Mindennevű, hogyan szólítsalak?
Nazianzi Sz. Gergely
Mint egy szédült szarvasbogár,
Melyet egy oktalan erő szeszélye
Hanyatt vetett a loncsos út felére,
S most minden lába ég felé kapál
És tiltakozik oktalan és céltalan
Minden ellen ami van,
És minden ellen, ami jő, –
Alatta föld, szilárd és ölelő:
Zuhanni nem lehet alább,
De ő azt érzi csak, hogy nincs tovább.
Fölötte ég és százszor százezernyi
Fellegringatta csillagok,
De amit ő lát: az a semmi,
Amely didereg és sajog.
Úgy érzi rángó tagjain keresztül:
A mindenség fordult ki gyökerestül
És tótágast áll, úgy forog.
Cincog szegény, oly véghetetlen árván,
Mint őse cincogott az olvadt ég alatt,
Mikor az ajtó bedörrent a Bárkán,
És ő kívül maradt.
Itt a hegyen pözsög már a pázsit,
Lenn a világ még nagyokat ásit,
Most akar még mosakodni, – szinte
Látom, ahogy csúszik le az inge,
Fodor inge, puha párák selyme.
Mintha rajtuk az ég leölelne.
Azt sem tudom, fehér-e vagy kék-e?
Fönt is, lent is töretlen a béke.
Fönt is, lent is, kívülem is, bent is
Makulátlan, töretlen a csend is.
Azaz mégsem: valahol a fű közt
Bizsereg egy pici hang, ezüstös.
Mintha a föld lélegzete lenne,
Fű, fa, bogár pihegélne benne,
Pihegélne, muzsikálna loppal,
Amíg el nem zörgeti a nappal.
A szívem is (nappal ez is záros)
Zsong, tefeléd, – hallod-e, te Város?
Hallod-e, te feketegyász ország,
Emberevő emberi bolondság!
Hallod-e, mondd, a hajnali zsongást,
A hangosan hangtalanok hangját?
Csak egy percig hallanád meg, – attól
Megváltódnál fekete magadtól.
Radnóti Miklós emlékezetének
Úgy-e, még élsz? Úgy-e, még énekelsz!...
A lomb között borzas szellő motoz.
Zizeg az illat, amit erre hoz, –
Talán ebben az illatban felelsz?
Vagy immár csak a könyvben,
A versek márvány idomaiban?
Elmorzsolom a könnyem...
Fiam voltál, háromszor is fiam:
A Titkot hányszor kopogtattuk együtt
És kézből kézbe hányszor eregettük
A rímek csordogáló gyöngyeit!
Kisfiú voltál, borzas és szelíd,
És férfiú, bronz és kemény,
Mint egy döngő római költemény!
A Tiszaparton idéztük a multat,
S a Túlsó Partot, – amíg körülöttünk
A kiskertekben lázasan pirultak
A csüngő súlyos paprikafüzérek...
Jaj, mi is ez a könnyzilálta ének?
Egy mellre sírt búcsúztató?
Egy tépett sóhaj a szélnek?
Vagy üzenet, mit egy tollászkodó
Fekete holló kegyelmére bízunk?
A Hang kiáltja: bízzunk!
Igen, bízzunk, – de tovatűntél,
És azt is tudom, hogy a tündér
Remény is tovatűnt!
Jaj, az ördög forspontjaképpen
Ki fogta hámba az Ész szekerében
A butaságot és a bűnt!
Bízzunk! De hol a hatalom,
Mely visszahoz vagy elfeledtet
Tégedet és a Látomást?
Nem, amely téged karjainkból elvett,
Azt a világot, azt az elvet,
És a monstrumot, amit ellett,
Nem akarom, nem akarom!
De ki sugall helyébe mást?...
Az összetört tudás
Szilánkjaiból szemembe cikáz
A kétségbeesés.
Azt mondja: Nézz!
Köss már békét a jégszemű valóval:
Őt fel nem hozza már a ringató dal,
Az ő zenéje már a szféra-csend.
Eszelős nappal, máglyás est után
A lélek is a mártír test után
Immár a Plejádok közt elpihent.
És velement
A dallam is, a pihegő,
És a dallamok álma: a jövő!
Mennek, mennek, mind, a szépek, a tiszták,
S akik az eszmék szűz havát
Fertelmes lucsokba taposták,
Élnek, tenyésznek, tipornak tovább!
És csendesen mormolni kezdem,
Csak úgy, a szókra sem figyelve,
Egy eklogád egy reszkető sorát:
S kongatni kezdi lelkem és a testem,
Mint harangot a nyelve,
A Hang, a szuverén.
A Hang, az ismeretlen,
A te hangod-e? Az enyém?
Vagy Azé, aki az elérhetetlen
Messzeségekből mennydörög belém?
Azt mondja: Vagy, hát lenni kell!
Azt mondja: Tudsz, hát tenni kell!
Ember vagy, azaz isteni.
Van Isten: indulj küzdeni!
Költő vagy: Istenből atom,
Költő, azaz forradalom,
Szó, melynek parazsas hit az anyja,
És atyja lángos értelem.
Szó, melytől a jövőt foganja
A lobogó történelem.
A mát és holnapot te méred:
Tanú vagy és világítélet,
És kegyelem.
Te a szabadság, te a törvény,
Téged zúg örvénynek az örvény,
És benned búg a végtelen.
Zörög a lomb, a küszöbön szeptember.
Mire nézed a világot, kisember?
Lábad elé rőt levelek szaladnak
Prédikálj már bölcsességet magadnak!
Lássa meg már a két szemed, amit lát:
Minden olyan, mintha bizony... pedig hát!
Bolond likból mindenfelől bolond szél.
Értsd meg már, hogy okosabbra születtél.
Egész világ elvesztette az eszét.
Akit szeretsz, fogd meg annak a kezét,
Keveseket, okosakét, melegen:
Vagyunk azért emberek is elegen.
Mind a világ hadd járja a bolondját,
Rázza, ha ki felkötötte, kolompját!
Merj az egyszer gondolni már nagyon-mást
Tanulj immár teljességet: hallgatást.
Kéz a kézben, záros ajtó, csendesség:
Így kell várni, hogy az Idő beteljék,
Így járja meg ajakad a Tüzes Szél,
Amelyért e rossz világra születtél.
Hej, búra termett idő, ködnevelő szellő!
De megviselt engem ez az egy esztendő!
Hej, búra termett idő, ködnevelő szellő!
De megviselt engem ez az egy esztendő!
Ez az egy esztendő, – ez a két esztendő, –
Ez a tíz esztendő – holtig elegendő.
Megviselt, megrongyolt engemet is, mást is:
A szép emberségből kivedlett az áspis,
Tejes báránybőrből veszett farkas fordult,
Híres magyarságból veszekedett koldus.
Csurog a szivemből ezeréves bánat,
Gyászmagyarja vagyok örök Ágostának.
Hat már odapusztult, ki tűzben, ki vízben,
Engemet, idétlent hagyott meg az Isten.
Sírván, nehogy átok pörsentse ki számat,
El-elzörgetem hát rekedt tamburámat.
Tudom én, hogy őrült ének, amit mondok,
De Istentől szólnak egynémely bolondok.
Halálszín felhőktől szederjes a mennybolt,
– De hogy sehogyan sem, úgy még sohasem volt.
Elhagyott az Isten, meg se lát bennünket.
Van-e, nincs-e? – Amen, össze a kezünket!
Nincsen hova menjünk, a remény is dőre,
Vége a világnak. – Induljunk előre!
Nincs aki feleljen, bolond aki kérd is:
– Voltunk is, vagyunk is, leszünk is, azért is!
Elindultam szép hazámbul,
Híres kis Magyarországbul,
Visszanéztem fél utambul,
Szememből a könny kicsordult.
Kiindultam szép hazámból,
Híres kis Magyarországból.
Míg az utam visszafordult,
Kint a könnyem hétszer csordult.
Szürcsöltem a nagyvilágot,
Bora, méze megvarázsolt,
De csak szebb volt nekem orcád,
Kicsi meleg Magyarország.
Édesanyám, mivé lettél!
De nagyon megöregedtél,
De kihűlt a melegséged,
De nagy lett a kicsiséged!
Régi híred: világ rongya.
Köp, aki neved kimondja.
Fiaid is, – aki most vagy,
Jaj, még ők is megrugdosnak!
Készülődnek, el is mennek,
Neki a nagy idegennek,
Ahol úgy van tán, mint régen,
Ahol süt még nap az égen.
Menjenek Isten nevében!
Nekem itt az üdvösségem,
Én – háttal a nagyvilágnak –
Szülém, már csak téged látlak.
Jaj, ne legyek fia Kámnak:
Ha van bűne az anyámnak,
Megtakarjam, meg ne lássam,
Magamért meakulpázzam.
Fogjuk áldott keze párját,
Ami dajkált, ami táplált,
Csókoljuk, mint szent ereklyét,
Ki tudja meddig lehet még!
Amerre én járok, még a fák is sírnak,
Gyenge ágaikról a levelek hullnak.
Amerre én járok, még a fák is sírnak,
Gyenge ágaikról a levelek hullnak,
Hulljatok levelek sűrűn az utamba,
Legalább, ha sírok, ne sírjak magamba.
Hulljatok levelek, födjetek el engem,
Mert az én életem sírva keres engem.
Életem elmaradt vérző darabjai
Kezdenek most sűrűn felém vonaglani.
Egy-egy tüzes név sír mindenik levélkén
Mindenik levéllel sírva repülnék én,
Arra, hol elcsángott darabjaim várnak:
Megdúlt Marosfőnek, káros Kolozsvárnak.
Fraknónak, Rudnoknak, Tömösnek, a Vágnak,
Az egész valaha világ-volt világnak.
Az egész énemnek, aki egyszer voltam,
S aki más már nem lesz, se élve, se holtan.
Az zokog itt mostan zörgő levelekkel,
Hegyeken zörömböl hazátlan szelekkel.
Őszi levél útját nem állja el árok,
A vonító szélnek nincsenek határok.
Szelek és levelek, sodorjatok engem,
Zokogás vagyok én, ki állít el engem?
A Dunáról fúj a szél.
Szegény embert mindig ér.
A Dunáról fúj a szél,
Szegény embert mindig ér.
Ha hideg szél, ha meleg:
Vagy izzad, vagy didereg.
Húzza-nyúzza minden ág,
Az okosok, a buták.
Ha meg ő tesz bolondot,
Felköti a kolompot,
Falba veri a fejét,
Fehérből szűr feketét.
Ha mellén, ha hátán,
Csak rajta ül a sátán.
Embernek is felet ér,
Dunáról fúj a szél.
A Dunáról fúj a szél,
Szegény magyart mindig ér.
Ha török szél, ha tatár
Szeles táj a Duna-táj.
Szerencséje fura kincs:
Ha dohány van, pipa nincs.
Dupla búza: benne jár
Janicsár és granicsár.
Legénykedett huszárul:
Lebillent a lovárul.
Se Rákóczi, se császár,
Több veszett, mint Mohácsnál.
Életnek is felet él.
Dunáról fúj a szél.
A Dunáról fúj a szél.
Magyar költő minek él!
Dunáról fúj a szél.
Hej halászok, halászok,
Merre megy a hajótok?
Törökkanizsa felé,
Viszi a víz lefelé.
Hej halászok, halászok,
Mit fogott a hálótok?
Nem fogott az egyebet,
piros szárnyú keszeget.
Hát a keszeg mit eszik,
Ha a bárkába teszik?
Nem eszik az egyebet,
petrezselyemgyökeret.
Hej magyarok, magyarok,
Merre megy a hajótok?
Viszi a víz lefele,
Isten tudja mifelé.
Hej magyarok, magyarok,
Mit fogott a hálótok?
Ócska háló, csupa rongy,
Ki-be rajta keszeg, ponty.
Hát a magyar mit eszik,
Ha a bárkába teszik?
Nem eszik az egyebet,
Bolondító gyökeret.
Bolondgyökér jókenyér,
Szárazbabnál többet ér.
Bízik, aki harapja,
Ha ma nem, hát holnapra.
Esztendőre, kettőre
Kezesbárány lesz tőle.
Ide áll, vagy oda áll,
Nem hergeli a muszáj.
Nem firtatja többet ő,
Ki kezén az evező.
Nem kérdi már, merre megy:
Egyszeregy, hát egyszeregy.
Nem néz többet az árva
Sem előre, se hátra:
Isten tudja mifelé
Viszi a víz lefelé.
Lányok, lengő ruhákban, lebegő
Aranyvásznán az esti napsugárnak
Fátyol pillék a zsongó víz felett,
Összefogózva körbe-táncot járnak.
Oly fiatalok, oly könnyűdedek,
Le sem verik a fűről a zománcot,
Lejtenek, ezeréves dallamon
Kétezeréves hajadoni táncot.
Mögöttük mosolyog a Balaton:
A pillanatnyi hullámok zsibongnak
Tízezeréves altató zenét
A százezer esztendős Badacsonynak.
Mögöttem Pest felé, Párizs felé,
Lohol a jött-ment vonat sivalogva.
Elönt egy mérhetetlen nyugalom,
És fölnézek a rejtett csillagokba.
Mint az ördöngös fiú édesapja,
Lábadhoz Uram úgy esem.
A néma ördög tépi, marcangatja
Fiam és anyám, minden kedvesem.
Hol tűzbe rántja, hol a vízbe őket,
Úgy dőlnek el, akár a holttetem.
Minden lehet, Te mondtad, a hivőnek!
Hiszek Uram,
Segíts hitetlenségemen!
Hiszek Uram, hiszen, ha nem hihetnék,
Mi maradna más, mint az őrület.
Hiszek Uram, hiszek, – de mi jöhet még?
Napban és holdban ordító jelek.
Azt írja mind: még nincsen itt a vég.
Jaj, feketével írnak feketére.
Tedd már Uram, szakadjon fel az ég!
Uram remélek.
Engedj remélnem remény ellenére!
Néz a magyar Nyugatra,
Néz a magyar Keletre.
Vajha nézne önmagába,
Nézne már az egekre!
Les egy jó szót eminnen,
Alamizsnát amonnan.
Várna bár az Úristentől,
Egyebünnen sehonnan!
Elindítót belülről,
Istenáldást felülről.
Ami elmúlt, vége annak:
Kezdené már elölről.
A hajnali fényre kitárom
Zsibbadt, öreg ablakomat.
Fakadó levelü fákon
Csiripelnek a csöpp madarak.
Éjfélkor is ezt muzsikálták,
Mikor a kert aludt,
S kelletlenül álomra zárták
Szemüket a vén zsaluk.
Őket akkor sem láttam,
Csak a hangjuk harmatozott
A szomjas éjszakában
És valamit hozott, –
Valamit ami nincsen,
Amiért sír a világ,
Ami motoz az éji kilincsen
És reccsen a falakon át.
Mélyén álomnak, csendnek
Ott reszket ez a hang.
Többé elaludni sem enged,
Ha egyszer megsuhant.
Ad notam: Felszántom a császár udvarát
Húzzam meg a templom harangját:
Lélekharang, hátha meghallják.
Kondítsam kísértet kezemmel:
Magam is a sírból keltem fel.
Mondjam meg a cifra világnak,
Akik a sírunkra kijárnak:
Rosszak voltunk, kik itt meghaltunk,
De rosszabbak nálunk nem voltunk.
Akármik is voltunk, azért még
Egy mihaszna könnyet megérnénk,
Vagy ha nem is könnyet, legalább
Egy sietős Avemáriát.
Hogyha nem is éppen miértünk:
A nagyokért, amiket megértünk,
A nagy szóért, amit széteső
Tetemünkkel ír a csontmező.
Mi arattunk, amit vetettünk,
Betelt az igazság felettünk,
De ha csak igazság, nem egyéb:
Ki zuhan utánunk legelébb?
Hej te jeles bíró és bakó,
Mire virrad a nagy dáridó?
Nem látod az Isten kézjelét:
Látogatásodnak idejét?
Erdei ösvény, rajt húsz-egynehány
Kiszabadult csepp iskolásleány.
Naptól és levegőtől részegen,
Hemperegnek az áldott szőnyegen.
Szemecskéjük, a hervatag kökény,
Az őszi nap jóságos melegén
Mámoros tűzzel kutat szerteszét.
A fák alatt piros vadgesztenyék.
Itt is koppan egy, ott is egy gurúl
Gömbölydeden a friss haraszt alúl,
A párás fényben úgy csillog elő,
Mint a boldogság, mint a drágakő.
Mint koncra és játékra éhezett,
Rács mögött nevelt fióktigrisek,
Úgy veti magát a sok kisleány
A bújócskázó gesztenyék után.
„Jaj, milyen édes!” – „Ez még édesebb!”
„Én csak a nagyját, csak a fényeset!”
„Nekem is egyet!” – „Hármat!” – „Ötvenet!”
„Énnekem százat!” – „Az egész hegyet!”
Jaj, kicsikéim! – mondanám nekik,
De a bölcsesség torkomon szegik.
Mindnyájukat lányomnak érezem,
És könnybe lábad mind a két szemem.
Nyújtózik a lomha Nap.
Dunna felhők foszlanak:
Bizony kelni kéne már,
Samu bácsi kint kapál!
Felhő mondja: Esni kék!
Szomjasak a venyigék,
Kemény a rög, tűz a dél,
Megizzad a kapanyél!
Samu bácsi égre néz:
Ravasz felhő, hova mész?
Megroppantja derekát,
Tömögeti a pipát.
A gombai toronyból
Idever a harangszó.
Samu bácsi fejében
Szervusz-sipka fölbillen.
Köröskörül, glédában
Az ő fürtös családja.
Gyűlik szemben a zamat,
Szívében az áhítat.
Tőle él itt amit lát:
Szőlő, szántó, kert, család.
Csak jót munkált mindennek.
Hála legyen Istennek!
Csibe csipog, liba gágog.
Hápog kacsa, réce,
Tudakolja, követeli,
Hol van már a része!
Tera néni kötényéből,
Kinek mi a jója,
Korpát, magot, vágott csalánt
Teli kézzel szórja.
Férje, fia, menye, lánya
Meg az unokája
Mind arat már hajnal óta
S a früstököt várja.
Tera néni lábos alatt
A parazsat fújja,
Azt hinnéd, hogy tíz a keze,
Úgy sürög az ujja.
Szakad az ing, ruha reped,
Minden kopik, vásik.
Öreg holmi helyébe
Honnan terem másik?
Mikor nincs már megetetlen,
Takarítlan semmi,
Tera néni – tűvel, folttal –
Leül már pihenni.
Keresztbe jár a másikán
Ember gondolatja,
Szó a szájon kiszalad
És egymást harapja.
Mint az olaj, a beszéd
Tera néni száján,
Sima lesz a göcsörtös is
Az ő háza táján.
Ég a dolog: aratás van,
Mosás, sütés várja,
Meghalni sem érne rá
Tera néni máma.
Messze pedig a templom,
Órás út az ára,
Mégis elmegy szombat este
A létániára.
Hítt a Múzsa sokszor engem,
Mentem is, nem is.
Megbocsátja tán a Múzsa,
Tán az Isten is,
Én magam meg nem bocsátom
Magamnak e bűnt;
Nem áll annak gyalog járni,
Ki nyeregben ült!
Felkötöttem a kolompot,
(Más kötötte rám),
Ráztam is, hogy aki adta
Meg ne bántanám,
Ráztam úgy, hogy ne szólhasson
Senki ellenem,
Hogy ne kelljen se megbánnom,
Se szégyellenem.
Torkoskodtam a tudomány
Csorgó mézeit,
Ízleltem a hatalomnak
Kétes ízeit.
Még a szentek kulcslyukán is
Be-belestem én.
Azt tanultam: nagy az Isten,
Az ember szegény.
Jártam erre meg amarra,
Tettem ezt meg azt,
Kezemre járt sok jó ember,
Meg a szent malaszt.
Sok kicsinynek jó lehettem
(Az sem érdemem!)
És többször kellett felelnem,
Hogysem kérdenem.
Szép volt, jó volt, nem lehet rá
Semmit mondani,
Csak – csak éppen hogy hiányzott
Mindig valami,
Ami nélkül fojt az élet,
Mint egy szűk doboz.
Lettem: nyárban félig-költő,
Télben robotos.
Ha kivert a Múzsa küldte
Mindenévi láz:
Hegyek-erdők bújdosója,
Nyári pikulás.
De ha kezdett édesedni
Tőkén a biling,
Nekem az lett savanyúvá:
Készült a bilincs.
Jövő nyárig a Múzsától
Elbúcsúztam én,
Lettem újra rendes ember,
Nagyszakállú vén.
De ahányszor eget láttam
Rácsaim felett,
Megcsikordult szívemben a
Lelkiismeret.
Hát elég volt, én dezentor
Nem leszek tovább.
Még az egyszer a Jóisten
Hátha megbocsát.
Elhajítok süvegeket
És palástokat,
Az én Múzsám ingujjban is
Szívesen fogad.
Az én Múzsám? Múzsa-é, vagy...?
Lelkem, mit merengsz!
Alkonyodik, el ne késsünk!
Nézd, hív Szent Ferenc.
Már a dallam, csak a dallam
Lesz a regulád,
Indulj, mást ne vígy az útra,
Csak a furulyát.
Egy koraérett ringló
Az ágról leesett.
Szívében egy pirinkó
Hernyócska hempereg.
Tekergőzik vidáman,
De jó puhácska ház!
Zöld-aranyos húsában
Kedvére lakomáz.
A ringló teste gazdag
És édes, mint a méz.
Amit megenne, azt ad,
És ennyi az egész.
Nincs semmi gondja, bölcs ő,
Ameddig enni bír.
A ringló neki bölcső,
A ringló lesz a sír.
Nem sejti, árva féreg,
Hogy eljön az idő,
És meghasad a kéreg,
A sárga szemfedő,
S a jó húson keresztül
Valami másba rág,
S rászakad mindenestül
A végtelen világ.
A holdsugár halkan pereg.
Elültek már az emberek.
Mint tollbokrétás hadsereg,
Lengnek a kukoricaszárak.
A rozskazal sárgán ragyog.
A szívemben a csend gagyog.
Nem tudja senki, hol vagyok,
Nem tudja senki, merre járok.
Majd megszakad egy kis tücsök.
A széna közt a szél föcsög.
Mit tudom én, honnan jövök?
Mit tudom én, hogy mire várok?
Nem is voltam, nem is leszek:
Vagyok, vagyok és érezek,
Az életem áll és zizeg,
Mint érő kukoricaszárak.
Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom,
De a nyári szívet bágyaszt, virágom, virágom.
Őszi szellő szőlőt érlel, virágom, virágom,
De hát akit téli szél ver, virágom, virágom!
Azzal is majd szembenézünk, virágom, virágom,
Abból is hadd legyen részünk, virágom, virágom;
Csak egy helyről küldik mindet, virágom, virágom,
Nagyon várnak oda minket, virágom, virágom.
Kék víz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szivemben,
Se bú, se öröm.
Duruzsolva dong a
Víztükör.
Nem akarok semmit
Senkitől.
Langy ujjal a fény
Befogja szemem.
Hogy valaha sírtam,
Szégyelem.
Kertek alján surrogó tüzek:
Égetik a tavalyi füvet.
Fanyar egy füst, könnyet fakaszt.
Ínyemen érzem a sós tavaszt.
Fanyar egy könny! Végigcsurgatom
Széltől száraz, sebes ajkamon.
Elég lesz-e leöblíteni
Áporodott telünk ízeit?
Kormos tavasz ez! Tavasz igazán?
Lopva surran, mint egy partizán,
Egyet ha lép, kétszer bújik el,
Tankok ellen dorongot cipel.
Fanyar szellő köpenyt ráncigál,
Füstöt foszlat, felleget cibál.
Füstös kóró fura táncra kél.
Testvérem vagy, márciusi szél.
Mindenkinek megmondom kereken:
Immár elég volt!
Meghalt a visszhang, leomolt a fal.
Egyszer volt, – rég volt.
Szolgált sokáig. Csak zörgettetek,
S én mondtam: tessék!
Selypítettétek: légy olyan szíves!
S ugrottam: kötelesség!
Karban zengtétek: Megbocsáss, hogy így
Cibáljuk széjjel
Az egész napod! – Semmi, mondom én,
Hosszú az éjjel!
Cigányzenével udvaroltatok
Udvart körültem.
Kezemet csókoltátok nedvesen,
S le nem törültem.
Mesternek és atyának mondtatok
Vállamra ülvén,
És voltam is és vagyok is, – de már
Betelt a törvény.
Földrengés járt és leomolt a fal:
Meghalt a visszhang.
A megnyílt barlang már a szabad ég
Szellőit issza.
A napnak nyitja már a szívét, a víz
Ezüst szagának,
A madaraknak és a gyerekek
Bölcs kacajának.
S mikor a mennybolt miriádjai
Fölém lobognak,
Most tanulgatom, mit kell mondani
A csillagoknak.
Bocsásd meg énnekem, Uram,
Hogy jobban szerettem nálad
A meggyet, a mézet, a hársfavirágot,
Felhők mesekönyvét,
Apró gyerekek gügyögését,
Fiúk-lányok mosolya lobbanását,
Férfiak írott homlokát,
Kezed játéka műveit.
Bocsásd meg énnekem, Uram,
Hogy szorgosabban látogattam
A Sixtusi Máriát a názáretinél,
Hogy Tamásnál, Teréznél
Szomjasabban lestem az öreg Aranyt,
Berzsenyi mennydörgését
Meg Hamlet töprengéseit,
Hogy a zsoltár orgonaszavát is
Boldog voltam, ha átlophattam
Paraszt magyar szó furulya-dalára,
S hogy könnyeket pillámra nem a mea culpa,
Hanem a rutafa nótája szűrt
Meg a vizetárasztó tavaszi szél.
De mondd meg, Uram:
Behúnyhattam-e szemem előlük,
Mikor belőlük Te néztél reám?
Bedughattam-e szavukra fülem,
Amikor Te búgtál bennük
Kimondhatatlan sóhajtásokkal?
Nem mindegy-e az óceánnak,
Hogy kádba merik-e vizét,
Vagy metszett billikomba,
Vagy akár egy horpadt gyűszűcskébe is?
Emlékszel, Uram? a háborúban
Egy rossz talpas pohárból osztogattam
A hallgatag népfölkelőknek testedet,
És eltöltötted őket Tenmagaddal!
Engem is eltöltöttél számtalanszor
Csodálatos poharaidból,
Millió poharaidból,
S az oltárnál a Szent Kehely előtt
Úgy térdelek, mint hétpapos misén
A füstölő diákonus:
Szolgál, térdel és lóbálja a tömjént,
De a Testet és a Vért már órákkal előbb
Magához vette egy csendes misén.
Ó Istenem, ha az én árva bodza-sípom
Egy századrészét el tudná fütyülni annak,
Amit te mondtál énnekem magadról
Egy parasztdal egyetlenegy sorában!
Sétál a napfény melegen
A dunaparti köveken.
Huzakodnak a zsinegen
A kiskutyák bolondul.
– A szív is, hatvanon túl
Ha nem csendül, de kondul.
Fölüti rezzenős fejét,
Szűkelli megszokott helyét
A gubbasztó öreg cseléd,
Az évek forrta kéreg
Burka mögött a lélek
És azt bizsergi: élek.
Nem táncol már, nem is szökell,
De szállna mégis, szárny se kell,
A napra ki, a hegyre fel,
Akárhová, – csak szállnék!
Se gondolat, se szándék:
A perc a szent ajándék.
Csak ez a perc, csak ennyi kell:
Míg kék mosollyal átölel
Az allelujás ég-lepel
S lényem magába issza
A testtelenbe vissza
Az Isten áprilissa.
De megtréfáltál, seregek Ura!
Mi lett belőlem, milyen figura! –
Fordított Jónás, fejtetőre billent,
Pedig a Hangnak sose mondtam ellent.
Küldöttél, mentem. Hordtam az Igét
Nem kerülgettem bolond Ninivét,
Nem futottam, hogy le ne köpjön, sértsen,
A szennyes szájat, kezeken a vért sem.
Hajót kerestem, biztosat, sebest,
Eveztünk, Ninivének egyenest.
Már láttam kelni a csarnokok ivét,
Már köszörültem a próféta-igét.
Ó az az Ige! Asszonyt, gyereket,
Amit szerettem, ami szeretett,
Mindent elhagytam érte, – érted, Isten,
Hogy amire küldöttél, teljesítsem.
És most, hogy már-már megölelt a part,
Most küldted ezt az őrjöngő vihart,
Hogy minden, minden fejtetőre fordult,
Szél, víz és ember, minden megbolondult.
Akkor, látván, hogy nem segítenek,
Akiket hívtak, a kisistenek,
Az összetört, vergődő, fejevesztett
Bolond hajósok mind énnekem estek.
Nem kell próféta, nem kell most a szó,
Most kapitány kell, most parancsoló,
Hát kormányozzam a hajót, vezérül,
Ki a viharból és el Ninivétül.
Így lett a szegény Jónás (a silány,
De mégiscsak próféta) – kapitány.
Hol vannak már a ninivei partok!
Te tudod, Uram, én nem, merre tartok.
Próféták Ura, te akartad így,
Hogy engem ilyen kísértésbe vígy?
Így van megírva? Mert a lélek bennem
Elnémíthatlan sóhajtozza: nem! nem!
Ha rabságomat megelégeled,
Szólalj meg, Uram, küldj immár jelet,
Bizonyságul a szavad szomjazónak,
Hogy jobbra hívtál, nem parancsolónak.
Ha mást nem, küldj egy áldott cethalat,
Hurcoljon meg a tengerek alatt,
Vessen már véget a fojtó mesének,
S vessen ki harmadnapra Ninivének.
Siess, Uram, ne késlekedj sokat,
Mert halálosan fáj és fojtogat
Ami belőled bennem fúl: az ének.
Ó engedj énekelnem Ninivének!
November sír a vonatablakon,
Az esőn át ezüst a Balaton.
Köztünk a partot glóriába vonja
Az érett nád lobogó tűz-aranyja.
Szemes, Zamárdi, Lelle ködben áznak.
Lelkemben is zokogó tavat ásnak
Míg végigdöcögöm a Balatont,
Novemberi könny, decemberi gond.
A ködből bólogatva rám merengnek
Fel-felparázsló régi arany csendek,
Egy arc, – egy másik arc, – egy harmadik,
Melyen az Isten arca tükrözik.
Az angyal hányszor megjelent e parton!
Fejem a gondok vánkosán lehajtom,
Mint egy piros térdeplő-bársonyon
És könnyeimmel is imádkozom.
Csendesen, botfülű vonat!
A szakrális lepel alatt
Piheg a téli Balaton.
Fehér áhitattal köszöntsük,
Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk
A felnyújtott jegenyegallyakon.
Csak ez, csak ez van, – nincs se vér, se bomba,
Nincs katakomba,
Csak a szépség van, ez a hófehér.
Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod,
Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot
A szépséggyilkos emberért!
Ejhaj, hóvirág!
Lesz még egyszer jóvilág,
Február ha fáj is.
Bárhogy bőg a bőjti szél,
Mégis benne jődögél
S mézzel jő a május.
Ejhaj, hóvirág!
Ez a világ jó világ,
Rajt az Isten ujja.
Mégis egyik fancsalog,
Másik meg az angyalok
Furulyáját fújja.
Ejhaj, hóvirág!
Fogsz te is még glóriát
Énekelni lelkem!
Téli hó, vagy nyári nap:
Így is, úgy is gazdagabb
Termőbb lesz a telkem.
Terméskő falvértezetében,
Szürkén, majdnem fenyegetőn,
Égbeszúró háromszög fejjel
Áll a templom a hegytetőn.
Várnak néznéd: három falucska
Süvegeli a zord tetőt:
A fakanál-faragók népe
Meg a szénégetők.
Lent, lent a völgyben mind a három,
Ide nem jő fel senki se;
Egyszer évben ha felsírallik
Falai közt a szentmise.
Lent, lent a völgyben a kisember,
A kis élet sír és sürög,
Fohászkodik a félig-élő
És a haldokló nyöszörög.
Pedig ha sír, pedig ha nótáz,
Ha elsőt, ha végsőt sóhajt:
Jézus nevét formázza mindig,
Jézust hív minden emberajk.
S idehallom, csendül a csengő
Csepp oltárokon odalenn:
Három helyen mutattatik be
Az áldozat, a vértelen.
Csendül a csengő, megy a Jézus,
Kapaszkodik a hegyen át:
Viszi a pap a köves úton
A beteg ember vigaszát.
Az emberész gondolta templom
Ostyátlan virraszt a hegyen:
A Jézus, mint a tejesember
Házhoz megyen.
Meztelen utcán csikorog a szél
Nagyheti szél, feszítsd meg!-et huhog.
Amerre nézek, hallok és lehellek
Sziszeg felém és csikorog felém
A halhatatlan kérdőjel: a Kígyó.
,,No te bolond poéta! – hát megint,
Még mindig, most is erre sündörögsz!
Jó-jó, hiszen találkoztunk elégszer!
Emlékszem én jól a megyeri dombra,
Legénykorod butuska pátoszára;
Derekasan megszorongattuk ott
Egymás nyakát – de az okosabb enged:
Utoljára is én hallgattam el.
Aztán megint kilencszázharmincnyolcban,
Mikor Ostya-imádni jöttetek,
Azon a csillagszóró éjszakán,
Mikor lila stólában hajnalig
Ültél a Hősök Angyala tövében,
És boldogan térdeltek elibéd
A világ valamennyi nemzetének
Férfiai (csak kettőt sikerült
Visszarántanom a Közös Kehelytől).
Mögötted álltam egész éjszaka
De szólnom akkor nem engedtetett:
Egy éjre akkor megfogyatkozott
A napfogyatkozás.
És láttalak
Az egyedüllét zsongó erdejében
Az ihlet égverő hegyhomlokán:
Fejed fölött csattogva repdesett
Szivárványírta szárnyain a Vers.
És sokszor még találkoztunk mi ketten,
Ne emlegessük… fő, hogy itt vagyunk
Azaz, hogy te meg én, – de hova lett
Az ezer sátor és a nyolcezer
Szép kismagyar, és hova lett
A Lánchíd szívén trónoló Kehely,
És hol vannak a lobbanó szemek,
Amikben tűzzel tükrözött a dal?
Mondd, hova lettek? de hisz olyan mindegy,
Mi falta be, tűzláng-e vagy szemétdomb
A bimbót együtt a komisz fagyönggyel,
Gyümölcsöt a ganéjjal. Nincsenek!
De mit beszéljek! Forog a kerék,
És van ideje életnek, halálnak;
Istennek is, meg… És most az enyém,
Nem a tiéd. Pusztulj belőle!”
Nem!
Hazudsz, hazudsz! Az idő Istené!
Minden idő egyedül Istené!
Van ideje életnek, van halálnak,
De Benne élünk és Belé halunk.
Van ideje békének, háborúnak:
Kegyelmes Jobbja fészkén bontja szárnyát
A béke szép Galambja, Balkezének
Meredélyéről hullott fajzatod
Gyűlöletének nyálából tenyésznek
A háború förtelmes férgei.
Nagypéntek is van: elharapja nyelvét
Csengő, harang, s az elnémult Misét
Csukló kereplők kísérik a Sírba,
De a sekrestye kisöpört zugában
Repesve várja a Húsvéti Gyertya,
Hogy az oltárra szálljon, fellobogni
A boldog bűnnek az alleluját.
Minden és mindenki az Istené!
Ki vagyok én, hogy nem-et mondjak arra,
Amire igen-t mondott az Ige!
A nagy világon mindent ez a szó
Hívott a létbe; mindenki és minden
Csak a legyen levésén dolgozik!
A mindenségben nincsen munka más:
Az Isten nagy Kalandja egyedül
És ezen belül az én csepp kalandom.
Hát hogyne állnám, most és mindörökké
Amit a Terv elém ír szabadon!
Megyek, futok sorsom görbéin át
Az Isten ujja írta egyenesben.
Odamentek és odamennek ők is
Előbb-utóbb, a szépek és a jók,
A nyolcezer meg a nyolcmillió.
Azon az úton mentek ők is el,
Ki egyenest, ki útvesztőkön át;
Az egyik énekelve, szabadon,
A másikat az ösztön karikása
Tereli arra mint rugós csikót;
Van aki mankón, van aki rab-autón,
Vagy ólomzáras bűzhödő vagonban,
De megtalálja mindük a helyét
A Világút rengeteg betonán,
A Rajz szerint.
Nem, nem haltak meg ők!
Amerre nézek: utcán, ablakon,
Templomhomályból, börtönrács mögül,
Futószíj mellől, lobogók alól,
Tárnák torkából, szomjazó mezőkről
S az integető horizont ködéből:
Ők néznek rám: ők és a fiaik,
Lélekben egyek, Szentlélekben egyek.
A földre hajtom remegő fülem:
Hallom, hallom pihegni és dobogni
A pattanásra szomjazó magot!
A magot, melynek elvetője voltam
Jó helyről vettem és jó földbe hullott.
Nem félek fagytól, egértől, aszálytól:
Illő időben országosra nyitja
Tömlői mellét a nagy Öntöző,
És ád esőt és napot és malasztot
És mindent, bölcsen és törvényesen.
Az én törvényem itt: virrasztani
És imádkozni, s menni utamon.
Hát hogy lehetne nem virrasztanom
És hogyne mennék most is boldogan!
Minden hajnalban újuló inakkal
Mint nászteremből ifjú óriás.
Útvonalam fölséges labirintja
Ki van göngyölve szívem asztalán;
Magam rajzoltam repeső kezemmel,
De vállamon keresztül ujjamat
Kézzel vezette a Kigondoló.
És ő is indított az útra el:
Megveregette napszítta gyerekarcom
És feltarisznyált minden úti jóval,
S csak annyit mondott: Mitte sapientem!
Így indultam az útnak énekelve.
Hatvan kanyart megjártam becsülettel, -
Most mondanám fel a szolgálatot,
Most, mikor éppen kezdem érzeni,
Hogy kellek, jó vagyok ez istenáldott,
Isten-szerette, ember-nem-szerette,
Maga-feladta, Isten-fel-nem-adta
Szegény hatrongyos drága csepp hazának!
Most, most, mikor a fél kezem öt ujja
Sok megolvasni, még hányan vagyunk!
Most, most, mikor a szomjas böjti szél,
A száraz ég, a tikkadt utcajárda,
Elmorzsolódó s épülő romok
És halovány és piros emberek:
Mind egyet sír, egyet sikolt felém:
A Krisztus, a Krisztus, a Krisztus nevét!
Most, most, mikor mást álmomban se hallok,
Csak őt… „Menjetek… Vegyétek a Lelket!…
Ingyen kaptátok, adjátok is ingyen…
Minden népnek… Vegyétek és vigyétek…
Most, a nagyhéten, most álljak ki én,
Most, most, mikor… jaj Kígyó el ne hallgass,
Hiszen káromló nyelved tűhegyével
Te is csak őt, csak őt mondod nekem.
Minden népeknek! Minden embereknek!
Az igét is, a kelyhet is, a dalt is!
Jaj el ne hallgass, el ne távozz tőlem
Sziszegj és szúrj és ostorozz, netán
Elnehezedjék pillám a sötétben,
S pihenni dőljek.
Vettem és viszem.
Kísérj, Kísértő! Köszönöm. Gyerünk.
Valami zizzen a hajló fűből.
Tétova lábam visszahőköl:
Tavalyi levelek alomján
Egy szőrös hernyó mászik lomhán.
Kövér, hosszú, majd félarasztos,
Úgy megfekszi a rőt harasztot,
Temető-szín fekete-sárgán, –
Ha másszor nézem, megutálnám.
De most, hogy tele vagyok gonddal,
Másképpen zsong felém a lombdal,
Mást mond szépségről, mást a gondról
Lomb közt az ég, fű közt a pondró.
Ahogy elnézem, nem is csúnya:
Finom bársony rajta a gúnya.
Ej testvérkém, minek a szó itt!
Majd csak elleszünk a gubóig.
Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem apám udvarára.
Székely népballada
Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem apám udvarára,
Apám udvarára, anyám hajlékába,
Hadd legyek mégegyszer, ha csak egy órára,
Kisgyerek, a régi, pirosalma képű,
Aki visszanevet a ránevetőre,
Emberre, csikóra, lepkére, kavicsra,
Meg túl a sövényen a sötét erdőre,
Ahol elkezdődik vége a világnak.
Kutyát, ha morog rá, birkózni cibálja,
Anyja ha kiszidja, megköveti szépen.
Mesében, álomban, nagy nekiszánásban
Kilencfejű sárkány mindakilenc fejét
Tőből lecsapintja,
Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem apám udvarára,
Kigondoló székbe, dologasztal mellé,
Hadd legyek mégegyszer régi, derék férfi,
Szerszám-kalapáló, penna-élesítő,
Szóra szót mondani, vallani, dallani
Emberek elébe embermódra álló.
Szíve közepéből szakadott igéjét
Tátongó emberek százan szomjúhozzák,
Százan szomjúhozzák, ezren visszhangozzák,
A szívükbe írják, párnájukba sírják.
Az is aki hallja, az is aki mondja,
Emberebb lesz tőle.
Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem apám udvarára,
Apám, öregapám pipázó padjára,
Hadd lesem el tőlük, lesz-e belőlem is
Zuhatag szakállú erős öregember,
Éjszaka virrasztó, nappal nem beszélő.
Emberre ha ránéz, rajta keresztüllát,
Az égre ha felnéz, azon is általlát,
De sem embert immár, sem a levegőég
Csillagai nyáját nem áhítja nézni:
Csak befelé néz már, maga mélységébe,
Maga mélységében mindent megtalál már,
Amit Isten megmért földi halandónak.
Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem.
A Dunáról fúj a szél.
Aki vacog, nem beszél.
Minden nap egy ráncot ás.
Minden éjjel károgás.
Hollók-e, vagy ördögök?
Vagy a lelked böstörög?
Ráncos költő, mi bajod?
Kiapadt az olajod?
Mi rozsdálta el a szád?
Lenyeled a muzsikát?
A hegedűd se állja,
Berepedt a bordája?
Ej, azért csak hegedű,
Benne még a keserű.
Ha nincs, aki hallgat rád,
Magadnak is húzhatnád,
Ha másképp nem, dugaszba:
Csak hallaná a gazda.
Vagy a lelked fogyott el?
Vagy az Isten hagyott el?
Talán te is maholnap
Elszegődnél Amannak?
Tudod hiszen eleve:
Néma ördög a neve.
Ismerheted: fura úr,
Kibe egyszer belebúj,
Tűzbe-vízbe cibálja,
De a zenét nem állja.
Minden nap egy ráncot ás,
Minden éjjel károgás.
Hollók-e, vagy ördögök?
Vagy a lelked böstörög?
A Dunáról fúj a szél.
Vacog aki nem beszél.
Viszem az Ostyát és a Kelyhet,
De ma egyedül ünnepellek,
Ó Közibénk Kívánkozó!
A hívek kint az aratáson,
Kis mezitlábas ministránsom
Van itt csak s egy avitt anyó.
Mint egy sziget az óceánban,
Embertelen korall magányban
A Serleg az oltáron áll.
Vágynám hangosan énekelni,
De a fiú nem tud felelni,
A nénikém meg szundikál.
Magam vagyok. De mint a fáklya,
Gyúl ki bennem az Ige lángja
S a lelkem tűzzel eltelik:
„Hol ketten-hárman én nevemben...”
Hárman vagyunk itt! – Isten engem,
Te vagy, Uram, a negyedik!
Kifordulok, karom kitárva
Minden-lélek-átkarolásra,
S Az Úr veletek! mondanám,
De valami különöst látok,
Egy nem ismert világosságot
A kisfiún s a vén anyán.
És hallok is: valami halkan
Felém szüröngő titkos dallam
Küld odaátról kóstolót?
Vagy csak a fiú szorgos ajka,
Amint nagy boldogan hadarja
Az Et cum spiritu tuó-t?
Vagy álmából a néni tért meg,
S most a meghitt rózsafüzérnek
Gyöngyein ringatózik el?
És a Jelenvaló elébe
Az ártatlanság és a béke
Iker imája énekel?
Mindegy: az én halló fülemnek
Végtelen világok üzennek
A néma templom-űrön át,
S míg rámtapad e tiszta négy szem;
Bensőmben tornyosodni érzem
Az Örök Halmok sóhaját.
Meghitt szobádban, könyveid között
Ülsz (őr hadastyán múzeum zugában, ) –
Ők: huszonketten egy földes szobában.
Párnádra hajtod este dúlt fejed,
(Hajnalig tán a gondok sem dobolnak, ) –
Ők összebújnak este: lesz-e holnap?
Reggel hét oltár hívja kelyhedet;
(Még borod is van.) – Ők szorongva lesnek
Követére a kitiltott Jegyesnek,
Te dolgozol, (ma még van is miért) –
Ők virrasztanak elcsukló imával,
(Ma Benedekkel, holnap Orsolyával?)
Tüzes nyelvektől villámos a lég:
Szentté kell lenni, de ma még, ma még!
Vasárnap reggel, a kis falun át
Beteghez vittem az Úrvacsorát.
Lassan lépdeltem, némán zsolozsmázva,
Köpenyem alatt, szívemen, a Táska.
Még csendes volt köröttem a világ.
Két gyerek hajtott két szakasz libát,
Emberi lelket mást nem esett látnom:
Három kutyával volt találkozásom.
Az első farkcsóválva, csendesen,
Mellém szegődött békességesen.
Föl-fölnézett rám. Ez valamit érez!
Az állat, lám, húzódik Istenéhez!
A másik valahonnan hirtelen
Kirohant és ugatott éktelen.
Hogy is tudhatná szegény árva féreg,
Hogy kire habzik szájában a méreg!
A harmadik hasalt egy ház előtt.
Láthatóan nem érdekeltük őt:
Megnézett félszemével hunyorogva
És visszasunyt a jó meleg vacokra.
Aztán beértem. Így volt. Nincs tovább.
Többet nem láttam embert, sem kutyát.
Kebelemben az áldott Búzaszemmel,
Így találkoztam az emberi nemmel.
(Változatok egy népdalra)
Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág.
Aki kettőt-hármat szeret, nincsen arra jóvilág.
Hát még aki minden embert, minden lelkes állatot,
Arra jár még e világon nem-szeretem állapot!
Ó te világ bujdosója, szegény árva szeretet,
Bizony, bizony emberek közt sosem volt nagy keleted.
Idelöknek, odarúgnak, ajtó mögött a helyed,
Mint akit az atyafiság kegyelemből tűröget.
De ha jön a szűk esztendő, ha az élet odavan,
Minden ember odatalál, ahol te vagy, biztosan,
Te, ki mindig csak vetettél és sohasem aratol,
Hogy és hogy nem, te szelsz nekik kevesedből falatot.
Ablakomon, ablakomon kéregetők kopognak,
Kunyorálnak egy kevéske szeretetet magoknak.
Ide hallgass, felebarát, megmondom, ha nem tudnád:
Magadnak is minden jóval tele van a tarisznyád.
Nem is tudom, mennyi minden gyönyörűség belefért!
Apád, anyád beletömte amit áldott keze ért.
Nyisd ki hamar, sose kérdezd: adnak mások, nem adnak? –
Adj belőle, amit adhatsz, mingyárt több lesz magadnak.
Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág.
Aki kettőt-hármat szeret, nincsen arra jóvilág.
Hát még aki nem is szeret, csak úgy elvan, vagyogat:
Olyan, mint egy öreg házon a lehámló vakolat.
Cserlomb alatt mohos kövön ülök.
A Csörgő patak altatón csörög.
Nagy kövek közt fodor hullám forog,
Gondolatom is vele kanyarog.
A hullám sír, nyújtózik, elfelé.
Sóhajt a cser, nyújtózik, fölfelé.
Nyugtalan ágon hintál a levél.
Honnan jön a szél? Hova megy a szél?
Elült a zápor, elnyugodott a szél,
Felhő-barlangok tömbjei omlanak,
S a hegy dicsőült homlokáról
Felkel a nap biboros korongja.
Jöjj, nézz a napba, nézd: csupa láng, csupa
Szépségig-érett végig-elég öröm,
Pedig már fonja szemfedőjét
A konok ég könyörtelen ujja.
De ő nem bánja; mit neki éjszaka,
Mit a halál is! Él, amig él, ragyog
S szépsége édes aranyával
Önti el a keserű világot.
Nézd, nézd a felhők mámoros ünnepét,
A szépség színes templomi zászlait
Hogy lengetik, hogy bontogatják
Tornyosodó meseváraikból.
Nézd a szivárványt: kétfonatú öve
Kétszer karolja át a kitárt eget!
Nézd, és öleld, öleld, halálig,
Ezt a szegény gyönyörű világot!
Mátraszentimre, csepp falu,
Pirostetős házkoszorú
Cserzöldhajú hegyhomlokon.
Eperszemként szopogatom
Az édesillatú nevet,
Mely bújócskázva rámnevet
A kacskaringós utakon,
Hová lábam szeszélye von,
Mikor fel-felpillant reám
Egy-egy szemérmes encián.
Édes név: Imre: ifjuság!
Megifjítod a vén Hutát.
Új minden: a sok döccenő
Szekér sikálta utcakő,
A templom, mely messzünnen int,
A félig-tarlott hegygerinc,
A fösvény csorgó csöreje,
Az ágaskodó gödölye,
A sompolygó huncut kutyák,
Meg a meztélláb kis pulyák,
Kik futnak és sikonganak
És bőrükön barnáll a nap.
S az útnak hátat forditó
Kis faluvégi házikó,
Ahonnan a csivitelő
Fecske-anya cikáz elő
Az otthonos eresz alól
Öt apró csőrt tartani jól,
S hol engem is kézből etet
Az anyaízű szeretet.
Fiatal szellő, fűszeres,
Mely nem panaszol, nem keres,
Csak lengeti a lombokat,
Arcon legyint és símogat,
És lelkemből lassan kifú
Mindent, ami gond, ami bú,
És félálomba döngicsél.
Honnan jön ez a tiszta szél?
A messze Tátra küldi-e?
S a tömjén felhők földije,
Mik arra messze északon
Nyúlonganak hallgatagon
A messze-messze kék felé,
A mozdulatlan ég felé?
Bocsássatok meg énnekem, ti nagy hegyek,
Ki ma vagyok és holnap elmegyek,
És szél se fújja többé lábaim porát,
Bocsássátok meg gőgöm mámorát,
Hogy úgy merek eszmét cserélni véletek,
Mint egyenrangú kistestvéretek,
S úgy hallgatom kegyelmes hallgatásotok,
Mint akik közt bizalmas egy titok.
Mert egy-egy ilyen méltóságos estelen,
Mikor az emberzajgás elpihen,
És mintha zöld-arany dicsfényben fürdenék
Magam is, mint a néma völgyfenék
És túlnan a bozontos cserfalomb sörény
A Kékes álmos oroszlánfején,
Ilyenkor bennem egy szelíd húr megsajog:
Sejtem, tudom, érzem: itthon vagyok.
És lassan-lassan bennem is, mint odalent
Eluralkodik az erdei csend,
Elernyedeznek mellemet szorítani
Lidérceim jégkörmös ujjai,
Elalszik minden, nyugtalanság, büszkeség,
Az öntudatnak már csak annyi üszke ég,
Amennyivel a nagy hegyormok nézhetik
A furcsa felhők szép játékait.
Ne hányjátok szememre emberek,
Hogy megszöktem, mint iskolás gyerek
A büntetés elől,
Eleresztettem a kormányrudat,
Holott a hamuszürke ég alatt
Ugyan villámlik messziről.
De jaj, tudjátok: a fecskemadár
Akármi messze fellegekbe jár,
Csak vissza-visszanéz:
Utána sír a fészekalj felől
Sok karikásra tátott pici csőr,
Ijedt, vékonyka sipegés.
Hát énutánam! Felkarcolt bolond
Házőrző szívem kétfelé szorong,
Csitítni hasztalan
Izzó fülem bezárni nincs erőm,
Hallom: a Jégmadár a jégmezőn
Süvölt vigasztalan.
A jéghegyek a sarki tengeren
Már hasadoznak és könyörtelen
Hullámzanak felénk, felénk.
A felriasztott vízi madarak
Seregei vadul kóvályganak
Az ólom óceán szinén.
Erőszakkal lehúnyt pillám mögött
Látom a ködben óriásra nőtt
Kísérteti hajót.
Ó hallom a vitorla kárhozott
Sikongását s a szédült árbocot
Hallom amint felém sikolt.
Kendős néni, kék köténye karton,
Országúton ül az árokparton.
Ráncos arcát verejték belepte,
Nagy kosarát lerakta a gyepre.
Roskadozva cipelte idáig,
Maga-magát meg a kosarát is.
Mi van benne, gyümölcs-e vagy zöldség?
Meg a munka, meg a nehéz költség!
Meg az őszi, meg a téli gondok,
Meg az apró pendelyes porontyok,
Akik este éhes csőrrel várják
Megadják-e az urak az árát?
Jön is egy már: nagy zöld szemüveggel,
Fiatal nő, kezén kisgyerekkel.
Ruha bizony több lehetne rajta,
És hát bizony festékes az ajka.
Könnyű ennek! ennek semmi gondja!
– Előttem a kicsi szoba, konyha,
Konyhából a szennyes kicsi udvar.
A rendelő, meg az Oti-doktor;
Fáradt doktor közönyös kis arca,
Aki végre ide beutalta.
Három félnap állta sorát érte,
Amíg ezt a két hetet elérte.
Nagyon jó itt, kellemes is, szép is,
Fel-felriad éjszakánkint mégis:
Eltűnődik: meggyógyul-e? hátha!
Számlálgatja, hány nap van még hátra.
Számlálgatja: futja-e a pénze
Hazamenni, meg valami szépre,
Hazavinni, (el kell tenni félre!)
S győzi-e majd erővel a télre?
De ha felsüt a piros nap reggel,
Habos tejet iszik a gyerekkel.
Hamar-hamar, siessünk sétálni:
Fut az idő, jól ki kell használni!
Kézenfogja a kisfiút szépen,
S míg sétálnak, az jár az eszében,
Mit adhatna valami jót néki,
Vitaminost… „Hogy a körte, néni?”
Csendes éj. Lámpám leoltom.
Fenn a fénylő égi bolton
Üldögélő furcsa holdon
Mandolínoz valaki.
Selymeshúrú mandolinja
Mintha tücsökhangon hína,
Engem hína: gyere ki.
Kinn a harmat, s a szitáló
Holdsugarak szőtte háló
A világot ellepi.
Olyan friss a rezge pára,
Mintha a Teremtő szája
Most lehelte volna ki.
Én is itt, holdas magamban,
Zárt szemem redőin át
Érzem minden pórusomban
A kezdetnek illatát.
Ereimben rég kifáradt
Kútfők új ezüstje árad.
Most olyan vagyok talán,
Mint mikor Isten fejében
Megvillantam eszmeképpen
A teremtés hajnalán.
Vérig és velőkig áthat
Holdsugár és sejtelem:
Hátha mind csak tünde látszat
Ami játszik itt velem!
Hátha itt sincs még az óra,
Még egyéb nem is vagyok,
Mint a keltő legyen szóra
Szomjazó szelíd agyag.
S holnap tán a szent Hatodnap
Hajnalára harmatoznak
(Nemtudói jónak-rossznak)
Körülöttem mindenek,
S rámköszönt a boldog Éden,
Mely az Isten örömében
Sorsomul teremtetett,
S nem lesz benne undorító
Embermérgű csalfa kígyó,
Sem kígyók, sem emberék.
Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.
Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.
Hogy mindig jutott két garasom adni
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.
Hogy értenem adatott másokat
s nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.
Hogy a sírókkal sírni jól esett
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.
Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.
Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.
Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.
Hogy akik szerettek, szépen szerettek
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.
Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég aki voltam,
hála legyen.
Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.
Hogy megtarthattam a hitet
és megfuthattam a kicsik futását
és futva futhatok az Érkező elé
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!
Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! –
hála legyen, Uram!
hála legyen!
Elment a Jézus.
A városba ment.
Közeledett a Húsvét.
Lázár kapuja küszöbén
Két asszony üldögél
A térdét átölelve,
Mária és Márta.
Márta mondja:
Nem fogadta el a meleg köntöst.
Fázni fog szegény.
Mária mondja:
Nem akarta, hogy vele menjek,
Kinek mondja, ha fázik?
Márta mondta:
Éhes volt,
Kellett aki megterítse az asztalt,
Megtöltse a korsót.
Mária mondja:
Fáradt volt,
Kellett aki leterítse magát
A lába elé szőnyegül.
Márta mondja:
Ha visszajön,
Leoldom a kötényemet,
Lábához ülök és hallgatom.
Mária mondja:
Nem jön vissza.
Közel a Húsvét,
Követni fogom messziről.
A küszöbön ültek,
Átölelve tartották a térdüket
És sírtak.
Aztán felálltak,
Az egyik kosarat öltött
És kenyeret tett a kosárba.
A másik korsót vett a kezébe
És olajat öntött a korsóba.
Aztán átkarolva egymást
Elmentek
A názáreti Máriához.
„Seth gyermekeinek papjai azt tanították, hogy a föld egykor tűz és víz által fog elpusztulni, s ekképp minden bölcsesség és tudomány megsemmisül. Hogy tehát ezeket a későbbi nemzedékek számára megmentsék, két hatalmas oszlopot emeltek, egyiket égetett agyagból, másikat gondosan faragott kövekből, s ezekre az oszlopokra felvéstek minden tudományt, amelynek birtokában voltak. Az oszlopok pedig Szíriát földjén állnak.”
(Josephus Flavius)
Harminc napot, harminc csodálatos nap
Kétkoszorús szivárványnál telibb
És gazdagabb és forróbb színeit
Ezt adtad Uram, fiadnak, a rossznak.
Szüretelő kádamba összehoztad
A nyártól ami gyönyörű telik,
A tarka ősz csorgó gyümölcseit
És illatát egy visszatért tavasznak.
Egy emberélet minden illatát:
Ezt, ezt sóhajtom e versekben át
Az eljövendő emberebb világnak.
Testvéreim, akik a vízözönt
túlélitek, itt egy világ köszönt
Hús-vér oszlopairól Szíriátnak.
Mindennevű, hogyan szólítsalak?
Nazianzi Sz. Gergely
Mindennevű, hogyan szólítsalak?
Mindenarcú, hogyan tapintsalak?
Mindenszívű, hogyan szeresselek?
Titkosrendőr, polgári ruhában,
Az utcán ődöngők semleges mosolyával arcán,
Jelvénye az átmeneti kabát hajtókája alatt,
Nadrágzsebében a szolgálati fegyver,
Állán bozontos álszakáll:
Mint az árnyék, mint a gond,
Úgy szegődik a megjelölt nyomába, –
Engedi, menjen, amerre a dolgai vonják,
Családi körbe, hivatalba,
Moziba is, a bársonyos homályba,
Vagy kettesben az espresso kerekasztalához
Egy forró feketére, – akárhová,
De mint az árnyék, mint a gond,
Mögötte jár.
Van.
És várja a percet, amely megállapíttatott,
S lecsap könyörtelenül,
Mint fölemelt marok a légyre
S amaz ott marad, – összelapítva,
Mint összezárult marokban a légy.
Így jársz utánam: így mondták nekem
Kajlahátú bölcsek,
Szorongó szentek, vaksi jámborok.
Ám amikor az utca zuhogó tömegében
Már olyan egyedül vagyok,
Mint erdőben a gyermek
S ólomtuskók a lábaim,
Már-már leülök a járdaszélre,
Vinnyogni, mint a siketnéma koldus,
Ilyenkor némán elmész előttem,
Közönyös arccal, zsebredugott kézzel,
Egy leszerelt katonatiszt hűvös lépéseivel,
S egy pillanatra – lámpafény függönyrepedésben –
Odamelegszik rám a szemed.
Cinkos tekintet ez,
Csak ennyit mond: Hiszen tudod!
Rabló mosolyog rablótársra így,
Vagy indiánra indián,
Amikor a gyerekek játszanak
És a semmire-se-jó felnőttek között
Elosonnak nesztelenül.
A járókelők nem vesznek észre semmit,
Csak én tudom: a térdem tudja,
Amely megfiatalodott rugalmassággal tapossa tovább a járdát,
És tudja az ajkam, amely pirosan skandálja megint:
Szép az élet, jó az élet, és jók a butuska emberek!
Máskor meg a villamoson:
Függök a fogódzó kötélen,
Csak az összepréselt embertestek tartanak,
Izzadt szemem sóvárogva pislog
Egy-egy elfoglalt szék felé:
Egyszercsak fölkelsz a helyedről
(Kigombolt ingű, húszéves fiú),
A könyvet, amit olvastál, összecsapod
És Tessék! mondod ismerős mosollyal.
A múlt héten egy kisgyerekben láttalak.
Guggoltál a sétatéren
És házakat építettél
Homokból és hulladékból.
Fölnéztél rám a földről
Huncutkás mosollyal:
„Látod, mit építek?
Máskor mást építettem,
Naprendszert és csigabiga-házat.
Építeni jó.
Gyere, építsünk együtt!”
És én melléd telepedtem a földre,
Te pedig megfogtad a kezem
És vezetted,
És betűket írtunk a homokba.
A minap egy kutya jött be a szobába,
Egyenesen hozzám.
A térdemre tette szelíden
Az első lábát.
És fölnézett rám szelíden:
„Nem lehetnél hűségesebb?
Én mindvégig hűséges vagyok.”
Le kellett sütnöm a szememet
És majdnem hangosan kimondtam
A szentpéteri szót:
„Menj ki tőlem Uram...”
De Te jobban tudod, mit gondolok.
És nem mentél ki tőlem.
Ablakomat megkoccantja a szél.
Értem: sétálni hívsz. Megyek.
Fuvoláz felettem a lomb.
Altass el engem.
Szeszélyes az erdei ösvény.
Jöttem utánad.
A patak vize csillan.
Térdelve hajlok fölébed.
Oltsd el szomjúságomat.
Egy ember nagyon kiabált.
(Nagyfejű, nagynevű, nagytudományú,
Sikerült neki minden,
Csak az élete nem.)
Ezt kiabálta, sokszor, egymásután:
„Hol van az Isten?
Még sohasem láttam az Istent,
Ki látta?”
Mit tehettem szegénnyel?
Szépen odamentem és megsimogattam az arcát.
Sírt.
Tegnap egy ember állított be hozzám
És bizalmasan közölte velem,
Hogy egy nem is nagyon távoli dátumra
Ítélet van kimondva rám.
Az értesülés megbízható helyről származik,
És jó lenne, ha megfontolnám,
Kár volna értem.
Annál is inkább, mert csak rajtam áll
És ellenkezőleg: nagy lesz a becsületem,
Csak el ne mondjam senkinek, hogy láttalak.
Nem szóltam semmit.
Hallgatva ültünk.
Aztán megszólalt újra:
Hogy úgy-e voltaképpen
Nem is igaz az igazán, hogy láttalak.
Csak úgy mondom, hogy mondjam.
Megint nem szóltam semmit.
Hallgattunk megint.
Aztán megszólalt harmadszor is:
Hogy vajon látlak-e most is?
„Igen, feleltem,
A szemedben, felebarátom.”
Még egy darabig ültünk egymás mellett
És hallgattunk.
Aztán fölkelt, és kezetfogtunk
És elváltunk, két jóbarát.
Álmodtam. Széken ültem,
Elnök voltam a könyvek kongresszusán,
A könyvek ezre körülöttem ült,
Mint Niceában a szakállas atyák.
Az egyik mondta: „Messze az Isten, a hetedik égben,
Az angyalok és démiurgoszok között.”
– „Helyes, mondottam, de kevés!”
A másik mondta: „Közel az Isten, az emberi szívben,
Csak ott találod.”
– „Helyes, mondottam, de kevés!”
A harmadik: „A természet az Isten,
A lények végtelen során
Bontja ki végtelen magát.”
– „Szép, szép! feleltem, de kevés!”
A negyedik: „A nép az Isten
A történelemben fejtőzik ki egyre.”
– „Kevés, kevés!”
Az ötödik: „A minden az Isten,
Én vagyok ő, és te vagy ő, és ő is ő, és minden ő.”
– „Nem elég, nem elég!”
A hatodik a semmiről beszélt,
A hetedik számokat recitált,
A nyolcadik a moszkvai Confessiót,
A kilencedik atombombáról énekelt prefációt
És a tizedik Einstein evangéliumát.
És még sokan, sokfélét és sokáig
És minden egyes más nyelven beszélt.
És én csak kiáltoztam egyre:
– „Kevés! kevés! nagyon kevés!”
És minden székből egy-egy könyvtekercs gurult elő,
És a tekercsek összeálltak
És torony akart lenni belőlük,
Mint ama régi, Szennár mezején.
Gurultak, egyre gurultak a nagyhasú tekercsek,
És másztak és sürögtek
Izzadtan, izgatottan,
Fölfelé, fölfelé
Mint Himalája fejének a hangyák.
És már éppen fel akartam egyenesedni a székben
És igazságot tenni,
De fölébredtem.
Éjszaka volt.
Éjszaka voltál.
Könyv a térdemen,
A könyvben ábra, számokkal és görög betűkkel:
Ablak a Végtelenbe.
Itt ülsz az ablakban, mellettem
És fölemelt Ujjaid ütemén ringatod
És szertehajtod, egyre sebesebben,
És összefogod, egyre szorosabban,
Napok, naprendszerek, galaktikák és mindenségek
És atomok és protonok és protonnál is potomabb pontok
Miriárdokszor miriárdjait.
Fölemeled a karodat,
És eltűnik az Anyag a Hullámzás végtelenében,
Leejted karodat,
És elpihen a Hullámzás az Anyag végtelenében.
És eltűnök én is; elpihenek én is
Árján az Ütemnek,
Amely innen, térdeimről
Mozgatja a Mindent.
Mezítlábas asszony az országúton.
Kenyeret visz, abroszba kötve.
Szép kerek gyürkés cipót.
Teli a levegő kenyérillattal.
Teli a lelkem illatoddal.
Ma volt a legnehezebb.
Tükörbe néztem, úgy esett,
S Te onnan néztél vissza rám.
És belém állt az értetlen csodálkozás:
De, Uram, ezt az ötletet!
De, Uram, tisztesség ne essék szólván,
Jobbnak gondoltam az ízlésedet!
Akaratlanul a fejemet csóváltam,
Rosszallóan csóváltad a fejed Te is.
És akkor elszégyelltem magamat:
Eszembejutott barátom, a professzor,
Aki fehér köpenyében, górcsöves asztalkája előtt,
Valami fertelmes férget boncolgatott
És látván arcomon az undort,
Ezt mondta, mérhetetlen szánalommal:
„Mit tudod te, szegény laikus,
Hogy, milyen csodálatos ez!”
Igen, Uram, – mit tudom én?
Mit tudok én!?
Mire visszatettem a tükröt a fiókba,
Hangosan nevettem.
Este van.
Elment az utolsó látogató.
A folyosón lecsavartam a villanyt.
Itt vagyok.
Szokott helyeden,
A kis támlátlan széken,
Az ajtó és az üveges szekrény között,
Ülsz és vársz.
Egyedül vagyunk.
Leeresztem az ablak függönyét.
Így, most segíts egymásba néznünk.
És holnap reggel,
Harmadik harangszóra,
Megtöröm a Kenyeret.
Hej, voltam én is fiatal,
Hej, éltem is világom,
Mint tiszta vízben fürge hal,
Füttyös rigó az ágon.
Rég volt, talán igaz se volt,
Most bezzeg máshogy élek.
Hamvas felhők közt vézna hold,
Avarban zörge lélek.
Éjféli utcán nyargalok
Sivalkodom a kürtőn,
Zárt ajtón és zárt ablakon
Kopogtatok kísértőn.
De némán rácsodálkozik
Ég-föld a néma szóra, –
S megkérdi: „Hát ennek meg itt
Mi keresnivalója?
Bocsássatok meg kedvesek,
(Immár csak ennyit kérnék),
Hogy egy kevéssé úgy tegyek
Még, mintha most is élnék.
Csak a hegyes kakast lesem,
Törvénytudó kísértet,
A jelt, hogy békességesen
Meghitt síromba térjek.
Mint egy fáradt csiga
Verejtékezve hordja börtönét,
Évetlen évek óta hordod
Fojtó csigaházad, a gondot.
Nem is te őt: már téged ő cipel,
Magadnál ötvenszer nagyobb,
Erőlködő csepp hangyaférget;
Zihál a melled és csuklik a térded.
Belégubózol, mint egy sunyi sün,
Tüskepáncélod szétmered.
Jaj, kívül-belül gyilkos köpeny ez;
Kívül riaszt, belül vérig sebez.
De most az Isten egy napot,
Egy lélegzetvevős napot,
Embernek valót, engedett, –
Siess, hajítsd le terhedet!
Hajítsd le, aztán vedd fel újra,
Ne bánd, ha még a lábad reszket:
Vedd fel, de úgy vedd, mint Simon,
A cirénei, a keresztet.
Azért, hogy nem tudod, lesz-e holnapod:
a mái nap kincse még a tiéd.
Azért, hogy álmodat elölheti éji sziréna:
ameddig a nap fenn zarándokol az égen,
addig imádhatod Istent.
Azért, hogy nem tudod, mit hoz a legközelebbi óra:
addig szerethetsz és mondhatsz jó szavakat.
Azért, hogy holnap talán zuhogni fog az eső:
ma örülj az édes napnak.
Ha szobádba börtönöz a zápor:
örülj a tikkadt fű-fa örömének.
És ha az életet veri el az áradat:
örülj az élet-alomja halálnak.
Azért, hogy az emberek annyiszor úgy cselekesznek,
mintha gonoszabbak lennének a fenevadaknál,
sírj értük és imádkozzál,
mert igen nagyon nyomorultak.
Azért, hogy az Isten olykor úgy cselekszik,
mintha mostoha lenne és kaján:
te hálát mondani meg ne szűnjél,
mert nagyobb ő a mi szívünknél.
Agyunknál, szívünknél nagyobb.
Hogy mit szeretnék? semmit már, csak élni,
Kenyéren-vízen, és a Csendre várni.
A napfényből elég már egy sugárnyi,
A szép világból egy akác-levélnyi.
A bölcsek köve, bölcsek könyve sem kell,
Szónak beérem már a Miatyánkkal,
Villany helyett a síró gyertyalánggal,
Az Ember helyett már az emberekkel.
Ó emberek, ti őrült kedvesek,
Hagyjatok élni még egy keveset,
És megáldani a veszett világot.
Élni és imádkozni, semmi mást:
Hétszer napjában: megbocsásd!
És hetvenhétszer: megbocsátok.
A szívemen egy szegfűszál.
Karcsú nyelen gyöngyös kehely,
Könnyű, akár a hópehely
– Még messze tőlem a halál!
Szirmát arcommal illetem
És szívom selymes illatát.
Ó illat, illat, ifjuság!
Ó áldott, áldott életem!
Őrizd meg ezt az illatot
Az alkonyatnak, Irgalom.
Hosszan állítsd meg Ajalon
Völgye fölött a gyors napot.
Még a füvön csepereg a harmat,
A sok ember most fordul a falnak:
Legédesebb ilyenkor az álom.
Kertek alját csak egyedül járom.
Egyedül-e? Nem egyedül mégsem:
Öreg bácsi jár a csemetésben,
Le-lehajlik, fiatal módjára,
Szinte földet seper a szakálla.
Kurta neki a nehéz nap gondja,
Hogy így már az elején megtoldja?
Vagy hogy élni siet az öreg csont?
Becses a perc, ha közel a fejront!
Becses a perc, igazad van, bátya,
Annak, aki elperegni látja.
Hát még nekem, aki azt is érzem,
Hogy semmi sem múlik el egészen.
Jó így, bátyám, éljünk a jelennek,
Ki a percnek, ki a végtelennek,
Te plántádnak, én is az enyémnek,
Aludjanak amazok szegények!
Alszik a júliusi éjen
Az Isten szép világa mélyen.
Halk szellő álomittasan
Az alvó kerten átsuhan.
Piheg a kert termő reményben.
Az ágyások közt kék kötényben,
Állán hosszú fehér szakáll,
Sétál az Isten fel s alá.
A répák és a petrezselymek
Lábai elé térdepelnek.
A glédaálló tengerik
Bokrétájukat lengetik.
A vén akácfa lombja bókol,
Mint szentséges processziókor,
S a szégyenlőske rozmaring
Felé az Isten csókot int.
És mintegy karmesteri szóra,
Kezdődik a tücsök triója,
A macska lágy ütemre lép,
Hozza házát a csiganép,
És jönnek a kutyák s az Úrnak
Lábához dörgölődve bújnak,
S Ő mindnyájukra ránevet:
„Hát hogy s mint vagytok, gyermekek?”
Így ér a házig mosolyogva.
Benéz az apró ablakokba:
Zárt ablak, ajtó, fülleteg
Ágyakban alvó életek.
Az Úr megáll, egy pillanatja
Arcukat végigsímogatja,
Ráncokba vonja homlokát
És fejcsóválva megy tovább.
Esteledik. Ballagok.
Rövidülnek a napok,
Hűvösödnek az esték.
A szilvafát megszedték.
Elvesztettem valamit?
Zörren a fű: itt van, itt!
Keresgélek a porban;
Zizzen a lomb: ahol van!
Szelet ígér piros ég.
Mi az, amit szeretnék?
Maradnék, vagy mehetnék?
Hátra van a szüret még!
Fura nép az emberek:
Búcsúzkodni nem szeret,
Nyugton mégis meg nem ül,
Csak búcsúzik mindentől.
Hamuhodik már az ég.
Még egy kicsit ballagnék!
Csendesebben, holnapok,
Lábujjhegyen járjatok!
Köszönöm nektek, pilisi hegyek,
Hogy jóságosak vagytok és szelídek
És engedtek elringatóznom
Vonalaitok zöld hullámain,
Olyan önfeledten,
Mint az anti-világban,
Amikor még olyan csendesen sírdogáltak
A világ eresztékei,
Hogy föl sem ébredtünk rája.
Nem akarok fölébredni most sem.
Nem akarom hallani most sem a sírást.
Mért hallani olyat,
Amin segíteni nem tudunk?
Mire volna virrasztani ébren,
Mikor az éberség csak arra jó,
Hogy a holnap gyötrelmeit előrecibálja,
Gyilkosául a mának.
Ringassatok fenyő-hullámok,
Dajkáló hegyek,
Árassz el hársfa-illat,
Játszó gyerekek édes visongása,
Kérődző kecskék, fuvolás rigók.
Fogd le szempilláimat,
Békességes alkonyi szél.
Zümmögjétek mindnyájan velem együtt,
Istennek szelíd nem-ember alkotásai,
De nem szomorúan, és nem dacosan,
Hanem a zöld lomb ringó örömével,
A kék ég ölelő jóságával,
Hegyek hullámzó áhítatával,
Hogy azért is és mindig előlről,
A gonoszoknak igazulásul,
Rútaknak szépülésül,
Emberségül az emberteleneknek:
Béke, béke, béke, béke...
Hegyeken túl is, innen is,
Vad tengeren szelíd sziget,
Isten veled Klotildliget.
Melynek szívén forró fejem
Pihentető vánkost talált
Isten veled, kedves család.
Most megszakítjuk a mesét.
Most jön a komolyabbika.
Agyő, Péterke, Pannika.
Már csörgetik a láncokat,
Csak hajtsuk hű nyakunk oda.
Szervusztok, Kormos és Duda.
Búcsúzom immár tőled is,
Te félbemaradt költemény:
Te nyári én, te jobbik én.
De hadd legyen még folytatása,
Hadd ne maradjak rímtelen:
Mondd rám a rímet, Istenem!
Szentje és atyja Kegyes Iskoláknak,
Nagyra törekvő nemes ifjúságnak
Hitre, tudásra, szép életre, jóra
Példaadója!
Zsenge korodtól hallottad a Hangot:
A hivatásét, mely szívedben zsongott
S mentél utána egy életen végig,
Róma szívéig.
Hittel utána Isten hívásának
Mentél szívéig szegény ifjúságnak.
Szent nyomaidban vívja nemes harcát
Ifjú magyarság.
Híven a széphez, az igazhoz, jóhoz
Állhatatosan az Isteni Szóhoz
Menni előre, hogy az Úrhoz érjünk:
Légy a vezérünk.
„Viszontlátásra!” – mondod búcsúzóra
„Jövőre!” – mondanád, és megzökken a szó.
Jövő! – de mit hoz máma még az óra?
A búcsúzás, ki tudja, nem búcsúztató?
Nem tudhatod, mi vár az utcasarkon?
Mi húz a levegőben? a föld alatt mi váj?
Reggel ha ébredsz, vár-e csendes alkony?
Mit hoz, ha elpihensz, a reggeli sugár?
Egyre-kettőre három jön-e? kétes.
Nem tudhatod, mit írt felőled odafenn
Eleitől a Könyv, a hétpecsétes,
És lenn mit ír elő fejedre az Ütem?
Bekopogtatsz szomorú embereknél,
S ha közelükbe érsz, nevetnek untalan;
És egyre sírnak, akikkel nevetnél.
Csak egy a bizonyos: minden bizonytalan.
Ha erre fordult életed kalandja,
Végy nagy lélekzetet, s amint jön, úgy fogadd.
Merj ugrani kicsinyből a Nagy Bizonytalanba,
Az Egyetlenbe, mely bizonynál bizonyabb.
Nézz a szemébe a bizonytalannak,
Mondd: Itt vagyok, jöhetsz, magam megyek eléd:
Nincs váratlan, nincs nem-szeretem annak,
Aki a csillagokba ágyazta életét.
Csepp káderei mi a Tervezőnek,
Előre, teljesítsük, ami ránk szabatott:
Futószalagján térnek és időnek
A Végtelenbe nyúló Műszakot.
Lombringató erdőszegély,
Lombringató, gondringató.
A Pilisen sikong a szél.
Szabad-e ülni csendesen?
Szabadon, széltől mentesen?
Sikong a szél a Pilisen.
Szabad-e élni rendesen,
Mintha nem volna semmi sem,
Se szél, se tél, se könny, se gond?
A Pilisen a szél sikong.
Gondolatoktól körülrajzva leülök
a pilisi romok mellett a diófa alatt fakadó
forráshoz, mely az egyetlen, ami nem
változott s úgy bugyborékol most, mint
800 év előtt.
Prohászka: A Pilis hegyén
Ballagdálok a vén Pilisen,
Az ezredes erdő lelkét lesem.
Málló köveken, zörgő avaron
Régvolt magyarok nyomait kavarom.
E kövön tán a táltosok
Regesajkú népe áldozott.
Amott a völgyben szíthatta tüzét
Remeték apja, boldog Özséb.
Az irtás földön amoda át
Feltűrt csuhájú bence-barát
Irtotta az erdőt, törte rögét
És pingálgatta pergamenét.
A forrásparton itt pihent
Tán tegnap is még a Püspök, a szent.
Látom most is, amint meditál,
Fákkal, füvekkel összeáll
S ezüst fejével tovalebeg,
És elnyeli lassan a rengeteg.
Zsibongó fejjel járdosok,
Elnyargaltak a táltosok.
Elfeküdtek a remeték,
Némák a romok, köveik feketék.
Múlt már, rege már a Püspök is,
Mese vagy magad is már, néma Pilis.
Megyünk-e mi is már aludni, mesék,
Ha kibontja az éjszaka szemfödelét
S egyedül marad ébren a rengeteg,
Elsiratni a szenteket?
Még eleven, még zöld a cserbokor,
De ágain sok fiatal levélke
Már szomorún zörren a szélbe:
Már haldokol.
Vigasztalan, esőtelen a nyár:
Anyanedvével emtette a fácska
Pihegő lombját, – az új fakadásra
Nem győzte már.
Öntözd meg immár Isten mennyei
Csatornáid vizével a világot!
Engedd a tikkadt ifjúságot
Lélekzeni!
Búg a szellőn a hegyoldal,
Beszélget a teliholddal.
Holdas fű közt tücsök cirpel.
– Hitted-e, hogy ennyit bírsz el?
Lám a tücsök hegedűlget!
Nyeld le hát a keserűdet,
Hegedűlj a hűvös holdnak:
Mit tudod, hogy mi lesz holnap?
Mit tudod, de mit is bánod!
Elfogyott a tudományod:
Csak a szíved ki ne hűljön,
Csak a tücsök hegedűljön.
Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma!
Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva;
És állítsd el a rádiót.
Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd
Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet
És benne minden földi jót.
Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek,
Melyben a gondolat villámai teremnek,
A zengő percek ihletét,
Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen
Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen
Zenét suhog a szent setét.
A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét,
Amelyben megfogan a két-malasztú szentség:
Hűség, barátság, szerelem.
Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek,
Amely odalent nőttél a lét előtti létnek
Hangtalan örvényeiben!
És csukló térdeden imádd a csendek csendjét,
Amelyben önmagával beszél a Végtelenség,
A hallhatatlan hallható.
Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül,
Amikor a magát megtáró Végtelenből
A föld szívére száll a szó.
Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából
Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó,
Az Istent, aki elvonul.
Milyen hiába leste sebes szél viharában,
A földrengésben is, a tűzben is hiában:
Suttogó szellőn járt az Úr.
Gépkattogása közt a rohanó jelennek
Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek,
Egy pillanatnyi pihenést.
Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el,
Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel:
Csak az él, aki benned él.
Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén
Némán izzani kezd a titokzatos tömjén
S füstjén az Angyal megjelen.
És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,
Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:
A csend-foganta Kegyelem.
A fák alatt feküdtem,
Merengve fölfelé.
Hát ellibeg fölöttem,
Bénán, aszály-ütötten
Egy sárga tölgylevél.
Könnyelmű szél zilálja
Az asszu lombokat,
De nem leng több utána,
Csak ő az ősz leánya,
Az első áldozat.
Egyetlen, aki lenni
S nem-lenni is megért.
Valami hívja menni
– Menni-e vagy pihenni? –
Nem kéri, hogy miért.
Mért éppen ő az első?
És mért ilyen korán?
Mért nem dajkálta esső
Kis életének első
És utolsó nyarán?
Nem kérdez és nem lázad,
Panasza, könnye sincs.
Hűlt erein alázat
Halk zizegése bágyad
És lelkemen legyint:
„Törvényemet betöltöm:
Édes volt odafönn,
És jó lesz lenn a földön.
Azt, ami lesz, köszöntöm,
Ami volt, köszönöm.”
Barátaim, testvéreim,
Bajtársak, emberek,
Mind-mind, azok is, akiket
Szólítni sem merek, –
Kik voltatok barátaim
És vagytok is talán,
S akik csak lesztek még azok
Holnap vagy holnapután,
Azok is, akik kézbe-kéz
Egy szív vagytok velem,
Akikkel egy a csillagom
És egy a kenyerem,
Az is, ki túl a tengeren
Lihegve bujdokol,
Az is, ki a honi rögöt
Túrná, de nincs sehol,
Vagy ha van is, ha itthon is,
Csak úgy van, mint aki nincs,
Még fecske sem hoz róla hírt,
Nincs ajtaján kilincs, –
S akivel tegnap annyiszor
Szürcsöltük az eszme borát,
És közös volt a serlegünk,
S ma látván meg se lát,
Mert magas a polc és meredek,
Melyen borzongva ül
És szíve már-már szólna tán –
De meghallhatja a Fül, –
Mind-mind fájdalmas emberek,
(Fájók és fájtatók):
Szeretnék bekéredzeni
Egy szóra nálatok.
Hogy amivel nehéz szívem
Oly csordulón tele,
Elétek öntsem, mert ha nem,
Tán megszakad bele –
Testvéreim, olyan sokat
Szeretnék mondani:
Hídíveket építeni,
Falakat bontani,
Fölszítani a messze múlt
Kandalló-melegét,
Ablakba mécsest gyújtani
A zord jövő elé, –
Mondani szót, simogatót,
Kéz s kéz közé delejt:
Az egyiknek: Emlékezzél!
A másiknak :Felejts! –
Sokat, sokat, nagyon sokat
Kellene mondanom,
De csak egy maradt, egy árva szó
Elhasznált ajkamon,
De ebben minden benne van,
Ez a feltámadás,
Csak ezt tudom, csak ez vagyok:
Testvér – és semmi más.
Fiatal arcnál, fiatal szemeknél
Láttál-e szebbet a vén nap alatt?
A lánynak mondja: Rózsafán születtél!
És a világnak: Én megváltalak!
De jár az év, és teljes lesz a rózsa,
Tejes tavaszból tüzet szív a nyár:
Gyermek apára, tengerek hajósra,
Isten és ember férfiúra vár,
Aki szeret, de nem hogy őt szeressék,
És cselekszik, mert szent a kötelesség.
De legzengőbb a lomb zenéje őszkor,
Bimbó-, s virágnál mézebb a gyümölcs.
Elzúg a harc és elzajong a hőskor:
Harcosnál, hősnél emberebb a bölcs.
Ó lombos erdők őszi orgonája
Milyen teli-mély a te muzsikád!
Ezer sípod egyszerre intonálja
Az emberlét ezernyi dallamát.
Tavasz illata, nyarak szenvedelme
S a tiszta tél kristály nyugalma benne.
Ó emberélet édességes ősze,
Te vagy az összhang és az árnyalat.
A tavasz benned fanyarát legyőzte,
Erdőtüzeket, aszályt a nyarak.
Magára ismer benned mind a kettő
S te mind a kettőt áldod, érleled.
Piros nyaradnak nem volt lángja meddő
S magtalan nem lesz szép fehér teled.
Mert a szivárvány színei megérve
Elsimulnak a ránctalan fehérbe.
Ti boldogok, kik messze-messze innen,
Hegyeken túl és óperencián,
Egy emberebb szabású kontinensen,
Nem tátogattok levegő híján.
Lélegzetek, mozogtok és beszéltek,
És milliók sóhaja sír felétek,
Álmodók, reménykedők, irigyek, –
Ti boldogok, sajnállak titeket.
Titeket, akik bölcsen megvonulván
Tengerigázó kikötő fokán,
Ahol nem böfög alattomos vulkán
És nem forrong őrjöngő óceán,
Honnan szívetek vissza-visszafájva
Vágyódik még a nagyon-ó hazába,
S tán ontjátok a szánó könnyeket, –
Szánakozók, én szánlak titeket.
Nemcsak ti néztek hazafelé vágyva:
Ó hogy sajgunk mi is utánatok!
De a fájdalom belesír a vágyba:
Vérzik a test, melyről leváltatok,
És vérzik a szív, hiszen számotokra
(Hiába bízzuk írt papírosokra,
Sebes hullámra) szívünk és szavunk
Nem úgy beszél már: két világ vagyunk.
A közös nyelven boldogan beszélnénk,
De aki nincs itt, hogyan érti meg
A szó lelkét, a dallamot, az élményt,
Amely a szóban jajgat és piheg.
Az, ami nálunk mártíromi máglya,
Beteg mécsként pillog el odaátra;
Mire odajut, megalvad a szó,
S lesz bíbor vérből fekete savó.
Az élmény, jaj az élmény, a kegyetlen,
A szentlőrinci rostély a mienk,
A sose-volt és sose-lesz, egyetlen
Mely elhamvaszt vagy emberré teremt,
Amelytől minden és mindenki más lesz,
(Nagyszombat-éj is, ha feltámadás lesz!)
S ha úgy akarná a történelem,
Tán a halálunk sem lesz dicstelen.
Igen, lobogva kél az új bizonyság,
Ha nem is oly szép, mint a hajdani.
S ha némábbak is az új katakombák,
Az Ágnesek fölállnak vallani.
Ha törik is a mártírok gerincét
Zsoltároznak a mamertini pincék
S ámulva nézi a hűlő világ
A Sebestyének zuhogó nyilát.
S míg betegen vajúdó munkalázban
Keresi magát az emberiség,
Mi – üdvösséges módon megalázva –
Megleljük végre tán egymás kezét
És sejtjük már bűnbánó szerelemben,
Hogy ki az Isten, és hogy mi az ember,
S mi az, hogy testvér. – Kicsinyhitűek,
Ti ebből semmit meg nem értetek.
Mert jaj, az anyaföldet elcserélve,
A földgömb elsiklott alólatok.
A robogó, szálló világban élve
Tőlünk, lassúktól elmaradtatok.
Vagy hogy mi vagyunk, akik elmaradtunk
– De az anyaföld itt marad alattunk,
S fejünk fölött az apai egek.
– Ti árvák, imádkozom értetek.
Mint elzárt színes negyedében
A néger vagy a kínai;
Élhet, ragyoghat, szaporodhat,
Csak a fehér hatalmasoknak
Zárva előtte ajtaji.
Csak-csak tolong rakásra mégis
A sok csivogó vad fiók;
Ti is, sok borzas mái versem
Csak jöttök egyre, bélyegesen,
Gettótok az asztalfiók.
Van is öröm keresztelőkor
(Bár nem a régi dáridó),
De a szomszédok, a rokonság
A szájuk szélét félrevonják,
Hogy: Hát ez már meg mire jó?
És igaz is, kinek mi haszna?
Csak eggyel több száj, aki nyel.
Deresfejű szegény apátok
Mégiscsak örvend s büszke rátok
S fogadkozik, hogy fölnevel.
Mire beszélni kezd a gyermek,
Az emberiség rájöhet,
Hogy nincs színe a gondolatnak.
És az Úristen a falaknak
Sem ígért örök életet.
Pannonhegyén, öreg padon
Melegszem a pólyás napon.
Melegszem is, borzongok is:
Hat óra reggel, április.
Hátam mögött az Ezerév.
Alattam zsendülő vetés.
Túl, túl, Keleten, Nyugaton
Virrasztja percét az Atom.
Nem félek és nem lázadok.
Bennem élnek a századok.
Vetésem immár szembe nőtt.
Barázdám hordja a jövőt.
Ember vagyok, nem kevesebb.
Szomjuhozom a teljeset,
A tulajdonképpen-valót,
A teljességes napgolyót,
Amely libegő-könnyeden,
Túl pólyákon és tüzeken
Arany mosollyal elpihen
Az ég fehér felhőiben.
Szeresd a múltat: a tiéd!
Vért szívj belőle,
Vért és velőt, tűz-elevent,
Öntözni a sovány jelent
Alomnak a jövőre.
Öleld magadhoz a jövőt:
Tiéd, ne engedd!
Ölelheted, ápolhatod,
Ha életed megáldozod
A pihegő jelennek.
A jelen, a titokzatos,
Tiéd csak mindenestül:
Amit magadból most megélsz,
Annyi vagy, az vagy mindegész
Örökléten keresztül.
Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.
Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?
Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?
Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.
De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek...!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.
Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.
Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.
Galileai férfiak,
Mit állotok, mért bámultok az égre?
– Így szólt az Elválás Hegyén
Hozzájuk a két Hófehérruhás.
Ők álltak, álltak, és tekintetük
És lelkük is, elárvult béna lelkük,
Beléveszett az alaktalan ég
Színtelenné vált véghetetlenébe,
Amelyről immár eltűnt ama Pont,
Amely a minden volt, és itt maradt
A szürke ég, a szürke föld, a szürke semmi.
Hát lehet élni? – kérdezték maguktól,
De nem mondták egymásnak, – lehet így,
Anélkül, aki elment? ami elment?
És nem mertek egymás szemébe nézni,
Csak néztek, néma szemmel, fölfelé,
És arcukon nagy könnyek csordogáltak.
És akkor dörrent fülükbe a szó:
Mit állotok? De ők csak álltak, álltak,
A két angyalra néztek, azután
Egymásra néztek. Ingatag fejük
Lassan, lassan csüggedt a föld felé.
És akkor meglátták a Lábnyomot,
Az Elment kettős lábnyomát a kőben.
S elindultak, lassan, nehézkesen,
Egyenkint, szótalanul, lefelé,
A Ház felé,
Amely fölött a Nagy Szelek zúgása
Már élesztette a Lángnyelveket;
A Ház felé,
Amelyhez immár óvakodva jöttek
Mindenfelől a négy égtáj felől
Az éhes, szomjas, fáradt emberek;
A Ház felé,
Amelyre jégesőként harsogott
Zsidóul, görögül és latinul
Átok, szitok, káromkodás, s körülte
Már ácsolták a nagy kereszteket.
De ők csak mentek, mentek, meghajoltan
És emlékeztek rettentő szavakra.
Mentek.
És súlyos lábuk óriás nyoma
A föld testében megmaradt örökre.
A bújó régi ösvény
A zsongó fák alatt.
Lesem – feledni fösvény –
A régi nyomokat.
Egy évvel súlyosabban
Megint csak erre járok.
Nyúlonganak felém,
Kéken, lilán, üdén,
Az esztendős avarban
Az idei virágok.
Életem erdején is
(Nincs messze, gondolom)
Avar leszek csak én is
A vénebb avaron.
Ki rajt merengve jársz tán,
Késői jóbarát,
Bár így köszönne rád
Testvéri csepp dalom,
Így kékecskén, lilácskán,
Ilyen fiatalon.
Ülni, ablakban, hegyen, fák alatt,
Ülni és nézni az élő világot,
A nagyot és a kisvilágokat:
Az őszi nap bizsergő sugarát,
Elefántszín faóriásokat,
Göcsörtös ágak labirintusát,
Fűszálak, hangyák, szöcskék dzsungelét,
Csüngő vízcseppet, csillogó sarat,
Kutyák bozontját, tehénkék szemét,
Pillangó-lengést, felhők suhanását, –
És hallani a csendet, locska szellőt,
Fecsegő lombot, csörfös kis rigót,
A lankadatlan tücsök-tremolót,
S a békanép fegyelmes kórusát,
Embereket, az össze-vissza élet
Ágaskodó ezer színét-szagát,
Gyerekzsivajt, szekérzörgést az éjben,
Arcok titkait, gépek muzsikáját,
Csepp ablakokon alkony csillanását,
Öreg fiúk fontoskodó hadát
Nagy házak furcsa kőkockáiban:
Mindent ami él, mindent ami van,
Csak nézni, nézni, símogatni szemmel,
Semmit se váró, békés szerelemmel
Már nem azért, hogy dalba-versbe álljon,
Hogy engem mondjon, nekem muzsikáljon,
Még csak nem is ajaktalan imának,
Csak úgy magában mindent és magának,
Csak önmagáért, nem énmagamért,
Csak nézni, nézni, színről-színre látni,
(Testvér ez avval, ami odaáti,
Ahol lefoszlik Ádám fátyola;)
Szemoldó ujjad így illesse pillám,
Adeptusodnak így avass fel immár,
Hatvanas évek áldott angyala!
Mondd, üldögélő, aki minden este
Kiülsz az egyre teljesebbre váló
Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
A csillagképek hűvös reszketését –
Nem hív a szomszéd házak békessége,
Ahol megfáradt emberek pihegnek
Erőt aludni a holnapi gondra,
Nem hív a kertek aljáról az ének,
A nevető, játékos fiatalság,
Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
Melyen a villany meleg fénykörében
Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
Magadat is felejtve – üldögélő,
Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?
Csillagokat? Bolygók, napóriások,
Izzó ködök, tejútak óceánját?
Sugárözönök zápor-zuhogását?
Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
Eónjain keresztül erre tévedt
Törmelékeit sokszázezer éve
Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
A világsíkok egymásba simúló,
Egymásból újuló dimenzióit?
Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
Csilló tükörén a Határtalannak?
Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
Három pár szárnyon lebegő csodáit,
Amint a Törvény zengő vesszejével
Vezényelik, – komolyan, mint a gyermek, –
A Játék ütemét és énekelnek?
Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?
Azontúl már az ember nem beszél.
A csillagok közt csillagként lebeg
És teljesül és hallgat, mint a Hold.
Barack a lomb közt, derekán a nyárnak.
Betelt ígéret, valósult remény.
Nincs benne semmi már, ami önös volt,
Ami fanyar volt és fás és kemény.
Mindene méz már, csorduló zamat,
Dús testében lélekké lényegült
A rost, a hús, még a csontos mag is.
Ül csendesen, békén: beteljesült.
A pillanatot várja vágytalan.
Mikor lehull, magától, boldogan,
S az anyaföld ünnepi asztalán
Testét átadja ételül.
Ne búsulj, kishitű:
Pár esztendőd még adatik talán.
Küldetett minden tehozzád követként:
Lásd, mi lehetnél,
Ha egyszer amúgy Isten szíve kedvént
Megemberednél.
Elég a gubbasztás, öreg gubó
Bezárt magadban:
Kaland az élet most is, izgató,
Mint húszéves korodban.
Öregszünk? Éljünk! Még távol vagyunk a
Tőlünk telőtül.
Most hívja még csak mesterét a munka:
Kezdjünk, előlrül.
Most válik el, hogy mit érlelt a csend
A dús napokban.
Pihenni ráérsz, – majd, majd odalent,
Majd százéves korodban.
Azazhogy állni, nyugalomra térni
Még ott se számíts:
Mozogva kell a Mozgatót elérni.
Fény vagy? – Világíts 1
Most válik el, ha megfogantatott
A szikra benned:
Fellobban-e itt, fellobban-e ott:
A végtelennek!
Jóságos Úr, ki minket úgy szeretsz,
Hogy képünkben megélted a halált,
Ki testedben tudod az emberi
Végsőség minden szorongásait,
Ó, Ember Fia, emberidegekkel
Hússal és vérrel lélegző Barát,
Te jól tudod, hogy ama legutolsó
Emberi percek a halálos ágyon
Neked is legutolsó lehetőség
Kiöntened még lüktető szívünkre
Szereteted megváltó tengerét,
(Azután már a Kegyelem kerubja
Ellibben és kezünket az Igazság
Szeráfja ölti vaskesztyűs kezébe)
Mit kérjek tőled, milyen jóhalált?
Kérjem-e amit legkülönbjeid
Kértek maguknak, a mártír-keresztet?
Felhőkben élő kisgyerek koromban
Álmodtam ilyet, oktalan fiú.
De most, hogy Arcod élő sugaránál
Látnom adatott lázár magamat,
Most már tudom, milyen egetverő
Kevélység ül e kérés fenekén.
Sasmadarak közt, szabad égazurban,
Mit keresne a bűnei halott
Vázával kullogdáló tekenős!
Vagy kérjelek a másik legkülönbért,
A nagy halálért harcaid mezőjén,
Tollal a kézben, igével az ajkon,
Holtig hűséges szolgák, éber őrök
És állhatatos harcosok halálát?
Ó felséges halál, ó gyönyörű
Napáldozat, igaz nagyokhoz illő!
Azokhoz, kiket, bármikor jön értük
A hívó követ, őrhelyen talál;
De ilyen félig- vagy félig-se-szolga,
Ilyen maga kedvére dolgozó
Műkedvelő apostol: hogy kívánjon
Kis élete végére nagy halált!
Végül is úgy lesz egyedül igaz,
Ha kicsiségem kíméletre kérne:
Ha reménykedve, szepegve, szorongva
Olyan halálért esdenék, minőre
A milliók azt mondják: szép halál:
Aki nem szenved, aki, mielőtt
A halálos gyötrelem rászakadna,
Szépen elalszik s öntudatlanul
Simul belé a néma ölelésbe.
Ez volna vajjon a boldog halál?
Valami bennem azt mormolja: nem!
Úgy érzem, az embernek jussa van,
Hogy megélhesse a maga halálát,
Megélje a borzalmas-nagyszerű
Pillanatot, mikor a Végtelenség
Szemébe villan. Nem, az emberélet
Csak a halállal teljesül egésszé.
Odaadjam-e a halálomat?
Jól tudom, Uram, gyenge vagyok én,
Gyermeknél gyengébb; – ó maradj velem,
Mikor az este végképp rámszakad,
Hogy amikor az Ajtó megcsikordul,
És nevemen szólítanak, feleljem
Legalább gondolatban: Én vagyok.
Igen, Uram, kérnem csak ez maradt:
Engedj jó halált, keresztény halált,
Hogy el ne menjek gyónatlan, kenetlen,
Útravalótlan, mint ki nem tiéd.
Lesz ami lesz és jöjjön ami jön,
Csak oldó szavad legyen az utolsó
Hang, amit elnyel záruló fülem.
Csak a te Arcod, – Arcod a kereszten, –
Legyen utolsó látása szememnek.
Csak annyit tudjon eldadogni még
Cserepes ajkam, pattanó agyam
Csak ezt formázza még: én Jézusom!
Ó boldog halál, keresztény halál!
Kérhet-e jobbat a fáradt zarándok,
Mikor az ösvény egyre-egyre szűkül,
Fogy a levegő s megsejlik előtte
Szorongó ködben a Szűk Kapu torka!
Ezért könyörgök, erre adj kegyelmet,
Verejtékező getszemáni Jézus,
Erre könyörögj Fiadnál kegyelmet
Jóhalál Anyja, kármelhegyi Szent Szűz,
Haldoklók csendes pártfogója József
És minden szentek, minden angyalok.
Ezért hadd könyörögjek. –
Csak ezért?
Hasít belém a lelkiismeret.
Csak arra kérsz-e oldozó kegyelmet,
Győzők olaját, Isten kenyerét,
Hogy az utolsó perced jó legyen?
Egy perc alatt akarnád eltiporni
Egy végig tán ki sem mondott igennel
Évtizedeid légió nemét?
Nincsen külön halál: a meghalás
Az élet fáján fakadó gyümölcs.
Amit ültettél, amit ojtogattál,
Amit öntöztél, amit metszegettél,
Ápoltál rajta: mind-mind visszaadja
A nagy gyümölcsben. Rosszabbat nem ád,
De jobbat sem tud adni. Ez a törvény.
Az örök Tervben nincsen műhiba.
Még élsz, erős vagy, tiszta a fejed,
Még tenyereden élet és halál:
Úgy imádkozzál mindennap s ugy élj,
Hogy el ne törd előre gyenge szárnyát,
A végső órán felsíró imádnak.
Elhallgatok, Uram. Elég nekem,
Amit te mondtál, mást nem kérek én:
„Aki bennem hisz, az nem lát halált.”
Én hiszek benned, Jézusom, – hiszek,
Segíts, Uram, hitetlenségemen.
Jöjjön ami jön, élet vagy halál,
Ilyen vagy olyan élet vagy halál,
A tied vagyok, – a Tied legyek.
Tégy velem amit akarsz. Úgy legyen.
Bús topogás a nyílt verem körül,
A felmarkolt rög siket dobbanása,
Bezáruló sír, – vesékig nyilalló
Fájdalom (a legfájóbb benne az,
Hogy nem fáj jobban!), – és akit szerettél,
Ki életed jobb része volt talán,
Itt marad végképp, – te meg mégy tovább,
Az élet megy tovább, – a fájdalomból
Lassan emlék lesz, az emlékezésből
Immár kevésbé lassan, feledés.
A sírtól némán kullogunk haza.
Fejünkben az jár: ki lesz a soron?
Akárki lesz, egy drága névvel újra
Több lesz az emlék, gazdagabb a múlt
S egy kedves arccal szegényebb az élet,
Egy forradással több a lelkeden.
Sűrűn kopogtat nálunk mostanában
A fátylasarcú testvér, a Halál.
Baráti szellem – hol lenne az inkább,
Mint olyanok közt, akik köntösül
Hordják magukon szép komoly színét!
Baráti arccal jött el érte is,
Baráti öleléssel, szeretettel:
Testvérek ők, a két nagyon-erős,
A legerősebb kettő:
A halál és a szeretet.
Tökéletes munkát végeznek ők,
Egész munkát csak ők ketten a földön.
Isten nevében! De jaj mi marad,
És mi nem marad idelenn utánuk!
Elnéz a zajgó tenger-éjszakában
A percre tán elült vihar után
A mentőcsónak tengercsapdosott
Bordái közt didergő maradék
Legénységén a hajóskapitány.
Áll mozdulatlan, arcizma se rándul,
Amint némán meg-megszámlálja őket:
Hányan kerülték el a sós halált,
Hányan idáig? – és hány éli túl még
A holnapot, a tengert, a fagyot,
Éhséget, szomjúságot, őrülést?
Hány éri el a rábízott seregből
A földet, a sóvárgott kikötőt,
A messze-messze édes régi otthont?
Az otthont! Ó! A tintaszín egen
Próbálja megkeresni az irányt,
Az édes, édes otthonét.
Billen a bárka:
Sikoly!
Valaki, vagy valami megint a tengeré!
A kapitány dagadt inú keze
Vadul tapad a reccsenő kerékre
S fülében régi nagyságos szavak
Zenéje kondul, mint távol harang:
„Hajózni muszáj. Élni nem muszáj!”
Mint bomlott nyájban szédült farkasok,
Szelek a felhők testén marakodnak.
A felsőket a völgynek terelik,
Az alsókat az égi magasoknak.
Mi történik odafenn? Emberek
Lúdbőrző háttal lesünk fölfelé:
Van-e az űrben sors törékenyebb,
Esendőbb, mint az emberé!
Mikor és merre ragadoz a szél?
Mikor a felső és mikor az alsó?
Tengeri szél és történelmi szél!
Merre a mái, merre az utolsó?
Mindegy, én lelkem, jöjjön ami jön,
Emberjussodból semmit el ne engedj.
Szónak születtél, mely kimondatott:
Hadd mondja végig amit belezengtek.
Mindenfelé
málló emberi fészkek pihéi szállongnak a közönyös szélben,
földes kamrák ablakain dörömböl az éhség,
sokviharállt kemény derekak roppannak hajlani bálványok elé.
Szitokkal és imával viselős az éjszaka csendje.
Vedd, Uram, tenyeredbe őket!
Igazítsd magadhoz őket!
Azokat is,
akik megkeresztelődnek a borzalmak vizében
és jobbá lesznek.
És hála legyen,
mert jobbá lesz tőlük a világ!
Azokat is,
akik nem tudnak megkeresztelődni.
és nem tudnak felbukni a vízből:
Legyen értük is hála,
mert nélkülük jobbá lesz a világ!
Énnekem pedig
bocsásd meg, Uram, és bocsássák meg ők is,
hogy élek és kenyerem van és ruhám,
mikor annyi de annyi nálam sokkalta különb,
azt sem tudom, él-e, hal-e még.
És legyen bocsánat, amért úgy lehetett,
és legyen hála, hogy úgy lehetett,
hogy ment maradhattam máig
álságtól, képmutatástól,
magam megvetésétől.
De amely nap azt találnám gondolni, Uram,
hogy mindez a jó tőlem való,
hogy minderre méltó vagyok,
hogy másoknál különb vagyok,
amely napon megállanék
és megszűnném: nem jobbá lenni,
(mi vagyok én, és mi az én jóságom!)
de hogy akarjak jobbá lenni,
és megszűnném – nem szolgálni neked,
(ki vagyok én, és mi az én szolgálatom!)
de hogy igyekezzem szolgálni neked és nekik,
hogy jobb legyen általam a világ:
aznap, Uram, végy el tőlem mindent
s űzz el testvéreim közé
meztelenül az éjszakába.
De addig, Uram,
addig hadd fogjam a kezed,
addig hadd éljek és sürögjek napod alatt,
napszámod verejtékében.
Ám ha úgy lenne mégis,
hogy amolyannak bizonyulnék szemed előtt
és vissza kellene venned mindent, amit adtál,
legyen akkor is hála,
mert nélkülem jobb lesz a világ.
Medárd, Medárd, kaján Medárd,
Sok lesz már az eső, megárt!
Innen-onnan hete három,
Hogy az édes napot várom.
Háború és forradalom, –
Meddig még a borzadalom?
Esztendeje kétszer húsz is,
Hogy a talpunk alatt csúszik.
Ember, ember, felebarát,
Mikor léssz már felebarát?
Kétszer immár ezeréve,
Hogy a törvény föl van téve.
Jobbat ennél nem ír senki:
Mindent keresztülszeretni.
Vidámat is, szomorút is,
Hetes esőt, háborút is.
Kurta beszéd, nincsen alja:
Nem az bírja, aki marja.
Az a legény, aki állja.
Aki magát megtalálja.
A kullogó telet lesem
A Galyán és a Kékesen.
Éjszaka hó, reggelre köd:
Mindent beföd, mindent beföd.
Mégis, mégis: a fűzeken
Május illatát ízlelem.
A karcsú nyírfa oly fehér;
Mégis, mégis tavaszt ígér.
A tölgyek közt a ködlepel
Lengő palástként omlik el.
Hullasd le, május, lepledet,
Oldj fel jeget, ködöt, szívet!
A gallyakról a zörgő zúzmara
Csepegve hull már,
De a tavasz szeszélyes sugara
Ki tudja, merre bujkál.
Járok a ködben: a hegyről jövök,
A völgynek tartok.
Ködök odalenn, bujdosó ködök,
Előlem mit takartok?
Hamuszín ég és hamuszín határ:
Nincs hova nézni.
Nem is kívánok többet látni már
Az égből, csak egy résnyit.
Azt sem odakint, azt sem a sivár
Köd-ült jelenben:
Időtlen ég, időtlen napsugár,
Tavaszodjál ki bennem!
Remélni kell! – mondod reménytelen,
Mert égen-földön nincs amit remélhess, –
Remélni kell, vagy emberként nem élhetsz,
Remélni kel, mert megfojt a jelen.
Szorongó szíved az esőtelen
Ciszterna mából friss harmatra éhez:
Föllebbezel a holnapok kegyéhez:
Holnap, holnap tán megcsordúl a menny!
Ó, jobb a jobbat választani részül,
A Nagy Reményt, mely befelé világít
Embermivoltom fundamentumáig,
Melyben jövendőm örök óta készül
S el nem készül a múlhatatlan Máig,
De minden órán dúsabbá egészül.
Lenn a városban valamely toronyban
Valamely óra mintha négyet bongna.
A nyirkos, hűvös éjszakai erkély
Magasságából számolod szorongva.
A hangtalan Dunában szürke vásznak:
Rongyolló ködök foszlányai áznak,
De még az éj sötét kendője ott ül
Behunyt szemén a százezernyi háznak.
Holttengerében a feketeségnek
Imitt-amott még haldokolva égnek
Az elnyűtt lámpák s titokzatos ujjak
Nyúlnak közülük a sejtelmes égnek.
Felindult szemmel találgatni kezded,
Mik lehetnek e fölfelé meresztett
Tapogatói az éji világnak:
Gyárkémények vagy templomi keresztek?
A nyári busz fullasztó melegében,
Kék-bóbitás sapkája keretében,
Anyja mellére békén odabújva,
Szemben velem egy esztendős fiúcska.
Szeme azúrját kerekíti tágra,
Úgy néz a furcsa idegen világra,
Ami én vagyok, aki mostan boldog
Gyönyörűséggel arcába mosolygok.
Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig,
Míg szirom arca gömbölyűre válik,
Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán,
És édesdeden visszamosolyog rám.
Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, – hisz csak egy éve ember! –
Hogy a szeretet szólítja szememben!
Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolyra vissza tud mosolyogni!
Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja
Minden mosolynak, nekem is megadja,
Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek:
Friss antennája minden szeretetnek.
Csavargó szellő átszalad
A mit sem sejtő fák alatt.
Jön és suhog
És ríkatja a lombokat.
A lankadt elmén átszalad
Egy-egy gazdátlan gondolat.
Már itt se volt,
De fölveri a gondokat.
Bólonganak a levelek,
Mint ölben álmos kisgyerek.
De fut a szél,
S a bánat róluk lepereg.
Nem így a gond, nem így a gond:
Az elme – fázó fűzfalomb –
Nem tudja mért,
Nem tudja min,
Csak elborong, csak elborong.
Mit is mondjak, mit is kérnék,
Serpenyőmbe ha mi fér még?
Én Istenem,
Egy keveset még elélnék.
Élnék, amint mások élnek,
Rendes népek, jámbor vének,
Én Istenem,
Mint a jó lelki szegények.
Csak a mái napot kérem,
Akár vízen és kenyéren,
Én Istenem, –
Holnap is úgy, ha megérem.
Tapsoló termekre vágyjam,
Úgy mint tegnap, – hajdanában?
Én Istenem,
Jobb a halk szó kis szobában.
Majd ellennék csendben immár
Fejemre nőtt fiaimnál,
Én Istenem,
Még ameddig hazahínál.
Egy-egy dalt ellesnék olykor
Fűtől, fától, csillagoktól,
Én Istenem,
Amíg egyszer el nem oltol.
Rendberaknám hét fiókom,
Versbe rívó cókom-mókom.
Én Istenem,
Aztán, tudod, nem szabódom.
Úgy szerettem ezt az áldott
Jóra váltott rossz világot,
– Én Istenem,
Úgy-e bizony megbocsátod? –
Mintha nem is futó vendég:
Mintha végképp itthon lennék.
Én Istenem,
Soha talán el se mennék,
Ha nem búgna éjek éjén
Valami a szívem mélyén,
Én Istenem,
Az a végső, az a mély-én.
Testvérszívben, testvérkézben,
Mint a fecske puha fészken,
Én Istenem,
Úgy éltem, úgy fütyörésztem.
Testvérkézből Isten-kézbe,
– Őszi fecskét költözésre –
Én Istenem,
Majd elhívsz már, az Egészbe.
Jaj, csak akkor el ne késsen
Hozzád csukló szívverésem,
Én Istenem,
Csak az ament el ne vétsem.
Langyos az éj:
A szemeket lefogta a mindennapi mákony,
Alszanak emberek és állatok,
A bombázók is alszanak a vérző Ázsiákon.
Most van a perc,
Amikor zúgni kezdenek a lombok,
Mikor a fák, a szelíd óriások,
A földön átveszik az őrséget, a gondot,
Gesztenyefák,
A férfiúi tölgy, a pátriárka hárs, a holdezüst olajfa
Mind egy ütemre bókol s egybeolvad
Egy ünnepélyes, orgonás morajba.
Pórusaik
Irgalmas ajka ereikbe issza
Az emberi lehellet mérgeit
S szűz oxigénül párologja vissza.
Virradatig
Hadd aludjon az élet, hadd érjenek a sorsok,
Virrasszanak a fák, nőjenek a gyümölcsök,
A bölcsők és nyoszolyák és koporsók.
Csobog a szél,
A csend hullámain az égi mély beszélget:
A csendben ülnek el a sorsok,
És az illatban múlnak el a mérgek.
Langyos az éj.
Holt fügefák ilyenkor leveleznek,
Ilyenkor a tövisek hegye tompul
És ölelésre nyúlnak a keresztek.
Ezen az őszös nyáron,
E rozzant ház előtt
Ki óvta meg ezt a három
Elárvult rózsatőt?
Meghalt a régi gazda,
És velement a park.
A zörgő szürke gazba
Az illat belehalt.
A selymes ágyasokba
Most krumpli költözött,
Mellette nyújtózkodva
Sárgulnak nagy tökök.
A bús erkély tövében
A répa rendje nő
S a múlt emlékeképpen
E három rózsatő.
Aszály ütötte őket,
Vagy tavaszéji dér?
A három rózsatőnek
Csak egy virága él.
Egy tearózsa. Kelyhe
Oly hamvas, mint a tej,
Szűz, mint a pille pelyhe
És mint a hópehely.
Ha illeti az ajkam,
Az ujjam, a szivem,
E tejmeleg mosolyban
Az ifjúság izen.
Egy más világ, – de rég volt,
Hogy elment, elfoszolt!
Mikor az anya égbolt
A föld fölé hajolt.
S a föld a jó egekbe
Még úgy lehelt imát,
Hogy némán fölpihegte
A szépség illatát.
Ó illat ifjúsága,
Érezlek újra én!
Kert egyetlen virága,
Te sírod ezt felém.
Körödben megdicsőül
A krumpli, répa, mák,
S én kezdelek előlrül,
Időtlen ifjúság.
Nézd, süt a nap! – mégiscsak erre tévedt!
Volt egy idő! – emlékszel-é? –
Napos tavaszok, napsugaras évek!
Túrákra jártunk a hegyek közé!
És szállt a nap, ki tudja, mit keresvén?
Jött egy idő, – szép este van,
Sétálni járunk. Estéllik az ösvény,
És száll a nap, tűnődőn, pirosan.
Jön egy idő, és szállni fog – utánunk,
Ilyen szelíden, mintha értené,
Hogy immár semmit, semmit sem kívánunk,
Már lépni is csak egyet: fölfelé.
Megyen a nap a maga járásán,
Vissza is jön a maga járásán.
Jó melegen, – írva vagyon útja –
Fiatalon visszakerül újra.
Írva vagyon énnekem is utam,
Csak éppen hogy vissza nem a rudam.
Csak előre sürög az a lábnyom:
Marad-e itt valami utánam?
Marad-e még a szép piros tűzből,
Amit bennem fölszított a Fűtő,
Vagy egy szívben marad-e még holnap
Egy kanálnyi pisla parázs, esti begyújtónak?
Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
Simogatom a könyveket:
Egy emberélet könyveit.
Egyszerre kicsusszan kezemből
Amelyet éppen porolok, a könyv
És felemeli hökkenetes ujját
A Kérdező, ki lelkemben lakik.
Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
Lettél-e ember legalább?
Mondd, mire vitted?
Hát mire vittem?
Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
És annál is kevésbé filozóf.
De szent az is, hogy mint a levegőt,
Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
Testnek, léleknek minden pórusával,
Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
A kásahegybe,
Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
A tények és az eszmék és a titkok
Önnönmagukat minden pillanatban
Megszázszorozva szűlő tengerébe.
Eltelt az élet, színültig vagyok:
Tudom immáron ama legtudóbbak
Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
Ám ez a semmi: homorú fele
A domború Mindennek. A valóság
Vízként csorog ki markoló kezemből.
De minden nappal tisztább és fehérebb
És érzőbb lesz utána a kezem.
A valóságot be nem foghatom,
De megmaradt, enyém az értelem
És szomjúságom és kíváncsiságom
És szenvedélyem arra ami van,
Égőbb mint valaha.
Mennyivel élőbb ez a szenvedély
És mennyivel több nekem a Valóság,
Mint ahogyan a húszéves agyacska
Képzelte és szomjazta a világot!
Úgy nézek vissza most az egykori
Apró világra, oly értő mosollyal,
Mint kavicsokkal játszó unokáját
Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.
De visszanézni rá nem érek én,
Amint nem értem húszéves koromban.
Engem az tüzel ma is, ami vár még,
Ami jövendő és elvégezendő:
Ami feladat, ami küldetés,
Ami a könyvek élő lapjain
Szemembe villan annyiszor: az Út,
Az út a végtelen felé, ahol
Látássá lesz a vaksi tudomány
És ahol inaszakadt szellemem
Ujjal tapintja majd a Létezőt.
Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
Amikor felszakad a fátyol
És rám borul a Léttelen Valóság
És megmutatja mérhetetlen Arcát
Az Aki Van!
Mint anyamellre szomjas csecsemő,
A megmutatkozásnak ünnepére
Úgy kellene repesnem boldogan –
De jaj, szemem fényszülte csillagát
Még tartóztatják kozmikus ködök,
Éretlen énem, pislogó szemem!
Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
Ki még oly tenger láthatót se láttam!
Hogy tárhatnám e két apró szemet
Oly tágra, hogy elférne benne minden,
Mikor nem érnek akkorára sem,
Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
Ki magadnál is magadabb!
Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
A szent valóság szelletéből,
Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
Betűt, igét, embert és életet,
Csillagokat, világokat.
Ölelj magadba égen és a földön
Minden tudhatót és ölelhetőt,
Mindent ami van: mindent ami elfér
A szünhetetlen fakadó, szülemlő
S újjászülemlő belső végtelenben.
Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
Egy az igazság: nézni kell,
Végig, mindvégig nézni kell
És telni, nőni, nyúlakodni, érni
És többé lenni tenmagadnál,
Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
Mikor felpattan benned a Valóság
És kiviláglik, hogy mi vagy.
A kilencedik vagy a tizedik
Szomszédház udvarában
– Jókedvében-e vagy bánatában? –
Bőg egy szamár.
Gyerekek nagy botokkal püfölik,
Hajtanák vissza, ki a legelőre...
De ő nem óhajt egyelőre
Legelni már.
Megveti lábát, – oda se nekik!
Egyik fülét balfele dobja,
A másikat legyinti jobbra
És intonál.
És üthetik és verhetik,
Gyerek is, gazda is, a Sors is:
Si fractus illabatur orbis,
Ő helyben áll,
Egyhelyben áll.
Mint limmel-lommal egy diák-fiók,
Tele a lelkem borzas gondolattal.
Az erdő hív. Az eső lába lóg.
Az égen lompos felhő-elefántok.
Elő veled, te vén viharkabát,
Elindulok, csuklyás öreg zarándok.
Nyugat felől morog a zivatar
Fülledt a levegő, lenn száll a fecske,
Hiába, esni nem akar.
Énbennem is az eszmék zsörtölődnek,
Követelik a dallamot,
De nem merem végiggondolni őket.
Felhőnek is, ha egyszer felszakad,
Ki tudja mit rejt ismeretlen méhe.
Milyen tüzet, milyen villámokat!
De milyen ismeretlen hatalomnak
Villáma még a szó, a szuverén,
Titokzatos, félelmetes atommag!
A szó ha egyszer robbanni talál,
Világokat veszejthet emberestül.
Költő, mielőtt szíved szóra rezdül,
Hét éjszakát imádkozzál keresztül:
Agyadban érik élet és halál.
Menj, keserű látó, láss ott, hol nincs keserűség,
Nem fojt bamba gyanú, nem gyötör ostobaság.
Menj, s ki fonákja felől szemlélted az emberi jókat,
Lásd a gonoszt is már mennyei vissza-felől.
És ki nehéz szavakat zúgattál zord szeretetből,
Halljad a Szép Szeretet isteni-könnyü szavát.
„Enmagamtól miért is rejtegetném –
Mondod – s miért egy résztvevő baráttól?:
Bár tanult ember és jámbor keresztény,
Hiába, mégis félek a haláltól.”
Értelek, testvér, hogy ne értenélek:
Ha hirtelen ránéz a szörny Meduza,
Megborzadoz mindenkiben a lélek
S a rettegés a síri földre zúzza.
De jőjj: a horgony láncát eleresztvén,
Ússzunk elébe, úgy amint vagyunk,
Nem mint komor bölcs, mint komoly keresztény,
Csak úgy, mint ember, meztelen, magunk.
Hát elmegyünk, igen. Egy fordulás még, –
Utolsó tánc, – és jön a pihenés.
– „De mikor olyan édes volt a játék,
És abbahagyni oly nagyon nehéz!”
Igen, gyerek a játszást el nem unja.
Megdolgoztat, míg ágyba űzheted.
De nézd meg, hogyha nagy szemét lehunyja,
Álmában milyen édesen nevet.
„A gyermek angyalokkal álmodik,
Maga is angyal, – de énrám mi les
Az álom éjén, mely a második
Életre virrad (hogyha van ilyes!),
Micsoda földöntúli szenvedések
Soha-nem-sejtett borzadalma vár,
Miféle poklok, mily ördögi végzet,
Hány gyilkos élet, hány hóhér halál!”
De hiszen éppen ez a nagyszerű!
Megélni túl az embernél nagyobbat,
Mit ember meg nem élhet emberül,
Ízlelni a sohasem álmodottat,
Tapintani a szellem végtelenjét,
A kezdettelent és határtalant,
A Minden és a Semmi tiszta csendjét –
Ez lesz az isteni kaland!
„Igen, igen, de mégis!” – mondanád
S elhallgatsz, mintha biztatást keresnél.
– A bölcs némán ráncolja homlokát
És szelíden mosolyog a keresztény.
Olvasd el, kérlek, jó szívvel ez ódát,
Mert teneked szól, jó felebarát,
Aki magadra világért se vennéd
S tudnád is, kihez igazítanád.
Nem is szeretném, hogy magadra vedd,
Hiszen akkor már nem is szólna néked,
Pedig teneked szántam – és magamnak –
Ezt a szokatlan kis példabeszédet.
Nem tréfából szegeztem homlokára
Az óda ünnepélyes nagy nevét,
Igaz szívvel akarom zengeni
Az emberi, a nagyon-emberi
Butaságnak dicséretét.
Első szavam bizony a bánaté.
Pirul beléje most is orca-bőröm,
Ha eszembe jut, hogy lenéztelek,
Amíg magamnak sárga volt a csőröm.
Okom hiszen volt is rá elegendő,
Eszméimet hányszor rugdosta szét,
Hányszor tenyerelt legszebb álmaimba
Botor nem-értés, ostoba beszéd,
Bornírt makacsság, bamba gőg!
Az esendő emberiségnek
Százszorta több átkot okoztál
Minden bűnnél, minden gonosznál,
Ó butaság, – és most mégis dícsérlek.
Ti nem tudjátok, milyen szomorú,
Milyen tragikus hős a buta ember!
Éjjele, napja csupa küszködés
Az ellenséges világegyetemmel.
Minden tettével és minden szavával
Minden órában igazolni kell,
Hogy nincsen úgy! hogy tévedés a látszat
És hazudik a balsiker.
Minden nap jobban mélyeszti húsába
A mérges tőr – az öntudat – vasát,
Minden nap jobban zsugorodik össze,
És súlyosabb lesz mindennap keresztje.
Tisztellek téged, mártír butaság.
Ámbár hiszen tán sohasem talállak
Árvaságodban egyedül:
Hol a jóság, hol meg a szépség
Simul hozzád kíséretül.
Ők szolnak érted, s már-már könnyre indít
Rétillatú, édes Jákob-beszéd
De hozzám érsz, és én borzongva érzem
A szőrös-bőrös Ézsau kezét.
De hiszen okos embernek is hányszor
Hallottam rossz órán ejtett szavát:
És csalódásig úgy kongott a hangjok,
Mint a te szegény csimpolyás harangod,
Te tisztavérű, tömény butaság.
Nincs is talán ezen a felrecsúszott
Garázda gömbön butaság se más,
Mint a kisiklott őspár szerzeménye,
A bűnbe züllött édeni tudás:
Az értelem, mely elhomályosult,
S az akarat, mely hajló lett a rosszra,
Az átok, mely nyakunkon nyargalász
S legjobbjainkat szédültig pofozza.
Ez a fekete apai örökség
Száguld be rajtünk minden csöpp eret,
A butaság e szeges-ostorától,
- Az embertől magától –
Ki ment meg minket, emberek!
Megmenekülsz, ha válladra keríted
Ön balgaságod hamuszín mezét,
S meg nem tagadván, magadénak vallván
Megsimogatod, – ez a bölcseség.
Aztán eredj és együtt ródd a balga
Felebarát talpvérző útjait
És sebeire gyógyító kenetként
Simuljanak olajos ujjaid,
S bár sunyi ebként kezedbe harapjon
(Mi teljék tőle!), el ne vond azért:
E kórra nincs más medicina semmi,
A bölcsnek kell balgává lenni,
Balgának lenni Krisztusért.
Pacsirta trilláz
A levegőben valahol.
Egy krumpliföldön négy madárijesztő
Szelíden silbakol.
Megnézem jól az elsőt:
Felül egy likas kalap,
A test egy botra bújtatott
Vízözönelőtti frakk.
Az esti szélben furcsán
Billegnek a vézna karok.
Bizony hogy ez a fickó
Engem néz, rám mosolyog!
Méghozzá gunyorosan!
Bizony, hogy azon derül,
Hogy embereknek néztem
Négyüket messzirül.
Vagy ő néz valaminek engem?
S tán másnak, mint elébb,
Míg kegyesen kiszépített
A csalfa messzeség?
Ha most rám szólna: „Cimbora,
Én csak! – hanem te ki?”
Vajon mit is felelnék
Úgy hirtelen neki?
Mit ám! S ki lesz kettőnk közül
Riasztóbb és sutább?
Jobb lesz, gyerünk utunkra!
Szervusztok, cimborák!
Állani, némán, mint a Mátra,
Nem nézni előre, se hátra.
Nem erőlködni befelé sem,
Csak bámulni a létezésen,
A parttalanban elmerülni
És úszni benne és örülni
Az egyetlen csodának: annak,
Hogy valamik, valakik vannak,
És mindent köszönteni szépen,
Minden valók testvéreképpen;
Kontraktust kötni szent közönnyel,
Kánikulával, vízözönnel,
Szem-lehunyva és kar-kitártan
Felolvadni a napsugárban,
Ha jő Medárd, negyvennap ázni,
De csorgó hajjal is nótázni;
Orrszarvúként egyedül járván
Nem dideregni mégsem árván,
Mert egybering közel és távol
Szíved hullámzó ritmusával,
Amely magát némán kitárta
A mindenségnek, mint a Mátra.
Baráti kézzel,
Aggó, féltő, szelíd böstörködéssel
Írott levél, testvérszívből szakadt:
„Öreg legény, tessék pihenni,
Gondot, könyveket félretenni,
És verset írni sem szabad.”
Édes barátom,
Ahogy olvasom, szinte látom
A hamiskás mosolygást ajkadon.
Csupa szeretet, mit a szíved gondol,
Csupa okosság, amit mondol
(Félszázad éve hallgatom),
És mégis, mégis, amit írtál...
Kérdezd meg a fáradt pacsirtát,
Miért énekel, amikor repül?
Kérdezd a szeptemberi tücsköt,
Miért nem hagyja már a füttyöt,
Mikor az éjszaka hűl.
Kérdd a világtalan Homéroszt
Vagy Beethovent, a siket héroszt:
Miért nem szűnnek dallani.
Vagy a Kemence három ifját,
Mért hogy még ott is egyre hívják
Ég-földet Istent vallani.
Hogy tested-lelked kór-e, ép-e,
Előtted még az élet szépe,
Vagy haldokolsz, nem érdekes,
De ameddig piros a véred,
Míg fájni tud benned az élet,
Énekel, aki énekes.
Áhítatom kísérte mindig
A csendet, az Isten szerintit,
Hisz benne szól a végtelen.
De akit az arkangyal egyszer
Parazsával ajakon perzselt,
Annak nincs többé kegyelem.
Akarja bár vagy ne akarja,
Dadogja bár nehézkes ajka
Bénulva tán a szózatot:
De tudja, hogy halála lenne
A nap, melyen kihűlne benne
A szó, melyért meggyújtatott.
Ó van rosszabb is a halálnál:
Dezentornak te sem kívánnál,
Jobbik felem barátja te.
Mondj el értem egy Miatyánkot:
Ki ne fújja bennem a lángot
A némaságnak ördöge.
Csillagok, csillagok
Értenélek, – szóljatok!
Csillagok, csillagok,
Mért nem szóltok? – alszotok?
Csillagok, csillagok,
Értjük egymást, – hallgatok.
Arcom körül a szentjánosbogárkák
Suhanva lengenek.
Milyen picik, milyen picik!
S hogy fénylenek!
Fejem fölött túlnanvilági fáklyák.
A csillag-rengeteg.
Milyen nagyok, milyen nagyok,
S hogy fénylenek!
Csak én legyek setét?
Szítsd fel, Uram, szívem szövétnekét!
Búcsúzom tőled, drága bükkösöm.
Nehéz a szívem, holnap költözöm.
Fogadj be még utólszor engemet,
Szeressük egymást, még amíg lehet.
Hadd mondom el, ti karcsú tiszta fák,
Mi volt nekem a zengő némaság.
Mellyel szövetség-sátra lombotok
Oly sokszor félálomba ringatott.
Félálomba, melynek jobbik fele
Emberen túli fénnyel volt tele.
Egy hónapig voltam testvéretek
És emberebbé lettem köztetek,
Aki a földből szívta gyökerét,
És a felhőkkel jeleket cserélt.
S már-már a fák titkát is ellesem:
Elnyúlni, fölfelé, türelmesen.
Egyet, nagyot, még hadd nyújtózkodom,
Aztán megyek, szólít az otthonom,
A drága otthon, a nekemvaló,
Hol élni édes és meghalni jó,
S hol mosolyogva élem szüntelen:
Nincs maradandó házunk idelenn.
De itt, de itt, míg végigkúsztatom
Az égre húzó bükkfaszálakon
Az esti csendben ünneplő szemem,
Véremben és húsomban érezem:
A maradandóhoz is van közöm.
Isten veled, szerelmes bükkösöm!
Tomek Vincének
Repülj, levél, hullámain a szélnek,
Amerre vágyam és imám ragad,
Köszöntsd helyettem szentjeit a Délnek,
A Hét Halmot s az Örök Halmokat,
S hol Pátriárkánk nyelve s szíve élnek,
Az újhodástól forró falakat,
S az egy-nyelv-egy-szív kalazanci község
Nemes Tanácsát soraid köszöntsék.
S köszöntsd a férfit, aki Szentatyánknak
Nem görnyedt vállal hordja örökét,
Kiben tüze a szent sor-lámpalángnak,
Mely József sírján érettünk is ég,
Tűzoszlopává izzott ifjú mánknak
És szebb jövőnknek szórja jeltüzét, –
Kinek tanácsát, lépteit, imáját
Négy kontinensnek iskolái áldják.
Szívem is áldja, – immár nem a Várost
(Hol élő víz adatott innia),
Nem is az élő piarista Fároszt,
(Melyet bízván néz csepp Hungária!)
– Kit én köszöntök, az a régi Sáros,
A régesrégi kántorlak fia,
Kire ha gondol szívem, dudorász.
– „Hej, boleráz, zeleny boleráz!”
És az emlékek egymásra tolulnak...
Szorongó arcok, fülledt pincemély...
Kint az őrjöngők orgiái dúlnak,
És egyre sűrűbb a „légiveszély”...
A jóbarátok némán összebújnak,
Ujjakon zördül a rózsafüzér.
– Ó testvériség, színarany a láncod,
Amelyet élet és halál kovácsolt!
De nem halálra: új életre tárta
A két barát egymásbafont kezét:
Míg szótalan, megilletődve járta
Utcák és múltak véres rom-mezét,
Akart nem sírni, nem merengni hátra,
Aggódva lesvén az élet neszét
S egy csöpp szobában meghúzódva ketten
A szent jövőt álmodtuk önfeledten.
De nem volt álom az akkori álom,
Vagy hogyha az volt, akkor isteni:
Ködökön át és úttalan kopáron
Azóta sem szűnt utat inteni.
Él, benned él, ki hétország-határon
Elindultál immár építeni.
Menj, építs, alkoss, – a Szentlélek áldjon,
Vincém, atyám, testvérem és barátom!
Egy nap, mint a rest csiga, mászik,
Zivatarként zúg el a másik.
Mindegy, csak ugyanoda érnek.
Mit szólna ma tegnapi éned?
Amit éltél tisztes erényben,
Csupa félség s ösztön a fényben.
S ami pelyvád hull ki a rostán,
Nem lesz színig az se gonosz tán.
Mindegy, tovazizzen az élet:
Eszmélsz, s már itt az ítélet.
Szíved, agyad ostoba röggé...
Magad igy vagy amúgy, de örökké.
Nincs szánva szemednek a holnap:
Ott légy igaz ember, ahol vagy.
Most tedd, amit adatik tenned:
Az Isten rügyezik benned.
Hegyoldalban állok. Szél veri a lombot
Zölden hullámlanak odalenn a dombok.
Alatta a zöldnek mesebeli csend van.
– De szép volt, de szép volt, ami odalent van!
Fölöttem a felhők pólya-fehér-lágyan
Ringanak húnyt szemmel a kék anya-ágyon.
Még sírni nem ébredt csecsemői csönd van.
– De jó lesz, de jó lesz, ami odafönt van.
Hasztalan csóválod a fejedet,
Ember, ki némán mégy rajtam keresztül:
Engem a hernyó megevett,
Lombostul, levelestül.
Tölgyerdő voltam, vadaskert, királyság,
Embernek, vadnak büszkeség, öröm.
Jóságomat, szépségemet lerágták,
Ez lett belőlem: sok zörgő sivár ág
S síremlék törzsököm.
Mégis, ne szánakozzatok,
És könnyeket ne ontsatok miattam;
Nincs többé koronám, de én vagyok,
Én én maradtam.
Gyökereim a föld élő alattján
Ölelnek szét a forró Szív felé,
S föld színén ami lényemből maradvány,
Szentség gyanánt az égnek felmutatnám:
Így is az Istené.
Végnek is melegítő gondolat:
Emberek jönnek és deszkába vágnak
S az emberkéz is szentséggé avat,
Háznak, bölcsőnek, ágynak.
És zúg tovább az Isten-adta élet,
Nem vég a vég és agyrém a halál:
A tarlott ágon cinkék csicserélnek
S a szellőben egy esztelen reménynek
Bölcsességétől bizsereg a táj.
Két tábla szőlő közt lakom,
Hegyekre néz az ablakom
S a hegy fölötti föl-be,
A zaj fölé, a por fölé,
Az élet és a kor fölé,
A véghetetlen Ölbe.
Ó éberítő, altató
Mézízű kontempláció,
Mélyebb a gondolatnál!
Áll az idő, eltűnt a tér,
Mintha az űrben lengenél
És mégis itt maradnál.
Föl és le, mintha lengenél
A belső ritmus tengerén
És mégis mozdulatlan,
És mintha sok-sok miriád
Testvéri lengők ritmusát
Éreznéd tenmagadban.
Magadban is, kívüled is:
Valami von, s te is, te is
Valamit mintha vonnál.
Belőled árad és beléd,
És olykor mintha értenéd
És odahaza volnál.
Mintha belőled nyúlna ki
És megölelne valaki,
S míg ujja szíven ér,
Békesség minden és derű,
És olyan-olyan egyszerű,
Mint egy karaj kenyér.
Feketén, karcsún, elegánsan
Emelve finom lábait,
Egy hőscincér, kis szobatársam,
Föl a falon kapaszkodik.
Kapaszkodik szegény bogárka,
Iparkodnék, de hasztalan:
Az egyik tapogató csápja
– Hogyan, hogyan nem – odavan.
Billeg a sok lábacska föl-le,
Én meg csak elnézem szegényt:
Egy-kettőt lép, s lehull a földre,
És kezdi előlről megént.
És kelve-hullva, hullva-kelve
Így küszködik keservesen.
Neki lesz-e több a türelme
Kínlódni, vagy nézni nekem?
És lassan mintha mérhetetlen
Világbánat lehelne meg,
Csak nézem, nézem tehetetlen
S le sem törlöm a könnyemet.
Szembe a Nappal néztem egykor,
Nagyon-nagyon fiatalon.
Gyönyörű volt, most is, ma is még
Meleg tőle a mosolyom.
Egy életre megpirosított.
És most öreglegényesen,
Bácsikásan, nagyapókásan
Megintcsak a napot lesem.
Erdők, hegyek zöld-árnyú napját,
A tölgyekkel társalkodót,
A reggel trillás csilla fényét,
A menni, bokázni biztatót,
A dél aranycsepp izzadását,
A tűzjátékos alkonyat
Meséit és a naplehelte
Szép barna emberarcokat.
Mindenhogyan kedves nekem most,
De nem mint akkor, fiatalon,
Mikor a szó tett mámorossá,
A kép, a zengő szimbolum.
A játék szent áhítatával
Hívtam a nagybetűs Napot
Minden helyett, mit megnevezni,
Megérteni sem adatott.
Mindent felülről néztem akkor,
Most – most alulról nézek én.
A szép szónál szebb a valóság,
Attól vagyok ma részeg én.
A mindennapos földi nappal
Van szívem most telisteli.
Ó mily emberi ez a nap most!
S az ember milyen isteni!
Most eleven bőrömön érzem,
Hogy Isten ujja simogat.
Keresztnevükön hívom immár
S cirógatom a dolgokat.
Emberekkel és állatokkal,
Fákkal, füvekkel cinkosan
Összenézünk, hétszer is egy nap:
Tudjuk, hogy minden rendben van.
Szőlő-lugasom paradicsomában
Fekszem füveim fűszeres derekalján
És szürcsölöm a csendet.
Barbár mennydörgés dörömböli végig a völgyet:
A lőgyakorlat.
– Háborútól ments meg, Uram, minket!
Új csend. Ide hallik a messzi mezőről
Cséplőgép zakatolása.
– Add meg mindennapi kenyerünket!
Csend újra megint. Csak a lomb közt zümmög a szellő.
Fújj, fújj, fura szél, fiatal szél, pünkösdnapi szél,
Frissítsd meg lomha szívünket.
Megnyitom ablakomat, csöpp templom néz a szemembe:
Krisztus az égi Király, Krisztus a földi szegény.
Tárom a másikat is, szűk téren templom amott is:
Krisztus a mennyei Szív, Krisztus a pesti lakó.
Házi körömben is itt, folyosóm kápolnai mélyén:
Krisztus a virrasztó, Krisztus a kisdedeké.
Ennyi felől ölel íme körül. Ó, lépni se tudsz már,
Nézni se nélküle már: rajtad a drága szemek.
Várai láncával lám kívül is így bekerített,
Szíve bizalmas ölén szívbeli régi rabot.
Már hova is mennék, sokat élt öreg én, hova innen?
Már mibe volna nekem vetni világi reményt?
Túlontúl kitanultam már sorját e világnak:
Ó tudom én, tudom én, menni mikor, hova jó.
Fürgén és szabadon megyek is, vár rám a küszöbnél
Krisztus a teljesülés, Krisztus az elnyugovás.
Nyolc hete, hogy nem ád a fösvény
Magasság megváltó esőt.
A szárazságtól cserepes a föld,
Lábaim előtt megrepedt az ösvény.
Szinte hallom, hogy sír a föld alatt
A tömpe krumpli meg a tengeri.
Vagy tán az asszú föld keserve rí,
Mielőtt szíve végképp meghasad.
Tán ha fülemet rászorítanám,
Hallanám is kihagyó pihegését:
A halál lassú kísérletezését
A fáradt föld-anyán.
Készülj, anyánk, és irgalmat ne várj:
Halált esküdtek ellened
Őrült ember és őrült elemek,
Egy gyilkos entente cordiale.
Láttál-e már kihűlt világokat?
Vakon kerengő hulla-csillagot?
– Ti magasságok, harmatozzatok!
Felhők, esőzzétek az igazat!
Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!
Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.
Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!
Míg a jövendőnek birod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.
Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, –
De nem pihen.
A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.
Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.
Sose láttam ilyen szépet, soha ilyen szomorút:
Hernyó-rágta, holtba-nézett, elsiratott gesztenyésed?
Mintha áldott áprilisnak csókja hívná, kivirult.
Tegnap még a tetszhalott fák lombtalan, levéltelen,
Vígasztalan, csontig aszva meredeztek a magasba,
Mára kelve minden ágon: lágy szemérmes zöld selyem.
Nyárközép van, kerten erdőn szárazság ül hónapos,
Csak az eldúlt gesztenyésen ifjodik meg a szegény szem:
Itt a szépség, itt az újság, itt az élet játszadoz.
Istenem! Hát ilyen is van! Milyen édes látomás!
Hát a hernyók, hát a férgek, hát a mocskos földi mérgek,
A lefosztott meztelenség, nem utolsó állomás!
Van fa, melynek termő-elve tetszhalottan is virraszt,
Szelíd daccal újra zöldell, van kibékülés a földdel,
Van a sorssal, van a véggel, küld az Isten új tavaszt!
Ó ne mondd, hogy csalfa játék ez a röpke bódulat:
S bár az új lombot felöltse a fa nem lesz új gyümölcse,
Ezidén már sem virága, még bimbója sem fakad.
Ó ne mondd ezt! Él az élet! A jövendőt ne keresd!
Most örülj a friss levélnek, s mindeneknek, amik élnek,
Lombos lelked örömének: annak örülj, azt szeresd.
Fekszem a fűben a napon,
Szememre húzva kalapom.
Ölel a forró fényözön.
Más semmivel nincs most közöm.
Ölellek, iszlak, értelek
Te éltető arany meleg
S téged, testetlen tiszta fény
A napnak, a napnak szól ave-m.
Árad belém a végtelen,
A határtalan szerelem,
A mindenséget ölelő,
Most minden egy és minden Ő.
Mind, aki issza sugarát,
Iker, rokon, felebarát.
Ó én családom, szent család,
Fejed ha mellém hajtanád!
Én te vagyok és te vagy én.
Nincs más igaz a föld színén.
Mind, ami az Egyből való,
Egymásnak szívére való.
Atyámfiai, gyerekek,
Csak egyet tudok: szeretek.
Igyátok fel a fény szavát:
Vagyunk: szeressünk! Nincs tovább.
Kis asztalon ébenfa ládikó.
Varázsszemével rádnéz: rádió.
Üveglapján sok büszke név rezeg,
Jelek, világok, kinyújtott kezek.
Karcsú forgói hívnák, öntenék
Hét világrészből a gazdag zenét.
Egy billenés s már hallanál igét:
Eljönne hozzád az emberiség.
A Végtelen beszél, ha egyet intesz.
Én Istenem, milyen szép volna mindez!
De a szegény gép nem tud hallani:
A belsejében eltört valami.
Eltört, vagy megrepedt, vagy kialudt?
Vagy a Mester egy percre elaludt,
Mikor szerelte, s már így született?
Mindegy, szegény gép néma és siket.
Hiába szól a szép emberi szó,
Nem fog rezegni ez a rádió.
Égen és földön zeng a Nagy Zene,
De nincs itt szív, mely visszazengene.
A szív megállt, a finom test halott.
– Szíves rádiók, imádkozzatok,
Hogy testvértekre rátaláljon egyszer
És adja vissza életét a Mester.
Múzsa, mostan megcitállak,
Értsek szót veled.
Régesrégen furdal már a
Lelkiismeret.
Nem is verset várok tőled,
Más hoz most eléd:
Csak amolyan próza-józan
Gondolatcserét.
Szent a vers, nincs ebben kétség.
Szent ma is nekem:
Csakhogy szent-e az enyém is,
Ebben kétkedem.
Szent a vers, de csak ha teljes
És tökéletes,
Hogyha benne búg a kozmosz,
Hogyha életes.
Életen is, önmagán is
Hogyha túlmutat
S ás, mint porban vízi vessző
A szívben kutat.
Mindenestül elhatárolt,
Mégis végtelen.
Én, és mégis mint az Isten
Szembenéz velem.
Ilyen ének olykor-olykor
(Néha úgy hiszem, –
Isten bűnömül ne tudja!)
Bennem is terem,
Vagy hogy termett, ha eláradt
Földi nyelvemen
Foghatatlan ihletésed,
Égi kegyelem.
Hiszem néha, – éppen itten
Van a bökkenő:
Az önérzet simaságán
Esett zökkenő.
Minden anya szépnek látja
Idétlen fiát:
Hátha nem is versed a szép,
Csak fantáziád.
Ugyan nézd – sziszeg a benned
Bennszorult Tamás –
Ezt nehányszor már megírtad,
Azt megírta más.
Itten közhely, amott pátosz,
Színfalszaggató,
Kongó játék, rossz tanulság,
Prédikáció.
Szabad erre pazarolni
Szűken mért időd?
Gyermekségre szétfecselni
Szívet és velőt?
Nem szebb volna, ha a tollat
Elhajítanád
S megmarkolnál istenesen
Kaszát és kapát?
Lassan-lassan télre fordul
Feletted az ősz –
Becsületben, tisztességben
Lett a fejed ősz:
Fordulj immár csendességgel
A nagy Csend elé,
Ritka szód is legyen immár
Csak az Istené.
Így böstörködöm magamban.
„Stop! – a Múzsa szól –
Elég volt a beteg órák
Gurhuláiból!
Egy az Isten, egy a Törvény,
Egy az élet is:
Míg az Isten írnod adja,
Ahogy Isten írnod adja,
Írsz.”
Mendegélünk föl a Kopaszra.
Emlékszel egy fürtös tavaszra?
Akkor is épp így menegettünk,
Harangvirág kéklett köröttünk.
Gondolsz egy napos őszidőre?
Jöttünk föl a tölgyes tetőre,
S kéklő ajakkal, mosolyogva
Szedtük a szedret két marokra.
Most nem kérdjük, tavasz-e, ősz-e?
Csak ballagunk nézegelődve.
Nagy kék pillangók öntudatlan
Lengedeznek a pillanatban.
Lassan lépünk, mint aki ráér,
De meg nem állunk vadvirágért,
Nem hív el a hegyoldal szedre:
Láb alá nézünk, meg a hegyre.
Meg-megsüvegeljük a fákat,
Felhőket és minden csodákat,
Isszuk a szellőt mint a kelyhet.
Így mendegélünk egymás mellett.
Papi lelkigyakorlat előtt
Elküldettél – félelmes küldetés! –
Tanítani a küldetetteket.
Nem kívántatik tőled sem különb:
Amennyit egy kisember megtehet.
Tudósoknak tanítsak tudományt,
Akik őrzik az Ösvény titkait?
Ha többen hívják, többet ád magából,
Tanulni mégy, tanul, aki tanít.
Imádkoztassam, félszeg amatőr,
Az imádság fölkentjeit?
Tán imáik kegyelmes ballonát
Majd érted is fölengedik.
És mégis, mégis, – méltatlan vagyok,
Hogy szóra nyissam köztük szájamat.
És ha hétszerte méltatlanabb volnál:
Légy hetvenhétszer alázatosabb.
Egy fiú fekszik tövében a Falnak.
Akiket legépfegyvereznek, többnyire meg is halnak.
Egy fiú fekszik, pirosan csorog a vére
A senki-földje járda fekete kövére.
A fiú fekszik, vére már nem is veres,
Már megaludt, már nem is emberes.
A fiú arccal fölfelé fekszik.
Elúszik fölötte egy felhő és azt mondja:
„Ki lesz, aki megmenekszik?”
A fiú fekszik, nem mernek sóhajtani körül a házak
Elmegy mellette egy patkány és azt mondja: „Gyalázat”.
Békafürdős faluszéle,
Legel rajta mindenféle
Hájra-hízó ifjúság:
Kismalacok, kislibák.
Jószág után vígan járdos
Bottal egy-egy mezitlábos
Kicsi fiú, kicsi lány:
Gyerek a gyerek után.
Bokor alá telepednek,
Fütyörésznek, verekednek,
Hemperegnek, játszanak,
Gyorsan telik így a nap.
Kismalacok vígan élnek,
Míg a késre meg nem érnek,
Totyoghat a libanyáj,
Amíg nő a háj, a máj.
Ami aztán várna rájuk?
Megsirassuk, vagy ne bánjuk?
Amiért a földre lett,
Hivatása bétellett.
De szegény kis pásztoroknak
A csillagok mit forognak?
Csillagok, jó csillagok,
Sok-sok szépet mondjatok!
Csillagos volt az éjszaka,
Ember és állat édesen aludt.
Fenyvesek álomittas illata
Ölelte át az álmodó falut.
Aludjatok! –
Susognak anyásan a fenyvesek,
Aludjatok, ti kedvesek,
Csöpp ember-fecskefészkek,
Boldog legyen az álmotok,
És édes az ébredéstek.
Harmathűvös hajnal remeg
Parázspiros mennybolt alatt.
Szénaillatban fürdenek
A lekaszált hegyoldalak.
Serkenjetek!
Szénában a szellők játszanak,
Sürög az élet, lobog a nap,
Álomnál szebb a valóság,
Munkátokat illatosítsa meg
A szépség és a jóság.
Ilyen éj még sohasem volt,
Álmodót is élni költ.
Mérhetetlen mély a mennybolt,
Mámorítón mély a föld.
Száll a szellő, fürge langya
meglegyinti homlokom.
Száll a szellő, száll az angyal,
Óriási szárnyakon.
Száll az angyal, ifjú angyal,
És megáll a domb fején,
Szól az angyal, és a hangja
Átjár rajtam, mint a fény.
Áll az angyal, – nincs a térben,
Mégis látom, érzem őt.
Szól, – nem szóval, mégis értem.
Levetkőztem az időt.
Már megoldom, már levedlem
Földiségem fátyolát,
Embervoltom ismeretlen
Énbe, fénybe fürdik át.
Innen-onnan hetven évem
Merre ment el, hova tűnt?
Hétszerhetven gyöngeségem
Elhajítom, általlépem –
Mind a gondot, mind a bűnt.
Angyal, angyal, visszatérsz-e?
Drága testvér, el se menj!
Lelkem, lelkem, visszatérsz-e?
Fátyolodba, vagy megérsz-e
Már a másra, már a készre,
Túl a hernyó életen?
Íratlan hófehér lapot
Adtak kezébe, mikor született:
A szentségekben háromszor kapott
Elolthatatlan tűzjegyet.
Angyal járt mellette élete hosszat,
Hát lehetett-e rosszabb,
Mint ami lett?
Angyal vezette félkezét,
A másiknál egy ordas ördög
Cibálta folyton szerteszét
S ha imádkozni látta, nyelvet öltött.
Hát persze hogy csak botladozva járt
S félszegen hordta a fehér ruhát,
Amit felöltött.
Szavak kísérték és dalok.
Mondott sok szépet, sok bolondot.
Könyvükbe írták angyalok
Még azt is, amit ki se mondott.
Pedig bizony, ha kedve járt,
Dúdolva és dalolva fumigált
Sok tisztes gondot.
Nagy bombardós igéket is
Gyerek-nótába zümmögélt.
Nem vette hangját semmi szép fetis,
És nem függött nyakában amulét.
De a főoltárt megtérdelte lába
És sohasem vette hiába
Isten nevét.
Egyszer a könyv felüttetik
S vonatik minden ember felelőre.
Mindenegyes szó megmázsáltatik
S a nagy Verdikt elmondatik felőle.
Ott, ott talán majd kiderül azért,
Hogy olykor nem is ő beszélt:
Angyal beszélt belőle.
Nesztelenül, alig rezzentve szárnyát,
Egy nagy madár suhant az éjszakán át
Észak felől.
Drága madár, ritka madár:
Hogy bújtál el a vízözön elől?
Hitetlenül, fázva, borongva
Nézünk utánad szívszorongva
És hallgatag.
Édes madár, kétes madár,
Hallasd nekünk, ó hallasd hangodat.
Hihetjük-é, hogy hozzánk küldtek
Isten bárkájából a menekültek?
S holló vagy-é,
Rekedt madár, dögész madár
Melyet sohasem lát viszont Noé?
Vagy galamb volnál, békesség galambja,
És csőrödben az élet zsenge lombja,
Új életé?
Ó szent madár, boldog madár,
Repülj, repülj a szivárvány elé.
(Egy anyának)
Magad maradtál, mint a megszedett
Cseresznyefa, gyümölcstelen.
Előtte még a hosszú nyár,
De rajta már
Piroska gyöngy több nem terem.
Sértetlen áll és teljességesen,
Dús még a lomb, a törzs sudár.
Vajjon úgy érzi-é,
Hogy immár senkié?
Hogy életének nincs értelme már?
A forró éjben, míg a hold
Részvéttelen fogy és telik,
A szívszorító éji ég felé
Harmat módjára öntené
Magányossága néma könnyeit?
Nem, nem, hiszen a fák törvénye ez:
Kiserked a gyámoltalanka ág
S máris kinő az egyik jobb felé,
A másik bal felé,
Az anyatörzstől elfelé, tovább.
Visz, visz magával elfelé, tovább
Minden zamatot, minden illatot.
Fanyar golyók, csak színesedjetek,
Csak édesedjetek,
Az anyatörzs áldása rajtatok.
Csak vigyétek az áldást a szedőnek,
Kinek a kertész nyári kedve szánt.
Elereszt immár reszkető karom
S eztán majd békén eltanulgatom:
A legnehezebb anya-tudományt.
Valami világmegvető
Hajdani bölcs szénégető
Építhette e házikót magának:
Háttal fordult az útnak, a világnak,
Szemközt vele a temető.
Szemközt vele, szemközt velem
Avatag sír. Úgy képzelem,
Hogy ő pihen tövén a régi kőnek,
És onnan nézi házát az időnek
Végezetéig szűntelen.
Így, így szeretnék, gondolom,
Ha eljön rám a Nyugalom,
Én is húnyt szemmel heverészni
És nézni, nézni, egyre nézni
Amit szerettem egykoron.
Akit szerettem, – őt – meg őt,
Meg őt, ó mennyi drága főt,
Testvért, barátot, eszmetársat!
Lehet-e, hogy többé ne lássak
Csak egy lelketlen szemfedőt?
S a milliomszoros csodát,
Az Isten ízét, illatát,
A kozmoszt, melynek boldog tükre voltam,
S a másik kozmoszt, amit eldaloltam,
Ne látnám többé odaát?
Hisz látnom itt sem volt elég
A dolgok innenső felét.
Könyvben, imában, emberekben,
Egyet akartam, egyért verekedtem:
A túlsóért, a teljesért.
Testvér, békén pihenj, és fel ne költsön,
Ha lebocsátják melléd deszkabölcsőm.
Azután, – ki mit szeretett, örökké!
Fejünk felett a fülemile költsön
És én szeressek mindent, mindörökké.
Ó nyárelő sokünnepű hava,
Papszentelések édes évszaka!
Évforduló minden vasárnap.
S az öreg pap, kit kézvezetni várnak
Fölkent fiak, barátok, unokák:
Vállán érzi az Apostol kezét
Ó páratlan primiciák!
Ezüstmisék, aranymisék!
Első mise! Te zsenge nász!
Megérkezés s elindulás.
Koszorú, min a tövisek is rózsák,
Egy percben átélt örökkévalóság.
Kelyhedre vár a bárány és a farkas,
A még nem-született csodák.
Hozd a kenyeret, prédikálj, ne hallgass!
Ó egyetlen, örökös ifjúság.
Ezüstmise, férfiak ünnepe!
Eljárt az élet forró közepe,
Sürög az ember, korhamvazta fővel,
A munkából is ima lesz idővel.
Haszontalan szolgák vagyunk:
A szerelemből megmaradt a hűség;
Ezüst hajakkal Téged szomjazunk,
Ezüst igazság, ezüst egyszerűség.
Aranyos alkony: aranyáldozat!
Dús délutánra hűs napáldozat.
Reszket a kéz, a fáradt szív is reszket,
De tartja még és emeli a Kelyhet.
Ami közel volt, milyen messze van!
És ami messze volt, milyen közel!
Ennyi telt tőlem, – te tudod, Uram,
Öreg szolgádat most bocsássad el!
Misémben Úrfelmutatás előtt
Az élőkről való emlékezés
Mindennap rövidebb.
Misémben Úrfelmutatás után
A holtakról való emlékezés
Mindegyre hosszabb.
Fogynak, fogynak az énvelemvalók,
Szaporodnak, mindegyre szaporodnak
Akik előre mentek.
Életem miséjében
Közeledik az Úrfelmutatás.
Amerre járok,
Pirosinges kisfiúk lóbálnak csengettyűket.
Amerre nézek,
Fejeket hajlani látok.
Hányszor hallottam ezt a csengettyűt!
Hányszor hajlott szavára homlokom!
Hányszor láttam az Istent!
Hányszor tartottam kezemen!
Fogom-e látni Úrfelmutatás után?
Lesz-e helyem az Ő kezén?
Lassabban, kisfiúk,
Egy percig még ne csendítsétek a csengőt,
Hadd sóhajtom el újra meg újra
A Felajánlás szavait,
Aztán hadd jöjjön az Átváltozás.
Megyen már a hajnalcsillag lefelé.
Készülődöm én is már hazafelé.
Készülődöm, – nincsen messze odáig:
Megkérdeznek, hol maradtam idáig?
A nagy könyvből felolvassák előttem
A kontraktust: mi mindenre szegődtem.
Latra vetik a munkámat mennyit ért?
Számonkérnek, felelnem kell magamért.
Szedegetem a cókmókom szepegve:
Van-e közte, amit oda vigyek be?
Számolgatom itt akiket szerettem:
Lesz-e aki szól egy jó szót érettem?
Jó szót hiszen mondtam én is eleget:
Tudtam én, hogy szóból ért a szeretet.
De ha volt is szeretetem csipetnyi:
Inkább csak szerettem volna szeretni.
Mégis, talán ott sem leszek egyedül:
Hónom alatt ez a kopott hegedű.
Nevem mellé írva lesz tán odaát:
„Sokat nem ért, de legalább muzsikált.”
Szeretik a muzsikaszót amott is,
A muzsikust ha még ilyen kopott is,
Hát – ha nem is a mennyei karokban,
Elcincognék valahol egy sarokban.
Villámveréses, borzadályos éj után
A fáradt földre szemfedőt borít a köd.
Ég, föld, felhő, világ: egyetlen szürkeség.
A vaksi térben őrjöngőn sivalkodó
Szelek zimankós tengerében gázolok.
Az országúton olykor fel-felbukkanik
Egy-egy fenyőcsúcs háromágú csillaga.
Felnéz, meghajtja mindhalálig-zöld fejét,
Mint temetési kórus élén a kereszt,
S benyeli újra a közös fehér halál.
Amott egy ház, egy sose-látott, fúrja fel
Szederjes szürke-rózsaszín oromzatát
S míg visszahull a ködbe, mintha mondaná:
Itt éltek egykor, haltak egykor emberek.
Szemközt velem valami jön: kísértetes
Hosszú köpeny, nem jár a földön, óriás,
Hegyes csuklyája fölfelé szúr, arca nincs.
Ha ember volna! – forró szájjal kérdeném...
Mit kérdenék? – már hasztalan: elimbolyog
Mellettem, mint a süppedt sírokon a szél.
Néznék előre, tág szemmel, rimánkodón,
Keletnek, hol a hajdanában volt idők
Királyi napja tartaná most udvarát,
Ha volna még nap, és ha volna még kinek,
S nem én volnék az égvilágon egymagam,
Utolsó ember, aki látja, éli még
A szerves élet végső látomásait.
Hát ez maradt a hidrogén előtti föld
Isten-szerette Édenéből, – ez maradt:
Egy hamutenger és egy rossz embervakarcs!
A vonzás lomha láncán ezt hurcolja most
Valami egyre hűlő álnap-törmelék,
Mint rozsdás traktor zördülő géproncsokat.
Hát ez maradt belőletek, nagy Alpesek,
És Akropolis és harangvirág!
Hát ez maradt belőled, Michelangelo
S ti hároméves kisleányok, kisfiúk!
Hát ez vagyunk és ez megyünk előre mind,
Úszunk, időtlen óceánok árjain,
Amerre hívó nem jelölt elénk utat,
Amerre önnön bűneink égettek és
Hamvaztak ösvényt, öngyilkost és gyilkosat.
Így úszdogálunk, gazdátlan halálhajó,
S a mindenségben észrevétlen öntjük el
Az emberagyvelő utolsó örökét:
A védhetetlen, halhatatlan mérgeket.
Halott tudósok, hidrogén halottjai,
Míg cellátokban hős rabokként ültetek,
Villám-táblátokon megszámláltok-é,
Hány évre lesz az ördögnek szüksége még,
Betölteni zeníteket, nadírokat
És elhamvazni minden mindenségeket
És győzelmét a Trón elé süvölteni?
Én hallom is, már hallom is a Harsonát.
Testét szamártestvérnek hívta, melyet fárasztóan
meg kell terhelnünk, sokszor meg kell korbácsolnunk.
(Sz. Bonaventura: Assisi Sz. Ferenc nagyobb legendája)
Értelek pajtás, cinege, cinege,
Azt fütyörészed: Minek e? Minek e?
(Cinege)
Szamártestvérem mostanában
Sokat rugódozik
S rendez nekem naphosszat olykor
Hol cirkuszt, hol mozit.
Ha rákezdi, hát el nem érjük
A tenger aj-baj fenekét,
A béketűrésből kihozza
A bennem élő cinegét:
Ma ballábam eszi a köszvény,
Tegnap a jobbikat,
Tegnap a gyomrom járta bolondját,
Ma meg a májam dagad.
Majd szétveti fejem a fájás,
Csontig hasít a derekam:
Csoda-e, ha az emberekre
Rávicsorítom a fogam?
Száz éve már, hogy nem aludtam,
Hogy enni nem tudok,
Hogy hm-hm-nél nem mondanak mást
A túdós doktorok.
Az imádság is, mondd, mit érhet,
Ha már idáig valaki!
– Szól a cinege: Szamár testvér,
Ugyan ne légy már oly csacsi!
Tudod te jól, mi fájdít téged,
Nem kéz, láb, nem derék:
Zörög az út, zötyög az élet
És kopik a kerék.
Tudod te, mi marad egyre messzebb
S mi az, ami közeledik:
A huszadik igaz se volt tán,
Ám zörget a hetvenedik.
De még azért falba ne verjük
Különbre-jó fejünk!
Hússzal, hetvennel, százzal is tán
Csak emberek leszünk.
Egy pósta küldi mind a százat,
És egyet akar mindahány,
Szamár testvér, föl a fülekkel,
Légy optimista, légy vidám!
Ez egyszer tán a cinegétől
Tanulj bölcsészetet.
A bajok is mindjárt behúzzák,
Meglásd a körmüket.
Megteljesíti, hidd el, egymást
Kettőnk együgyű éneke,
Beillenék akár imának,
Ha egy ütemre muzsikálnak
A szamár meg a cinege.
Nagy esemény esett a háznál,
Izgalmasabb földindulásnál:
A Terka néni mit hozott! –
Két választási malacot,
Két válogatott választási malacot!
Híre fut a nagy eseménynek,
Jönnek kislányok, kislegények,
Hét szomszédságból, hirtelen,
Aki épkézláb, itt terem,
Aki épkézláb, – ha kell, négykézláb, – de itt terem.
És kezdődik boldog zsivajgás,
Belekábul a két kis pajtás,
Lelkendez a sok csepp torok.
„A farkuk ni hogy kunkorog!
A farkincájuk milyen édesen kunkorog!”
„Ni hogy túrkál az orrocskájuk!” –
„De sírhat-ríhat most utánuk
A pusi-mama odakinn!”
„Nini a körmük rózsaszín!
A körmöcskéjük igazánból rózsaszín!”
Addig-addig, hogy megriadva
Nagyot visít a két malacka
És vadul futásnak ered.
Uccu neki a sok gyerek,
Uccu utána, uccu elébe a sok gyerek!
Egymásba kapkod a láb a kézzel,
A kacagás a röfögéssel.
Már innen rá sem ismerek:
Ki a malac, ki a gyerek,
Gyerek malacka vagy malacka kisgyerek.
A jó tündér-keresztanya
Imígy áldotta meg:
„Eredj és énekelj!” – A rossz:
„De ne legyen, kinek.”
Hát ment és mondta énekét
A minden-emberét.
Dalt, mely magasba szegezteti
Az emberek szemét.
És hallották is, – annyian,
Mint egy tücsök neszét.
Pusztába dalolt: kis nép fia volt
És kis nyelven beszélt.
De hogyha száz, ha ezer is,
Hallotta dallamát,
Az is hidegen tovament siketen,
Hisz más Istent imád!
De hogyha tíz, hallotta húsz,
Az is hiába volt:
Mit hallanak, mit értenek?
Hisz oly halkan dalolt.
Sohasem mondta: Itt vagyok,
Figyeljetek reám.
De hisz nem is én, hisz a dal sem enyém
Nem az én muzsikám.
Másért vagyok én, mástól jövök én,
De hozzátok jövök
Belőletek kell űznöm el
A néma ördögöt.
Tihozzátok kell hoznom el
A szférák dallamát,
Néma az ember nélküle
S templomtalan nomád.
Ha meg nem hallod ezt a dalt,
Az élet is mit ér?
Egy percre csak, testvéreim,
Ezért a dallamért!
Ezt és sokat még másokat
Nem mondott sohasem
Elüldögélt a fák alatt
Magában, csendesen
S ha két vagy három jóbarát
Épp arra mendegélt,
Váltott velük egy szép mosolyt
S folytatta énekét.
Egy ablakban, egyedül, árván,
Egyvalakire várván,
Úgy-e hogy álltál már te is!
Szemedet egy pontra szegezvén,
Oda, hol kanyarul az ösvény,
Úgy-e hogy néztél már te is!
Messzebb e pontnál, egyetlennél,
Akárha mágnes rabja lennél,
Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem!
S ha ilyenkor valaki rádszólt,
Csak nézted, mint egy megvarázsolt,
De nem láttad te sem!
S ha úgy esnék, hogy sohasem,
Hogy szűk lenne az élet is:
Úgy-e, hogy nem adnád te sem,
Hogy állnád, várnád akkor is!
Fülemben egyre zúg a páli szó:
„Értelmem előtt tündököl a jó
De más törvény béklyói testemen:
Akarom a jót s a rosszat teszem.”
– De hálistennek nem végzet az átok:
A tenger rossz közt tenger jót is látok.
Láttam elejtett maszkot is sokat
És kimutatott sok fehér-fogat,
Ördögvigyort angyalmosolyon át,
Az eredendő bűn ezer nyomát.
Bármerre néztem, ordított a tétel:
A rossz a törvény, a jó a kivétel.
Igen, így szokta ezt a köznapi
Keserű szájak íze mondani.
A hályogon, a szürke bűnön át
A jó ibolyántúli sugarát
Hogy lássa meg a pislogó kis ember?
De te, az Angyal ujja érte szemmel?
Angyal hozta ki Péter lépteit
A börtönből: azt hitte, álmodik.
Mintha álomban járnék, engemet
Börtön nélkül is angyalkéz vezet.
S nem jutna jó tán, csak az álmodónak?
Akkor az álmot mondanám valónak.
De hisz az út, amerre jársz, igaz,
Hát hogyne lenne az Angyal is az?
Ha vele mégy: mint Pétert az övé,
Majd elvezet testvéreid közé
S amerre Isten ösvényei futnak:
Vezet, ha kell, az Ostiai Útnak.
Hát fordítsd meg az apostoli szót:
Lásd meg a rosszat, cselekedd a jót.
Jótét helyébe vissza-jót ne várj,
De szóra szót, de jóra jót találj.
Higgyél a jóban, de higgyél egészen,
S a te kezed is angyal keze lészen.
A munka mámorától ittasultan
Gondolatom ha olykor elpihen
S lassan elúszik mély vizeiben
Az éntelennek, a jövőm s a múltam
Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
S mintha megállna virrasztó szívem,
Fekszem az éjszakai semmiben
És semmijében annak, ami voltam:
Egyszerre sajgó semmiségem éje
Ketté hasad s mellemre rázuhan
A halhatatlan kérdés meredélye:
A semminél sötétebb lenni mélye:
Lehet-e semmi ami van? – s hogyan,
Hogyan lehet az, hogy valami van?
Kérdezted már, mi az, hogy „Én vagyok”?
Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
Látom, hogy vérzik – az ujjam, nem én!
De mért szisszentem akkor oly nagyot?
Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
A drót lennék a lámpa belsején?
A drót a fényes, de nem ő a fény.
Én nem a fényes, én a fény vagyok.
Nem is a fény, nem is a fájdalom –
Más, ami érez, és más, amit érez:
A fényt is én csak érzem, gondolom.
Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
Mondd meg nekem, mi az, hogy „Én vagyok”?
Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
Milyen egyetlen, milyen szuverén!
Érzed-e láttán, amit érzek én:
A mélyek és a magasok varázsát?
A napra húzó mélyzöld kupolán át
Ezer ágán és ezer levelén,
Egy miniatűr kozmosz kebelén
Érzed az élet izgató talányát?
Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
Hová a szemnek nincsen más fel-útja
Hallod a hívást a mély lombokon?
Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
S csodálkozol, hogy én csodálkozom?
Csak egy perc, – mondod, – csak egy pillanat,
Ki tudna minden percet számbavenni.
Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
Már nem is volt – csak egy szemvillanat.
De míg egy szó átlépte ajkamat,
Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
Hunyta szemét le örökre pihenni!
S hányon betelt üdvösség, kárhozat!
Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
S egy történelem indult ez alatt.
S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
Ez a pillanat, – csak egy pillanat!
Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
Csodálkozom azon, hogy meghalok,
Hogy lábam alatt egy világ forog
És egy mindenség kering körülöttem.
Én nem keringek. Amit szemre vettem,
Hallok, tapintok – ízek, illatok: –
Énbennem vannak, – s én én maradok
És ők sincsenek megkétszerezetten.
Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
És mégis, mint a Hold a végtelenben,
Egyedül úszom és fogyatkozom.
S egy messze láng mindig megújít engem
S a Teljes Fény elönti homlokom.
S én úszom, úszom és csodálkozom.
Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
Első ügyetlen-édes mozdulatja,
Ami ösztönből lélekké avatja,
S te utolsó, beérett szenvedelme.
Belőled él az ihlet áhitatja,
Te nélküled a szív nem énekelne,
Szürkére fagyna szava és szerelme,
Te minden alkotásnak édesatyja!
Mikor elhangzott az első legyen
S az újszülött angyalok lábhegyen
Hallgatták a Hallhatatlan szavát,
Akkor születtél s el sem is enyészel,
Mert az Isten szívére te kísérsz el
Pihegő dalt és dadogó imát,
Az ezredeknek ezredein át.
A zordon és királyi Betlehemnek
Sziklái közt, melyek szívükben őrzik
Az angyalének békés dallamát
S a Napkeleti Csillag biztatását,
Hol egykor tán az énekes Király
Talált a kóbor éji vad elől
Menedéket a nyájnak és a dalnak,
Hideg barlangja mélyén egymagában
Viharhullámok verte homlokával
Álmatlan égő óriás szemekkel
Nagy álla csontja öklén – ült az agg.
Sarutlan szikkadt lábai előtt
A meghitt társ, az oroszlán hevert,
A mély sarokban elhajítva, rúgva
Nagy életének únt emlékei:
A bíboroskalap és Cicero
Gyűröttre olvasott foszlányai.
Feje fölött kőrepedésbe szúrva
A szurkos fáklya fösvény lángja füstölt.
Előtte, nagy laposkő asztalán
A pulpitus és rajta a Tekercs:
A Törvény és a Látomás tekercse.
Ült, óriás, a végeérhetetlen éjszakában,
Szakállas kő a meztelen kövek közt,
Némán. De benn, bozontos melle mélyén
Egyre vonaglott, dörömbölt a szív,
A vérző Birodalom, az egész
Vonagló Földkerekség sebeit
Magában érző nagy római szív.
Ült, görnyedezve a vak éjszakában,
Az irtózatos látások alatt.
Mert látott, látott, mint elődei,
Kiket az angyal perzselt ajakon
Izzó szenével, hogy kiáltsanak
És hirdessék azt, ami eljövendő:
Lát, mint azok, de jaj nem a jövendőt:
Amit ő lát, az a véres jelen,
A vérözön, a bűnözön, a butaság,
A barom-ember iszonyú özönje,
Amelyre nincsen ígérve szivárvány
És nincsen bárka, nincsen Ararát:
A szőrös-bőrös barbár millióit,
A horda gótot és a csorda vandált,
Az Alarikokat, vérben s aranyban
Térdig gázolva Róma Fórumán,
A Capitolt, a Lateránt, a Sírt
Meggyalázottan, dőlten, elmerülten
És végig a világon, mindenütt
Ahol az emberarcú élet élt,
Ahol Ágoston írt és prédikált
És Ambrus és Paulinus énekelt,
Száll, egyre száll a csillagtalan éj.
Már itt is, Dávid városa körül,
A hős szűzek, az erős asszonyok,
A Paulák és Eustochiumok
Kolostorának romjai között,
Ahonnan kétszer kellett futnia
Éjnek évadján a lángok közül
Hurcolván a nehéz tekercseket,
Már itt is, itt is közeleg az éjfél.
S az éjszakában Isten házanépe,
A Titkos Test, megmocskolt, szaggatott
Kétfelé tépett Krisztus-köntösében!
Még éppenhogy feljött a föld alól,
Még éppencsak hogy összeszedte áldón
A mártírok győzelmes csontjait,
Még éppencsak hogy torkáról lerázta
A tintásujjú Hitehagyott markát,
Hogy kezdte már hirdetni a tetőkről,
Amit a Pünkösd nyelvei beszéltek:
Már jött a Tévely, jött a Szakadás,
Felállott Árius, az átkozott
És megtörülte szemét a világ,
Körülnézett s elirtózott magától,
Mert áriánus már s az ördögé.
Az ellenség, e Világ Fejedelme
Mely köztünk jár, mint üvöltő oroszlán
Egyre vadabb és egyre álnokabb.
A vértanúkat és a remetéket
Le nem bírhatta kínnal és halállal,
Sem ocsmány rémek fertelmes hadával:
Ragyog Nitria, Kalchis, Tébais,
Antal nevétől vinnyog a pokol.
Őt sem törhette meg, sem a pogány
Vergiliusok mézédes szavával,
Sem a sivatag sanyarával.
De most püspököket, császárokat
Hajlít igába, hogy tömegeket
Hajlítsanak igába, kárhozatba.
A Szék is! – jaj, hol van már Damasus,
Az igaz Főpap és igaz barát! –
Jaj, minden perc az utolsó lehet.
S a szennyes örvény torkába temethet
Görög szépséget, héber bölcsességet,
Római rendet, – mindent, amiért
Embernek lenni, élni érdemes.
A Könyvet és a könyvvé lett Igét,
Akár holnap magába nyelheti
A dicstelen sír, – és ezen a síron
Még kő se lesz, amit elhengerítsen
A szombatéj elűzött angyala.
Igen, tudom a nagy ígéretet:
„Ne féljetek, én veletek vagyok
Mindennap a világ végezetéig!” –
De hogy lehetsz velünk, Uram, ha mink,
Mink, keresztények nem vagyunk veled!
Elhallgatott. Nézett a súlyos éjbe
Egy miatyánknyit, azután megrázta
Hószín sörénnyel üstökös fejét,
Kezébe fogta íróvesszejét
S folytatta ott, ahol elhagyta tegnap.
Isten tolmácsa, írt és írni fog
Ma is, holnap is, és holnapután is
Isten öreg cselédje, hajnalig.
Mint egy üvegtenger, kristályhoz hasonló.
Titkos Jelenések Könyve 4, 6.
Elérkeztél a minden testnek útján
Az Elkerülhetetlen Part fokára.
Előtted, mozdulatlan, mint a jég,
Borong a Legcsendesebb Óceán.
Feletted is, dermedten, mint a jég,
Egy néma Óceán.
Az általtetsző kettős végtelenség
Közepén, embertelen egymagadban
Állsz és kiáltanál.
De van-e fül a mérhetetlen űrben,
Hangodra Hangzó, emberszóra halló?
Kiálts a szélhez, mondd, hogy üljön el,
Kérd a villámot, sújtson másfelé,
A hunyó napot, hogy ne hagyjon árván;
Könyörgésedre hallgatnak-e vajjon?
A tűz elé hiába térdepelsz,
Ha ésszel, kézzel torkon nem fogod,
Úgy elemészt, hogy egy csipet korom
Marad belőled s együgyű imádból.
Nincsen-e semmi, csak a szürke jég?
Magányos hang az ember,
S rokontalan, csak a könyörtelen
Szél zörmöl rá beteg visszhangokat?
Magányos hang az ember: mondatik
És nincsen, aki hallja;
Páratlan rím: a zengő ráütést
Szólítja zengve és elhal magában.
Kiáltozol, hisz amióta eszmélsz,
Egyebet sem tudsz, mint kiáltani.
Kiáltás, égresíró csepp sikoly
Jelentette a Minden közönyének,
Hogy megszülettél; egy hörgő sikoltás
Jelenti majd a siketnéma pornak,
Hogy közönyös méhébe visszatérsz;
S a kettő közt: minden kis pillanat,
Minden lehellet: egy-egy elhaló
Esengő sóhaj, vagy szomjú kiáltás
Valakihez, – szilaj dörömbözés,
Vagy hízelgő, szelíd esenkedés
Egy zárt ajtón, s a házban senki sincs.
Ó jaj, dehogy nincs! Zárt ajtók mögött
Világok mögött, ezredek mögött
Virraszt egy alaktalan óriás,
Egy siketnéma és vak óriás,
Egy vigasztalan óriás: a Törvény.
Nem látom őt; nincs ember-arculatja
És teste sincsen: nem tapinthatom,
De hallom óriási lépteit
Meg-megdörrenni s végigorgonálni
A láthatatlan kupolák alatt.
Egy dörrenés: szökell a szolga nap;
Más dörrenés: a nap pihenni száll.
Egy rezzenés: ím, felgurul a hold
És labda kedvvel gömbölyödni kezd,
Más rezzenés: és meghorpan a labda
És elemészti vézna tetemét.
Egy mozdulás, és serken a dagály,
Az Óceán hetesfogatja bőg;
Más mozdulás, és visszahull a hullám
S alázatos-gügyögve megvonul.
Egy dobbanás: és emberszív alatt
Emberszív mozdul emberszenvedésre;
Más dobbanás: az ember odafekszik
Az anyaföld bizalmas kebelére:
Virágnak trágya, féregnek falat,
Szellőnek játék, unokának emlék,
Történelemnek halvány hagyomány.
Valahol, valahogyan, valaki,
Veri a taktust.
Tudja-e, mit ver? Hallja-e mit ver?
Vagy vakon jár és siketen a pálca?
Csak mozdulat van, nincsen mozgató?
Siketség, vakság! Bárgyú kis szavak!
Ki látott többet, ki hallott nagyobbat
Vak Miltonnál és siket Beethovennél!
A Pálca jár. El tudsz gondolni pálcát,
Amely nem kéztől járja ritmusát?
A pálca táncol, mert táncol a kéz,
És táncol a kéz, mert dalol a szív.
A Végtelenség táncol,
Mert valahol valaki énekel.
Te dermedt szív, én szíven, hallod-e:
Zeng, zeng az Üvegtenger is.
Nem szürke, nem halott, nem is tenger talán:
Egy óriási kristály-orgona!
Egy-egy billentyű minden csillanó
Kristályszeme, s a billentyűk alá s fel
A Taktus táncát lejtik láthatatlan.
Verem a taktust, kezemmel, szívemmel.
Verem a taktust: kezemmel, szívemmel,
Minden eremmel: testemben tapintom
a ritmust és a dallamot: a Mestert.
Ó drága Ritmus,
Én lélegzetem, mindenem, de jó,
Hogy te lettél a törvény, hogy a Mester
Benned lélegzik és benned üzen!
Bár térdepelve illeti csak ujjam
Rejtelmes ráncú köntösöd szegélyét,
Téged ismerlek, jobban enmagamnál;
A Mindenségből te pihegsz felém,
A Mindenségben hát otthon vagyok.
A Mester benned lélegzik körülem:
A Mesterhez hát – halljad, én szívem,
Ha nem is érted! – hasonló vagyok!
Aki ritmusra szól, az énekel,
S aki énekel, nem lehet ne halljon.
Ébredj én lelkem!
Ébredj, citera, hárfa!
Dalommal a hajnalt pirkadni keltem,
Dalommal a Mestert dalolni keltem.
Látá, hogy a csipkebokor lángol, de nem ég el
Mózes II. könyve 3, 2.
Hallom a Hangot, – nem csak képzelem?
Hisz olyan messze, messze, messze van!
Hallja a hangom, – nem csak úgy szeretném?
Hisz olyan messze, messze, messze van!
Én közelről akarom hallani,
Arcába nézni, megtapintani.
Az Értelmet érteni akarom,
Vagy érteni azt, hogy nem érthetem,
És érteni, hogy Ő is, engem ért,
És érezni is akarom, hogy érzem.
Meredek jég a síkos Végtelenség:
Nekigyürkőzik a mászásnak elmém,
De mindig újra vissza-visszacsusszan.
Hiába küldöm fölfelé szemem,
A jégre jég, az űrre űr tolul:
Hol lel egy pontot megvethetni lábát
Embergondolat és emberkiáltás?
Tán, ha lefelé próbálnám a kúszást,
Az egyre kisebb kicsiket fiadzó
Atomvilág félelmes kozmoszába?
De hogy reméljek dermedő szememnek
Testvérfényt ott is a szemem elől
Menekülő világból! Hamar elfogy
A sápatag derengés szürkesége,
Amely innen felülről elkisért,
S a gondolat, amellyel teleszívtam
Mellem az útra, be hamar kialszik!
Ki a képzelet, a délceg merés is!
Vissza, vissza, a nekemvaló földre,
A se-nem-kicsi, se-nem-nagy világba,
Ember-ritmusba, ember-méretekbe!
És mégis, mégis: erősebb tenálad
A tölthetetlen kényszer, hogy kiálts,
Kiálts fölfelé, kiálts lefelé:
Keresned kell, hívnod, kiáltanod
Az értelmes, érzelmes Végtelent.
Előttem-e? alattam-e? fölöttem-e? –
Valami hömpölyög.
Tenger, de nem víz, óceán, de tűz,
Föld is, de nem föld, – hullám, lobogó
Gömbök és csóvák, bombák és rakéták,
Spirálködök, protuberanciák,
Naprendszerek, galaktikák, –
Énbennem-e? kívülem-e? –
Hömpölyög a Valami, ami van:
De hol tudom rátenni a kezem!
De hol merülhet a szemem belé!
Honnan vegyem az igazi nevet?
Nevet, mely az emberin túlmutat,
Nevet, nevet, ami nem én vagyok!
Egy újszülött tűzlabda száll az űrben
Tűzlevegőt szív, tűz-tejet iszik,
Míg körülötte tenger tűz-egek
Gomolyognak és csecsemő világok
És most elválasztott naprendszerek
Keringnek és mint búgócsigákat,
Pajkosan pergetik maguk körül
A csillagok parányi tűzcsiráit.
És minden csillag új tűzóceánnal
Lesz terhes újra, és ezerszer újra,
Mígnem egyszer a milliomodik
Tűzóceán hamvadó zugában
Megcsillan és vígan himbálni kezd
Egy tűzparány, egy ici-pici gömb,
Egy játék-labda, melynek engedelmes
És alázatos szolgálóleánya
A Föld, az én anyám.
Hol vagyok én!
És hol van tőlem kezdet és valóság!
Hol van az a Valami, ami van!
Hogy jutna hozzá hangom cirpelése!
Hogyan törődnék porszem életemmel!
Egy hangyaláb a Libanonra dobban,
Egy lepke rálehel az Óceánra:
Világok harsogása mind a kettő
Az én szavam neszéhez, míg eléri
A mindenségen át a Kezdetet!
Megállj, bolond paripa, képzelet!
Hová csatangolsz? Gyeplőt a szilajnak!
Ha ballon elméd kötelét eloldod,
A semmi kékben nincs előtte gát,
Repülhet és csaponghat kedveként,
És teremthet, ha jól esik, magának
Világokat és mindenségeket:
Te állj és vesd meg élő lábaid
Két talpas, körmös oszlopát a földön,
Ösztöneid szívós gyökérzetével
A föld szívéig indázd el magad,
Hadd zsongja által földszakadta tested
A fogható, az éltető valóság:
A föld dobogta, ég lobogta Ritmus.
A Ritmus, ó a Ritmus nem szeszély,
Nem képzelet, nem csilló buborék,
Nem tűzijáték: a Ritmus a Rend,
Az Eszme és az Ének: a teremtés.
Ugyan gondold el magadnak az Istent,
Amint kimondta a végső Legyent,
S fáradt ujjakkal megpörgette már
A Gömbök Gömbjét első indulásra,
Aztán elmondja: „Jól van, úgy, legyen"”
És elterül a kék világmező
Csillagvirágos dagadó gyepén,
Szeméig húzza felhőpaplanát,
És nem törődik többé semmivel,
Aluszik, aluszik álmatlanul.
Nem mester az, ki árván hagyni képes
A Művet, művét, szíve magzatát!
Emlőt akar és ringatást a mű
És bölcsődalt és anyai mosolyt,
És nem anya, ki elaludni képes,
Amíg pulyája emlőt nem kapott.
Áll a szobrász és elkészült a mű,
De életnél-halálnál izgatóbb
A mesternek: márcány-idomain
A fénynek-árnynak tánca hogy libeg!
A legjobb karnagy pálcájára bízza
Művét a fáradt muzsikus,
De álmából is iszonyattal költi
A gondolat, hogy tán egy eldugott
Helyen, ahol más meg sem hallaná,
Egy másodperccel el találja vétni
Csilingelését a triangulum.
Tégedet is, énekesek utólját
Nem költ-e olykor, mint villámcsapás
Álmodból egy-egy régi verssorod!
Nem, nem a művész hűséges magához,
És életnél, halálnál több a mű:
Szeretet szülte, szeretetre szülte,
Művész is, mű is, színig szeretet.
Szeretet: él és árad és teremt,
Szeretet: ég és gondol és ölel
És Krisztust küld és tüzes nyelveket
És kenyeret és bort és Máriát.
Örülj, én lelkem, boldog énekes,
És énekelj, mert nemcsak énekes vagy,
De ének is, és aki énekel,
Szeretetből énekel tégedet,
S aki szeret, annak mi gondja más,
Mint hogy szeressen és hogy őt szeresse,
Akit szeret!
Örülj és énekelj,
Én boldog lelkem: érted ég az Élő
Szerelem lángja, több a tűz Valónál,
És tengerebb a kristály Gondolatnál.
Minden halandó, csak a Tiszta Láng,
A Dallam lángja, a Szerelem lángja
A mindörökkön égő s el nem égő
Rózsának lángja nem ismer halált.
A tél elmúlt, az eső elvonult, földünkön előbújnak a virágok … s a virágzó szőlő illatot áraszt
Énekek éneke 2, 11-13.
Fülemről immár lepattant a zár,
Mint szememről a hályog és agyamról
A végesség bilincse. Szabadon
Úszom a zengő dallam-óceánban,
Amelynek nem volt és nem lesz határa,
Eleje nincsen, vége nincsen: él.
És minden hang a Te pálcád ütése:
Testekben, színekben és vonalakban
Remeg és kúszik, tündököl és táncol
Ölelkezik és mosolyog, a Dallam,
A Hetedik Napé, szerelmed dallama.
Köszöntöm a közös háztűz Napot:
Tudom, hogy minden csepp sugárszilánkját
Énnekem gyújtottad fel egymagamnak,
S hajnaltól estig minden pillanatban
Új üzenetet integet felém
Kettőnk közös szép titka felől.
Jó meleg titok, beleburkolózom,
Mint egy jó bunda bolyhos melegébe,
És dudolászva járok a december
Haván-sarán és jéglehelletű
Rossz-emberek s didergő kicsinyek közt,
És odatárom nekik a felét.
Az Esthajnali Csillagot köszöntöm,
Rajtam virrasztó szemed hűvösét.
Pirosítani hajtom oda képem
A táncrahívó szeleburdi szélnek;
A nagy hegyeket nézem áhítattal
És gerincük élő hullámain
Rajtuk látom meg éppen hogy kihűlten
Mintázó meleg ujjaid nyomát.
A nyár felhőin rózsaszín palástban
Libegsz tova, hópelyhekben csilingelsz
És a kérődző, bús tehén kolompján.
Fűszál hegyén cseppé szürönközöl,
Fenyősudárban ég felé mutatsz,
S égből a földre sóvárogsz alá:
Susogló eső fátyolszálain.
Illatnak ülsz a gyöngyvirágkehelybe,
Meleg életnek sárga rozskalászba;
Harangvirágnak lila csókot adsz,
Kisgyermekek ajkára rózsapírt,
Kukoricának kisleány-hajat,
Költő szívébe gyerekgügyögést.
Jóságod édessége csordogál
Mézben, gyantában, édesanya-tejben;
Teremtésed játéka mosolyog
Önnönmagán, mikor a kisgyerek
A jó homokba házakat emel.
Pajzán mosollyal vezeted a felnőtt
Nagyemberkék szalagfutó kezét,
Alvajáró költőket, piktorok
Esetlen ecsetét és filozófok
És csepürágók kötéltáncait,
És úgy lesed, kíváncsi szeretettel:
Mit is lehetne tenni még,
Hogy még tarkább és még zengőbb legyen
A létezőség.
Nyári éjszakákon,
A zengő csendben, ablakom alatt
Hallom suhanni lépteid neszét.
Figyellek árva tücsökcirpelésben,
Holdat vonító nagy komondorok
Borzongásában és a méla békák
Állhatatos szerzeteskórusában.
És hallok olykor hajmeredve mást:
Halálos hangok lélekzetfagyasztó
Zuhatarát, anyasírást, gyereksikolyt.
Egymás torkát szorító emberek
Vad károgását, őrült háborúkat,
Földrengést, vulkánt, tengeráradást,
Atlantisz elrekedt harangjait
Hallom hallgatni s hallom a Feszítsd meg!
Rég eltajtékozott ítéletszavát, –
Szívemben mégis minden nemeken túl
Pirosan árad az örök Igen,
És jár a Pálca és lobog a Dallam
És ég a Rózsa.
De minden jajoknál
Félelmesebb, hogy közelebb vagy hozzám,
Mint énmagamhoz énmagam vagyok.
Kinyújtom a sötétben a kezem:
S érzem, hogy kezed tapogat körül.
Lépek: és érzem, hogy mozdulsz felém.
Nézek kifelé: s néző két szememmel,
Te nézel, ó kettős világtükör,
Melyben belsővé finomul a külső,
És ami belső, külsővé nehézül.
Lélegzetem a te lélegzeted,
Agyamban villódzol, véremben áradsz,
Szívemben sírsz, dobogsz és dübörögsz,
Ha hánykolódik bennem szenvedély.
A Mindenségnek Mozgatója bennem!
Igét ha mondok: a Törvény beszél.
Gondoljak rosszat: a Törvényt töröm,
S megrezzen a Mindenség tengelye.
A Boltozat gyámköve lett a vállam,
Markomban fordul az Örök Kerék,
Mert szívemben a Centrum a Szív.
Néha meg olyan puhán és pihegve
Húzódol meg a szívem fenekén,
Mint egy héjából éppenhogy kibújt
Csodálkozó fecskefióka.
Hangod nesze is olykor annyi csak, mint
Bölcsőben szundikáló csecsemő
Lehellete, mikor keresztelő után
Legelőször álmodik angyalokkal.
Ittlétedről csak annyi hoz jelentést,
Mint a virágzó szőlők illata.
Megérzik az ismerős illatot
Nyirkos pincék mélyén a vén borok,
S pókháló lepte hordaik szívében
Boldog kerengés forradalma pezsdül.
Érezlek én is: boldog ámulat
Nyilallik át pókhálós lelkemen,
És mozdulok és pezsdülök és forrok,
Átfut rajta a forró fiatalság:
Legelső lépés, első gügyögés,
Első imádság, első költemény,
Az első Legyen visszhangzik belőlem,
Az első Nap, a világfakadás.
Hol van már tőlem szenvedés, halál!
Mit nekem most esendő birodalmak,
Elomló Alpok, futó kontinensek,
Szétporladó naprendszerek! –:
Minden Te vagy, és benned minden él.
A csöpp halál: a halhatatlan élet
Szemrebbenése, a Nagy Életé,
Ami Te vagy, mert egyedül Te vagy,
És ajkadon a szűnhetetlen ének,
Mely önmagadról és önmagadért
És önmagadnak, időtlen időktől
És időtlen időkig orgonálja,
Hogy Szent, szent, szent! és amen! és hozsánna!
Íme, mily édes és gyönyörűséges együtt lakozniok atyafi testvéreknek
132. zsoltár, 1.
Én lelkem, aki hang és visszazenged
A mindenségnek minden hangjait,
Milyen bizalmas, otthonos világ
Orchestrumából leng elő szavad!
Amerre fordulsz, minden hangra hang,
Meghitt, meleg, testvéri hang felel,
És mindnek egy a lelke: mind Belőle,
Benne és Érte és Hozzá vagyunk.
Atyámfiai, akik szerettek engem,
És akiket szeretni úgy akarlak,
Ahogyan enmagamat szeretem, –
Atyámfiak, akik gyűlöltök engem,
És akiket szeretni úgy akarlak,
Ahogyan enmagamat szeretem, –
Atyámfiai minden messzeségben:
A szomszéd házban, szomszéd tartományban,
Más világrészben, más csillagvilágban,
Ismerősök és ismeretlenek,
Régvoltak és ezután születendők:
Kis munkatermünk túlsó szegletéből,
Ősszörnyek leste barlangok zugából,
Évezredek és eon-milliárdok
Fagyán keresztül is: rám nézzetek:
És lássatok egy leheletnyi fényt,
Egy szikra-pontot,
Egy szemet, melyben tükröződni tudtok,
Egy hangot, amely alig hallhatóan
De mégis veletek és értetek
Él és remeg, zeng és imádkozik.
Testvérek vagyunk! – milyen édes
És melegítő szó ez! Mind a földön –
Földön és égen, – égen és az űrben,–
Ahányan vagyunk: testvérek vagyunk.
Most értem én a bozontos barátot,
Gyermekkorom jóságos puliját:
Hogy leste, milyen állhatatosan
Akaratom! Egy fél szemvillanásra
Kelt és indult és szolgált és loholt.
S ha kimerülten visszakullogott
Lábam elé az értem-állt csatából,
S megsimogattam megfáradt fejét,
Úgy nézett rám, minthogyha mondaná:
„Köszönöm, és boldog vagyok!”
Mit látott bennem ez a lelkes állat,
És mit szeretett, hogyha nem az Istent,
Akitől küldetett, hogy legyen élő,
És legyen kutya és jó és enyém!
Köszönöm, közös Atya, köszönöm,
Hogy adtál őrzőt és adtál barátot,
Okos kutyát és jámbor tehenet,
Mérföldlépő lovat és játékos cicát,
Csorgó méhecskét és harsány vadat,
Mezőmre tücsköt, ereszemre fecskét,
Pillangót a szememnek, éjszakámba
Fülemülét, harsány kakast a hajnal
Fullajtárául és mindent.
Atyám,
Hogy értem ezt a tarka, szép családot,
És hogy szeretem! Immár soha többé
Egy sem lehet számomra idegen!
Értem az undok férget is, az ocsmány
Kövér gilisztát és a láb alatt
Haladó hernyót, a dülledt szemű
Varangyot és a mérges darazsat.
Viaskodván erőmfelettiekkel:
Feladattal és bűnnel, butasággal
És ennenmagam nyomorú-felével
De sokszor voltam hozzájuk hasonló!
Köszöntelek, bizsergő hangyafaj!
Testvérek vagyunk: egy veled a vágyam:
Szolgálni és sürögni a közért,
S vállalni terhet, szürke kis magamnál
Tízszer nagyobbat. Ti vagytok a jobbak,
Az igazabbak, de ikrek vagyunk!
Testvérszóval köszöntlek téged is
Nílus idomtalanja, víziló,
És titeket is, röfögő kocák,
Sár hempergői: ó a sár, a lomha
Pocsolyavíz, a lélekaltató,
Volt pillanat már, hogy szép volt nekem!
Én értelek és szánlak és szeretlek.
Madarak, ragadozók, fönnkerengők,
Mikor visztek már magatokkal egyszer? –
Fülemülék, pacsirták, cinegék,
Rigó testvérek, ó tanítsatok
A közös anyanyelvre: énekelni
Szívből-szakadtan, szívünk-szakadásig!
Oroszlánok, tigrisek, farkasok,
Ne kísértsetek: vért szagoltam én is
Veletek olykor, és a bömbölés,
A szenvedély sivár és elemésztő
Bestia-üvöltése, jaj, nagyon
Rokon nekem, az Isten megbocsásson!
Mindnyájatokkal egytestvér vagyok,
Mint egy a szép szelíd háznéppel is,
Kiket az Isten élő kötelekkel
A föld meleg mellére kötözött:
Fák és virágok, füvek és bogáncsok!
Derekamban érzem a karcsú nyárfák
Sudár szökését, ájtatos fenyők
Imája bennem; mint a tölgyfalomb,
Sóhajtok néha; lelkem szirmain
Ibolyaillat és az széna lelke
Illan meg olykor, és az emberek
Oly óvatosan és szemérmesen
Tapogatóznak éh csáppal felém,
Mint buzgó méhek a ti kelyhetekre,
Réti virágok, kis nővéreim.
Elheverek az otthonos gyepen,
Egy hűvös kortyot feliszom magamba
Szél öcsém kiborított serlegéből,
És megbillenti békés lelkemet
A meghitt mámor. Már ott ringatózom
Hármas ütemre a fenyőfaormon,
A patakban locsogok a kövekkel,
Fogócskát játszom futri fellegekkel,
Marakodom a szellő-kutyusokkal,
Kaszapengéssel, gilicebúgással,
Omló kövekkel, pisztráng-hallgatással,
Síró gyerekkel egy kórusba ringok,
És zengek, mint a hársfa, mint az erdő,
A távol és a tenger és a mennybolt,
És mint a minden.
Mind egyek vagyunk:
A Centrumtól egyforma messze és
Egymáshoz egyformán közel. A Szem
Mindnyájunkon egyformán rajt pihen,
A Szív egyformán mindnyájunk felé
És mindnyájunkkal egyformán piheg.
Azonos egy a titkos száz elem,
Amelyből testvér testünk összeáll.
Azonos-egy a hármas szenvedély,
Mely olajozza kerekeink szíját:
Eszünk, szeretünk, szolgálunk azonkép.
És egy a titok, a váltság, a cél:
Mint a vizéből kifogott halacska,
Tátogatunk az Anyavíz után,
Ahonnan jöttünk, amelybe sóvárgunk,
Bölcsen az egyik tudatlan a másik,
De mind sajogva s énekelve mind.
Elmondhatatlan sóhajtozásokkal
Fohászkodol bennünk magad után
Te mindnyájunkban egy és mindnyájunkban más,
Mindennél több, mégis mindennel egy,
Te, aki én vagy és mi és ti és ők,
Mindenben én és mindenben nem-én,
Akinek emberek és csillagok
És minden lelkes és lelketlen állat
Egy hangra sírja: Nyugtalan a szívünk,
Míg el nem nyugszik benned, Istenem.
Fogadd el, Uram, szabadságomat,
Fogadd egészen.
Vedd értelmemet, akaratomat
S emlékezésem.
Mindazt, amim van és ami vagyok,
Te adtad, ingyen.
Visszaadok, Uram, visszaadok
Egyszerre, mindent.
Legyen fölöttük korláttalan úr
Rendelkezésed.
Csak egyet hagyj meg ajándékodul:
Szeretnem téged.
Csak a szeretet maradjon enyém
A kegyelemmel,
S minden, de minden gazdagság enyém,
Más semmi nem kell.
(Loyolai Sz. Ignác imája)
Fogadd el, Uram, fogadd el, Uram,
Fogadd el őt is,
És benne szívem, – szívem és szavam:
A hegedűt is.
Nem hangosan, nem ünnepélyesen:
Némán kínálom,
Nem a megértés moraját lesem
E zűr világon.
Nem mint az elvonuló mennydörej
Visszhangja visszamormol,
És négyszer-ötször búcsúzkodik el
Négy-öt hegyormon.
Úgy vedd kezemből ezt a zönge fát,
Hogy meg se lássák.
El ne sirassák egy zengő világ
Elnémulását.
Mint játékszert, amit a kisgyerek
Magával visz az ágyba,
Selyemnél lágyabb anyai kezek
Elvesznek szép vigyázva;
De még egészen el sem szenderült,
Mellé fektetik újra szépszerével,
S ő álmában is csak a hegedűt
Öleli két kezével.
Valami cseng a csendes völgyön át:
Öreg tót ember feni a kaszát.
Aztán egy percig áll és eltekint
Lába előtt kígyózó rendein.
A kéz, a láb, a kasza is pihen,
Mi járhat a pihenő fejiben?
Talán csak annyi, hogy szép a mező,
Csak így maradjon, nem kell már eső!
Vagy azt gondolja ő is, amit én
Gondolgatok a szívem fenekén?
Én, ki ez istenáldott hegyeken
Csorbult kaszámat élesítgetem:
Csorbult agyamat, kopott szívemet,
Istenszabású emberségemet.
Tán egyet gondol mindakét szívünk
S ez az, amitől testvérek leszünk,
Hogy szép a szép, az illatos mező,
És jó a jó, fiatal szív s velő,
De nem elég, de semmi sem elég,
Mert szép is, jó is azt susogja: még!
Kaszacsörrenés, szívvér-dobogás
Testvér ütemben imádkozza: más!
A fáradt nap lassan pihenni tér,
Zörög már felénk a szénásszekér.
Vén ló a hámban, de még bírja tán.
Húzzunk még egyet azon a kaszán!
A rádió recseg, ropog:
Háború! Háború!
Rikoltoznak a hírlapok:
Háború! Háború!
A tudomány mellét veri,
Sírnak a Krisztus sebei:
Háború! Háború!
Fordíts, fiú, a rádión:
Testvéri szóra szomjazom:
Míg ép az agy s a szív meleg,
Legyünk, maradjunk emberek.
Csak szállítsd, vézna kis papom
A Krisztust kerékpárodon.
Igédre vár völgy és tető,
Menj, áldott békehirdető.
Doktor, nyergeld a géplovat,
Ne sajnáld fáradságodat.
Halál ellen mosod kezed,
Angyal csorgat rá szentvizet.
Serken a hajnal, aratók,
Az Isten hív, induljatok.
Család és ország enni kér,
Az élet szent, szent a kenyér.
Te is, dagadt inú kezem,
Ne bánd, hogy holnap mi leszen.
Abban sürögj, ami tiéd:
Görnyedt emberek hívják az igét.
Testvéreim, fogjunk kezet:
Nem vagyunk benne részesek,
Ha kiújulnak vérzeni
A megölt Krisztus sebei.
Hegyen állok, nézem a búcsúzó nap
Piros gömbjét az aranyos hegyek
Felhőkoszorús homloka megett
S csókot hintek a kedves távozónak.
Isten veled! kiáltanám utána,
Vidd el magaddal szép üdvözletem
Túl a hegyeken, a tengereken
A mesebeli óperenciának.
Vidd, égi postás, a szívemet küldöm,
Köszöntök embert, fát és csillagot,
Akiket látnom meg nem adatott
Ezen a dús, de fösvénymarkú földön.
S ha összejutsz az égi körmenetben
Azokkal is, miket csak sejtenem,
Csak hinnem enged szűkös szellemem,
Mondd el nekik, hogy őket is szerettem.
S ha eljutnál a Központ közeléhez,
Ahol mindenben minden Aki Van,
Sóhajtsd elébe halk bizalmasan,
Hogy lelkem nála kisebbet nem éhez.
Hogy addig is, míg szívem elpihenne
Végtelenében, mindent köszönök,
Minden szépet, múlót és örököt
És azt is, ami vajha várna Benne!
Nem tündökölsz az égi seregek
Angyalainak kilenc kórusában,
Hasztalan keresem a Bibliában,
Emberi nyelven nincs is tán neved.
Nem a nagyokat, nem a szenteket
Kíséred át az Isten Államába:
Kisemberek utolsó állomása,
A kis halál, ez a te őrhelyed.
Mikor jössz hozzám? Lesz nekem szavad,
Szabadítóbb a földi fájdalomnál?
Lesz-e, hogy neveden szólítalak?
Ó bár te hívnál, angyali Ajak,
A néven, mely a túli tájakon vár,
Amikor majd onnan szólítanak.
Milyen szépek az alkonyati felhők!
A hűvös kékből méz-arany csorog.
Milyen szépek az öregasszonyok!
Az encián szemet huny éjszakára,
De hunyt szemmel is kéken mosolyog.
Ti tudtok ilyet, öregasszonyok.
Szép tiszta ráncok, szép, komoly barázdák:
Bölcsességgé szüremlett bánatok.
Nyájas szibillák, öregasszonyok!
Ti keskeny ajkak, kik a hallgatásban
Már minden titkot megtanultatok,
Tanítgassatok, öregasszonyok!
Gazdag szemek, szelíd tengerszemecskék,
Mélységesek és hullámtalanok,
Nyugtassatok el, öregasszonyok!
Hűvös kezek, de melegen tapintók,
Fagyos a kezünk, simogassatok,
Anyátlanokat, öregasszonyok!
Alvó kisgyerek ágya zsámolyánál
Ezüst-glóriás őrzőangyalok:
Virrasztanak az öregasszonyok.
Virágzó hársak hűvösében
Magányos csendben üldögéltem,
Nem is kívántam mást, csak éppen
Lenni, mint a lomb.
Mikor már-már elszenderültem,
Egyszerre fölrezdült körültem
Egy álomhalk, valószerűtlen
Földöntúli hang.
Száz méh, a hárs virága kelyhén
Illattal csordulóra telvén
Surrogja rezge szárnya nyelvén
Léte mámorát.
E hárs alatt én hányszor ültem,
Önnön zenémben elmerülten
S önös figyelmem elkerülte
Mind e halk zene.
Ki tudja, hányszor, s milyen hársak alján
Burkolt el engem ön zajomba csalfán
Csalóka ihlet, – még csak meg se hallván
Azt a más zenét,
Komoly lányát az Isten-adta csendnek,
Melyre a boldog angyalok kerengnek,
S melyben öröktől egy akkordban zengnek
Isten és világ.
Szívem, ne sírj, még nincsen veszve semmi:
Tanulj a hárstól illatot teremni,
A csend dalának élő kelyhe lenni
S búgni, mint a hárs!
Bizony hogy én is úgy vagyok,
Mint tornácomon ez az árva,
Nyírfaágakból faragott,
Szegen-lógó virágkosárka.
Tavaly, még nincs egy éve sem
Piros virággal, zöld levéllel
Játszott, – ma félig üresen
Birkózik a goromba széllel.
A fiatalság hova lett,
Mézes mezők kosárnyi szépe?
Elmúlt, elszáradt, – kiesett,
És nem került más a helyébe.
Kiesett, mit a szó, a név
Résein az emlékezetnek.
Jön egyszer egy jégmarta év,
S a kosarak megüresednek.
De ő még itt van, mint akit
Nagyobb erők ideszegeztek.
Hintálja száraz tagjait
S olykor a drót is zörren egyet.
Sebaj, sebaj, öreg kosár,
Mondom neki, – mondom magamnak,
Nem halt ki még azért a nyár,
Hogy virágaink odavannak.
Van még virág a réteken,
Az erdőn még zöldell a szépség.
Ne zúgolódj, hogy nem nekem:
Minden, ami szép, az enyém még.
S ha majd süvít az ősz szele
S a tél halotti tánca harsan,
Majd táncolunk mi is vele,
Csak felettünk a szög kitartson!
Addig szépecskén elleszünk,
Míg egyszer majd a tűzre raknak,
S illatot áraszt melegünk
Melegedő emberfiaknak.
A templomtól a temetőig,
Temetőtől a templomig,
Ahol e hűvös nyáridőben
Ballagó életem folyik,
Jár a sok jó falusi ember,
Gyerek szalad, szekér döcög.
El-elnézem és meg-megállok
És mindenkinek köszönök.
A templomtól a temetőig,
Temetőtől a templomig
Ha járok, mást sem tesz a szívem:
Mindegyre csak találkozik.
A legtöbben visszaköszönnek,
Van, ki tovább megy ridegen,
Van, aki bambán visszabámul,
Csak egy nincs köztük: idegen.
A templomtól a temetőig,
Temetőtől a templomig
Minden kis házhoz nagy közöm van:
Minden házban ember lakik.
S ha embert látok, Isten szólít,
Meg kell előtte állanom,
Mert szentségtartó minden ember
S minden ház tabernákulum.
Mikor az Úrnap ünnepére
Virágot hint a körmenet,
Négyszer lendít keresztes áldást
A pap a négy oltár felett.
Hát énnekem, ki minden házból
Kinézni látom Istenem,
Hányszor kellene s hány irányban
Áldás keresztjét hintenem!
De áldást, imaszót, örökké
Malomként nem mormolhatok,
Hát annyit mondok tiszta szívből:
„Adjon az Isten jó napot!”
És ő, hiszem, meg ne hazudtol,
Ki társlakómként itt lakik
S mellém szegődik minden reggel,
Temetőtől a templomig.
Hetven körül
Az ember a világi jónak
Kétszeresen örül.
Halk lesz a szó,
Kettős akkord búg benne mégis,
A szomorú is meg a szép is:
Köszöntő is meg búcsúzó.
„Köszöntelek,
– Szólnék, – te szép világ, szeretlek”,
De a nehéz szók könnyekként peregnek:
„Isten veled, Isten veled!”
Hetven felé
Minduntalan búcsúzna már az ember,
És könnyeit szégyenlős szerelemmel
Szemérmes szókba rejtené.
De megered
A szó patakja s szétveti a mellet:
„Hívlak, szeretlek, kívánlak, ölellek,
Erdők, hegyek, virágok, emberek!”
Hetven körül
Az ember mindennek örül.
Hetven felé,
Mint felhőn át az esti napkorong,
Mindenfelé
Egy fényességes árny borong:
Az Istené.
Jaj de szépnek, fiatalnak
Látom ma a Mátrát!
Mintha szomjas szemeim most
Legelőször látnák.
Jaj de szépnek, szomorúnak
Látom ma a Mátrát!
Mintha fáradt szemeim most
Legutólszor látnák.
Addig él a fiatalság,
Ameddig a szépség.
Addig éljek, míg a szemem,
Míg a szívem ép még!
Sokáig éltem, sok mindent szerettem,
És most, hogy eljár az idő felettem,
Még sokkal többet szeretek.
De legfőképpen, – érzem, ők is engem, –
A fákat meg a kisgyerekeket.
Beszélgetünk, bár ők hangot sem adnak:
A nagy szelíd fák bölcsen bólogatnak,
A gyerekek meg válaszul
Bölcsen – még a karonülők is –
Rám mosolyognak huncutul.
Gyermekmosolyból, szellőbújta lombból
Valami szól az ősi sugalomból,
Amit az ember lassan elfelejt,
Bár teste-lelke minden pórusával
Szomjazza, mint vas a delejt.
A Titoknak, melyet felnőtti szemmel
Már meg sem ért, már meg sem lát az ember,
Ők még látták illanni fátyolát,
S rajtuk keresztül hozzánk is lecsillan
Egy-egy sugár a mindenségen át.
Valahányszor beléjük néz a költő,
Le-lehull róla egy rossz emberöltő
És csenget neki a Paradicsom
S ő, mint a kisgyerek karácsonyeste,
Bekandikál a kulcslyukon.
Fehéren csillogó mészkő-falak közül,
A hosszú alagút koporsó-kebeléből,
Ahol a vérverés fojtó iramba szédül,
A füstszagú vonat lihegve fölmerül.
Fáradtan, kormosan, langy verejtékben ázva,
A zsúfolt ablakokban bús esti emberek.
A fapados kocsik lassan bezörgenek
A hűs, diófalombos muskátlis állomásra.
Egy hektikás kerék rekedten felsikolt,
Az izzadt ablakokból sóhajok csordogálnak.
Füttyszó sivít: tovább, neki az éjszakának!
Meredten ül felettünk a hullaképű hold.
Ha jő a perc majd, amikor lezárul
Kalandos létem drága földi része
S a lábam alatt elsikló határrul
Majd egyre vissza-vissza-visszanézek,
S visszanéz rám is és válni nem enged
Nagy életem tengernyi szépe, jója,
S még ember módra dobbanó szívemnek
Felsír utólszor halk gyászindulója:
Nem emberekhez száll majd szívverésem
(Már odaadtam szívemet nekik):
Engedj utólszor kismagadba néznem
Hadd lássa egyszer búcsúzó szemem még
A szőke pitypang szálló pelyheit
S a csillagok bizalmas végtelenjét.
A Generális Atyának
A második félszázad küszöbén
A múlt élő tükrébe visszanézel,
S mind, amit tettél, kézzel, szívvel, ésszel,
Rád mosolyog, mint tükörből a fény.
És feldobog szívedben az erény:
A hála és az alkotó alázat:
„A kegyelem, az érdem is Tenálad,
Én Jézusom, – rossz szolga voltam én.”
De szól az Úr és térdelő igédet
Szárnyára ölti az örök ígéret:
„Hív szolgám voltál, béred megkapod,
Mert ki sokakat tanít igazságra,
A nem-múló örökkévalóságra,
Tündökölni fog, mint a csillagok.”
Szavak, szavak, búcsúzom tőletek,
Egymás után, mint halni készülő
Fiaitól az árvuló szülő,
Minden nap egy-egy új szót temetek.
Egy-egy újat a drága régi kincsből,
Nincs zárva kamrám, küszöbömön nincs őr:
Aki elunta életét velem,
Mehet, búcsútlan, köszönéstelen,
Mennyit hallgattam, futostam, figyeltem,
Míg ezt a drága kincset összeleltem!
Hány kis idétlent – az volt még a drága! –
Magam hoztam e dadogó világra.
Mi voltatok? élettelen anyag,
Élővé, szóvá én alkottalak,
Amikor forrón belétek leheltem,
Amit az Isten énbelém: a lelkem.
Bizony, hogy nem volt rossz sorotok nálam,
Mindenben mindig kedvetekre jártam,
Dajkátok voltam és cselédetek,
Ápoltalak és kényeztettelek.
Mostam, vasaltam, teregettem rátok,
Hímes aranyból szőttem a ruhátok.
Ezen a lármás, visszhangos világon
Ti vagytok csendes otthonom, családom.
Ti a szerszámom, kulcsom, fegyverem,
Tirajtatok keresztül ismerem
Izzó titkát az emberi tudásnak
S a kincset, mit varázsvesszővel ásnak.
Mindent, amit az ember szíve rejt,
S a másvilágból remegő delejt:
Kit a tudós csak eltakarna névvel,
Istent tapintom ujjatok hegyével.
Szülötteim s szolgáim voltatok,
És én szolgátok és királyotok:
Mint pénzeire a király nevét,
Reátok vertem arcom bélyegét.
S most hűtlenek, csalfák, kegyetlenek,
Egymás után elhagytok engemet.
Hasztalan hívlak, hasztalan kereslek,
Elhal a visszhang, a barlang üres lett.
Állasz az oltár lépcsőjén magad
És idézed a szentelt szavakat,
S csak tátogat szegény memóriád;
A néma ördög vigyorog reád.
Dobban a szíved, írnál, mondanál,
S a toll kezedben reszketni megáll,
Megzördül rajt egy látatlan bilincs, –
Nézel, utána, annak, ami nincs.
Hát így maradtál, – de jó ez neked:
Beszéltél hetven évig eleget.
S ha most a szó kegyelme elhagyott,
Gondolj szó nélkül szépet és nagyot.
Nézd ama bölcs hajdani remetéket,
Kik kinőtték az emberi beszédet,
S elvonulván barlangjuk éjjelébe,
Némán merültek a Lét tengerébe.
Csak egy, csak egy szót, csak azt ne feledjed:
Őbenne hallod az Egyetlenegyet
S újra tanulsz beszélni általa,
A Szót, a Szót, mely kezdetben vala.
Esteledik, de még zöldek az árnyak.
Köröskörül a szép mezőn kaszálnak.
A tarka-barka sok szelíd virág
Fejét lehajtja, megadja magát.
Suhog a fű, a kasza éle serceg.
Derék kaszák, pihenjetek egy percet,
Engedjetek, hadd váltok egy komoly szót
Szegény füvekkel, talán az utolsót.
Esendő füvek, halandó virágok,
Jószívvel voltam mindig én hozzátok
Nem téptelek le, ott szerettelek,
Ahová a Jóisten ültetett.
Hadd mondom el hát búcsúzó beszédem
Ezen a csendes, imádkozó réten,
Amíg az illat, a virág imája
Felelni tud még lelkem sóhajára.
Hát, testvérkék, virágocskák, füvecskék,
Mentek ti is, mint elmennek a fecskék,
Mint lomb a fáról, kézből a kasza,
És annyi más még – elmegyünk, haza.
Azért, testvérkék, bizony mondom nektek:
Mikor a kaszaélről leperegtek,
Ne magatokért imádkozzatok,
Félig már üdvözültek, illatok.
Könyörögjetek hulltotokban értünk,
Kik ma vagy holnap nyomotokba érünk,
Hogy ne legyünk rútabbak nálatok,
Kik szépségben éltetek, haltatok.
Bujdosik az árva madár,
Egyik ágról másikra száll.
Hát az olyan árva, mint én,
Hogyne bujdokolna szegény.
Bujdosik az árva madár,
Egyik ágról másikra száll.
Könnyű neki messze szállni:
Vele mennek fiókái.
Nem hagy itt mást: őszi szelet,
Fagyos esőt, zúzos telet,
Üres fészket, üres tájat,
Semmi, ami visszafájhat.
Jaj, nem is az a legárvább,
Akit nem siratnak árvák,
Nincsen, aki elkísérje,
Nincsen, aki visszakérje.
De akinek útra kelve
Itt marad a fele lelke
Fészekülő pulyáinál,
Azt sirasd meg, árva madár.
Azelőtt tudtam, ki vagyok,
Most nem tudom.
Akartam is, sokat, nagyot,
S ma hányszor cserben nem hagyott
Öreg lovam, rozsdát fogott
Akaratom!
Embereket is, arcokat,
Ki jó, ki rossz?
Akárcsak édes magamat,
Úgy ismertem mindnyájukat,
És tudtam is, mi a szabad?
Mi a tilos?
Bizony, hogy most nem kérdezem,
Ki rossz, ki jó?
Mindenkinek testvéresen
Elébenyújtom két kezem,
Én felperes már sohasem,
Hát még bíró!
Két kézen át amit tudok,
Vajmi kevés!
Tudni kevés, érteni sok,
Mindnyájunk arcán ott sajog,
Mindannyiunkkal köz kapocs:
A szenvedés.
Több és nagyobb ez a kevés,
Mint bármi más:
Ez a Krisztus-kézrátevés,
Mindnyájunkért engesztelés,
Embernek emberrélevés,
Megújulás.
Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.
Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,
Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.
Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.
Angyalt, Uram, a megelégedésnek
És a csodálkozásnak
Hányszor küldötted hozzám angyalát!
Megmutattad a teremtett világot,
És lőnek esték, lőnek reggelek,
És láttam, s kisgyerek módjára tapsikoltam,
Hogy nagyon jó minden a nap alatt
És valami tán még énbelőlem is lehet,
Ha átadom magam az oktató angyali szónak,
Az Angyalnak, ki elnéző mosollyal annyiszor
Mutatta meg nekem a magam kicsiségét,
Gyámoltalan akaratomnak egy-egy felizzó pillanatát,
Egy-egy felizzó pillanatomnak elmondhatatlan örömét.
De most, Uram,
Amióta kegyelmes íjad ellőtte rám
A tovazúgó évek nyilait,
Más arccal néz az Angyal is szemembe
És látnom is mást ád elém:
Szép világodnak visszája-felét.
Ó, látom most is én
Milyen gyönyörű az emberi test,
De a csontok meztelen váza is énekel
És én most egyre hallom ezt a dallamot.
Mámorítón gyönyörűek most is a Sixtusi freskók,
De milyen szép a vázlat,
Amelyről a mester verejtéke csordul,
S amelyen még szemmel tapinthatom,
A kegyelem hogy küzd az anyaggal.
Láttam én tengert és vihart,
S most is lelkembe tudom inni még
A nagy vizek határtalan hullámait:
Láttam hócsuklyás hegytitánokat,
S homlokukról a végtelenbe rúgom el ma is magam,
De a végtelen szól hozzám akkor is,
Ha egy búgó kagylót tartok a fülemhez,
Ha egy parányi szentjánosbogár pislanó mécsét látom lengeni.
Ilyen látományok közt élek mostanában,
Ilyen szépségek sorjáznak el arcom előtt nap-nap után,
Jó most is a jó, szép most is a szép,
De nem úgy jó, mint annakelőtte,
És nem is úgy szép, mint azelőtt.
Az én szemem lángja lohadt-e parázzsá,
Vagy a teremtés kertjének lombjai közé
Suhog be olykor őszelői szél?
Ma e szépség gyönyörű visszája-felén
Meg-meglátom a férceket és a varratokat,
Most a kopások és a repedések
Ütnek szemembe minden untalan,
Rútság és rosszaság öklöznek emberököllel.
Mert ami szép, ami jó,
Isten és ember közös keze-műve,
Ami rút, ami rossz, az emberé magáé,
Emberé, aki nem-egészen ember,
De nem is egészen nem-ember azért.
A fél-emberek légióit látom én ma seregelni felém
Világ négy tája felől.
Ezek nyújtják ki felém este és reggel remegő kezüket.
Ó, hiszen jöttek hozzám azelőtt is sergestül sírók,
De akkor ők voltak a szomorú kivétel,
És körülöttük énekelt és illatozott
Kertész angyalok kapái nyomán
A virágos világ.
Most ők a többség, a szín, a valóság,
Majdnem hogy ők a megismert emberiség...
Akkor belőlem is bugyogott az emberi szó,
Ujjamról csepegett az olaj,
És mindennapos volt a csoda körülöttem.
Most Lázár vagyok a Lázárok között,
Inaszakadtak közt inaszakadt.
Olykor szinte már azt hiszem,
Hogy az angyalokat hazahívta végképpen a Gazda,
És magára maradt,
Férgek fogára a vadon világ.
Ó, hányszor száll pedig el közöttem és Isten között
Pislogó méccsel reszkető kezében
(Áporodott imáim olajával)
Ma is az Angyal, az én angyalom!
De most az arca másik arc,
Mosolygása is másféle mosoly.
A fél-emberek szomorún mosolygó angyala ő;
Az egyik szárnya törten csüng alá,
S azt mondja: szegények!
A másik szárnya csattog a mindenség szelében,
S azt mondja: boldogok!
Kétarcú angyalnak vagyok gyermeke én,
Kétarcú élet, kétarcú ének.
Angyal, szomorú mosolyú angyal,
Tanítsd ölelni két karomat,
Hadd ölelem mindennap mind a kettőt,
A szegényeket is meg a boldogokat is.
Hangold fel húrjaimat,
Mindennap mind a kettőt,
Hadd énekeljem énekedet,
Az emberekét is meg a fél-emberekét is.
Ha más azt mondja: föld!
Hadd énekeljem én:
Föld, föld, nyújtózzál ég felé!
Ha más azt mondja: ég!
Hadd énekeljem én:
Ég, ég, hajolj a föld fölé!
S ha más azt mondja: vég!
Hadd énekeljem én a véges-arcú végtelent,
S a véget, mely a végtelenbe nő!
Pók szaladt az ágyamon.
Megcsípett a vállamon.
Biz én magam nem hagyom!
Hol a cipőm? Felkapom,
Leütöttem, vége van!
Itt hever a vánkoson,
Alaktalan kis halom.
„Nézz rám, – mondja – gyilkosom!”
Biz én meg se hallgatom:
Leütöttem, vége van!
Libabőrös hátamon
Megsuhint a borzalom.
Akarom, nem akarom,
Nem lehet nem hallanom:
Leütöttem, vége van.
Bosszút álltam, – mi jogon? –
Egy parányi állaton.
Késő már a bánatom,
Vissza nem sirathatom:
Leütöttem, vége van.
Bagolyirtás, Bőgösrét és Ágasvára.
Esik eső hegyen-völgyön fűre-fára.
El-elhagyja, nekibuzdul, újrakezdi,
Csatornáit hétszer egy nap megereszti.
Mezítlábas Mari néni a pitarban
Gyönyörködik a zuhogó zivatarban.
Minduntalan lelkendezve kiabálja:
Jó kis eső, köt a krumpli valahára.
Joskó bácsi, öreg szlovák, hetven felé,
Eresz alól nézeget a földje felé.
Káromkodni nem szokott, de most nem állja.
Pedig attól föl nem áll a gabonája.
Mennyországbán Szent Péternek van a napja.
A csatornát nyitogatja, csukogatja.
Szakállába mondogatja mosolyogva:
Fiacskáim, várjatok a sorotokra.
Aki szeret, aki nagyon szeret,
Százszor veszíti el az életet.
Mert mindig újra egyedül marad
S nem találja a tovahunytakat.
Addig jó neki, amíg sírni tud,
A könnyeken a fájdalom lefut.
Addig jó neki, amíg emleget,
Mint külországban élő gyermeket.
Addig jó neki, amíg hazavár:
Csak költözik, de megjön a madár!
Addig övé még, aki nincsen itt,
S ő éberen virrasztja kincseit:
Túl az időn, téren és síron át
Élő szemét, szavait, mosolyát.
Mind élnek benne, és ő bennük él,
S van is mindennap élnie miért.
Élnie mért és imádkoznia.
Vedd a kezedbe szép piros szívét
Általvert szívű Mária!
Ne hívjatok, nagy hegyek,
Magamtól is elmegyek.
Fáim, ti se küldjetek,
Úgy sincs nyugtom köztetek.
Kanyarog az öreg út.
Lábam alól majd kifut.
Fojt a por és tör a kő,
Hol van már a delelő!
Delelőtől estelig
Jaj de hamar eltelik
Temetőből fúj a szél,
Megy az ember, mendegél.
Honnan? hova? merre? mért?
Én se mondom, te se kérdd.
Fut a felhő, fut a szél.
Aki ember, holtig él.
Ember voltam idáig,
– Holtig-e, vagy hazáig?
Lezárom a könyvet, letörlöm a tollat,
Még nedves a lap, de a munka kész.
Keresztet a könyvre, a szívre, a szájra:
Ez a pont, ez a csend, ez a teljesedés.
A munka, a munka, a munka egész!
S most nézz fel a kékbe: még nem vagy a túlé,
De itt sem egészen a rőt nap alatt!
Nincs fontos a földön és nincsen a napban,
Aminek odatárd szabadult magadat,
Csak az új, csak az új, csak az új feladat!
Az öreg ember soha sincs magában:
Ülvén egyedül rozzant sátorában,
Nappal némán, éjente éberül
Nem-hítt vendégek guggolják körül.
A betegségek. Föl sem veszi őket,
(Kora vendégek soká nem időznek!)
Míg meg nem zördül (furcsa fordulás)
Nulla előtt a hetes, – a kaszás.
Reccsenő gépén szorongó pilóta
Érezhet úgy, ahogyan én azóta.
A rám lesőket most már én lesem,
Tudom, hogy el nem hagynak sohasem.
Állhatatosak legutolsó vérig,
Néma szemükben földi sorsom érik.
De nézz velük bátran farkasszemet:
Több is van bennük: onnan üzenet.
Onnan érkeznek hírnöknek, futárnak,
Ahol engemet bölcsőm óta várnak,
Ahova rajtuk át vezet az út,
Kezeik tárják ketté a kaput.
Szeresd hát őket, ha csúfok is éppen.
Akad belőlük minden napra szépen.
Körülülik diétás asztalod:
Házad népévé lettek a bajok.
Etetnek is alkalmas élelemmel:
Friss fájdalommal, forró félelemmel.
Minden falat megmondja, merre mégy,
Hol öleli a Kezdetet a Vég,
Hol vár a vendégség, amelyre hínak.
Nyiss hát ablakot, ha zörget, a kínnak,
Mert angyal ő s angyalnyelven beszél,
Füledbe súgja: Én vagyok, ne félj!
Lilaszegélyes orgonasoron
Járok. Járkálok. Nem gondolkodom.
Fejem fölött a felhők is lilák.
Sötétlilák. Mint a hűlő világ.
Hűlő világom, fonnyadó egem.
Járom az árnyat. Nem sötétedem.
Az út porából egy elhullatott
Orgonafürt lehel rám illatot.
Megsimogatom és lefektetem
A ringó fürtök árnyalta gyepen.
Takarja el a világot előle
Az anyabokor lila szemfedője.
Ember, ne félj a rossztól!
Arkangyal áll a poszton,
Van, aki hallja hangod:
Szabadíts a gonosztól.
Ne félj a fájdalomtól:
Nem kontár kése koncol,
Próbált sebész az Isten;
Megifjodol, ha boncol.
A bűnt se féld: a pázsit
Gyomot is hajt, ha ázik.
Ravasz művész az Isten:
A rossz is jót csírázik.
Még magadat se féljed:
Isten kezén a mérleg.
Ha még oly semmi volnál:
Majd megnagyít a Lélek.
Ha napba, holdba lőnek,
Örülj a szép erőnek:
Minden javára munkál
Az Istent szeretőnek.
A kék magasba nézz föl,
Ne kérdd, hogy meddig érsz föl.
Egyet pillant az Isten,
És egész lesz a részből.
A halál is csak ennyi:
– Ne félj elébe menni –
Édesapád az Isten,
Röpül eléd, ölelni.
Szitálnak a szélben hulló levelek,
A fák koszorúja lassan lepereg.
Hajlong az ág is a szélben alá:
A hullást, a hullást lassítaná.
Lenn járdakövön a sárga levél
Még zizzen egyet, mielőtt elalél,
Még egyet, utolsót, fölfelé,
Az ághoz, az ághoz, amely az övé.
Nyár van megint.
Arcon legyint
Friss napsugár:
Gyerünk, gyerünk, heverni kár!
Hiszen tudod:
Reád szabott
Hány munka vár.
Hamar, hamar, henyélni kár!
Nem tudhatod,
Hogy hány napod
Van mérve még.
Biztos csak egy: nem lesz elég.
Mikor kapod
Végső napod,
Nincs tudni agy.
Fontos csak egy: ember maradj!
Mígnem kinő
Belőled ő,
Ki egy veled,
Aki embernél emberebb.
Éjjel van, három és négy között az óra,
Ilyenkor indul el csatangolóra
Az ördög, elnyelni lelkeket keresvén.
(Aludjon ilyenkor, aki jó keresztény!)
Pokoli setétség. Fele földkorongra
Ráült az árnyék-szemfedő szorongva.
Vígasztalanul virraszt a sötétben
A földgömb félig, a lelkem egészen.
S már kúsznak elő az odúkból az undok
Varasbéka testű, bagolyszemű gondok,
Jönnek a félelmek, a szívdobogások,
Ablakon, ajtón fülledt kopogások.
Ablakon, ajtón-e vagy az én szívemben?
A holnap rémei riogatnak engem.
Szívem rozsdálló húrja csikordul:
Minden – csikorogja – visszájára fordul.
Fekszem egy kézen, egy jéghideg kézen:
Tudom, ki kezén, – tudom, de nem érzem.
Ne is érezzem! – Getszemáni Jézus,
Add, hogy odaadjam magamat egészen!
Múladozóban már a zivatar,
A hegyeken a rejtett ütegeknek
Sorozatai egyre csendesednek.
Már-már esővé lankad a vihar.
De minket itt a völgyben eltakar
Ólomfüggönye zuhogó vizeknek.
Ránk a hegyek hasztalan integetnek –
A völgyfenék még fürdeni akar.
Még szomjazik, még egyre inni kér,
Még mindig mintha megváltásra várna,
Nincs addig nyugta, nincsen addig álma,
Míg a kegyelem szívéig nem ér.
Ezt imádkozza erdőben a málna,
S föld szívében a burgonyagyökér.
Csepp asztalon éppen csak annyi hely,
Hogy elfér rajta Tányér és Kehely.
A kis szobában annyi levegő,
Hogy elfér benne négy-öt térdelő:
A házinép imádkozik velem:
Fölöttünk szénapadlás, azon felül a menny.
Két-patak-parton, erdő közepén,
Zöld hegyek alján mondom a misém.
Belecsengenek, belezsonganak
Kántoros kedvű kicsi madarak.
Az erdőből is ide-idezeng
A tölgyek orgonája. Így még nagyobb a csend.
Jertek, jertek, világ kicsinyei,
Csendben az Istent dicsőíteni.
Jertek, ti szépek, hívek, boldogok,
Csengőm szavára elnémuljatok,
És meghajoljon valamennyi térd
Az Isten árnyékában didergő nagyokért.
Merengő arccal üldögél a hold
A láthatatlan Csóványos felett.
Az ember felnéz és feled.
A hold körül a lámpás csillagok,
Lába előtt a hallgató hegyek,
És szőnyege, a rengeteg.
Az ember néz és hallgat, mint a hold,
És Isten-adta érzékein át
Éli az élő éjszakát.
Mert minden él és minden elmerül
A kék-ezüstös égi tengeren,
Innen és túl az emberen.
S mint alvó kisded ajakán a tej,
Az ima gyöngye ajkamon remeg.
Hold és hegyek, erdők és csillagok,
Fogadjátok be testvér lelkemet.
Harmadik napja, harmad éjszakája,
Zuhog fejünkre hetek óta felgyűlt
Halálszín felhők fekete haragja,
Ülök szobámban egymagam fogolyként
A verejtékes ablakdeszka mellett,
Koromsötétben – messze még a reggel.
Próbálom szoktatni a szememet
A sötétséghez. Lassan bemelegszik
Képzeletem hűlt televíziója
És látom a világtalan szobában
Magamat, most a minden centrumát.
Látom magam körül a hegyeket,
Látom a falut, a városokat,
Pestet és Rómát, Moszkvát és Pekinget,
Az Óceánt, az árva Terra bolygót,
És az ő bolygóját, a halavány Holdat,
És újszülött testvéreit, a mesterséges holdakat.
De itt megáll a gondolat verése:
Egy földöntúli, holdontúli mágnes
Tépi magához agyam a sötétben:
Ebben az ítéleti éjszakában
Nem látok mást, nem érzek semmi mást,
Csak ezt a fojtó, egyre-egyre fojtóbb
Rakétagyarűt – s közöttük szorongó
Földünk lihegő vad agóniáját.
Ne mondja senki, hogy emberi kéznek,
Emberi agynak alkotásai!
Igen, az voltak, míg az ember-úr
Keze alatt gubbasztva várakoztak
A szörnyű percre, amely az övék.
De elhangzott a végzetes vezényszó,
Kinyílt a börtön és ők észrevétlen
Siklottak át egy másik létezés
Embertelen világűr-életébe.
Nincs többé ember, nincs többé radár,
Ami elérje őket útjukon.
Szállnak, keringnek, látnak és figyelnek,
Jegyeznek, mérnek, gondolkoznak: élnek!
Talán beszélnek is, – ha értenénk!
Amit emberkéz műszerelt beléjük,
Elnémult rég, amint a föld körén,
Ember világán szárnyuk túlcikázott:
A megdicsőült földi gépeken.
Egy más Valóság hangja harsog át.
Mi az, amit a Mindenség beszél?
Hallgassatok, hallgassatok, nem háború:
Az űrben nincsen emberőrület.
Nem tudomány, nem tudós technika:
Ahonnan ez a hang kiált,
Ott meghaladott már a haladás.
Nem embernyelven prédikál a Hang,
De értelmén függ élet és halál.
Amit beszél, nem embergondolat,
De jaj, ha nem lesz embergondolattá!
Testvérek, emberek, emberiség,
Ebben a világtalan éjszakában
Nincsen számunkra más remény:
Csak ez a Hang, csak ez a Hang,
Hogy egy legyünk egymással és a Hanggal,
Hogy meghalljuk, megértsük, megakarjuk
A Valóság üzenetét. Ki tudja,
Nem legutolsó szava-e mihozzánk
A Végtelennek? Egy percet se késsünk,
Ki tudja, lesz-e percünk második!
Nem érzitek, milyen irtóztatón
Hasonlít ez az éjszaka
Ahhoz a másik éjhez, amelyen
Az ismeretlen égi katarakták
Bömbölni kezdtek, amikor az Űrben
Elkezdődött a vízözön.
Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek,
Hosszú út porából köpönyeget veszek.
(Székely népdal)
Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek.
Úti köpönyeget hamar hol is vegyek?
Volna köpönyegem hosszú út porából,
Hosszú poros élet bűnei sokából:
Rongyos egy köpönyeg, százszor ki van foldva,
Csak újra kifeslik folt hátán a foltja.
Eldobnám szívesen, hisz világ csúfjára,
Hogy álljak ki benne az ország útjára.
De hát még hogy álljak szeme elé Annak,
Aki nem így akart engemet magamnak.
Ha még el is szánnám el is hajítani:
Marad-e alatta belőlem valami,
Amire rámondjam: ez az én személyem,
Az ember, az Isten, a magam szemében.
Már a hosszú útnak végét rovom én is,
Túl a másik fele harmadik felén is.
Rövid útra kell már köpönyeg énnékem.
Te tudod, Jézusom, egyedül mértékem.
Csak tetőled várom, hogy vállamra veted
Azt a Te rámszabott, varratlan köpenyed.
A hegyekről most kúszik le a reggel
Megfürdet mindent mámoros színekkel.
A ház körül öklömnyi dáliák,
Rózsás vidámak, mélabús lilák.
Az ampelopszisz fürtjei körül
A méhe-nép az életnek örül.
S üldögélvén a vadszöllős verandán
Némán tűnődöm életem kalandján.
Örülni én is jól tudok nagyon,
Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.
De Isten tudja, ez a mostani
Öreges öröm csak más valami.
Most ami öröm, szép is, szomorú is
S könnyei között mosolyog a bú is.
Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!
Nincs már a földön semmi, amit várnék.
Tudom, hogy minden óra szép ajándék.
Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,
Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,
Ahol talán még azt is fellelem,
Amit félbe sem hagytam, idelenn...
Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!
Hanem itt hagyni apátlanul őket,
Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,
Hogy búra váljék bennük a világ,
Mint bennetek, szomorú dáliák, –
Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,
S nekem legyen a világ puszta pőre,
Mint vihar után derékon törött
Dália-szárnak az épek között...?
Ki merne kérni? kérni melyiket?
Melyik a jobb? melyik a nehezebb?
Lehajtott fejjel, mint a dáliák,
Hadd mondom el az egyetlen imát;
Elmondom egyszer, aztán hallgatok:
Legyen meg a Te szent Akaratod!
Fiatalok, egy fészakalja,
Ülnek a vedlett szőnyegen.
Egyikük lobogón szavalja
Majd félszázéves énekem.
Fiatalságuk melegétől,
Tán a verstől is – nem tudom –
Éveim tornya visszaépül,
S magam is átforrósodom.
Ki érti meg a vers csodáját!
Elfeledett romok alól,
Félszáz esztendő hamuján át
Róluk beszél, nekik dalol.
Mi ez a dal? Ki énekelte?
Hogy tudtam akkor mondani?
Lehet-e ötven év a kelte,
Amikor olyan mostani.
Amikor napvilágra hoztam,
Őt búgta minden idegem,
És mégis: ahhoz, ami mostan,
Szegényes volt és idegen.
Csak most él igazán, egészen,
Most mondja azt, ami vagyok,
Most tükrözi teljes egészem,
S azt, ami énemnél nagyobb.
Köszöntlek táguló szívemmel,
Körém gyülemlett unokák;
Úgy adta Isten, hogy ti bennem,
Én bennetek növök tovább.
Hát kéz a kézbe: ünnepeljük,
Egymás arcáról fölleheljük,
Amely ma köztünk megjelent,
A versben élő Végtelent.
Az iskolaház folyosója sarkán
Zsibongva, fürgén, tavaszias tarkán
Mennek előttem a fiatalok,
A lépcsőfokot hármával ugorván.
Köszönnek, annak rendje-módjaképpen:
Tudják, ki vagyok, hisz ott lóg a képem
Valahol egy falon a folyosón
Régvolt tanárok képei körében.
Amint egyik-másikkal összenézek,
Elnehezülnek vállamon az évek,
Olyan avultnak érezem magam,
Mint egy elszürkült történelmi képet.
De én kilépek rozsdás keretemből
S szürkült kezemmel, nem-szürkült szívemből
Áldást intek a sietők után,
Atyai áldást, – a történelemből.
Meghalljátok-e a múltbeli áldást,
Kik a holnaptól várjátok a váltást?
Mindegy, megfogan, hallatlan is, érzem,
A nagyapai Istenhez-kiáltás.
Dús örökséget nem adhat apátok:
Csak ami voltam, azt hagyom reátok,
De hogyha (Isten adja!) megfogan,
Boldog lesz tőle késő unokátok.
Csak ami vagyok: azt, hogy szépen éltem,
Igaztól, jótól, széptől sose féltem,
De ami nem szép, ami nem igaz,
Ami nem is jó, azt is, most is, értem.
Megértem azt is, aki nem ért engem,
Tudok ölelni múltat a jelenben.
És akarom ölelni a jövőt,
S szolgálatára magamat jelentem.
Szolgálatára embernek, világnak,
Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak,
Vén magam helyett, örökösökül,
Fiúk, fiaim, titeket ajánllak.
Szalad a lóré, csöpp hegyi vonat,
Zörög az erdőn nagy hegyek alatt.
Lógó fejjel, meggyőződéstelen,
Vén ló zördíti rozzant síneken.
Gördíti becsülettel fölfelé,
És visszafelé is gördítené,
De amikor elérik a tetőt,
Hámból kifogják jámbor ügetőt,
A lószerszámot hátára vetik,
Farát szelíden megveregetik,
És azt mondják: Eridj szépen haza.
És ő elindul szépen és haza.
Hát a te lóréd, édes öregem?
Lovatlan áll már az is a hegyen.
Nem is zörög már, csendes, jó hely ez,
Megállónak is csak föltételes.
Hiszen te húznád szívesen tovább,
De idefönt már nem kérnek csodát.
Hordtad a hámot, húztál szekeret,
Most már az üres hám is fölsebez.
Az is megrezzent, mikor valaki
Hervadt hátadat megveregeti.
De már maholnap megsimít a szó:
Jöjj haza szépen, fáradt vén csikó.
– Megismered: ez a gazdád szava,
S szépen elindulsz, – szépen és haza.
Hét évtizeden át
Az ember lassan megszokja magát,
Megszokja a világot.
Eddig úgy tudtam, hogy ha nézek, látok,
Hogy parancs nélkül is jól visz a lábam,
Mint ifjúságom hegymászó nyarában,
S a két kezem (már ami tőlem tellett),
Magamagától tette, amit kellett.
De mostanság, – azóta!
Foghíjasan recseg a nóta
A belső billentyűk alól.
A gondolat nemcsak hogy nem dalol,
Lassanként már a szókat is elejti,
Maholnap önnevét is elfelejti,
Hovatovább
Csoszogva jár a fej is, mint a láb.
Hát még a mindennapi tárgyak,
Azok lettek csak csúfok és csalárdak!
Nem fog a fog, nem vág a kés,
Táncol a toll, reszket a kéz,
Szűk lesz a gomblyuk, kövér lesz a gomb,
Öltözködés, vetkőzés csupa gond.
A dunna meleg, de hideg a paplan,
Takarva nem jó, hát még takaratlan!
Nem szólnak, néma összeesküvők,
Csak úgy magukban pukkadoznak ők,
Hogy mit akar itt ez a vén mihaszna,
Kiből immár senkinek semmi haszna!
Dehát csak még az emberek!
Róluk beszélni is alig merek.
Olvastátok: a Fidzsi-szigetek
Bölcs szülöttei az öregeket,
Ha már hasznukat nem nagyon vehették,
Agyonverték és gyomrukba temették.
Igaz, minálunk – nem régóta – más,
Sokkal gyakorlatibb a népszokás.
Öregeket minálunk meg nem ölnek,
Inkább hasznát veszik, mint nagyszülőnek:
Hova lenne sok gyönyörű család,
Ha ráncos kézzel fel nem tartanák
Továbbszolgáló nagyapák, anyák!
Lám engem is, ezt bizonyíthatom,
Mindezidáig nem vertek agyon,
S ámbár régóta pihenőre vágynék
(Régi magamhoz képest furcsa árnyék!)
Rezgő kezem szorítja két családom
És megmarasztal ezen a világon.
Úgy halmozzák rám a szép szavakat,
Hogy a lélegzetem is elakad.
S olykor szinte már odáig vagyok,
Majd elhiszem a sok szépet, nagyon,
Mit belém látnak, belém mondanak
Testvéri szem és baráti ajak.
Ilyenkor jól jön egy szép nyakleves,
Minőt a vénség mindennap szerez:
Elfeledett név, elejtett karóra,
Morcos viszonzás jóhiszemű szóra,
Álmatlan éjjel, roppanó derék,
Hol eggyel több, hol kevesebb kerék,
Egy szép szó mellé kilenc kellemetlen,
Egyszer a test nyög, másszor meg a lelkem:
Mindez egyet mond, mint versben a refrén,
Ember vagy, vén vagy, fejeden a törvény.
Csakhogy nem elég annak a fejed,
Többet akar, nagyobbat: szívedet.
Azon mérik rád a jövőt, jelent,
Hogyan dobogja szíved az igent.
Egy igennel eggyé karolhatod
A percet és az örökkévalót.
Egyedül áll a lekaszált mezőn,
A kaszás tisztelettel elkerülte,
S ahogy elment mellette, visszanézett,
Ő meg utána nézett a kaszásnak.
Körülzuhogták szívtelen szelek.
Jöttek, elmúltak, ő meg ittmaradt,
Hajlongva nézett a szelek után,
Karcsú gerincén nem esett törés.
Levélhullajtó őszeleji éjben
Eszébe jut, hogy egyesegyedül van.
Szürkülő szárán remegés fut át:
Hát én mikor? és merre? és miért?
Ez nem betegség, ez csak állapot:
A kor, korom, korunk,
Becsengeti a nagyszerű napot,
Mely után nem kívánkozunk.
Ez nem sírás, ez csak megilletődés,
Búcsúzás néma könnyei,
Utánatok,
Felém kinyújtott jóságos karok,
Akiket nem tudok, nem akarok
Kezemből kiereszteni.
Nem is rettegés, noha félelem:
Hívés, reménység, áhitat
Bújócskát játszanak velem,
Mint esti felhők oltárán a nap,
Mígnem az éjszaka eljő
És elalusznak sugarak és felhő
És kettesben virrasztanak
Az Isten és a lelkem, –
Két halhatatlan érthetetlen.
Újság, rádió, televízió
Torkán üvölt egy szörnyű vízió,
Vízió, melybe nincs beletörődés:
Atomrobbanás, atomszennyeződés.
Gyermekük mellett aluvó anyák
Felnyöszörögnek, mintha hallanák,
Sápadt apák vérfutott szemei
Nem is mernek rájuk tekinteni.
Pórusain át az ártatlan égnek
Jönnek, jönnek a halhatatlan mérgek.
Veszik és adják, terjesztik tovább
Még meg sem fogantatott unokák.
Ámbár ki tudja, jámbor ivadék,
Jut-e még rátok méreg-maradék?
Szíhattok-e még annyi hamuszennyet,
Hogy megfojtsátok az űrt és a mennyet?
Mert a földnek a mi szennyünk elég,
Elfekhet tőle az emberiség.
Készen vagyunk, nem is kell hosszú próba:
Erre készülünk évezredek óta.
Beavatott a fogásaiba
Káin apánk, Júdás atyánkfia,
Bunkósbottól az atomszennyezésig,
Krisztus-csóktól a mérgezett beszédig.
Mást mit tehetsz, ha semmit sem tehetsz?
Egyetlen egyet: önmagad lehetsz.
Legyen remény, vagy ne legyen remény,
Az fel van írva Isten tenyerén.
Várj még, ne siess, szeptemberi lomb,
A hegyeken még szól a kolomp,
Még messze a tél.
A te helyed még fenn van a fán:
Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány?
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!
Várj még, ne siess, szeptemberi szív,
Hiszen érted már, hogy a szél hova hív:
Nincs messze a tél.
Kell még holnap is, aki énekel:
Az énekléshez élni kell.
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!
Most, hogy hetvenes éveimet töltöm,
Megérem, amit sohse hittem,
Hogy hosszú életű lettem a földön.
Hiszem az igét kopott bibliámnak:
Azért van ez,
Mert tiszteltem atyámat és anyámat.
A hosszú életet, Isten nevében, hát csak megértem,
De lesz-e benne köszönet?
De van-e benne érdem?
A hosszú életből talán elég is lenne ennyi:
Aki szeret, annak, akit szeret,
Szeretne már utána menni.
Menni, de oda menni,
Ahová mennek mind, akik szeretnek
Engedj még egy-két esztendőt, Uram,
Az égi és a földi szeretetnek.
Mondhatom, siralmas egy pikulás vagy:
Nincs más témád, csak az ősz meg a vénség?
– Mit csináljak? Ez most bennem az énség.
Hát érdemes reggeltől estelig
Mindig csak a halálról énekelni?
– Sőt inkább még korábban kéne kelni.
Csak legalább, ha minden versed végén
Az Isten nevét ne vennéd hiába!
– Jóságát hívom jóságom híjában.
Lassan lehajlik pajzstartó kezem,
Nem támadok és nem védekezem.
A tarka-barka vásár véget ért,
Nem nyújtózom már földi dolgokért.
Nem fürkészem és nem hívogatom
A sorsomat sem. Jöjjön, fogadom.
Emberkéz után sem nyújtok kezet,
Minden lépésem hozzájuk vezet.
És rajtuk, bennük ahhoz, ami Más,
Minden ember jelkép és látomás.
Nem is én megyek, csak úgy visz a van,
S én alázattal vitetem magam,
Merre rakétám útja rendelé,
Az űrön túli tengerek felé.
A felhők odafenn bújócskát játszanak.
Ezüst nyílásokon át-átkacsint a nap.
Fiatal öregek, lelkem barátai,
Nem próbálnánk mi is felhősdit játszani?
Felhőt, esőtadót, jókor és eleget,
Ősznek jó szántatót, májusnak meleget.
Máskor paplant terít a fáradt nap előtt
S képekkel hinti be a mennyei mezőt.
Hiszen csak egy szeszély, köd, pára, semmiség,
Lehével fújja el az álomittas ég,
De felszítt már a föld esőt és sugarat:
A felhő elfoszolt, a játék megmaradt.
Aranymisémig kisfiú koromtól
Bűneimet meggyóntam számtalanszor,
Papok térdére, angyalok fülébe,
Az Isten irgalmának tengerébe.
Látszik-e vajon emberi valómon,
Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?
Polcaimon a könyvek százai,
Ó ifjú olvasások lázai!
Sok költőm, szentem, mesterem,
Titeket iszlak most is szűntelen.
Meglátszik-e viseltes arcomon,
Hogy én is a családhoz tartozom?
Mint gyümölcsfákra májusi eső
Zúgtak le rám a dallamkereső
Élni akaró gondolatcsírák,
S én nekiültem, mint szorgos diák,
Írtam, daloltam a tőlem telőt.
Egy pohár vizet ért-e más előtt?
Egy volt minden második szó a számban:
A szeretetet oly nagyon kívántam,
Mint édesanyja emlejét a kisded.
Mindent vágytam szeretni, mint az Isten.
Akartam mindent szeretetből tenni, –
Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?
De minek ez a sok mihaszna kérdés?
A tett a fontos, nem a szürke értés.
Zárlatig úgyis elkészül a mérleg.
Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek.
Mint a pusztai vadrózsabokor.
A nap is legszebb naplementekor.
Tomek Vince 70. születésnapjára
Isteni áldásul Sáros szült Pannoniának.
Áldott Pannoniánk Róma egének adott.
Római celládból áldás vagy Urbi et Orbi.
Annyiak áldását áldjon a bőkezű ég.
Földön túlról üzen az űr.
A földön zúg a földi zűr.
Túlon túlról beszél a hit.
Az ember hordja átkait.
Zsong a tudomány méhkasa.
Embernek ember farkasa.
Kikből a kegyelem csorog,
Papok, poéták, piktorok,
Embernyi ember vagytok-e?
Embernyomokat hagytok-e?
Csak kérdezek, kérdezgetek,
De halvány hangom reszketeg.
Hisz én vagyok első személy,
A kérdés éle engem ér.
Nem mondhatom, mint kisgyerek:
„Nem ér a nevem, emberek.”
Uram, te légy irgalmasom,
Mikor fejemre olvasom,
Mit mond nekem, s rólam neked
Az űrből hulló üzenet.
Mozart hegedűverseny,
Ojsztrah játszik Stradivariusán.
Alázd meg magad szeleburdi versem,
Némulj imára szám.
Egy pillantás az emberarc mögé
Egy dobbanás az emberszíven át...
Ember, a szépség a hazád!
Te nem lehetsz az ördögé.
Csak egy pillantás, befelé, magadra,
Ahol e percben búg a végtelen,
Még egy szívdobbanás, és megjelen
Lelked vásznán a boldog Isten arca.
Ne hozzatok nekem virágokat,
Hervadtukon majd a szívem szakad.
Szép szavakat se mondjatok nekem,
Az igazságot jobban szeretem.
Köszöntéssel ne kényeztessetek:
Az ember fia tesz, amit tehet.
De ha lelkem a papírra teszem,
A kéz, amely ír, nem az én kezem.
Mit adjatok hát, ha adni kívántok?
Egy kézszorítást meg egy Miatyánkot.
Ökörfarkkóró, boldogult barátom,
Mi lett belőled a nagy tél alatt!
Mentem, megjöttem, réted újra látom,
De téged, téged nem találtalak.
Hát elmentél te is. Mindenki elmegy!
Ki fog még emlékezni rólatok,
Kik az Isten szépei voltatok,
Ha gyertyáitok fényére se lelnek.
Ó, a közönyös kéz, amely levágott,
Nem hallotta a pokol röhejét:
Meggyilkolt egy miniatűr világot,
Az Istenségnek egy lakóhelyét.
De bennem élsz, amíg majd nemsokára
Befogad engem is egy más planéta,
Ott majd egymásra ismer és magára
Virágos kóró s fiatal poéta.
Csorgattál hitet fejemre,
(Vajha frissen őrzeném!)
Koszorúztál kegyelemmel
(Volna fogytig bár enyém!)
Hetven éves fiatalnak
Még valami kellene:
Humort, humort önts szívembe,
Meghallgatás Istene!
Nézni tanulj, vaksi lelkem,
Míg csak meg nem láthatod
Emberben az angyal-embert
És az ember-állatot.
Egy szemeddel egyet látni,
Másikkal a másikat.
Nagy az Isten vadaskertje,
A mennyország tágasabb.
Egybelátni mind a kettőt
És eggyé ölelni át:
Erre kérd, míg kérheted még
A Szentlélek humorát.
Több ez, mint távolbalátás,
Közelnél is közelebb,
Ez tanít meg mosolyogni
Szenteket és bölcseket.
Hát az öreg, aki hordoz
Harminchárom nyavalyát
S kétszer annyi gyengeséget,
Honnan vegye mosolyát?
Honnan erőt elviselni,
Kinevetni önmagát,
Megmaradni emberszinten
Éjek éjszakáin át!
Nincs itt más, mint bölcsnek lenni,
Ha csak egy hüvelyknyinek,
Semmi más, csak szentnek lenni,
Ha csak egy babszemnyinek.
Uram, egy babszemnyi lélek
küldi Hozzád sóhaját:
Csorgasd cserepes ajkára
Öregeid humorát.
Az atombomba-kísérletek margójára
Éjfél után egy óra lehet.
Ne is próbáld, aludni nem lehet.
Hőség, legyek, megannyi semmiség,
De elszívják az éjszaka tejét.
Körülvesz a csend, mint nedves palást,
Hallgathatod a langyos hallgatást.
De most, de most egy hang hasítja át
Az augusztusi süket éjszakát.
„Oroszlán bömböl” – mondod bosszúsan
S tudod, hogy álmod végképp odavan.
„Oroszlán bömböl” – mármint a vonat:
Most tűnik el az alagút alatt.
„Oroszlán bömböl”, – most harmadszor is!
Csak rajta, felség, nyeríts még, nyeríts!
Nyerít is, már is, – persze: a vonat,
Most hagyja félre az alagutat.
De lám! Mi ez? – Negyedszer is nyerít,
Ez már ötödik, ez már tizedik,
Vagy századik? Alvók, ébredjetek,
Egy őrjöngő száguldoz köztetek!
Őrült oroszlán – vagy őrült vonat
Fertőzteti az állomásokat!
Őrült emberek szabadulnak el!
Ébredjetek, valamit tenni kell!
Kiáltanék, de úgyis hasztalan:
Mindenki alszik, ébren egymagam.
Vagy alszom én is? Álom az egész?
Jöjj, jöjj hamar, megváltó ébredés.
Jertek, jó legyek, jertek, szúnyogok,
Éreztessétek, hogy ébren vagyok!
Hozzád, Veled, Neked,
Mondani egy utolsó éneket,
Imában ömleni Eléd,
Legutolsó, de hűséges cseléd...!
De jaj! ha nem igaz!
Szobám csupa por,
Kertem csupa gaz,
Csupa lelógó tört faág,
A templom messze, a könyv nehéz,
Ólomcsizmában toporog az ész.
És mégis, mégis, Ő van itt,
Immár tőlem el nem veszik.
Nap nap után, éj éj után
Én Téged hívlak, Miatyánk.
De mire jó
Egy lámpástalan rádió?
Hogyan szólítsam az ég Urát
Egy siketnéma Miatyánkon át,
Ha szói közül minden második
Alattomosan elrejtőzködik!
Bénult napokon, izzadt éjeken
Az értelem is értelemtelen,
Értelemtelen és imátalan, –
Magam vagyok, egészen egymagam.
De talán mégis volna valami
Helyettem hinni, vallani,
Nevemben felimádkozó
Karikás kis szentolvasó,
Egyetlen társam aki vagy,
Karikagyűrűm, el ne hagyj!
De nem hagytalak-e Téged el én,
Szómmal, amelyből kialudt a fény?
Szívemmel, amely csupa seb,
Elmémmel, amely űrnél üresebb?
S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,
Aki az űr fölött virraszt?
Mit felelek, hisz nem tudok felelni:
Mit felelhet a Mindennek a semmi!
Akarom élni az egész hitet,
Szeretni, ahogy Isten szeret,
És bízni, bízni akarok,
Abban, amit a Krisztus hozott.
Nem érzem, nem is gondolom,
De akarom, akarom, akarom.
A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni ott, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
Nem lenni bús, reményevesztett,
Csendben viselni el a keresztet,
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.
Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt.
S járni amellett szép vidáman,
Istentől rád szabott igában.
De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan, ha ezt erősen hisszük,
Hogy teher, amit vinni kell,
Az égi honra készít fel.
Ez csak a végső simítás
A régi szíven, semmi más.
Ez old fel minden köteléket,
Ha a világ még fogna téged.
Az Úr nem szűnik meg tanítani,
Ezért kell sok harcot vívni,
Idősen is, míg csendesen a szív
Az Úrban megpihen és kész vagy
Az Ő kezéből venni, hogy minden Ő –
S te sem vagy semmi.
S akkor lelked kegyelmes atyja
A legszebb munkát is megadja.
Kezed imára kulcsolod –
Ez mindennél dicsőbb dolog.
Áldást kérsz szeretteidre –
Körülötted nagyra és kicsinyre.
S ha majd munkád betellett,
S a végső óra elközelgett,
Engedsz az égi szent hívásnak,
Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak.