[jegyzet]
Egy karéj fekete kenyeret
Szelnék elétek emberek.
Valamit adnék,
Valami meleget mutatnék:
Egy ember föltakart szivét.
Embernek ember: Úgy veszed a versem,
Ahogy született, suta-nyersen:
A szívemből most bújt ki éppen,
Azon puhán és melegében,
Mint ért tojásból vaksi kis csibék.
Embernek ember. Mit tegyek? –:
Húrosan született a lelkem,
És nem lehet nem énekelnem,
S már nem tudok más éneket.
Egykor kiálltam házam kapujába
S a lobogó látásokat,
Amiket láttam az égboltra írtan
És szürke szívem hamujába,
Világ elé ujjongtam, sírtam,
És ittam boldogan a testvérhangokat:
Velem örültek, sírtak ezerek:
Szép, drága, testvér, választott sereg!
De hol a többi testvér milliom?
Az én versem nem gyémántbillikom,
De forrásvízzel csorduló tenyér.
Nem úri ínyeket csiklandni jöttem:
A szó, amit szólni születtem,
Mindenki-falatja, fekete kenyér.
De ki ügyel a dalra,
Aki a kor zakatát hallja?
És ének és ige mire jó,
Ha meg nem hallja a millió,
És nem lesz tőle különb a világ?
Mire itt, jámbor, a te muzsikád?
Szirtfokon állok,
Fölöttem mozdulatlan ideálok,
Átnapsugárzók századokon,
Mellettem egy marék rokon, –
És messze lenn
Eszeveszett atléta gyanánt
Rohan a világ új fények iránt.
És nincs a futásban értelem.
Mégis, mégis: amíg a lelkem jajdul,
A szívem, a szívem utánuk sajdul.
Mégis, mégis: szép ez az őrült vágta
Az ismeretlen, égő pusztaságba.
Mégis: húz, húz közéjük valami:
Akarok utánuk kiáltani.
De boldog Isten, mit mondjak nekik?
Az igét, igémet kinevetik!
És mégis, enyém is ez az iramat!
Akarom, akarom: halljanak!
A szó lángnyelve kizúg belőlem,
Elperzseli az ajakamat.
Hát egyet mondok: magamat.
Nem mondok igent, nem mondok nemet:
Öletekbe dobom a szívemet.
Nincs benne semmi, csak szeretet,
Egyszerű, csendes, szürke szeretet.
Embernek ember szel itt kenyeret.
Kis szürke morzsák, kenyérszín szavak,
Csak menjetek,
Ne kérdezzetek, csak feleljetek!
Ne nézzétek, kit, csak öleljetek!
Ki tudja, szív még hány akad,
Aki megrezzen a testvéri szóra,
S egy félénk visszhang benne fölfakad,
És ráébred az örökkévalóra.
[jegyzet]
Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!
Lerázom magamról a port,
Amit a századok ajka rámlehelt,
Ledobom a palástot,
Amit a Hivatal rámtekert,
És az apostol köntösét is szétnyitom,
Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
Amit a földanya megformált a mélyben,
Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
Fogantatásom titokzatos pillanatában:
Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt
És ódát és okoskodást ne várjatok:
Én azt beszélem, ami vagyok.
Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
Öröktől való.
Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
Ami több lenne a pornál,
És mégis, úgy akarta az, aki formált:
Ami vagyok, örökkévaló.
Semmi vagyok, egy milliomod,
De minden, mert mindnyájatok.
Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
Akár a ti eretek!
És piros bennük és meleg a vér,
Mint bennetek.
Nézzétek ezt a szájat:
Kenyérre és csókra és szóra született,
Mint a tietek.
Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
És látni tanult és sírni szokott,
Mint a ti szemetek,
És álmélkodik reggeltől estig,
Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
Halljátok, a szívem hogy piheg?
Hallgassátok és megértitek,
Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
Kilenc hónapon át pihegett
Egy édes anyának szíve megett,
És visszatér, mint ti visszatértek,
A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é,
Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
Ó nézzetek belé!
Magát mutatja, egyet mutat:
De ebben az egyben a ti arcotokat.
Tükör módjára tükrözi hűn:
Benne az erény és benne a bűn,
És minden érzés benne van,
Ami csak bennetek megfogan,
S kimerhetetlen mélyébe lenn
Piheg a mindennapi rejtelem:
A közös, a közös Végtelen.
Van aki toronynak születik, és van aki remetének,
Van aki őrlő szájnak, és van aki csemegének:
Engem magnak vetett a Magvető,
És kenyérnek, annak is feketének.
Mintha csak játszani, bújtam elő
Meleg mélyedből, drága földem,
Kíváncsian, szelesen, zölden.
Babusgattak öreg barázdák,
Hízlalgattak kövér májusi pászták,
Éreztem a jó napsugarak csókját,
Míg körülem pitypalatty furulyáz,
És borzas szelek játszanak fogócskát.
Így nő ki nyurgán fiú és kalász.
És éreztem, amint a fürtös száron
Az Isten ujja végigsimogat,
S rámtelt a törvény: minden búzaszálon
Csak egy kalász marad.
És itt a pecsét is a szívemen:
A Szűz Mária áldott képét
Viseli minden búzaszem.
Aztán levágtak, a szérűbe hordtak,
Verejtes nyárban csépen meghadartak,
Malomba vittek őrletők,
Két kő között megtörtek ők,
Azután sötét kamrába kerültem,
És megsüppedtem (puha liszt), és magamba merültem.
Aztán egy koporsószerű
Mély tekenőbe dobtak,
Két bütykös nagy tenyér belémmerült,
És nekifogtak:
És addig téptek, szaggattak, tepertek,
Öreg kovásszal úgy-úgy elkevertek,
Hogy sírtam, és a könnyeim cupogtak.
De addig nyúzott a két hadaró,
Míg elmúlt bennem minden savanyúság,
S nem állta görccsel rossz csomó
Tésztámnak tiszta belehúsát,
S igaz kenyér törvényeként
Színig dagadtam az edényt.
Úgy majd aztán a kemencébe raknak,
Míg porhanyó leszek és szép piros,
Meleg cipó, kívánatos.
Mert kínban kel meg a kenyér
Emberfalatnak.
Hát itt van, testvér, olvasd és szeresd,
Ha pihegni érzed a szó megett
A szívemet, a szívedet.
Olvasd, és ne keresd,
Hogy mi is ez a zengő mozaik.
Minő magból fogantatik
A vers, ki tudná azt megmondani?
Mondjuk, mert mondja bennünk valami.
Az énekelő énekel,
Mert ez a Kell.
A magot Mások vetik el.
És amikor az új bimbó kifeslett,
Csak néz, néz és álmélkodik az ember
Áhítattal és félelemmel,
Hogy amit érlelt anyaszerelemmel:
Ímhol, ez lett!
Hát itt van, nesztek.
Talán egy dalba menekült regény,
Talán egy tépett lap történelem.
Talán egy üvegszilánkon a fény,
Egy vízcsöppben a tenger,
Egy parányban a Kettős Végtelen:
Az Isten és az ember.
Ákáclombon, orgonákon,
Messze-kandi hintafákon,
Táncos mozdonyfüstön át:
Tornya tarka fejdíszében
Int a régi ház elébem
Híjja, húzza kisfiát.
Dér a kerten, csíp a reggel.
Táskarázó víg kezekkel
Indul két apró kamasz.
Dohog, prüszköl a vonat már:
Várja őket, mint a kaptár,
Zümmögő diákszakasz.
Frissen azt az árva leckét!
Nosza, könyvek, füzetecskék,
Tollak, körzők, léniák!
Latin, magyar, mértan, számtan:
Szedi begyre nekiszántan
Két mohó jeles diák.
Ül a tisztes iskolában,
Szűk tudomány karámjában
Két alvégi friss csikó.
A tudomány nincsen ingyen!
De a tarka tudás-kincsben
Mégis markolászni jó!
Hej de hogyha délre kondul,
És a szürke szorgalombul
Szét a falka, merre lát:
Megy a gőzös Gödöllőre,
– Gödölyék a legelőre! –
Minekünk áll a világ!
Édes Gödöllő! Tágas végtelenség!
Ti drága dombok, lombok, rétek, erdők,
Nyulas mezők, agancsos vadasok,
Királyi parkok, csordás majorok,
Kákabocikás, fűzfabús Malomtó,
Nefelejcses Rákos a kert alatt,
Gyíkos Fácános, titkos tilosok,
Kastély, kápolna, koronás főoltár
(„Nulli Sanctorum, Domino Sanctorum”)
Pirosgalléros ministráns-fiúk,
Vasárnap reggel: víg harangozás,
Gizella-fürdő, Önkéntes Tűzoltók
Szentistvánnapi vándor muzsikája,
Rabló-pandúr, méták, verekedések,
Gerely-duellum, csúzlik, nyíl-csaták,
Kavicsháborúk, úszóversenyek!
Ezüstérem! A juniorban nyertem!
Fejes vagy rúgás jobb-e startoláshoz?
De most lessük, lélegzetvisszafojtva,
Hogy karol már tizedszer oda-vissza
Hosszan elnyúló csillanó testével
A világbajnok Halmay!
Gyerünk kocsizni! Hol a kis fogat?
Előre, jámbor Linda, lusta Sári,
Két vedlettszőrű, pislogó csacsi!
Gyerünk! No, igazán, indítsatok!
Ne bolondozz! Én hajtok! Nem adom!
Hajrá! Gyerünk!
A gyerekek kacagnak,
Még a kis Miklós is a Terka karján!
Jaj! Most! Vigyázz! jól fogd a szíjjakat!
Itt az erdőben vadkanok tanyáznak!
A télen is megugrasztotta egy
A Pista bácsit (Ő maga mesélte!)
Jaj! Linda! Most!... Kifordulunk!...
S az árokban, egymáson, össze-vissza,
Az öt testvér kacagva hempereg.
Az országúton, csak egy nénivel,
Maga sétál a feketenapernyős,
Feketeruhás, kalapos királyné.
Olyan vékony és olyan szomorú!
Az ember szinte sírna, hogyha látja!
A Felső-parkban vagy egy citrom-allé:
Nagy zöld kádakban furcsafürtű fák.
Azt mondják, a királyné itt szeret.
Én jobban szerettem a hattyúkat,
Amint úszkáltak a halastavon,
Karcsú, fehér, méltóságos nyakukkal.
De ez már rég volt: a halastavat
Kiszárították. Ó, hogy is tehették!
Az öreg király zöld vadászruhában
Ül a kocsin egy másik öregúrral.
(A toszkánai nagyherceg lehet:
Jóbarátom, a csendőr azt beszéli.)
De lám, mindjárt a második kocsin
Ott ül az öreg doktor: Thegze bácsi!
(Ugyan volna-e most is a zsebében
Aranypapíros lágy szaloncukor?)
Jaj, idenéz a Király! Int nekünk!
Haptákba állunk, úgy kiáltjuk: Éljen!
Majd este elfutunk az állomásra,
És megnézzük a sok szarvast meg őzet,
Amiket lőttek: és majd ott hevernek
Véres homlokkal, olyan szomorúan!
Kirándulunk. Az isaszegi erdő.
A régi lomb Kossuth-nótát zsibong.
Minden bokor egy-egy csákós huszár.
Már megettük a vajaskenyerünket,
S hallgatjuk némán, kis hazafiak,
Hogy András bácsi, vén juhász, hogyan
Magyarázgatja, mint egy szép mesét:
„Amarrul gyütt Damjánovics!”
(Csak otthon veszem észre, hogy a tőröm,
A drága, cifrán kifaragott tőröm,
Odamaradt az isaszegi fűben,
És meg nem kerül soha-soha többé!
Hét nap, hét éjjel sírok egyhuzamban,
Olyan nagyon szerencsétlen vagyok!)
Fiúk, holnap csatánk lesz! Igazi
A Pestiek, a nyaraló-fiúk,
Elkergettek a métázó helyünkről.
Pedig ők még csak métázni se tudnak,
Csak rugdalódznak: valami bolond
Üres bőrlabdát rúgnak a bolondok!
De nem engedjük! Az a mi helyünk!
Azért, hogy ők urak és pestiek,
Mi meg jobban csak mesztélábasok,
Azért az Alvég mégis a mienk!
Itt játszottunk már pendelyes korunkban!
Kotródjanak, ha jót akarnak, innen!
Megüzentem nekik a háborút.
Fiúk, két zsebbel gyűjtsünk kavicsot,
És csúzlival és nyíllal is lehet!
Az új fokost is kipróbálom holnap.
Hurrá! Ez egyszer igazi csatánk lesz!
Aki el nem jön, gyáva áruló!
És másnap egy kő gombócot dagasztott
A fejemen, és győztek az urak,
Mert a mamákat hívták ellenünk.
És megfutott az alvégi sereg,
És most csak nézzük búsan, messziről,
Hogy játszanak a matrózblúzosok.
Besnyői búcsú. Sok mézeskalács
És tarka bot. Komoly prosecciók,
Templomi zászlók, tarka bucsusok,
(Jönnek, dalolva, tegnap óta, Vácról!)
Olvasós nénik, nagy-pápaszemes
Előénekes jámbor öregek,
Legények, lányok, lacipecsenyék,
A Neszvedánál vaj, szalámi, szóda,
Zöld dinnyehéj a szekerek alatt.
Estére szét a templom oldalában
Ezer kis csillag-gyertya fénye gyullad,
S a Grassalkovich-kriptaköveken
Titokzatosan búg ezernyi szájon
Az éjszakában: Egek ékessége!...
Öt szomjas érzék néz a végtelenbe,
A gödöllői dajka végtelenbe,
És szívja, szívja, feneketlen szomjjal,
És test és lélek minden pórusával
Hangok, illatok, színek miriádját.
És gombolyítja: gondolatnak,
És fonogatja: képzeletnek,
Szabdalja: tettnek, mindennek, világnak.
S már szülemlik a titokzatos Én,
És csírázik a csodálatos ritmus,
Fogantatik a kettős végtelen.
Ott látom ülni csipkés ablakában.
Édes sültalma-illat lengi át
A kályháról a tiszta kis szobát.
Táncol kezén öt karcsú tű vidáman.
Nagy ókulája kifelé tekint,
Mert a kertajtó csattan odakint:
S nekipirulva hógolyó-csatában,
(Lármás kutyuskák, egy a más nyomában),
Jönnek a lesett unokák.
[jegyzet]
Apám. Két szikra szem. Nagy, tiszta homlok.
Úgy áll előttem, mint egy óriás:
Egyszerre vonz és apróvá aláz,
Néhanap szinte lába elé omlok.
Úgy néz, akár egy római szenátor.
És én tudom: ha megaláztatik
Az igazság, ő nem lesz második,
És haláláig verekedni bátor.
Haragos hangon diktál a segédnek.
Most cikket ír. Borzongva hallgatom
A sok latin szót és büszkén tudom:
Holnap a nagyok mind erről beszélnek.
Rettegve nézek csillogó szemébe.
Tudom: ő védi a szegényeket,
És hátamögött sok nagy úr nevet,
De hízeleg mindenki a szemébe.
És néha, csendes őszi este, ketten
Sétálgatunk a kerti fák között,
Beszélgetünk, és érzem, hogy növök,
És hogy tágul a mindenség köröttem.
Elment. A tornyos ház is másoké lett.
De sokszor hallom, hogyha egymagam
Ott járok olykor este: „Kisfiam,
Az igazság erősebb, mint az élet.”
A sárkányfejes régi lámpa
Kigyúlt a nagy asztal felett.
Anyám fáradt kezébe varrás,
Előttem kusza füzetek.
Anyukám, én valamit kérdezek,
Most, hogy alusznak mind a gyerekek.
Én már nagy vagyok, ők még kicsinyek.
Tudom, árvák és szegények vagyunk,
Ilyen nagy házban nem is lakhatunk,
És sorban, lassan mindent eladunk.
Tudom, másképp lesz minden ezután.
Hogy is lesz most már, édes anyukám?
– Majd megsegít az Isten, kisfiam!
Tél van. A kis-házban lakunk.
Kint megfagy az emberlehellet.
Megjött anyám. Ketten vagyunk.
Úgy didereg a kályha mellett!
Tudom, bátor vagy és erős, anyám:
Ó, emlékszem, hány nehéz éjszakán
Virrasztottál az ágyam oldalán,
És néha csodát teszel, és varázst,
S majdnem megverted egyszer a vadászt,
Mikor a Miklóst bántotta, – de lásd,
Azért így mégis csak nem élhetünk!
Minekünk megvan mindig mindenünk,
Te meg napestig, – Isten tudja, hol? –
Csak lótsz és futsz és egyre dolgozol,
És egyre sápadsz és soványodol.
Hová jutunk így anyukám, hová?
Itt hagysz te is, ha így megy ez soká!
– Majd megsegít az Isten, kisfiam!
Járunk az Isaszegi úton,
Szénát lehel a levegő.
Mögöttünk mosolyog a múlt,
Előttem dalol a jövő.
Anyuka, meglásd, én költő leszek,
Nagy költő, mint a régi váteszek!
Akarok tudni, tanulni, sokat,
Segíteni az elhagyottakat,
Dolgozni, mint te, éjszakákon át:
Dicsővé tenni a magyar hazát.
És hogy engem is mind szeressenek,
Mint téged, anyukám, az emberek,
És úgy elmondják minden bajukat.
Mondd, anyukám, melyik a hasznosabb:
Az író, vagy az ügyvéd, vagy a pap?
Melyik kell jobban Hazánknak manap?
Tanítani is szeretnék nagyon,
És játszani, igazi színpadon!
De költő, mégis, az legszebb talán!
Mi legyek, mondd meg, édes anyukám!
– Majd megsegít az Isten kisfiam!
A kispap-kert szőlőszegélyes útjain
Látom a nyurga fiút.
Talár béklyózza ugra-bugra lábait
S bölcs kezek írta szabály.
Szent Miklós tornya messze kongja mély dalát,
Víg teke döng amodább,
A szabad-órát éli a kispapsereg.
Ő maga jár föl-alá,
Sietve jár, meg-megszökellve hirtelen,
Lelkében zűr, akár a Hatnap hajnalán,
Még ama Légyen előtt,
Nagy, zengő-bongó, tánckerengő tömkeleg:
Régi meg új muzsikák.
Anya-imádság, furcsa dajka-zümmögés,
Gyerekkacaj, iskolatréfa, bodzasíp,
Görög strófák, latin szabály, kurucdalok,
Recitált zsoltár, kiszámoló rigmusok,
Duhaj nóták és rejtelmes gregórián:
Összefoly, egybezsibog.
És kél a nóta, kölcsön-versek dallamán:
Mint a gyerek, kiabál,
És félig-férfi nagyhiszemben harsonál:
[jegyzet]
Állok magasan, egyedül, a hegyormon,
Pitymallat előtt.
A völgyön és a világon
Nagy, lomha szürkület,
Nyálkás, buta ködgomolyok.
Szememnek nyugtalan íjja
Átfúrja nyilát a ködön,
És lát, mert látni akar.
És lát: Csatatér a világ.
Kardok villannak a ködfalon át:
Óceántól Óceánig,
Barlangoktól és Bábelektől
A véres máig: mindenestől
Két tábor a föld.
Az egyik: mint az éj.
A másik: mint a nap.
Az egyik: a Sátán fekete falanxa.
A másik: a kardos Arkangyalnak
Fehérpalástú légiója.
Fekete zászlók lengenek ott,
És lebbenésük gyűlölet,
És káromlás az indulójuk.
Emitt labárumok keresztje csillan
És himnuszok galambja lebben
A felhős égre hófehéren,
És aranyos küllők énekelnek
Nagy harci szekerek alatt.
Az egyik nagy fehér bigán
Napzsámolyú Nagyasszony áll
Könyvvel, kereszttel és kehellyel.
És tövisből font jegyeskoszorúján
Krisztus-vér írta tűzírás:
Ecclesia.
A másikon: kettős-keresztes
Nagy címerpajzson írva áll:
Édes Haza és Ezer év.
És farkas-bőrrel, fringiával
Kurucok ülnek a bakon.
A harmadik a Tudományé.
Bivalyok vonta nagy szekér,
Recsegésig tornyozva könyvvel
És Plátókkal és Ideákkal,
S minden ülője égre néz.
De én nem látok arcokat:
Csak a fehér tömeget látom,
Az Angyalt és a lobogót.
És hallom, hallom a harci dalt,
A dalt, a dalt! Hisz az én dalom!
Én csak a harcot, a harcot várom,
Hisz ez a harc is az enyém!
Én csak a napot, a Napot várom,
Amely a harcra jelt lobog,
Hisz a nap is az én napom!
Az én dalomra kél ki tűzzel
A győzedelmes hegyfokon!
Én érzem már minden eremmel,
A vérem égő bizonyával:
Látom, látom a nagy Napot!
Hogy mit látok? Ne kérdezzétek!
Én nem tudom, csak azt tudom,
Hogy látok. Ó testvéreim,
Higgyétek el piros dalomnak:
Én látok, látok! Kél a Nap!
[jegyzet]
De szép, de édes a fiatal álom!
Ikarus-szárnyon száll a gondolat,
S ha megcsuklik a végzetes Határon:
Észrevétlenül, pillanat alatt
Helyébe szökken az úr képzelet,
S játszani kezd a szakadék felett.
Színes kockákat festeget magának,
És illesztgeti a kedves lomot,
Míg engedelmes tarka rendbe állnak;
Épít belőlük magas templomot,
S a kész művecske festett homlokára
Ráírja büszkén: Ideák Hazája.
És kívül, túl a kőfalon,
Forog a föld és ég a nap,
És érik alma és idő,
Vajúdik a történelem.
Választás. Szemben. Izgalom.
Láttam egy véres homlokot.
Negyvennyolc és Kossuth Lajos!
Képtárlat. Járjuk, kispapok.
Apponyi képe! Istenem,
Szent ember! Nézzük, négy fiú,
És mind a négyen könnyezünk.
És néha kint a fák alatt
Lobogó szemmel sugdosunk:
Ki tudja, hogy lesz! Akkor is,
Negyvennyolcban, a kispapok
Honvédnak álltak! Hátha most is! …
Összefogott a Nemzet ellen
Zsarnokság és a csőcselék:
Izzik a lég! A Haza hívhat!
Ha hívni fog, hát ott leszünk!
(Zimányi Gyulának, az atyának és testvérnek.)
A folyosó végén, a hosszú, keskeny
Prefektus-cella könyvei felett
Két szem virraszt, két fényes és meleg szem.
Próféta-súlyos és anya-meleg.
Teremtő fénnyel zsong felém belőle
Értés, erő, segítés, tisztelet.
Építő nyugtalanság ihletője,
És mégis termő békét simogat.
Csendesen épít utakat előre.
Mélyeket sejtet, gyomot irtogat,
És hittel óvja tél s tavasz fagyától
A sarjadzó művészet-magvakat.
Mikor beszél – tűzajkú prédikátor –
Bennem sugárzó sejtelem fakad
Lélekről, Igéről és hivatásról.
[jegyzet]
Egyetem. Dél van. Kupolaterem.
Nagy vén padok lépcsőzetes karéja,
Diákfejekkel tarka kisvilág.
Bozontos dús fejek, kopasz fejek,
Piros arcok és koplaló fehérek,
Égő szemek és virrasztó hunyorgók,
Könyves fiúk, sok-irkás lányok,
És itt is, ott is komoly kispapok.
Amott vita az új Horatiusról,
Amit megtalált Némethy professzor.
Emitt Adyt imádja egy bozontos,
S egy kis kövér paródiát szaval rá.
A pad szélén két izgatott fiú
A jövőheti zárthelyit beszéli.
A sarokban két lány, három fiú.
Nevetve tervez egy kirándulást.
Mögöttük egy szorgalmas magoló
Csóválja nagy, szemüveges fejét.
Legfelül egy aranymelltűs fiú
(Balkeze zsebben, lába a padon)
Magyarázza vidám, nagy gesztusokkal
A vasárnapi futballmérkőzést.
Egyszerre csend lesz. Mindenki feláll.
Megszakad vita, magolás, kacaj.
És a katedra hűvös magasából
Végigjártatja rajtunk csendesen
Szépségbe-fáradt, finom, mély szemét,
S hosszú, ideges ujjait emelve,
Elegáns, zengő, hosszú mondatokban
Szólni kezd Beőthy Zsolt.
(Riedl Frigyes emlékének)
Két óra közt. Állok a folyosón.
Szembe jön rám egy villogó szemű,
Borzolt hajú és bozontos szakállú,
Rosszul-gombolt-kabátú, nyugtalan,
Mosolygó-ráncos fáradt arcú férfi.
Még bennem reszket szava szökkenése
Az órájáról. Apró cédulái
Még szemem előtt röpdösnek zizegve.
Még látom, ahogy görnyed a katedrán,
Oldalt fordulva, könyökére dőlve;
Nyugtalan ujja gyér hajába jár,
Két szenvedő, nagy, lobogó szeme
Fejünk felett az űrben tévedez
És ajkain sercegve gyúl ki ránk
A művészet sorvasztó mély szerelme,
Az ihlet fénye, lobbanó lidércláng:
A lélek omló, láttató tüze.
Jön, hozzámlép, karonfog, elkísér.
Mit olvasok? Mit írok? Mit szeretnék?
Kérdez, felel, tanácsol, hív magához,
Könyveket ígér. És csak hozzam el,
Amiket írok. Oly sűrűn kopog
Szava zápora szívem ablakán,
Mint a tavaszi termő lágy eső,
A nőttető májusi permeteg,
Mely zöld mosolyba és selyembe vonja
A boldog ifjú földeket.
Hamar, tanuljunk! Oly rövid az élet,
És oly hosszú és olyan érdekes
És nagyszerű a tudomány!
Neki bátran a habzó telijének!
Ex fontibus! Hisz mire jó a könyvtár,
És múzeum és szeminárium!
Kódexeket és monografiákat
És disszertációkat! Ezret is
Kínál a lipcsei antikvárius!
Szövegeket, princeps editióban,
És jegyzetet és szövegkritikát.
Ó milyen szép a filológia!
(De mégis, Cicero kitaposott
Fórumánál mennyivel izgatóbb
A fekete-piros spanyol-keresztény
Prudentius Hamartigeniája!)
És milyen kár, hogy nem lehet tanulni,
Mert készülni kell: kollokviumok
És vizsgák jönnek, és majd a szigorlat!
S Catullus és Symposion helyett
Magolsz Ókori Topografiát.
Mindegy, az is szép! És a többi, mind:
A Nyelvhasonlítás, a furcsa finn,
És minden! Csábít minden tudomány,
Hogy mindenestül elmerülj belé.
De neked nem szabad! Vigyázz, vigyázz!
Poétának küldettél, nem tudósnak,
Neked tanulnod kell, nagyon sokat,
Hogy sokat élhess, és sokat szeress:
Nihil humani a te alienum!
Neked látnod kell és magadba élned
Minden szépet és minden életet:
Görög márványt és német misztikát,
Francia élt és római erőt,
És mindent! Ó fiatal szomjúság!
Könyvek, betűk nehéz asszúbora!
Ó tudomány tavaszi mámora!
Legszebb mégis a két isteni Nővér:
Filozófia, theológia!
Állni a rejtelmes Mélység felett,
És áhítattal megmerülni benne,
S meg nem békülni koldus félúton,
Leszállani a Végső Elvekig,
Szent részegséggel, csorduló gyönyörrel
Szemlélni azt, ami szemlélhetetlen,
Véges karral a végtelent ölelni,
És fölsuhanni kettős szárnycsapással
Észnek és szívnek ikerritmusán
A levések és látszatok fölé,
És egy teremtő villanás tüzénél
Átnyúlni a mozgáson szellemujjal
A Próton Kinun Akinétonig!
Ó eszme boldog elragadtatása!
Ó látás izzó paradicsoma!
(Schütz Antalnak, a mesternek és barátnak)
A katedrán egy Férfi ül.
A két szeme úgy szúr belém,
Akár az Írás kettesélű kardja.
Úgy átjár, mint a szűz acél,
És mégis meleg, mint a mécs:
A hűvös eszmén átizzik a Lélek.
Beszél. Az Ige szól az ajkán,
És minden szava, mint a mérleg,
Amelyen minden egyensúlyban áll:
A fogalom, a sejtelem,
Az ihlet és az értelem,
A véges és a végtelen,
Tudás, tapintás, reveláció.
Néz és beszél. Van és vezet.
Érzem a végzetes Kezet,
Amely lenyúl és kényszerít megállni
A húsos földön, mint a fát,
És felnyúlni felhőkön át,
És hallani a harsonát:
„Deum docet et a Deo docetur.”
Verseket írok. Minden nap. Sokat.
Az ének láza szinte fojtogat.
De olyan furcsák ezek a dalok:
Nem, érzem, ez még nem az igazi.
Valami mást akarok mondani,
De nem tudom, mit akarok.
Csak egyet tudok: én valamit látok,
Valami nagy-nagy-nagy világosságot,
Amit talán nem látott senkisem.
Arról, arról akarok énekelni,
Amiről nem énekelt soha senki.
És meghalok, ha nem énekelem ki.
A dallam, a dallam szétveti szívem.
Nem kellenek a tisztes régi versek,
Amiket úgy szerettem valaha.
Nem kell a régi muzsika!
Nem vérzik benne az a valami,
Amit még meg sem tudok mondani,
De véres-biztosan tudom,
Hogy meg kell mondanom.
Nem kellenek a régi verseim,
Valami mást, valami mást,
Valami csontig-újat akarok!
A szót, a szót, a szót add meg, Uram,
Vagy meghalok!
Itt is, ott is, a fojtó csendbe
Új énekszó hasít fülembe.
Lobogó, részeg, vad dalok,
De újak és fiatalok.
Lázforrók vagy hideglelősek.
Úgy szeretném szeretni őket!
A testvér lázt hallom belőlük,
És mégis, mégis fázom tőlük.
Nem, ez a dal nem az enyém!
Nekem szentség a költemény.
Nekem nem kell a dal, ha nincsen
Hullámai fölött az Isten.
Én nem vagyok síró, se rokkant,
Az én gerincem meg nem roppant.
Nem kellenek a kis nyögések.
Én akarom a szent Egészet,
A szűz erőt, a harci frisset!
Nem lehetek magamnál kisebb.
Én a magamét akarom,
Az én bontatlan mélyemből szülemlőt,
Eget és földet megigenlőt!
Jöjj már, siess már, én dalom!
Regnum. Templom mögött nagy, széles udvar,
Az udvaron kacagó gyerekek,
A gyerekek közt labdázó atyák,
És hátul, az udvar sarkában: bújó,
Földszintes épület.
Innen szalad szét húszezer felé
Az országba a Zászlónk. Itt ülünk,
Heten vagy nyolcan, húszéves fiúk,
És úgy érezzük, hogy a Jövendőség,
A Nemzet Lelke itt virraszt velünk.
Az asztal mellett ül a Kiadó.
Nagy gyerekarca mindig mosolyog.
Szent komolysággal, ihletsebesen
(Akárha Caesar parancsait írná)
Kelnek ujjain a címszalagok.
Mellette a sápadt Histórikus.
Egyik nagyapja, tán a hatodik,
Tábornok volt még Rákóczi alatt.
És ő, mécs-szemmel, sípoló tüdővel,
Magyar múltról, jövőről álmodik.
A Literátor beszédes, szelíd
Szemüveges szemével ránkragyog:
Goethét, Ibsent és filozófiát
Hajít közénk, és forró vita pezsdül
(Húszévesek vagyunk és magyarok!)
Nyugtalan ujja levegőbe rajzol,
Haja, szakálla: bozontos vihar, –
Így kezd a Piktor egy-egy furcsa szót.
S a Munkástitkár közénk csattan olykor
Kurta és józan mondataival.
De fölmered a Filozóf,
Kinyújtja csontos, ceruzás kezét,
S míg válláról lecsusszan a köpeny,
Omló képekben, tarka döccenőkkel
Megered ajkán a színes beszéd.
És mind a hat egyszerre magyaráz
Mind egyet gondol és mind mást beszél.
De ajtó nyílik, s betoppan közénk
Nevetve, frissen és fiatalon,
A Szerkesztő, a lobogó Vezér.
Játék tüzel még kopasz homlokán
És szikrás, apró két szeme alatt,
De ajakáról robban már közénk
A csírarázó léleknyugtalanság:
A forradalmas Krisztus-gondolat.
Beszél. És minket meglegyint a Lélek.
És szava: mint a bíbor hajnalég.
Hurrá, pusztában kiáltó csapat!
Mibennünk forr a Krisztus-öntudat,
S megmozdítjuk a magyar földtekét!
[jegyzet]
Láttam a Püspököt!
A Hegyet láttam égbefürdeni
A lármás Liliput fölött,
És homlokán a sugárzó ködöt.
Hát lehet ember ilyen isteni?
Ez nem a nagyobb, ez a Más!
Ez a kinyilatkoztatás!
Ez a Sínai, ez a Tábor!
Ez a vércsepp a Krisztus oldalából!
Ó én boldog, hívő Tamás!
Ő van! Ó egyetlen jótétemény!
Loholhatok, botolhatok,
De álmomban is érzem a felém,
Nekem is fénylő fellegoszlopot,
Mint a zsidók a puszta éjjelén.
Ő van! Nem kell hát énnekem se gyáván.
Kicsinnyé lennem a Nagyért!
Hát van egy isteni Fehér,
Amelyben az egész ember-szivárvány,
Egy diadalmas össze-fénybe fér!
Ő van! Ó áldás: én is lehetek!
Lehetek én, szabadon és merészen!
Nem rontom ketté Isten-adta részem:
Az élő életet,
Istent és embert akarom egészen.
Századom élő Evangéliomja,
Esdj rám kegyelmet, Isten Szentje,
Hogy énbennem is magát megjelentse
Az Isten telje-szomja,
És belőlem is eszközét teremtse!
És a Küllő jár. Komolyabb kalásznak
Váltja mély csendjét fiatal vetésem.
Gyermekkönnyű főm olajok titkától
Hajlani látom.
Sas fehér útját magasok haván át
Féktelen dallal, gyerekes gyönyörrel,
Ember-súly nélkül ki kacagva jártam,
Szárny-nekibontva:
Most öreg klastrom folyosói hűsén
A jövendőnek fiatal reményét,
Óvatos kézzel eleven virágú
Sarjakat oltok.
Élesztem lángját tüzemen tüzellő
Apró lelkecskék puha szép szemének,
Apró szívecskék erein tapintom
Titkaid, élet.
Első B osztály. Hittanóra. Káté.
Az apró népnek magyarázgatom
A nagy Homályokat: Isten, teremtés,
Háromság, lélek, bűn, halál, malaszt.
Szédül a fejem, és a vakmerő nyelv
Dadog az óriási szók alatt.
De ők: csak lesik boldogan a szót
És mosolyognak: Legszebb tárgy a hittan!
A legkönnyebb és a legérdekesebb!
Ezt tudják mind. Ők mindent értenek.
Egy Laci felel: „Mi végre vagyunk
A világon?” – „Hogy megismerjük Istent,
Szeressük és szolgáljuk” . Nevető
És önérzetes nagy barna szemével
Úgy néz a szóhoz, mintha mondaná:
„Hát ez már csak világos!”
Kisfiam,
Ha téged nézlek, nekem is világos.
Olyan egyszerű megismerni Istent
Szemed tükröcskéjében! Olyan édes
És olyan könnyű szeretni is Őt,
Hogy megismertem arcát bennetek,
Egyben is a legkisebbek közül.
Ó én boldog szolgálatom!
Fiúk!
Megyünk tovább: Második Ágazat.
Dolgozatírás. „Mi szeretnék lenni?”
Nagy nyári csend. Egy-egy toll serceg olykor,
(Még több rágódik szájakban laposra.)
Egy szőke fej rágöndörül egészen
Az írkalapra. (Csak kis poca rajta,
Az is csak mert a szomszéd fészkelődik!)
Másik hirtelen fölkapja fejét
És fölmosolyog huncutul felém.
(Ki tudja, milyen furcsaságot írt le,
Vagy micsoda bolond őszinteséget!)
Mert törvény: írni csak olyat szabad,
Amit maga lát, gondol, hall az ember.)
Meg másik (vérszegény jeles-diák),
Ül mozdulatlan, karbafont kezekkel;
Hanyagul biztos arcvonásain
Felírva (titkon lesi: látom-e?)
„Már kész vagyok, nekem ez kis dolog.”
Megint másik (egy szuszogó kövérke)
Olyan nehezen töri a fejét,
Hogy a két arcán csorog a verejték.
Mert nagy dolog az, hogy kiből mi lesz:
Orvos? pilóta? mérnök? utazó?
Ó, tudja mind, hogy mi szeretne lenni,
(Tízéves korban tudja még az ember)
És le is írja mind, szerelmesen,
Hogy akkor, majd ha! – milyen nagyszerű lesz!
Csak itt-ott kel egy-egy nehéz sóhajtás:
Tudom biztosan: ez most arra gondol,
Hogy még odáig milyen messze van.
De akkor, akkor, – akkor lesz csak élet.
Csak írjatok, kis népem, szabadon,
Szökelljen bátran szárnyas vágyatok,
Ne halljátok az Olló csattogását,
Amely lenyesni szárnyatokra vár.
Ne tudjátok meg még nagyon sokáig,
Embernek lenni hogy milyen nehéz!
S hogy még annál is nehezebb talán
Jó embernek, és boldognak (e kettő
Csak egy emberben fér meg, és azért
Oly ritka mind a kettő).
Jaj, kicsik,
Hogy oszthatnám el annyivá magam,
Ahányan vagytok, hogy kemény magamból
Verhetnék minden buksi fej fölé
Védőtetőt, – nap ellen, zápor ellen,
Ragadozó ellen, rossz ember ellen,
A csendes mélyből majd-majd felmocsárló
Szegény csúf rossz-magatok ellen!
Öreg diákok. A padok alatt
Sportlap, tükör, illatos hajkenőcs,
Szivarkatárca, tankönyvből lapok
(Irattáskába így jobban befér:
Amilyet az ügyvédek hordanak),
Fotografiák (kártya is talán),
A hátulsó padban egy pillanatra
Elfojtott és gazdátlan suttogás.
(Hiába, mégis akad, akit untat
A felelés, én penitenciám!)
„Maga nem tudja, mivel tartozik
Egyik úriember a másikának,
Ha az hozzá beszél?”
Halotti csend.
De ebből ennyi. Magyarázat.
Olvasom Zrínyit.
A szemek kigyúlnak
És rámlobognak, mint megannyi égő
És nyugtalan és szomjasfényű csillag.
De én már nem is látom a fiúkat,
Én már nem látom, csak az Óriást,
Akinek boldog és alázatos
Kis apostola lettem, akinek
Igéit hirdetem a kicsinyeknek,
És szépségét, amelytől mámoros vagyok,
Próbálom megértetni nyomorult
Kis szavaimmal. Ó gyönyörűség:
Szolgálni a Nagyot! Tolmácsa lenni
A szónak, amit a Géniusz ajkán
Mond az embernek Isten!
Ó fiúk!
Imádjuk együtt a megfoghatatlant
A Költeményben, az égő bokorban,
És adjuk át magunkat áhitattal,
Saru-megoldva a titoknak:
Hogy ily magas és ilyen mély az Ember.
[jegyzet]
S egyszer, mint a tiszta hold a vizen,
Mélyeimnek mormoló vizéből
Fölmerült az Élő Isten arca.
Hírnököt nem járatott előre,
Fullajtár sem harsonázta jöttét:
Nem mehettem hódolón elébe.
Még csak nem is kopogott az ajtón,
Még sem rezzent léptein a padló,
Meg sem lobbant mécsem lángja tőle.
Halkan, halkan, mint beteg fiúnak
Ágya mellé simul édesanyja,
Úgy az Isten: csak hogy egyszer itt volt.
Ráismertem: ez a dajka két szem
Kísérgette kisgyerek koromban
Pilleűző tarka futkosásom.
Ráismertem: lobbanó szemétől
Gyulladoztak hajnal-ifjúságom
Fellegjáró büszke víziói.
Ő nézett rám kisfiú-szemekből,
Szívüknek ha kátét nyitogattam,
És ha mondtam pillangó meséket.
Mintha mindig itt lett volna nálam,
Mintha most már itt maradna mindig!
Mintha most már itt maradna mindig!
[jegyzet]
Megérintettem a csodát.
Eljött a perc, a boldog:
A csengő felsikoltott,
Mellig bókoltak a fejek,
És a csillogó paténa felett
A Kenyér-Isten megmutatkozott.
És akkor hirtelen minden megváltozott.
Még éppen csak hogy elvillanni láttam
A márvány angyalok sikamló testén
A gyertyafényt, mint rezgő csillagot,
Aztán eltűnt egy tündöklő homályban
Kehely és tányér és gyertya és szekrény,
Becsukódott a két szemem magától,
És máshol voltam, mint az álomlátó.
Egy kebelen
Nyugodott a fejem,
Mondhatatlanul melegen,
És édességgel csordulásig telten,
Akár a csecsemő az anyamellen.
Ringatva vitt egy nagy-nagy-nagy folyó,
Parttalan víz és határtalan égbolt,
És mind a kettő mondhatatlan kék volt,
És elmerült a mérhetetlen csöndben.
És tudtam, hogy rendben van minden,
És minden jó.
Most áll az illanó
Idő.
Nem is voltak az öklelő
Problémák, gondok, szenvedések.
Itt a fészek,
Puha és meleg és enyém.
Fekszem a Fészek-Isten kebelén,
S az üdvösség illata rajtam.
Egyetlen vágytól mámoros az ajkam:
Így, így maradni végeszakadatlan,
Meghalni most, a Kebelen,
Mint a harmat a levelen,
A végtelenbe most ivódni át,
A Valóságba most ömölni át,
Az Egyetlenbe lényegülni át,
Most, amikor tapintom a csodát
És ölelem.
Suttogó hangot hallok hirtelen:
„Folytatni kellene a szentmisét!”
[jegyzet]
És ha száll a délután,
Utak magánya hívogatja lábam.
Füzes őszi partokon
Futó Dunának ballagok nyomában.
Fejlehajtva ballagok,
S ismeretlen dallamok
Mély orgonái zsongadoznak
Én ismeretlen énem csarnokában.
Árva cellám négyfala,
Nincs másom a világon,
És a deszkás ablakon
Egy zöld cserép virágom,
S lombon át és üvegen
Egy parányi kék egem:
De térdrehúzó ámulattal
Az újszülött kis Végtelent imádom.
[jegyzet]
S lettem a néma barlangmélyi ember,
Kihez nem ér el a Pán-sípos élet,
Aki mohó, kíváncsi szerelemmel
Csak érthetetlen önmagába mélyed.
Pilláimon, mint mesebeli mákony,
Maga-marcangló végzet nehezül.
S mint Buddha szobra mozdulatlan ül
Álmokban élő messze Indiákon,
Hol sejtelemben zsibbad el a lét,
S holtizmú lábát maga alá vonva,
Tétlenre termett ujját összefonva,
Csak nézi, nézi önnön köldökét:
Így ülök én is, mélyem-rabja bálvány,
Bús köldöknéző, a titokra várván.
Ez az arc! Mindig, mindig ez az arc!
Hát soha mást, én szegény szemeim?
Mint mozgójáték furcsa képein
Ha nézed kézből, mindig egy a rajz,
Húsz képen hússzor újra egy alak,
És minden képen mégis változás:
Egy érthetetlen, furcsa mozdulat,
Együtt ha nézed, mindig újra más,
És mégis mindig ugyanaz marad:
Nincs benne értelem és nincsen újulás!
Halálosan unalmas ez a kép!
Ó arc! Láttalak ezerféleképp!
Úgy nézel rám e vén, ravasz tükörbül,
Mintha nevetnél most is engemet,
A gúny nyilától ajkad ijja görbül.
Nem bánom! Jó. Nézzünk farkasszemet!
Nem értelek és tőled mégse félek!
Mit énnekem e szúró nagy szemek,
Melyek alatt az évek és az éjek
Rejtelmes árnyékai kéklenek!
Mit mond nekem a vonagló szemöldök,
És fölötte a homlok mozgó ránca,
Ez összevissza kígyózó barázda,
S a szüntelen szülemlő-múló gödrök,
Pillák, erek, inak tünékeny tánca?
Egy megriadt fény rajtam átsajog:
Én nem tudom, hogy ki vagyok!
Vagyok, és lenni! – mondd meg, hogy mi az?
Itt, itt az örvény, itt a labirintok!
Hol válik el a látszó és igaz?
Az-é való, amit érzek, tapintok,
Amit ideges ujjammal fogok,
Amit szemeim látni boldogok?
Vagy amit rajzol nyughatatlan elme,
S mint bizonytalan messze csillagot,
Reszketve sejt a végtelen szerelme?
És honnan ez a sajgó sejtelem?
Mint drágagyöngy sugalmas tengerekbe,
A titkok kulcsa ebbe van temetve?
Futnak az órák, megint oda egy nap,
Az omló évek szállanak.
És én ülök, lomhán, ma is, mint tegnap,
És bennem is, mint ottkint, alkonyat.
Ülök, mint máskor ültem, únt magamban,
És várok, várok, egyre, mindig:
Valamit, ami ismeretlen,
Ami új legyen és egyetlen,
Ami fölráz és útnak indít.
És nem jön semmi. Csak hideg, kegyetlen
Percek peregnek halálos iramban.
Ők nem várnak. És én csak itt ülök,
Előtted, meghitt, vén, szomorú asztal,
Elperzselt percek pernyéje fölött,
Bús, szürke árnyék, akit itt marasztal
Valami súlyos lánc, amit nem értek,
Csak terhét érzem, szúrón, hidegen.
És csörgetem: szegény láncos kísértet,
Magamnak is örökre idegen.
Hiába minden, meddő minden óra,
S az alkony vár a tétlen álmodóra.
A percek futnak. Mi marad mögöttem,
Hogy megjelölje: egyszer én is éltem?
Vagy eltűnjek a sivatag setétben,
Jeltelen árnyék, nyomom-kiveszetten?
Nem, nem! Lobogva lázadoz a vérem:
A milliókból mégis nem vagyok!
A teremtésből részemet kikérem,
Akarok tenni valami nagyot.
Akarok? Én szegény boldogtalan!
Ez éppen az, ami nem adatott!
Az akaratnak rögös útja van,
És én nem jártam ott!
Ebből a kincsből nekem nem jutott,
Az én soványka mesgyém mérve van:
Én csak szeretnék, többet nem tudok,
Akarok nem az én szavam.
Mint vak leányka pengő bús gitáron
Sose-látott napfényről énekel:
Lelkemben tettek égő napja kel,
És ernyedt izmú karjaim kitárom,
Döbbentő álom szívemben dalol,
Agyamban szent építő vágyak égnek,
Titkokat túrni föl a föld alól
És Bábeltornyát fúrni föl az égnek.
És lázban, tűzben izzik a dolog,
És három napig muzsikál a munka,
És negyednapra hűlve, halva, únva
Sok csonka torz fal égfelé zokog.
És minden reggel új öröm, új kezdet,
És minden este többen meredeznek:
Új szégyen, új csonk, új tett-töredék.
Egy minden kezdet, egy a vég.
Valami megfog, hogyha fölkelek,
Rám tekerődzik valami, ha mennék,
Mint láthatatlan szellem-kötelek,
Egy titkos hang minthogyha súgna: „Nem még!”
A tettek izmos, fürgeröptű szárnya,
Én árva lelkem, nem termett nekünk.
A mi világunk: a sejtések árnya,
A nehéz nézés a mi életünk.
Cselekvés? Istenem, ha nem lehet!
Az csak világos: hogyha tenni vágynál,
Meg kell előbb gondolni, hogy minek?
És száz oknál – megannyi rossz talánynál –
Csak meg kell állni, hogy mélyükre láss,
És szét kell szedni ízeikre bátran.
És itt a bökkenő: Ha rátaláltam
A gyökerekre, ott sincs állomás.
Egyet ha megfogsz, szólít már a másik,
Minden gyökérrel száz fonódik össze,
S ameddig látsz: elédbe messze-messze
Gúnyos gyökerek útvesztője ásít,
Kétségbeejtő, buta labirint!
A nyílásnál, napfényen, odakint
Mint búcsúzó nap őszi alkonyatkor,
A messze cél: a tett még búsan int,
De hol van már a vágy acéla akkor!
És hol van már a tűz a hamv alatt!
A mozdulás csak mindig elmarad.
Ó milyen árva, néma rab vagyok!
Lobognak bennem nagy, szabad dalok,
Lelkemben élő tengerek zenélnek,
És viharok repeső dala reszket,
De holtak a dalok, mire ajkamig érnek,
És mind a gyöngyök széjjeltöredeznek,
Ha rontó ujjaimmal illetem.
Ennenmagamból nem jut más nekem:
Hideg lárvái régi dallamoknak,
Szürkére száradt könnyek, égetők.
Mély templomomban orgonák zokognak,
S én virrasztok a vasajtó előtt.
A dal vágyától cserepes az ajkam,
És lakatmód ül néma végzet rajtam.
Úgy omlanának számra büszke szók,
A titkok zárát vágynám törni szóval,
Magamba vetni a mélységvonót,
Búvárharanggal, mélyre-szomjazóval,
Leszállni minden irigy mélyre bátran,
És látni mindent a szók üvegén, –
És látom: semmit, semmit sem találtam,
Rossz üveggyöngyök vak búvára én.
Hazug a szó: nem amit én akartam,
Nekem se azt, – ki tudja, mit mond másnak!
Hát erre lettem: bús komédiásnak?
Hogy valami rossz szereptől sugalltan,
Deklamáljak egy ócska színpadon,
Föstött seben valódi könnyet ejtsek,
S míg enszavammal magam gyilkolom,
Elhervadjon bennem a Sugalom,
Mint ablakdeszkán árva nefelejcsek?
Én Istenem! Hisz amióta élek
És amióta nyelvem oldva van,
Mást sem teszek, mint magamról beszélek,
És minden, minden hasztalan:
Idegen szó minden szavam.
Hiába vágy, hiába akarat!
Minden, de minden mondatlan marad.
A szó, a szó, minő silány egy jószág!
Zörgő dióhéj, száraz babhüvely.
Rég elhullt magva: az édes valóság,
S marad a héj siket zörgésivel.
Rejtett világ a valóság nekünk,
Kivetjük rája csáklyaként a szókat,
De semmit, semmit el nem érhetünk:
Cserben hagy minden, bús kapaszkodókat,
Nem markolunk mást, csak a híg leget.
Ha titkotokat illetni akarja
Az emberszó paraszti, durva marka,
Elsiklik rajtatok, szent Lényegek!
Ó ész, minő idétlen korcsszülötted,
Minő csenevész fattyad is a szó!
Egy másvilág forr benned és körötted
És nincsen róla reveláció!
Szerkesztőség. Nagy asztalnál ülök,
Előttem versek, kusza garmadában,
Kéziratok, novellák, kritikák,
Klisék, fejlécek, angol magazinok, –
Írók, írók, kezdő rimánkodók
És leereszkedő beérkezettek,
Eszmék, viccek és cigarettafüst,
Rovatok és előlegek.
És köztük, árván, fázó ihletünkkel,
Izzó másvoltunk lappangó tüzében,
Hárman, töretlen, fiatal szívek,
Lélekhozók, gyanútlan akarók,
Nagyot, gyönyörűt mozgatni merészek:
Betűkövekből templom-álmodók!
Még nem tudtuk, hogy senkinek se kellünk,
Hogy szószékünkön egyedül vagyunk
A mennyezeti Szentlélek-galambbal:
A hívőknek (ha vannak) kedvesebb
A zsinórpadlás dörgő-masinája,
Az utcasarki verkliszó-zene,
S a templomban az ásítás nyugalma
Szundikálós litánián.
Kávéház. Nyüzsgés. Írók asztala.
Findzsák, likőrök, vizespoharak,
Könyvek, írott papírok, hamutartók,
Sebes pincérek, belső munkatársak,
Pletykák, szerelmek, botrányok, krokik,
„Mester!” – „Van egy témám.” – „A kötetem!”
„Levágom.” – „Két sort!” – „Tehetségtelen!”
„Kiírta magát.” – „Ezt olvassa el!”
„Szabadjegy.” – „Korrektúra.” – „Elsejéig!”
Egy lélek, melynek éber mélyén
A gödöllői erdők csendje hallgat,
Csak szívja, szívja, gőgös szomjúsággal,
A füstös, súlyos élet-hangzavart.
Színház. Főpróba. Félhomályos földszint.
Üres páholysor. Álmos délelőtt.
Csupa ismerős és közömbös arc.
A szerző elbújt egy páholy-sötétbe.
Csak én vagyok itt magánosabb nála.
Egy támlásszéken meghúzódva hátul,
A szétcsapódó függönyön szemem,
S köszöntöm ernyedetlen áhitattal
A Művészet viseltes istenét.
És nem látom az erkély bársonyát,
A kritikusok cvikkeres hadát,
Festett papírt és festett arcokat,
Azt sem tudom, hogy kritikus vagyok,
És amit látok, meg kell írni holnap:
Egy zengő szó, egy élő mozdulat,
Egy csepp igazság már elég nekem,
Művész-szívek maguk-se-tudta mélyén
Az embert látom, és a Titkot érzem:
A sugaras Szépség lobog felém.
Könyvek, sereggel, légió titán:
Hajdani szentek, mai óriások,
Nehéz orosz és skandináv próféták,
Könnyű gallok, keserű angolok,
Sophokles, Nietzsche, Shakespeare, Kölcsey,
Móricz, Verlaine, Hebbel, Li-tai-pe, Pázmány,
Pálinka, pezsgő, must és arany óbor,
Az ember négyezredes Szent-hegyének
Mindvalamennyi mámornedvei,
Dal és rikoltás, síp és orgona:
Csodálatos, vad, zengő tömkeleg.
És jöttek, jöttek kábító özönben,
Költők, ikertestvérek, maiak.
Halk fuvolások és beteg rajongók,
Káromkodók és mellüket verők,
Térdepelők, tántorgók és bohócok,
És közepettük, erőszakosan
És egyedül, a mindszenti Sikoltó.
És én: Először a fülem bedugtam,
És apagét kiáltottam haraggal.
Aztán: hallgattam némán szánalommal
Dalban vonagló véres szíveket.
Utóbb: velőkig hasgatott belém
Az össze-vissza-új ének siráma,
S akkordjaikban zsongó húrvilágom
Önzengzetének lelte meg riadva
Alsó s felső testvér-akkordjait.
A felderengő mélyben elmerültem,
S fölöttem összecsaptak altatón
A zűr Jelen zsibbasztó árjai.
Este az utcán. Sétatér.
Járok a sodró tömeg gomolyában.
Csorgó villanyfény. Tegnapi sár.
Locsogó lucsokban lépdel a lábam.
Surranó párok. Durva kacaj.
Képen kalapácsos nagy vörös ember.
Vörös szegfűk és vörös szitik.
Ajkamig ér a vörös tenger!
Ádámmal álltam a tower falán,
Utca zaját oda est szele hajtja;
Leszálltam a földre, most benne vagyok:
Nem dallam a töneg moraja!
Angyalföld. Éjjel. Razzia.
Megyünk: urak, rendőrök, írók.
Sápadt csend. Össze-visszafirkált,
Vakolathagyta tűzfalak.
Egy-szoba-konyha. Pisla mécs.
Penészes, pállott levegő.
Szegénybűz, fojtó. (Hullaszag?)
Párnátlan ágyon, csíkos, szennyes
Hasadt dunnával eltemetve
Négy félig-ingű kisgyerek
Halottas arccal hentereg.
Az anyjuk ül, kiaszott mellén
Az ötödikkel. Rámmered:
Két nagy, üres, csodálkozó szem
És két hegyes vad arci csont.
Szoba. Füsttől, bacillusoktól
Fekete és savanyú légben,
Nagy zsírpecsétes asztal mellett
Tizenkét ember: öregasszony,
Két fiatal pár, hét gyerek.
Tizenkét sípoló tüdő,
Tizenkét kínnal köhögő,
Tizenkét véresen vonító
Halál-kutyája. Ülnek együtt
S halálraítélt ujjaikkal
Cukrász uraknak csomagolnak
Ezüstpapírba cukrokat.
Pincelakás. Matrác a földön,
Sűrűn, sorban, és emberek,
Kiéhezett, agyongyötört,
Halálig hajszolt emberek,
Lihegő, pilledt emberek,
Melegre-sajgó emberek,
Férj, asszony, lány, legény, gyerek,
Vad, össze-vissza gombolyag,
Vad ember-kígyó forgatag.
Szobák, pincék, zugok, lyukak...
Az Inferno setét csodája
Szakadt fel lábaim alatt!
Véres fonákja a villamos világnak!
Jaj, hát ez is van a világon!
Jaj, sok-sok élet, amely nem-élet,
Tengernyi ember, aki nem-ember!
Velem-egy-lélek emberek,
Tenyésznek és ténfergenek,
Fetrengnek és penészlenek,
És rám merednek, mind rám merednek:
Átok-szemek! vérvád-szemek!
Minden szentek, segítsetek!
Ki láttam ezt a látni poklot,
Hogy éljek evvel? Mit tegyek?
Én ha ledőlök fáradt vánkosomra,
Isten nevében békén nyugoszom.
Ők felriadnak rothadt vackukon,
Ha razziára rendőr zörget ajtót.
Miért?
Én hétszer mosom a kezem naponta,
És vár a fürdő, szappan, tiszta gyolcs.
Őket alattomos, rekedt kacajjal
Csókdossa szájon a tuberkulózis.
Miért?
Hozzám beszél évezrek bölcsessége,
És lélek és természet énekel.
Az ő szegény szemük csak láb alá néz:
Szemellenzős igásló így üget!
Miért?
Énbennem búg a szférák orgonája,
És minden reggel Istennel beszélek.
Nekik szegényeknek üres az ég,
És Názárettől milyen messze járnak!
Miért?
Enyém a mély, a magas és a minden,
A végtelent lehellem levegőmül.
Ők, mint a ló a taposó-malomban,
Élnek dolgozni és dolgoznak élni.
Miért?
Jól van ez így? Istenes így?
Szabad-e nekem így élnem tovább?
Mikor a csengő hív a refektóriumba,
És a kereszt alatt a leves párolog,
Azt gondolom: Nem kell elfutnom innen
Járdánülő kubikosok közé,
Megosztani a kenyeret velük
Meg a targoncatolást?
Amikor várnak villamos teremben
Melegszemű, jólfésült gyerekek,
Hogy magyarázzak consecutiót
És olvassak nekik Zalán Futását,
Egy kérdés rajtam átnyilall:
Nem űzne el, ha látna, innen
Jóságos mesterem,
A Trastevere Kalazanciusa,
Napfénytelen utcák közé,
Sápadtka rongyosoknak vinni Kátét
És Ábécét és embermeleget?
És amikor ülök az asztalomnál
És bongatom az édes rímeket,
És amikor márványos oltár
Lépcsőin állok aranyos palástban,
Valaki mintha hína:
Talán a Krisztus?
Az angyalföldi szükségkápolnának
Szegényes Krisztusa? -:
Ide kell a halász,
Szennyes vizeire a külvárosi ködnek!
A kérgeseknek kell a szó:
Az össze-visszarugdosott
Mostoha bárányoknak
Serege sír vagy sírni se tud már
Pásztor után!...
De hallanák-e szómat értük?
És értenék-e szómat ők?
És érteném-e őket én,
Aki nem értek semmit immár
Ezen az össze-vissza zűr-világon,
És azt a furcsa idegent sem értem,
Aki azt mondja bennem: Én...
Hirtelen erőszakos zörrenéssel megtorpan a villamos.
Az emberek egymásnak esnek, a kocsivezető káromkodik.
Mi történt?
A mellékutcákból fekete-vörös áradat gomolyog elő:
Emberek, eltorzult arcok, hadonázó karok és botok,
Vörös virágok és vörös cédulák, és egy vörös kendő egy törött boton
Szemérmetlenül táncol a levegőben.
Balra nézek: egy kancsal ember valamit rekedten ordít.
Jobbra nézek: egy zöldköpönyeges ember a könyökével törtet a többi elé.
Egy kopasz és egy vöröshajú karonfogva topog és egymásra nevet.
Kiabáló embertesthullám körülözönli a villamost.
Mi történt?
Sztrájk! Munkások! Tüntetés! Ki az utcára! és Jogot a népnek!
És egyre nagyobb és egyre sötétebb tömegek áradnak a Parlament felől.
Megálljunk!
A villamos menni akarna. Nem szabad! Zörren az ablak,
Az üvegcserepek hullnak, és az emberek lebuknak a pad mögé. Verekedés.
Le a kocsiról! Fussunk! De merre? hová?
Kődarabok surrannak a levegőben. Kirakatok vasfüggönye recsegve gördül alá.
Zörren az utcai lámpa üvegje.
Lábak dobogása. Üvöltő jelszavak, szitok és zuhanás.
Segítség!
Egyszerre végigvonaglik a tömegen egy dacos és keserű nyögés:
Jönnek a rendőrök! Attak! Fussunk!
Jönnek!
Nagy keményhúsú lovakon, magasraemelt karddal,
Összeszorított szájjal, jönnek, ügetve, némán,
Nagy, széles, dobogó sorban.
Villognak fekete fénnyel a kardok, a szerszám, a sisakok harci taréja.
Fussunk! Fussunk! Itt emberhalál lesz!
De hova fussak? És miért? Én nem vagyok a tüntetőkből!
És nem vagyok a kardosokból!
Vagy mind a kettő én vagyok?
Irgalmas Isten! Mind a kettő én vagyok?!
Fussunk! Szikrázva csattognak a patkók.
Most! Lecsap egy bukdácsoló sárgakabátos fejére a kard.
Elesik. Véres a homloka. Rohan az attak hullámrengése tovább,
Vér!
Messziről puskák ropogása kattog. Lőnek! Emberekre!
Vér!
Állok magamban egy kapubolt alatt,
Pihegek a falnak dőlve és kétségbeesetten
Próbálom egymáshoz illeszteni a gondolatokat.
Ó jaj, szegény futók!
Vér és verejték csorog az arcotokon,
És vért kiáltotok és dinamitot és hullást és őrületet,
És hány tudja köztetek, miért?
Ó, hogy szánlak, szánlak benneteket!
És jaj, ti szegény rendőrök!
Csizmába, sisakba bújtatott szegény parasztfiúk,
Kiknek kardot kell vonnotok,
Akikre száll kő és káromkodás,
És markotokon csurran a vér,
Míg odahaza tán sír a kisgyereketek és templomban reszketve könyörög értetek az asszony.
Ó, hát titeket hogy szánlak, jó testvérek!
És ti szegény, szegény nagyok,
Kapitányok, grófok, miniszterek,
Kiknek fejére zúdul minden átok,
És lelketeket égeti a vér,
Titeket is, nyomorult testvérek, ó mennyire, mennyire szánlak!
Mind, mind, mind szánlak és értlek és szeretlek,
Szegény testvérek, igavonó vakok,
Vak gyilkosok és vak öngyilkosok!
Betegséget betegebb orvossággal orvosoló balgák!
Ó jaj, sírjunk mind, sirassuk magunkat és egymást,
És próbáljuk meg gyűlölni a gyűlöletet,
És könyörülni nyomorult magunkon:
Hátha talán még megkönyörül rajtunk
A meggyalázott Isten!
És miután bezárt ajtók megett
Feltúrtam mind a könyveket,
És megtanultam, mit beszélnek
A bölcsek és a lázadók,
Egymásra-zendült szívem két felének
Imígy tartottam prédikációt:
Sírhatsz! Hiába! Lángol a vad Szüret.
Vér-gálicokkal csorgadozó nyesett
Fürtökre vár a Tiprató Kád,
Várnak a vad taposó legények.
Két ősi tipró, két iszonyú iker:
A Bűn az egyik, másik a Balgaság.
Sivalkodó kis szív-szemeknek
Mustja zuhog feketén alattuk.
Hiába lángol háborodó szemed,
Üres szemgödrük rád vigyorog bután:
A Krisztus tűzszemét se látják,
Hát a te pisla picinyke mécsed!
Hány zengő lélek sírta siralmadat,
Ó hány acélszív ökle dörömbözött
Mellük bozontos boltozatján:
S tombol a tánc, fut a vér a Kádban.
Nincsen reménység: hinni tanulj, szívem,
A nincsent hinni, hinni a képtelent:
Az érthetetlen Értelemnek
Hinni tanuld igen-es malasztját.
Az érthetetlent Értelem életi,
Rothadt szemből is bort fanyarul a must.
Övé a szőlő: és a Gazda
Tudja, miért, hogyan és mi végre!
Haj be vénes bölcsesség ez,
Ifjú szívem, haj be bús!
Könyves ész ha erre végez,
Sajgó szívnek csak kevés ez,
Ki tövissel koszorús!
Nem születtem eszme-ágyon
Elheverni álmodón:
Tenni, tenni, tenni vágyom!
Élni mért e bús világon,
Hogyha meg nem mozgatom?
Csitt, nyugtalan szív, légy szerény!
Öröködet te magad választottad:
A legkisebbet és a legnagyobbat
A föld színén.
Te választottál: jó neked!
Jól járt fölötted sorsvető-fonálod:
Hát simogasd, ahol előtalálod,
A lelkeket.
Nézd, nézd, fönt, lent: özönlenek!
Szívükön száz seb láthatatlan lángol.
Kell, hogy te lásd: azért kaptál a Lángtól
Lámpás szemet!
Lámpás szemet, orvos kezet,
Szívet, mely ég, mint Mózes csipkebokra:
Eredj és légy ütődött homlokokra
Zsongó kenet!
Földindulás! Földindulás!
A Kéz mozdult meg lábaink alatt!
Úgy jártunk rajta eddig
Akár az alvajárók,
Akár a játszó gyermekek,
Azt hittük: így, szilárdan áll,
És minden mindörökre így lesz,
És így kell lennie.
Hogy van egy pápa, százéves, Leó,
És van egy örökéletű öreg Király,
És hatvanhét és negyvennyolc a zászló,
Packáz és rubrikáz a hivatal,
A Vármegye hajdús kocsin parádéz,
A munkás népgyűléseken szaval,
A nemzetiségi izgatók hazudnak,
És emeletes szép Cunard-hajókon
Amerikába szállnak bús parasztok,
És ezer éve kél és száll a nap,
Gyémántküllőkön forog a világ.
De megmozdult a Kéz,
A mindenség megreccsent legbelül,
És minden össze-vissza tántorog.
Máról-holnapra meghalt a bizonyosság.
A holnap, a holnap vérveres
És borzadály-setét!
Valami lesz. Valami jön!
A láthatatlan, sejthetetlen Elme,
Amely mozgatja a tartó Kezet,
Valamit gondol!
Virrasszunk és imádkozzunk:
Isten valamit mondani akar.
Dalt, dalt riadjon hangos ajkunk!
Sírtunk, susogtunk eleget!
Sipogó, szürke verebektől
Tanultunk nyálas éneket.
Ritmust immár hadd adjon egyszer
A mennykő és a fergeteg.
Vén katonák közt pap vagyok.
Szürke mellemen keskeny stólám
Egy-egy sóhajtól megsajog:
– „Húsz éve gyóntam!” – „Harminc éve gyóntam.”
Bűzös barakk, levegőtlen sarok.
Penészes szalmazsákon görnyedek.
Közöttem és a kártyázók között
Egy felakasztott sáros köpenyeg.
Harapni lehet füstöt és ködöt.
Este van. Tél van. Hideg van. Sötét van.
Ülök, zsibbadtan, félnap óta egyben,
És hallgatom a félhomályban, félaléltan,
Barázdás arcokon a könnyek hogy görögnek,
Deres bajusz alól amint elődöcögnek
Nehéz szavak, szégyenlősen, rekedten:
– „Hát volt az is!” – „Bizony, a nélkül nincsen!”
Odahaza most duruzsol a kályha,
Itt is, ott is, akiket szeretek,
Már készülődnek éjszakára.
Az egyik: sóhajt, ahogy ágyba tér,
S fia életét Istennek ajánlja.
A másik helyre rakja könyveit
S a Matutinumot anticipálja.
A harmadik, negyedik, ötödik
Már megtanulta a holnapi leckét
És most készíti kis füzeteit.
A szomszédban emitt
A két hadnagy-lakótárs is lerakta
Sártól nehéz, nagy bőrlábszárait.
Az egyik ír és állományt jelent,
Másik feledi a gyertyás jelent
És sárgatáblás regényébe mélyed.
Itt is, csak túl a köpenyegfalon,
Szalmazsák-széken, láda-asztalon,
Röhög, kártyázik és füstöl az élet.
Én meg csak ülök a barakk zugában,
És nem is érzem, hogy fagyos a lábam,
Észre sem veszem, hogy a könnyem
Hideg fonálban csordogál,
Mikor egy-egy öreg magyarnak
Kemény melléből fölzihál:
„Jaj, lelkiatyám, nagyon-igen bánom.”
Amikor tetszik, hogy próbára vess,
Mikor mindent kegyetlen köd fedez,
Amikor lelkünk elszürkül a portul,
Amikor minden visszájára fordul,
És megfakul a földi szeretet,
És úgy állunk a Minden közepett
Egyesegyedül, s már-már görnyedünk:
Kegyelmes Isten, angyalt küldj nekünk!
Sok-sok millió testvérszív sajogtát,
Haragos Isten, hadd hozzuk eléd.
Szüntesd az Ostor rettentő suhogtát,
Mondd, mondd, Uram, már, ó mondd, hogy elég!
Egy anyaföld sír száz sebben alattunk,
Millió szívek egy vágyra virradtunk,
Egy szó szaggatja mellünk és agyunk.
Soha-soha még így rá nem riadtunk,
Hogy milyen nagyon testvérek vagyunk!
Ferencvárosi teherpályaudvar,
Nagy marhaszállító vagón.
A padlatára hintett szalma közt
Fáradtan fekszünk, tíz cserkészfiú.
Ma éjjel mi vagyunk inspekciósok.
Negyedórája, hogy elcammogott
A legutolsó menekült-vonat.
Elszállítottuk sebesültjeinket,
Az éheseket megetettük,
A szomjasokat megitattuk,
Az állatokat elláttuk alommal,
Megfutottuk a megbízásokat,
Most két órát pihenhetünk:
Hajnalig nem jeleztek vonatot.
Fekszem, hanyatt a ritkás szalma közt,
Egymagam ébren, nem tudok aludni,
Kemény a padló és a szalma szúr.
Keményebben szorítja mellemet
Fásult kérdések durva markolása.
Élesebb tőrrel szúrdal szívemen
Keserűség alattomos nyílzápora.
Fekszel, lihegve, lázas-éberen,
Penészes szalma-vackon, és körötted
Az eszelős emberiség
Ágyúzenére, zörgő csontzenére
Haláltáncot kereng!
A föld szívébe véres árkok ásnak
Pokol-csatorna-hálót,
Vérnek, halálnak, bűnnek, kárhozatnak.
Tűzontó gyilkos szekerekbe fogják
A boronáló, békés barmokat,
Jámbor parasztok gyilkolni dühödnek,
Templom szívét, Isten harangját,
Gyilkolni küldi a győzelmes ördög,
S a Két Kőtábla mind a tíz bűnét
Törvény avatja káromló erénnyé.
Nyugat síkjai, Kelet hegyei,
Észak mocsara, Dél kőszikla-pokla
Magyar testekből vonnak takarót.
Magyar véren részegszik a világ.
A véres orkán őrült forgatagja
Szétfújja ezt a kismaroknyi fajt.
E magaontó, bűnös, drága vért,
Mely eddig vétkes cseppenként szivárgott,
Öngyilkos késen, most téboly-toron
Akószám issza semmivé a föld.
Jaj, elfogyunk, jaj, meghalunk!
Magyarság árva mécse, jaj neked!
Kitárva rád két iszonyú torok:
Vad ellenség és óriás barát.
Olyan mindegy, hogy melyik fújja el
Szegény, sápadt, halódó mécsbeled.
A hóhér Sátán vágószéke tárva.
A levegőben láthatatlan Ostor
Csattogva hajtja négy égtáj felől
Falánk torkába, vége-nincsen árban,
Az édes szép virágos életet:
Pufók fiúk, karcsú fiatalok,
Fontolt férfiak, ingóléptű vének,
Bekötött szemmel, egymáson tiporva
Tülekszenek az égő Híd felé.
Veres kórusban sír a föld utánuk:
Igavonó, nehézkes asszonyok,
Riadtszemű, vérszegény gyermekek,
Szántatlan föld és születetlen élet,
Eltemetett múlt és halott jövő.
Miért? Miért? Ki tette ezt?
Kinek agyában kelt a gondolat?
Ki forgatja a szörnyű Kereket?
Ki áll a Gépnél? Milyen iszonyú
Generális gyilkos pálcája jár
A fekete-vörös térkép fölött?
Mi ez? Miért? Mi végre?
Jaj, nem tudom! Jaj, semmit sem tudok!
Csak azt tudom, hogy nem tudhatja senki,
És hogy hazudik, aki mást beszél!
Csak azt tudom, hogy van egy Gondolat,
Mindenestül nem-ember-gondolat,
És abban egy a kezdet és a vég,
A Honnan? és a Hogyan? és a Mért?
És ami nekem őrjítő setétség,
Abban a gondolatban napvilág.
Csak azt tudom, hogy van egy Akarat,
Ő akar mindent, ami akarás,
Ő akar mindent, ami akaratlan,
És ez az Akarat a Kell!
És ez az Akarat az Így jó!
És ez az Akarat az Amen.
És én akarom, amit Ő akar.
Fiúk, hajnal van! Kondul a harang.
Itt az új vonat, új nyomorultakkal!
Sebesülthordók, küldöncök, üdítők,
Sorakozó! Szolgálatban vagyunk!
Gépfegyver kattog az ablakom alatt.
A katonatisztek sapkájáról az utcán letépik a rózsát.
Részeg folyamőrök, nagy sállal a nyakukban, rekedten kiabálnak.
Gyerekek ijedten lapulnak a falhoz.
Néptőrvények óriás betűi rikoltoznak plakátokon.
Az emberek sort állnak a szakszervezet irodája előtt.
Megállt a vonat és elfogyott a liszt.
Szuronyos Mannlicherrel virrasztunk éjjel a ház folyosóján.
Forradalom! – muzsikál telkemben a szó,
És Petőfi-versek ritmusa pattog kimerült agyamban,
Danton óriás árnyéka sötétlik a falon,
És Kossuth átillás alakja karcsúsodik szószéken elém.
A másik folyosón anyám éberen mered ágyán a sötétbe,
Az éhségtől álmatlanul.
És arra gondol, hogy én is éhezem.
A néném tegnap a rettegéstől az ablakból akarta levetni magát.
Az öcsém zsákot cipel a rakodóparton.
És az apáca-húgomat ki tudja mikor rántják fel az oltár lépcsőjéről.
A Dunaparton egy katona, csak úgy legénykedésből, a levegőbe puskáz,
A szomszéd faluban most verik agyon a jegyzőt,
És a kiürített Csallóközbe lassan szivárognak óvatos cseh portyák.
A század méhe mélyről háborog.
Uralkodnak új diktátorok.
Az Országházán veres lobogó.
A pincében sok csendes lakó.
Kassa piacán vörös már az őr.
Jön a Szovjet a Kárpát felől.
Új király ül a Dunapalotán,
S az Egyetemen új tudomány.
A főnökünk egy faragólegény.
Töltött pisztoly mind a két kezén.
Szeme villogja, hogy elmebeteg.
Vacsoránk két hónaposretek.
Féltízkor fénynek ki kell húnynia.
Lenn, urunknál, áll az orgia.
Most ellenforradalmár a nevünk,
És egymással nem beszélhetünk.
Ma élünk még: nincs más helyünkbe még,
De a sorsunk ki van mondva rég:
Szentségeid ha nem hajítod el,
A nap alatt nincs számodra hely.
Ődöngök egymagamban
A fél-kihalt Körúton.
Oly árva most a Város!
Lehulltak a redőnyök
Az üres üzletekre.
A kávéházi villany
Nem csillan hívogatva.
Ásít sok asztalával
A vendéglők kopárja.
Az emberek sietnek,
Viseltes a ruhájuk.
Mindenki proletár lett!
A régi Budapestnek
Visszája most, amit látsz,
Az élet bús fonákja.
Lám, gondolom magamban,
Így fest, ha benne úszol,
A Nagy Történelem!
Ó milyen borzasztó, hogy nem lehet szeretni
Ezt az új világot!
Hogy megint csak vér és megint csak gonoszság
És megint csak butaság:
Megint a régi átok.
Amikor béke volt és üzlet és gyönyörűség,
És olajos volt a Masina kereke,
Én nem találtam a helyemet benne,
És úntam a tomboló táncot,
Mert láttam a sok rosszat és a kevés jót,
És láttam a lelkeken a láncot,
És nem tudtam belenyugodni,
Mert nem tudtam ülni a hintón
És nem tudtam a kereket ugatni,
És fájt a kor és félrevonultam
Mint morgó remete.
Most új Ige van és fennen trombitál.
Ó gyönyörű harsonaszó!
Hogy fojtsuk meg a rosszat,
És mindenkié legyen a jó.
Ó gyönyörű harsonaszó!
Miérthogy szó vagy és nem való!
És mért vagy vérivó!
Merthogy úgy vijjogsz végig a világon,
Mintha verné a harangot
Lángbaborult város felett
Őrült harangozó.
Ó hazug-új világ!
A régi undor fojtogat.
Te engem kitagadsz,
És én kiköplek a számból
És leverem a porod a ruhámról
És leszek újra gőgös-maga vándor,
Keserű-tiszta remete.
És néha fütyörészni,
Dalolni volna kedvem.
Hurrá, nekem be jó most,
Hogy semmim, semmim sincsen!
Úgy járok a világban
Egy-puszta életemmel,
Kincsem csak egy: a lelkem.
Vegyék hát el, ha tudják!
Hát bántsanak, ha tudnak!
Hát űzzenek világgá!
Az ég enyém akárhol,
A föld anyám akárhol,
Az ember itt is, ott is,
Csak testvérem, barátom.
És jó lakás a lelkem:
Amit beletanultam,
Amit beléneveltem,
Amit belédaloltam,
Az cserbe nem hagy engem.
Mit bánom én a Kommünt!
Isten szabad szegénye:
Mint a ganéjt az útból,
Úgy rúgok el magamtól
Tőkét és Forradalmat!
Csak kettő kell nekem:
Az Isten és a lelkem,
És az enyém, erősen!
Most látom csak, mi gazdag
Királyi koldusságom!
Hurrá, be jó nekem!
Ó nyári vasárnap reggelek!
Ó fecskék friss zenéje!
Anyámmal a kastélykerten át
Megyünk misére.
Kezében öregszemű olvasó
S egy nyűtt Elmélkedések.
És minden ember ismerős,
Amerre nézek.
És minden ember ránk mosolyog
És ránkköszön utcahosszat.
Mindenki kapott már tőle jót,
És senki rosszat.
Ha írni kell idegen levelet,
A jótanács ha drága,
Ha elfogyott a liszt, a zsír:
„Majd ád a Sík-naccsága!”
Kis árvákért ki tudja más,
Lábát térdig lejárni?
Beteget más virrasztni ki fog,
S halott szemét lezárni?
Házak és szívek titkai
Előtted nyitva régen.
De mit tudják az emberek,
Mi vagy te nékem!
Mit tudják azt az emberek,
És el hogy is beszéljem,
Hogy anya és testvér és barát
Vagy egy személyben.
Hogy a szememből olvasod,
Mit volna szeszélyem ennem,
De ragyogsz, ha kigyúl a gondolat
Szikrája bennem.
Hogy testem lágy párnája vagy,
És lelkem ihletője,
Isten forrása: életet
Iszom belőle.
Lefolyt a vér, lefolyt a borzalom,
Széttört a Pőröly,
Ásít, böfög a régi unalom:
Megint előlről.
Tápászkodik az ócska váz is:
A régi Frázis,
És gyilkol is és furulyáz is.
Ó jaj! a régi taposómalom
Penészes lisztet őröl!
Járt Trianonban:
Vérig tépte a szégyenostor.
Három birodalomban
Tapossák, irtják irmagostól.
Már sírna siralomban
A Krisztus nagy szívére vissza,
Mert nincsen út más:
De tizenegy a Júdás,
És csak egyetlen az Apostol!
És annak is szavát a sivatag felissza.
Ezen a népen
Jaj! nem lehet segíteni!
Ezt, ezt hiába
Akár keresztre feszíteni!
Ezen a népen
Tán átok fekszik, isteni!
Ki mondja meg,
Kinek rakódik ravatal?
Ki mondja meg,
Az Isten mit akar?
Ki mondja meg,
Minek a földön a magyar?
Talán,
A Világszámadás során,
Ez az, amit a Számoló reámért:
A veszendő világért
Tán ő lesz áldozat!
És ami most van, – ez talán
Ez már a kárhozat.
[jegyzet]
Ez itt Tömös. A 76-os őrház.
Rajt nagy betűkkel Timisul de Jos.
Előtte áll vörös-kék sapkadísszel
Marci bácsi, komoly gyergyói székely,
Az itt felejtett vén vasúti őr.
Ez itt Tömös. A 76-os őrház.
Egy rozzant viskó. De rányílt szememben
Az ócska ház most óriásra nő:
Megalázott nagy síró kapuvá.
Jön, tódul rajta búgó síneken
A hegyekből a bocskoros Kelet.
Jön a vonat. Már messziről sikolt
Az általmázolt sok magyar vagón.
Már messziről a fülembe hasít
A kiabáló hangok egyvelegje.
Jön a vonat, zsúfolva szakadásig.
Lépcsők, átjárók és kocsitetők
Nyüzsögnek lármás emberek sokától.
Mint rajzó méhek, egymás derekán
Lógnak az izzadt, elfúlt vonaton.
Itt most mindig mindenki utazik.
Valami csodálatos nyugtalanság
Hajszolja ezt a népet szüntelen.
Mindenki jön-megy, tesz-vesz, kiabál,
Újságot olvas, kézzel magyaráz,
Nevet, kacsingat, illeg és veszekszik.
Egymás hátán katrinca és kötény,
Tüsző, kitűrt-ing, bocskor, pópa-kaftán.
Havasi rétek boldog illatával
Itt egybeolvad barbár egyveleggé
Izzadt testszag, pálinka, birkabűz.
Az úri részen úribb hangzavar.
Sikoly-pirosra festett ajkakon
Francia szók sejpegnek olykor-olykor,
De sírnak itt is messziről felém
Az elcibált, cigánnyá dünnyögött,
Megalázott, szegény latin igék.
Belépsz. Káprázik, sajog a szemed:
Arany gyűrű ég piszkos körmökön,
Rongyos harisnyán hercegi cipő.
Három szivárvány színe sem elég
Leírni ezt a vad szín-bacchanált!
Kék, sárga, rózsa, zöld, piros, lila:
Kiáltó, szúró, öklöző színek.
Párizsi színek, párizsi szabás,
Balkáni ízlés, arc és mozdulat.
Keleti ritmus francia zenéhez,
Holnapi divat és tegnapi szenny.
És nyugtalan, ide-oda szemek,
Mint hogyha sunyi gőggel mondogatnák:
Úgy-e látszik, hogy milyen szép vagyok!
Úgy-e, milyen előkelő vagyok!
Az országúton, két lépésre innen,
Gépkocsi tülköl gépkocsi után.
Hirtelen-hízott, újdon uraságok,
Habzsolni sóvár bukaresti nép
Köpködi szét az ős erdélyi fák közt
A benzin jövevény szagát.
Korom, benzinbűz, autóverte por közt,
Zakatoló, pöfögő kerekek közt,
Nyugtalan, kiabáló törtetés közt
A vén vasutas csendesen kiballag,
Előveszi öreg cseréppipáját,
Megtölti szépen, lassan, gondosan,
Annak rendje és módja szerint, – aztán
Csendben kiáll az őrház ajtajába,
És hosszan, hosszan, mozdulatlan elnéz
Az erőlködő kis vonat után.
[jegyzet]
Kezed, mely most akár egy kisgyerek-kéz,
Olyan soványka, takaró kezem
Körülkulcsolja félénk öleléssel,
És áhítattal teljesen.
És a nagy csendben gyöngyöző szemed
És buggyanó szavad lesem.
Ó, hogy látom a gyér szavak nyomán...
Flórika... rózsaszínruhás, tizenhatéves,
Táncol, valcert a bolondos fiúkkal,
És elfelejti, szegényke, hogy éhes.
Flórika táncol... Oly vidám, oly édes...
Elnézi egy bozontos, morc legény is
Égő szemmel a szoba szegletéből...
Szakadt a gombja, és felső zsebéből
Kikandikál a Magyar Themis...
Tornyos ház. Ősz van. Téglás konyhapince.
Vörösen forrnak a nagy katlanok,
Zubog a két nagy üst. Nehéz az illat.
Szilvalekvárt főznek az asszonyok.
Anyuka ott ül a középen,
És ki nem fogy a kötés a kezében
S uralkodik, akár egy királyasszony.
De száguldozva, mint a vihar,
Rohanunk le a lépcsőn Bandival.
A latin leckén összemarakodtunk:
Futunk anyushoz, hogy igazat osszon.
Én vagyok bűnös, kikapok,
És az anyuka szomorú!
És zokogva szívére borulok
(Ha az anyuka szomorú,
Az élet oly borzasztó és kietlen!)
És úgy kiáltom kétségbeesetten:
„Jaj, verjen meg anyukám, csak szeressen!”
Karácsonyeste délutánja,
Ereszkedik az alkonyat.
A Ház a gyerekeket várja.
Ilma néni a nagy szatyorral
Sajtért és almáért szalad,
Anyus a harmadik szobában
Most szeleteli a halat,
A dióspatkót hűlni rakja,
És ablak közé a vajat.
Fát vet a kályha parazsára,
(Lacika, ne légy láb alatt!)
S a kis kapuból ki-kipillant,
Nem füstöl-e még a vonat?
A karácsonyfa készülődik
Az abroszlepte zongorán,
A pásztordal akkordja bújkál
A váró billentyűk során.
Fenyőfaillat lengi át
A kis szobát,
És jézuskás meleg mosollyal
A szürkületbe szétdalolja
A karácsonyfa dallamát.
És mindenhonnan visszacsókol
Ami az égi s földi jóból
Itt egy helyen ütött tanyát:
Az anyamell, az anyafészek,
Az első, legemberebb pihegések,
Élet, otthonban és melegben:
Szemetekben és szívetekben
Ti drága, drága két anyák.
Ó, fogom édes, egyetlen kezed!
Érezd te is a kezemet,
Mely most a tieden remeg:
Hiszen a tied ez a kéz,
A te húsod és a te véred.
Hogy öleli a lelkedet!
Hisz a te lelkedből lobbant életre hajdan:
Fényedből fény lett,
És szeretetedből szeretet.
Így fog egymásba mindvégig pihenni
Kézben a kéz, és lélekben a lélek,
Míg majd egyszer egy ünnepélyes
Pillanatában a kegyelemnek
Az egyik kéz egy gondolatnyira enged
És belesimul boldog-csendesen
Az Isten nagy anyakezébe
És benne egy percig pihegve pihen.
Aztán a következő pillanatban
Kinyúlik újra néma áhítatban
A másikért, amellyel egy,
És el nem bocsátja soha többé,
Míg elsimul majd egyszer mind a kettő
Egymásban és Istenben mindörökké...
Rám járt az ünnepélyes pillanat.
Az Egyetlen Kéz eleresztett.
És én szorongatom a kis keresztet
A zörgő olvasón.
És eltörik a szóm...
(Valami eltört, összeforraszthatatlanul...)
(Az Advent c. oratóriumból)
Imádunk téged, ismeretlen Isten,
Imádunk téged, titokzatos Úr,
Akinek neve homlokunkra írva,
Akinek nevét a vajúdó verejtéke sírja,
Akinek neve kísér a záruló sírba,
Láthatatlanul, olthatatlanul,
Kimondhatatlanul.
Imádunk téged, ismeretlen Isten,
Imádunk téged, titokzatos Úr!
Illatban, harmatban, csillagdalos éjjelen:
Tavasszal bimbó boldogan így terem.
(KAR: Csupa illat! Csupa illat!)
Nyögés, sikoly, verejték, vér és gyötrelem:
Az emberfia így terem.
(KAR: Csupa sírás! Csupa sírás!)
És mégis öröm! És mégis öröm!
Ember született a világra!
(KAR: Ember született a világra!)
Ki mondja meg, mi várja?
Boldog lesz-e, vagy boldogtalan?
(KAR: A végzet, a végzet írva van.)
Áldás lesz-e, vagy átok?
Poklot hoz-e, vagy mennyországot?
Kérdeni, kutatni hasztalan.
(KAR: Sirassátok, sirassátok:)
A végzet, a végzet írva van.
A végzet írva, a végzet örök,
Nem ismeri más, csak aki fenn dörög,
És írja az írást, olvashatatlanul.
(KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten,
Végzet írója, érthetetlen Úr!)
Szöcsketáncos hajnali réten, harmatmámoros éjjelen:
Így kezdődik a szerelem.
(KAR: Csupa illat! Csupa illat!)
Cukros vér és beteg holdfény, förtelem és gyötrelem:
Ezzé lesz a szerelem.
(KAR: Csupa sírás! Csupa sírás!)
Mégis gyönyörű! Mégis gyönyörű!
Kéz kézbe sóvárog örökre!
(KAR: Kéz kézbe sóvárog örökre!)
Hol a kéz, amely egybekötözze?
A kéz, a kéz, a mennyei kéz?
(KAR: A kettő csonka, az egy az egész!)
Az egy az áldás, a kettő az átok!
Ki látta, ki látta a boldogságot?
Magánál többre ki merész?
(KAR: Találgassátok, imádkozzátok:
A kettő csonka, az egy az egész.)
Hiába feszülnek a földi karok:
Csak egy az egység: aki fenn mosolyog,
Örök-egybe a kettő csak benne borul.
(KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten,
Oldhatatlan egység, foghatatlan Úr!)
Isten az ember! Az ész meg a kéz
Olympra veri a várat.
De pattan az ér, de feccsen a vér:
És tetem az ember, és dög az ember,
Akár az esztelen állat.
(KAR: Az ítélet fejünkre írva áll,
A tagló fejünkre mérve már.
A máglya rakva, az urna vár:
Halál, halál, halál!)
Minden édes vége rút,
Minden ösvény egybefut,
Minden lábnak egy az út:
(KAR: A sír, a sír, a sír.)
Minden érzés ebbe fagy
Ebbe dermed istenagy
Mind a szent és mind a nagy:
(KAR: A sár, a sár, a sár.)
De aztán!
A test el-asztán!
Mi jön aztán, mi jön aztán?
Félek, félek, félek, –
Mégis, borzongva remélek:
A lélek, a lélek, a lélek!
Mi jön aztán? Mi jön aztán?
(KAR: A Semmi! A Semmi! A Semmi!)
Nem, nem, nem! A szívem mondja:
Vagyok valaki gondja!
A rontást egy rontó rontja!
Aki alkot, tudja mért!
Aki széttör, tudja mért!
A testem mondja: a lelkemért!
A lelkem mondja:
Vagyok valaki gondja,
A vég a kezdet pontja.
A minden mondja:
Múlás, szülés, szakadatlanul.
(KAR: Imádunk téged, ismeretlen Isten.
Kezdeten, végen egyetlen Úr.)
[jegyzet]
És jönnek hozzám emberek,
Férfi és asszony és gyerek.
Az egyik mondja: Testvér itt vagyok,
Segíts!
Ha nem segítesz, összeroskadok.
Halálos csend idáig kergetett.
Elég!
Megfulladok, ha nem beszélhetek.
A másik mondja: Minden össze-vissza!
Vad labirint
Köröskörül az életem fölissza.
Két hang-iker verekszik vérre bennem:
A Nem igen ma, holnap az Igen nem.
És mind a ketten énbelőlem vannak.
Testvér, segíts!
Ints rendet és magyarázz meg magamnak!
Én vétkeim! – kiált a harmadik,
Burjánzanak, pokoli bürkök,
És vigyorog rám kaszával az ördög.
Testvér, téged a Krisztus küldött!
Mondd, mondd hogy minden megbocsáttatik!
És jönnek, négyen, nyolcan, tízen,
Véres flotta fekete vízen,
Reggel és este és minden órán
Csókolni szegény viola stólám.
Lihegve mind elém omol
A vérző, mély embernyomor:
Koldulni hullott kényes régi princek,
Apadt szemek és roskadó gerincek,
Pogányok, akiket bálványaik megöltek,
És véresmosolyú mártírok,
A siket törvény kerekébe törtek.
Eleven múmiák, emberi lárvák,
Kikből a lélek tovaszállt,
Kik virrasztanak halott ideált,
Aszott magányosok, keserű árvák,
És keserűbb, aszottabb, árva párok,
Kiknek a vére cseppenként szivárog, –
Ezer sikoly és százezer fekély:
Emberkönny- és vér-óceán, amely ajkamig ér!
És hányszor nem lehet segíteni!
Egy vérző pár. Két egymásnak való
Szép, igaz ember. „Milyen boldogok,
Milyen igazán boldogok lehetnek!” –
Örülnék nekik, messziről ha nézem:
Közelről jajszó, sikoltás, pokol.
Jó és szép minden, csak egy kicsi pont van,
Egy szabad szemmel meg sem látható
Picike pont, és abban egy fulánk,
És a fulánk szúr, a megszúrt sikolt,
A sikoltás a fulánkosba szúr,
S kétszerte maróbb és kétszerte mélyebb
A második döfés, kétszerte tépőbb
A második sikoly, s a harmadik
Megint halálosabb és gyilkosabb.
Könyörögnél az egyiknek: „Barátom,
Csak egyszer törd el a fulánk hegyét,
Egyetlen egyszer legyen, hogy ne bánts:
Másképp lesz minden!” Sírsz a másikának:
„Egyetlen egyszer tűrd el a sebet
Sikoltás nélkül, csak egyetlen egyszer
Maradj mosolygó, és örökre győzöl!”
Hiába minden: „De hát mért gyötör?” –
Zokog fel görcsös-keserűn az egyik.
„De ha ő rámsikolt!” – kiált a másik, –
„Mint egy gonosztevőre!”
Nincs tovább:
A sudaras, nagy, lombos drága fát
Tűhegynyi résen megöli a szú.
És nem lehet rajtuk segíteni!
Ó hogy az ember milyen tehetetlen!
Fiatal férfi, okos és derék.
A lelke sudár, mint egy szép fenyő,
És mégis egyre vállbahúzott nyakkal
Görnyedve jár, mintha mindenkitől
Bocsánatot kérne, hogy élni mer,
Mintha szégyellné lelke kincseit,
Szinte szánalom nézni rá. Miért?
Mert azt hiszi magáról, hogy kicsi,
És retteg, hogy ha kiegyenesíti.
A derekát, meglátják, mekkora,
És gúnyosan találnak nézni rá,
Vagy, ami sokkal szörnyűbb, szánalommal.
Hát inkább összecsuklik önmagától,
És azt mondja magában: „Ostobák,
Azt hiszik rólam, hogy kicsiny vagyok,
Pedig én tudom, hogy nagyobb vagyok
Valamennyiüknél, csak úgy teszek,
Mintha kicsiny lennék, mert mulatok
Az embereken, hogy olyan kicsik!”
És mondom neki: „Testvér, föl a fejjel!
Hisz olyan szép vagy és olyan sudár!
Hadd nézzünk föl rád! És örülj magadnak!
Mindnyájunk kincse vagy, csak egyenes légy!”
Rám néz, és megszorítja a kezem,
Szemében könny, azt súgja: „Köszönöm.”
És magában azt mondja: „Szán ez is!”
És elmegy és még jobban összegörnyed.
Ó hogy az ember olyan tehetetlen!
Azt mondja bosszúsan a harmadik
(És egyszer sír hozzá, és másszor ásít):
„Én nem tudom, mért élek a világon!
Egyedül vagyok. Megvan mindenem,
Okos vagyok, egészséges vagyok,
Nem izgat semmi és nem érdekel
Semmi, de semmi, minden oly unalmas!
Reggel fölkelni, lefeküdni este,
Napjában négyszer enni, hírlapot
Olvasni, délelőtt a hivatalt
Lemorzsolni, egy ostoba libának
Rúzsát csókolni, és négyszer hetenkint
Borotválkozni: Hát ennyi az élet?
Buta komédia! Előbb-utóbb,
De meg kell unni, s pontot tenni rá!”
„Felebarát, keress egy célt magadnak,
Egy eszmét, egy ügyet, egy ideált,
Aminek élj, és feláldozd magad.
Csak attól lesz az élet érdemes,
Ha odaadjuk. Mindegy, hogy minek:
Ha odaadtad, akkor megtalálod,
Ha feláldozod, akkor a tied!”
– „Mit erőlködjem? Hol van olyan eszme,
Amely megérné, hogy egy napra is
Föláldozzam a kényelmemet érte?”
„Szeress valakit! Egy lelket keress,
Akihez jó légy! Oszd ketté magad,
Csak aki ád, csak az kap igazán!
Nem jó egyedül! Szeretni születtünk!”
– „Kit szeressek? Engem se szeret senki!
Ej, mégis más bolondja nem leszek!”
„Gondolj Istenre! Krisztus! Másvilág!
Ego sum via veritas et vita!”
– „Az Isten majd csak meglesz nélkülem!”
Nem, nem lehet rajtuk segíteni!
Az embervolt keserű csődje ez!
Sírjunk, sírjunk, elesett emberek,
És kiáltozzunk mind, emberen túlra:
„Jöjj, szabadíts meg minket a gonosztól!”
[jegyzet]
Király,
Ki feltakart piros szíveddel állsz a vérző föld felett,
Míg mélye még féligcsitult világrengések forradalmas émelyétől
Embertelen görcsökben hánytorog,
S lábad körül az össze-visszatipratott világmezőn
Véresre-rázott emberszív-rögök vonaglanak:
Krisztus-Király, hozzád jövünk,
A mélységből kiáltunk hozzád.
Hajolj le hozzánk, halld az emberszívek sápadt kórusát!
Ezerszeres sírámmal vulkánlik feléd
Emberbűn, emberőrület és embergyötrelem.
Égő, vonagló, jaj-piros szívek:
Könnyár-kimarta képű vézna özvegyek,
Térden-kirongyolt, görbecsontú árvák,
Parázna városok és meztelen betűk
Méreg-legében tébolygó szegény kamasz-fiúk,
Sápkóros lányok, gyári pince s utca szennye közt veszendő tétovák,
Egymás torkát szorító hitvesek,
Dologtalan-halálra ítélt öklös ifjak légiója,
Sápadt zsellérek, krumplihéjas asztal mellett didergő koplalók,
Oláh padokba ostorolt öklömnyi székelyek,
Éhség-halálba hulló szótlanok
A Volga és a Ganges és a Sárga-Víz körül,
Vad börtönökben megmarcangolt mártírok:
Orosz pincékben, mexikói sortűz-puskacső előtt
És kannibálok fejbőrös karói közt,
Monstranciás processzión feléd sereglő fáradt híveid,
És féligértett vérszavak veres nyomán csordálló gyűlölők
(Testvérek, árvák, éhesek)
És minden boncok, lámák, dervisek,
(Akik kerengnek őrült fétisek körül
Vagy villanyfényben górcsövekre s rotációs ólomcsodákra hajlanak):
Imával, könnyel vagy káromkodással,
Tudón avagy tudatlanul,
Szál-biztosan avagy kígyózva kínosan,
Szökellve vagy vitetve belső golfokon:
Feléd sirallik minden emberhang, Király,
Minden emberszív minden vérverése
Egyetlen ősdalt énekel feléd:
Christe eleison,
Kyrie eleison!
Irgalmazz nekünk, Irgalom!
Mi már magunknak irgalmazni nem tudunk.
Mint őrült mozdony, melyből a gépész kihullt,
Vágtat a forró síneken, végzet-vakon,
Élő mozdony, mely iszonyodva tudja véres végzetét,
Mégis rohannia kell, megállhatatlanul, halálosan:
Útfélre vetve tetszhalott kadáverét
A gépész lelkiismeretnek,
Bomlott korunk úgy zúg elő a vég felé,
A Semmi sápadt szirtein
Szétloccsantani önmagát.
De nem halott a tetszhalott:
A megrongyolt, a félrerúgott lelkiismeret
Az útfélen rettentőn fölmered,
S mint egy lélekzet-eldöbbentő napfogyatkozás,
Az égre-földre súlyos árnya ráterül.
Felhőkbe fúrnak csonka-véres ujjai,
S minden szemeknek mindenünnen másmerre nézni nem lehet,
Minden mellben minden szíveknek nincsen dobogni másfelé:
Csak egy, csak egyfelé, amerre ő mutat,
Amerre minden mozdulásunk visszasajdul:
Beléd, ó Centrum,
Ki egymagád vagy orvosságos visszarettenés,
Megfordulás és ír és ölelés
És kegyelem és életújulás.
Szív, egyetlen Király,
Fordíts meg minket és ömöld belénk
Megváltó véred életzsongító tüzét.
Ki úr vagy miriádnyi mérhetetlen nagyvilágokon,
Építsd fel pártos szíveink piros kövéből
Emberországod templomát.
Fegyvert kezünkbe, Sabaoth király,
Hogy akiket felkentél tieidnek,
A tieid legyünk,
És választott gerincünk meg ne hajtsuk
Tekívüled megudvarolni más urat.
Bálvány-királyok, bálvány-istenek:
A telhetetlen ős-Moloch: a test,
ösztöneink faragott képei,
Csöpp eszméink vérszegény árnyai,
Koldusgőgünk fuvalgó Dágona,
S a cseréplábú szörnyeteg: az Antikrisztus Én:
Porladjon el bálványtörő karunk alatt.
Mert egy a király, és egy a pálca:
Az országló Krisztus-kereszt.
Emeld fel, ó Király, a koszorús keresztet,
S a kereszten az örök Halmok óhaját,
A Mindenség rejtelmes Fókuszát,
A minden-szív sugárzó Mágnesét,
Amelyben egy-titokba forrt
A Végtelenség és a húsos ember,
Gyémánt végzet és anyás irgalom,
És mindöröktől minden szeretet.
Ó Szív,
Királyi Szív, ki úr vagy, és a mindenséget mozdulatlan mozgatod,
És mégis egy vagy miközűlünk, Testvér, és kisded és jegyes,
Meleg, piros bor, fehér, lágy kenyér;
Ki most se nézed ráncbavont homlok megett
Ítélkező király-bosszúval
Halálba-táncos forgatag futásunk,
De mint az édes anyaszem
Simogató szigorral várja végig
A tehetetlen gyerektoporzékolást,
És korholása csókot ígér és büntetése is becéz:
Úgy vársz reánk, úgy hívsz magadhoz, úgy ölelsz:
Öleld magadhoz ezt az őrült századot,
A kisdedekért, akiket szeretsz,
A Magvakért, melyek mozdulnak a mélyben,
S a rothadás csíráztató setét ölén
Tisztább tavasznak pattogják igéretét,
Mert sejtjeikben napbanéző, hozzád-húzó emberösztön énekel;
Légy jó hozzájuk, keltető Nap, Ősmeleg!
Hadd bontsa fel rózsás fejét az új kelet,
Fagyott földünket hadd koszorúzza új kalász,
Hadd hullámozza ég felé megint a föld
Az ezredeknek ősdalát:
A Nagy Királynak, kinek minden él,
A Jó Királynak, kiből minden él,
A Szív-Királynak, kiben minden él,
Aki dícsértessék mindörökké. Amen.
[jegyzet]
Ez a világ az ördögé!
Már csak belátod?
Jaj nagyon is belátom,
De mit tegyek: mégis az én világom!
Csak szeretem ezt a szegény világot!
Eh, rúgj belé!
Maga kereste! Pusztuljon magába!
Te félreállj!
Hiszen már rúgnám rég, – de fáj!
Nekem jobban fáj! Mindhiába:
Csak az enyém, és csak az Istené!
Ej, romban régen, ami isteni!
Bolond, aki a romokon veszékel!
Evvel az élve-rothadt nemzedékkel
Már nincs mit kezdeni!
Jaj mérgezettek a kutak!
Az Isten hidege megvesz!
De indulhatnak új utak!
A Csillag Istállót mutat:
Bocsássatok a kisdedekhez!
Fiúk: kemény, szélsímogatta barackos arcok
Nagy huncut-kék és barna-mély szemek,
Óriás karimák alól mosoly-merészen csillannak elő.
Fiúk, cserkészek: úgy állnak kezükben a hosszú bottal,
Mint karó mellett a rózsatő.
Mennek nagy szeges cipővel a serkenő májusi fűben.
Kövér, nagy hátizsákból ásó kandikál,
És sportlap benne és síp és csokoládé és imakönyv.
Az egyik egy libbenő lepke után szökik a szemével,
A másik éppen vágná hátba az előtte menőt:
De a trombita szól és feszül a Vigyázz, és dobban a lépés,
És a lábuk alatt mintha mozdulna a föld.
Játszanak, lármáznak, tarka gomolyban.
A labda száll, piheg a mell, rohan a láb.
Verekednek is olykor, keserű-piros arccal,
Kék foltok a térden, az arcon,
Szaggat a tüske és vérez a kő.
Eh, véres arc, veszett bicsak, hasadt cipő: kit érdekel!
Lesz, ami lesz, előre pajtás!
Egy nagy dolog van a világon:
A rajnak, a rajnak győzni kell!
Dolgoznak. Van-e jobb játék, mint rajban a munka?
Egy vezényszó. Munkára fiúk!
Tietek a sátor, tietek az üst és tietek a tűz!
Oda lenn, a szennyes, füstös kővilágban
Most népgyűlés van és kettős rendőr-készület.
Itt a füst és szenny olyan szánalmas-messze.
Itt nem nyomorul ketté az egy:
Itt egymás mellet térdepelve,
Egy ősi-bús dalt énekelve,
Inasfiú és grófgyerek
Rakják a szent tábortüzet.
Épül a tábor. Építi a raj.
Kevesen vagyunk? Sebaj!
Csorog a verejték, liheg a mell?
Mindegy, a tábornak állni kell!
Ránk ért az est, setét a határ.
Az idegen erdőn ki tudja, ki jár?
Mind elbújtak a csillagok,
Az égen vad felleg morog,
Most kell a sátor, gyerekek!
Döngöljétek a cöveket!
Húzd meg a rudat! Szét a kötéllel!
Valami lesz, úgy nézem, az éjjel!
De hiszen csak egyszer álljon a sátor,
Aztán zúdulhat a buta zápor,
A foldott ponyvát verheti!
Ugy-e fiúk, oda se neki!
Így sírt a pusztai szél hajdanán
A volga-parti sátorok falán.
Így verhette az eső a ponyvatetőt,
Mikor Árpád álmodott Verecke előtt.
Haj, ti fiúk, setét az éj,
Az ég homlokán fekete taréj.
Mi volna, ha mink, (még messze a hajnal)
Összeállnánk, raj a rajjal,
És építenénk éjtszakára
Egy óriási sátorpalotát.
Magas volna, akár a Tátra,
És széles, mint a Hortobágy.
És megfújnánk a sátor előtt
A rajkürtön a gyülekezőt.
És minden magyar ember hallaná,
És sátrunkat sátrának vallaná,
És jönne mind, mind, csapatostul,
Könyvestül, kardostul, szerszámostul,
S mint puszta karámban nemes paripák,
Úgy bújnánk össze a sátor alatt
És virrasztanánk együtt a nagy vigiliát,
Amíg mozdul a virradat.
Az én fülembe ne nyávogjatok
Oldalbarúgott macska módra!
A munka ég, nem pazarolhatok
Percet sem pityergő anyókra.
Halottak a halottakat
Csak földelgessék napjukhosszat!
Ki sopánkodni a padkán ragad,
Harmadnapos hullánál rosszabb.
Akit lekókaszt szélütött beszéd,
A most-valóval ki meg tudja érni,
És ölbe tudja tenni a kezét,
Az vénanyó, nem Isten-adta férfi.
Hadd károgjon, ki jobbra nem való!
Vartyogjanak az undok hulla-varjak!
Akiben vér van, Istenből való,
Nekifeszíti szárnyát a viharnak.
Mit bánom én a bamba jóslatot!
Mit kérdezem, hogy foganatja lesz-e.
Élek: mozgok és mozgatok,
Bár a világ szakad fölöttem össze!
Csak a halál vár, mondod, a csatán?
Az ítélet már írva áll fölöttünk?
Rabszolga sandít zsold és konc után,
Mi a mártírok magvából születtünk!
Patkány fusson, ha sülyed a hajó,
De én legyek a födelén utolsó:
Égresikoltó, végső rádió!
És az óceán legyen a koporsóm.
Nem a halál a legnagyobb erős,
Meghalni jobb, mint hullamódra élni!
Lélek törvénye: harcol, aki hős,
És alkot, aki férfi.
Ez a törvény, és nincs tovább.
Teszem a magamét. És ez a minden.
Lesz ami lesz. Esnek csodák.
És él az Isten.
Életem útja közepén
– Ó ezt az édes utat hogy szerettem! –
Akit az Isten küldött, hogy akarjon helyettem:
Új utat írt elém.
Még nem is értem, hogy kerülközött.
Csak tapogatom magam a talárban,
Akár az egyszeri szabó a bálban,
Mint Saul a próféták között.
Vonogatom a vállam,
És hümgetem, furcsállom a fejemben:
Hány ember volna boldog a helyemben!
Hány volna hétszer különb ide nálam!
Én nem kerestem, Isten látja lelkem!
Nekem jobb volt a gyerekek közt
– Verebecskének verebek közt –
Bukfenceznem és csiripelnem.
Itt komolyan kell szóljak komolyoknak:
Ülök egy nagy magas katedrán,
Sok várakozó szem mered rám,
És óraszám sem mosolyognak.
Az öreg Házat csak-csak visszasírom,
A gyökereim ott eredtek,
Ott szerettem és ott szerettek.
Ott, ott magától szólt a sípom.
Ez más világ!
Más életek másképp zenélnek!
Sok eső kell átültetett gyökérnek,
Míg forran új csírát.
Ej, ahogyan van, úgy a jó!
Durcás gyerekképp mit ficánkolódom!
Aki átplántált ilyen kurta módon,
Legjobban tudja, mi nekem való.
Ami dolog, majd csak eligazítom:
Tudok úgy, mint más, a kaszához én is,
Amilyen másé, lesz az én kepém is,
És kebelemben itt a régi sípom.
És lesz a lelkekben is otthonom!
Jó ember itt is van elég,
Aki a szívét tárja ki eléd,
S csak megérzik, hogy a szívem hozom.
Hát vállalom, amit a sorsom ad,
Csak kettőért könyörgök Istenemnek:
Uram, csak szívem maradhasson gyermek,
És el ne vedd a sípomat!
(Szeged)
(Gyermekeimnek)
Életem koszorúja, drága lelkek,
Élő virágok, Isten szépei,
Kiket egyenként úgy adott nekem
Játékos kedvvel, ingyen kegyelemből,
Hadd teszlek most le csendes áhítattal
A lépcsőre a Legszentebb elé.
Hadd nézlek boldog meditációban:
Legyetek ma is mint olyannyiszor,
Lompos lelkemnek exercicium.
Akik annyiszor gyóntatok nekem,
Most nektek gyónok én. Nem bűnöket,
(Atyjáról gyermek föl nem éri ésszel,
Hogy lehet rossz is, aki neki oly jó)
Én a csodákat gyónom, a csodákat,
Amiket általatok ad nekem
Mindennap Isten, amiket ti adtok,
Amik ti vagytok énnekem.
Ti vagytok nekem a hús és a vér:
Az életet tapintom rajtatok.
Barlangban ül a Plátó embere
Hátával fordul a világ felé
És csak a szájnál égő tűzön át
Barlangfalára ingó árnyakat:
Ködképeit szemléli a Valónak.
Hozzám, barlangom áldott hűvösébe
Nem árnyak lengnek: eljött a Valóság.
Ti, mint a sorsos Szentiván-tüzén,
A félős lángon átszökdöstetek,
És elvetvén az árnyak fátyolát,
Megmutattátok hús-vér lelketek:
Élő, pihegő, véres életet.
Milyen gazdag vagy, élő koszorúm!
Ebben a csendes kis virágcsaládban
(Nem ember keze válogatta egybe!)
Az embererdő minden színe itt van:
Férfi és asszony, gyermek és öreg,
Pap és ifjú és özvegy és apáca.
Ó én parányi univerzumom!
Ti vagytok az én eleven könyvtáram,
Pszichológiám, pasztorálisom,
Laboratóriumom, klinikám,
Csillagvizsgálóm, világkábelem:
Az emberiség idegrendszerében
Nincs rezzenés, mely át ne futna rajtam
Szívembekapcsolt ereiteken.
S ti vagytok nekem a Negyedik Szentség:
Lelki-tükör és erős-fogadás.
Ó hogy érzem az égő parazsat,
Amit csüggedt fejemre gyűjtötök!
Jöttök hozzám és mea culpát mondtok:
És én ülök a Székben görnyedezve
S adok bűnökre abszolúciót,
Amik feketén ülnek rajtam is.
Jöttök, tanácsért, járatos atyához:
És én levájok agyamba, szívembe,
És a fenékről hozom fel a választ,
Véremmel írtat, amit annyiszor
Kellett volna már mondanom magamnak,
Ha mertem volna kérdést tenni arról,
Amit vérig szánt szavatok ekéje.
És jöttök, jöttök kézcsókkal köszönni
A jót, amit kezemből kaptatok,
Együtt örülni jöttök boldogan
A szépségen, amely kannám nyomán
Kinyílni serkent belső kertetekben.
És én már szívnám az új illatot
Alázatos önérzet örömével,
És már hangolnám a himnuszra lelkem,
De hirtelen csak enmagamra hull
Tekintetem, és látom megriadva
Én öntözetlen, össze-visszagázolt
Hernyók-kikezdte gyümölcsösömet:
És fönnakad a nyelvemen a szó,
És szaladok a szerszám-kamarába
Kertészollóért, kannáért, kapáért,
Mert nincsen órám, veszteni való:
Hogy mehetek a menyegzőre majd,
Ahol az én háznépem lesz a násznép,
Ha valamennyi között egyedül
Énnekem nincsen menyegzős ruhám!
Aki meg nem jön, aki elkerül,
És nagy távolból szégyenkezve-formán
Csak lopva néz felém, hogy elkerülje
A szememet, – ó nem is sejti tán,
Hogy pillantása éles nyíl nekem,
Mérgezett nyíl, a lelkifurdalás
Vesékig égő vad savába mártott.
Miért hogy elkerül? Hogy nincs bizalma?
Fáradt? Vagy megriadt? Vagy megcsalódott?
Föltéptem tán egy forradó sebét?
Vagy nem volt elég az elmélkedés:
Az orvosság a bajhoz nem talált?
Vagy türelmetlen voltam a beteghez,
Akire visszajárt a régi láz,
És most úgy érzi, hogy úgyis hiába?
Azt hiszi tán, hogy közömbös nekem?
Nyilván nem szólt a szeretet belőlem,
Vagy dadogott. Korán fáradtam el!
Nem voltam állhatatos az imában
S a virrasztásban érte! Menni kell,
Utána menni, vissza-hazahozni!
Vagy várjam csendben, míg megjön magától,
És kezdhetem előlről?
Akkor is,
Ti akkor is mellettem állotok.
Amikor Mózes állott a hegyen
S imádkozott kiterjesztett karokkal:
Az ő népének állt a győzelem.
De amely percben karja elhanyatlott,
Fordult a harc, és Izrael futott.
És akkor eljött Hur és Józsué,
Aláfeszültek a fáradt karoknak,
Megtámasztották a csüggedt imát,
És Mózes végig, naplementig
Állhatatos volt, és győzött a nép.
Így állított az Isten minket is
A harc fölé, a szédítő oromra
Hamar hanyatló, hűtlen karjainkkal,
Szegény, kicsiny, félig-se-szenteket.
Ó ti tudjátok, mennyit küzdenek
A ránk-fonódó Isten adta lelkek,
Milyen kétes és milyen messze sokszor
A győzelem, hányszor aláhanyatlik
A küzdő karja, s hányszor belezsibbad
A kislelkű nem-Mózes az imába!
De köztetek, ti drága szent-család,
Akad egy mindig, aki odalibben
És megtámasztja lankadó karom
És megsegít együttimádkozással
Embererőnél állhatatosabbra,
Usque in finem, lélekszakadásig.
Ó majd ha üt a végzetterhes óra,
S oda kell lépni vonakodhatatlan
Az Utolsó Gyóntatószék elé,
És kérdi majd a Bíró: Mit hozok? –
Énnekem nem lesz fölmutatni másom,
Csupasz kezemben kis kettőt viszek:
Egy repedezett gyerek-bodzasípot,
És ezt a drága emberkoszorút,
Amit még csak nem is magam kötöttem,
Csak óvtam, csak ápoltam, csak szerettem,
És semmi másom! – Ó, úgyis tudom
Mit mond erre az igaz Gyóntató:
A sípot a magad kedvére fújtad:
Ebben elvetted a jutalmadat.
A virágokat én adtam kezedbe,
S illatuk széppé tette életed:
Ezért az érdem őket illeti.
Ha mégis mostan jobb oldalra léphetsz,
(Ó mégis, hátha hozzáadja ezt is!)
Nem teszi más: egy leheletnyi illat,
Mely róluk érted föllehelt az égbe,
S amely megérzik most is lelkeden:
Mert aki mindig virágokat ápol,
Csak megmarad az ujjai hegyén
Egy leheletnyi ismeretlen illat,
S a mennyország legalsó lépcsejéig
Ez az egy csöpp illat is fölemel.
[jegyzet]
(Alszeghy Zsoltnak)
Azt mondod, testvér, hogy nem érdemes!
Kihalt faluban minek a harangszó?
Minek az ének rokkant regimentnek,
Ahol dezentor a java legénység,
A többi kullog, bélyeges tudattal,
És nincs egyébre vágya, mint aludni
És enni, és nem-lenni katona.
Ahol a zászlót kapcára metélték,
És nem ismernek egyéb muzsikát,
Mint duhaj nótát s vénasszonysipítást.
Húzódjunk félre (mondod) már az útból,
Köveknek kántáló apostolok.
Jöjjenek azok, akiket kívánnak;
Ébresztők helyett a gyújtogatók,
És gyújtsanak, pusztuljon, ami rothadt,
Úgyse kár érte! És ha beleég
A nagy tűzvészbe az is, ami Szentség,
Legalább veleégünk, legalább
Ha nagyszerű nem is lesz a halálunk,
De mégsem kell megvetni minmagunkat.
Mondod keserűn. De a két szemed
Ellenemond a keserű ajaknak.
Az életed, amelyet odaadtál
Amaz Oltárra égő áldozatnak,
A két karod, mely most is érte fárad,
Míg a tagadás vérzi ajkadat:
Hangosan tagadják a tagadást.
Ezt a nemet nem lázadás üvölti:
Ezt a szeretet sírja, nem a sértett,
De a szerelme tárgyáért jajongó,
A vérrel verejtékes szeretet.
Ó szeressük is, testvér, ezt az árva
Kitaszított szegény Hamupipőkét!
Ha még mi is, öten-hatan, utolsók,
Átesküszünk a két gonosz leányhoz,
Szegény kicsi végképp szemétre jut.
A nagyok, kik öngyilkos jóhiszemmel
Heverésznek a gőg vak nyoszolyáján,
Vagy jóravaló restség kerevetjén,
Meg sem látják szegénykét a suton
És inaszakadtak leszállni hozzá,
(Az egyetlenhez, aki még talán
Tud adni jó szót holnap is nekik
Közelgő koldusságuk éjszakáján!)
A kicsinyek meg... Ó elvész a nép,
Amelyik tudomány nélkül való,
Ha meg nem fogjuk ártatlan kezét,
És el nem visszük a forráshoz őket,
Hogy igyanak, hiszen még azt se tudják,
Hogy szomjúság az, ami gyötri őket.
Elhagyott templom papjai vagyunk.
A nép, amelyhez fiatalon küldtek,
Idegen istenekhez tántorult,
Csak egy öklömnyi ministránsgyerek
Maradt eljátszani a csengetyűvel.
Ó de mi csak meghúzzuk a harangot
És felöltjük a súlyos kazulát,
Régi királynék ujja-hímzetét,
És bemegyünk és mondjuk a misét,
És cselekedjük emlékezetét
Mindennap Annak, aki rendelé.
Nem ember dolga, Isten dolga ez!
Ha más nem hallja senki, hallja Ő.
Ha nincsen ember, aki térdre hulljon,
Angyalszárnyaknak érezzük suhogtát
Magunk fölött az Úrfölmutatáskor.
Ha nem mondja Dominus vobiscumra
Senki az Et cum spiritu tuo-t:
A mi lelkünkkel csak itt van az Isten
S utána jár az ő lelküknek is.
Ha nevetik is, övék a misénk,
Ha átkozzák is, áldást hoz nekik.
Ó mondjuk, testvér, mondjuk a misét,
Van miért mondjuk! Van, aki velünk van
Minden napon, világ végezetéig.
Hisz tudod testvér (ej, magunk között
Minek tagadjuk!): süllyed a hajó.
Ez a rozzant, vén Európa-bárka
Addig irtotta legénysége színét,
Addig gyilkolta kapitányait,
Addig baltázta önnön padozatját,
Addig aludtak a kormányosok:
Léket kapott eltömhetetlenül.
Árad a szennyes sósvíz. Hasztalan
Gép és szivattyú: süllyedünk! De hagyján,
Nem nagy kár érte! Ami drága volt
A rakományban, régen kidobálta,
És ez a rozzant vén jószág sokáig
Már úgy se bírná a kalózkodást:
Ifjabb hajók járják az óceánt.
Hát Isten neki, egyszer halni kell!
Hallod testvér, hogy csendesedik ott lenn
A szalónban a rekedt grammofon?
Hallod, milyen halálos lett a csend?
És odatúl a csónakok felől
Hallod az őrjöngő tülekedést?
Azelőtt régen, kemény kapitányok,
Erős hadnagyok revolverrel álltak
És tartották a rendet. A legénység
Értő parancsra dolgozott halálig,
És a parányi mentőcsónakokban
Megmenekült az utasok java.
Most rég legyilkolták a tiszteket,
Nincsen vezényszó, nincsen céltudat.
Pálinkáshordók üresen görögnek,
A fedélzet a vértől sikamós,
Egymást gázolja őrjöngő tömeg,
Egymás után merülnek el sikoltva
Az őrült módra túltölt csolnakok.
Nincsen segítség! Nincsen józan ember
Rajtunk kívül az elítélt hajón!
Testvér, magunk állunk a rádiónál
És szórjuk szét a négy égtáj felé
Végső szavát egy süllyedő világnak,
A csupasz lelkek hördülő imáját.
Ki törődik a süllyedő hajón
A veszendő lelkekkel kívülünk!
Mink, mink, kik soha mással nem törődtünk
A lelken kívül, most ez a mi percünk!
Ezért a percért volt szükség reánk,
Ezért a végső, egyetlen dalért!
Mert ez a dallam örökkévaló.
Amikor ember és hajó
Régen korhad a moszatok között,
Ez a dallam még élni, szállni fog,
Óceánok és jéghegyek fölött,
És átüvölt a viharok zenéjén
És átharsog az ezredek zúgásán
Világokon és világsírokon,
Úgy sírja fel az égiek felé
A hulló ember végső sóhaját,
A csodaváró meztelen imát:
Mentsétek meg lelkeinket!
Mentsétek meg lelkeinket!
(Balanyi Györgynek)
Vasútról jövök, késő este van.
A pihenő ház setét, hangtalan.
De a folyosó végén enyhe vékony
Fényecske néz rám ajtóhasadékon.
Valaki vár ott, nyílt ajtó mögött,
Valaki, aki tudja, hogy jövök,
És tudja, hogy bár haza éjfél vetne,
Az első utam csak hozzá vezetne.
Most ül a sárga lámpa-kör felett,
Sasszeme Giotto képére mered,
Hol a Hatszárnyú Férfi a sugárral
A Poverellót most szegezi által.
Forgatja súlyos fóliánsait
És édes Umbriáról álmodik,
Hol Leó testvér, Isten barikája,
San Damianóban zörget éjszakára.
Belépek. Lámpaellenző mögül
A Dante-orr az ajtónak szegül,
És a belépőt pattogón fogadja
Zsémbes kötődés tréfás zuhatagja.
Ó, milyen kedves ez a hang nekem!
Egy negyedszázad óta szeretem.
És kél a válasz, testvér nóta-nembe:
Két összeszokott iker szablya-penge.
Aztán, hol jártam? elmondogatom.
Mi volt Gödöllőn, meg a vonaton?
Ő meg, hogy valamit ki ne feledjek,
Minden századik szavamra szól egyet.
De üt az óra; az éjfél közel.
Gyerünk, gyerünk, anticipálni kell!
Búcsúzom is már, csendes éjszakára,
Hiszen a hajnal oltárnál találja.
Ó, be jól esik gondolni reád,
Te igaz ember és igaz barát,
Maurinus elme, szent Ferenc szívével!
Az Isten áldjon mind a két kezével!
[jegyzet]
A legfelső emeleten
Van egy fehér folyosó,
Fiatalok kacajától
Olykor visszahangozó,
Másszor ifjú meditálók
Halk sorával koszorús:
Ott egy igénytelen ajtón
Huszonkettes numerus.
Benn a négy fal szűk körében
Csontroppantó fapadok,
Nagy kereszt, s a Sanctus Pater
Gyerekek közt mosolyog.
Ablakon át integetnek
Lombfüzéres szép hegyek,
Benn virágos férfiszívek
Mosolyognak meleget.
Itt, mikor a munka fogytán
Békés este alkonyul,
Jóbarátok kis csapatja
Meghitt körben megvonul.
Itt is három, ott is négy-öt
Üldögél a fapadon,
És az érzés és a szellem
Szétcikázik szabadon.
Most az égi Gondolatnak
Bontakoznak szárnyai;
Egy-egy szóra hallgatás kel,
És a csendet hallani.
Másszor fönncsapong a jókedv,
És a lélek fölzenél,
Nóta cseng és élc patakzik,
És a serleg sem henyél.
Szóba jár az ország dolga,
És a Kaptár gondjai,
Méhesének zsenge mézét
Kiki dúsan ontja ki.
Egyik itt a másikának
Sok hibát szemébe mond,
És az együtt-hallgatásban
Elsimul a durva gond.
Ó, mert szívben régen egy már
Ez a kis testvér-csoport:
Súlyos évek próbalángján
Véridőkben egybeforrt.
Kéz a kézben, szív a szívvel
Álltunk itt e szent helyen!
Ujjainkat összefűzi
Egy darab történelem.
Ó, legjobb imádba foglald
Ezt az áldott drága kört!
Ennyi kalos-kagathosnak
Hol veti mását a föld?
És a zsoltár méze csurran
Áhítattal ajkamon:
Ecce fratres habitare
Quam iucundum et bonum!
[jegyzet]
Tudod, mióta árvák lettünk,
És köd előttünk, köd megettünk,
Te maradtál magad nekem:
A föld azóta idegen.
Azóta e világi élet
Egy árnyalattal feketébb lett,
És hűvös minden arc nekem,
Csak te maradtál melegen.
Tudod, hogy így maradtunk ketten;
A többi szerteszéledetten
Éli a maga életét:
Csak itt nálad nincsen setét.
Ha együtt így kéz-kézben űlünk,
Még alig is ment el közűlünk:
Még melegszünk a melegén.
Ó maradjunk így, te meg én.
Hisz mintha most is hína minket,
És összefogná kis kezünket,
Mint annyi boldog éven át,
Hogy mondjuk az Úrangyalát.
Így, így maradjunk mindig ketten,
Szent árnyékától meglepetten,
Amilyeneknek Ő szeret:
Két szép, imádkozó gyerek.
[jegyzet]
Milyen szóval szeresselek?
Az atyafiság nemcsak vér közöttünk:
Isten előtt atya és fiú lettünk,
Mert lélek szerint én nemzettelek.
Emlékszel a kis vézna fiúra?
Pici voltál és fázó és beteg,
Mikor anyád a tenyeremre tett:
Animula blandula vagula.
És most – ó talán meg sem ismernélek,
De napról-napra láttam a csodát:
A gyám karókat hogy sudárlod át
A test háncsain hogy nő túl a lélek.
Lebéklyózottan, béna kötelek közt,
Szép szabad lélek, épeknél egészebb
Derült homlokkal hordozod a részed,
Felnőtt ember a sok rokkant gyerek közt.
Két emberrésznyit tűrsz és dolgozol,
És hallgatsz és gondolkodol és értesz,
És egyengeted, ami érdes,
És vigasztalsz és nem panaszkodol.
Így állsz előttem: két botorka lábon
Súlyos férfiszív, kemény férfiagy.
Betegen is gyengék ereje vagy.
Nekem is az vagy: leghívebb barátom.
Nekem is az vagy, több mint vérrokon:
Oltártestvér és néma bátorítás.
Vedd ezt a verset, mint egy kézszorítást,
Mint férficsókot férfihomlokon.
[jegyzet]
Hallod a mély harangokat?
A negyvenes évnap vesperása zeng felénk,
Komoly derűvel, ünnepélyesen.
Édes volt felérni kézfogva a hegyre,
De most üljünk le pihenni a gyepre,
És nézzünk vissza szépen, csendesen.
Emlékszel-e még? Szép volt odalenn!
Édes játék volt a küzdelem,
S oly mérhetetlen a szép világ!
Hogy hívott minden harsonaszó,
Hogy mentünk táncos lábbal a harcra,
Mint játszótérre fürge diák!
És fekete volt a hajunk,
És a homlokunk ránctalan fehér.
Emlékszel-e még? Szép volt odalenn!
És a szívünkön harangvirág!
Ó, szép a virágos völgy alant,
De idefenn a lég tisztább, igazabb,
És közelebb van az ég.
Dúsabb, ha idáig elér, a harangszó.
Hallgassuk: nagyharang-e, vagy lélekharang,
Vagy odalenn Úrfelmutatás van épp?
Vagy egyet hallunk mind a ketten,
És minden harangszót ebben az egyben
(Dúsabb, ha idáig elér, a harangszó!):
Egy más harangozó szívét?
Miért merengenénk a völgybe vissza?
Itt közelebb az ég.
Harangnak, életnek, halálnak
Most, most érezzük igaz-mély ízét!
S szürkés hajunkkal, árkos homlokunkkal
Hallgatva fogjuk egymás jó kezét.
Ó, édes itt csendben pihengélni! – de menjünk,
Menjünk tovább, a szívünk ezt dobogja,
Föl, föl, harangszó, szálló szél után.
Ó, tudom én testvér, hogy a szívünk
Ősdallama gregórián!
Menjünk, menjünk a dallam után!
A zengő mély harangmámorban ó hogy érzem:
A láthatatlan hullám-ölelésben
Hogy húz, hogy szí bennünket vissza önmagába
A titokzatos isten-óceán.
[jegyzet]
Nézvén naphosszat emberek szemébe,
És este ülvén egymagamban,
Nehéz könyvek között,
Egyszerre valahonnan kicsapott
És elém lobbant mindörökre
Az egyszerű Titok.
És elfoszlott a nagy Illúzió.
Messzelátóm megfordult hirtelen,
Az életnyüzsgés olyan messze volt,
És úgy álltam fölötte szent magányban,
Mint egy alpesi szirtorom fején,
Napfényes, istencsókos, friss magasban,
A mozdulatlan ég-mosoly alatt.
Lenn, lenn sürögnek apró hangyabolykák,
Apró faluk, és apró városok,
Pici Besnyők és pici Londonok,
És gombostűfej emberkék közöttük,
Ici-pici nagy bottal, nagy tasakkal,
Nagy pápaszemmel, nagy szakállal,
És ici-pici nagy-nagy akarással.
Ni, ott egy gazda, jár az ekenyomban
És veti, veti a magot
A barázdába: nyílt istenmarokba.
Amott egy furcsa kis kalmár lohol
A Börze autós ajtaja felé,
Percentes agyú, asztmás kis öreg,
Forgatni zsebnyi játék tantuszát:
S nem látja, hogy a kattogó kerék
Forgatószíjja a nagy Mozgató
Láthatatlan kezére tekerőzik.
Amott kis napfény csillan pajkosan
Játékkatonák új sisakjain:
Állítgatják őket felnőttes arccal,
Farsangi, cifra, csillagos ruhákban,
Bajuszos, furcsa, szögletes fiúk:
Vezeti kezüket egy öreg szolga,
Az alázatos szolga, a Szerencse,
Akit dolgoztat a Parancsoló.
Milyen érdekes ez a nyüzsge játék!
Hogy látom apró agyvelőiket kigyúlni
(Papírmasé-váracskák pici körte-fénye!)
És látom bennük a gondolatot
(Plakát-betűsen, hangos, nagy színekben!)
Mind azt hiszi, hogy lép, mozog, cselekszik,
S fontoska énje intéz, hat, teremt,
És nem érzi az Egyetlen Erőt,
A minden mozdulásnak Mozgatóját,
A minden fondolatnak Gondolóját,
Az okozások egy Okát.
Ó én akarom az Akaratot!
Én szabad szívvel és gyermek-repesve
Az Áramkörbe kapcsolom magam,
Kis, szürke szívem hadd izzítsa fénnyé!
Én akarom: akarjon általam,
És hasson, és építsen, és teremtsen.
Akarok lenni szerszám a kezében,
Toll és eke és mécs és rádió:
Kis életem, hadd nőjön által így
A szabad légen át a végtelenbe.
Ó akarat, szabad szolgád vagyok,
Hűbéres úr e rabszolga világon:
Szolgám minden, mert én szolgád vagyok,
Enyém minden, mert én Tied vagyok!
[jegyzet]
Ó Istenem, minő szabad vagyok,
Mióta szolgád lettem!
Látom a Felhőt a világ felett,
Komoly, szép felhőt, fekete-aranyban
Borongani felettem.
Ó drága felhő, gazdag és nehéz;
Szent Felelősség!
Nemességemnek boldog pergamentje:
Komoly szárnyaddal megárnyékozod
Az Isten szabad-harcos hősét.
Látom, hogy ül feletted angyal, ördög,
Kezükbe tábla,
Szívembe mélyed csillagos szemük,
Íróvesszőjük fölemelve függ,
Tettemre várva.
S ha ellőtte a tettet idegemről
Az Akaratnak íjja:
Egy szellemkéz rovásra mozdul,
És ha akartam az Akaratot,
Az Angyal boldogan írja.
Ha meg a tettnek írott Útja ellen
Visszát akartam:
Rója rovását a Gonosz vesszője,
És sírás kél a felleg sátorában
A testvér angyali karban.
[jegyzet]
Nehéz poggyászú katonák vagyunk.
A vállunkon mázsányi zsákkal
Görnyedt háttal
Bandukolunk.
Bukdácsolunk a bűneink alatt.
Ó milyen unott egy teher!
Hogy hajítanánk az első gödörbe,
De jaj, egybe van benne gyömöszölve
Golyó és gyertya és élelmiszer.
Szólt a parancs, az ellenség közel,
A pergőtűz szitál,
És minden árok ránk tüzel:
Mindig, mindig sietni kell.
Nincs mód ügyelni zsákra, szíjjra,
Ahogy elő van írva!
Eh, össze gyorsan, ami kézre áll,
Örüljön, aki él!
Ki szólhat ott, ahol a két Nagyúr beszél:
Az Élet és Halál.
S most, este, rejtett borszeszláng körül,
Mikor a zsák előkerül,
S éhes kezed könyökig belevájnád,
Csak félve, babrálgatva oldozod ki
A szennyes borjú vércserzette száját
És belenézni csak remegve,
Pislogva mersz:
Mert e tapadós, mocskos göngyölegben
Már magad sem ismered magadat ki,
Magad sem tudod, benne mire lelsz,
És álmosan találgatod,
(Rettegve a keserves holnapot)
Hogy amihez borzongó kezed ér:
Ázott puskapor-e vagy ragacsos kenyér?
A bűneimmel egyedül vagyok.
A szó lebotlik ajakamról,
Mint elesett, fölvérzett kisgyereknek:
Kiáltana, de csak szepegni tud,
És poros arcán két sáros barázdán
Nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.
Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor!
Néven neveztem a bűnt és erényt,
Mint Ádám a paradicsomban
A rámosolygó teremtményeket.
De most: egy néma rengeteget látok
Egy ismeretlen, névtelen világot
Az önmagát sem értő szó megett.
Oly kétségbeesetten egyszerű
A szó, a név, a számozott szabály!
A tett is olyan: megtapinthatod.
A mások tette olyan egyszerű!
De az én tettem? Ki értheti azt,
Mikor magam sem értem,
Amikor már az anyaméhben
Hét fátyollal fogantatott.
Ki mondja meg, mi vagyok benne én?
Mi az apám, és mi a nagyapám,
Mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé?
Meddig Plutarchos, meddig Mózes,
Meddig Jókai, meddig Szent Ferenc,
Meddig a kenyér és meddig a perc,
És mekkora része az Istené?
Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é?
Én cselekedtem, vagy csak úgy esett?
Vagy az egész csak képzelet?
Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni,
De gyónni, – patakot tenyérbe merni,
Kottába venni a forgószelet!
Jaj, így vagyok a bűneimmel!
Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek,
Még sírni is csak szepegve merek.
De Egyvalaki hozzám térdel,
Ölébe vesz, semmit sem kérdez,
Csak megcsókolja vérző homlokom.
És én meleg mellére bújva,
Szabadító sírásba fúlva
Az egyetlen szót dadogom:
Atyám!
Mint óramutató a számlapon
Számtól számig, éjtől a délig,
Mi férfiak
Úgy járunk közöttetek, asszonyok,
Anyaméhtől az Anyamélyig.
Férfi testvérem, ó hogy szánlak én,
Ki úgy lebegsz el a titkok színén,
Mint fecske vízen, nyomtalan!
Vagy a kertben, amely illattal áldott,
Ugrándozol, mint butuska gyerek
És verdesed és rázod a virágot,
És balga örömed abban találod,
Hogy a fehér szirom pereg.
És üresen maradsz és egyedül,
És leszel egy a sok közül,
Aki a napon didereg.
És hát még téged, boldogtalan testvér,
Ki magad és mást marcangolni lettél,
Ki pőre szemmel, mardosó körömmel,
Nesszus-vértől vonaglani születtél.
Kiben a szép a jónak gyilkosa.
Ki tenmagadig el nem jutsz soha,
S találkozásod nem lesz az örömmel,
Mert jaj ízenkint taglózod a testért
Mostoha lelked, és a csend ölén
Neked fakadt Isten-tükör virágot,
Mely téged tükröz kelyhe tükörén
És Isten-arccá emberíti arcod:
Vak sirokkó, letarlod.
Ó boldog férfi, aki feltalálja
Isten mintázta mását idelenn!
Lepattan Éden vétekverte zára,
Ha rámosolyog Méltó Szerelem.
Örökmécsnek lesz kápolnája sátra,
Hol véges lángban ég a végtelen.
Hol (csak a szeme vaksággá ne váljon)
Szebb az ébrenlét, mint a hajnalálom.
De énnekem, (mert esnek ily csodák:
Méltatlanabbnak nem juthat nagyobb)
Az Isten mást adott.
Az én mutatóm szüntelen forog,
És minden számot végigmosolyog,
De soha meg nem áll,
És minden számnál muzsikál.
Ó, lányok, asszonyok,
Virágok, fák, kik mellett életem
Apró patakja elcsobog,
Fölkavaratlan, melegen:
Egy sincsen köztetek számomra idegen.
Asszonykezek párnázták életem,
Mióta bölcsőm pelyhe átölelt.
Anyák, testvérek, drága jó barátok,
Ó mily hálával nézek vissza rátok!
Ti adtátok nekem,
Hogy megtartottam hitemet a Nőben.
Énnekem minden asszonykéz adott,
És tudtam mindnek én is adni bőven
Amit az Isten meghagyott belőlem,
Aki régtől magának követelt,
S aki valami ős Kellés szerint
Rám ily törvényt szabott:
Elvette mind és nekem adta mind.
[jegyzet]
Mint félreeső állomás lakója az egyetlen vonat után,
– Ó lehetőségek, álmok, életek! –
Úgy mozdul némán a férfi után
Asszonyok, lányok, meleg szemetek.
S mint hajszolt utas vonat ablakábul
Melegfényű csöpp messze házra bámul,
– Ó csend, melegség, tiszta fészek? –
Asszonyok,
A férfiszem úgy melegszik felétek.
Ti vagytok a párna, ti vagytok a pólya,
Kisfiúnak, nagyfiúnak,
Gügyögője, ringatója.
Álommézes ajkatok,
Orvosság a csókotok,
Ti a puha mély kebel,
Ti a csorgó tiszta tej!
És ti a forró délsarki delej.
Úgy ömlötök el a képzeleten,
Mint zsarnoki számum tikkadt Keleten.
Úgy harsogjátok az ereken át
Az el nem alvó tűz dalát,
Az olthatatlan idegekét,
Akár a Szfinx károgta a mesében
Vérszomjas énekét.
És mennek, mennek az ének után:
Fiatalok a vének után,
Csetelve, botolva, tolongva, sután,
Bénának sánta nyújt kezet,
Világtalan vakot vezet,
Úgy hullnak előre szegény bolondok,
Amerre ti cikáztok és csapongtok,
És csillogtok, akár a vér,
S elpállik az élet és pattan az ér,
De nincs megállás!
És ti vagytok a Háziáldás
Fehérre meszelt kis falon.
Szegett kenyér az abroszon.
Ti a kútvíz a harmatos pohárba,
Duruzsoló, jóságos kályha,
Szekrényben illatos, puha,
Tündöklő, hófehér ruha,
Ti vagytok az olajmécs, mely álmatlan lobog
S imádkozik, míg mások alszanak.
A hervadtan is illatos csokor
A feszület alatt.
Én meg, húgaim, az vagyok,
Aki nem akar semmit tőletek.
Aki úgy néz rátok,
Ahogy nézni szokás a virágot,
Meg a kisgyereket, meg a napsugarat,
Ahogy rámosolyog a fürjecskefiókra
A barázdában az, aki arat.
Nem férfi szeme néz rátok itt:
Emberszem.
Komoly és mélyről mosolyog ez,
Akár a tengerszem.
Komoly és mély és rengéstelen,
Mert örvénye van, de a mélybe lenn,
És ez az örvény a végtelen.
Így néz ez a szem csendességgel rátok,
Átjárja lengő, nevető ruhátok,
De meg nem áll a testnél:
Mélyebbre mélyed ez:
Ahol a lélek piheg és epedez,
A lélek, amely egymaga van
A nagy Közös Kín karmaiban
(Mely az asszonyt kétszerte vérzi)
Nem húgaim, ez nem a Férfi:
Ez az Ember, a Testvér.
[jegyzet]
Szeretem a bölcseket,
Az Ismeretlennel birkózó Jákobokat,
Tengerszem-mélyek hallgatag búvárait,
Akiknek a Gondolat izzó izgalma ismerős,
És akiknek keresni kedves,
És látni élet,
És akiknek értelem és gyönyörűség
A szemlélet cél- és oknélküli csendje.
A félig-bölcseket is
A szegény álbölcseket is szeretem:
Amint nekitaszítják izzadt-homlokú nagy fejüket
A problémák mohos kőtömbjeinek
És dagadtra verik makacsul magukat.
Amint csábítja őket az alattomos fekete szénben
Az igazság fel-felrémlő kvarcszem-csillogása,
És a megpillantott szemcse szerelmével
Hempergetik maguk előtt az idomtalan fekete tömböt.
Szeretem őket, az igazságnak e sánta marathóni futóit,
Oktalanságukban és félségükben és furcsaságukban is szeretem őket,
Az ő bolondos szenvedélyükért:
Testvér erőlködésükért:
Az Egyetlen felé hasító
Reménytelen szerelmükért.
És szeretem a szögletesfejűeket is,
A nagyképűeket,
A kómikus gőgbe puffadt labdaarcokat,
Akik a pult mellett a laboratóriumban,
Vagy a boncolóasztal kései közt,
Vagy a lexikon és a német Handbuch vastag sánca mögött
Elégedetten tapogatják – mi tudósok! – tudományuk gömbölyödő pocakját,
És önemelte katedrájuk mérhetetlen magasából
Szánalommal nézik le az árva mi-fajták
Fogyhatatlan csodálkozását,
S szép gesztusokkal értekeznek mindenről, ami tudható,
És még egynémely egyébről.
Szeretem őket és szánom kimondhatatlanul,
Mert kénytelenek kifelé nézni
A belső űr kegyetlen kényszeréből,
És kénytelenek szavalni színészmódra szüntelen,
Mert nem bírják a csendet,
És nem tudnak nem-ágaskodni görcsösen,
Mert az Ecce nos! bamba koturnusa nélkül
Oly aprócskák szegények,
Hogy föl nem érik az ember-kicsiséget.
És szeretem az egyszerű embereket,
Akik nem tudnak az eszmék poharáról,
És tenyérrel isszák a forrás vizét.
Akiknek a szó csak önmagát mondja,
És kurta beszédük igen és nem.
Akik nappal dolgoznak izzadással,
És éjjel egyhuzamban, álom nélkül alszanak,
És nincsen mellékíze fekete kenyerüknek,
És nincsen mérge ajkukon a csóknak.
Sohasem láttak szillogizmust
És Pantheont és Parszivált,
De látják nőni a füvet,
És néven szólítják a nyájban a bárányt.
Vasárnap énekes misére mennek
És délután harmonikáznak a kis padon a ház előtt.
Süveget gyűrnek a fergeteg elé,
És mosolyognak a májusi esőnek,
Harisnyaszárba gyűjtik a garast,
Szebben halnak meg Sokratesnél,
És emberbimbót úgy teremnek,
Akár a kiskert orgonát.
Szeretem a hivőket.
Amikor mennek a körmenetben
A méltóságos baldachin után,
És férfi, asszony, lány, gyerek
A tavaszi ég alatt egy szívvel énekli a himnuszt:
„Föltámadt Krisztus e napon!”
És a kisfiú megrázza a csengőt
És minden fej egyszerre lehajlik
A titokzatos Szentkenyér előtt.
És köztük, köztük az Isten.
És szeretem a hitetleneket:
Amint szegény kisiklott életüknek
Arcuk verejtékével gyötrelődnek
Kőmíveskedni filozófiát,
És erőlködnek úgy tagadni,
Hogy nem-hitükben hinni tudjanak,
És tagadásukkal imádják az Istent.
És a kételkedőket,
A becsületes inaszakadtakat,
Akik sem hinni, sem nem-hinni nem elég erősek,
És félszeg áhítattal tátongnak a Krisztus után,
És életük egy imádság:
„Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen!”
És akiket, ó, jól tudom, előbb-utóbb
Vállán viszen aklába az Igaz Juhász,
És akikhez engem is küldött.
Ó, mind, mind szeretem őket,
Csak egy van, akit gyűlölök:
A cinikus, a röhögő.
Akinek nem szent az igazság,
És nem legnagyobb a szeretet,
Aki nem sajdul a szépség után,
És nem tiszteli az életet.
Aki a minden-mindegy hullamérgét
Oltja miazmás ördögmosolyával
Az édes élet organizmusába.
Az ilyen előtt zárva kilincsem,
Az ilyen neve ne is említtessék
Házam népe közt, (mint szentekhez illik).
Az ilyennek alkottatott
Világnak kezdetétől a Pokol:
Az ilyen, az ilyen (ha van ilyen!)
Legyen örökre átkozott!
Nem, nem, nincsenek gonosz emberek!
Disznó a sárban azért hempereg,
Mert jónak érzi.
Ember azért jár szennyes utakat,
Mert az ösztönnek húsába szakadt
Tövise vérzi.
Mindig a jó, a szép után lohol
Akkor is, mikor sírva fuldokol
Hináros árban,
Facsarja szívét a fehér Örök,
Akkor is, mikor rekedten röhög
Vad bacchanálban.
Bús szívének igazság kellene,
De el nem bírja bedagadt szeme,
Földes vakondnak.
Erényre sólymász és a bűnbe lép:
Gáncs és tőr neki a rút és a szép,
Szegény bolondnak.
A lompos földön nem leli helyét,
Az ismeretlen neki az elég,
Csak menne, törne,
Míg falba zúzza lüktető fejét,
És marcangolja önnön kebelét
Vak vágya körme.
A tűzbe nyújtja gémber ujjait,
És bosszús jajja nem fogyatkozik,
Hogy ímhol: éget!
Lustán kifújja Krisztus mécsesét,
Aztán siratja, mint távol mesét,
A fényességet.
Minden léptén csak bajt és jajt csinál,
Aztán duzzogva a sarokba áll,
Vagy dúl jajongva.
Nem, nem, nincsenek gonosz emberek:
Az ember, mint a kényes kisgyerek,
Csak oktalanka!
[jegyzet]
Az országúton ballagok.
Holdfény-ezüstös fellegek közt aranybogárka csillagok.
Tücsök muzsikál, csak úgy magának,
Alvó fűszálak harmathűvös rejtekén.
Bóbiskoló barackfalomb mögött,
Egy láthatatlan pajta melegén,
Hosszan, békésen, álmosan, elbődül egy tehén.
De hirtelen rezzen és mozdul mögöttem az út,
Dobogó, durva távoli lárma zúg.
Fény szúr elő, mint éles, hosszú nyíl,
És ide-oda táncol és nő és közelít
És egy vakító pillanatig
Gőgös-sebesen, titok-sötéten
Dübörög el mellettem a vonagló éjben
Az automobil.
Félrehúzódva, jókor, gyalog ember, az útból,
És a szememen a kezem:
Az árokpartról,
A mozdulatlan csillagok alól,
Nézek utána csendesen.
Vajjon ki lehet,
Aki bent ül az üvegfal megett?
Hárító bőröket pajzsol a fülére,
Hideg üveget hord a szemén.
Ugyan ki lehet szegény?
Végigszáguld az éjszakán,
Villanysebesen, gép-magán,
És nem is nézi meg talán
A kedves, furcsa freskót a templomunk falán,
A szentjánoskák mécsét meg se látja,
Nem sajdul a szívébe a tücsök szerenádja,
Nem állítják meg az emberek,
Akik itt élnek a gyertyás ablakok megett,
Nem mond neki semmit a báránykák kolompja,
Még fel sem nézett tán a csillagokba!
Tán nem is érzi az élő éjtszakát!
És elgázolja az őr kutyát.
Így dübörög el a dolgok mellett,
Az éj és az országút közepén:
Bőrpáncél van a füle mellett,
Acél üveg két halszemén.
Csak átvillan a dolgokon:
Nem, mint az esti szellő,
Mely minden bokorral, bogárral rokon,
Csak mint a villany, a reflektor sápadt északi fénye,
Úgy csillan végig az úton, a dombon, a réten, metszőn, hűsen,
És meg sem melegszik tőle a fű sem.
Meddő sugár: nem simogat, csak villan és vakít,
És aki belenéz, eltakarja védőn
A szemeit.
Csak ellohol a dolgok mellett,
Buta percek alatt,
És ahogy elcikázott,
Utána semmi sem marad,
És a millió pici mindenségből
A minden aprók melegéből
Neki szegénynek semmi sem marad.
Ő csak dübörög. Hová?
Egy pillanat: még itt kaszál
Körülöttem a sárga sugár.
Egy pillanat, egy surranat:
S már a falun túl gyullad fel a táj.
Két pillanat: és már oson,
Lassít az alattomos gép a városon,
Ahol bárokban zakatol a jazz,
És a bestiáról foszlik a mez.
Három villanat: Budapest, és Bécs és Páris.
Egy nagy házban egy generális
Virraszt nagy térképek fölött.
Az őrült gép tovább zörög:
Pálinkabűzös sztrájktanyák,
(Almukban nyöszörögnek az édesanyák)
És még egy utolsó villanás,
Egy fénysikoly robban az égnek:
A mechanikus a rozzant gépet,
A hullát várja a hullaház.
Ó Istenem, milyen szegény!
Pedig ember ő is, akárcsak én!
És akár az a vándorló legény,
Aki ott ül a híd peremén,
Szivarkát sodor víg füttyszó-ütemre
És visszamosolyog az Adjistenemre.
Hiszen őt is az Isten keze gyúrta,
Mint ezt a kis kutyát,
Amely az úton most fut át
És felém kaffant barátságosan,
Mintha mondaná: Szervusz, pajtás,
Úgy-e bizony szép este van!
És ezt a lekaszált édes lóherét,
Amelyen most elnyújtózkodom
A lelkem gyökeréig telten
Békességgel és illatokkal.
És föltekintek, és összemosolygunk
A csillagokkal.
[jegyzet]
Hívtok, fiúk?
Az autó remeg és zihál,
Mintha már a repülés izgalma rázná.
Szinte látom, hogy tágulnak az orrcimpái,
Hogy remeg a véknya,
Mint egy karcsú paripáé,
Amint az oldó dörrenetre vár.
Hát itt vagyok. Gyerünk.
Úgy, én majd ideülök előre, melléd.
Nem, a volánhoz nem vagyok való:
Nem illik a kormányra kezem,
Csak emberkezet ért szorítani,
Te fond az acélküllőkre fiatal kezed,
Én majd gyönyörködöm
Benned és a repülésben:
Repülök veletek.
Átzuhog rajtam minden fiatalság,
Minden repülés az enyém!
Hajrá! Előre!
Lehullt a fonál, a pálya szabad.
Szökken az útnak a gép, alig-alig fékezve magát,
Mint menyasszonyi táncra fürgebokájú lány.
Most, most odavetve a gyeplő,
A számlapon hetvenet füttyent a nyíl.
Szilaj, nevetőfogú szél arcomba harapdál:
Nem is harapás ez: valami fanyarfriss vadízű csók.
A levegő szinte paskol:
Tán nem is levegő ez, hanem szín-oxigén!
Érdes, robogó ritmusban kanyarog alánk az út,
És félighunyt szememen át
Messziről, messziről elénk lobog a nap.
Nem is nap talán:
Valami ingerkedő Integetés
Valami bujócskázó, ki-kibukkanó Nagyszerűség.
Talán a mesebeli Akastyán-hegy,
Amely magához húzza a hajóst.
Talán a Kacsalábon Forgó Várkastély,
Ahol az elátkozott királykisasszonyt őrzi a sárkány.
Talán a Sohasemvolt, a Mindighajszolt,
A Titok, a Teljesülés!
Hajrá, repülünk feléje!
Százszorta él, aki száguld!
Ó pedig nehéz embernek lenni!
Nézzétek, hány mezítlábas ember gyalogol az úton!
(Bizony, ezerre ha egy autó esik!)
Hány fintorítja ránk az arcát!
(Bizony, a benzin elnyeli a széna édes illatát!)
De semmi az, fiúk!
Másképpen lesz maholnap!
Ennyi kerék és ennyi motor és ennyi csavar
És ennyi szárny
Csak megmozdítja mégis egyszer
A nagy tehetetlent, az Embert,
És megremeg a nagy mihaszna Massza,
És ami áll ki-tudja-óta,
Földrengető mozgásba kezd.
Hej fiúk, az lesz a pillanat!
Ó de mi szálljunk addig is, fiúk!
Velünk repül a fecske,
Velünk a szél, velünk a nap,
És sóhajjai a millióknak,
Akiknek szárnyat nem adott a sors,
De a szívdobogásuk szállani sír.
A választottak mind velünk!
Ha behunyom a két szemem,
És úgy nézek mögénk az útra vissza,
Megborzongok az ámulattól és az áhítattól:
Annyian és oly szépek vagyunk!
Elsőnek egy teherautó zakatol,
Kenyerekkel rakva színig:
Robog az éhes emberekhez.
A másikon öreg pap meditál fehér karingben:
Haldoklónak visz Szakramentumot.
A harmadik, negyedik, ötödik
Téglát, vasat, szerszámokat cipel:
Amoda készül a hegyre a karaván,
Ott épül a csillagvizsgáló torony,
Amelyen égbe néz majd a tudós,
És a felhő kezéből kicsavarni tanulja
A villám nyilait.
Az az óriás, otromba gép
Afrikába visz expedíciót,
És, és, talán, ha nem csalódik ájtatos szemem,
Nem gépfegyvereket visz, hanem patikát és bibliát,
És rádióállomást állít sivatagban.
És lesz, amikor a Szahara szívében
Háromféle színű ember ül együtt
És hallgatja Beethoven zenéjét,
És Szentpéter harangszavát.
És ki tudja, talán egyszerre csak
Belekapcsolja magát a körbe,
Az Ismeretlen Hullámhosszú Állomás,
És egy lélegzetelállító pillanatban
Megszólal az Isten.
[jegyzet]
Honnan a rügy?
Úgy pattant ki egy április éjszakán
Dagadó kebelén egy gyenge ágnak,
Fiatal-édes forradalomban.
Én is onnan! Én is onnan!
Honnan a gyenge ág?
Sivatag télben szakadott barnán
Egy barna gyökérről,
Fekete földben, fekete gondban.
Én is onnan! Én is onnan!
Honnan a barna gyökér?
Ki tudja, honnan?
Mag hullott melegen,
Ijedt és idegen,
Kézből-e, szélből-e, égből-e?
Ki tudja, honnan?
Máshonnan, messziről, felülről,
Egy küldő küldötte valahonnan.
Én is onnan! Én is onnan!
Mi lesz a rügyből?
Fürtös, gyenge virág.
Gyerekek járnak: szemükbe akad,
Leszakítják, megszagolják, elhajítják.
Ha nem bántják is: ott marad,
Elszárad a szemetes sövény alatt.
Jó rügynek lenni mégis!
Akarok én is! Akarok én is!
Mi lesz az elszáradt virágból?
Ribiszke lesz, fanyar gyümölcs,
Picike bogyóka, piroska, kerek,
Habzsolva lefosztja mohó gyerek.
Édes gyümölcsnek lenni mégis!
Akarok én is! Akarok én is!
Mi lesz a megevett gyümölcsből?
Fekete-piros, fanyar-édes
Zubogó vér lesz.
Szeleburdi gyerekkacagás,
Lánycsilingelés, anyakéz-simogatás,
Ajándékozó férfimozdulat,
Piros dallam ölelő ég alatt.
Szemben tűzpiros mosoly,
Teremtő titkok üszke:
Az lesz, ha meghal, a csepp ribiszke.
Meghalni, gyümölcsnek, gyönyörű mégis!
Így akarok én is! Így akarok én is!
[jegyzet]
Testvérek, kérlek benneteket:
Bocsássátok meg ezt az éneket.
Ó tudom én, hogy zivatar van,
És hogy nem kiált a viharban
Csak az eszelős!
Mikor a mennykövek szakadnak,
Ki hallja hangját remegő ajaknak?
Ó tudom én, hogy fáj az ének annak,
Aki ordító kínnal viselős.
Ó tudom én, hogy fáj ma lennetek,
És mint szegény rákos beteg
Nem fordulhat úgy a pállatag ágyon,
Hogy még jobban ne fájjon:
Úgy tekerődzik sajgó lelketek.
És itt egy boldog ember hangol halk éneket.
Mégis, hallgassátok meg muzsikámat:
A nagy, keserű világbánat
Simogató kis énekemtül
Talán-talán egy sóhajtásnyit enyhül.
Hisz többnek úgyse gondolom:
A láztól gyöngyös homlokon
Egy hűvös illetésű kéz.
Egy gyufaszál a betegszoba éjén,
A keserű pohárnak szélén
Egy cseppnyi méz.
Mégis, tán elgondolni jó,
Hogy a boldogság csak bújdosó,
De nem szállt el végképp a földrül.
Hogy mint a fa, mely törten is kizöldül,
Van ember is,
Akit ha vessző megver is,
Ha nyögve is, ha megteperten,
De mindig újra talpra serken,
S bár fojtogassa a Világsalak
És maga bűne, verítéke,
De el nem apad belsején a béke,
Mert mécs aranylik éjjelébe:
A szabadító Akarat,
Amelytől otthon lesz a földi börtön.
Hogy a boldogság virraszt még a földön,
És hogyha virraszt, várhatod,
Akár ma is még feltalálhatod,
És úgy lehet: ha ráakadnál,
Nagyobbá lennél tenmagadnál,
Mert ami meleg, másnak is meleg.
Ezért hadd kérjelek,
Mint jó testvért és édes húgomat:
Vedd testvérszívvel ezt az éneket,
És bocsásd meg a boldogságomat.