogy élhetnék szívemen ütve át
A Rejtelemmel:
Meghal, mond az Írás, ki az Urat
Meglátja földi szemmel.
Csak annyit engedj alázatosan
Uram, kívánni:
Otthonom hadd maradjon reggelig
A Getsemáni.
Hadd maradhassak egyszerűen egy
Te rettentő imáddal:
Hogy legyen meg a te akaratod
Mindazonáltal.
(1944. július)
Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek.
Nem atyafiságom varjak és verebek,
Nyugtalan fecskének vagyok én testvére.
Udvarlom a holdat estérül estére,
De csak fogyatkozik, haloványul egyre,
Csillagevő ködök kúsznak a hegyekre,
Szeptemberi könnyek ülnek a haraszton,
Marasztom a nyarat, hasztalan marasztom.
Marasztom a csendet, kérlelem a békét:
Várja meg legalább az imádság végét.
Nincsen maradásom, megyek immár úgyis,
Nagy fekete felhő fenyeget is, húz is.
Ne sivalkodj gőzös, megyek immár, megyek,
Hosszú út porából köpönyeget veszek,
Hosszú út porából, masina gőzéből.
Rőzse lesz az ágból, korom a rőzséből.
Hát a mezők méze, a mézarany emlék,
Illatos kasomban ami felgyülemlék,
Keseredés nélkül kitart-e az újig?
Bújdosik a bús hold, erdő mögé bújik.
Bújdosik a bús szél az ég erdejében,
Csillagokat fürdet a felhők tejében.
Fürdess meg engem is, nyughatatlan társam,
Felhő-fehérségben, csillagragyogásban.
Fújd el, jó szél, fújd el, hosszú útnak porát,
Hadd nézzem amott is az egek sátorát,
Ne a fogyó holdat, ne a bukó napot,
Csak a sarkcsillagot, – csak a sarkcsillagot!
(1943. augusztus)
Mint egy jószívű, jólnevelt kutya
Fülét hegyezi, ha nevét kiáltják
S százszor elhozza szájában a pálcát,
Ha százszor hívja incselgő ura;
Vonakodást nem ismer; semmi gondja,
Vízbefúló ember-e, kit kiment
Szolgálatával, vagy csak egy pihent
Kényúr szeszélyének lesz jóbolondja:
Isten idomította örvös eb,
Így ugrom én is, nem ismerve morgást,
(A Küldetés erősebb, mint a korbács,
És tenyérből-cukornál édesebb!)
Szolgálok én is; ha játék, se bánom,
Ha ínyencség, ha ugrató szeszély.
Egy füttyentéstek ha fülemhez ér,
Cipelem fürgén minden tudományom.
Hátha van a hívók közt olyan is,
Ki már kedvét a földön nem találja,
Meghasonlott az emberrel halálra
S már csak az állat hűségébe hisz.
Volt már olyan is, akinek e pálca,
Melyet a hű eb vérző szája hord,
A föld utolsó üzenete volt,
Melyen magát a mélyből visszarántja.
Van ember tán, kinek e remegő
Élet-halálra zengő furcsa játék:
Végső kegyelem, utolsó ajándék,
Kenyér és víz, napfény és levegő.
Ó nem vagyok én puli, sem komondor,
Munkás békesség boldog őrei:
Vagyok virrasztó, vén Bernáthegyi,
Mely a halálos hómezőn barangol.
Örvén az élet: megy segíteni,
Csepp pont az egybebomló négy elemben,
De több mint állat: már-már félig ember,
S szemén kigyúl valami isteni.
Kékült arcát ha forró nyelve nyalja,
A jéghalálból visszarebbenő
Felsír álmából mint a csecsemő,
Mikor a mellhez gömbölyödik ajka.
(1944. július)
Őszi kertben
Őszi lombok zúgdogálnak.
Őszi kedvem
Sóhajai, furcsa felhők,
Őszi égen úszdogálnak.
Mondd, Uram, mit akarsz tőlem?
Sárga bundás sebes mókus
Fölszalad a görcsös ágon.
Merre szaladt el az én világom?
Úgy elment, itt se volt a nyár,
Hogy reszket a lomb közt a napsugár!
Mézes, napos, egynapos ősz.
Mit zörmöl a tél, amit megelőz?
Uram, mit tartogatsz?
Verik a diófát, zörög a dió.
Egy kérdés zörög a számon:
Van-e még, van-e még, gyümölcs a fámon,
Ajkakat édesíteni jó?
Zizzen a sárga levél:
Jelenti magát a tél.
Mondjátok, mondjátok, rőt levelek,
Van-e még bennem egy gyújtatnyi meleg,
Egy lábasnyi levest megfőzni tüzemnél?
- Uram, ha üzennél!
Mire tartogatsz?
(1945. október)
Erdő szélén estvéledtem,
Porlepetten, gondlepetten.
Ordas nagy út sír megettem.
Kenyerem javát megettem.
Kenyér javát, ember rosszát,
Bor mézét és zavarossát,
Soknál több volt, úgy rámhozták
Nevezetlen égi posták.
Isten sípja rítt a számon.
Kinek kell a tudományom?
Tenger tükrén gyermek-lábnyom!
Mondjam-e, hogy szánom-bánom?
Én aludni telepedtem,
Subám fejem alá tettem.
Édes Gazdám, ott felettem,
Majd elleszünk immár ketten.
Összeteszem két kezemet,
Angyalaid hadd jöjjenek.
Hadd fogják be két szememet:
Csak Teveled töltözzenek.
Reggelt úgyis ha megérnek,
Csak-csak visszanézegélnek,
Kezdődik a régi ének,
Szíveknek-e vagy a szélnek?
Amíg győzöm, addig éljek.
(1945. október)