Az Isten fiatal! (1940)

Cinege

Cinege

[jegyzet]

Kertünk bokrán cinege, cinege.
Szobámba behallik éneke.

Asztalom mellett olvasok,
Asztalomon könyvek, hírlapok.

Értelek, pajtás, cinege, cinege!
Azt fütyörészed: „Minek-e? Minek-e?

Tisztes a munkád, szereted, szereted,
Az ágyad fejénél feszület, feszület,

Nem elég ennyi? Mire több? Mire több?
A többire hékám fütyülök, fütyülök!„

Igazad van, pajtás, cinege, cinege,
Egy fütty az ember élete.

Egy pici fütty az életem,
Elég az gondnak, hogy szép legyen!

Elég az gondnak, hogy jó legyek.
Mindenkinek, amíg lehetek.

Mire nekem bánnom, –igaz-e! –
Bolond-e más vagy gonosz-e?

Ember öröme, panasza
Úgyis az Úristen igaza.

Feneketlen a világ feneke,
Igaz-e, pajtás, cinege, cinege!

Egy az igazság, kicsikém,
Egy az okosság, tudom én, tudom én:

Vagyok-e Isten gyereke,
Mint te kicsi testvér, cinege, cinege.

Csitt!

[jegyzet]

Ring a tó és reng a tón
Álmodón a bárka.
Kinn a parton ríkatón
Cserreg egy madárka.

Ring a lelkem, mint a tó,
Dajka-ujjú szellőn.
Minden olyan biztató,
Békesség-lehellő.

Csitt te, csitt te bús madár
Odakint az éjben!
Most az Isten muzsikál
Ily halálos szépen.

Felhők, felhők!

[jegyzet]

Felhők, felhők,
Suhanó felhők,
Alkonyi-komolyak, esti-lilák!
Szállnék veletek!
Vigyetek, vigyetek!
Felhők, felhők,
Rossz a világ!

Felhők, felhők,
Nyugtalan felhők,
Zivatar-kékek, szélbe-zilák!
Úgy-e máshol,
Szélelnyugováskor,
Még más, úgy-e más,
Úgy-e szép a világ!

Csemete-ákác lombon át

[jegyzet]

I.

Csemete-ákác lombon át
Felhő-pihék.
Felhőcske-hasítékon át
A kondor ég.
Mi van a dombor ég fölött?
A semmi űr.
És mi van a semmiség fölött,
És még azon fölül?

II.

Legyez a lombos pillanat,
Mély-kék a csend.
Mi sír a lombos szín alatt,
Ha elpihent?
Mi sír a lompos szív alatt,
És azon is belül?
Hallod, hogy nő a mély dagály,
Amelyben élet és halál
Cseppenként elmerül?

Pocsolya

[jegyzet]

Csendes eső csordogál,
Köves úton folydogál.
Szomjas utat az angyalok
Locsolják.
Ahol eddig keréknyom volt,
Csupa pici pocsolyák.

Morogják a szekerek:
Süppedt kerék nyekereg.
De sikongva járnak rá a
Gyerekek,
Pocsolgatnak, locsolgatnak
Maszatoska tenyerek.

Dörmögnek a bácsikák:
Csupa mocsok a világ!
Verebecskék teleisszák
Magukat,
Becsípetten billegetik
Kettéálló farkukat.

Hűvös tócsavíz felett
Bólogató este lett.
Tócsavízben ezer csillag
Hunyorog.
Keréknyomból ezer szemmel
Nevetnek az angyalok.

Tiszavirág

[jegyzet]

Szint' áll a folyó libegése,
Hullámot alig vet a mély,
Alig érzik a szél pihegése,
Az ég is, a föld is alél.
Mondd már, tétova szívem,
Mért borzol e csókpuha szél?

Engedd el a rúdat, a csónak
Járását ismeri már!
Nem tudsz-e örülni a jónak,
Míg lángol a dél meg a nyár?
Nézd, hogy táncol a vízen
A sok pici percnyi bogár!

Felhőgomolygás

[jegyzet]

Alabástrom felhők körmenetje
Húzódik a kék egen keletre.
Közepettük fátyla ezüst selymén
Átragyog az arany nap, a Szentség.

Ájtatosan, némán úszdogálnak,
Nem is felhők: kincses karavánok.
Legközépen, ringó teveháton,
Királylányt rejt mennyezetes sátor.

Látom is a sátor nyilatán át
Kivillanni habos pici lábát.
Olyan fehér és olyan parányi:
A dromedár letérdel imádni.

Lompos állat, nem is dromedár tán:
Réztarajú háromfejű sárkány.
Veres torka mint a pince tátong,
Most falja be a szép napvilágot.

Ahol elnyúlt, gyöngyös puha páston
Selyemsubás, aranyhajú pásztor
Teregeti bari borzas nyáját.
A karámnál kis angyalok várják.

Kis angyalok, fürtösek és furcsák,
Fitos arcuk egymás fölé fúrják,
S résein a foszló felhőrácsnak
Hempergőzve ki-kikukucskálnak.

Farkasszemet néznek a felhővel,
Mely a hegyen morgolódva jő fel.
Mondanak egy Miatyánkot érte:
Hogy a földet semmi baj ne érje.

Fakereszt

[jegyzet]

Kékre mázolt deszkabódé,
Benne durva feszület,
Adj ma is, mint annyi másszor,
Áhitatot, ihletet.
Kontár ujjak faragdáltak,
De nem kontár áhitat,
Mely az erdőmélybe plántált
És örökre itt maradt.

Őzikék rátarti népe
Hajnalonta erre húz.
Rigó surran, harkály koppan,
Hogyha szól az Angelus.
Reggel-este jő a hangya,
(Fürge kolduló-barát)
És lerakja lábaidnál
Izzadása zálogát.

Üldögélek elmerülve
A csöpp deszkazsámolyon,
Míg a hegyi legelőkről
A kolompszó rámborong.
S a rigóval, a kakukkal
Egyetértve, mint iker,
Dúdolom a dallamocskát,
Mely szívemben csiripel.

Ó ha versbe kottázhatnám
Ezt a szótalan imát,
A térdeplő természetnek
Ős gregóriánumát.
Bár ezt búgná béna szívem
Akkor is, ha meghalok,
Mint a nyíló felhők szélén
Felkönyöklő angyalok.

Mint a fű a szélben

Könnyű felhők fenn az égen,
Mondjátok meg,
Merre volna mehetnékem?

Bárányfelhők, aprószentek,
Mondjátok meg,
Honnan jöttök, hova mentek?

Jődögéltek, mendegéltek.
Mondjátok meg,
Mért, hogy annyit kérdegélek?

Mért nem tudok ülni szépen,
Lengedezni
Szótlanul, mint fű a szélben?

Erre hintál, arra hintál,
Sorsán túlra
Kerekedni nem kalimpál.

Szőkepihés csepp fűszálam,
Ó be szép vagy,
Ó be nagyon bölcsebb nálam!

Rikkant a rigó

[jegyzet]

Csodaszép reggel! Rikkant a rigó.
Érik a dinnye, élni jó!
Érik a dinnye, csorog a méz.
Ki amit szeret, arra néz.

Csűrre a gazda, sarjúra ökre;
Szegény, aki éhes, dinnyére, tökre;
Pántlikás lány után nyalka legény.
Hát, Uramisten, mit szeretek én?

Mindent, amit elnyílt két szemem lát:
A napot, a lombot, a lomha Tiszát,
Kemény munkát és lágy kenyeret.
Mindent, mindent, mindent szeretek.

Egyebet magamnak nincs is mit kérjek:
Csak tiszta lehessen test és lélek,
Legyen kit szeretnem, legyen mit ennem,
És el ne fogyjon a nóta bennem.

Lila virág

[jegyzet]

Fut a kocsi, zörög a kerékagy.
Árokparti lila virág, de szép vagy!
Nem ereszti bokrod szememet,
Pedig azt sem tudom, mi neved.

Lábad alatt unottan tovajár
Lélektelen autó, buta nyáj.
Kelyheid a poreső befolyja
Te csak nézed lilakék mosollyal.

Mosolyogva, lilácska, fehérke,
Te csak nézel a földre, az égre,
Poron át is utánam fehérlesz.
Aki lát is, tudom, hogy szebbé lesz.

Őszelő

[jegyzet]

Rozsdabarna őszi lombok
Hulló pelyhe közt bolyongok
És a hullást hallgatom.
Rozsdabarna bú a fákon,
Barna bánat, őszi mákony
Édessége ajkamon.

Régi módon andalogni:
El-elnézek egy maroknyi
Késve nyíló kankalint.
Zördül lelkem mély avarja,
Hogy az őszi szél fanyarja
Hűvösével megsuhint.

És a zörge rőt avarból
Fölkacsint egy elcsavargó
Elmaradt arany sugár.
S fák közül egy ritka vendég:
El sem könnyezett növendék
Ifjú énem kandikál.

Nézem, nézem nedvesülő
Szemmel, mint egy ágon ülő
Szárnyalibbentő rigót.
Csak a már-már rebbenőnek
Súgom el, hogy őszelőmnek
Ez legelső könnye volt.

Csak eltűnődöl csendesen

Tűzben a vonat, tűzben a mező,
Zengő zsarát hull.
Már nem is tudod, merre az elől,
Merre a hátul.

Már nem is érzed: igent vagy nemet
Dobol a véred.
Már nem is érted: meddig a halál,
Meddig az élet.

Csak azt tudod, hogy már nem is tudod,
Azt, amit régen.
Csak eltűnődöl csendesen
A mindenségen.

Találgatod, hogy merre van
Eleje, vége.
Egy ismeretlen mozifilm
Kiszakadt töredéke.

Kakukmadár

Kakukmadár,
Borongós erdő tékozhangú jósa,
Hagyd abba már!
Mire nekem a számolatlan évek?
Amerre lépek,
Azt mondja minden: Már hullatja selymét
Kis életedben a pünkösdi rózsa!
Azt mondja minden: Elmégy!

És jó ez így.
Már nem csiklandoz kandi kedv a másra.
Zord és irigy
Ifjú-vad arca e lármás jelennek:
Annyit sem enged,
Hogy telhetetlen szárnyait kinyissa
Gondolatod görnyedő óriása.
Jobb, nézz a múltba vissza.

A múlt, a múlt,
Amelybe máig frissen, ifiontan,
Meg nem tanult
Visszamerengni ránctalan szemem még,
Rámbontja kelyhét,
Oly mámorítón és oly tisztelendőn:
Köddé lesz tőle a bizonytalanban
Oly meztelen jövendő.

Olyan fehér
És piros, mint a délesti verőfény.
Ó, mit ígér,
Bár kétszer áldott emberkorra mennél,
Különbet ennél,
E zsoldosarcú, taplószívü század!
E pillanat csodálatos tetőjén
Lelkem megállni lázad.

Egy perc elég,
Míg áldott szívem telijét kiöntöm
Egy dalba még.
Engedjen aztán, ki lelkem fuvallá,
Válnom e dallá,
Bezsongdogálni szívek béna csendjét:
Legyen egy hanggal több öröm a földön,
Egy akkorddal zengőbb a végtelenség.

Megy a hajó a tavon

[jegyzet]

Megy a hajó a tavon.
Bizsereg a Balaton.
Fel-felszusszan álmos habja,
Esti szellő borzolgatja.

Megy a hajó a tavon.
Zümmögését hallgatom.
Selymes-bolyhos dajkaszóval
Ringat, mint egy altatódal.

Megy a hajó a tavon.
Sugárzik a Badacsony.
Feje búbján arany fáklya.
Vagy tán Isten szeme lángja?

Hegyorom és fátyolfű

[jegyzet]

Körülöttem szeszélyes kőtitánok:
Izzó szürkén a Dolomitok állnak.
A Sella óriási orgonája
Fölénekel az ég felé.
Körülzümmög a vadszegfű arája:
Egy igénytelen pici méh.

A gleccserek sugárzó fénymezői
Messziről hívnak: menni, menni, nőni.
A fátyolfű sugalmas erdejében
Úgy zsong az élet, úgy nyüzsög;
Majd szíve szakad igyekezetében,
Úgy zöng egy szerelmes tücsök.

Ó Istenem, ha volna százezernyi
Karom, ezt a szépséget átölelni!
Vagy mint szeráfnak, énekelni hangom,
Bezengni ég-föld közt a tért!
Fejem ringó fűszál tövébe hajtom
S megcsókolok egy pipitért.

Ribiszkegallyak, piszkebokrok

[jegyzet]

Jöjj Ilmikém, e csúnya Pestre
Lomhán leszáll a téli este,
Jöjj, hagyjuk Pert sarát!
(Húgomnak. 1909.)

Jöjj Ilmikém, fülembe zummog
Egy harmincéves nótaszó:
Patakcsörej, akácfalombok
S napfény, a kerepesi dombok
Erdeit megaranyozó.

A kút mellől hatan vigyáztuk,
(Minket az áldott Hetedik),
És hintáztunk és hahotáztunk
S kötényből, zsebből kotorásztunk
Keményre főzött tengerit.

Olyanok voltunk, mint köröttünk
A dús ribiszke gyöngyei:
Fanyar-piros fürtjét ha szedtük
És marokszám magunkba ettük,
Nem győztünk rá csettinteni.

Olyanok lettünk, mint az udvar
Mélyén a kettes hintafa:
A puszta két ág most is ott van,
De kiket szállatott sikongva,
A víg gyereknép, odavan.

Olyanok lettünk, mint a kertben
A vén akácfa lombjai:
Hogy az emlék szellője lebben,
Kezdünk illatos bűvöletben
Egymás felé bólongani.

Ribiszkegallyak, piszkebokrok,
S ti, répa, krumpli és retek,
Kik alattuk megkuporodtok,
Egy furcsa szép nyárvégi csokrot
De kötnék már belőletek!

Kiskert-szagú csokrot csinálnék
Egy áldott régi kép alá,
Mely mint az eltűnt nap után még
Visszasugárzó fényes árnyék,
Ott reszket most lelkünk falán.

Ákácillat legyen e dallam,
Amit ma szívem szűrt neked.
Mézet és meleget sugalljon:
Őszülgető akácfa-gallyon
Lelsz néha forró fürtöket.

Gyanta

[jegyzet]

Se múlt, se jövő, se jelen,
Se harc, se végzet:
A csöppnyi részt sem ismerem,
Hát az egészet!
Már bújhat tőlem a titok,
Nem loholok, nem kutatok,
Csak nézek.

Már elpihen a gondolat
Unalmas érverése.
Kék mámorával átitat
A Végtelen vad-íze.
S úgy gyűlik bennem az áhitat,
Mint a fenyőfa-háncs alatt
A gyanta méze.

Ezen az áldott estelen

Ezen az áldott estelen,
Mikor a hold aranyja
Végigcsókolja nesztelen,
Mint csecsemőt az anyja,
Végigsuhanja csendesen
Az álmodó világot,
Húnyt szemmel én emlékezem:
Édes gondolni rátok,
Sok messzi messzi kedvesem,
Ti szép, komoly barátok.

Cirmos felhőn nyújtózkodik
A bolyhos, álmos égbolt.
Már botladozva bújdosik
A lomb között a kék hold:
Elnyúlok én is. Oly nehéz,
Lebillenős a pillám.
Félálom önt el, mint a méz,
És hintál, mint a hullám.
Kialszik az emlékezés,
Mint ablakon a csillám.

Jó így, anyaszült egyedül!
Így, álmos, így pihenj el.
Pislogass össze gyerekül
A szép anyuska mennyel.
Valami így is egybefon
Én minden édesemmel,
Mi lehet az, találgatom
Bóbiskoló szívemmel, –
Lágy, mint a langyos fuvalom,
És mézes, mint a szender.

Vakáció

[jegyzet]

Otthonomtól messze járok,
Mint a madár, szabadon.
Hegyek vállán napot várok,
Erdők csendjét hallgatom.
Újságlapot fel se bontok,
Nem olvasok levelet:
Kimondom a kontrabontot
Évköznapom, ellened.
Minden gondom elátkozom,
Mókusokkal barátkozom.
Nem parancsol a bíró!
Éljen a vakáció!

Három hétig fittyed hányom,
Bölcsesség és tudomány.
Eprészés a tudományom,
Bölcselőm a csalogány.
Ha a tóra kievezek
Csillaghűvös estelen,
Bizony minden úgynevezett
Okosságom restelem.
Berzenkedő tekintélyem
Rövid úton elintézem:
Ki vet nálam, gyerekek,
Különb cigánykereket?

Ám ha audienciára
Járulnom a Múzsa int,
Vált az arcom egy szavára
Fehéret és rózsaszínt.
Füleimbe furulyáznak
Neveletlen rigmusok,
Rímgolyókkal gurigáznak,
Igen-nagyon pajkosok.
Erre tépnek, arra húznak,
Ihletemnek szárnya duzzad,
Zsebeimet lehúzzák
A megvadult ceruzák.

Elfogyott a toll, a töltő,
Kész az újdon versezet.
Erdőben a cserkész költő
Publikumra szert tehet.
Minden állat idefülel,
Fű, fa csupa áhitat,
Galagonya, fülemüle,
Szamócák és nyúlfiak.
Kellőn koppant rímet rája
Harkály mester pálcikája.
Hangom is majmolja már
Egy bolond Mátyásmadár.

Így élem bíz én világom,
Három hétig úr vagyok.
Mind a jót kimuzsikálom,
Ami szívemben gagyog.
Rosszat is, ha benne serceg,
Rímszellőbe kifújom.
Gyűlnek a mihaszna versek
Ősz fejemre, mint a gyom.
S mire kész a paksaméta,
Már szegény szezón-poéta
Penzióba iszkola:
Kezdődik az iskola.

Cserdülj ostor!

Hull az eső makacson,
Nincs elállhatnékja.
A fölázott ragacson
Ül egy puffadt béka.

A két szeme kocsonya,
A potroha mocskos.
Az unalom démona
Ez a vén varacskos.

Undok szemét rám veti
Szint' elér a nyála.
Azt hiszi, elveheti
A kedvemet mára.

Szeretné, hogy szétvessen
Májkaparó méreg,
Csak azt tudjam, érezzem,
Hogy hiába élek.

De nem addig, béka bá!
Győzöm ám én szusszal,
Engem nem nyomsz víz alá
Hókusszal-pókusszal!

Esőd is ha csordogál,
Kedvem el nem ázik:
Ördög ellen Szent Mihály
Mellettem csatázik.

Ördög ellen Szent Mihály,
Béka ellen bárány:
Versek (borzas bari-nyáj)
Vidám népe vár rám.

Cserdülj ostor, fura rím,
Butus barik őre,
Hátha eső, béka, rém
Eloldalog tőle!

Huszonöt vers

[jegyzet]

Huszonöt vers egy hónap alatt!
Bolond Pegazus, de nekiszaladt!
Sok is lesz tán már, derék csikó,
Az a nagy sietség sose volt jó!

Bizony, hogy pányvára kerítlek én.
Agg szó: ha ballag, úgy szép a legény.
Szapora portéka gyanús eleve:
Olcsó húsnak híg a leve.

- Hányhatod a pányvát, míg engem elér!
Nem született még arra kötél!
Már ha kicsaptál: Legelj, okos állat, –
Ez egyszer én leszek okosabb nálad.

A remete rigó

(Leopardi verse)

A hajdani toronynak homlokáról
Remete rigó, végig a mezőkőn,
Míg él a nap, dalod szállongva zenged,
S a tiszta ének elbolyong a völgyön.
Körül a kikeletnek
Csilláma rezg az ujjongó mezőkön,
S láttára szívem szelíden fölenged.
Hallom: nyájak bégetnek, bőg a csorda,
A többi víg madár a szabad égen
Versengve játszik százfelé kerengve,
Zsenge tavaszuk ünnepének élvén.
Te nézed őket messziről merengve:
Neked nem kell a játék,
Hátat fordítasz társnak és derűnek,
Dalolsz, és tova tűnnek
Melletted évnek s életnek virága.
Ó jaj, de összevágnak
Szokásaink! A mosoly és enyelgés,
A zsenge évszak édes házanépe
S te, szerelem, testvére ifjúságnak,
(Keserű sóhaj elnyűtt napjainkban)
Nem kelletek, nem is tudom miért, sőt
Tőletek menekűlök:
Remeteként megűlök,
Hazámban idegenként.
Igy élem el tavaszát életemnek.

E nap, mely most az éjszakának enged,
Falunkban ünnep régi megszokásból.
A tiszta estben hallom a harangot
S acélcsöveknek távol dörrenését,
Mely házról-házra mennydörgőn barangol.
Ünneplő köntösében
A helynek ifjúsága
Siet ki, s az utcákon szerte széled,
Örül egymásnak s vígadoz szivében.
Csak én járok magamban
A távoli mezőnek e zugában.
Minden gyönyörűséget
Másszorra toltam. Szemeim elbolyongnak
A csilla levegőben
Távol hegyekre és a Napot nézik,
Szelíd nappala fogytán
Mint hull le, s mintha mondaná tűnőben:
A boldog fiatalság elenyészik.

Te magányos madárka, hogyha eljő
Életednek csillagok írta estje,
Nem fog bántani bánat
A multakért, hisz természet gyümölcse
Kis szíved minden vágya.
De én, ha majd az aggkor
Elátkozott küszöbjét
Ki nem kerülhetem már,
Ha szívhez szólni néma lesz szemem már,
Üres a világ, s mit a holnap ígér,
A máinál sötétebb szenvedések:
Vajjon hogy nézem akkor
Ez éveket, szegény magam s magányom!
Haj, eljő majd a bánom,
S vigasztalan bár, egyre visszanézek.

Doromb

[jegyzet]

Kavarják mások a szeleket szárnyon,
Búgó zenéjük csillagokig szálljon:
Én a susogó szénamezőt járom,
Pille a párom.

Hadd fújja más a csatahívó kürtöt,
Tartson a népnek bűnt vallani tükröt:
Én csak a ménták fejebúbját lássam.
Tücsök a társam.

Sirasd te látó, sarkcsillagok hulltát,
Zúgd el a földnek üstökös indultát:
Én a magam kis bíbelőit dallom.
Isten a hallóm.

Isten a halló, s ő az, aki mondja,
Én csak az Isten fura kis dorombja.
Bong a kis ember öröme és búja,
S Ő aki fújja.

Hátha egy éjjel felkönyökölsz rája:
Versre, tücsökre, szellőmuzsikára!
Hátha kihallod, hátha meg is érted:
Ő üzen érted.

Virrasszatok

Süss fel nap!

[jegyzet]

Süss fel nap!
Jöjj fel nap!
A kert alatt egy kis bárány majd megfagy.
Csúnya tavasz, csúzos eső csepereg,
Szegény bari csak botorkál, didereg.
Azt a konok fene felhőt hussogasd el,
Szegény barit melengesd fel, simogasd fel,
Élhessen, bégessen,
Csemegézzen édesen,
Kicsi gyapja gyarapodjon selymesen.

Süss fel nap!
Jöjj fel nap!
Ez a szegény bolond világ majd megfagy.
Háza-tüzét eloltotta ridegen,
Majd megveszi az Úristen hidege.
Elkoppantott, ha mit elért, gyertyát, mécset,
Lehellete csillagokat elemésztett.
Langyos nap, éleszd fel,
Szíve fagyát égesd fel,
Hátha talán ember lehet még egyszer!

Süss fel nap!
Jöjj fel nap!
Az Úristen, ha lenéz ránk, majd megfagy.
Le se nézhet: az eget is elállja
Rosszaságunk fellegező párája.
Maga művét, gyönyörűjét úgy se lelné,
Csak az ember, csak a kontár keze szennyét.
Süss fel nap! Föld és ég:
Te utánad egy éhség.
Mosolyogtasd meg az Isten fölségét!

Rudolf Czinege

[jegyzet]

A Sella és a Marmolata közt,
Ahol a szikla rózsa és ezüst,
(A vért felitta rég a hó s idő)
A hegyoldalban meghúzódik
Egy parányi katonatemető.

Az óriási templom-dolomit
Alján feketén elővillanik
Az ócska vasrács négyszöge.
Egy sírkőről, nehéz osztrák nevek közt,
Egy név szalutál: Rudolf Czinege.

Császárvadász. A büszke régi ezred
Neve leporlott. A csorbult keresztet
Bokrétázza egy pici lobogó.
Három színét megszítta rég a napfény,
Vagy tán a szív, a tövén álmodó.

Nincsen szó arra, ami elfogott.
Cirógattam az ócska szalagot
És sírva mondogattam: Czinege.
S havasi szélként elkapott magával
A süppedt sír tragikus éneke.

Császárvadászok. Mintha látnám:
Böfög a tűz a Col di Lanán,
Felundorult a poklok feneke.
Kaverna mélyén, csukaszürke arccal,
Ül a Becsület: Rudolf Czinege.

Rudolf és Péter, János és Mihály,
És mind-mind, ami bennetek zihál,
Ó Czinegék, ó drága Czinegék!
Ki mondja el a szalmahéjas fészkek
Sótalan, cukortalan életét!

Ki mondja el a füsttelen tanyákat,
A szikkadtmellű, fásult nem-anyákat,
S a szörnyű mánál iszonyúbb jövőt,
A fenekestül felborult világot,
S a nagy kérdést, a rátok meredőt:

Lesz-e vagy nem lesz bukott Magyarország? –
Az ítéletet, Isten-írta sorsát,
Ti mondjátok ki, fáradt Czinegék.
A tar sziklák közt üvölteni hallom
A kétségek hiénaseregét.

Feleljetek, ti nagyszerű halottak!
Meghalni nálunk csodaszépen tudtak
Mindig a hősök, halni másokért:
De élni, élni, élni magatoknak:
Ez az, mit most a végzet-óra kérd.

Az élet és a szétomlás határán
Horkanj meg immár, történelmi bárány,
És mutasd meg, hogy mire vagy erős!
Jámbor Czinegék, tudtok-e tar-ölyvvé,
Kesellyé válni, mint a mesehős?

A mesebeli legkisebb legény,
Ki átbukik a fejetetején
És azzá válik, amivé akar?
Mindenné kell ma válnod egymagadnak,
Czinege Rudolf, utolsó magyar!

Egyetlen magyar a kereszt alatt,
Mozdulj, felelj hát, felszólítalak,
Kényszerítelek: van-e még remény?
Van-e még benned sír-szétrúgni élet?
Vagy jól pihensz a német kő tövén?

Mély csend. Czinege Rudolf nem beszél.
A Selláról lejött az esti szél,
Ismeretlen dallamot suttogott.
Hogy visszanéztem: a szélben, a síron,
A lobogócska lobogott.

Az Isten fiatal

[jegyzet]

Angyalt, ördögöt látok verekedni,
Szodoma kénköveit kerekedni,
Ég-föld omlani készül,
És mégis, nem tudok megfélemedni!

Dús gyümölcs érik szélcsavarta ágon.
Kalapom szélét a szememre vágom:
Még elvégzi magáét
Ötvenesztendős jó fiatalságom!

Te is anyácskám, ráncos Magyarország,
De kinövöd még mái magad torzát!
Érzem, érzem, újul már
Ezeresztendős szép fiatal orcád!

Az Isten fiatal, senki se féljen!
Nyissuk az égre szívünk szenvedéllyel:
Isten-kézben a villám,
Nem téveszt össze feketét fehérrel!

A Duna forrásához

[jegyzet]

Feketeerdő, 1939 július.

Kék víztükör, merengő lomb tövébén,
Hercegi kastély lépcsői alatt,
Kit úgy őriznek, mint becses, tünékeny
Ital cseppjeit, e márványfalak,
A négy-víz-parton hallgatók nevében
Ne bánd, ha szómmal háborítalak
És megkérdezlek: mindig így merengsz-e?
S hogy tud befogni ez a szűk medence?

Vagy nem te láttad ostoros Etelnek
Tömlő-flottáját Kelenhegy alatt?
És fejedelmi partjain Csepelnek
Árpád pajzsán a turulmadarat?
Nem a te pannon vizeden vedeltek
Mozlim kupák és német poharak?
Délről Nyugatnak, Északról Keletnek
Minden prédálók nem rád fenekednek?

Hol annyi szózat össze-visszazsongott,
Kinek partján már népfaj annyi járt,
Ki láttál husszitát és níbelungot,
Balkán latint, szerecsen franciát,
Zsidót, böszörményt, kutyafejű mongolt, –
Hogyan is érthetnéd mindannyiját!
De hát mikor megtérsz a honi síkra,
S rád köszönt némán a dévényi szikla?

Hiszen te-fontad István béke-nászát
S a körmös sast kedvtelve ringatád,
Kajánul nézted császárok futását,
Nyelvén a zászlós gályák fúrt hadát.
Tükrödre futták a pozsonyi bástyák
A koronázó tömjén illatát.
Ki annyi földet, annyi kort bejártál,
Mit érezhetsz most a magyar határnál?

Mikor a magas hegyek elköszönnek,
És Mátyás Bécsé már nem stáció
S nem az Pozsony, hol nincs diéta-ünnep
És nincsen többé koronáció,
A fűzes tájon, mely nem az örömnek,
De fájdalomnak és dacnak való:
Amikor Pozsony partjai elűznek,
Van-e szavad a komáromi Szűznek?

Ki szembe kacag a nyugati szélnek
És aki bánt, annak fügét mutat,
Ám ha kik jó szót és fedelet kérnek,
Elébük tárja az érckapukat.
Leglángja lisztjét szegheti kenyérnek
Akit ő egyszer sógorúl fogad.
Hová innét a sorsként vagy kelendő,
Mit üzen oda a Fekete Erdő?

Mikor a fenyvek útadból kitérnek
S magadba vetted emberillatát
A véren hízott búza tengerének,
Hallod-e, mit mond Buda és Mohács
Nándornak és a Kenyérmezejének,
Mind akikért Hunyadi állt csatát,
Ott, ahol utad a Sors állja el tán,
S tengerré omlat odatúl a deltán.

Elmondod-é, és meghallják-e hangod?
És megértik a sors küldötte hírt?
A szót, mit ama Szentkirály kimondott
S amit az Isten habjaidra írt,
Mikor hét ország mesgyéin elöntött
S mint egy közös nagy Kárpát-völgyi sírt
Avagy bölcsőjét új embercsaládnak,
Ringatni átadott Hungáriádnak.

Fogfájós rímek

Egy bamba fog.
Sajog.
- Ej, vannak ennél súlyosabb bajok!

De fáj!
Ne kiabálj,
Egy pici dagért ekkora dagály!

Mégsem arány:
Parány
Kínért nyafogni, mint egy kisleány!

Hát mit teszek majd százéves koromban,
Mikor a vénség ravaszdi, goromba
Vésője vájkál minden kis tagomba!
Miképpen fogadom, ha
Békés, meleg lakomba
Bezúg a bamba bomba,
Égetni romba,
Mindent, amit
Szentnek tanít
Tudás, becsület és a hit,
S ami, amíg
Mozogtak ifjú izmaid,
Ha untad itt
Az élet bárgyúságait,
Az Isten országába vitt!

Ne hidd,
Hogy mert egy kis fog a velődbe szaggat,
Megérted már a legrosszabbat,
S az éjszakáid most a leghosszabbak!
Ó, lesz az még ebebbül is,
Fájsz még feketébb sebbül is!

Végy hát morált most ebbül is:
Ha fáj fogad, szíveld meg
A bölcs, a régi elvet,
S tartsd szépen rajt a nyelved.
Csak meg ne add elméd derűjét:
Csörgesd a rímek csörgetyűjét,
És mondogasd makacs szeszéllyel:
Ha jő: a más, a csúnya széllel,
Ember maradsz és szembe nézel.

Mentsd meg lelkedet!

„Mi egysége Krisztusnak Béliállal?
És miképp egyezik meg Isten temploma a bálványokkal?”

A Korinthusiakhoz írt II. levél 6,16.

[jegyzet]

Vágd el a kötelet,
Ha másként nem lehet!
Taszítsd a csónakot,
Siess, nem tudhatod,
Még meddig engedik
A kannibálok szennyes karmai!
Ott, ott, a szűz magány
Klastromi csónakán,
A tiszta tengeren
Lelked szeplőtelen
Szellők melengetik,
S a mélységet hallod morajlani.

Siess, ne bánd a partot!
Hisz ami visszatartott,
Amit elhagyni fájnál,
A tiszta régi táj már:
A szentséges, harangos
Templomi tájék, nincs sehol.
Szerelmes csarnokod ma,
Mint kikötői kocsma
Ivója, bamba, részeg,
Bicskázó tengerészek
Rekedt zajától hangos,
S a Szentség benne sírva haldokol.

Közöttünk dúlva jár
Egy aljas új ragály.
Ó, látni, hallani
Hitványan hullani
A legjobbak sorát!
Orcájukon fekély, setét!
Mint őserdőn tenyész
Alattomos penész
És hősi koronás
Szálfákat elgyaláz,
Erükbe lopva át
Egy nemtelen törzs vérkeringetét.

Úgy, úgy, sirasd el őket,
Aztán –az evezőket!
Hajód míg mélyre rántod,
Mondj el egy Miatyánkot
Szegényekért, de aztán:
Előre, mentsd meg lelkedet!
Ha szálmagad maradnál,
Téged a mély ragad már,
Hív a temérdek tenger:
Jőjj, jőjj, maradjon ember
Legalább egy, de szabadon, de tisztán,
Kiben az Istenség lakást vehet.

Eső, eső, eső

[jegyzet]

Eső, eső, eső,
Vígasztalan és végtelen.
Elömlő ólom odafönn,
Elömlő posvány idelenn.

Eső, eső, eső.
Mi lehet odafönn?
Csak egy van ilyen el nem fáradó:
Fosztott anyák szemén a könny.

Eső, eső, eső,
Te tán az Isten könnye vagy:
Kicsalt a szívekből felborzadó
Sarkéji fagy.

Eső, eső, eső.
Talán a türelem
Végtére odafönn is elfogyott,
És most már nem lesz másként sohasem!

Állj meg, fölemelt kéz

[jegyzet]

I.

Kemény és karcos légy ma, ének,
Légy szikladarab,
Hogy odahajíthassalak
Vérszennyes küllői közé
A század undok páncélszekerének.

Porszemnyi vagy, útját elállnom,
Tudom, eltemet,
Mégis, szikrázó lelkemet,
- Hátha megzökken rajt a szörny! –
Kovamelledbe belekalapálom.

Tücsökciripp, orgonabongás
Hiába sajog:
Elhalnak imák és sóhajok,
Amíg a gépszíj nyöszörög,
És fojt a horgas keselyűvisongás.

Keményedjél és keseredjél,
Dal, csepp lövedék,
S ha elmorzsol a lánckerék,
Ha rádtipornak milliók:
Tiportasd el magad az Egyért.

Amaz Egyért, amely a minden,
És nélküle nincs
Csak vér és vakság és bilincs,
És neve: lélek, –neve: én, –
A neve: testvér, –és a neve: Isten.

II.

Állj meg, fölemelt kéz, feleúton, állj még!
Karcoló kavicsom, keserű dal, várj még!

Mint a regés pártus a halálos nyílra,
Mielőtt ellőtte, a nevét ráírta,

Hadd tudja ütője nevét a haló még:
Valamit a kőbe én is belerónék.

Üzenetet annak, utolsó igémül,
Ki a siket börtön páncéla mögén ül.

Hisz ember ül ott is, szív a cudar gépnek,
Ember, kit félelmek, habozások tépnek,

Kiért gyerek, asszony, üreg szüle retteg,
Akiért a Krisztus hordta a keresztet.

Ember, felebarát, aki ott benn rothad,
Bendőjében ama gyilkos Behemótnak,

S igazítja lelke örök jussa árán,
Nem állati hóhér: áldozati bárány.

Ember, ki ha bánt is, ha veszteni jár rád,
Ha kész is a kezén ellened a gránát;

Rívó szeme mélyén olvasod a jelet:
Nem követ vár tőled: kenyeret, kenyeret!

Követ hiszen úgyis hiába ragadtál:
Nem mondhat az ének egyebet magadnál.

Sebeket nem ütni, orvoslani lettél.
Hajítsd el a követ, kenyérnek születtél!

Hajítsd el a fegyvert, állj ki szabad mellel,
Nézz szembe a Szörnnyel: Őneki is kellel.

Mosolyogj fel bátran a Gép emberéhez:
Kenyerem van, testvér, egyen aki éhes!

Ha úgy kell, ha úgy jó, ám vonagolj által
Élő tetememen Sátán-boronáddal,

Csak ezt az utolsó szívembeli hangot,
Mit az acélküllők közül kisugallok,

Titokzatos nevét ama Egyetlennek,
Ki után a lélek sorvadozik benned,

Sóhajtsuk el együtt, hátha ma sem késő,
Aztán, –jőjjön amit rendel az Intéző!

Szegedi óda

[jegyzet]

Látlak már messziről integetni újra
Fogadalmi Templom két felnyújtott ujja,
Szentegyház a homokon.
Szeged, híres város, nekem édes város,
Tápéval, tanyával, éggel is határos,
Köszöntelek, otthonom!

A füstös, az álmos izzadó vonaton,
Csak az én hunyorgó parázs gondolatom
Viaskodik egyedül.
Kétértelmű ködben, kétarcú estében,
Hol kicsapó szikra, hol meg elestében
Szálló füstként visszahűl.

Szellőcske reménység röppentgeti szárnyán:
Szellőcske reményem, leskelvén, cibálván
A kegyetlen kárpitot,
Melynek odatúlján az a magyar Másnap,
Mit lihegő szívvel ifjú daliásnak,
Óriásnak áhítok.

Most akarom annak, most annak alítom.
Most vagyunk, most vagyunk a lebegő-hídon,
Most az egyszer, tán merünk!...
Sose volt még bennünk ennyi fiatalság,
Ennyi magaérző, akaró magyarság:
Tán az Isten is velünk!

Ama titokzatos, ama válogatós
Nagyon erős Isten, ki nem marad adós
Az istenes népeknek.
De ki magával nincs, az a nép nincs vele:
Pozsgás-piros Isten, egyedül Istene
Lábon álló épeknek.

Lábon, mint a vetés, amiből kenyér lesz,
Lábon, egymás mellett, gyökér a gyökérhez,
Mint szép fák a tölgyesen.
Lábon, egymás mellett, ölelő egyszinten,
Mint az áldott Alföld: gőgös hegye nincsen,
Alázatos völgye sem.

Hátha minálunk is a gyom, a tömérdek
Ártó butaság és kancsalszem önérdek
Pusztulna már pokolba,
S a szép mag, a dús szem kelne ki délszínre,
Kinek üszögös ma szép legjava színe,
Betaposva, romolva.

Jött ideje immár a nagy fordításnak,
Csak ember akadjon ekésnek, kapásnak,
(Áldott szép fekete föld!)
Csak a rossz helyébe jőjjön a jó váltás,
Lesz még Átokházán duplaszemű áldás,
Kit a magunk napja költ.

Süss fel nap, jőjj fel nap, pusztai zarándok,
Melegítsen össze napkeleti lángod
Csírabontó melege!
Tőled eloszol tán az a nehéz árnyék,
Mit vet az Alföldre a nyugati szárnyék
Feketéllő fellege.

Jőjj fel, –ama lángnak sosetűnő mása,
Mely most oly ígérő tűzzel koronázza
A dómcsúcsi keresztet,
Azt a szép, egyenes, szívünkbeli párost!
Uram, ezt a földet, Uram, ezt a várost,
Ezt a napot szeresd meg!

Szentkirály szólongatása

[jegyzet]

Eljöttünk, eljöttünk
Szent István szolgái,
Kézen hozván szívünket.
Udvarlunk országul
Szent István szolgái
Istápunknak, szentünknek.

Dicsőséged miközöttünk
Kilenc százados,
Mégis néped körülötted
Sírván darvadoz.
Lerongyollott örökséged,
Héja, holló beletépett,
Sajog, hervadoz.
Régi javunk idézgetjük,
Régi urunk keltegetjük,
Jőjj el, vigasztalj!
Emberíts meg élő karddal,
Élőbb malaszttal.

"Népemnek sírását
Hallom én hívását,
Fejérvári rög alul.
Idő kemény kezét,
Napjai nehezét
Síromba is, régi pásztor,
Érzem ostorul.
Fiaim, halljátok
Virrasztó királytok,
Régi szava szívetekben
Légyen örök-új.

Gázoltatok sokszor sajgó sírom hantján,
Idegen istennek térdeteket hajtván,
Napnyugatnak, keletnek.
Hitefogyott népem, ellenemre járván
Hányszor felemelted a ledöntött bálványt,
Mint a pogány, eretnek.
Bűnbánatos mellet háromszor verjenek,
Mind akik magyarok, mind akik engemet
Hívnak, szeretnek.

Nem szólok én szókkal,
Széllé szállandókkal
Magyarjaim tinéktek.
Kardemelő karom,
Keresztelő karom
Temetetlen hagyom rátok:
Megtiszteljétek!
Őrizzétek épen
Testamentumképpen,
Törvénytevő akaratom
Abból értsétek".

Édesapánk, elfeledtünk magagyilkos ésszel:
Meg is verjük a mellűnket pironkodva hétszer.
Mind a hazát mossa végig vezekelő bánat,
Úgy kiáltunk, újhodottan, te utánad.

Édesapánk, országunkat tenyeredre tesszük,
Országosan Isten előtt esküsszük az esküt:
Aki nekünk törvényt tettél ezer esztendőre:
Megfogadjuk, meg is álljuk ezer esztendőre.

Izaiás próféta éneke

(Iz. 5.)

Énekelem szerelmesemnek
Szerelmesem szőlő-dalát.

Szőlője volt szerelmesemnek
Magas kövér hegyen.

Körülárkolta, köveit kiszedte,
Nemes vesszőt plántált beléje,
Tornyot emelt a közepére,
Szirtjébe sajtót vágatott,
És várta, hogy szőlőt teremjen,
S ő vadszőlőt hozott.

Noshát, kik Jeruzsálemet lakjátok,
Nos hát, Judának férfinépe,
Tegyetek igazságot
Közöttem és szőlőm között!

Szőlőmnek még mit kellett volna tennem,
Amit érette meg nem cselekedtem?
Miért vártam, hogy jó szőlőt teremjen,
Holott ő vadszőlőt hozott!

Megmondom hát, szőlőmmel mit cselekszem.
Kerítését elbontom: hadd rabolják!
Falát lerontom: hadd tiporják!
És parlaggá teszem.
Meg nem metszik, meg nem kapálják,
Tövis, bozót veri fel őt.
És parancsolok a felhőknek:
Ne hullassanak rá esőt!

Bizonyhogy Izraelnek háza
A Seregek Urának szőleje,
Júdának férfinépe
Ő kedvvel plántált szőlővesszeje.
Azt vártam, hogy majd igazat cselekszik,
És íme: ő gonosz! –
Hogy igazsággal ítél,
És íme: jajt okoz!

Jaj nektek, akik házat házra raktok,
Szántóföldet szántóföldhöz ragaszttok,
Hogy még csak hely sem marad másnak,
Hogy egész földön egyedül lakoztok!

Hallom! – úgymond a Seregek Ura –
Bizonyhogy rommá lészen mind a sok ház,
A szép paloták mind lakatlanokká!
Mert tíz hold szőlő hoz majd egy csebernyit,
És harminc véka magból három vékácska tellik.

Jaj nektek, akik kora reggel immár
Ital után eredtek,
Napestig iszogattok
És bortól részegedtek!
Citera, hárfa, dob és fuvola,
És bőségesen ömlik lakomátok bora,
De nem nézitek az Űr tetteit,
Meg nem látjátok keze műveit!

Azért fogságra mégyen,
Mivelhogy nincsen tudománya, népem.
Előkelői elpusztulnak éhhel
És sokasága szomján vész el.

Azért az alvilág torkát kitárja,
Elnyílik végtelenre szája,
És oda száll le Sion ékessége,
Sokasága, minden gyönyörűsége.

Akkor az ember főidre görnyed,
Az előkelők összetörnek,
És lesütik szemüket a kevélyek.

A Seregek Ura pedig
Az ítéletkor felemelkedik,
És a szent Isten igazságban
Szentségeskedik.

A bárány, ahol akar, ott legel,
S a dúsak elhagyott mezőit
Idegen éli fel.

Jaj nektek, kik hazugság kötelén
Hurcoljátok fejetekre a vétket,
A bűnt, akár a szekérköteléket!

Kik mondjátok: Nosza, siessen,
Jöjjön, amit tenni akar, sebessen,
Hadd lássuk immár!
Közeledjék, jőjjön hamar,
Amit Izrael Szentje akar,
Hadd tudjuk immár!

Jaj, akik jónak mondjátok a rosszat,
Jaj nektek, kik a jót gonosznak!
Kik sötétségnek a világosságot,
Sötétet világosnak mondanátok!
Jaj, kik keserűvé az édeset,
S a keserűt édessé teszitek!

Jaj nektek,
Kik magatokat bölcsnek hiszitek,
Ti magatok-szemében-eszesek!

Jaj nektek,
Kik hősök vagytok a bor-vedelésben
És vitézek az italkeverésben!

Kik vesztegetést vesztek a gonosztól,
S elveszitek igazát az igaztól!

Azért – akár a tűz nyelvén a polyva,
Mikor a forró láng magába falja:
Az ő gyökerük is hamuba hamvad,
Virágukat porzó szél elsodorja.

Mert a Seregek Urának törvényét elhajították,
Izrael Szentjének igéjét megkáromlották.

Ezért gerjedt fel népe ellen az Űr haragja,
Ezért hogy kezét kinyujtotta és megsujtotta,
Úgy hogy a hegyek rengenek,
És az utcákon szanaszét hevernek
Szemétként a holttetemek.

De mindettől még el nem múlt haragja:
Sújtó kezét még fölemelve tartja.

Zászlót emel a távol nemzeteknek,
Föld széléről süvölti össze őket,
És íme mind elősietnek!

Nincs közte fáradt, ingatag,
Egy sem beteg, nem álmatag.
Derekuk öve meg nem oldik,
Sarújok szíjja nem szakad.

Nyílai élesek és minden íve
Keményen kifeszítve.
Lovai körme kovakő-kemény,
És mint a tomboló vihar:
A kerekek harcszekerén.

Bömbőlő hangja: akár az oroszlán.
Bömböl, mint a kölyök-oroszlán,
Prédát ragad üvöltve,
És viszi már, s nincs ki elvegye tőle.

Megmordul aznap Izrael felett,
Amint üvöltenek a tengerek.
A főidre nézünk:
És íme arcán iszonyú sötét,
És sötétbe borul az ég!

Virrasszatok!

[jegyzet]

A Szegedi Fiataloknak

Fiatalok,
Kikkel a tea józan illatában,
A tiszta munka testvér mámorában
Most összehajolok,
Mint bor fölött és honfibú alatt
Másszori magyarok!

Barátaim,
Setét az égbolt, jégmorcos tetőjén
Még vendégképp sem villan a verőfény.
Ily nap ki járna kinn!
A kutya-macska is ina összebú
Szélvédte vackain.

Hát hogyne mink,
Kikben a szépség boldog némasága
És az igazság zendülő vágya
Közös ritmusra ring,
S kiknek egy tűzből lobbannak elő
Virrasztó lángjaink.

Virrasszatok!
Ha barlang lesz is és ha katakomba
A fészek, ahol megbújtok szorongva,
S a cirkusz-állatok
Bőgése rontja is ma semmivé
Szép álmatok.

Az álmokat,
Miket megélni boldog rendeléstek
S miket –bár vétót mondjon rá a végzet,
És vért a szolgahad –
Akinek Isten megnyilatkozott,
Míg él, meg nem tagad.

Elmondanám
Hisz a féltéstől a szívem kicsordul:
Ne féljetek a lélekhagyta kortul,
Amelynek piacán
A bölcset túlrikoltja a vasas
Bárgyú pretórián.

Elmondanám,
Érzem a kort, melynek bírái lesztek,
Látom, látom az újszülött keresztet
Egy templom homlokán
Felfényleni az elzörömbölő
Szennyes vihar után.

Egy templomén,
Melyben ti lesztek a pillér, az oszlop,
Kik nem görnyedtek és nem ingadoztok
Bálványok küszöbén.
Már hallom a búcsúsok énekét! –
De még sem mondom én.

Hallgatni jobb.
Hiszen akármi szépet mondanék is,
Tudjátok, mondatlan maradna mégis
A fő, a legnagyobb,
A szent, ami most összevillanó
Szemünkön felragyog.

Jó testvéri szóval

A szívemet jártatom

[jegyzet]

Városról városra
Madárként szálldosva
A szívemet jártatom.
Nyájas völgyek, ormok
Szeme közé kormot
Fú fekete vonatom.

Gyakorta de vágynék
- Ellibegő árnyék –
Megállani valahol,
Ám már a tűnékeny
Gép messze vidéken
Kacarász és zakatol.

Itt is, ott is mécses,
Csöpp emberi fészek
Meleg szeme hunyorog.
Szuszogó gyerekek,
Gyökerek, gyökerek,
Békességes otthonok!

Volt nekem is egykor!
Gyönyörű gyerekkor!
Ó anyaszem mosolya!
Volt nekem is, kettő!
Ó drága Gödöllő!
Ó szép Kegyes Iskola!

Az egyik lebontva,
Másika számomra
Temetővé változott.
Oda már –madárka
Letörött faágra –
Csak sírni ha szálldosok.

Görögj hát karikám,
Fekete paripám,
Hegyen, völgyön, temetőn,
Ostoros négy szelek,
Érzelek, érzelek,
Bokám-bizseregtetőn.

Minek tétovázzunk.
Maradandó házunk
Úgy sincsen a nap alatt.
Mért volna kímélned:
Elvillan az élet,
Ha botorkál, ha szalad.

Szakadt gyökereid
Síró csöpp ereit
Szárogasd fel vigyázva
S széjjelteregetve
Tájakba, szívekbe
Küldd el őket világba.

Teljenek, éljenek,
Lelkekhez férjenek,
Emberekhez, egyenként.
Szívvel ha felfogod,
Így lehet otthonod
Mind az egész mindenség.

Mit láttam!

[jegyzet]

Mit láttam! Mit láttam!

Kisfiút rózsaszín ruhában
Szaladni egy autó nyomában.

Az autó piros volt, robogott,
A gyerek pici volt, kacagott,
Lihegett az autó nyomában,
Nevető rózsaszín ruhában.

Mit láttam! Mit láttam!

Nénike könyökölt magában
Félhajas ablaka zugában.
Nézte a loholó gyereket,
Nézte, nézte, és nem nevetett.
Valamit mormolt magában,
Tafota fekete ruhában.

Mit láttam! Mit láttam!

Elkésett hold

[jegyzet]

Ragyog a nyári reggel.
Ezüst harmatszemekkel
Virágzik a haraszt.
Kék-arany égnek aljám
Elkésetten a halvány
Halottas hold virraszt.

Úgy bújik, oly parányi!
Még a szemét se látni:
Lehunyta szégyene.
Mint egy kinézett vendég,
Ki, hogy időzni mer még,
Elnézést esdene.

Mint egy kivénült herceg,
Kit várából kivertek
Ifjabb hatalmasok,
S most érzi tehetetlen,
Hogy visszajöhetetlen
A szép kor elsuhog.

Mint egy nagyságos eszme,
Amely, varázsa veszve,
Nem rombol, nem terem,
Már nem vérszínű zászló.
Csak kékesen parázsló
Szelíd történelem.

Oly némán foszladozgat,
Mint egy hamvába roskadt
Szerelmes szenvedély.
Már megmozdulni sem mer:
Mint egy százéves ember,
Csak ül és üldögél.

Hold, hold, öreg barátom,
Ej, légy legény a gáton,
Ne hagyd el így magad!
Hol lesz ma még e jöttment
Világ, mely most elömleng
Körötted s kitagad!

A kamaszfényű hajnal,
A zsibvásári zajjal
Rikongó nappalok,
S a festett arcú vénlány,
Az alkonyat, oly mélán
Hiába andalog.

Akármi fennre héjáz:
Az est, a zordon íjász,
Vesszője már suhog,
S a nap máglyája üszkén
Feléd bókolva, büszkén
Kelnek a csillagok.

A hű testőri gárda,
És koszorúba állva
Kísér a trónra fel,
És ég-föld összecsengve
Egy hűvös, tiszta csendbe
Megváltást ünnepel.

Csak néz reám az árva,
És arca mint a lárva,
Már nem is szenvedő,
Amíg elömli végkép
Hideg halotti képét
A szürke szemfedő.

Gazdag ember éneke

Fölé ne hajolj a csermelynek,
Ne szorítsd füled a földre!
Hazudik a levelek zöldje:
A gyökereken kukacok csemcsegnek.
A gyöngyvirág kelyhén látatlan
Szürönközik illatos méreg;
Lábad alatt vékony a kéreg.
És odalenn dohog a lángkatlan.

Bolond, aki bízik emberben:
Öklömnyi korára gonosz már.
Jótét fejébe rossz vár,
Ha kézzel simogat, szemmel ver.
Csupa édes szó, csupa mézesmáz,
Hogy a szíved ölelni lágyul,
De háta megett töltöz az ágyú,
S feszül fazekában a mérges gáz,

– Ám lesse be lépteim ellenség,
Nekem édes akkor is útam,
Nem csorbúl kedvem a rúton,
És szivem a jóban el nem fér.
Minden titok és minden szép,
Még ő is, szembe ha várom,
A Küldött Szolga: halálom.
Az enyém, az enyém a mindenség!

Oh, ismerem én is az emberkét,
S maga-kínja szívbeli rosszát,
Tudom én, hogy jómra gonoszt ád,
S ha a vérem jó neki, szíven tép.
Mosolyogva kitárom a mellem: tépj!
Akinek mije bőviben, azt ad:
Szegénynek a gazdag!
Segíts Uram Isten, hadd teljék!

Szikrazápor

[jegyzet]

Fehér a hold és vágtat a vonat,
A szikra pattog.
Zajgó kerekek és sajgó szívem
Vadul versengve kattog.
Egy sírhalom és egy világ
Múlt el mögöttem:
Tegnap még fogtam egy kezet,
És ma temettem.

A szikrazápor vissza-visszahúz
A temetőre.
De zúg a gép, de menni, menni kell,
De törtetünk előre.
Bújhat a hold, a füst eláll,
De bárhogy essék,
Te mégy! te mégy, előre: hív
A kötelesség.

Ő már megérkezett. Virrasztani
Nincsen miért őt.
De kattognak kerekek és szívek:
Várnak az élők!
Nézd mennyi kéz eseng feléd:
Húznak, cibálnak,
Neki az éjnek és az új
Sírok sokának.

Ó, hányszor kell még drága sírokon
Hangtalan rínod!
Ó még hányszor kiújul véresen
Búcsúzni kínod!
Nem a tiéd az életed,
Nem a halálod.
Csak verjen a szikra, csak hajtson a hold,
Amíg a boldog Stációt
Meg nem találod.

Embernek lenni

Bosszúsan, mint a bibliában
A morgó Isten-embere,
Húzódom e bokor tövébe,
És keserű daccal tele.
És fájdalommal, hisz a lelkem
Még most is érettük remeg:
Én jót akartam, én jót akartam,
Miért hogy mégsem értenek!

Szellőcske surran át. Fölöttem
Az orgonafa lombjai
Bizalmasan egymáshoz bújva
Kezdenek összezsongani.
Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
Olyan meghitten fogja át.
Lehet-e, hogy levél ne értse
A szomszédos levél szavát?

Por az úton. A legelőről
Megtérőben a birkanyáj:
Összetorló gyapjas fejekből
Kondorodó tengerdagály.
A szél egyhangú bégetésnek
Foszlányait hozza felém.
Ha báránynak születtem volna,
Bizonyhogy én is érteném!

A ház előtt a gyér homokban
Sikongatnak a gyerekek,
Kavicskáznak és hempergőznek,
Hányják a cigánykereket.
Kettőn közülük csipkegallér,
Mezítláboska két gyerek,
De egy almának négy gerezdje
Nem lehet náluk ikerebb.

Olyan irígyen nézem őket:
Hogy értik egymást mindezek!
Ó én is, én is, minden embert,
Csak engem ők nem értenek.
Az egyiknek csak a tanár úr,
A másiknak író vagyok,
Ez csak a férfit érzi bennem,
A negyedik csak a papot.

Durva szemünk hát csak a felszínt,
A tarka köntöst látja meg?
Az emberösztön meg nem érzi
Azt ami ember, ami egy?
A buta bari bölcsebb nálunk,
És emberebb a kisgyerek.
Embernek lenni emberek közt
Mi nem tudunk csak, emberek?

Az átokházi őzikék*

[jegyzet]

* Átokháza (valamikor Áldokháza) mint egy jeles magyar író mondja „valóban átok háza, legmostohább foltja a tanyavilágnak, átok, betegség, nyomorúság fészke!”

Átokházától egy órára volt.

Egy nyugodalmas nyárelői esten
A Rózsa Sándor híres erdején
Cserkészeimmel békén szekereztem,
Mikor az út szamócás szélire
Lassan kisétált három őzike.

Átokházától egy órára volt.

Megálltak s néztek engem a fiúkkal,
Ártatlanúl és bizodalmasan,
Nagy szemekkel, végtelen szomorúkkal.
Csak álltak, néztek, mozdulatlanúl,
Míg a szekér szép lassan elvonúl.

Átokházától egy órára volt.

Mit néztek rajtunk? Tán szemünkbe látták
Testvéreik, a kis tanyaiak
Iszonyú képét? Vagy könnyünk elálltát
Lesték, mely folyt, azóta egyre folyt?

Átokházától egy órára volt.

Fonnyadó búzavirág

Fürjes, pipacsos dűlőn járok.
Kereszt tövében búzavirágok,
Búzavirágok fáradt, fonnyadt
Levelei szomorúan haldokolnak.

Ki lehet a jámbor, aki odatűzte?
Áhítatának piros-e még üszke?
Vagy olyan halódó kéken világol,
Mint e szegény kis búzavirágok?

Szívtelenül tán elhagyta szegénykét
Bíbor öröm és rózsa reménység.
Vígaszul, világul nem maradt mása:
A mécses imádság kék lobogása?

Jézus, ki hordtad hóhér kereszted,
S hozzánkig húzott hármas elested,
Úgy-e, te érted, hogy a szíve tiszta,
Bár olaja gyér és kanóca pisla.

Úgy-e, te értesz, hallasz a fáról,
Magadénak ismersz szívünk szaváról,
És aki halódik tövében fádnak,
Befogod szemét a búzavirágnak.

Négy fiú a tóparton

[jegyzet]

Három fiú, a negyedik az atyjuk,
Dobog és döng a partfövény alattuk.
Napitta bőr, napszítta kis trikó:
Négy kiszabadult fekete csikó.

Birkózzunk! Máris mind egymásnak esnek,
Gomolyognak az izmos barna testek.
Egy-egy inas lábszár az ég felé.
Ki mondja meg, hogy melyik melyiké?

Hurrá, a vízbe! Pallódeszka reccsen.
Egymás nyakába! Műugrási verseny.
Prüszkölő arcok és csapzott hajak.
Ki nyomja víz alá a másikat?!

A csöpp halak közt rémült riadó van:
Négy pajzán pisztráng ficánkol a tóban!
Fiúk, halásszunk, az ám jó dolog!
Egy gombostűt! Már kész is a horog.

Lesvén rándultát pálca zsinegének,
Megülnek mozdulatlan, mint a vének.
Komoly halászok, nincs egy locska hang,
Míg delet kondít egy távol harang.

A hátizsákban sok jó falat fér el:
Fehér szalonna fekete kenyérrel,
Hozzá a csemegék legjobbika:
Fejenként három szép zöld paprika.

Fűzfa tövében vígan eddegélnek.
De el nem állnak a tarka beszédek.
Egy-egy szép szóra egy-egy jó falat.
Négy pár szemből az élet kacag.

Az élet íze, a legédesebb kor.
Ó, így kacagott belőlem is egykor,
A komoly út aranyos elején.
Lesz-e belőlük, ami lettem én?

Ha elfogy egyszer az arany verőfény,
S nagyobb erő kell az izomerőnél,
Ha ötven felé siklik a hajó:
Futja-e majd a könnyű tréfaszó?

Ha megmozdul belülről a setétség,
Lesz-e szívük, hogy igéit elértsék?
Lesz-e erejük ott, hol egyremegy
Világatléta vagy szopós gyerek?

Megettek. Egymást átölelve ülnek.
Az apa egy hallgató nótát zümmög.
S mint akinek a lelke messze van,
Maguk elé merednek szótalan.

Apja fia

[jegyzet]

Kicsi hajó, tele van a fedélzet.
Enyelegnek, iszogatnak, zenélnek.
Táncolnak is, vasárnapi vidám nép.
Szinte bizony énmagam is beállnék.

Nézelődni mégis jobban szeretek.
Megpillantok egy öklömnyi gyereket.
Apja-anyja ünneplőben üldögél,
Apja karján pislogat a kis kövér.

Hurkalábú flegmatikus angyalka.
Nekidülledt halszeme is kancsalka.
Arca gömböc, sonka-rózsás a bőre:
Kinézem a jövő hentest belőle.

Apja fia, igaz mása kicsiben,
Aki itt ül asszonyostul, szélesen,
Mosolyogva, mint egy szelíd Behemót,
S órák óta ki nem ejt egy árva szót.

A kis hentes erős karján a nagynak
Piskótáján álmosokat harapgat.
Félóránkint a korláton kihajol
S elmotyogja örvendezve: Ni, hajó!

A nagy ember gyönyörködve mosolyog:
Tetszik neki, hogy a gyerek oly okos.
Az asszonnyal összekacsint suttyomban
S a kicsire egy nagy csókot rácuppant.

Az ő fia, az esze is reá vall!
...Ez is így fog asszonyával, fiával
Kirándulni Visegrádra pünkösdkor,
Kosarában rántottcsirke, vörösbor.

Kisfiára ez is éppily büszke lesz,
Így bújik majd az is apja mellihez,
Ilyen szép lesz, ilyen okos, ilyen nagy.
Ilyen fickó nem terem ám mindennap!

A kis kölyök, mintha bizony értené,
Úgy kacag, hogy rózsás húsa reng belé.
Két kis lábát széjjelveti: kiskirály,
Tudja, hogy az egész világ neki áll.

Jó testvéri szóval

[jegyzet]

Hadd el a pityergést,
Drága cimbora!
Régi nóta már ez,
Ócska csimpolya!
Ezt nyűvi örökké
Minden vén gyerek.
Hát persze hogy rosszak
Mind az emberek.

Rosszak bíz ők ahhoz,
Aki rossz nekik.
Aki élhetetlen,
Láb alá szegik.
Már ez ellen nincsen
Felfolyamodás.
Hogyne nyavalyogna,
Aki nyavalyás!

De hogyha a szíved,
Fejed is helyén,
- Kettő lesz belőle –
Egyet mondok én.
Nézz egyszer szemébe
Annak, aki bánt:
Mi lobog belőle
Rosszaság gyanánt?

Mondjam? Keserűség
Esett életén,
Bár maga se tudja,
Mije fáj, szegény.
Az fáj, ami nincsen,
Ami nem elég,
Mi ha volt is, elment,
S hűlt helye is ég.

Mondjam-e Irígység.
Benned jót ha lát,
Neki jószerencséd
Pörkölő zsarát,
Tüske a szívében,
Mint a tű, hegyes.
Azt hiszi, kihúzza,
Ha visszasebez.

Csoda-e, ha kéreg
Heged a szívén?
Ha mi belül kérges,
Kívül is kemény.
Jó testvéri szóval
Lágyogasd fel őt,
Dobd vissza kenyérrel
Szegény kövezőt.

Az Isten ölében

Légy csendességben!

[jegyzet]

Légy csendességben: Isten hogyha hív,
Halkan szólít, mint pásztorhangu síp.
Kelj fel, és indulj engedelmesen,
Kutyuska-vígan, bárány-csendesen.

Ha futni verne vesszős szenvedély,
Ne gondolj vele: menj és mendegélj.
Ha futva hágy el bárki, meg se nézd:
Csak el ne vétsed a csilingelést.

Ne nézz se jobbfelé, se balfelé:
Csak az egyenes út az Istené.
Hátad mögött ha mennydörög, se bánd,
Te csak sürögj a hívó síp iránt.

Ha éjbe vész is előtted az út,
Megsimogasd a síró kisfiút,
Ha sívó örvény örvénynek kiált,
Te kikerüld a szepegő csigát.

A hangos ember érőt nem teremt;
Az erőszaknál erősebb a csend.
Ha szeges-öv, ha véres máglyaláng:
Te mosolyogj, és mondd, hogy Miatyánk.

S ha tán a hang a véres Hegyre vitt,
Hol elveszik a világ bűneit,
Szelíden lépj a szegezők elé:
A nyírő béres is a Pásztoré.

A messze húzott zivatar nyomában

[jegyzet]

A messze húzott zivatar nyomában
A mámorosra töltözött
Sikongó fű között
Részegen lép a lábam.

A fiatalra fürdött nyugaton
Lobog a nap a párás kék alatt:
Rám tűz. A súlyos tűz-fejék alatt
Meghajlik homlokom.

Elfogadom, Uram, elfogadom.

A három csúcs

[jegyzet]

(Misurina, Dolomitok)

Hármas tornyoddal, alpesormi Templom,
Úgy nézel el országnyi talpaid
Mohája közt bújkáló életünk
Féreg-sürögtén, lázas cirpelésén,
Mint egykor Isten elboronghatott
A megteremtett milliárdnyi élet
Első mozdultakor.

A fellegek fölött lakol.
Oltárodon gyulad ki hajnalonta
A mindenség olajmécse, a nap.
Meghitt mosollyal nézed estelig
Keringni testvér homlokod körül,
S ha borzogatva rádborul az éj,
Az élő csillagokkal társalogsz.
Látod születni a lángos vihart,
S csendes magadban mormolón nevetsz:
Előre látod, hogy juházik el.
A dörrenő villámok ott fogannak
Szemed előtt, és ott lobbannak el,
S utánuk mélyebb lesz a hallgatás,
Némább az ormi csend.

A végtelent
Érzed magad körül hullámzani.
A múlóság törékeny évei
Elmorzsolódnak térdeid körül.
A mindenségben állsz, időtlenül,
Elmélkedvén az örök dolgokon,
Mert gondolataidnak idegen
Ami nem örökkévaló.

Mégis, fogadd el fölkívánkozó
Alázatos imáját sóhajomnak.
Fogadj el engem, rózsaszín Fehérség,
Fogadjátok be és izzátok át
Tihozzátok esengő lelkemet
Kemény és hűvös sugárzásotokkal,
Beláthatatlan élő kupolák.
Az életösztön ostoroz felétek,
A lélek-lélegzés kiirthatatlan
Ember-igénye és az éber undor:
El innen, el, ez iszonyú lapályról,
Még mielőtt végképpen ráborul
Az öldöklő vízszín üvegharang,
Amely alól millió masinák
Szivattyúzzák el Isten levegőjét:
A Szellem máris egyre ritkulóbb,
Már mozdulni is alighogy elég
Fáradt lehelletét.

Magasságbeli remeték,
Kőszáli szentek, hozzátok kiáltok,
Segítsetek! Ó jaj, nem is tudom
Halljátok-é a fuldokló sikolyt,
Mellyel a lelkem szakad ki felétek?
Nem is tudom: feljuthat-é halandó
Emberentúli másvilágotokba?
Azt sem tudom, jaj még azt sem tudom,
Kik vagytok, és mi lakik bennetek,
Ti hallgatag titánok!

És mégis, mégis szállani kívánok,
Fel, fel, közétek, fel, akárhogyan!
Egyet tudok, kitéphetetlenűl
Erős bizonnyal a lelkemben égőt:
Én is, én is onnan való vagyok.
Onnan jöttem és oda tartozom,
És meghalok, ha meghal a remény,
Hogy odaérek egykoron.

Ó Háromarcú Hegyorom,
Ha nincs lenyúlni értem ölelő kar,
Ha nincs utat jelezni hangotok,
Szakadjon hát ki templom-melletekből
Testvértekért a hangtalan imádság,
Ahhoz, ki nálatok is magasabb
És énnálam is mélyebb, és aki
Betölthetetlen vágyakat teremt
S nyugtalanokat magához ölel.

Rátok a Mindenség figyel:
Három Hegycsúcs, imádkozzatok értem!

Te vagy a jó

Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
Már újra megintcsak megszégyenítettél.
Századszor is újra Te vagy a jó,
Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
Játszottam megint a kifent késsel,
S amikor az ujjam majd megvágtam,
Jóságod kézen legyintett lágyan.

De még le se zörrent a földre a penge,
Már mosolygott is szemed a szemembe,
Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
Gyerek kezébe kés nem való!

Csak arra volt jó vihar és villám,
Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
Hogy éberséggel látni tanuljak,
Meglátni messziről felemelt ujjad.

Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
Szívembe maradjon vésve e látvány,
Bár el ne mosódnék onnan soha,
Ne lennék többé se vak, se puha.

Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
Csak annyit engedj kérni szerényen,
Hogy amit most némán súgok eléd,
Álljam becsülettel, legalább felét!

Ments meg Uram!

[jegyzet]

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtelen égtől:
Ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek:
Ne engedj Uram, koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram, megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap, Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!

Elomlott testtel

[jegyzet]

Elomlott testtel, a műtét végén,
Szinte még füstöl a késtől a gégém,
Fekszem a forró lepedőn fázón,
És csendesen litániázom.

Lesem a fájdalom álnok szisszenését:
Hol leli fogának legelőbb rését.
Várom, konokul: jöjjön akármi.
Akarom a részemet fájni!

Mennyit sírt már bennem a lélek!
Számodra is immár szűnjék a kimélet,
Sajogj már egyszer, égj te is, testem,
Szóljon hozzám így is az Isten!

Alattam a végtelen Alföld

[jegyzet]

Alattam a végtelen Alföld,
Felettem a végtelen ég,
Szívemben a végtelen Isten:
Mondd, mondd, több kellhet-e még?

Mögöttem egy árnytalan élet,
Előttem a munka tüzel.
Hogy szánom a bárgyu világot,
Kormos kis bűneivel!

Hogy szánom az ostoba embert,
Aki rossz, aki rút,
S szívében szőrös iszappal
Bőrzött be az isteni kút.

Testvérem, aranyban az Alföld,
Áldással csordul az ég.
Nem hallod kinn a pitarban
Az Isten lába neszét?

Fülemile a hegyek közt

[jegyzet]

Jól hallok-e vajjon?
Mogorva hegyaljon
Gleccserek alól
Törpe bokor-erdőn,
Ríkatni kesergőn,
Fülemile szól.

Csak képzelem is tán, –
Olyan csodatisztán
Ér szíven e hang,
Mint ormokon ér a
Ködmélyből a méla
Délesti harang.

Való-e vagy álom,
Nem is nagyon bánom,
Fejem se töröm.
Most nekem e lágy szó
Könnyekbe virágzó
Egyetlen öröm.

Mondd, kis csalogányom,
Mondd, amire vágyom:
Azt, azt keresem!
Pillám lecsukódik,
S ölelve fonódik
Imára kezem.

Szólongassuk együtt,
Két hangra szeressük
A Minden-adót:
Dalt a szomorúnak,
S a sziklaodúnak
Fülemileszót.

Mindörökké fiatal

[jegyzet]

Levelet kaptam. Vers-olvasni kérnek,
Fiatalokkal, elsőül, vezérnek,
"Mint idősebb írói nemzedék."
Nézem az írást meglepetten:
Lám, hát csak én is bácsi lettem!
Hát ide jutunk mindenféleképp!

Egy szót se mondhatok reája:
A kegyelet hív és a hála;
Énrajtam nőttek, mondja a levél.
Én mégis mélán meg nem illetődöm:
Az estharangot kongató betűkön
Felzöndült lelkem mélyebbről zenél.

Soha bizony még eszembe nem ötlött
Kérdőre vonni magamban a költőt:
Öreg vagy-e vagy fiatal.
Mély mámorán a zuhatag jelennek,
- Szuverénnek, időtlennek –
Csordult el ajkamon a dal

De most, hogy kötik rám a rangot,
Ünneplő óriás harangok
Töltik be lelkem csarnokát.
Ó rejtelem! most, most tudom már:
Évezrek óta hordozom már
Az emberszó ajándokát.

Vén vagyok én, akár e bolygó,
Vén, vén, akár a ránkmosolygó
Éjszakabontó csillagok.
Ádám apánk ajkán neveket mondtam,
És a legelső afrikai gongban
Én köszöntöttem a napot.

A szép Adoniszt én sirattam,
A vérengző Saul én miattam
Verte a falba gerelyét.
Ami Jánosnak, Mennydörgés Fiának,
Szóban adott emberentúli szárnyat,
Az vonja izzó ajkam delejét.

Vén vagyok én, mint a teremtés.
Igém a Hatnap óta zeng és
A végnapon is zengni fog.
Fiatalok ti, akik énekeltek,
Apátoktól tanulni jertek
Az egyetlent, amit tudok.

Ó testvérek, csak ez az ének!
A kerubok testvéri zengzetének
Mély én fogamzik ez a dal.
A Szentlélek sóhajai kisérik,
Öröktől fogan és örökkön érik,
És mindörökké fiatal.

Az Isten ölében

[jegyzet]

Már nem is kutatlak.
Se lakatos ajtó, se függönyös ablak,
Se tilalmas torony már nem csalogatnak,
Nem is riogatnak.

Erdő kanyar árnyán
Nem viszket a talpam, hogy mélyire járnám.
Ha távol a tölgyek, a picike páfrány
Töve is jó párnám.

Gyenge moha-sarjon,
Zúzó kavics-élen: egy a derekaljom.
Fűszál puha zizzén, lomb-messze-morajjon
Csak az egyet hallom.

Csak az egyet érzem:
Takaró mennyboltom és heverő fészkem,
Szívó levegőm és szívvér-pihegésem,
Általjár egészen.

Ugyan merre mennék?
Ugyan hova lenne moccannom is innét,
Ahol ilyen édes-odahaza lennék,
Nem tétova vendég!

Itt jó nekem éppen.
Futkosásba fáradt kicsi-fiúképpen
Apró lábaimmal megsimulok szépen
Az Isten ölében.

Présház

[jegyzet]

Elszállt a forró kánikula-évszak,
Mint elmúltak a tavaszi fagyok.
Arany napfény, te már a szüreté vagy.
A hegygerincen némán ballagok.
És megállok a présház ajtajában,
Ujjam motoz a rozsdás reteszen.
Rég jártam itt. Vajh nem volt-e hiában
Sok izzadásom? –el-elkérdezem.

Ha majd a tőke zamata lefosztva,
S elé ürülnek a tölt puttonyok,
Mit fog szólni a terméshez a gazda,
Kinél szegődött vincellér vagyok!
Lesz-e elég, s ha lesz is, lesz-e olyan,
Érzik-e rajta a hegy őshevét?
Hogy gyenge mustom meg ne hazudtolja
A hegyközség királyi hírnevét.

Megérte vajjon napszámát a munka,
A fürt, amit kádjába hullatok?
Nem hívott volna pendelyes koromban,
Ha nem vár tőlem valami nagyot.
Nem tart húsos szalonnán, lágy kenyéren,
Paplanos ágyon hálni nem feket,
Ha félmunkával tudja, hogy beérem
S elszundikálom kétszer a delet.

Elszundikálom, el is fütyörészem,
Ó jaj, bizony el is bámészkodom,
De hányszor, amint egy-egy parti fészken
Fecsegni kezd egy csöpp madár-rokon.
Lélegzetem az aggódás elállja.
Tudom, nem üdvös elgondolni ezt,
Ám Isten hogyha úgy akarja: hátha
Madárfüttytől is érik a gerezd!