Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen,
A virradati Napba két szemmel belenéztem.
És ama reggel óta, örökre megigézten,
Járok fényittasan és a Nap jár velem.
Egy csodavillanás, egy percnyi perc alatt
Azon a reggelen a Nap szívembe égett.
S azóta mást se látok, csak egy nagy fényességet,
Csak lángot és tüzet, csak égő sugarat.
Amerre fordulok, a rét rezgő füvén,
És felhős ormain a ködlő messzeségnek:
Ezer picike Nap, ezüst ezernyi fény
Szikrázó szemei győzelmes tűzzel égnek.
És kívül és belül, örökre, szüntelen,
Örvénylik és dalol a tüzes Végtelen.
[jegyzet]
Ásít a sivatag.
Ezer álnok álmos szemével
Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
Állok a porhullámok közepén.
A két karom magasra tárva,
Az ég felé, az ég felé.
És égő szemmel és égő szívvel
Nézek, szembe a Nappal.
Hasad a hajnal.
Az álmos, szürke sivatag fölött
Megvillan a fény és fölkel a Nap.
Bíborosan, aranyosan,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
És én, kitárt karral és szívvel,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
Nézek, szembe a Nappal.
Minden sugár énrajtam rezdül át,
Minden dal rajtam csendül át.
Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
Vagy egy nagy-nagy harmónia,
Dalból, tűzből és élő sugarakból?
Én vagyok-e a puszta lelke?
Vagy az én lelkem a Nap?
Nézek, szembe a Nappal.
Úgy átjár a fény,
Úgy fölissza a lelkemet.
És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
A tüzes, imádságos és szerelmes,
A sivatagra és az én szívemre?
Vagy belőlem forrásozik a Nap?
Kitárt karokkal, magam is tűz,
Nézek, szembe a Nappal.
Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.
Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.
Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.
Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.
Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.
Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.
[jegyzet]
Fekszem a földön a fiatal fűben, a nap sugarán.
Síma az ég.
Nyári nap, déli nap
Tűzszeme ég.
Ömlik a lángja hevítve, tüzelve, lobogva le rám.
Húnyt szememen át nevet az ég.
Fényről, napról,
Égő sugarakról
Ió Paian!
Szállnak a szélben ősi mesék.
Hunyt szemem issza a fényt és tárt szívem issza a lángot.
Nap fia én!
Szállok apám, istenapám
Tűzszekerén.
Messze alattam a föld. Kezeimben tűzeke. Szántok.
Lángba borul körülöttem az ég.
Tűzről, lángról,
Nagy tűzi csudákról
Ió Paian!
Égnek a szívben ősi mesék.
[jegyzet]
Én édes, édes jó testvéreim,
Kik sírva jártok a sötétbe kinn,
Ti, akik sírtok, akik mindig sírtok,
Akik örülni tán már nem is bírtok,
S a nevetést tán el is feledtétek,
Akiket megvert, kivetett az Élet,
Akiknek arca verejtékbe hal,
Akiknek könny és káromlás a dal,
Ti, akiknek az öröm mostohátok,
Kiknek az élet egy nagy könnyes átok,
S nincs mécsetek a jajok éjjein:
– Én édes, édes, szent testvéreim!
Ó ha én egyszer (lelkeket a lélek)
Mindnyájatokat megölelhetnélek!
Ha a könnyeket mind letörölhetném,
Ha a jármokat mind összetörhetném.
Robotból ha szentséget avathatnék,
Mindnyájatokra rámosolyoghatnék,
S belétek vetném e mosolyon át
A dalos élet evangéliumát!
Ó ha elmondhatnám mindenkinek:
Hogy bennetek van a zengő liget,
Hogy minden fénynek ti vagytok a napja,
Színét a virág belőletek kapja,
Hogy ha ti sírtok, minden elsötétül,
S minden fölragyog lelketek tüzétül;
Minden napfény, ha örülni akartok,
Dalol az élet, hogyha ti daloltok;
Ó hogyha ezt mind, mind megértenétek:
Ó hogy szaladnék tárt karral elétek,
Ó mint tárnám ki zengő kapuim!
– Én édes, édes jó testvéreim!
[jegyzet]
Soha-soha még ilyen éjszakát!
A tele-hold fönnjár az égen.
Fehéren,
Ezüstfehéren,
Némafehéren hinti sugarát.
Soha-soha még ilyen éjszakát!
Harmatos füvön, holdas úton,
Mi hárman,
Hulló sugárban, fehér sugárban,
Fehér ruhában, szótalan,
Én és az öcsém és a húgom,
Mi megyünk, a harmatos úton,
Holdas füvön, hallgató réten át.
Soha-soha még ilyen éjszakát!
Most másként látom az egész világot.
Most látok.
Jaj, tudjátok: az élet ez az út,
Amit most járunk, kéz a kézbe, hárman,
Fényben, fehérben, hűvös holdsugárban,
Sugárban, amely hallgat és hazug.
Most látok.
Jaj, testvérek, most mindent látok:
A fejünkön fehér fénykoszorút,
Hűs holdsugárból sápadt koronát.
Soha-soha még ilyen éjszakát!
Megfogta szemem a látó-igézet.
És nézek,
Csak egyre nézek, némulva nézek.
És most mindent, minden titkot megérzek.
Tudom: az egyik koszorú az élet.
És most sírok, és mind, mind kitalálom:
A másik koszorú az álom.
És tudom, és a könnyem is megáll:
A harmadik koszorú a halál.
Jaj, dobjuk el a hideg koronát!
Soha-soha még ilyen éjszakát!
Most felhők folyják a holdat körül.
Testvérek,
Most eltűnt mind a három.
És most nem tudom: a három közül
Melyik koszorú volt az élet,
És melyik volt az álom,
És nem tudom, melyik volt a halál?
A harmat hull. A hold hallgatva száll.
Hallgatva száll a kékmosolyos égen.
Fehéren,
Ezüstfehéren,
Némafehéren hinti sugarát.
Soha-soha még ilyen éjszakát!
A ködök napja. Ólmos szürke ég.
Az ősz sír ma az álmos ködön át.
Lelkembe lopja fájó dallamát,
És rám borul lankasztó szürkeség.
Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
A szó nekem ma durva, színtelen.
Karomra hajtom álmodó fejem,
S a némaság meséit hallgatom.
Lehúnyt szemem lát rezgő képeket.
Elém lebeg sok imbolygó alak,
(Megéledt parázs hűlt hamu alatt),
S hallok halk, elmosódó éneket.
Ott kint a ködben valaki zokog.
Neked is fáj az élet, bús rokon?
– szótlan benéz az ősz az ablakon
S halványan, könnyesen rám mosolyog.
[jegyzet]
Járok csendben, egymagamban,
Sötét, hosszú folyosókon,
Kongó, hosszú folyosókon.
Istenem, ma oly sötét van!
Kívül hangos szél sikoltoz,
Zördül, reszket minden ablak.
Egyre hull a síró eső.
Istenem, ma oly sötét van!
Idebenn már minden néma,
Én vagyok csak magam ébren,
Mint egy kósza éji lélek.
Istenem, ma oly sötét van!
Én vagyok csak magam ébren,
És köröttem ködalakok,
Halvány képek, foszló árnyak.
Istenem, ma oly sötét van.
Ez az éj a lelkek éje,
Sír alól is hazavágyó,
Hazajáró lelkek éje.
Istenem, ma oly sötét van!
Eltemetett régi vágyak
Fölkelnek egy éjszakára,
S kísérteni hazajárnak.
Istenem, ma oly sötét van!
Kóbor árnyak rajja reszket,
És a lelkem sírva reszket.
És az éji szél sikoltoz.
Istenem, ma oly sötét van!
[jegyzet]
Hull, hull a holt mezőre
(Jaj, halkan lépjünk!)
A hold ezüst esője.
Halk álom-kezek hintik.
Álmodjunk, mindig.
A hold egy néma álom.
(Csitt, halkan lépjünk!)
Talán ma megtalálom.
Talán az égbolt kéke.
Talán a béke.
Száll, száll suhanva egyre
(Ó halkan lépjünk!)
Nagy, hallgató hegyekre
A hold, a szem, a lélek.
Tán ott az élet?
Mese-fény szerte-széjjel.
(Ah halkan lépjünk!)
Fehér ezüst az éjjel,
A föld, az ég, a lélek.
Álmodom: élek.
[jegyzet]
Magam vagyok.
Suhog, lobog
A kályha.
Rőt fény remeg
A reszketeg
Homályba.
Kint bús a táj.
Hószárnya száll
A télnek.
A föld felett
Szilaj szelek
Zenélnek.
A szikra száll,
A félhomály
Megéled.
Mozdul a csend,
És fölmereng
A lélek.
Szorong, remeg,
Mint szellemek
Dalára.
A Tűz lobog.
Suhog, dohog
A kályha.
Éjszaka, fojtó, fekete.
A csillagok fényleni félnek.
A sápadt hold reszketve rejtezik
Magas és mord felhőfalak mögött.
Jaj, fekete és fénytelen az éj.
Jaj, fekete és fénytelen az út.
A mozdulatlan nagy feketeségben
Csak halavány arcuk fehérlik
S az országút szomjas, szürke pora.
A por, amely ma mindent elborít,
Földet, virágot, emberarcot,
A por, amit most megül a homály,
A por, amit most némán taposunk
Anyám meg én.
Jobbról és balról, hátul és elől,
Összeborul az éjszaka köröttünk.
Ránkmered óriás szeme
És kérdez, hangtalan.
Mi hallgatjuk és hallgatunk.
Mi csak megyünk és hallgatunk.
Zizzenő fűszál, rezzenő levél,
És a fejünk fölött hidegen surranó
Denevére az éjszakának:
Mind kérdez, kérdez és kiált.
S mi hallgatunk
És tapossuk a szürkeporos útat,
Fehér arccal, fekete éjszakában,
Anyám meg én.
És halkan szól anyám:
„Ez az országút, ez az életem,
A poros, szürke és ködös.
Így döcögök már ötven éve rajta,
Így döcögök még Isten tudja meddig.
Így nem látom, hogy hova lépek,
Így nem tudom, merre megyek.
Így nem tudom, hogy mérthogy menni kell?
Csak menni kell.”
És én tudom, hogy menni kell.
Megfogom némán a kezét,
És úgy járjuk az országútat
És úgy járjuk az életet
Anyám meg én.
És én elgondolom:
„Ez az országút, ez az életem,
Maga fehér fekete éjszakában.
Így nyúlik végig két árok között,
Így nyúlik el a messze végtelenbe,
Nem tudom merre, nem tudom hova.
Így vesz el messze meredekek alján.
Így járok rajta, Isten tudja meddig,
Tán ötven évig, talán reggelig se.
Így járok rajta két feketeség közt
Némán, fehéren, egyedül.
És menni kell.”
Egymás kezét szorítva így megyünk egymás mellett
Anyám meg én.
Megyünk és hallgatunk.
Hogy mit gondolunk, egyikünk se tudja.
De én tudom, hogy egyet gondolunk.
Kéz a kézben, így járjuk a port,
Fehér arccal, fekete éjszakában,
Anyám meg én.
[jegyzet]
Fekete éjszakába, fekete éjszakából,
Úgy vágtat a vonat az álmodó mezőn.
Úszik utána égő, csillagos tűzözön,
S tűzharmat hull a rétre, pirosló szikrazápor.
Nagy égő sok szemével végigbámul a réten,
Belenevet az éjbe sok égő ablaka,
És visszanézi némán az árnyas éjszaka,
Míg belevesz az éjbe, szikrázón és sötéten.
Ó mennyi ismeretlen és halovány alak.
Nem tudom, honnan jönnek, nem tudom, hova mennek,
Neki az éjszakának, neki az idegennek,
Az éjnek és a sorsnak. Hulló szikrák alatt,
Két vaskígyó között, halványan és sötéten.
Ó én testvéreim az ismeretlen éjben!
[jegyzet]
Parttalan tenger ringat csendesen.
Kicsiny virág vagyok,
Fehér virág vagyok,
Ringó virág végtelen vizeken.
Kicsiny virág vagyok.
Nagy, feneketlen mélységek fölött,
Hűvös, temető mélységek fölött
Hintáznak a habok.
Nagy, feneketlen mélységek fölött
A tenger lelke zúg,
A mélységek lelke zúg,
S ezüst hullámok árja hömpölyög.
A tenger lelke zúg.
A végtelen víz: ez az én hazám.
Végtelenség, te vagy az én hazám,
És én a koszorúd.
A végtelen víz: ez az én hazám,
A tenger az enyém,
A minden az enyém,
A fénymámoros örök óceán.
A tenger az enyém.
Öröktüzű nap fönn a kék egen:
Ringó virág végtelen vizeken,
Téged imádlak én.
[jegyzet]
Merre menjek?
Ki a rétre, könnyű lábbal?
Vagy a hegynek, föl a hegynek?
Itt mosolyog ifjú élet,
Ott magasok meredeznek.
Testvér velem mind a kettő.
Merre menjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Ki a rétnek?
Ismeretlen bimbók rajta
Csodálatos színben égnek.
Álombeli nótát suttog
Vidám ajka könnyű szélnek.
Rózsás arca mosolyog a
Messzeségnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Föl a hegynek?
Verejtékes sziklacsúcsok
Nagy-komolyan rám merednek.
De a győző hegyi vizek
Forrásai ott erednek.
És a csúcson tüze fénylik
Napkeletnek.
Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Merre térjek?
Az én hazám mind a kettő,
Bennem forrnak, bennem élnek.
Ez is, az is lelkem lelke.
Fél lélekkel hogyan éljek?
Mozdulatlan egyre állok.
Merre térjek?
Tudja Isten!... Tudja Isten!...
[jegyzet]
Fövenyes part szirtfoka mellett
Hányja sebes hab ladikom.
Repeső, friss tengeri szellet
Hívón suhog a habokon.
Hányja sebes hab ladikom,
Az ormokról köd integet,
S köd vonja sötétbe előttem
Az ismeretlen vizeket.
Hajlongnak a parti virágok,
Dal csendül a kertben amott.
De én a hű hajóba szállok
S a vak vizekre suhanok.
Dal csendül a kertben amott,
De ott künn a vihar dalol.
Ez kell nekem. Ki a vizekre,
Ahol a mélyek mélye forr!
Elindulok. Nem nézek vissza.
Átkozott, aki visszanéz.
Lelkem a szél dalait issza,
Enyém a víz, enyém a vész.
Átkozott, aki visszanéz!
Örvények árja kell nekem.
A mélyre, a mélyre, a mélyre
Suhanok, szállok sebesen.
Mindegy, akármi vár az árban,
Ha napsütés, ha viharok.
Megfürdöm a tüzes sugárban,
A széllel versenyt dalolok.
Ha napsütés, ha viharok,
Szemem a végtelenbe vész.
Kezem a kormányrúdra tettem:
Átkozott, aki visszanéz!
[jegyzet]
Állottam hosszan, hallgatag,
A fák alatt, a tó felett.
Halvány holdfény a gallyakat
Sugárba vonva reszketett.
Ködben, homályban állt a tó,
A légben néma mély igézet,
Félálmodásba ringató.
A tónak lelke megigézett.
Levél se mozdul, nesz se szól.
Hallgat a víz, szunnyad a szél.
Hullám közül, a víz alól,
A sejtelem világa kél.
A tó beszél. Én hallgatom.
S a vízbe nézek, egyre nézek.
Élek?... Nem élek?... Álmodom?...
A tónak lelke megigézett.
Testetlenül és nesztelen
Hűvös sugalmak rajja kel,
És átszűrődik lelkemen.
A tó, a tó titkot lehel.
Átsző mindent e lehelet.
Minden titok, amerre nézek.
Nedves köd ül a táj felett.
A tónak lelke megigézett.
Homály, homály! Minden homály!
Ez a chaos! Ez a setét!
A némaság ős lelke száll
Nagy szürke szárnyon szerteszét.
A nagy szárny zajtalan suhan.
Még nincs napfény. Még nincsen élet.
Az anyag áll csak hangtalan.
A tónak lelke megigézett.
A némaságba belevesz
A gondolat, a képzelet.
Igen, az első reggel ez:
A Lélek a vizek felett.
Elömlik, áthat mindenen.
Csak egyet látok, egyet érzek:
A végtelen! A végtelen!
A tónak lelke megigézett.
És halkan és önkénytelen
Imádság fogan ajkamon
Arcod előtt, ó Végtelen.
Imádkozom, imádkozom.
És bennem föllobog a fény:
Mely elveszett a vak homályban,
A Fényes Végtelen ölén
A lelkem, a lelkem megtaláltam!
[jegyzet]
Reggel, ragyogó.
Rezgő füveken
Hűs hajnal harmata csillog.
– Születő nap, ébredő hegyormok,
Kelő világ, köszöntelek!
Repeső reggeli szellőn,
Zúgó rengetegek
Rejtelmes öléről
Ama hajdani hajnal
Himnusza száll,
Kitörő nagy erők,
Omló hatalmak,
Születő világok
Ritmusai.
Ti komoly hegyek itt koszorúban,
Keresztapái ti a Vágnak,
Beszéljetek ama napról,
Amikor leküzdte a kő erejét
A teremtő vizek hatalma,
Mikor kitört az ár,
És megszületett az új világ.
Itt morajlott a tenger,
A hegytitánok lelke.
Innen akart alárohanni
A hívogató völgyi világba.
De a bércek lánca
Azt mondta: Nem!
Ide folytak mind, mind,
Az erdők könnyei:
Kicsiny patakok,
A hegyek haragja:
Rohanón letörő vizek árja.
Ide küldte a föld
Tűzmelle hevét:
A mélységből a magasba szökő
Források erét.
Törtetve törtetett
Mind, mind lefelé.
De a kemény kőporkolábok ajka
Azt mondta: Nem!
Itt forrt a tenger ölén,
Itt küzdött pihenéstelenül
A sziklavilágok minden ereje.
Itt ásta a kő kebelét
Omló vizek hatalma.
Itt küldte szét
A vad áradatokat
Rontó haragja a tenger szívének.
A hallgató habok
Itt zúgtak harci éneket.
Sirályok vijjogó dalában,
Üvöltő szélvészek szavában,
Itt született meg a tengerek ajkán
Világteremtő harcok himnusza.
De a mogorva sziklazsarnok
Azt mondta: Nem!
És egy csatás nagy éjszakán
Fölkelt a tenger.
Zúgtak az erdők,
Zúgtak az ormok,
A vizek tomboltak
Szilajon, szilajon.
Vad szelek jártak,
A völgyek nyögtek,
Sziklák dübörögtek,
Villámok kerengtek,
Sziklasorok rengtek.
Az árban, a zajban, az éjben
Ropogva ropogtak a mélyben
A kővilág ős gyökerei mind.
– Fölkelt a tenger!
Az ébredő hajnal
Egy új világot látott megszületni,
Egy ifjú, győzelmes világot.
Széttört a szirtbilincs,
Győző vizek árja
Hömpölyögve rohant le
A völgy szorosán.
Mikor a születő napfény
Kilebbent a hegyek fölé:
Lenn, magavájta ösvenyén,
Életet ontó ifjú vizével,
Hullámai ringva-dalolva
Győző erők dalát,
Megszületett a hegyek folyója,
Megszületett a Vág.
Sötétlő fenyvesek mögött,
Túl a dacos nagy hegyeken
Leszállt a nap.
A vizeken a mesék apja jár:
Az este.
Az este a vizek ünnepe.
Mikor elül a zaj,
S a vízre ráterül
Halkan, simogatón
Az ünnepek nyugalma:
A hullámok mesélni kezdenek.
Mint amikor hajnalos éveimben,
Szép csendes nyári estelen,
Házunk előtt, akácfalomb alatt,
Édesanyám elringató ölében,
Gyerekfejem keblére hajtva,
Elálmodoztam ébren
Tündéres álmokat.
Harmatos fűben cirpelő tücsök szólt,
S a bólogató, vén akácfa
Halk titkokat súgott fülembe.
S míg édesanyám puha ujjai
Hajfürtjeim közt simogatva jártak,
A kertek alól, susogó lombon át
Bús nóták elhaló dalát
Hordta felénk ákácillatú szél...
Susogva, halkan, lágyan, álmodón,
Estéli órán, ünnepi csöndben
Mesélnek a vizek...
Állottam a völgy fenekén,
Szédületes sziklák szorosán,
És néztem a mélyből
Az égreszökő magasokba.
Haragoszöld fenyveseken túl
Meredek, nagy szürke falak,
Tarkahomlokú, roppant sziklaapák
Meredeztek elő
Idegen magasokba.
Nekem, állónak szűk út szorosán,
Bújó völgy sárborított fenekén,
Szirtekközi szélben
Szólottak a sziklák.
„Mit akarsz köztünk,
Por gyermeke, szólj.
Férgek fia, föld unokája,
Mit akarsz a magasban,
Sártaposó?
Ez itt az erők kőszáli világa,
A keménység kőbirodalma,
Ez a sziklavilág.
Itt semmi sem él,
Füvet se, fenyőt se találsz,
Ez itt a halál testvérbirodalma.
Itten csak a felhők
Bús tábora jár,
Csak a förgetegek,
Szilajon rohanó szelek ajka dalol
Rettentő énekeket,
Miket emberi fülnek
Meghallani nem jó.
Hangjukra a vér tüze megfagy,
Fátyol fut a szemre,
Kemény köveken
Megcsúszik a láb.
A sziklavilág nem az embereké.
Ez itt az erők kőszáli világa;
Férgek fia, sár unokája,
Mit akarsz te közöttünk?”
Így szóltak a sziklák.
Felszökve helyemről
Felkúsztam a kőmagasokba,
És szívtam az ormi szelet,
S megtelt a szívem
A kemény nagyság,
Az égreszökő nagy erők
Érzéseivel.
S leszálltam a völgybe,
S hallottam verni völgynek
Lágy szíve erét.
És zöld puha pázsit ölén
Csörgő kicsi forrás
Kristály vize mellől:
Az égreszökő magasokba,
A sziklavilágba
Úgy néztem föl, mosolyogva.
Esik az eső. Veri a Vágot.
Esik az eső, hull, hull.
Amerre nézek fénytelen szemmel,
Zuhogó, locsogó vizeket látok.
Nem látok napfényt, napvilágot.
Daloljunk valami szomorú nótát.
Ma úgy elkönnyezem egy régi-régi bún.
Esik az eső, hull, hull,
Sirató-búsan, szürke-szomorún.
Nem látok napfényt, napvilágot.
Esik az eső. Veri a Vágot.
Fekszünk a szénán hallgatagon.
Esik az eső, hull, hull.
Szólani szót most senki se merne,
Néma igézet a szós ajakon.
Itt jár valami bús hatalom.
Daloljunk valami szomorú nótát,
Valami hallgatót, valami régi-régit.
Esik az eső, hull, hull.
Érjük-e, éljük-e, valaha végit?
Itt jár valami bús hatalom.
Fekszünk a szénán hallgatagon.
Nagy romos ormok ránk meredeznek.
Esik az eső, hull, hull.
Köröskörül a beszélő bércek
Mind belevesznek, mind belevesznek.
Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
Daloljunk valami szomorú nótát,
Régi napos napokról, amik szürkére váltak.
Esik az eső, hull, hull.
Amik elszálltak, messzire szálltak,
Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
Nagy romos ormok ránk meredeznek.
A partokon, a vizeken
Leszállt az éjszaka.
Nesztelen öleléssel
Köröskörül átkarol mindent
A csend.
Aranyló holdvilág
Bujdosik messze, felhők fövenyén,
Sötétlő sivatagokon.
De itt körül,
Hátán susogva suhanó vizeknek
Áttetsző ködpalástot
Öltött a csend.
Sötét köpenyben, egyedül,
Hallgatva állok, álmodón
Futó vizek felett.
A partok ködbe foszladoznak.
Köröskörül vizek, vizek.
Én éj vagyok az éjszakában.
Nem is tudom, az én köpenyem-é,
Amit rebbenni látok,
Vagy tán az éji köd?
Nem is tudom, a lelkem suttog-é
Csendes, bús, halk meséket,
Vagy tán a siető folyó?
Én egy vagyok a suhanó vizekkel.
Én egy vagyok az álmodó ködökkel.
Én éj vagyok az éjszakában.
Sasfészkei a sasapáknak
Farkasszemet néznek velünk.
Ők messze magason merednek,
Mi a völgyben ülünk.
Mi a völgyben ülünk?
Elfárad, míg fölér hozzájuk
Völgyhöz szokott pillantatunk.
Ezek az ősök! A fiak: mi
Idelenn maradunk.
Idelenn maradunk?
Mijük volt több, hogy fenn tanyáztak,
Hol a nap első fénye süt?
Karjuk acélosb? Fejük tisztább?
Tüzesebb a szívük?
Tüzesebb a szívük?
Sasfészkei a sasapáknak
Farkasszemet néznek velünk.
Nézésük néma szemrehányás.
S mi a völgyben ülünk.
Mi csak egyre ülünk.
Még áll a szürkület.
Még alszanak a néma magasok.
Álomban álmodók fölött
Egyedül álmodom ébren.
Csupa álom mindenfelől.
Csak a szürkületi szél
Dudorász víg dallamokat
S a hűs folyó leheli halkan
Kelendő hajnalok próféta himnuszát.
De lassan, messze, fenn,
Fényleni kezd az ormok levegője.
A magasság ragyog!
A magasság ragyog!
És egyre föllebb száll a nap,
És egyre jobban nő a fény,
És egyre szebb és fénnyel ragyogóbb
A magasok világa.
És egyre lejjebb száll az árnyék,
Zöld fenyvesek lejtőin végig,
Csak lefelé, csak lefelé.
Kiszáll a tüzes napkirály
A sugaraszomjas kék levegőégbe,
Föl a hegyek fölé.
Reggeli fényben fürdik a világ,
Issza minden az ifjú sugarat,
Minden napfénybe öltözik.
Csak lenn a völgyfenéken,
A félrebúvó hegyzugokban,
Ott húzódik meg a futó sötétség.
Oda, a nyirkos, párás ködvilágba,
Odafut minden, ami fél a fénytől,
Minden, ami sötét,
Ott lapul meg a denevértanyán.
És érzem, hogy ennek így kell lennie:
Hogy ami fény, annak fényleni kell,
És ami fél a fénytől,
Annak rejtőzni félre-zugtanyákon.
Én, én a fény szerelmese vagyok!
Üdvözlégy, fölkelő fény!
Üdvözlégy, fényes fiatal világ!
Uram, én ama városban lakom,
Ott lenn a völgyben, a pálmák tövében,
Ahol napsugár ég a lombokon.
Ama városban örökös a nap,
Ama városban örökös a hőség:
Ott lélegzik a szomjas sivatag.
Ott nincsen forrás, ott nincsen patak.
Két pálma van csak, két szomorú pálma,
S azokról éjjel könnyek hullanak.
Mi vagyunk, akik mindig szomjazunk,
Nappal és éjjel, örök epedéssel.
Szomorú város a mi városunk.
És szomorú víz ez a mi vizünk.
– Uram, ez a kút, ez a Jákob kútja,
S mi vizet merni mind ide jövünk.
Ez a kút Jákob élő kútja volt.
Mi ide járunk tikkadt korsainkkal
S ó jaj! mi tudjuk, hogy a vize holt.
Uram, mi halott vizeket iszunk,
És valahányszor bús cseppjeit isszuk,
Sírunk, és egyre jobban szomjazunk.
De te, Uram, te nem köztünk lakol.
Egy más világnak lehellete vagy te,
Ahol nagy vizek moraja dalol.
Ahol nagy vizek folynak, csendesen,
Élő vizek, a mélységből szüremlők.
Ó Uram, adj élő vizet nekem.
Uram! Szomjazom. Lábadhoz ülök.
Eleven kútfőd eleven vizétől,
Tudom, örökre megelégülök.
Uram! ma minden ködbe lankadt,
Ma minden bús és meredek.
Tátonganak nagy messzeségek,
Ma még a csillagok sem égnek,
Inganak óriás hegyek.
– Uram, én láttam csillagod!
Vadul nevet a téli szél,
Ólmos esőt vagdal szemembe.
A sötétség kiált körültem,
És varjú vijjog fönn az űrben
Egy örök vak körben kerengve.
– Uram, engem minden kacag!
A százszavú gúny közepette
Kiáltok, s bennem fagy a szó.
Sírok, mint egy eltévedt gyermek,
S a könny pillámon holtra dermed.
Hideg az arcom és fakó.
– Uram, csak egy sugarat adj!
És én megyek, amerre hívtál,
Halott sivatag fövenyén,
Ha örökös télben, viharban,
Örök sötétben, zivatarban,
Ha többé nem lesz soha fény:
– Uram, te hívtál, én megyek!
Megyek, mert mennem kell, örökre.
Mert visz a vágy, a tűz, a lélek.
Mert örök dalok égnek bennem,
Mert kívüled nincs hova lennem,
Mert nálad van, te vagy az Élet!
– Láttam Keleten csillagod!
[jegyzet]
Fehér fényben, fehér ruhában,
Egy férfi jár előttem egyre.
Vezet, vezet, kezem kezében,
Föl a magányos, nagy hegyekre.
Az emberarcok ködbe vesztek,
Ketten vagyunk a hegyeken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
Megláboltam a pusztaságot,
Homokviharos, sívó tengert.
Szürke porát szívemre szórta,
Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
De tikkadt lelkem felüdítve
A Mester arca járt velem.
Kezem meleg kezébe fogta,
S én követem.
Lehevertem illatos fűre
Oázisok mézes szelében,
Elálmodoztam rózsás felhőn,
Távol dalon, zsongó levélen.
De kezét homlokomra tette
S megnyitva álmodó szemem,
Előre mutatott a Mester,
S én követem.
Elértem a hegyek tövébe
S indultam fölfelé nyomában.
Dideregtem a szirti szélben,
A szikla megvérezte lábam.
Ha megálltam, szemembe nézett
És rám mosolygott csendesen.
S belém szállott a Mester lelke.
És követem.
Mikor az első csúcsra értem,
Verejtékes nap estelén,
Megkísértett a nagy Kísértő,
És egy világot tárt elém.
De a Mester szemembe nézett,
Szomorú szemmel, könnyesen,
S rajta kívül nem láttam semmit.
És követem.
Járok magányos hegytetőkön,
A magasságos szirthazában.
S egy férfi jár előttem egyre,
Fehér fényben, fehér ruhában.
Léptünk alatt meleg virágok
Serkednek a vad köveken.
Kézen fogva vezet a Mester,
S én követem.
[jegyzet]
Szomorú, lefosztott oltár felett
Fekete fátyolos nagy feszület.
Vérzik, vérzik a Krisztus!
Idenéz megtört két szeme rám.
– Templom ez itt? Vagy a Golgota tán?
Vérzik, vérzik a Krisztus!
Hol van az oltár, a gyertyák, képek?
Hol zokogott a sirató ének?
Vérzik, vérzik a Krisztus!
Római, nép, lator, merre maradt?
Egyedül, magam a kereszt alatt!
Vérzik, vérzik a Krisztus!
Nincsen a földnek több embere tán?
Egymagamért függ teste a fán?
Vérzik, vérzik a Krisztus!
Nincs már több bűnös a föld kerekén?
Fölfeszítője, gyilkosa – én?
Vérzik, vérzik a Krisztus!
Kiáltva mered rám öt néma seb,
Bíbornál bíborabb, tűznél tüzesebb.
Vérzik, vérzik a Krisztus!
Vérzik, vérzik! Csurog a vére
Asszú szívemnek szikkadt földjére.
Vérzik, vérzik a Krisztus!
És rám néz! Rám néz! Irgalmas egek!
Jaj, hova fussak, hova legyek.
Vérzik, vérzik a Krisztus!
Csak sírok, sírok. Csak susog ajkam:
Jézus, Jézus, könyörülj rajtam!
Vérzik, vérzik a Krisztus!
Lábadnál magamat arcra vetem.
Szeretlek, szeretlek, Szerelmesem!
Vérzik, vérzik a Krisztus!
Rám csurog harmatoz, omlik a véred,
A tüzes újság, a bíboros élet!
Vérzik, vérzik a Krisztus!
[jegyzet]
A mélységből kiáltok Hozzád.
Uram segíts,
Mutasd meg fényességes orcád.
Csapkodó tenger körülöttem.
Uram segíts,
Ne nyeljen el hajótörötten.
Sajkám mint labda, száll recsegve.
Uram segíts,
Tekints a tajtékos vizekre.
Mosolyogj rám, utam vezére.
Uram segíts
Az élő vizek tengerére!
[jegyzet]
Mikor a husvét harangjai csengnek,
Szorítja lelkem fényes napkelet.
Elszállok szárnyas vágyain szívemnek.
Naptalan lelkek tarlói felett.
Odaszállok, odaülök a kőre,
Ahol az angyal ül, a sírnyitó,
A legnagyobb hír szertehirdetője.
Nézése mint a villám, ruhája mint a hó.
És látom ott, aki él, aki felkelt,
Kiben az óság ujraszületett,
Az ötsebű, a diadalmas Mestert,
Ki magához von minden lelkeket.
Érzem a vonzást. És csak nézem, nézem,
(Ez a tekintet lelkeket nyitó)
Amíg lelkébe olvadok egészen.
Nézése mint a villám, ruhája mint a hó.
Csak nézzük egymást. S e sugárverésre
Mi régi volt szívemben, mind kiég.
És belémveti szeme ihletése
Az újulásnak husvéti tüzét.
És érzem, hogy új lélekkel kelek fel,
Szárnyam nőtt, érzem, izmos, csattogó.
Feltámadtam a Mesterrel ma reggel.
Nézésem mint a villám, ruhám miként a hó.
[jegyzet]
Testvér, én érzem, a lelked remeg,
Pillád nehéz, nagy könnyek égetik.
– Testvér, melletted áll a Krisztus:
Testvér, törüld le könnyeid.
Nehéz, nehéz, fojtó a fájdalom,
Ráül a szívre, mint az éj sötétje.
Búsan, bágyadtan, elapadtan:
Testvér, nézz föl a fényes égre.
Csaló a könnycsepp, hazug a halál.
Látom a lángját egy nagy fényességnek.
A szeretet nagyobb, mint a halál,
A szeretet az élet, élet.
A fájdalom óriás titka ez:
Isten csókol meg, ha a lelkünk reszket.
– Testvér, melletted áll a Krisztus:
Testvér, csókold meg a keresztet.
[jegyzet]
Kis húgomnak
Jöjj Ilmikém. E csúnya Pestre
Lomhán leszáll a téli este.
Párás köd a várost megeste.
Jöjj, hagyjuk Pest sarát.
Szálljunk a szép tavaszba vissza,
Kelyhét szívünk lassan kinyissa.
Jöjj, lelkünk szomjan, hosszan issza
A múltak sugarát.
A régi rétre jöjj velem,
Tavaszi rózsás reggelen,
Mikor a harmatcsepp terem,
Mikor a szűz nap éled.
Most ébredez minden virág
Jóreggelt bókol minden ág.
Itt minden, minden ifjúság,
Itt minden fény meg élet.
Vígan pattog egy pajkos ének
Nótás ajkán a fürge szélnek.
Pattogó szöcskék szökdicsélnek,
Mi is szökdécselünk.
Mert itt vagyunk mi is ni, ketten,
És mind! Pirosan, porlepetten,
Játékos-vígan, önfeledten.
Hogy csillog a szemünk!
És hova lett a víg sereg?
És hányfelé a sok gyerek?
Tar most a rét és didereg,
Nincs hangja, nincs virága.
Halott, hideg és elhagyott.
A vidám napfény megfagyott.
Emléke él csak, az ragyog,
És lelkünk ifjúsága.
Rohanunk, robogunk. Pattog a szikra,
Gomolyog a füst. Reszket a lég.
Szaladoz, maradoz messze a tájék,
Hanyatlik a nap, növekszik az árnyék.
Dübörög, zakatol, robog a gép.
Alkonyi szürkén suhan a felhő,
Suhanunk, rohanunk árnyaiképp.
Alkonyi szürkén suhannak, szállnak
Fekete felhős gondolat-árnyak.
Dübörög, zakatol, robog a gép.
Tornya, ah, intett, sugarat hintett
Tavának csillanó ezüstje még!
Messze mosódott, sötétbe mállott.
Fedező éjszaka fátyla leszállott.
Dübörög, zakatol, robog a gép.
Hiába meresztem szemem az éjbe.
Imbolyog, gomolyog lomha setét.
Hiába nézem, hiába virrasztom:
Fénytelen éjszaka, feketén, nyomasztón.
Dübörög, zakatol, robog a gép.
Szaladoz, maradoz messze a tájék.
Kis falu, kis ház, látlak-e még?
Rohanunk, robogunk sebesen előre.
Pattog a szikra, hull az esője.
Dübörög, zakatol, robog a gép.
[jegyzet]
A múltak lelke körülem suhog,
Hang nélkül, hangos régi dallamok.
Egy házat látok, (emlékszel-e rája?)
Egy régi házat, (oly rég idegen!)
Tavaszi szellők mélytitkú danája
E házról suttog mindig énnekem.
Szívem feléje oly vágyón repes.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
Kevély tornyának sokszín ablakára
Rátűz az alkony csillanó sugára.
Két vén akác a kerítés megett,
A ház hűséges, sokvészlátta őre,
Békésen nézi a derült eget,
S az érkezőnek bókol jó előre.
Jó hintafánk az országútra les.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
S a kert, a régi kert! (emlékszel-e?)
Játékainknak lombos, hűs helye.
Tüskés fenyők, zöld bokrok árnyasában,
Szőlőszegélyes, füves utakon,
Ott szállt a fürge labda hajdanában,
Ott futkostunk, testvérek, egykoron,
Mind, együtt! (Ah, szemem könnyekbe vesz.)
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
Emlékszel még a dörmögő vasútra,
Mely barna füstjét lombjainkra fújta?
Hát kint a Rákos-menti réteken,
Ahol fakardunk verekedni vágott,
Ahol sárkányunk szállott gőgösen,
Ahol tenyérbe zörgettük a mákot,
S töklámpát hordtunk, ha megjött az est.
Emlékezel?
Gyermekkorunk rózsás világa ez.
Jer, ülj le mellém, nyújtsd testvér kezed.
Melengessen csak az emlékezet!
Míg egymást átölelvén elmerengve,
Régmúlt napokba visszaifjodunk:
Kik elszakadtunk messze idegenbe,
Úgy érezzük, hogy mind együtt vagyunk.
Mind, mind, az is, akit a sír fedez.
Mért könnyezel?
Gyermekkorunk szent ihletése ez.
Mind elmentek, magam maradtam.
Köröskörül a hallgatás jár,
A csend meséit hallgatom,
Feszületes, fehér falak közt,
Nagy, hosszú, hűvös folyosón,
A templomból tegnapi ének
Hazajáró dallama búg ki.
Járok húnyt szemmel álmodón,
Feszületes, fehér falak közt,
Nagy, hosszú, hűvös folyosón.
És mosolyog, nevet a lelkem:
Fölül besurran s végigárad
A nyári napfény kacagón
Feszületes, fehér falak közt,
Nagy, hosszú, fehér folyosón.
A tájra száll nagy szürke köd.
Lelkemre száll nagy szürke bánat,
Megejtőn, némán, nehezen.
Anyám, én édes jó anyuskám,
Két könnyező szem néz utánad.
Van perc, mikor üres a templom,
Van perc, hogy elakad a zsoltár,
S magam vagyok nagyon, nagyon.
Anyám, én édes jó anyuskám,
Amikor te még velem voltál!
Vannak nehéz, gyilkos ködök,
Fojtogató nagy szürkeségek.
Ilyenkor lelkem zára nyílik,
S anyám, én édes jó anyuskám,
Hozzám látlak suhanni téged.
Kezed hajamat simogatja,
Élő szemünk egymásba mélyed,
A fájtató idő megáll,
S anyám, én édes jó anyuskám,
Bennem kigyúl a régi lélek.
Mert a mi lelkünk tűzi lélek,
Megolvad benne puha bánat.
Elmentél és itt vagy velem.
Anyám, én édes jó anyuskám,
Lelkem tüze lobog utánad.
A nevükre aranyos napfény
Ragyogja be mindig a lelkem.
Sokszor-szokszor gondolok rájuk,
S mindig mosolyos dallal telten.
És mindig újak énnekem.
Sokszor, mikor ködös az alkony,
Sokszor, mikor könnyes az este:
Suhogva bont szárnyat a lelkem
És suhanón száll messze-messze.
Olyankor hozzájuk megyek.
Hangtalan-halkan odalépek.
Olyankor elnémul az ajkuk,
És félig-sejtett sejtelemképp
Reszket a lámpa fénye rajtuk.
És nem tudják, hogy ott vagyok.
Olyankor megrebben a lelkük,
Mint halk szellőn fodra a tónak.
Valahogy a lelkemet érzik,
S nem is tudják, hogy rám gondolnak,
Csak összeragyog a szemük.
Nem is tudják, hogy láttam őket,
Nem is tudják, hogy köztük jártam,
Hogy megfürdöttem a lelkükben:
Gyümölcsillatú napsugárban.
S hogy csupa illat a szobám.
[jegyzet]
Megúnom olykor a világot,
Megirtózom az emberektül.
Fekete hollók, búsak, némák,
Lelkem megszállják seregestül.
Lelkem megszállják seregestül.
Megülnek, mint egy száraz ágon.
Meg se rezdül az ág, csak elnéz
Havas, kietlen pusztaságon.
Havas, kietlen pusztaságon.
S egy emlék száll, egy fürge dallam:
S egy perc alatt mind elsuhannak
Fekete hollók hosszú rajban.
Valahol messze szól a zongora.
Bús régi nóta lágyan száll tova.
És mint az álom, mint a sejtelem:
Egy régi érzés meglep hirtelen.
A lelkemen minthogyha átsuhanna
A rétek lelke, az erdők sugalma.
Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom,
S besurrant hozzám a tárt ablakon.
Valamit suttog bús akácfalomb.
Távoli dallam halkan egyre zsong.
A hallgató, sötét szobában
Ülök hallgatón egymagam.
Belül reszkető némaság van,
Kint éjszaka, világtalan.
Szomorúságos kietlenjét
Nem járja dal, nem járja fény.
Világtalan, vak végtelenség,
Nem-dal, nem-fény, nem-tűz, nem-én.
Magamba nézek szomjas szemmel:
Úgy tele vagyok végtelennel,
Mint éjszakával a szoba.
Úgy színig zsong a Végtelenség,
Mint mézes kaptár csorgó csendjét
Mámoros méhek kórusa.
[jegyzet]
Sziklák között az én világom.
Hallgatom a hegyek dalát.
Futó szellő felhozza nékem
A ködtakarta völgyfenéken
Verejtékezők sóhaját,
Csattogó csákányok zaját.
Csákányos, haragos karok,
Mért töritek a szürke bércet?
A fényes Élet ez a hegy,
Ide nem vezet út, csak egy,
Alulról ide sosem értek.
Ez a hegy csak felül ad ércet.
Ami nektek fáj, nekem is fáj,
Éneketek az énekem.
De szomorú a ti nótátok,
Kétségbeesett könnyes átok
Zokog belőle szüntelen,
Napfénytelen, örömtelen.
Testvérek, hívnak a hegyek,
Szédületes szirti szerelmek,
S a tűzzel-tüzes napsugár.
Itt a villámok lelke jár,
Itt a némák is dalra kelnek.
A magasságok énekelnek.
[jegyzet]
Magasan fönt a bástya felett,
Állom, állom az őrhelyet.
Kezemben a kürt.
Állok és nézek nap-nap után.
Ideállított a kapitány.
Kezemben a kürt.
Odalenn hangos, zsivajos a vár:
Enyém a messzi, a puszta határ.
Kezemben a kürt.
Lesem, ha porzik-e asszu homokja,
Porló felhőből ha csillan-e kopja?
Kezemben a kürt.
Nyitott szem vagyok, napon, éjszakán.
Soha ide lopva, soha pogány!
Kezemben a kürt.
Bátran a vártán, haj ti vitézek!
Állom az őrhelyet. Állok. Nézek.
Kezemben a kürt.
[jegyzet]
Ahol járok, amerre nézek,
Aprócska nép sürög, zsibong.
Liliput ez!
A szálkalándzsás kis vitézek!
Futkos és nyüzsög és tolong
És kiabál hangos-keményen
Egyszerre mind,
S mindnél buzogány, bot, dorong.
Mind kiabál, nagyon, merészen.
Mind azt kiáltja: Én vagyok!
Egymást lesik
És gyűrkőznek birokra készen.
Földrebilincselt Gulliver,
Fekszem közöttük, magam ember.
Nézegetek,
S várom, hogy mikor ülnek el.
Ni, milyen sápadt valamennyi,
Lógó fejek, szűk homlokok.
Hát senki sincs,
Aki merne itt levő lenni?
Egy se akadna, senki hát,
Aki föl mer egyenesedni,
Fölnézni, föl,
S felhőkbe fúrni homlokát?
Hát kihaltak a férfiarcok?
Az egész-ember-homlokok?
– Liliput ez!
Liliputi apróka harcok!
Tüzel alattam a homok,
Türelmetlen tüzel a vérem.
Testvéreim,
Ezekkel volnánk rokonok?
És csendes-vígan dudorászom.
Úristen! mi lesz Liliputban,
Hahahaha!
Ha én a kötelem lerázom!
Véreim, vígan! Koszorúba álljunk!
Lejtsük a lassút, ropjuk a frisset!
Három a tánc.
Véreim, vígan! Szól a zene nálunk!
Vígan, vitézek! Mi vagyunk a várba!
Frissen a sáncra, katona-táncra!
Kézben a kard!
Ragyog a jó vas, szikrát vet a dárda!
A kucsmánk rázzuk, úgy szaporázzuk.
Szóljon a nóta, dobogjon a bástya!
Lomha labanc
Lesi ám odale, hogy kifigurázzuk.
Ejhaj, vitézek! Senkitől se félünk!
Mi volnánk tántán idehaza itten!
Mienk a vár,
Minekünk hullott érte piros vérünk.
Ne búsulj, kenyeres! Uccu neki, frissen!
Mi volnánk tán a fejedelem népe!
Magyarok mink!
Kire néz, ha nem ránk, az a nagy Úristen?
Mienk ez az ország eleitül óta!
Mienk ez a föld! A tüze! A vére!
Uccu vitéz!
Pördüljön a tánc! Hagy szóljon a nóta!
[jegyzet]
Királyok igrice vagyok.
Király vagyok,
És királyoknak dalolok.
Én vagyok az új dalos Dávid.
Énekelem
A régi Ország új csodáit.
Amaz Országról dalolok.
Köröskörül
Csupa királyi lovagok.
Ez a királyok nemzedéke.
Homlokukon
Királyi kenet fényessége.
Fejükön fénylő korona
Ragyog, ragyog:
Az istenkéz sugár-nyoma.
Leomló bíboros ruhájok
Suhog, ragyog.
– Mi vagyunk a fölkent királyok.
Alattvalónk minden nekünk.
Minden mienk:
Az Ország a mi örökünk.
Lovagjai a Nagykirálynak,
Hű hősei
A hétszerszent-rejtelmű Grálnak!
A ti igricetek vagyok!
Király vagyok,
És királyoknak dalolok.