Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára
virtuális emlékszoba
☐ ▷ Életút ▷ Önéletrajzok
Megjegyzés és óvás. A következő életrajzi kérdésekre adott válaszok többé-kevésbé kötetlen beszélgetés keretében hangzottak el. A kérdező lehetőleg szóról-szóra, az élőbeszéd sajátosságait is megőrizve jegyzett le mindent. Az az anyag tehát tartalmilag is, formailag is „nyersanyag”. Nincs szó összefüggő, áttekinthető egészről; időrendi és tárgyi szempontok is keresztezik egymást. A kérdezőnek az a szándéka, hogy ezt az anyagot a későbbiak során felhasználja egy életrajzhoz. Ha ez valami okból neki nem sikerülne, arra kéri mindazokat, akik ezekhez a jegyzetekhez hozzájutnak és esetleg felhasználják őket: járjanak el kellő körültekintéssel és a Szerző egyéniségét megillető diszkrécióval, és az adatokat ne szószerinti idézetek formájában alkalmazzák. (Kardos Klára)
A Kardos Klára által lejegyzett beszélgetések szövegét az alábbi közlés céljára átalakítottam: a témák sorrendjét néhol megváltoztattam, a „kiegészítő kérdésekre” adott válaszokat (beljebb szedve) tematikai helyükre illesztettem, csakúgy mint a szintén Kardos Klára által lejegyzett, hasonló módon keletkezett egyéb „önéletrajzi töredékeket” (Viszonyom Ady költészetéhez, Tábori lelkészség, Egyetemi tanári kinevezés, Az Élet). A központozást a mai helyesírási szabályoknak megfelelően igazítottam. A szövegek nagy része nyomtatásban is megjelent a A százgyökerű szív: Levelek, naplók, visszaemlékezések Sík Sándor hagyatékából című kötetben (s. a. rend. Szabó János, Bp., 1993, 7-9, 26-29, 45-49, 109-111, 372-398). – Itt jegyzem meg, hogy számos önéletrajzi vonatkozású emlékezés található Sík Sándornak saját verseihez tett megjegyzéseiben is, amelyeket Szintén Kardos Klára jegyzett le. (KA)
Azt gondolom, a legdöntőbb itt, hogy gyermekkorom egy zavartalan, boldog gyermekkor volt. Sok testvér és unokatestvér, akik között én voltam a legidősebb, és azért mindennek a kedvem szerint kellett menni, ezt természetesnek találták a testvérek. Bár iskolába két gödöllői év kivételével Pesten jártam – elemibe is, a legszigorúbb téli hónapokban voltunk csak Pesten. Itt ki kell térnem arra a sajátos dologra, hogy Pesten születtem, de gödöllőinek vallom magam… Mi ennek az értelme? Az, hogy januárban születtem, télen, és a téli hónapokat Pesten töltöttük. Testvéreim közül fele Pesten, fele Gödöllőn született. Pontosan fele: Flóri meg Miklós Gödöllőn, Bandi meg Ilmi Pesten. Szülőházam a Sas utca talán 13. szám alatt van. De hát ez nem érdekes. Az a ház vagy a mellette levő, ahol a Baumgarter-tanács helyisége volt. Azért, ha gyermekkoromra gondolok, vagy az a szó jut eszembe, hogy „hazamenni”, az a legutóbbi időkig mindig Gödöllő volt. Csak mióta csak a sírjaim vannak ott, azóta nincs.
Ha eszmeileg kérdezem, hogy mi tette azt a boldogságot, azt kell mondanom, hogy a házat, előbb a nagyot, utóbb a kicsit is, ahol laktunk, szeretet, vidámság, magától értetődő, semmiben sem tolakodó vallásos légkör töltötte be. Amit anyámról mondani tudok, azt több versben – azt hiszem, minden lényegeset – megírtam. Apámról és Gödöllőről valahol fekszik egy írásom.
Egy bizonyos fokig később már irodalmi légkörnek is lehet mondani azt, ami uralkodott nálunk. Anyám sokat olvasott, legjobban angolul szeretett olvasni. Mindig azt mondta, ha közepes is valami, de ha angolul van, azt már szívesen olvassa. Olvasmányairól sokszor beszélt. Mindenki szerette nálunk a verseket; hogy én mennyire szerettem őket, az a szomszédságban és a rokonságban köztudomású volt. III. gimnazista koromban, mikor először volt tiszta jeles bizonyítványom, egy kedves szomszéd néni meglepett Vörösmarty összes műveinek kétkötetes kiadásával. Ezt a két kötetet úgy szerettem, hogy még professzor koromban is ebből idéztem legszívesebben a Vörösmarty-verseket. Egyébként ma is megvan.
A Rákos-patak a házunk végében folyt. (Ilma néni házának a végében.) Gyermekkori emlékeim között nagy szerepet játszott. Nagyon fiatal voltam még – nem emlékszem, hogy hány éves lehettem – amikor elhatároztam, hogy a Rákos-patakon át egy teknőben lecsónakázom a Dunáig, – mert hiszen az abba folyik – és a Dunán fölmegyek egészen a Fekete-tengerig vele. Sajnos nem sikerült a vállalkozás, mert amikor a teknőt vízre bocsátottam volna, az rögtön leült a sekély vízben, és így elmaradt a tengerészeti élmény.
Az, hogy a legidősebb testvér volt, bizonyára a felelősség élményét is jelentette.
Ez megvolt, de erre a gyerek nem gondol. Főleg egyszer volt nagyon világos előttem, mikor Miklós öcsém keze eltört. Ötéves volt, amikor az egyik szomszéd udvaron a gyerekekkel játszott, és bedugta a kezét a fogaskerekek közé. Rögtön eltörte persze a kezét, ömlött avér, hozták haza, a doktor mondta, hogy be kell vinni Pestre, mert itt le kell vágni az ujjakat. Rögtön kellett menni, de vonat nem volt, ill. volt egy gyorsvonat, amin valami vendégek jöttek külföldről, de az nem állt meg. Akkor nagyon leszidtam az állomásfőnököt, hogy nem állította meg a vonatot. Talán 11 éves lehettem. Még az éjjel kocsin kellett bevinni a Szent János Kórházba. Anyám vitte, és én azt mondtam, hogy nem engedem egyedül, hanem vele jöttem. Akkor nagyon éreztem a felelősséget. A szomszéd bácsi befogott, és mentünk. Anyám meg a gyerek ott maradtak, én meg visszajöttem, még reggelig aludtam a doktoréknál a díványon egypár órát. De hát ez nem irodalmi érdekesség. Csak azért mondtam el, hogy a felelősséget itt éreztem.
Nem jelentett különösebb problémát. Igaz, a vonaton utazó diák típusa voltam. Persze akkor még nem járt annyi diák a vonaton, mint mostanában, amikor tömegesen járnak, és nemcsak diákok. Akkor volt egy diákszakasz, és az is ritkán telt meg. A napnak a szebbik részét azért Gödöllőn töltöttük, mert az első évben 4 órára – utóbb jobb lett a közlekedés és már 3 órára – otthon voltunk, sőt talán kétszer egy héten csak 12 óráig volt előadás, akkor már kettőre. 5/4 óra volt Gödöllő, úgyhogy mi még világosban értünk haza még télen is. Csak azért nem mondom kellemetlennek az első felét a napnak, mert az iskolában is nagyon szerettem lenni.
Mikor tanultak a sok játék és kellemes élet közepette?
Mikor bejártunk Gödöllőről, akkor a vonaton. Az két óra. Akkor nem tanultunk mi olyan sokat, illetve ragadt ránk valahogy. Sokkal kevesebbet tanultam, mint tanárságom alatt a diákjaim, de nem tudtunk azért kevesebbet. Jó tanáraink voltak. Meg hát könnyen tanultam. Akkor sokkal kevesebb írásbeli volt. Néha a vonaton is csináltuk. Förtelmes rossz írásom volt, ami összefügg ezzel. Annyira nem kellett tanulni az V. osztályig, vagy IV. vagy V-ben történt először, mikor Ormándy átvette a természetrajz tanítását, hogy szó szerint be kellett tanulni. Én hallatlanul sértőnek éreztem, hogy szórul-szóra megtanuljak valamit; addig én ezt nem ismertem. Ezt az egyet aztán kellett tanulni.
Az elemi iskolai emlékeim nem túl erősek. I. osztályba Pesten jártam. Egy Szánkási nevű magániskolába, a mai Semmelweis utcában. Minthogy mi a Pipa utcában laktunk (ma Erkel Ferenc utca), közel volt. Ez nem volt túl érdekes. Nincsenek különösebb élményeim. Egy buta igazságtalanságra emlékszem, aminek én nem szenvedője, hanem élvezője voltam, de nincs értelme, hogy leírjuk. Kikapott valaki, mert hibásan jött le a létráról a tornateremben.
II. osztályt Gödöllőn végeztem magánúton és nevelőnk volt. Akkor egész évben kint voltunk. Egy Szopkovics navű tanító urunk volt, akit „tanító urunk, édesünk” megszólítással illettünk, mert nagyon beillett a sok gyerek közé. Akkor még a tornyos házban laktunk. Talán nem árt, ha már ilyen apróságokban vagyunk, arra is rámutatani, hogy mit jelentett az, hogy a nagy ház kertjének a végében ment a vonat. Úgyhogy a vonat nekem nagyon korai élményem. Persze kijártunk oda a sínekre, – 3-4 méterre volt a kerítésünktől – és pénzdarabokat tettünk le, hogy a vonat összelapítsa, és nagyon büszkék voltunk, mikor a régi négykrajcárosok, óriási darab pénzek, még óriásibbra lapultak.
Az otthoni élethez hozzátartoznak a mi sűrű színielőadásaink. III. osztályt is Gödöllőn végeztem, úgy, hogy a nevelő volt nálunk, és Gödöllőn vizsgáztunk az ottani népiskolában. Akkor már az öcsém is, aki két évvel volt lejjebb. Én azonban a III. osztályt kétszer jártam. Apám pedagógus barátai azt mondták neki, hogy nem jó, hogy én egy évvel fiatalabb vagyok a társaimnál, azért húsvétkor abbahagytam, nem engedett levizsgázni, és azután még egyszer jártam. Persze még unalmasabb volt, mert mindent régen tudtam már előre. Már nagyon úntam az iskolát, és azért Apámnak beleegyezésével nyáron magánúton végeztem el a negyediket. Így mégiscsak fiatalabb voltam, mikor középiskolába kerültem.
Egy nagyon fiatal, kedves tanító volt ott Gödöllőn akkor, utóbb aztán kántor lett, és aztán mint pap és kántor érintkeztünk egymással. Ő volt az én első tanítóm, akit szerettem. Szvoboda Dénesnek hívták. (Utóbb megmagyarosította a nevét.) Lacinak is nagyon jó barátja volt aztán. Apja szintén kántor volt.
Gyermekkoromban megszerettem már a királyi parkot, amelybe be lehetett menni, kivéve, mikor a királyi családból valaki otthon volt. Ezt is leírtam az Édes Gödöllőben. A királynéval való találkozásomban inkább Anyám a bűnös. Ebben csak az az érdekes, hogy az is magától értetődő és egyszerű és semmi különös nem volt, hogy királynék vannak Gödöllőn, és én is találkozzam a királynéval. Az isaszegi csatatérre való kirándulás szintén le van írva versben.
Az erdő nekem azért is óriási élményem, mert Gödöllőn három erdő is volt, amelybe járni lehetett. Hozzánk legközelebb, néhány percnyire a Fácános, ahol sok verset írtam, és ahol később a premontrei gimnázium és rendház is épült; az isaszegi, ahová a malomtó mellett mentünk el – itt legnagyobb élményem volt egy kozmikus élmény, amit A tó lelke című versben írtam le, mikor egyszer ködben voltam ott; ez már olyan tipikus, a későbbi élmények előfutárja – és a haraszti erdő, amely az Erzsébet parkhoz kapcsolódott, illetve abból vágták ki és ültették a parkot. Az elsőben meg a harmadikban sokszor jártam később is, a vakációkban, és sok verset írtam itt.
Pipa utca (mai Erkel u.); Oktogon (Teréz körút 20., II. emelet 10.); Szentkirályi utca, azt hiszem, 11. szám, szemben a Stühmer-féle cukorkabolttal. Mikor megspóroltunk egypár fillért, átmentünk cukrot venni. Apám abban a aházban halt meg.
Az utolsó lakásunk, ahonnan beléptem a rendbe, az Üllői út és Rákos utca sarok volt, II. emelet. Most nincs meg az a ház, romba döntötték. Arról nevezetes, hogy ott telepedtek meg először az örökimádó apácák, oda jártam misére és litániára, és ott hallottam először gregoriánt, ami nekem nagyon tetszett. A rács mögött ezek a fehérruhás apácák nagyon megragadó kép voltak, és nagyon szépen énekeltek. Azért anyámmal gyakran jártunk oda. Nem ünnepi misére, mert akkor iskolába mentem, hanem főleg délutánonként.
Egy „irodalmi emlék”. Azt hiszem elsős gimnazista voltam, az öcsém még nem volt gimnazista. Néha volt valami, hogy nem jártam be, például nagyon hideg időben, hanem Pesten apámmal kettesben laktunk. Emlékszem, hogy este, ha neki el kellett menni ügyfeleivel, akkor azt csinálta, hogy elvitt engem a Vass József-féle antikvár könyvkereskedésbe a körútra, ott válogathattam könyvet, azt megvette nekem, és este a Zsuzsa, aki dajkám volt és 25 évig volt nálunk – szadai lány volt – főzött nekem vacsorát. Emlékszem, akkor vettem meg a Vámbéry Ármin-féle Indiai tündérmesék című könyvet.
Életemre döntő fontosságú lett, hogy Apám pap ismerőseit kérdezte meg. Kanter Károlyt és Hock Jánost, hova írasson be középiskolába. A legjobb iskolába akart adni, és azok mindketten azt mondták, hogy a piaristákhoz adjon. Mind nagyon szeretttem tanáraimat, főleg az osztályfőnökömet, aki öt éven át volt osztályfőnököm, amig odajártam, Palásti Gyulát. Úgy megszerettem, hogy azért lettem piarista, mert úgy akartam élni, ahogy ő. Erről beszéltem valamelyik konferenciában a gyónási napokkal kapcsolatban.
Másik tanárom volt Hatvani Ede, aki pedig öcsémnek adta át a szobáját ezeken a napokon. Palásti nagyszerűen tanította a magyart meg a latint, igen büszkék voltunk rá, hogy mi sokkal jobban tudjuk a latin dolgokat, mint a másik osztályok legjobb tanulói. Olyan világossá tudta tenni számunkra, és annyira önérzetünkre apellált, hogy mi jobban tudjuk. Ilyen mondásai egyike volt: „Hány declinatio van a latinban? – A szamaraknak öt, az okosoknak hat, a még okosabbaknak csak egy.” Most is előttem van, hogy tanította a „consecutio temporum”-ot, kiflivel és almával, amit megetetett velünk. (Amit azonban nekünk nem volt szabad „consecutio temporum”-nak mondani, hanem „actionum”-nak.) Amikor latintanár lettem, az ő tanítása alapján írtam egy kis nyelvtant, és azt használtam én is, meg a Berci bácsi, a kedves párhuzamosom is. Egyszer valahol ez a nyelvtan is elő fog kerülni, mert valahol az irataim között van. Talán 14 lap az egész.
Az iskolai költői versenyeket is lediktáltam valahol. A zsengék, az első versek is megvannak lediktálva, meg a gyermekkori eposzok és drámák. Az első irigységek, Kelecsényi (akkor Kollár) János osztálytársam és Vinczenti Gusztáv osztálytársam (később kúriai bíró) verseire.
A pesti gimnáziumban öt osztályt végeztem. Kialakult egy baráti kör: Vinczenti Gusztáv, a költő, akiből persze nem lett költő, Kovács Gyula, aki később Pubi néven lett ismeretes és kigúnyolt, mint Klebersberg rokona; apja, az öreg Kovács Gyula egyházjogász volt, egyetemi professzor, amolyan katolikus lutheránus. Így voltunk együtt hárman. Negyedik volt még egy Liptay Lajos nevű. Mikor Pesten voltunk, minden vasárnap összejöttünk egynek-egynek lakásán. Roppant indiánjátékok történtek ott, nagy lármával, de természetes volt mind a három családnál, hogy azt csináltunk, amit akartunk. Mikor Gödöllőn voltunk és onnan jártunk be, akkor – itt már csak én, az öcsém nem – bejöttem reggel a misére, utána mentünk Kovácsékhoz vagy M.-ékhez, ott játszottunk délig, ott ebédeltem Kovácséknál. Akkor volt vőlegény a Klebersberg, és akkor barátkoztam össze vele, ami nélkül nyílvánvalóan nem lettem volna egyetemi tanár, mert ő volt akkor a miniszter, akit nem sikerült meggyőzni, hogy nem engem kell kinevezni, hanem Alszeghy Zsoltot. Aztán délután még egy darabot játszottunk, és estére hazamentünk Gödöllőre. Kovácsék háza az volt, ahol most a Babits emléktábla van a Reviczky utcában. Nagy könyvtára volt az apjának, ami nekünk számos rejtekhellyel szolgált indiánjátékainkban.
Egyébként nemcsak kedves és nagyon szeretett tanáraim voltak, voltak nekem nehezebb tanáraim is: a híres Maywald József, aki országszerte híres volt vad szigoráról és kitűnő tankönyvéről. Olyan szigorú volt és olyan rengeteget tanított, hogy én a görög alapvizsgán jóformán megéltem abból, amit őnála tanultam.
Kedves tanárom volt, de csak egy évig tanított, mégpedig történelemre, Prónay Antal, egy kitűnő irodalomtörténeti tankönyv írója, ezt dolgoztam át utóbb. Meleg érzelemtől áthatott, nem Beöthy-féle magaspátoszú és nehéz stílusú könyv volt, sok szemelvénnyel. Egyik átdolgozásban röviden megírtam a világirodalom történetét, függelékben – ez nagy ambicióm volt mindig: röviden a lényeget foglalni össze a legnagyobbakról – és szinkronisztikus táblázatot is csináltam hozzá.
A többiek nem tettek rám különösebb hatást. Tanárom volt a kedves, furcsa Ormándy Miklós természetrajzos, a virágokról szóló mesék köteteinek írója; a Budapesti Hírlapban tárcaként jelentek meg ezek. Furcsa, roppant kövér kis ember volt, később tudhattam meg róla, hogy amit életében megtakarított pénzt, abból a falujában iskolát állított, és fizette a tanítói kart. Egyébként akkor történt meg – kétszer kaptam öt év alatt büntetést, mindkétszer tévedésen alapult, és mindkétszer kiderült ez. A szomszédomat kikergette az osztályból, és utánahajigálta a könyveit, és azt hitte én nevettem rajta, pedig a mögöttem ülő volt; de aztán a következő órán már megbocsátott. Nem alapult tévedésen, megérdemeltem a hittanórán való kitérdepeltetést, boldogult Acsay Antal pedagógia egyetemi magántanár részéről, aki annyira szelid volt, hogy hagyott bennünket azt csinálni, amit akartunk, és én egy később színésszé lett szomszédommal együtt az óra alatt eljátszottam Elizeusnak és a medvének a históriáját, amit ő megsokallt, és kitérdeltetett bennünket a tábla mögé, ahol folytattuk kisded játékainkat, az osztály közröhelyétől kísérve. Egyébként voltak nekem összeütközéseim az iskolai renddel. Például amikor kispapnak folyamodtam, akkor is kettősöm volt viseletből, amit a tornatanártól kaptam. Ezt persze jól tudták a tanárok, és nem nehezítették meg a fölvételt a rendbe. Nyugtalan mozgásommal leütöttem egypár buzogányt a tornateremben a falról, azért kaptam azt az intőt és úgynevezett „szabályszerűt” viseletből. Egyébként főhibám bizonyos nyugtalanság lett. Palásti, aki „Sanyi”-nak hívott, azt mondta: „Te Sanyi, olyan vagy, mint a sajtkukac.”
Anyám jó barátságban volt legtöbb tanárommal, és aztán a rendi vezetőkkel is, nagyon szívesen, sűrűn járt be hozzájuk, és szívesen fogadták, szóval nagy együttműködés volt a család és az iskola között. Palásti, kedves tanárom nemegyszer kijött hozzánk Gödöllőre látogatóba, ami mindig nagy öröm volt, és nagy esemény. Mindig másodmagával jött, egy barátja volt, aki azonban nem tanított engem.
A gyerekkori barátokkal még most is találkozunk minden évben, annak ellenére, hogy nem velük érettségiztem, mert csak öt évig jártunk együtt. A hatodikat, mint novícius Vácon, a VII-VIII-at mint kispap Kecskeméten végeztem. De az ottaniakkal sosem lett bensőbb barátságom. Csak egy érettségi találkozónk volt. Ezek most is minden évben megülik, és teljesen maguk közé számítanak.
A 6. osztályt Vácon mint novícius végeztem magántanulóként. Négyen voltunk ilyenek. Később ez megszűnt, csak VI. után vettek be. Az a noviciátus egy boldog esztendő volt; kedves magiszteremre és promagiszterünkre nagy szeretettel emlékezem. Egyébként a magiszter maga is görögtanár volt, és nagyon megfegyelmezett bennünket. Randweg Mihálynak hívták. Életem egyik legboldogabb nyara a novíciátusi nyár volt, mert nagy kertje volt a rendháznak, és oda jártunk le egész nap. Mindenkinek volt egy saját kis kertje, ahol azt ültetett, amit akart; gyümölcsfák is voltak, amikről azelőtt eladták a gyümölcsöket, de a mi időnkben nekünk adták. És ott alakult meg az életre szóló barátságom Balanyi Györggyel, Walter Jánossal. Ezek hat elemit végeztek, és két évvel följebb voltak. Ilyen közeli barátom nem volt több. Pongor Ödön, Pusch és még egy sereg novíciustársam volt. Harmadik bizalmas barátunk később jött, Pesten, mert a következő évben jött be: ez Révai József volt. Egy bizonyos irányban az én életemben mindenekfölött ő képviselte a kalazanciusi jellemet. Mindenét egészen a szegény gyerekeknek adta; minden pillanatát, minden falat kenyerét. Egészen biztos, hogy szent életű ember. Ha rendtársaim közül kellene megnevezni valakit, akit szentnek tartok, őt hoznám fel első helyen. Ő is kurzusunkhoz csatlakozott, de csak az egyetemi évektől kezdve, Budapesten. Ő hatodikból jött be, és nem végzett osztályt a novíciátussal.
Sokszor elmondtam, beszédekben is, hogy a lelki életem fejlődésére és emberi fejlődésemre óriási hatással volt az az egy-két rendtársam, akikkel nem voltam jó barátságban, hanem aztán lettem, a következő évben. Elkényeztetett legnagyobb fiú voltam, aki hozzá volt szokva ahhoz, hogy mindig ő az első; ott pedig junior voltam, beláthatatlan éveken keresztül, mindenütt. És ezek kigúnyoltak, bosszantottak, leszóltak, mellőztek, szóval amivel egy kispapi együttlétben egyik kellemetlenné teheti a másik életét, az mind megvolt. És ezek ráébresztettek engem arra, hogy nem egészen az vagyok, akinek gondoltam magam, úgyhogy az önnevelésben jó iskolám volt. Uitz Mátyás volt a vezére ezeknek, most Kolozsvárt nyugdíjas tanár.
Ha én tudnék magának erre a kérdésre válaszolni! – Palásti volt az első lelkiatyám; aztán nagyon hatott rám az egyéniségével és nyári lelkiatyaságával Podhorányi József gödöllői plébános, később kanonok és szemináriumi igazgató Vácott.
Problémamentes gyermeki viszonyban voltam az Úristennel, de nem különösebb módon. Minden ünnepet megültünk a háznál, és ez mind a családi ünnep volt. Hozzátartozik ehhez, hogy kiesik az apa. Tizenkét éves koromban meghalt az édesapám, aki – azt gondolom – olyan liberális katolikus volt, de ennek nincs nyoma az emlékeimben. Mindenesetre keresztény halállal halt meg, sokat szenvedett, és egyéniségével tette rám a legnagyobb hatást, avval a roppant puritán és igazság mellett kiálló voltával – de hát róla megírtam a mondanivalómat abban a 44-es részletben. A versben, amit írtam róla, idealizálva van, de lényegében az volt a benyomásom. Ő azt szerette volna, ha ügyvéd leszek, de mikor megmondtam neki, mikor először beszéltünk arról, hogy piarista akarok lenni, nagyon helyeselte, és nem volt kifogása. Lehet, hogy azt gondolta, hogy még addig meggondolom, de ellenvéleménye nem volt.
Rendszeres, komoly lelki életem a noviciátustól kezdődik, ahol a noviciátusnak, mint ilyennek és nem utolsósorban a jezsuita ifjúsági imakönyvnek, amelyet ott mindegyikünk megkapott – akkor még nem volt Sík-Schütz – sokat köszönhetek. Azt nagyon szerettem, és nagy hatással volt rám. Rendszeres pasztoráció volt benne kifejtve.
Még ötödikes koromban jött egy óriási hatás, amelyet le sem lehet mérni: a Zászlónk és a Regnum Marianum – noha én nem voltam ott kongreganista, csak az öcsém, de az Izsóffal érintkeztem én, és Shvoyjal is. Erről szintén bőven diktáltam, úgyhogy ez meglesz. Erős Néri Szt. Fülöp-hagyomány jellemezte őket. Annak idején Filippineumnak hívták. Amolyan oratóriumot csináltak ők ott.
Lelki életem drámáját a novíciátusban már elmondtam, ami sokkal jelentősebb, nehezebb és bonyolultabb volt, mint a szavakból látszik, de megvolt az eredménye.
Egy óriási hatás, az első igazi lelkiatyám: Zimányi Gyula prefektus és hittanár. VIII. osztályban ő volt már a tanárom. Roppant lelkesedése és lelkisége egész életemre döntő lett. Az Úristen úgy gondoskodott róla, hogy érzéke volt a költészet iránt, és meg tudta mutatni, hogy tisztel, mint költőt. Hogy nem léptem ki, mint költői pályáját féltő ifjú, a rendből és hogy nem hagytam abba a költészetet, az mindkettő az ő zseniális vezetésének a műve. Azt gondolom, minden más szemináriumban úgy lett volna, hogy vagy meggyőznek, hogy nem méltó hozzám, – számtalan példát tudok erre – és annak vagy az lett volna az eredménye, hogy meghal bennem a költő, vagy – és ez a valószínűbb – hogy kilépek. Hogy ez a kettő összefér és eggyé lehet, azt ő meg tudta velem értetni. Nem magyarázattal, hanem élettel. De hiszen portrét írtam róla versben, ez benne van. Nagystílű egyéniség volt, nagyszerű szónok. Nehéz volna megmondani, kinek köszönök többet, neki vagy Schütznek. De a kétféle hatás eléggé egy mederben folyt.
Nevezetes dolog volt aztán írói fejlődés szempontjából a kecskeméti gimnáziumnál, hogy relatíve igen nagy összegű pályadíjak voltak, amit én bőségesem megcsináltam és mindig megnyertem. Versekkel is. Aztán teológiai témákkal is, például „Az önmegtartóztatás az erkölcsi életben” hetedikes koromban, amihez megkaptam Zimányitól Rodriguezt, Payot-ot, és ezek későbbi gondolkodásomra mind nagy befolyással voltak. Szépirodalmi pályázat is volt. Erre egy kis regényt írtam Ocskay Lászlóról. Ezt is lediktáltam a zsengék közt. Ezzel megnyertem az ún. Rákóczi-díjat, három iskola alapította, 100 koronás(!) pályadíjat, ami óriási összeg volt. Valami hét vagy nyolc éven át folyt ez, minthogy minden évben piarista kispap nyerte meg, később aztán a protestánsok megszüntették. Ott írtam nyolcadikban az iskolai pályázatra „Szűcs Istók” című, mondhatnám apró regényemet, amely aztán megjelent a Zászlónkban.
Akkor volt az a nagy politikai küzdelem, amikor Tiszát megbuktatták: a koalíció, amelyet idealizálva láttunk persze. Volt egy szép kiállítás Kecskeméten, amit megmutattak nekünk, és ott többek közt egy óriási Apponyi Albert-kép. És én tudtam, hogy apám tagja volt az Apponyi-féle pártnak. Néztem, és sírva fakadtam az Apponyi kép előtt. Ez is megvan versben.
Párokban sétáltunk, és én Balanyival voltam egy pár. (Ez inkább őrá jellemző, mint énrám.) Nemegyszer azon mulattunk, hogy én évszámokat mondtam és ő rögtön mondta, hogy mi történt akkor. És nem volt olyan évszám, amire nem tudott volna mit mondani.
Pontosan nem tudok visszaemlékezni, mikor írtam az első verset. De a tárgyra emlékszem, Hit, remény, szeretet volt a címe. Így kezdődött:
Mint napsugár a félhomályban
Vagy a bölcsesség a tudatlan zajban
Úgy világol az Úr szava, a hit,
Mely istenfélelmet s erényt tanít.
Hinni, remélni és szeretni mindig,
Amíg csak éltünk fonala megy,
Hinni a Szentháromságban
Amely bár három, mégis csak egy.
Többre nem emlékszem. Az első vers, amelyet mint kisdiák „komolyan” vettem, Újévre címet viselt; ennek a dátuma is biztos: 1901. újév napján írtam, – jól emlékszem, Gödöllőn, a Rákos patak mentén lefelé, a Malom-tó felé „andalogva” el – apám halálának évfordulóján. Az elejére ma is emlékszem:
Reggelén az új századnak
Az emberek mind vigadnak,
Öröm mindenütt,
A templomban hálaének
Zeng az egek Istenének,
S a hívek együtt.
Haj, csak minékünk nem virul
A vigasságnak fáirúl,
Hisz nincs köztünk az,
Akit annyira szerettünk,
S akit tavaly eltemettünk.
S búnkra nincs vigasz.
Ha jól emlékszem, az iskolában már második osztályos korunkban „költői barátságot” is ápoltunk néhány egyébként is legjobb pajtással. Költői versenyre is keltünk, és bírálóul rajongva szeretett magyar tanárunkat, Palásti Gyulát kértük fel. Az első ilyen mérkőzésen, – balladát írtunk a tatárjárásról – Vincenti Gusztáv barátom (a későbbi királyi táblai elnök) lett az első, én csak a második. Emlékszem, milyen csodálattal irigyeltem egyik tökéletes rímét („Batu kán, a vezér, az ősz Pergedorral / Vezéri sátrában hadi tervet forral.”) A következő évben én lettem a nyertes, de a versek tárgyára már nem tudok visszaemlékezni. Guszti mellett másik költői versenytársam Kolár János volt (később Kelecsényi néven együtt volt velem piarista kispap, míg felszentelése előtt ki nem lépett). Most is fülembe cseng két verstöredéke, melyek roppantul imponáltak nekem. Az egyik egy török-tárgyú ballada volt; így kezdődött:
Ős Boszna-Szerájnak nincs nyugta az éjben,
Harcriadást hall a messze határ.
Senki sem alszik, mindenki ül ébren.
Meghalni ha kell, Allah akbár!
Egy másik versének, melyben egy Ezeregyéj-történetet dolgozott fel, főleg ezt a két sorát csodáltam:
Salem aleikum! Dzsinn van ideki,
Adjatok egy pohár vizet neki!
Otthon a családban nagy respektussal hallgatták verseimet. Egyszer Jenő bácsi (Virányi Jenő, anyai nagybátyám) járt Gödöllőn, aki akkor a kassai színháznak volt karmestere, és magával vitte egy lelkes hazafias versemet, – igencsak gyarló versikét – és újságíró barátai segítségével meg is jelentette egy kassai újságban. Ez volt az első nyomtatásban megjelent versem. (Sajnos, címére sem emlékszem már!) A második nyomtatott vers ötödik gimnazista koromban jelent meg az akkor induló nagyszerű ifjúsági lapnak, a Zászlónknak első évfolyamában [1903. jún. 15.], az olvasók próbálkozásai számára fenntartott Fakadó rügyek rovatában. Címe és kezdete Ha kikeletkor… volt; tárgya: a természet szépségeiben Isten dicsősége, – olyan tárgy, amelyről a következő évek alatt kötetnyi verset írtam.
Közben a nagyobb lélegzetű epika múzsája is megkísértett. Nemcsak egyre pattogóbb ritmusú balladákat (nyilván Czuczor Szondyjának hatása alatt, – az egyik így kezdődött: „Esztergomi várban Omár pasa ül…”), hanem valóságos eposzt is: a négyénekes Egert, tízszótagos népdalformában. Elkezdtem egy Drégely-eposzt is, de már nem emlékszem, befejeztem-e, vagy töredékben maradt. Vörösmarty Volt tanítványaimhoz című allegórikus költeményének hatása alatt és is írtam – ritmikus prózában – egy allegórikus-morális víziót valami ifjú álmáról, – semmire sem emlékszem belőle.
Korán elcsábított a drámaírás hálásabb ambíciója is. Testvéreimmel és játszótársainkkal egészen kis korunk óta szenvedélyesen rendeztünk színielőadásokat, egyelőre szűkebb családi körben, utóbb az Alvég, még utóbb (13-14 éves koromban) egész Gödöllő nyilvánossága előtt. Az első ilyen alkalomra írt művem egy ötfelvonásos tragédia volt Endre királyfiról, Nagy Lajos szerencsétlen öccséről [1901]. Ez még prózában íródott. Emlékszem, egyik jelenetében egy udvarhölgy Tompa Mihálynak András herceg sólyma című balladájából szavalt néhány strófát, ami a végzetszerűség kísérteties hangulatát volt hivatva megteremteni. A hangulat megteremtésében nem is volt hiba. Mikor azonban a szavalás utáni dermedtnek szánt csendet megtörő Erzsébet királynő szavait („De űzzük el a nyomott hangulatot!”) a királynét megszemélyesítő butuska kis gömböc szomszédlány, – nem találtunk jobb művészt a környéken! – hiába sírtunk rajta, hogy helyesen mondja, végül is csak így sóhajtotta el: „De űzzük el e nyomot és e hangulatot!” – amivel legalább a vidám nézők (és a dühöngő szerző) részére sikeresen el is űzte a dermedt hangulatot.
Ezt a darabot az egyik szomszéd villában adtuk elő, a lugasból alakított színpadon. A következő nyáron [1902] már vakmerőbb dologra vállalkoztunk, és a „városban” (Gödöllő középső részében) egy vendéglő nagytermében vendégszerepeltünk, teli ház mellett. Ekkor a Hasznos Mulattató egy diákszíndarabját adtuk elő, én csak egy kisebb verses furcsasággal szerepeltem, mint szerző. Éljen a magyar cím alatt megidéztem a világtörténelem nagy alakjait, és mindegyikkel szemben fellépett egy-egy magyar hős, aki nagyobbnak bizonyult. A kis darab utolsó sorát („Éljen, éljen, éljen a magyar!”) az egész színtársulat egetverő pódiumdobogtatással és egetverő nemzeti önérzettel harsogta el, a közönség lelkes rokonszenvétől kísérve.
A következő nyárra [1903] még merészebb terveink voltak: önálló, egész előadást betöltő darabot írtam a téli hónapok alatt, Vörösmarty és Garay János tragédiáinak ihletében, immár drámai jambusokban. Attila fiairól szólt; a témát Arany János eposz-töredékei és Fülöp Áronnak egy antikváriumban kezembe jutott Attila fiai című eposza alapján alkottam meg: ekkor kezdtem először megsejteni, mi az írói komponálás. A darab el is készült, de, sajnos, a fő rendező pajtások családjában támadt zavarok miatt ezen a nyáron nem került előadásra sor.
Drámaírói pályám a piarista rendbe való belépésemmel egyelőre, 14 éves koromban lezáródott, de még mint nyolcadik gimnazista kispap [1905/1906] is belefogtam egy nagyigényűnek tervezett verses drámai költeménybe, Az ideálok bölcse címen, mely Plátóról szólt volna, az iskolában olvasott plátói dialógusoktól ihletve, – de csak két kis jelenet készült el belőle. Következő drámai kísérleteim már 1916-ból valók: az Ébredés című háromfelvonásos háborús tárgyú diákdráma (amelyet tanítványaimmal adtam elő a pesti Uránia-színház színpadán) és a Salamon király gyűrűje című egyfelvonásos misztérium. Mindkettő nyomtatásban is megjelent – ezeket azonban már nem merném a zsengék közé számítani, mert mindkettő tudatos írói szándékból és odaadó művészi munkából született.
Prózai zsengéim kecskeméti diákkoromból valók, és mindháromra a kecskeméti iskolában szokásos pályázatok adtak alkalmat. A piarista gimnáziumban számos tudományos és szépirodalmi tárgyú pályázat volt rendszeresítve, viszonylag jelentős pénzjutalmakkal. Ezeknek tárgyát már az előző iskolai év végén kihirdették, hogy a diákok a nagyszünidő alatt is dolgozhassanak rajtuk. Mindkét kecskeméti diákévem alatt több tételre pályáztam, meg is nyertem őket. A versek tárgyára nem emlékszem; az egyik görög műfordítás, egy Hérodotosz-részlet volt. Mindkét évben pályáztam a vallástani pályázatra. A 7. osztályban ez volt a tétel: Szűz Mária a magyar költészetben. Bizony, ha ma visszagondolok rá, kezdetleges, kis, pátosszal és idézetekkel teli, önképzőköri dolgozatot írtam. Egész más jellege volt a 8. osztálybeli tételnek: Az önmegtagadás szerepe az erkölcsi életben. A pályázatot kitűző hittanár, az én szeretett prefektusom, Zimányi Gyula, igen komoly forrásműveket adott a tanulmányra – köztük Rodriguez elmélkedéseit és Payot Akaratnevelését – és én annyira belemerültem ebbe problémába, hogy az akkori olvasmányok és elmélkedések még évtizedekkel utóbb is elevenek voltak bennem és írásaimban, prédikációimban visszatértek.
Ezen a nagy dolgozaton kívül (több mint száz írott oldalra terjedt) legnagyobb becsvággyal három epikai munkára vettem rá magamat; kettő a gimnázium történeti elbeszélés-pályázatára készült, a harmadik, a legterjedelmesebb, arra a pályázatra, amelyet Kecskemét városa Rákóczi fejedelem hamvai hazahozatalának emlékére alapított a város három középiskolája (a piarista gimnázium, a református kollégium és az állami reáliskola) tanulói számára. Hetedikes koromban történelmi tétel volt kitűzve, erre nem pályáztam, ezt egy nyolcadikos rendtársam, Kisparti János, a későbbi főigazgató nyerte meg. Az 1905-i iskolaévben másodszor írták ki a Rákóczi-pályázatot, mégpedig történeti elbeszélésre: Ocskay László, az áruló kuruc brigadéros életét kellett feldolgozni.
A hetedikes pályamű címe volt: Páter Andrássy Miklós, a dervis ezredes: a kalandos életű kuruc hősről kellett írni, aki – mint a Hornig-féle Kecskemét történetében olvashattuk – Kecskeméten is megfordult. A nagyobb terjedelmű elbeszélést nagy lelkesedéssel írtam, teljesen Jókai modorában. Volt azonban egy komoly törekvés is benne: a hősnek átalakulását lélektanilag akartam megértetni, – persze a magam gyerekes elgondolása szerint, egy kényszerhelyzettel, amelybe bátyja, a kuruc generális életének megmentésére került. Körülbelül ilyen modorban dolgoztam ki az Ocskay elbeszélést is, amelyet azonban terjedelmét tekintve bátran nevezhetnék regénynek is. Ehhez Thaly Kálmán Ocskay-életrajza volt a forrás és Jókai Ocskay regénye az ihlető.
Legkésőbb született a harmadik novella: Szűcs Istók, a kecskeméti kuruchadnagy története. Ennek tárgyát szintén a város történetéből, Hornig könyvéből és egy hosszú siralmas egykori históriás énekből, a Sűrű sírhalmokkal megrakott jajhalomból merítette a tételadó kedves tanárom, Német Károly, amely Kecskemétnek a labanc rácok által való 1704-i elpusztítását énekelte meg, a „kicsapó vérű” Szűcs Istók szomorú végű vitézkedésével. Ebben már kevesebb volt a szóáradás és valamivel komolyabb a jellemzés. Ez az írás különben egy kis lépcsővé lett a nyilvánosság felé, mert egy-két év múlva megjelent a Zászlónkban.
A leghangosabb sikert persze az Ocskay-elbeszélés hozta, mert annak jutalmát – ebben az évben először – a város ünnepélyes közgyűlésén, a három iskola tanári kara és ifjúsága jelenlétében, ünnepélyes beszéd kíséretében nyújtotta át a város ékesszavú író-polgármestere, Kada Elek. Az a boldog kispap, aki akkor voltam, úgy érezte, hogy evvel az eseménnyel kezdődik írói pályám.
Milyen volt a viszonya a piarista renddel? Hogyan élt ott?
Erre nagyon egyszerű felelni, mert ennek van egy szabálya: mint egy gyarló, de becsületes szerzetes.
Mikor beléptem, nem tudtam semmit abból, hogy mire megyek. Azt tudtam, hogy tanár leszek, és borzasztóan rajongtam egyik-másik tanáromért. És olyan akartam lenni, mint ők, mint Palásti Gyula. Aztán a noviciátusban megtanultam, hogy mi az a szerzetesi élet.
Nagyon kitűnő magiszterem volt, és nagyon fontos szerepe volt a jezsuita imakönyvnek. Az volt olyan fontos, mint a személyes hatás. Mert én olyanokat addig nem olvastam. Diákkoromban volt egy piarista imakönyv, a Szepesi-féle, abban voltak szép imádságok, de nem volt az a nevelési program. Aztán a Sík-Schütz valósította meg utóbb, azért csináltuk.
Kalazanci Szt. József életét tanulmányoztuk, és az nagyon megragadott engem. Érdekes, hogy a másik szentünkkel, Pirotti Szent Pompiliusszal (akkor még boldog volt) nagyon keveset foglalkoztunk. Igaz, az nem is egészen piarista típusú szent volt, túl olasz volt hozzá.
A komolyabb lelki életre, és pedig egy bizonyos stílusú lelki életre Zimányi Gyula nevelt rá Kecskeméten, mikor nyolcadikos koromban hittanárunk lett, és gyóntatóm. Attól kezdve aztán rövid kieséssel, amikor Schütz volt a lelkiatyám, aztán visszatértem hozzá. Lelki vezetőnek ez a kettő volt fontos az életemben. Hogy milyen szellemben neveltek, azt én voltaképpen leírtam, különlenyomat is van belőle Piarista szellem címmel. Az egyik, ami legjobbam megfogott belőle – azt aztán Schütz magyarázta el és főleg tanította meg példájával – a „pietas” szónak a roppant jelentősége. Kalazanci Szt. Józsefnek tudvalevőleg ez volt a mottója: „Ad majus pietatis incrementum.” Sajnos, ez is olyan szó, amit nem lehet magyarra lefordítani. Szolídság, szabatosság, becsületesség, egyszerűség – ezek voltak benne. Idegenszerű volt nekem a misztika kezdettől fogva, inkább értelmi kapcsok fűztek minden jóhoz és nagyhoz, és az a bizonyos pietas, amit nem tudok magyarul mondani: egy tisztelet ez.
Hogyan egyeztethető ez össze egyes korai versei hangjával?
Úgy, hogy azok nem igaziak. Az egy hatás volt, azért utóbb azok jó része idegen is lett tőlem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bensőleg nem voltak igazak, csak a hang nem volt természetes. Ez olyan fejlődési stádium volt. Nem állítom, hogy nem volt ott egy tucat vers azért, ami egészen belülről jött, de ott még hatások voltak. Hatott rám erősen Mindszenty Gedeon, főleg abban az irányban, hogy fölbátorított arra: őszintén beszélni önmagunkról, mint a világi költők szokták. Ez hallatlan újság volt akkor. Mindszenty megtalálta, de őt elfelejtették.
Zimányi hatása alatt kialakult bennem egy piarista szerzetesi eszmény, amit nem láttam magam körül mindenestül megvalósulva, és már akkor kezdődött, hogy mi jobban fogjuk csinálni. Erről Balanyival jól beszélhet. De az a bizonyos szellem, amit az előbb próbáltam egypár szóval jellemezni, az azért megvolt egy jó részében azoknak is, akiket nem találtam eléggé lelkieknek. Szóval egy bizonyos liberális jámborság vagy áhítatosság azokban is volt. De hát ugye fiatal gyerek, még nem is ismertem a legtöbbet. Nagyon imponáltak nekem azok a nagyszerű tanárok, akik voltak köztük, és akiket szerettem volna utánozni, de nem mindig sikerült, mert én túl lágy voltam a gyerekekhez, a fegyelmezés sose volt erős oldalam – csak azután a cserkészetben, más módszerekkel. A figyelmet is inkább azzal tartottam ébren, hogy érdekesen magyaráztam. Csak ez mindig nem sikerül, mert ha a gyerekek az osztályban vannak tanár nélkül és lármáznak, akkor nem lehet őket távolbahatással fegyelmezni.
Aztán már egyetemi hallgató koromban, de főleg aztán az első tanári évek alatt, Schütz hatása alatt megismerkedtem Foerster könyveivel, és azokból tanultam meg, magamévá tettem teljesen azt a pedagógiai ideált. A cserkészetben valósítottuk meg utóbb, megpróbálván megkeresztelni. Nem mintha nem lett volna keresztény, csak mi még erősebben azzá tettük. Akkor az volt az elgondolásunk, hogy a cserkészettel megcsináljuk azt, amit más iskolákban a kongregáció próbált. Hittem is, hogy jobb pedagógia, amit mi csinálunk. De ezt részben a regnumi atyáktól tanultam. És persze főképpen Prohászkától. Ezek mind befolyásolták azt a kialakuló eszményt; de nem elgondolt, egységes, szerves valami volt az, hanem inkább jó ösztön.
Zimányi aztán Pesten is három évig prefektusom volt, és folytatta tovább az én lelki vezetésemet. Az ő hatását arra, hogy költő lettem és megmaradtam szerzetesnek, már kifejtettem.
Az otthoniakkal állandó és sűrű érintkezésben voltam. Kispap koromban anyám járt be hozzám. Fiatal tanár koromban, minthogy nagyon könnyű volt kijutni, sűrűn jártam haza egy-egy délutánra Gödöllőre. Anyám mindent figyelemmel kísért, amit csináltam. A könyveket, amiket olvastam, szerette ő is elolvasni, persze nem a direkt szakkönyveket. Mikor Olaszországban töltöttem egy évet, ő azalatt megtanult olaszul, hogy ami engem érdekel, azt ő is olvashassa. Jobban tudott olvasni olaszul, mint én. Úgy tanult franciául, angolul is, tanár nélkül, egyszerűen magától. És ugye Gödöllőn volt Ilma néni Harangi Lacival, a fiával, aki hozzátartozott a családhoz.
Ilma néni Anyám legidősebb testvére, Harangi László (később fiatalon elhunyt költő) anyja. Harangi László apja Mezőkövesden volt földbirtokosféle, búzakereskedő, aztán utóbb Gödöllőre költöztek, Ilma néni Lacival. A két gödöllői ház – amiben laktunk – az övé volt voltaképpen. Abban a házban van az a bizonyos szoba, ami le van írva a nagymamáról szóló versben.
Nagyon intim viszonyban voltam Podhorányi plébánossal (utóbb váci kanonok és szemináriumi igazgató), aki a primiciámon volt manudoktorom, és igazán apám helyett apám volt, úgy érdeklődött utánam és utánunk. Gödöllőn nagyon sűrűn érinkeztem vele. A „valódi” primiciám Pesten volt, a Knézich utcában, éspedig úgy, hogy akkor tett fogadalmat Valentina húgom, és ez úgy volt megrendezve, hogy egyik nap volt az ő fogadalma, másik nap az én primiciám ugyanott. Anyám arra a két napra bejött a zárdába, az Isteni Szeretet leányaihoz. Sajnos aki legközelebb állt hozzám és az ünnepi szónok lett volna, Zimányi az utolsó pillanatban megbetegedett, úgyhogy úgy kellett beugrani egy Tóth Kálmán nevű esztergomi teológiai tanárnak, az volt a szónok. Azt hiszem, két nap múlva volt vasárnap, és akkor Gödöllőn volt a „második első” primiciám. Utána a plébánián volt ebéd. A Zászlónk és az Élet akkori írói többé-kevésbé mind részt vettek.
Első éves kalazantiner és teológus koromban ismerkedtem meg Schütz Antallal. Teológiai tanár volt itt a Kalazantinumban és tanár a gimnáziumi felső osztályokban. Roppantul imponált nekem az a hatalmas tudás, határozottság és félreérthetetlen lelki beállítottság. Nagyon sokáig úgy voltam vele, mint mások is: „auto szefa” („ő mondta” – görögül; így idézték a középkorban Arisztotelészt, az abszolút tekintélyt). Az, hogy „ő mondta”, az nekem garancia volt arra, hogy úgy van. Nagyon erős egyéniség volt, sokkal erősebb, mint én, de nekem ez nagyon hasznos volt, mert a lelki életnek a zugaiba jól bele tudott világítani. És kifejlődött a lelki gyermekség alatt egy baráti viszony, amelyből utóbb az egyenlők baráti viszonya lett. Aminek mintegy ünnepélyes megpecsételése az volt, mikor tábori lelkész koromban húsvétkor lejött hozzám látogatóba (Péterváradon voltunk, Újvidékkel szemben a horvát részen). Újvidéken a plébánián lakott egypár napig, én pedig bejöttem a külső táborból, át a Dunán. Akkor együtt voltunk, és akkor egy éjjel én is benn maradtam, és quasi a barátság jeléül megkért, hogy gyóntassam meg én őt. Ezzel mintegy ünnepélyesen felavatódott ez a barátság, anélkül hogy ezt mondta volna egyikünk is. És életgyónást végzett nálam. Közben volt persze a Sík-Schütz megjelenése és az együttdolgozás.
Az a gondolat, hogy csináljunk egy piarista imakönyvet a gyönge Szepesi-féle helyébe, amiben minden benne legyen, ami kell a gyereknek – ez az ő gondolata volt, az ő alapelgondolása. A legnagyobb részét – talán két hosszú ima kivételével (a misemagyarázat és a tanuló imája az Úr Jézushoz), amiket ő írt, én fogalmaztam, de úgy, hogy előzetesen megbeszéltük, utána, amikor megírtam, ő átfésülte a maga szempontjából, beletett vagy kihagyott. Szóval azt lehet mondani, hogy közös munka volt. Nekem egy kicsit nehezemre esett, hogy az én nevem legyen elől rajta: a természetes az lett volna, hogy „Schütz-Sík”. Persze ezt még nehezebb lett volna kiejteni. Ő ezzel azt akarta jelezni, hogy a munka oroszlánrésze az enyém volt. Amennyire emlékszem, tizennégy kiadást ért.
Verseimnek még a harmadik kötetnél egyszer nekilátott, végigolvasta elejétől végig, és megtette megjegyzéseit, aminek az volt a lényege, – és ez rám nagyon érzékenyen hatott, de most utólag igazat adok neki – hogy zsengének tekintette az első két kötetet, nem mélyről jötteknek. Akkor nem adtam igazat neki, mert nem éreztem így. Amit ő észrevett, azt a pszichológus vette észre, és tisztán tartalmi dolog volt. De hogy nem találtam meg az egészen bensőséges hangot, annak az volt az oka, hogy nem találtam még saját formát. A Belülvalók mécsére erősen hatott Rilke Stundenbuchja. Azt gondolom, későbbi köteteimet nem olvasta el.
A jó viszony tartott az ő haláláig, de persze azért alakult. Ő az egyetemre került, sokkal több dolga volt, sokkal több, szélesebb körökkel volt lelki viszonyban, sokkal kevesebb ideje jutott rám. Barátságunk fényéveiben vagy legmelegebb éveiben majdnem mindennap együtt sétáltunk, hol a Gellérthegyen, hol a Duna-parton. Aztán utóbb a Szociális Missziótársulatnak lett lelkivezetőféléje és Prohászkának a legközelebbi – nem mondom barátja, de szóval sokkal kevesebb jutott rám. És így, úgy természetszerűleg, azt nem merném mondani, hogy kevésbé igaz, de kevésbé meleg lett a barátságunk. Aztán utóbb politikai nehézségek voltak, de azokról talán ne írjunk. (Ments meg lelkedet!)
Tomek Vincével sokkal később ismerkedtem meg. Már akkor Szegeden voltam erősen. Ő nagyon szenvedett ezektől a politikai dolgoktól. Nem is tudom megmondani, hogyan kerültünk közelebb egymáshoz, csak a végén, főleg aztán, amikor egy szobában laktunk. Mikor kidobtak az oroszok és aztán egy egyablakos szobában ketten laktunk a Teréziánumban, akkor egész bensőséges, meleg barátsággá fejlett viszonyunk. Akkor Schütz nem volt Magyarországon, Zimányi pedig nem volt velünk a Teréziánumban, ő a ferenceseknél lakott. (A Teréziánum a Mária utcában a kalocsai nővérek főiskolai leánykollégiuma volt.) Úgy kerültünk oda, hogy Kati unokahúgom az ő tanítványuk volt Baján, és ezen a réven, meg a félegyházi nővérekkel való érintkezés folytán akkori igazgatónőjük és házfőnökasszonyuk, Ildefonza nekem mindig jó barátnőm volt, nemcsak mint embernek és piaristának, de mint írónak is. Szóval ezzel a renddel jó viszonyban voltunk. Azt hiszem, akkor Gabi unokahúgom is ott lakott náluk. Ildefonza aztán Félegyháza után utóbb Baján volt, még utóbb Szabadkán, mikor ott egy évig vagy kettőig a piaristák benn voltak. Az itteni főnöknőt Hildebertának hívták. Ő adott nyolc piaristának lakást és kosztot, de vittük magunkkal a készleteinket. Megjegyzem, semmi értelme nem volt annak, hogy kikergettek bennünket, nem jött a helyünkbe semmi, csak üresen állt minden.
Éppen olyan meleg barátság fűzött Tomekhoz, mint Schützhöz, sőt talán egy időben még melegebb.Akkor nagyon sokat beszéltünk a rend reformjáról, gondolatainkat közöltük egymással. Neki megadta az Úristen, hogy megvalósíthatta az eszményét. Hát nekem megadta másfajta eszmékre. Sok minden megvalósult, és sok minden nem. És hát én nagyon gyönge és alkalmatlan elöljáró vagyok, igazán csak a szükség magyarázza. Szóval nagyon félek az ítélettől ebből a szempontból.
Harmadik gimnazista lehettem, mikor egyszer egy gödöllői nyaraló fiú azt kérdezte tőlem, nem vagyok e tagja „a magyar ifjúság Mária-kongregációjának?” Kissé szégyenkezve kellett felelnem: akkor hallottam ezt a szót is először. Egyébként nem érdeklődtem iránta. Egyszer azonban Bandi öcsém – akkor első gimnazista – kezdte emlegetni a kongregációt, amelyről valamelyik osztálytársától hallott, és a Regnum Marianumot, ahová ő is járni kezdett „kongregációba”. Ez az intézmény a Damjanich utca 50. sz. házban, voltaképen világi papok, hittanárok testvéri közössége volt, akik Néri Sz. Fülöp oratóriumának példájára együtt laktak szigorú szabályok alatt, és diákokból kongregációkat szerveztek. A mögöttük álló Regnum Marianum egyesület főpártfogója gróf Majláth Gusztáv, a melegszívű erdélyi püspök volt, szellemi vezérük Prohászka Ottokár, aki akkoriban kezdte budapesti munkáját. A regnumi atyák közt a legjelentősebb, izgalmasan eredeti, friss, szinte lobogó szellem Izsóf Alajos volt. Bandi sokat beszélt a regnumi életről, milyen érdekesek a „gyűlések”, milyen kedves prézese (pap-vezetője) van az ő Sz. Szaniszlóról elnevezett kongregációjának: Shvoy tisztelendő úr (a későbbi székesfehérvári püspök), és milyen nagyszerű labdázások folynak a gyűlés előtt és után a Regnum udvarán, annyi vidám diák közt. A kongreganistaság bizonyos önérzetet is adott neki, amelyet velem is éreztetett: „belsőbb renden való” katolikusnak érezte magát nálam. Csodálatosképen mégsem jutott eszembe kilátogatni a Regnumba; talán önérzetemet sértette, hogy ő fedezte fel ezt a jó mulatságot. (Érdekes az is, hogy csak évekkel utóbb jöttem rá, hogy másféle kongregációk is vannak, mint a regnumi, s hogy ezek milyen viszonyban vannak a jezsuitákkal.)
Érdeklődésem akkor ébredt fel, amikor öcsém egyszer nagy lelkendezve hírül hozta, hogy a Regnum „lapot indít” diákok számára. Izsóf atya lesz a szerkesztő és „a gyerekek is írni fognak bele”. 1902 szeptemberében meg is indult a Zászlónk, Prohászka bevezető szózatával, Az én naplóm diákregényével, Csudribudri Muki kópéságáival.
Amikor én ötödikes voltam, – abban az évben mentem be aztán a rendbe – megjelent egy új folyóirat: a Zászlónk, kiadta a Regnum Marianum egyesület, szerkesztette Izsóf Alajos. Ifjúsági lap volt, máig is meggyőződésem, hogy ebben a nemben egészen páratlan, amit mutat csak az a hatás is, amit tett. Volt idő a régi Magyarországon, hogy 60 000 példányban is elfogyott, Csonkamagyarországon is 28 000 példány volt a legnagyobb. Én Endre öcsémen keresztül vettem róla tudomást, aki a Regnum Marianumba járt, mint az ottani Mária-kongregációnak a tagja. Én kongreganista nem voltam, de a Regnum szelleme, ifjúsággal való bánásmódja, az élén álló kitűnő papok, elsősorban szerkesztője, Izsóf Alajos, igen nagy vonzóerőt gyakoroltak rám, és Izsófhoz be-bejártam. És a roppant élénk szellemű, villogó szemű, tótos kiejtésű kis ember hasonlíthatatlan hatást tett minden valamirevaló fiúra. Ez a szellem működött a Zászlónkban. A katolikum, amelyet képviselt, nemcsak határozott és kemény életrevalóságon, hanem a serdülő ifjúság lelki igényein keresztül jelent meg benne; minden fiú, aki megismerte, magáénak érezte. De legalább annyi felnőtt olvasta, mint fiú. Meg tudta találni a közvetlenségnek, szellemi felsőbbségnek és meleg szeretetnek a hangját.
Ha azt kérdezem, hogy ez a szellem miből állott elő, azt hiszem három nagy nevet kell megemlítenem. Elsősorban Néri Szent Fülöpöt, akinek lendületes, tréfás, játékos pedagógiai zsenialitása volt a példája annak a néhány apostoli lelkületű papnak, hitoktatónak, akik először Filippinum néven álltak össze és kongregációkba tömörítették a csakhamar hozzájuk sereglő fiúkat, akik éppen úgy otthon érezték magukat a Regnumnak (később Nagy Sándor freskóival díszített) kápolnájában, mint a ház udvarán labdázáskor. Egészben véve valami friss, modern szellemet lehelt ott minden. Ennek a szellemnek állandó élő forrása volt Prohászka püspök egyénisége, aki nem tartozott ugyan a Regnum papjai közé, hiszen esztergomi spirituális, utóbb egyetemi tanár volt, de akiből, azt lehet mondani, élt ez az irányzat. A harmadik név, aki nélkül a Regnum nem képzelhető el, Majláth püspök, az ő jóságos, kedves, meleg egyéniségével, de pozitív segítő szeretetével is. A vállalkozás anyagi alapjai elsősorban őtőle kerültek ki. Különben sokszor megfordult a Regnumban, és maga is érintkezést tartott fenn a fiúkkal.
Mi volt ez a Regnum voltaképpen?
Együtt élő, bizonyos közös szabályzat szerintélő világi papok kollégiumféléje. Amolyan Néri Szent Fülöp-féle oratórium. De ebből nem fejlődött rend. Megmaradt a Néri Szent Fülöp elgondolása.
Azt hiszem, meg kell neveznem egypár embert. A Regnum házfőnöke az én diákkoromban Krywald Ottó volt. Ott működött Shvoy Lajos, később Marcell Mihály, Koszterszitz József. Már sokkal később Halász Pál – ő még gyerek volt akkor, amikor én a Regnumba jártam. Hozzám az említettek álltak közelebb. Énrám döntő hatással Izsóf egyénisége volt, ez a folyton lobogó, lelkesedő, apostoli lélek. Aposztáziája után is tovább foglalkozott az ifjúsággal, mindenáron cserkészkedni akart, de mivel a cserkészszabályok kimondják, hogy ezt aposztata pap nem teheti, külön mozgalmat alapított „csáklyások” néven. Így kerültünk aztán újból összeköttetésbe. Ugyanis a Szúnyog-sziget legfőbb parancsnoka én voltam, mint az öregcserkészet vezetője. Hozzám folyamodott, és megkért, hogy az ő fiai is használhassák. Miután én tudtam a vele érintkezőktől (mert ő akkor polgári iskolai tanár volt), hogy éjjelét-nappalát, minden percét akkor is a szegény gyerekeknek szentelte, és minden fizetését is, úgyhogy ő maga állandóan nagy szegénységben élt, és folyton harcolt a kis proletárgyerekek jogaiért, s azért dobták egyik helyről a másikra – megengedtem. Újpesten volt akkor tanár.
Mi vitte őt az aposztáziába? 1918-ban ő hitt Wilsonnak és az új világnak, hitt a forradalomban, és azt én már nem tudom, hogy mekkora része volt a dologban annak a gépírólánynak, aki ott dolgozott nála, és akit aztán ő elvett feleségül, már ahogy egy aposztata pap elvehette. Aztán kiment Amerikába, és mikor onnan visszajött, akkor azt mondta, hogy kiábrándult Amerikából és a protestantizmusból. Szóval ő őszinte volt önmagához mindvégig. Krywald látogatta az utolsó években, és őrajta keresztül jött vissza az Egyházba, és kapta meg a végső szentségeket. Mindenesetre nemcsak a külső körülményekben volt magyarázó motívuma az ő aposztáziájának, hanem egy nagy hibája volt: nem bírta a korlátokat. Azért gyűlt meg a világi hatóságokkal is folyton a baja. Mert az szép, hogy hogy főispánnal, alispánnal szembeszáll valaki a szegény gyerekek érdekében, de hát például ott az öregcserkészparkban volt egy tutajkikötöde. De az lyukas volt egy helyen, úgyhogy életveszélyes volt rálépni. Az ki volt oda írva. Ők mindig rámentek, hiába mondtuk. Tilos volt az erdőben tüzet gyújtani. Én magam háromszor mondtam neki. Ő úgy tett, mint aki belátta, de nem volt képes a korlátot megtartani.
Hát persze ebből nem derül ki, hogy milyen nagyszerű valaki volt. Azt kell valahogy megéreztetni. Az egyházi életben is mindig előrenézett. A korhoz akart alkalmazkodni, anélkül hogy esze ágában is lett volna valamit elvetni vagy a hiten sérteni. Persze hogy az óriási hatás mellett nagy visszahatást is váltott ki. Egy vezető szerepet játszó és egyébként nagyon szent életűnek gondolt – úgy gondolom, én is annak gondoltam – kanonok [Kantner Károly] egyszer fölhívta Esztergomból. Éppen nála voltam, és egy kicsit hallottam abból, – amint ahogy az ember néha hallja valamennyire a telefonból másoknak a hangját – hogy szidja őt valami cikkért, ami a Zászlónkban megjelent. Izsóf hallgat. A másik mondott valamit, hogy meg fogja büntetni vagy nem tudom mit, csak egyszerre felcsattant: „Nohát vegye tudomásul, hogy maguk közül mindennap meghal egy, miközülünk mindennap születik egy.” Egyébként ezt már sokszor elprédikáltam, ha papoknak tartottam lelkigyakorlatot, akkor eszembe jut mindig, hogy mit köszönhetek neki papi hatás szempontjából. Palásti volt az ideálom, míg gyerek voltam, de aztán, mikor nagy fiú lettem, akkor inkább Izsóf. Ő mondta nekem azt azt a nevezetes dolgot, mikor közvetlen ünnepélyes fogadalom előtt mentem el hozzá, és megkérdeztem a véleményét, hogy most dönteni kell, holnap fogadalom vagy nem, mert aztán nincs visszaút – mit gondol? És akkor mondta nekem: – még a hangját is hallom és az arcát is látom – „Sanyikám, csak egy a lényeges. A Jézus kedvéért jön, vagy nem? Ha Jézus kedvéért jön, akkor a többi mind nem számít semmit. Ha nem az Ő kedvéért, akkor lehet a legszentebb szándékkal, tudományért vagy családjáért, vagy ezért vagy azért, boldogtalan ember lesz. Nézze azt a sok szegény papot. Vagy Krisztusra, vagy feleségre szükség van. Se Krisztusuk, se feleségük, hát hogy éljenek?”
Később, már tanár koromban, sűrűbben érintkeztem a Regnummal, mert egy időben az Élet című folyóiratot is Izsóf szerkesztette, és egy műhelyben készült a Zászlónkkal. Később idecsatlakozott a Nagyasszonyunk című leányfolyóirat is. Ebben az időben mind a három Izsóf kezében volt. És én segítettem neki, olyan segédszerkesztőféle voltam, főleg az Életnél. Bejártam szerkeszteni Vácról minden hét keddjén. Akkor este is ott aludtam, mert este színházba kellett menni, hogy kritikát írjunk Radványi Kálmánnal ketten.
Az Élet néhány évvel a Zászlónk után indult meg, Andor József szerkesztésében, aki jeles pszichológiai író volt és tanárember. Legelső irodalmi színvonalon dolgozó írója volt a megújuló katolikus prózának. (A másik, történeti regények és novellák írója, Divald Kornél, írói néven Tarczai György.) Az Élet körül egy időben igen jó nevek tömörültek. Állandó belső munkatársa volt Kosztolányi Dezső. Regényeket hozott az Élet Krúdy Gyulától, Móricz Zsigmondtól. Néhány éven át Izsóf vezetése alatt állt, és az ő szellemét közvetítette. Belső munkatársa volt Márkus László, Hevesi Sándor, Harsányi Kálmán, hogy csak a legjobbakat említsem. Természetesen az összes katolikus írók. Néhány év múlva újra Andor József vette át, majd később Alszeghy Zsolt szerkesztette. (Éveken át közös műhelyben készült ez a folyóirat.) Izsóf távozása után a Zászlónkat Radványi Kálmán, a Nagyasszonyunkat Stadler Frida szerkesztette. Meleg baráti kör fejlődött ki köztük. A Belvárosi kávéházban szoktak találkozni minden héten.
Ezzel a külső kereteit megadtam az irodalmi fejlődésnek. Remélem, hogy olyat nem mondok, ami nem igaz. Csak kihagy az emlékezetem, de nem hamisít.
Az Életben verseken kívül bírálatokat, színikritikákat, utóbb cikkeket is írtam. A Zászlónk műhelyében született meg évtizedekre szóló barátságom Radványi Kálmánnal. És itt ismerkedtem meg, és jutottam baráti viszonylatba Kosztolányival. Ez utóbbi barátság aztán életének utolsó éveiben elevenedett fel újra. Felejthetetlen marad számomra utolsó látogatásom nála. Már alig tudott beszélni – nyelvrákja volt –, s amikor föléje hajoltam, ezt suttogta: „Sándor! Ifjúságom barátja!” Kicsordult a könnyem akkor.
Az Élet hozta szokásba a vidéki városokban az irodalmi estéket, illetve matinékat. Sokfelé jártunk, és sok emberrel, a magyar katolicizmus vezető embereivel, de átlagos embereivel is megismerkedtünk. Kosztolányival való viszonyom is egy ilyen temesvári kirándulás alkalmával mélyült el útközben.
„Megmozgatjuk a magyar földtekét.” Igen, mi hittük ezt. Persze vissza kell ehhez menni a Zászlónk megindulásához. Néhány fiatalember csinálta a lapot. Miklós Ferenc nevű ifjú jogász volt a kiadó, a regnumi udvar hátsó felében egy kis kétszobás lakás volt a kiadóhivatal és az a pár ember, akik az erről szóló versben szerepelnek: Ebeczky Elemér, Dés Ferenc, Potoczki, és elsősorban Radványi Kálmán, ezeket próbálom ott leírni. Szegény tüdővészes Ebeczkyt, akiben izzott az a tudat, hogy ő Rákóczi tábornokának utódja, és Ferenc írta a természetrajzi cikkeket… Egy elmúlt világ. De nem egy, azóta már három múlt világ. Miklós utóbb aztán keresztény párti képviselő lett. Talán három éve hogy meghalt. Mind meghaltak ezek réges-régen, ő volt az utolsó. Persze aztán később egy komoly, nagy kiadóhivatalt kellett csinálni, ez csak a kezdet. Diákok voltak ezek mind, és egyetemi hallgatók. Az első nyomtatásban megjelent versem a Zászlónk első évfolyamának az utolsó lapján volt, az ott megolvasható most is. „Kikeletkor...” így kezdődött. Természetleírás. Ötödikes voltam.
Mindez sokkal konkrétebben és elevenebben van meg a róla szóló versekben: A Püspök meg A Zászlónk.
Mint említettem, Szűcs Istók című „kisregényem” is lejött a Zászlónkban. Akartam írni egy „Krokodiliász vagy Pipaszurkálás az Északi-sarkon” című komikus eposzt heptaméterekben – tehát a hexaméternél egy lábbal hosszabb versekben, de ezzel a következőképpen jártam: Izsófnak nem tetszett az eleje, amit elvittem hozzá bírálatra, odaadta egy szorgalmas munkatársunknak, egy Sárándi István nevű újságírónak, az ellopta az ötletet és Kukimakiáda címen, a krokodil helyébe egy majmot helyettesítve megírta előlem.
Prohászka Ottokárral való viszonyom teljesen egyoldalú barátság volt. Nem is barátság. Pontosan megvan ez A Püspök című versben. Ennél többet nem is tudok mondani. Ez a nagy élmény volt benne. De ez viszont egészen döntő élmény volt. Ez párhuzamos volt a Schütz-élménnyel, mert ez egy nagy hitbéli biztonságot is jelentett. Nekem annyira imponált az ő tudása, olvasottsága, biztonsága, ha ő ezt jónak látta, biztosan így is van. Nem kutakodtam. Tehát Schütz szerepelt mint hitbéli, szellemi tekintély. Prohászka pedig mint az élet megvalósulása, akiben mindig a szentet láttam. De voltaképpen beszélni egyszer beszéltem vele: amikor a Belülvalók mécsét elvittem neki. Lapozgatja, és azt mondja: „Hát ugye bizony , tanár úr, az ember úgy elmagányosodik.” Hát én nem magányosodtam el, de ő nyilván annyival magasabb volt a többieknél, hogy magányos volt mindenek között is. Arról meg vagyok győződve, hogy a verseimet nem olvasta, mint ahogy más magyar verseket sem, csak amit eléje tettek. Neki német volt az irodalmi műveltsége. Találkoztunk vele nemegyszer Élet-vacsorán, vagy nemegyszer velünk jött irodalmi matinékat atrtani, vagy a missziós nővéreknél, ahol ő sűrűn megfordult, és én is elég sűrűn pár éven át; találkoztunk az asztalnál, és kedves egészségére kívántuk egymásnak a vacsorát, és részt vettem társalgásban, amelyben ő is – de személyes viszony nem alakult ki köztünk.
Aztán annak a korszaknak sok vezető elméjével volt nekem itt vagy ott találkozásom, de viszonyba nem jutottam egyikkel sem. Úgy húzódoztam a nagyuraktól mindig.
Talán valamit ennek a mozgalomnak hatásáról is kell mondani. Párhuzamosan folyt le voltaképp a Nyugat törekvéseivel. Az biztos, hogy népszerűvé tette az irodalmat és a verseket a mi köreinkben is. Emlékszem, egyszer a Zászlónkban megjelent egy ritmikus prózában írt egész lapos versem a karácsonyi számban, az volt a címe: „Dalolva hull a hó.” És erről valamelyik vidéki napilap vagy hetilap vezércikket írt. Azt próbálta magyarázni az illető újságíró, hogy nem bolondság az, hogy dalolva hull a hó, mert a költő hallja azt. Szóval esztétikai, stilisztikai problémák hírlapvezércikkben. Ez hallatlan dolog volt akkor.
Első találkozásom Adyval nem volt kedvező. Másodéves filozopterségem után, a nyári vakációban jutott kezembe Szegeden az első Nyugat füzet. Anyám hozta egyik angol tanítványától. Ebben olvastam az első két Ady-verset. Az egyik az Éjszakai Isten volt, amelyet bosszantónak és nevetségesnek találtam; a másikra nem emlékszem pontosan, de az is Ady gyengébb darabjai közül való volt. Közönyösségem a következő egyetemi évben ellenséges hangulatra változott, mikor az egyetemen egy általam nem sokra becsült nagyhangú kolléga fölényesen jelentette ki előttem, hogy „Ady már elfoglalta a helyét a viágirodalom legnagyobbjai közt”. Az első Ady-vers, amely egészen mélyen ragadott meg, a Temetés a tengeren volt. Ezután szenvedélyesen olvastam végig az Új verseket és a Vér és aranyat – és meg voltam nyerve. A hatás nem volt ellentmondások nélkül. Nem egy versét erkölcstelennek éreztem és nem egy képét, szimbólumát csináltnak, erőltetettnek, de a bennük síró érzelmi mélység, a bennük lobogó erő, az elragadóan újfajta ihlet egy csapásra meghódítottak. Éreztem, amit a következő évben meg is írtam az Életben, hogy korszakalkotó költő jelent meg benne.
Ennek a korszakalkotó költőnek hatását természetesen én is megéreztem, mint minden kortárs költő. A Szembe a Nappal jellegzetes „ merészsége” és nekem akkor őszintének és újszerűnek tetsző szimbolizmusa nélküle aligha alakult volna így. Úgy gondolom, hogy ez a hatás nem tartott sokáig, de a költészete iránti bensőséges szeretet egyre jobban nőtt bennem a későbbi Ady-kötetek során, főleg az Illés szekerén óta jelentkező istenversek (melyeknek ellentmondásait és igazi mélységeit persze csak később értettem meg), a Szeretném, ha szeretnének egyes remekei és a háború alatt írt versek apokaliptikus harsonaszavai után.
Riedllel kapcsolatban sokszor elmondtam a Zrínyimmel való dolgát. Mikor megírtam a Zrínyi-drámát, elvittem hozzá, megkértem, hogy olvassa el. Következő szavakkal vette át: „Kérem, hogy egy katolikus pap jó színdarabot írjon, az nem lehetetlen, de nem is valószínű. Mindjárt meg fogom mondani, hogy ez valószínűleg jó-e vagy rossz.” Kinyitotta a gépelt kéziratot a személyeknél, és elém tartotta: „Jelöljön meg ezek közül a személyek közül egyet, akinek nincs több szerepe, mint 10-15 szó.” Megjelöltem Tasso ezredest. Erre becsukta a kéziratot és azt mondta: „Kérem, beszéljen Tasso ezredesről, mondjon el mindent, amit tud róla. Milyen ember, milyen családi viszonyai vannak, milyen műveltsége stb.” Minthogy én nagyon sokat gondolkoztam az alakjaimon, elég hosszan tudtam beszélni róla. „Kérem – mondta – alighanem jó a darab. Meg fogjuk látni.” Mikor aztán elolvasta, azt mondta: „Ha már megírta ezt a darabot, akkor tartozik neki avval, hogy megtegyen mindent a színre kerülésére.” Ez adta a bátorságot, hogy a darabot beadtam a Nemzeti Színházhoz. Nem adták elő. Ambrus Zoltán, aki akkor igazgató volt, elolvasta, jónak találta, és megígérte, hogy elő fogja adni, de előbb valami nagy sikerre van szükség, mert a történeti daraboktól nem várhat komoly közönségsikert. Két évig hevert a darab az ő fiókjában, két év múlva meguntam a várakozást, visszavettem, és kiadtam nyomtatásban a Franklin Társulatnál.
Még egy érdekeset tudok róla mondani. Egyszer magához kért, vagy hívott, és arra kért, hogy kísérjem el Vácra, ahol meg van híva előadást tartani a katolikus líceumba. Csodálkozva hallottam ezt, mert tudtam, hogy ő soha és sehol föl nem olvas. (Egyetlen fölolvasásáról tudok, amelyen jelen is voltam, amikor a kuruc balladák hitelességének problémáját vetette fel.) Csodálkozásomnak kifejezést is adtam, mire azt felelte, hogy muszáj neki elmenni, elfogadni a meghívást, mert nem kínálnak honoráriumot. Ha kínálnának, könnyű volna elzárkózni előle, így azonban mégsem lehet. S egy kanonok, a líceum szervezője így elmondhatta, hogy megkapta Riedlt előadásra. El is kísértem, és szívességemért nagy jutalomban volt részem, mert a székesegyházat alaposan megnéztük, de gyönyörűség volt az ő magyarázatait hallgatni. (A váci székesegyházat, amelyet különben egy piarista fráter épített; az építette a kecskeméti nagytemplomot is.)
Az talán nem volna érdektelen, de mért mondanánk rosszat szükség nélkül, hogy Beöthyvel is elolvastattam Zrínyimet, de nem mondott rá mást, mint hogy mért nem ügyelek jobban az ikes igékre. Nem vette észre, hogy a nyelv régiessége miatt tettem amit tettem tudatosan egypár helyen.
Beöthyt voltaképpen nevettük frázisai miatt, mert az ő irodalomtörténeti könyvét tanultuk. Utóbb rájöttünk stiláris szépségeire. A „kis Beöthy” néven szerepelt ez a tankönyv. Nem is jártam az előadásaira, mindig csak egy ment el a magyar szakos piarista kispapok közül és leste, hogy mit mond, ami nem egészen úgy van a könyvében és azt feljegyezte. Riedlhez elmentünk, mert azt élveztük, mindig tudott valami újat és érdekeset mondani.
Hatott talán rám egy kicsit Alexander Bernát filozófiai előadása. Újságírói könnyedséggel beszélt. Emlékszem, tetszett nekem, amit Szt. Ágostonról mondott. De nem nagyon járogattam órákra. Akkor az úgy volt, hogy vagy egyetemre járt az ember, vagy tanult, illetve olvasott. A szemináriumban volt valami szellemi élet, de a kispapok akkor nem vettek abban részt. Utóbb ez megváltozott. Nem volt olyan intim szellemi élet, mint Szegeden, de valami volt. Az egyetem akkor még párhuzamosan folyt a teológiával. Teológiai óráink este 6-8-ig voltak és reggel korán. Az régen elmúlt, most elvben előbb el kell végezni a teológiát és aztán mennek az egyetemre. Jelenleg kompromisszumos helyzet van.
A teológián nagy emlékek, nagy generáció jutott osztályrészemül. Schütztől tanultam a biblikumot, dogmatikát; pl. a biblikum előadásaiban őtőle kaptam kedvet és érzéket a zsoltárokhoz. Zimányi Gyulától kaptam a morálist, jogot, liturgiát. A teológiai előadások nagyobb élmények voltak, mint az egyetemiek.
Az egyetemen is megtakarítottam egy évet. Negyedik év végén volt szokás a szakvizsga, és egy év gyakorlat után lehetett pedagógiai vizsgát tenni, pedagógia-filozófiából, mint még később is. Én azonban megkérvényeztem – tekintettel arra, hogy két hónapig helyettesítettem egy beteg piarista tanárt – negyedik éves kalantiner koromban, hogy engedjék el nekem a gyakorlóévet. Ezt elfogadták gyakorlatnak és márciusban szakvizsgáztam, májusban pedagógiáztam. Sőt, júniusban a doktorátust is letettem. Ilyen tömegvizsgázás volt ez akkor.
Utána 1910/11-ben Vácott voltam tanár. Akkor még nem szenteltek föl a többi rendtársammal, kurzustársammal, mert nem volt meg a kellő évszámom, egy évvel később szenteltek föl. 1911 nyarának végén mentem vissza Vácra, és akkor kiderült, még az év elkezdése előtt, hogy hirtelen megürült egy magyar szakos tanári hely Pesten, és annak a helyébe engem hoztak ide.
A váci esztendő legmozgalmasabb része a hétnek arra az egy vagy két napjára esett, amelyet voltaképp nem Vácon töltöttem, hanem Budapesten, mint az Élet segédszerkesztője. Ebben az évben ugyanis ezt a szépirodalmi hetilapot is Izsóf Alajos vette át, és ettől kezdve néhány éven át a lap a Zászlónk-kal egy műhelyben készült. A lapot az irányító zseniális és lobogó szerkesztő mellett voltaképpen ketten csináltuk, kedves barátommal, Radványi Kálmánnal, aki ebben az időben a Regnum Marianum házában lakott és mindenestől a két folyóiratnak élt. Ezekben az években kitűnő írók dolgoztak az Életbe. Így mindenekelőtt Kosztolányi Dezső, aki (Vampa álnéven) írta remek „Vasárnapi leveleit”, Márkus László (a Nemzeti Színház későbbi igazgatója), Hevesi Sándor, a dramaturgiának ezekben az évtizedekben legnagyobb magyar szakértője, a korán elhalt nagy tehetségű novellista és humorista Kanizsai Ferenc. Regényt írt az Életnek Móricz Zsigmond (Harmatos rózsa), regényt és novellákat Krúdy Gyula, Tarcai György, Andor József és Domonkos István. A katolikus szellemű elbeszélő művészet elsőrendű jelesei. A lap legnagyobb büszkesége persze Prohászka püspök cikkei voltak; a Magasságok felé címen összegyűjtött szépprózai műveinek néhány legremekebb darabja itt jelent meg.
Az én szerepem versek és egyes önálló cikkek mellett a könyv és a színházi kritika kézbentartása volt. Ez utóbbit együtt láttuk el Radványival. Idevonatkozó elveink és szempontjaink – bár Kálmán ízlése erősen érzelmes lévén, enyémtől kissé különbözött – lassan annyira összehangolódtak, hogy egy-egy új darab főpróbája utáni eszmecseréink (nemegyszer szenvedélyes vitáink) folyamán rendszerint közös vélemény alakult ki. Így megtörtént például az is, hogy egy-egy nagyobb beszámolónak (például a Reinhardt berlini társulatának ez évi budapesti vendégszerepléséről szólónak) – elejét és végét egyikünk, közepét a másikunk írta meg, anélkül hogy ez a kettősség az olvasónal észrevehető lett volna.
Ez a szerkesztői tevékenység úgy vált lehetővé, hogy a hét egy napján – ha jól emlékszem, kedden – igazgatóm jóvoltából csak egy órám volt az iskolában, és kilenc óra után még elértem a Budapestre induló vonatot (különben ugyanezzel járt be Budapestre az ekkor még Vácott lakó Herczeg Ferenc is, kit azonban ekkor még nem ismertem.) A vasútról siettem a Damjanich utcába, ahol akkor az Élet szerkesztősége volt, és az egész nap a szerkesztés munkájával telt el. Este Kálmánnal együtt néztük meg a heti színpadi újdonságot – ha kettő volt, akkor az egyiket a délelőtti főpróbán, vagy egyikünk az egyiket, másikunk a másikat – azután az éjszakát a Regnumban számomra fenntartott szobában töltöttem, és korán reggel siettem a vonatra, hogy a reggeli diákmisén már ott lehessek és visszaváltozzam szerkesztőből az első B osztály osztályfőnökévé. Óráimra, ha másképp nem lehetett, a vonaton menet és jövet készültem. Olykor persze (például fontos főpróbák miatt) szükségessé vált, hogy hét más napján is helytálljak Budapesten, de rendtársaim előzékenysége és megértése mindig lehetővé tette óracserékkel, hogy sohasem kellett órát mulasztanom. Persze mikor a következő iskolaévre rendfőnököm budapesti iskolánkhoz helyezett át, kettős munkám ellátása lényegesen könnyebbé vált.
Az Élettel kapcsolatos élmények közül írói fejlődésemre jelentős hatással voltak az Élet-esték:az Élet íróinak felolvasó estéi vidéki városokban, utóbb Budapesten is. Rendesen öten-hatan rándultunk le a meghívó városokba, és a szerkesztő lelkes bevezető szavai után ki-ki felolvasott néhány verset, novellát, vagy csevegést. Közben egy-egy ének és zeneszám tarkította a műsort, amelyet vagy velünk rokonszenvező pesti művészek, vagy helyi művészek, illetve műkedvelők adtak elő. Az előadást rendesen a meghívottakkal való barátságos érintkezés előzte meg, és a velük való közös vacsora követte. Ezeknek a kirándulásoknak legfőbb haszna az olvasókkal való személyes érintkezés volt. Az ember így közvetlenül tapasztalta munkájának az olvasóra tett hatását. Sok kedves rokon lélek bátorító, melegítő megértését, viszont nemegyszer meglepő, de józanító, érlelő meg nem értést vagy inkább félreértést is. Úgy gondolom, hogy az egyre nagyobb számú közönséggel való folytonos érintkezés (amely az évek és évtizedek során egyre sűrűbb és egyre meghittebb lett) nem kis részben hozzájárult írásaimnak fiatalkori sokszor elvontan szimbolikus, nemegyszer túlhangolt pátoszából az életszerűség, belső igazság – ma úgy mondanánk, hitelesség – és evvel talán általánosabb érthetőség felé való fejlődéséhez.
Volt azonban ezeknek az irodalmi estéknek egy másik nemcsak egyéni, hanem talán azt kell mondani, közösségi jó hatásuk is. Magyar olvasóközönséggel való egyre szélesebb körű találkozás megtapasztaltatta velünk azt a hatásában eléggé nem méltányolható tényt, hogy a katolikus lelkiségű irodalomnak van egy egyre növekedő és egyre jobban együttérző közönsége. Ez a közönség pedig ráébredt, hogy születőben és fejlődőben van egy új mondanivalójú és hangú magyar irodalom, amely az ő lelkével rokon, de ugyanakkor igényeket is támaszt vele szemben. Az újjászületőben lévő katolikus lelkiség gondolat és érzésköre szólott itt hozzá közvetlenül, az ugyancsak újjászületőben lévőmagyar költészet izgalmasan új hangján, de határozott írói egyéniségeknek egyéni és eredeti mondanivalóin és formáin keresztül. Mindez kezdetben természetesen nemcsak (főleg a fiatalság részéről) sok rajongó lelkesedéssel, hanem még több meg nem értéssel, fejcsóválással, sőt gúnyolódással is találkozott – ugyanúgy, mint a velünk párhuzamosan dolgozó és harcoló Nyugat-mozgalom. A magyar megújhodásnak ez a két mozgalma akkor mindenestől egymásnak szembenállónak látszott, és sok tekintetben az is volt; ha azonban ma, amikor ez a szellemtörténeti korszak régen lezárult, történeti szemmel nézünk vissza rá, nem lehet meg nem látni, hogy a két mozgalom ugyanannak a szellemtörténeti folyamatnak volt egymástól független, sokban egymásnak ellentmondó, de mégis összetartozó két ága. A nem-szakember előtt is világossá válhatik ez az összetartozás, ha nemcsak a kétféle fejlődés legmagasabb csúcsait – Prohászkát és Adyt – állítja egymás mellé, akikben az ellentmondó elem sokkal szembetűnőbb, mint a rokonság, hanem Babits Mihály vagy Juhász Gyula verseit veti össze a katolikus líra fő képviselőivel.
Az első Élet-kirándulásokról legemlékezetesebbek maradtak számomra: a selmecbányai, mint amely az első nagyobb szabású és nagyon meleg estét hozta és a leszállást a bányába, amely az első nagyobb lélek-kompozíciónak: a Bányának adott élményt
Amikor barátságot mondok, talán többet is mondok, mint ami a valóságnak megfelel, hiszen azután hogy jó egynéhány évvel utóbb kivált az Élet szerkesztőségéből, jó ideig alig érintkeztünk egymással; sokkal később, a Baumgartner-tanácsban kerültünk újra egymás mellé. Legerősebben viszonyunk első és utolsó mozzanata vésődött bele emlékezetembe. Az első a temesvári színfalak mögött játszódott le, mikor verseim felolvasása után leléptem a pódiumról, és ő azzal fordult hozzám, hogy A torony kürtöse című versemben, amelyet utolsónak olvastam fel, úgy sikerült kifejeznem a „keresztény éberséget”, mint még soha senkinek. Ma azt hiszem, hogy csak azért mondta ezt, mert valami kedveset akart mondani, akkor azonban ez a kezdő költőnek, akinek még könyve sem jelent meg akkor, már országos hírű író részéről ugyancsak jólesett. Utolsó találkozásunk életem egyik megrendítő élménye volt. Akkor már halálos ágyán feküdt a kórházban, rettentő szenvedések közt – azért mentem be hozzá, hogy még egyszer lássam és hogy megtegyek mindent, ami rajtam áll, hogy megkapja a haldoklók szentségét – ami hála Istennek, nélkülem is megtörtént. (Amint megpillantott, megragadta a kezemet, sokáig el sem eresztette és – már éppen csak érthető hangján – suttogta: „Sándor, ifjúkorom barátja.”)
Első tanári évem után a vakációban tettem első külföldi utamat (1911 nyarán) Ausztriában és Bajorországban. Egy müncheni könyvkereskedő kirakatában láttam meg a német cserkészkönyvet. Rögtön megvettem, és elejétől végigolvastam. Úgy éreztem, hogy ez az, amit én csinálni szeretnék a gyerekekkel. Úgy gondoltam valami lovagrendfélét fogok alapítani az osztályomban, és azokkal fogjuk kipróbálni ezt az érdekes nevelési rendszert. Hazaérkezvén aztán olvastam a cserkészet ismertetését a Zászlónkban (ez is Izsóf érdeme volt), és hamarosan összeköttetésbe kerültem a budapesti református ifjúsági egyesület vezetőivel, akik szintén a scoutizmust próbálták Magyarországon meghonosítani. Már ebben az évben az utóbbi egyesületnek a helyiségében egy cserkésztanfolyamfélét rögtönöztünk cserkészvezetők és őrsvezetők számára. Így indult meg a munka három helyen, sőt negyediknek ugyanabban az időben az esztergomi bencés gimnáziumban Mattyasovszky Kasszián vezetésével. Néhány év múlva ezeknek a csapatoknak vezetői alapították meg a közös cserkészszövetséget.
Nemsokára a fővárosi iskolákban „Magyar őrszem” címen ugyancsak megindult valami cserkészmunka,, fővárosi hivatalos szervek támogatásával. A mi cserkészmunkánk abban különbözött ettől, hogy nagy határozottsággal valláserkölcsi alapokon nyugodott és még sokkal később, állandó hivatalos nyomások ellenére is feltétlenül ragaszkodtunk a munka önkéntességéhez. Vagyis nem engedtük, hogy kimondják, hogy mindenkinek annak kell lenni. Mert a fővárosi erősen szabadkőműves jellegű volt, és ők a kényszer felé iparkodtak. Aztán később a Horthy-érában élethalálharcot vívott a cserkészet, a Gömbös-érában, a 40-es években. Végül el is nyeltek bennünket, kiváltunk mind. Mindenáron Hitler-Jugendet akartak csinálni belőle.
Az is jellemzi munkánkat, hogy elejétől végig teljes testvéri barátságban tudtunk dolgozni a protestáns, sőt később zsidó cserkészekkel. Később aztán hosszas tárgyalások és a mi óriási számbeli fölényünk következtében sikerült egyesíteni a két mozgalmat, aminek következtében az őrszemmozgalom egy éven belül eltűnt, és követői mind alkalmazkodtak a mi vezetésünkhöz. Ma is úgy látom, hogy Baden-Powell generálisnak ez a zseniális pedagógiai alkotása minden másnál alkalmasabb volt a serdülő fiúk jellemének és ebben a közösségi erényeknek kifejlesztésére. Ugyancsak módot nyújtott arra nekünk, vallásos nevelőknek, hogy a világszerte fejlődőben lévő és modernizálódó katolikus nevelési elveket és módszereket értékesítsük a magyar ifjúság számára.
Persze nem ment a dolog nehézségek nélkül. A régimódi pedagógusok hallatlan és lehetetlen dolgot láttak benne, abban a szoros nevelési együttességben, amelyben a cserkészmódszerek nevelőt és gyereket egymáshoz közel hoztak. Újra meg újra fölmerült, hogy milyen hallatlan dolog az, hogy tönkreteszi a pedagógus tekintélyét, hogy a gyerekekkel egy sátorban lakjék, aludjék, egyék. Tíz évvel utóbb már magától értetődő volt mindez.
A megalakult cserkésszövetségnek én voltam az első elnöke, mindaddig, amíg biztonságban át nem adhattam ezt a nem nekem való, mert adminisztratív feladatot. Mint ilyen képviseltem a magyar cserkészetet az első nemzetközi cserkészvezető-kongresszuson Párizsban 1922-ben. Cserkészmunkám tette, hogy két évtizeden át minden nyáron hetekig táboroztam a fiúkkal. Az ország legszebb vidékeit jártuk így be. Első nevezetes magyar vándortáborunk volt a vági tutajozás, amelynek az előzménye volt, hogy még előbb, harmadéves teológus koromban, a Zászlónk rendezésében tettük meg a Vágon a 300 km-t tutajon, Kralováctól Komáromig, akkor még magyar vidékeken át (1909). A Zászlónkban le volt írva ez az első kirándulás, „300 km tutajon” címmel. Ezt ismételtük meg a Zászlónk rendezésében az első nagyszabású magyar cserkésztáborozásként. Ennek emlékét őrzi A Vág ritmusai, amellyel megnyertem a Petőfi-társaság Vigyázó-díját, és quasi beléptem az irodalomba. Következő évben a Tátrát jártuk be nyáron, majd a Bakonyt stb. Külföldön pedig jártam cserkészjamboreekon Dániában, Birkenhead-ben (Liverpool mellett), Stockholmban, ahol elő is adtam az öregcserkészet problémáiról.
Legemlékezetesebb magyar cserkészélmény volt a nemzetközi nagytábor a „megyeri havasokban”, amelynek elnöke voltam, és a gödöllői nagy nemzetközi jamboree, azt hiszem, 1933-ban. Ezt gróf Teleki Pállal vezettük. Különben vele való barátságomat is a cserkészetnek köszönhetem. Életem egyik legszebb emléke azok az éjszakai beszélgetések, amelyeket az ermerundeni erdő tisztásán, a dán nemzeti táborban folytattunk Telekivel az északi fénytől világos éjszakában. Magyar ember nem tud világosban lefeküdni aludni, hát ott sétáltunk.
Azt már talán nem kell részleteznem, hogy a sötét jobboldali politika idejében visszavonultunk. Öröm volt látnom, hogy a cserkészvezetők nagy része milyen bátran és félreérthetetlenül védte a keresztény erkölcsi eszményt és állt ellen a cserkészet folyton növekvő elkatonásításának.
Az adventi és böjti konferenciák előtt a legnagyobb szónoki sikereim a cserkészalkalmak voltak, éppen ezekben az években. Egyébként a cserkészetnek emberileg is sokat köszönhetek. Itt tanultam megismerni az élet gyakorlati oldalait, amihez nem nagy felkészültségem volt, és azt hiszem, hogy a természettel való intim viszonyt is részben ezeknek a nyaraknak köszönhetem. Egyébként a cserkészek számára megírtam, illetve szerkesztettem a vezetők könyvét, amelyet németre is lefordítottak, és ez a fordítás egy kellemes emléket is adott nekem. Amikor Oberammergauban passiójátékokat nézvén, Kaifás házában, ahol laktam, az asztalnál összeültem egy német kanonokkal, akiről kiderült, hogy cserkész, és nagyon megdicsérte a cserkészvezetők könyvét, nem sejtvén, hogy a szerzővel beszél. De utóbb rájött, de ezt már nem muszáj leírni. Ő kérdezte tőlem, hogy ismerem-e ezt a könyvet, mert ő abból nagyon sokat tanult. Ez volt a legnagyobb külföldi irodalmi sikerem.
Azt hiszem, csak általánosságot tudok mondani. A lelkület, amiből kiindultam, amit Kalazanci Szt. József példájából ismertem meg, és nagyra becsült tanáraimnak a példájából. Elsősorban Zimányi Gyula és Schütz Antal, akik inkább egyéniségükkel, szellemükkel, emberi mivoltukkal adtak példát a gyerekekkel való érintkezésre. Már az első években megismerkedtem Foerster Frigyes Vilmos pedagógiai műveivel,, amelyeket jóformán mindenestül magamévá tettem. Harmadik nevelői hatás, amely szervesen épült rá a két előbbi alapra: a cserkészettel való megismerkedés. Ezt a szellemet próbáltam bevinni mint osztályfőnök tanítványaim közé.
[Közben valaki érdeklődik hogylétéről és dicséri frissességét. „Amikor emberek között vagyok, akkor így van. Amikor nincs így, akkor nem megyek emberek közé.”]
Foerster pedagógiájának érvényesítéseképpen osztályomban behoztam a tanulók önkormányzati rendszerét, amely nagyszerűen bevált, talán az az egy hibája volt, hogy a fiúk önmagukhoz sokkal keményebbek voltak, mint amilyen én lettem volna. De nem tartott nagyon soká ez a rendszer, mert az osztályban tanító tanárok többsége nem bírta elfogadni a vigyázó nélküli iskolai demokráciát, és a kétféle felfogás sehogy sem engedte érvényesülni a látszólag könnyebb, valóságban azonban a tanárra sokkal nagyobb munkát és felelősséget rovó önkormányzati rendszert. A cserkészet pedagógiai formáit aztán a nem cserkész fiúkkal is megpróbáltam kirándulásokon stb., és ott is beváltak. Egyébként a fegyelmezés úgy, ahogy azt akkor általában fölfogták, a leggyöngébb oldala maradt mindvégig tanári egyéniségemnek. Más volt az ideáljuk a fegyelemről, mint énnekem. Én azóta megtaláltam egész szabatosan kifejtve az én akkori álláspontomat és gyakorlatomat Don Bosco és Néri Szt. Fülöp műveiben, akiknél közhely volt, hogy „nem bánom, ha szíjat hasítanak a hátamból, csak bűnt ne kövessenek el!”
Egy kis történet: a régi – akkor új – gimnáziumban az V. osztály a félemeleten volt; az egyik V.-nek én voltam az osztályfőnöke, a másiknak Neuhauser Frigyes rendtársam. Mindkét osztályban Walter János tanította a hittant. Egy reggel, a második csöngetés előtt a folyosón sétáltunk hárman a két osztály előtt. Neuhauser osztályából erős lárma hallatszott ki, mire ő beállt az ajtóba, és próbált rendet csinálni hangos szóval. Én – amint Walter János szerette elmesélni – odafordulok őhozzá, és azt mondom: „Nézd, a Frici azt hiszi, hogy kiabálással lehet rendet tartani!” Neuhauser visszajött, továbbsétáltunk; most az én osztályomból hallatszott a lárma. Odamententem rendet csinálni. Természetesen hangosan, mert különben nem hallották volna meg a szavamat. Neuhauser odafordul Walterhez: „Nézd, a Sándor azt gondolja, hogy kiabálással lehet rendet tartani!” Ilyen apró dőreségek gyakran estek rajtam.
Tárgyaimat nagy ambícióval tanítottam, leginkább persze a magyar irodalmat. A fiúkra, azt gondolom, főleg az hatott kedvezően, hogy előadásaimból megérezték, mennyire szeretem az irodalmat és az írókat. A magyar mellett latint tanítottam elsősorban. Nagy gyönyörűségemre volt, amikor egyszer – egész pályámon egyetlenegyszer – taníthattam két éven át görögöt is, harmadik szaktárgyamat. Ez többek közt azért volt nagyon nevezetes, mert a tanulók szabadon választhatván görög és úgynevezett görögpótló tárgyak közt, a görögöt egy elit kisebbség tanulta, akikkel nagyon könnyű volt nagyon szép eredményt érni el. Máig is átérzem azt az örömet, amikor VI. osztályban karácsonyra elvégeztük az egész évi nyelvtani anyagot, és a második félévben Szent Máté evangéliumát olvastuk görögben. Még ennél is nagyobb örömömre szolgált, amikor – szintén csak egyszer – felső osztályú, ötödikes és hatodikos hittant taníthattam.
Hogy kerültem velük össze? Úgy, hogy beállított a Petra testvér nagy irattáskával, és fölkért egy kurzusra, a stilisztika előadására. Schütz már jó viszonyban volt velük, és annak révén jutottam eszükbe. Aztán nagyon összebarátkoztam velük. Nagyon jó szellem volt ott sokáig. Ez még a háború előtt volt, és azt hiszem, a háború elején folytatódott. Akkor még nem voltak szétválva szürkékre és kékekre. Abban nagyon részt vettem, mert akkor köztük egy csomó jó barátom volt, és több gyónólányom. Én mindkettővel jóban maradtam. Schlachta Margit is egyike azoknak, akiket szentnek gondolok. Nem az én gusztusom szerinti szent, de a szentek általában nem a mi gusztusunk szerint valók, többnyire saját gusztusuk van.
Kóstolót kaptam az első világháborúból is, éppen csak hogy kóstolót: 1915 első négy hónapját tábori lelkészként töltöttem a sirinsi táborban Pétervárad egyik külső erődjében, szemközt a Fruška Gorával, ahonnan akkor – a nagy szerbiai futás után – ellenséget lehetett várni.
Az egész háborús élménysorozat groteszk komikummal indult. A vonat, amelynek Újvidékre kellett jönnie, ahol jelentkeznem kellett, éjfélkor indult. Búcsúztatni megjelent a pályaudvaron egy sereg diákom is, és mindenféle kedveskedéssel halmoztak el, többek között az egyik egy díszes Gerbeaud-csomagot nyújtott át, tele finom csokoládé bonbonokkal. A következő este érkeztem meg a sirinai dombok közé, ahol a rám bízott népfölkelő zászlóalj barakkjai között egy öreg vincellérház ócska falai között volt, szállásom a zászlóaljparancsnok segédtisztjével és gazdasági főnökével együtt. Ágyaink – két-két kecskelábra szegezett deszka – úgy voltak felállítva, hogy Pál barátommal, a segédtiszttel összeért a fejünk, és ott, ahol összeért, egy négy lécre szegezett deszkadarab volt a közös éjjeliszekrény. A későre nyúlt lefekvéskor jutott csak eszembe, hogy milyen kincseim vannak a podgyászomban. Elővettem hát, a még érintetlen csokoládés tölcsért, jól megdézsmáltuk ugyan, de a maradék nagyobb részt kitettem az éjjeliszekrényre szabad prédának. Kora reggel fejszomszédom kiáltása ébresztett föl, akinek első éber gesztusa a csokoládés tölcsérnek szólt, és aki kellemetlen meglepetésére nem talált benne egyebet, mint a bonbonok arany-ezüstös papírjait: a csokoládét megették az egerek. Most azután napokig tartó hajsza kezdődött a rejtőző ellenség kipusztítására. A három tisztiszolga összedugta fejét, és minden nap újabb, furfangosabb, művészibb egérfogókat agyalt ki. Az egérfogók jóformán óránként fogták az újabb és újabb egereket. Hasztalan: számuk nemhogy fogyni, de nőni látszott. Főleg, amikor Festungs-Commando-Befehl érkezett, hogy a barakkok ócska szalmáját fel kell gyújtani és újjal kell pótolni. A nagy tűzharc után, amelynek számtalan egér esett áldozatul, aztán tűrhetővé vált a helyzet. A pécsi 19-es népfölkelő zászlóalj, amelyhez be voltam osztva, életük delén túllévő falusi magyarokból állott, akiket pihenés és Retablierung céljából tartottak itt szigorú gyakorlatozásban. Nekem ezekben a mindennapi gyakorlásokban nem volt feladatom. Ezen a békés helyen anyakönyvi munkát sem kellett végeznem (a tábori főpap, akinél Újvidéken jelentkeznem kellett, háromszor is megismételte, hogy a listák vezetése a legfontosabb feladatom), így hát az első hetekben meglehetősen szabadon rendelkeztem időmmel, írhattam, olvashattam, gondolkozhattam. Szabadságomat csak az korlátozta, hogy állomáshelyemet csak nagyon ritkán hagyhattam el, nemcsak a katonai fegyelem miatt, hanem a térdig, nemegyszer térden felül érő hóban nagyon nehéz volt a közlekedés. A tél hidege és a nap nagy részében való magány (a tisztek kint jártak a gyakorlatokban, a lövészárkok közt és csak estefelé jöttek haza) csak fokozta bennem az egyedüllét és a hazavágyás természetes érzését. Ennek a hangulatnak köszönte születését a Jó nekem Uram és a Schütz Antalnak szóló Mi hárman című vers.
Ez a tétlenség azonban nem tartott sokáig. A nagyböjt kezdetével megindult a nagy munka is. Ha eddig egész papi tevékenységem a mindennapi misére, a vasárnapi tábori misére és prédikációra szorítkozott, mostantól kezdve a napnak jóformán minden szabad perce a rám bízott lelkeké volt. Híveimet katonai parancsok is figyelmeztették a húsvéti gyónásra, és legfőbb feladatom az volt, hogy a hozzám tartozók mindegyikének alkalmat adjak a szentségekhez való járulásra. Csakhamar szövetkeztünk a szomszéd erődszakaszok tábori papjaival egymás kölcsönös kisegítésére. Sem a gyóntatás, sem az áldoztatás nem volt könnyű dolog. Gyóntatni a barakkok egy-egy katonaköpennyel elrekesztett zugában lehetett csak, miközben a lógó köpenyen túl az emberek tovább élték a maguk éppen nem zajtalan életét. A tábori misét megfelelő helyiség híján a szabadban kellett tartani és ez sem volt könnyű, a sokáig kinyúlt télies időben. Minthogy igazi tábori papi felszerelésem nem volt, a tábori főpap fölhatalmazásával egy talpas üvegpohárból áldoztattam és bizony minden öt-hat kiosztott kisostya után le kellett tennem az oltárra a kehelyként szereplő üvegpoharat és fújással melegítenem dermedező ujjaimat.
A legnagyobb háborús élményem a katonák gyóntatása volt. Egypár napon át kora reggelenkint egy szomszédos ezredhez lovagoltam át az ottani testvérnek segíteni. Mindjárt az első napon a tisztekre került a sor. Történetesen majdnem valamennyien katolikusok voltak, és a katolikusok valamennyien meggyóntak. Az ebéd idejéig éppen elkészültünk, utána meghívtak ebédjükhöz. Nem tudom, mi tett rám nagyobb hatást: a szinte érezhetően komoly, mélységes magábaszállást lehelő gyónások, vagy az ebéd alatti hangulat és beszélgetés, de lehetetlen volt nem éreznem, hogy olyan férfiak között vagyok, akiknek lelkén ott ül a tudat, hogy talán már a következő napon megjöhet a parancs, amely a halálba viszi őket. Nem lehetett nem érezni, milyen nyitott lélekkel fogadták, amit ebben az órában az Isten általam mondott nekik és hogy milyen roppant komolysággal akarják az Isten színe előtt rendezni azt, ami hátuk mögött van és szemébe nézni annak, ami vár rájuk. És még valamit meg kellett éreznem ott a tiszti asztalnál: azt a meleg és csendes, magát kifejezni alig tudó hálát, amelyet irántam éreztek, amely olyan meleggé tette ebben az órában az étkezőbarakk levegőjét.
Még melegebben áradt felém – noha kifejezést találni talán még kevésbé tudott – ez a hála és – nem tudok más kifejezést találni – szeretet az egyszerű katonák részéről. Egyáltalán, ezeknek a háborús hónapoknak legmélyebb élménye az egyszerű katonákkal való érintkezés volt. Nem mondhatom, hogy azelőtt nem ismertem volna a magyar parasztembert, hiszen gödöllői szomszédainkkal gyakran érintkeztem, házukban sűrűn megfordultam, gyermekeikkel éveken át együtt nevelkedtem, játszottam, de a mostani megismerkedés a halál árnyékában és a szentség fényében valahogyan más, bensőségesebb, lényegre szólóbb volt. A gödöllőiekkel szomszédok voltunk, a zászlóaljbeliekkel testvérek. Később, mikor a Fekete kenyér” emlékezéseit írtam, a Barakk című versben próbáltam formát adni ennek az élménynek.
És még egy nagy kincset kaptam kurta katona koromból: mind a tisztekkel, mind a legénységgel való érintkezés az emberismeretnek megbecsülhetetlen forrása volt számomra. Hiszen a gyónásban is, de a szorosan vett szentségi érintkezésen túli beszélgetésekben is mindenki arról beszélt, ami a legfontosabb volt neki: az otthoniakról, szeretteiről, bajairól, problémáiról, szenvedélyeiről és szenvedéseiről, félelmeiről és reményeiről, arról, amivel tele volt a szíve és aminek úgy érezte jó meghallgatót és megértőt talált. Az emberi érzelmeknek, életkérdéseknek, bűnöknek és szerencsétlenségeknek sok örökre belém vésődő képe vonult el huszonhat éves szemeim előtt.
Az emberekkel való beszélgetésekből főleg kettő tett rám máig el nem múló hatást. Nemcsak azért, mert jóformán egész katonai életemen át végighúzódtak, hanem azért is, mert mély betekintést adtak az emberi élet mélységeibe. Az egyik beszélgetéssorozatot az indította meg, hogy az én csapattestembe beosztott tábori orvos megengedte, hogy jelen legyek rendelőóráin. Igénytelen, kis ember volt ez az orvos, hallgatag és komoly, de egész lélekkel benne élt hivatásában. Nem tudom, hogy az orvosi és katonai előírások szerint megengedett dolog volt-e a beteggel való foglalkozásánál az én jelenlétem, de bizonyos, hogy számomra kimondhatatlanul tanulságosak voltak ezek az órák. Vizsgálatait nekem szóló magyarázatokkal kísérte, és mert ügyes előadó is volt, meg is tudta értetni a beteg-tünetek jelentőségét, várható lefolyását és következményeit. Egyszer egy gyönyörű szál magyar legényt vizsgált meg előttem; azt hittem volna, hogy maga az erő és az egészség. Jólesett ránézni. Mosolyogva jött, értelmesen felelt a kérdésekre, szerényen és mégis önérzetesen viselkedett, és derűsen távozott. „Ezt a fiút le kellene fényképezni valami olyan könyv címlapjára, amely a magyar faj kiválógásáról szól.” A doktor sóhajtott egyet. „Tudja mi lesz a vége ennek a fiúnak?” – és leírta a paralízis progresszíva jellegzetes tüneteit. Ekkor találkoztam életemben először, az életben, és nem a könyvben avval az ellenséggel, amely szörnyűségesebb, mint amely a Fruška Gora felől fenyeget.
A másik emlékezetes beszélgetéssorozatot egy kedves barátomnak és paptestvéremnek, Jandik Józsefnek köszönöm. Mint tábori lelkész mellettünk táborozó erődszakasznál volt beosztva, és így nemegyszer együtt dolgoztunk, de máskor is szívesen átlátogattunk egymáshoz, ha akadt szabad időnk. Budapesti gimnáziumi hittanár volt, a Regnum Marianum tagja és szenvedélyes cserkész, sokérdeklődésű, több nyelven olvasó, zeneértő, maga is szépen hegedülő ember volt, és régi jóbarátom. Beszélgetéseink tárgya persze elsősorban az ifjúság és a nevelés volt, azután jött az irodalom és a művészet. De valahogy mindig úgy fordult a szó, hogy a téma teológiai vonalán kötöttünk ki. Élénken emlékezem mai is például egy órákig tartó beszélgetésünkre a tisztítóhelyről. Egy temetéssel kapcsolatben a halálról, illetve a háborúban elesettekről kezdődött az eszmecsere. Aztán áttértünk a kérdésre: mi lesz velünk azután? Csakhamar kiderült, hogy barátomnak ez egyik legkedvesebb témája. Színesen és nagy erővel fejtette ki előttem meggyőződését: Minden embernek az a hivatása, hogy halála után lássa és bírja az Istent. De hát el lehet azt képzelni, hogy az a sok ember, akik olyan fejletlen, tökéletlen, érzéktelen és nyomorúságos állapotban, amelyben meghalnak, erre a hallatlan élményre képes legyen? Az Isten megismerésére és befogadására legalább valamennyire alkalmasnak, bizonyos értelemben congenialisnak kell lenni, márpedig a legtöbb ember nagyon messze van halála óráján ettől a congenialitástól. Ha Isten akarja, hogy Őt lássuk és bírjuk, akkor kell, hogy az erre alkalmatlan állapotból meghaltaknak azután adjon módot erre a kifejlődésre, kiegészülésre. Persze, hogy mi ez a mód, azt nem tudjuk. Amit a tisztítóhelyről tudunk, az nagyon kevéssé határozott. De hogy azok számára, akiket az Isten üdvözíteni akar, valami ilyesmi van, arról ő meg van győződve.
A háborúban csak pár hónapig voltam, 1914 karácsonyától 1915 húsvét [április 4.] utánig. Akkor hazahívtak; érettségi előtt állt az osztályom, nélkülözhetetlennek nyílvánítottak. Úgyhogy voltaképp én csatában nem voltam, mert ottan csend volt akkor, csak hadgyakorlatokat tartottunk. Inkább pasztorális munkát végeztem ott.
Az Ébredés az első komoly igényű, de voltaképpen azt is diákok számára írtam. Szimbolikus színdarab. Elő is adták a fiúk. Minden évben szokott ünnepi előadásunk lenni az Uránia színházban, ahol rendes színpadon folytak az előadások. Ezt előadták. Salamon király gyűrűje nem gyerekeknek volt elgondolva, de alkalmas volt arra, hogy előadják; azt is előadtuk, de azt nem színházban, hanem nem tudom hol. Előadták többfelé. Egy rövid egyfelvonásos darab. Voltaképp az első komoly darabom az, amelyik egyáltalán azt gondolom a legjelentősebb maradt, az Alexius. A középkori Szent Elek-legenda ragadott meg benne. Itt semmi különös körülményt nem tudok említeni; nagyon fűtött ott a téma. Érdekes, hogy abból a legnagyobb hatást a prédikáció tette, meg a tavaszi dal, amelyet már előbb megírtam. Bárdos szeretett volna ebből operát írni.
A Zrínyi. Harsányi Kálmán mondta róla, hogy meglátszik rajta, hogy végigcsináltam valahogy a háborút, volt dolgom a háborúval. Nem dolgom, hanem részem. „Azt a negyedik felvonást, ahol Zrínyivár ostroma van és eleste, azt nem tudtad volna megírni – mondta – ha nem lettél volna közben a fronton is.” Ha már Harsányi nevét említettem, még egyet mondott ezzel kapcsolatban: hogy „ez mostan kitűnő így, hát most csiszold, csiszold, csiszold, mert egy tragédia az olyan, mint egy székesegyház: az ihlet és matematika egyszerre. Megvan, de azt nem szabad többet kiadni a kezedből. Csiszold, csiszold, csiszold!” Persze a háborúval kapcsolatban beszélhetett így, mert végigküzdötte, ott is kapta azt a daganatot, amibe utóbb belehalt.
A Zrínyin és az Alexiuson volt idő, hogy nagyjából egyszerre dogoztam. És az írói életem szempontjából egy nagyon jelentős egzisztenciális szerepük is volt. Nem is tudom, hogy nem túl szemtelenség-e ezt leírni, de én akkor úgy gondoltam, gyerekfővel, mint negyedéves teológus, szóval még nem voltam készen, nagyon küszködtem magammal, hogy van-e nekem ahhoz hivatásom és tehetségem, hogy író legyek, költő. És akkor inkább a tudományra fordítom a munkámat. Ezt így mondtam el Nagy Sándornak. (Nagy Sándor, a festő, akitől az édesanyám képe ott függ a szobámban.) Rémítően leszidott. Azt mondta: hogy lehet így beszélni! Akinek az Isten tehetséget adott, annak dolgozni kell, írni kell. Az nem az ő feladata, hogy megítélje az értékét, tessék dolgozni! Ez is nagyon hatott rám, de a döntést az adta meg, hogy elkészült a Zrínyi, meg az Alexius. Azok után úgy éreztem, hogy szabad írónak lenni. Persze a tudományra is ráadom a fejem. Azt már álmomban sem gondoltam, hogy egyetemi tanár leszek. De ez már Szegeddel függ össze.
1929 decemberében egyetemi tanárnak neveztek ki a szegedi egyetem második magyar irodalmi tanszékére, engem, aki soha életemben effélére nem gondoltam, tudományos ambícióim sohasem voltak, iskolámban és írói munkámban húsz éven át tökéletesen a magam helyén éreztem magam, és ha írtam is – aminthogy elég sűrűn írtam is – kritikákat, esszéket, olykor irodalomtörténeti jellegű cikkeket is, ezeket sem elsősorban tudományos céllal, hanem inkább szépírói igénnyel és nevelői szándékkal írtam. Hogyan kerültem hát kívánságom, majdnem beleegyezésem nélkül katedrára?
Gróf Klebersberg Kunó közoktatási minisztersége idején történt, hogy a katolikus leányközépiskolában tanító szerzetes nővérektől egyetemi végzettséget és tanári diplomát kívántak meg. A szerzetesrendek vezetőinek jó része nem a budapesti, hanem a szegedi egyetem bölcsészeti karára küldötte tanárnőnek szánt nővéreit – ami a kedves egyetemén fejleszteni akaró Klebersbergnek szándékával is találkozott. Csakhamar felmerült azonban egy nehéz probléma: a szegedi egyetemnek világnézeti katedráin kizárólag protestáns tudósok ültek (a filozófiát Bartók György, a pedagógiát Imre Sándor adta elő). A nehézséget úgy akarták megoldani, hogy ezek mellé a tanszékek mellé egy második, úgynevezett világnézeti tanszéket szerveztek. Ezek egyikére, a pedagógiára engem akartak kinevezni, illetőleg meghivatni a Magyar cserkészvezetők könyve című munkám alapján, amelyről Kornis Gyula a budapesti egyetemi katedráján úgy nyilatkozott, hogy az a magyar pedagógiai irodalom legjelentősebb műve. Mikor ez a terv hozzám is eljutott, nagyon megdöbbentem. Engem az elméleti pedagógia valójában sohasem érdekelt – annál jobban a gyakorlati nevelés, amelyben úgy is mint tanár, úgy is mint cserkész, úgy is mint lelkipásztor mindenestül benne éltem; ezt azonban sok kitűnő nevelővel együtt inkább művészetnek, mint tudománynak éreztem. Idegenkedésem növekedett, mikor tanulmányozni kezdtem az akkor legkitűnőbbnek tartott külföldi szakkönyvek egyikét-másikát. Végképpen el is határoztam, hogy nem vállalkozom erre a feladatra. Mielőtt azonban sor kerülhetett volna ennek az elhatározásomnak illetékes helyen való bejelentésére, váratlan fordulat történt, amelynek okát különben mai napig sem tudom.
Egy teadélutánon történt,amelyet gróf Zichyné adott várbeli palotájában a Napkelet című irodalmi folyóirat munkatársai számára, mint a lapot fenntartó bizottság elnöke. Valami irodalmi előadás miatt elkésve érkeztem és az első pillanatban zavarba hozott a nagy termet betöltő sokaság. A következő pillanatban valaki a háziak közül kezembe nyomta a teáscsészét és amikor félig megfordultam, hogy megköszönjem, Klebersberg miniszter arcát láttam szemem előtt, aki mosolyogva mondja: „Ugye tudod, hogy ki foglak nevezni a szegedi egyetem második magyar irodalomtörténeti katedrájára?” Ez a kijelentés annyira meglepett, hogy csak nehezen tudtam a „nem tudom”-ot elhebegni. Következő percben valaki más szólította meg a minisztert, és így arra már nem volt alkalom, hogy megkérdezzem, mi volt az oka, és ki volt az elgondolója ennek az újabb változatnak.
Persze ez az új terv egészen más színben tüntette fel előttem a szegedi professzorságot. A magyar irodalom és az irodalomtörténet is nemcsak szaktárgyam, hanem szenvedélyes szeretetem tárgya is volt, amellyel a lefolyt két évtized alatt egy percig sem szűntem meg foglalkozni, úgyhogy amikor be kellett nyújtanom a karhoz eddigi tudományos munkáimat, elég szép kis gyűjteményt állíthattam össze. A gyűjtemény legjelentősebb darabja egy terjedelmesebb könyv volt: Gárdonyi, Ady, Prohászka: Lélek és forma a századforduló irodalmában. Ezt a könyvet a kinevezésemig eltelt két év alatt írtam. Hogy ennyi dő alatt megírhattam, annak magyarázata, hogy már régebben mindhárom íróról terjedelmesebb tanulmányokat adtam közre és ezeket a tanulmányokat most csak átdolgozni, kibővíteni és egységbe alakítani kellett.
Hogy a kinevezés némileg elhúzódott, annak a politikai jellegű vita volt az oka. A katolikus világnézeti katedrák gondolata természetesen nem egyféle ellenkezéssel találkozott, és megvalósítása politikai vitákra is adott alkalmat. Amennyire azonban én tudom, a szóbeli és sajtóbeli viták során személyem ellen nem merült föl ellenkezés. Szegedi kollégáim – azok is, akik elvben ellene voltak a világnézeti tanszékek gondolatának – az első perctől kezdve félreérthetetlenül tudtomra adták, hogy szívesen látnak maguk között, és hogy elvi tartózkodásuk nem vonatkozik személyemre. Ennek a felfogásuknak cselekvőleg is kifejezést adtak, amikor néhány év múlva, Dézsi Lajos halálával megüresült az első számú magyar irodalmi tanszék, és a kar egyhangúlag meghívott erre a tanszékre.
Bármilyen kedves is volt nekem az irodalomtudománnyal való foglalkozás, bármennyire nekem való munkát ígért is, mint a pedagógiai professzorság gondolata, mégsem volt könnyű számomra az egyetemi tanárság gondolatával megbarátkozni. És hogy mégis elfogadtam, ahhoz a döntő lökést rendi elöljáróságom határozott kívánsága adta. Nem volt nekem könnyű elhatározni magamat a nekem oly kedves munka, sőt bizonyos értelemben a vele járó életforma megváltoztatására. Nem volt könnyű megbarátkoznom avval a gondolattal sem, hogy elhagyjam Budapestet, ahol kisdiák korom óta nevelkedtem, tanultam és tanítottam, ahol – Budapesten és Gödöllőn – jóformán mindazok éltek, akik hozzám legközelebb áltak: anyám és testvéreim, barátaim és lelki gyermekeim, kedves diákjaim és volt diákjaim, rendtársaim közül is, akikkel a legkedvesebb megértés és szeretet fűzött össze, egyszóval mindazok, akiknek közelsége nélkül jóformán el sem tudtam képzelni az életet. Mindezt nem tette könnyebbé Édesanyámnak 1929. február 2-án bekövetkezett halála sem, mert keresztülhúzta azt a lehetőséget, hogy őt levihessem magammal Szegedre, hogy közelemben élhessen. Így bizony meglehetősen vegyes érzelmekkel tekintettem az ígérkező új élet felé.
Az Úristen azonban, mint annyiszor máskor is, jobban tudta, hogy mi jobb nekem. Az új viszonyoktól való minden félelmem alaptalannak bizonyult. Szegedi rendházunkban rendtársak és testvérek között éltem, és a megszokott életmódot folytathattam, az ifjúságnak élhettem, mint eddig. Napom legnagyobb része kedves munkával telt el, és új hivatásom természeténél fogva sokkal nagyobb szabadságot biztosított számomra, mint amiről régi munkám keretei közt valaha is álmodtam volna. Budapestre sűrűn feljárhattam, sem baráti, sem irodalmi összeköttetéseimet nem kellett feladnom, és talán a legfőbb új érték volt: az egyetemi munkarend biztosította szünetek lehetővé tették számomra a hosszabb külföldi utazásokat és a velük kapcsolatos teljes elvonulást és csendet, számomra az írói munka legfőbb feltételeit.
URL: http://siksandor.piarista.hu/eletut/oneletrajzok/beszelgetesek.htm [2004]
© Sík Sándor szerzői jogainak tulajdonosa a Piarista Tartományfőnökség (1052 Budapest, Piarista köz 1.). A honlapon található dokumentumok csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a Tartományfőnökség engedélyét kell kérni.