Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára
virtuális emlékszoba
☐ ▷ Életút ▷ Életrajzok
Bíró Imre
A piarista rendben a 17. század vége óta szokás volt, hogy az elhunyt rendtagokról rövid „kegyeletes életrajzot” (suffragium) írnak, amelyeket a római generális útján minden rendháznak megküldtek. A magyar rendtartományban a 20. században ezek az életrajzok már forráskutatáson alapuló, tudományos értékű munkák voltak, főként 1949-től kezdve, amikor Biró Imre (1883–1972) volt tartományfőnöki irodavezető és tatai házfőnök lett az életrajzok írója egészen 1966-ig, 83 éves koráig. Sík Sándor 1966-ban elkészült életrajza egyik utolsó munkája volt, és terjedelmét tekintve is a műfaj „csúcspontjának” számít. Ugyanakkor viszont keletkezési idejéből következik, hogy elmaradtak belőle azok a részek, amelyek sérthették a kommunista diktatúra „érzékenységét”, tehát nincsen szó benne például a Sík Sándor tartományfőnöksége alatt történt bebörtönzésekről, deportálásokról és a piarista rendházak 1950. évi fölszámolásáról sem. Egy része nyomtatásban is megjelent (Sík Sándor tanári arca, in Új Ember 1989. jan. 22, 3). A szöveg közlése során több helyen pontosítottam az idézeteket és a bibliográfiai hivatkozásokat (KA).
Sík Sándor bölcseletdoktor, rendünk beesküdött aranymisés áldozópap tagja, rendfőnök, született Budapesten 1889. január 20-án. Rendünkbe beöltözött 1903. augusztus 27-én. Egyszerű fogadalmat tett 1905. április 18-án, ünnepélyes fogadalmat 1910. március 28-án. Áldozópappá szentelte Kohl Medárd esztergomi segédpüspök 1911. június 30-án. Kegyeletes életrajzának megírásában hasznosan értékesítettük azokat a visszaemlékezéseket, melyeket ő maga mondott tollba egy hűségesen ragaszkodó volt egyetemi hallgatójának, Kardos Klárának.
Pesten született, de voltaképpen Gödöllőn nevelkedett, s ezért mindig ezt tartotta igazi szülőföldjének, illetve otthonának. Költeményeiben idézett gyermekkori emlékei is mind ehhez a „Lombfaluhoz” fűződnek (Szembe a nappal, 1916). Édesapja Sík Sándor ügyvéd, édesanyja Winternitz Flóra zsidó vallásból még gyermekeik születése előtt katolikus hitre tértek. Három idősebb testvére az ő születésekor egyszerre halt meg skarlátban. Négy fiatalabb testvére közül ketten, Endre és Ilma (Szimon Istvánné) Pesten születtek, ketten pedig, Flóra és Miklós Gödöllőn. Gyermekkorára emlékezve azt mondja, hogy az zavartalanul boldog volt. A testvérek között ő volt a legidősebb, és valójában minden az ő akarata szerint történt. A gödöllői lakóházat szeretet, vidámság és vallásos légkör töltötte be.
Édesanyjuk több nyelven olvasott, leginkább angolul, és olvasmányairól sokat beszélt. A családban mindenki szerette a verseket. Idővel valóságos irodalmi légkör uralkodott náluk. Mivel a szomszédságban is köztudomású volt, hogy Sándor mennyire szereti a verseket, harmadikos gimnazista korában az egyik szomszéd néni Vörösmarty összes műveinek kétkötetes kiadásával lepte meg. Ekkor volt először tiszta jeles a gimnáziumban. Az ajándékot Sándor nagyra értékelte, s még tanárkorában is legszívesebben ebből idézte a Vörösmarty verseket. Otthoni életükhöz hozzátartoztak a színielőadások is. Egy időben ugyanis színész szeretett volna lenni. Ilyen irányú hajlama színjátékok szervezésében élte ki magát, s ez a magyarázata annak, hogy később oly kedvvel és kitartással művelte a színműírást.
A családdal jól megismerkedünk versei alapján. Megjelenik a nagymama, aki csipkés ablakban ülve kötöget, miközben ókuláján kifelé tekintget, lesve unokáit, akik éppen befelé vonulnak nagy hógolyó csatában kipirulva (Nagymama). Aztán édesapja, aki két ragyogó szemével, nagy tiszta homlokával úgy áll előtte, mint egy római szenátor. Az igazságért haláláig bátor verekedni. Védi a szegényeket. Még később is fülébe cseng hangja: „Kisfiam, az igazság erősebb, mint az élet” (Apám). Apja korai halálával anyagi gondok szakadtak édesanyjára. Sándor, mint legidősebb testvér, édesanyja szeme fénye és bizalmasa, már fel tudta érni ésszel, hogy mit vesztettek: árvák és szegények lettek, el kellett adni a „tornyos házat”, amit később megénekelt a Szembe a nappal című kötetben. Aggódva nézte édesanyja sorsát, attól félt, hogy talán ő is itt hagyja őket. Édesanyja bátorította és vigasztalta: „Majd megsegít az Isten, kisfiam!” (Anyukám). Így is lett. Anyjukat az Istenbe vetett hit és bizalom, meg életereje is átsegítette a nehézségeken.
Az öt gyermek vidám együttese is megjelenik a verseiben, csacsifogatukkal és egyéb szórakozásaikkal. Házuk kertjének végénél vezetett el a vasút. Kedvelt szórakozásuk volt, hogy a sínekre pénzdarabokat tettek, amit aztán a vonat kerekei szétlapítottak. feleleveníti kirándulásokat az isaszegi csatatérre, ahol András bácsi, a vén juhász mint egy szép mesét magyarázza: „Amarról gyütt Damjánovics”. Kedves emlékei közé tartozik a száznál több ablakos királyi kastély nagy parkjával, melybe be lehetett menni, ha a királyi családból senki nem tartózkodott benne. A nemzet ugyanis a koronázás alkalmával a kastélyt a gödöllői koronauradalommal együtt I. Ferenc József királynak adta ajándékba. Azóta gyakran tartózkodtak itt a királyi család tagjai. Így Sándor és testvérei még látták a vadászatra induló öreg királyt, aki még intett is nekik, mire ők haptákban állva kiáltották: „Éljen!” Látta Sándor az isaszegi úton sétáló, fekete napernyős, feketeruhás, kalapos, szomorú Erzsébet királynét is.
Gödöllő erdős, szőlőhegyektől övezett vidéken, részint fennsíkon, részint a Rákos laposán, igen egészséges helyen fekszik. Ezért a főváros lakosságának hamar kedvelt és látogatott nyaralóhelye lett. A pesti „matrózblúzos” és a gödöllői „mezítlábas” gyerekek hamarosan háborúba keveredtek Sándor vezetése alatt, mikor a pestiek elvették a helybeliek métázó helyét. Pedig azok nem is tudták ezt a játékot játszani. Az „urak” a „mamákat hívták” ellenük, mire az alvégi sereg megfutott (Gödöllő). Ilma nénijük kertjének végében folyt a Rákos patak, amely gyerekfejjel regényes tervre ösztönözte. Úgy gondolta, hogy itt teknőbe száll, lemegy a Dunába, onnan pedig a Fekete-tengerre. Mikor azonban a teknőt vízre bocsátotta, az rögtön leült a sekély vízben.
Óriási élménye volt az erdő. Gödöllőn három is volt belőle. Az egyik, néhány percre hozzájuk, a Fácános, ahol sok verset írt. A másik az isaszegi, ahová a Malom-tó mellett kellett mennie. Egyszer ködben látta a tavat, és ekkor támadt az a kozmikus élménye, mely A tó lelke című versére ihlette. A harmadik a haraszti erdő. Ebből hasították ki és telepítették be az Erzsébet-parkot. A Fácánosban és a harasztosi erdőben sokszor járt később is. A gödöllői tájra és az otthoniakra gondolás többször szolgált alkalmul egy-egy vers megírására. (Dal, Emlékezés az otthoniakra, Gödöllő, Régimódi vers az isaszegi országútról).
Az első elemi osztályt Pesten végezte egy Szánkási nevű magániskolában, a mai Semmelweis utcában. Közel volt a Pipa utcához, melyben laktak (ma Erkel utca). A második osztályt már Gödöllőn végezte magánúton. Ekkor egész évben kint laktak a „tornyos házban”. Szopkovics nevű házi tanítójuk nagyon beleillett a sok gyerek közé, „tanító urunk, édesünk” megszólítással illették. A harmadik és a negyedik osztályt is magánúton végezte. A harmadikból először nem tett vizsgálatot, mert édesapja, pedagógus barátainak tanácsára, következő évre halasztotta, hogy a továbbiakban Sándor ne legyen egy évvel fiatalabb a többi fiúnál. Így újra járta a harmadik osztályt. De mivel nagyon unta már az iskolát, édesapja beleegyezésével nyáron elvégezte magánúton a negyedik osztályt is. Így mégiscsak fiatalabb volt, mikor a középiskolába került. Ezidőtájt testvérként nevelkedett velük Ilma nénijük fia, Harangi László is. Kedves fiatal tanítójukkal, Svoboda Dénessel később is tartotta a kapcsolatot. A kisebbek tanítója még továbbra ő volt és Sándor nagyon szerette.
Sándort édesapja pap barátainak (Kanter Károly és Hock János) tanácsára a pesti piarista gimnáziumba iratta. Vonaton járt be az iskolába. Ezt az időt idézi vissza a Diákszakasz című költeményében. Akkor még nem járt olyan sok diák vonaton, ritkán telt meg a diákszakasz. Elég korán értek haza még télen is, így a nap jó részét otthon tölthették.
A pesti gimnáziumnak öt évig volt tanulója (1898-1903). Tanárai közül különösen Palásti Gyulát szerette, aki öt évig volt osztályfőnöke és magyar-latin tanára. Öreg korában is dicsérettel emlékezik vissza ügyes tanítási módszerére. Mikor Sándor tanár lett, Palásti módszere alapján tanította a latin nyelvet. Görögre és németre a híres Maywald József tanította. kedves tanára volt Hatvani Ede és Prónai Antal is. Ez utóbbiak kedvelt magyar irodalomtörténeti tankönyvét sok év múlva ő dolgozta át újabb kiadásokra. Az egyik átdolgozásban rövid függelékül megírta a világirodalom történetét és egy szinkronikus táblázatot is készített hozzá.
Nagy együttműködés volt a család és az iskola között. Édesanyja jó barátságban volt legtöbb tanárjával, sűrűn bejárt hozzájuk Sándorról érdeklődni, s azok szívesen fogadták. Palásti Gyula egyik-másik rendtársával többször ellátogatott hozzájuk, ami mindig nagy öröm és esemény volt. Palástinak egyébként döntő hatása volt abban, hogy Sándor piarista lett.
Kisdiákkorában jelentős esemény volt a Zászlónk című katolikus szellemű ifjúsági folyóirat megindulása 1902-ben. Alapítója és első szerkesztője Izsóf Alajos volt. A Zászlónk a legelterjedtebb ifjúsági lap volt akkoriban. Volt rá idő a régi Magyarországon, hogy 60 ezer példányban forgott közkézen. Felnőttek is szívesen olvasták. A lap fenntartója a budapesti papokból alakult egyesület, a Regnum Marianum volt, mely a kor színvonalán álló ifjúság nevelését tűzte ki célul. Alapítói Majláth Gusztáv és Prohászka Ottokár püspökök és Kanter Károly prelátus voltak. Ez tartotta fenn a Zászlónk mellett a Nagyasszonyunk és a Kispajtás című ifjúsági lapokat is. A Néri Szent Fülöp oratóriumára emlékeztető intézmény Mária kongregációt és cserkészcsapatot is vezetett, egyetemi hallgatókat, sőt végzett férfiakat fogott szövetségébe. Sok kiváló írót, szónokot és ifjúsági lelkipásztort sorolt tagjai közé. Sík Sándor nem volt kongreganista, de gyakran bejárt Izsóf Alajoshoz, aki a Zászlónk révén nagy vonzóerőt gyakorolt rá. A vele való érintkezés írói kedvét és bátorságát is növelte. Első nyomtatásban megjelent verse A Zászlónk első évfolyamának utolsó lapján látott napvilágot. Természetleírás volt. Kikeletkor... – így kezdődött.
Ötödikes volt ekkor. Szülei úgy gondolták, hogy majd ő is ügyvéd lesz. Mikor ezt hallotta, kijelentette, hogy piarista akar lenni. Édesanyja nem ellenkezett, s így már ötödikes korában felvételét kérte a rendbe. A tanári kar fölvételre ajánlotta.
A noviciátusi évben (1903/1904) mint magántanuló elvégezte a gimnázium VI. osztályát. Váci gimnáziumunkban tett vizsgát jeles eredménnyel. Magisztere Randveg Mihály, promagisztere Sarang József volt. Novíciustársai között voltak: Bán Márton, Wolf János, Walter János, Balanyi György, Csonka Mihály, Pogor (Pusch) Ödön, Uitz Mátyás. Wolf János mondta róla, hogy Sík Sándor a szobában gyakran járt föl-alá, miközben skandálta valamelyik készülő versét.
Öreg korában is nagy szeretettel emlékezett vissza noviciátusi évére és a két magiszterre. Randveg magiszter görög nyelvre tanította. Fegyelemben tartotta őket, de nagyon szerették. Kedves emléke volt a noviciátusi nyár. A rendház nagy kertjébe mindennap lemehettek. Mindegyiküknek megvolt ott a maga kis kertje, ahol azt ültetett, amit akart. A kerti gyümölcsfák termését is ők kapták.
Rendszeres, komoly lelkiélete is a noviciátussal kezdődött. Mindegyik novícius kapott egy jezsuita ifjúsági imakönyvet, melynek nagy szerepe volt életükben, a noviciátusban egyébként is természetes lelki vezetés mellett is. Ezt az imakönyvet nagyon szerette, jó útmutatás volt benne a rendszeres lelkiéletre.
A különböző természetű társakkal való összekerülés és a közös élet neki is bőségesen nyújtott alkalmat az önnevelésre. A jellemalakulás szempontjából jó iskola volt ez számára, aki otthon az elkényeztetett legnagyobb fiú volt. Itt kezdődött el egész életre szóló barátsága Balanyi Györggyel és Walter Jánossal.
A noviciátusi esztendő után a kecskeméti stúdiumba került. Itteni gimnáziumunkban járta a VII. és VIII. osztályt (1904–1906) és itt tett érettségi vizsgálatot jeles eredménnyel.
Kecskeméten a lelkes Zimányi Gyula hittanár és studens-prefektus lelki vezetése alá került. Ő lett gyóntatója. Zimányi hatása Sík Sándor egész életére döntő volt. Zimányinak ugyanis fejlett érzéke volt a költészet iránt és növendékében, mint ahogyan ezt visszaemlékezésében hálásan emlegeti, tisztelte és megbecsülte a költőt. Megnyugtatta, hogy választott pályája és a költészet összefér és harmonikusan eggyé olvadhat. Ez az eszmény kísérte aztán tovább Sík Sándort: szerzetestanár és költő lett. Életében nem következett be törés. Hogy Zimányi Gyula mit jelentett az ő számára, azt A prefektus című verses portréjában fejezte ki, később pedig Zimányi ezüstmiséjére írt versében, melynek a címe A Pátriárka.
Kecskeméti magyar tanára és az önképzőkör akkori vezetője Német Károly volt, aki jelentős kutatást végzett a piarista színjátszás területén. A kecskeméti házi könyvtárban pl. megtalálta egy ismeretlen piarista szerzőnek „Menechmus” című iskola-játékát. Ezt színre alkalmazta és közölte a kecskeméti értesítőben (1904). Iskolai színdarabok betanításával általában kedvvel foglalkozott. A kecskeméti színházban előadatta tanítványaival Simay Kristófnak „Váratlan vendég” című vígjátékát (1909).
Sík Sándor buzgó tagja lett az iskolai önképzőkörnek. „Vallásos líránk a mohácsi vészig” című dolgozata dicséretben részesült. A tárogató és A tenger csillaga című versei bekerültek az érdemkönyvbe. Hetedikes korában már nagy buzgalommal vette ki részét a pályatételek kidolgozásában. A pályaművek elbírálásáról szóló jelentés mindig gondosan megszerkesztett külön fejezete volt a kecskeméti tanévvégi értesítőknek. Az 1904/1905. tanévben A Kecskeméti Kaszinó történeti elbeszélésre hirdetett pályázatát „Páter Andrássy Miklós, a dervis ezredes” címmel Sík Sándor nyerte meg. A bírálat szerint „történeti hűséggel, érdekes meseszövéssel rajzolja hősét, s ügyes szerkezettel, találóan helyezi bele a Rákóczi-kor mozgalmas világába. Nyelvezete jellemző, lendületes, novellisztikus nyelv, miért is a 40 korona jutalomra érdemes”. Pályázott a „Zsiga-díj”-ra kitűzött tételre is: „A Mária-tisztelet hazánkban”. Öt pályamunka érkezett be. „Kellő olvasottságról és szorgalomról tanúskodik mindegyik. Az öt közül azonban, úgy az anyag bősége és kellő elrendezése, valamint az élénk előadás által különösen kiválik Sík Sándor dolgozata”. Jutalma 25 korona volt. Költői tárgynak volt kitűzve: „Himnusz Szűz Máriához”. A bírálat szerint költői készséget Sík Sándor költeménye árult el, „mert amellett, hogy technikája meglepő, az egészen keresztülvonuló vallásos és hazafias érzés a Szűz Máriához érzett bizodalomban és hálában szépen olvad össze”. Jutalma 10 korona. Egyik tétel műfordítást kívánt, Strabon „Geografika” című műve egy részét görögből magyarra. Egy pályázat érkezett be. „A fordítás, néhány inkább tárgyi, mint nyelvezeti kisebb hibát leszámítva, általában gondos, értelmes, hű és magyaros.” Szerzője Sík Sándor. Jutalma 15 korona.
Nyolcadikos korában az önképzőkörben beszédet mondott Vörösmarty Mihály halálának félévszázados évfordulója alkalmából. Pályázó buzgalma ebben az évben sem lanyhult (1905/1906). A Kecskeméti Kaszinó ismét történeti elbeszélésre tűzött ki tételt, „Szűcs Istók” címmel a kecskeméti rác-pusztítás idejéből. A 40 korona díjat ismét Sík Sándor nyerte meg. „Értelmes, ügyesen bonyolított, kerekded meseszövése, korfestő jellemzése, novellisztikus előadásmódja és választékos nyelve miatt” – mondja a bírálat. Ez az elbeszélése aztán a Zászlónkban is megjelent. Megpályázta a 30 koronás „Zsiga-díjat” is. A tétel címe: „Az önmegtagadás az erkölcsi életben”. Nyertese Sík Sándor, kinek pályamunkája „ a feladott tételt legalaposabban és legvilágosabban fejti ki. Hibája, hogy színes, élénk stílusával néha könnyen átsiklik egyes részletek felett”. – A költői tételt is ő nyerte meg: „Óda Rákóczi hamvaihoz”. A beérkezett versről ezt mondja a bírálat: „Alaphangja a szabadságharc leveretése után élő költőnek hazafiúi bánata. Az egész költeményen reflexiókkal telt tragikus hangulat vonul végig, amely csak a költemény végén emelkedik az ódai hév némi magaslatára. De nem kezdő tehetségre valló rímelése, könnyed verselése szerzőjét 5 korona jutalomra érdemesíti.”
Volt Kecskeméten egy pályadíj, melyet a város három (katolikus, református és evangélikus) iskolája alapított, a Rákóczi-díj. Ekkor szinte óriási összeg: 100 korona volt. Ezt is elnyerte Sík Sándor Ocskay Lászlóról írt kis regényével. A Rákóczi-díj odaítélése városi esemény volt, az egykorú újságok is ismertették.
Ezek a pályadíjak ösztönző hatásuk miatt, az írói fejlődés szempontjából jelentősek voltak. Ezt visszaemlékezéseiben Sík Sándor maga mondja. Megemlékezik még sétapárjáról, Balanyi Györgyről. Kevés beszédű társát azzal szórakoztatta Kecskemét utcáin, hogy évszámokat mondott neki. Balanyi viszonzásul megmondta, hogy mi történt akkor és rendesen nem tévedett.
Teológiai és egyetemi tanulmányainak végzésére Budapestre helyezte Magyar Gábor rendfőnök az 1906/1907. tanévre. Szaktárgyául a magyar, latin és görög nyelvet választotta. A második évtől kezdve Zimányi Gyula volt a Kalazantinum prefektusa és spirituálisa. Itt került Schütz Antal teológiai tanár lelki hatása alá. A Mester című versében ad róla és hatásáról klasszikus jellemzést.
Felsőbb tanulmányainak lelkiismeretes végzése nagy elfoglaltságot jelentett, de azért tudott időt szakítani arra is, hogy az Academia Calasanctiana ülésein szerepeljen és a Kalazantinum című rendi folyóiratba verseket és cikkeket írjon. Az Academia 1906. évi alakuló ülésén „Regina Scholarum Piarum, ora pro nobis” című versét szavalták. A Csaplár Benedek emlékére tartott gyászülésen elhangzott gyászének szövegét ő írta (1906. november). Rákóczi szól című költeményét maga szavalta a fejedelem hamvainak hazaszállítása alkalmából rendezett ünnepi ülésen (1906. december). Jelen volt az ünnepélyen Kalmár Endre érd. rendfőnök is, aki fiatalabb korában maga is verselt. Nagyon tetszett neki az egyes versszakokat befejező sor: „Tüzet hoztam, égjen!” Mikor a teremből távozott, kedvesen Sík Sándorra mosolygott és így szólt: „Tüzet hoztam, égjen!” A vers megjelent a Zászlónk folyóiratban (Rákóczi szól, Zászlónk 1906/1907, 70).
1907-ben „Mindszenty mint lírikus” címen tartott előadást. Az Academiának Szent Erzsébet és Szent Imre tiszteletére tartott ünnepélyén maga szavalta Szent Erzsébet ünnepén című versét, Schütz József pedig a Szent Imre a magyar ifjúsághoz címűt. Az Academia munkakönyve megőrizte a „Verstan az iskolában” című felolvasását (1908). Megtudjuk a jegyzőkönyvből, hogy a II. országos diákkongresszuson tartalmas felszólalásával becsületet szerzett a Kalazantinumnak (1908). A Kalazantinum küldöttsége ez évben díszes albumot nyújtott át Beöthy Zsolt professzornak egyetemi tanárságának 25 éves jubileuma alkalmával. A jegyzőkönyv tanúsága szerint Beöthy professzor úgy nyilatkozott, hogy ez az üdvözlés egyik legkedvesebb volt számára az üdvözlések tekintélyes sorában. Az album Sík Sándor Hymnus a Széphez című versét is tartalmazta, mely aztán megjelent a Kalazantinum XIV. évfolyamában. Közli a munkakönyv Álmos című hosszabb költeményét (1908) és „Vallásos líránk Mindszenty után” című felolvasását (1909), A Bölcs, Tűzhymnus, Dal a tornyos házról című verseit.
Az 1909/1910. tanév megnyitó ülésén A végek dicséreti című versét Papp Gyula szavalta el, a Kalazancius tiszteletére tartott díszgyűlésen pedig Szent Atyánk című versét Havas János. Ez utóbbi megjelent a Kalazantinum XIV. évfolyamában. 1909. november 20-án, Gyulai Pál halála alkalmával, díszgyűlést tartott az Academia. Sík Sándor olvasta fel dolgozatát „Gyulai Pál költészetéről”. A dolgozat a Kalazantinum XV. évfolyamában jelent meg. „Az ókori keresztény latin líráról” szóló tanulmányát pedig, amelyet dec. 18-án olvasott fel az Academia ülésén, közzétette a Religio folyóiratban. 1910-ben Alphonse Daudet Szökött katonájának jól sikerült fordításával szerepelt, a tanévvégi záróülésen pedig bemutatta Lombfaluban, Jákob kútjánál és Ének a hullám hátán című verseit. Egyéb szerepléseit is fölemlítik a jegyzőkönyvek: szavalatokat, egyéb programponthoz való hozzászólásokat stb.
A Kalazantinum című rendi folyóiratban, amely 1895-ben indult meg, Sík Sándornak három tanulmánya jelent meg. Az első: Mindszenty mint lírikus (XIII. évfolyam), a második: Gyulai Pál költészetéről (XV. évfolyam), a harmadik: Újabb vallásos költészetünk (XV. évfolyam).
Mindszenty költészetével való megismerkedése – saját bevallása szerint – döntő jelentőségű volt költői fejlődésére. Ez bátorította fel őt arra, hogy őszintén beszéljen önmagáról, mint a világi költők szokták. Mindszenty Gedeon annak idején verseivel új színt, erőt, korszerűséget és hitelességet tudott belevinni a már szinte haldokló egykorú katolikus irodalomba. Szereplése hallatlan újság volt, de aztán őt is csak elfeledték. Sík Sándor már kispap korában elhatározta, hogy doktori értekezésül megírja Mindszenty életrajzát.
A Kalazantinumban megjelent zsengéi jórészt alkalmi versek. Itt közölt és az Academiában bemutatott költeményei közül többet megjelentetett a Szemben a nappal című első verses kötetében (Jákob kútjánál, A tó lelke, De profundis, Ének a hullám hátán, Dal a tornyos házról, Lombfaluban).
A teológián Zimányi Gyula prefektus és spirituális a morálist, jogot és liturgiát tanította. Hármas minőségében bőséges alkalma nyílt a növendékekkel való intenzívebb és egyénibb foglalkozásra. Schütz Antal a dogmatikát és a biblikumot adta elő. Előadásai irányították Sík Sándor figyelmét a zsoltárokra, és ébresztették fel benne a kedvet a velük való tüzetesebb foglalkozásra. Visszaemlékezései szerint a teológiai előadások nagyobb élményt jelentettek számára, mint az egyetemiek.
Egyetemi tanárai közül kettővel költeményeiben is foglalkozik. Beöthy Zsolt az esztétika tanára volt, de magyar irodalmi kollégiumot is szokott hirdetni. A mi növendékeink nem annyira irodalmi előadásait hallgatták, mint inkább a középiskolai irodalmi kézikönyvét, az úgynevezett „kis Beöthy”-t tanulták a vizsgákra. Eleinte mulattak frázisain, de aztán rájöttek stiláris szépségeire. Sík Sándor azonban szívesen hallgatta Beöthy-t.
És a katedra hűvös magasából
Végigjártatja rajtunk csendesen
Szépségbe-fáradt, finom, mély szemét,
S hosszú, ideges ujjait emelve,
Elegáns, zengő, hosszú mondatokban
Szólni kezd Beöthy Zsolt.
(Kupolaterem)
Riedl Frigyest 1904-ben hívta meg Gyulai Pál utódául a pesti egyetem. Szellemével, előadásmódjával és emberkezelésével új irányt jelentett, ezért nagy hallgatóságot vonzott maga köré. Jó példakép volt később az egyetemi tanár Sík Sándor előtt. Előadásait nagyon élvezték a növendékek, mert mindig tudott valami újat, érdekeset mondani. Festőien rajzolta meg Sík Sándor Riedl Frigyes portréját az ő emlékének szentelt versben.
Két óra közt. Állok a folyosón.
Szembe jön rám egy villogó szemű,
Borzolt hajú és bozontos szakállú,
Rosszul-gombolt-kabátú, nyugtalan,
Mosolygó-ráncos fáradt arcú férfi.
Még bennem reszket szava szökkenése
Az órájáról. Apró cédulái
Még szemem előtt röpdösnek zizegve.
Még látom, ahogy görnyed a katedrán,
Oldalt fordulva, könyökére dőlve;
Nyugtalan ujja gyér hajába jár,
Két szenvedő, nagy, lobogó szeme
Fejünk felett az űrben tévedez,
És ajkain sercegve gyúl ki ránk
A művészet sorvasztó mély szerelme,
Az ihlet fénye, lobbanó lidércláng:
A lélek omló, láttató tüze.
Jön, hozzámlép, karonfog, elkísér.
Mit olvasok? Mit írok? Mit szeretnék?
Kérdez, felel, tanácsol, hív magához,
Könyveket ígér. És csak hozzam el,
Amiket írok. Oly sűrűn kopog
Szava zápora szívem ablakán,
Mint tavaszi termő lágy eső,
A nőttető májusi permeteg,
Mely zöld mosolyba és selyembe vonja
A boldog ifjú földeket.
(A Professzor)
Visszaemlékszik Alexander Bernát filozófiai előadásaira is. Tetszett neki, amit Szent Ágostonról mondott. S emlékszik, milyen újságírói könnyedséggel beszélt.
Az egyetemi szemináriumokban nem volt akkoriban élénk szellemi élet. Kispapjaink nem is igen vettek részt bennük, eléggé lefoglalta őket az itthoni tanulás és a vizsgákra való előkészület. Sík Sándor az alapvizsgát a magyar és latin nyelvből 1908. március 17-én, a görög nyelvből pedig 1908. november 26-án tette le. A kalazantinumi tartózkodás negyedik éve aztán valósággal a tömeges vizsgák ideje volt számára. Ráadásul ebben az évben egy beteg tanárt is helyettesített a gimnáziumban, úgyhogy kérésére ezt az évet gyakorló évül is beszámították. Szakvizsgálatot tett 1910. február 23-án és megszerezte a középiskolai tanári oklevelet 1910. május 11-én. Egy hónap múlva pedig, júniusban letette a doktori szigorlatot is.
Doktori értekezésének címe: Mindszenty Gedeon élete és költészete (1910). Mikor Mindszenty költeményeinek első kötete megjelent (1859), Toldy Ferenc így írt róla: „Valahára egy kifejezett költői tehetség! Hathatós gondolatok, merész képes előadás, nyelvuralom, lendületes, szellemes idomok, de mindez még tisztulásra váró. Hiányzik a conceptio átlátszósága s a művészi nyugalom, melynek az erő ömledezése fölött is biztos kézzel kell tartani a kormányt. De aztán – evan evoe!” (Új Magyar Múzeum 9[1859], I, 364) A kötet megjelenésekor a magyar katolikus költők már mind az ő hatása alatt álltak, azok is, akik fellépésben valamikor megelőzték. A katolikus költészetnek aztán hosszabb ideig ő a legjelentősebb alakja. Sík Sándor érdeme, hogy ennek a méltatlanul feledett költőnek részletes és rendszeres életrajzát megírta, költészetét behatóan ismertette, és jelentőségét határozottan megállapította. Dolgozata önálló forrástanulmánnyal, kiadatlan verseinek és leveleinek felkutatásával, és az egykorú költészet áttanulmányozása alapján létrejött komoly irodalmi munka.
Tanári pályáját a váci gimnáziumunkban kezdte, az 1910/1911-i tanévben. Kora miatt csak a tanév végén szentelték pappá. Az I/a. osztályfőnöke volt, és ugyanitt magyar és latin tanár. Ezenkívül tanított még hittant a két első osztályban és történelmet az ötödikben. A hitoktatás emlékét őrzi Káté című verse. Rendszeresen prédikált is a diákoknak.
Ez a váci év igen mozgalmas volt a számára. Ekkor kezdődött a kapcsolata az Élet című katolikus szépirodalmi és kritikai folyóirattal. Mint a lapnak segédszerkesztője, a hétnek két napját voltaképpen nem Vácott, hanem Budapesten töltötte. A szerkesztő több éven át Izsóf Alajos volt. Abban az időben kitűnő írók dolgoztak az Életbe, élükön Radványi Kálmánnal. Sík Sándor feladata a versek és egyes önálló cikkek, valamint a könyv- és színházi kritika kézbentartása volt. A színházi kritikát Radványi Kálmánnal együtt látta el. A hét egyik napján Schandl Miklós igazgató jóvoltából csak egy órája volt Vácott, s a 9 órai vonattal Pestre utazhatott. Egész napja szerkesztéssel, esetleg valamilyen színházi főpróba délelőtti végignézésével telt el, este Radványi Kálmánnal együtt valamelyik színpadi újdonságot nézte meg. Ilyenkor az éjszakát a Regnum Marianumban, egy számára fenntartott szobában töltötte. Reggel korán ment vissza Vácra, hogy a diákmisén már ott lehessen. Ha esetleg másik napon is be kellett mennie Budapestre, rendtársainak előzékenysége és megértése óracserékkel ezt mindig lehetővé tette, úgyhogy nem kellett órát mulasztania. E mozgalmas idő emlékét több verse is visszaidézi (Szerkesztőség, Írók asztala, Főpróba).
A Zászlónkban és az Életben sűrűn megjelent versei ismertté tették nevét a szélesebb olvasótáborban. Ő maga is úgy érezte, hogy hivatása és felelőssége már az egész magyarul olvasó közönséghez szól. Első nagy irodalmi sikere a Petőfi Társaság Vigyázó-díjának elnyerése volt. Harmadéves bölcsészhallgató korában részt vett egy több hetes vági tutaj-kiránduláson. Ennek élményei alapján írta meg A Vág ritmusai című versciklusát. Ezt küldte be a pályázatra. A bíráló bizottság tagjai: Lőrinczy György, Sas Ede és Harsányi Kálmán egyhangúlag neki ítélték a jutalmat. Az eredmény kihirdetésekor Váradi Antal olvasta fel a bírálatot, és az ő híres előadó-művészetével néhányat be is mutatott a versek közül. Sikere professzoraira is megtette hatását, megerősítette írói önbizalmát, és megszerezte számára Harsányi Kálmán költő barátságát.
Váci tanári évének karácsonyára jelent meg első verses kötete, a Szembe a nappal (1910). Hangja, derűje, fiatalos lelkesültsége újság számba ment.
És én, kitárt karral és szívvel,
Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
Nézek, szembe a Nappal.
(Szembe a nappal)
Kezdő költőnek izgalmas magakeresése és önbizalma jut kifejezésre ezekben a versekben. (Királyok igrice). Az Életben Kosztolányi Dezső írt róla kritikát. „Az a fiatal ember, aki ezeket a verseket írta, egy szabad, bátor és egészséges rajongó – írja Kosztolányi – csupa kedv, öröm és optimizmus … Sík Sándor megtalálta a maga hangját. … Az új magyar lírikusok készletét is átvette, de becsületesen magához hasonította, kamatoztatta. Vele szemben azonban nem hallgathatja el a kritika, hogy versei nem egyforma értékűek, s a kiválogatás művészete a jövő feladata lesz.” (Írók, festők, tudósok: Tanulmányok magyar kortársakról, Bp., 1958, I, 223). Ezzel a nagyjából elismerő kritikával szemben a Nyugat folyóiratban Karinthy Frigyes tollából gúnyos hangú bírálat jelent meg a kötetről. Ez némileg érthető a Nyugat teljesen ellentétes szellemű irányzatából. Izsóf Alajos, a sorok között erre a bírálatra is utalva, ezt írja lelkes hangú ismertetésben Sík Sándorról: „fiatalos szívének egész hevével az elkövetkező lélekben való nagy megújhodás előfutárának, kürtösének, diadalszomjas ébresztőjének vallja magát” (Katholikus Szemle 1911, 328-329).
Második verses kötete: A belülvalók mécse (1912). Ebben a kötetében is ciklusokba sorolja, mintegy hangulati egységbe fogja verseit. A szimbolikus cím a forrás, erjedés, lelki elmélyülés és kialakulás folyamatára világít rá Egykorú ismertetője szerint: „Ebben a kötetében, ha verseit keletkezésük sorrendjében végigolvassuk, erősen szemünkbe tűnik egyéniségének fejlődése, tisztulása, alakulása mind formai, mind tartalmi tekintetben. S ami fő, kétségtelen, hogy költeményeinek gondolatát, hangulatát, képeit, színeit és dallamait a saját lelkéből meríti. Eredeti, igazi költő … Ifjúi lelkének üdesége, érzéseinek igazsága, tisztasága és ereje, képzeletének elevensége és festőisége, s több versének édes zengésű zenéje ezt a kötetét is érdekessé és értékessé teszik … Rajong a költészetért és a természetért, eped, él-hal a szépért” (Patyi István, Katolikus Szemle 1912, 1001-1004). Egy másik kritikusának ítélete szerint: „ A belülvalók mécse a legmonumentálisabb versciklusaink egyike” (Várdai Béla, Katolikus Szemle 1920, 183-187).
1911 nyarán Münchenben egy könyvkereskedés kirakatában meglátta a német cserkészkönyvet. Megvette és hamarosan elejétől végig elolvasta. Hazaérkezése után a Zászlónkban olvasta a cserkészet ismertetését. Felvette a kapcsolatot a budapesti református ifjúsági egyesületek vezetőivel, akik a cserkészmozgalom meghonosítását tervezték, amint ő maga is ennek a nevelési rendszernek a kipróbálásán gondolkozott. Még ugyanebben az évben Sík Sándor vezetésével cserkészvezető-tanfolyamot rendeztek. A mozgalom vallás-erkölcsi alapon indult, és szigorúan az önkéntesség alapján állt. Baden Powell pedagógiai alkotása fölöttébb alkalmasnak bizonyult nálunk is a serdülő fiúk jellemének és a közösségi erényeknek a fejlesztésére. Megalakult a Magyar Cserkészszövetség, és elnöke Sík Sándor lett. Ilyen minőségében ő képviselte a magyar cserkészetet az első nemzetközi cserkészvezető kongresszuson Párizsban, 1922-ben. Itt határozták el az 1924-i dániai világ-jamboree megrendezését.
A budapesti piarista gimnázium cserkészcsapatát az 1912/1913-i tanévben alapította meg. Ettől kezdve közel két évtizeden át minden nyáron együtt táborozott a fiúkkal. Bejárták az ország legszebb vidékeit. Első mozgótáborozásuk a vági tutajozás volt. Megismételték a Zászlónk vági tutaj-útját (1909), amelynek élményeiből születtek A Vág ritmusai. A nyári táborozásokról évközben tartott vetített képes és műsoros bemutatók rendesen nagy közönséget is vonzottak, és jelentősen hozzájárultak a cserkészmozgalom népszerűsítéséhez. De szerepet játszott ebben az iskolából kikerült öregcserkészek bajtársias és a cserkész-mamák szerető, anyás közreműködése is.
1915-ben megjelent A piarista cserkész kis kalauza, amely szabályozta a csapat szervezetét és munkarendjét. A pesti csapat 10 éves működéséről aztán beszámoló is jelent meg Tíz év címen. Nagy esemény volt a Nagymaros közelében rendezett egységes piarista nagytábor 1923. július 1-től 23-ig. A pesti piarista csapat rendezésében 340 diákunk vett részt benne, 16 piarista tanárral, 2 orvossal és 20-nál több egyetemi hallgatóval. Eredményei: a piarista cserkészszellem kialakítása, a vezetők segítése munkájukban és az egymásközti megértés és szeretet elmélyítése, a fiúkban a piarista öntudat szemmel látható erősödése. Ennek a tábornak emlékét őrzi Alszik a sátor című verse.
Sík Sándor volt a parancsnoka a megyeri dombokon rendezett Nemzeti Nagytábornak, mely az egész magyar cserkészet bemutatkozása és erőpróbája volt 1926. július 2. és 23-a között. 8000 magyar cserkész vett rajta részt és 11 nemzet képviseltette magát kisebb-nagyobb csoportokkal. A világ főcserkészének, Baden-Powell-nek helyettese, Lord Hampton is hosszabb ideig tartózkodott a táborban. Ennek a tábornak költészeti emléke a Megyeri hitvallás.
Kiemelkedő nemzetközi cserkészesemény volt 1933 nyarán a gödöllői jamboree, melyet a magyar főcserkésszel, Teleki Pállal együtt Sík Sándor vezetett.
Évek folyamán több külföldi világ-jamboree-n vett részt. Így Dániában, Birkenhead-ben (Liverpool mellett), Stockholmban. Ez utóbbi helyen előadást is tartott az öregcserkészet problémáiról.
Lassanként Sík Sándor a cserkészmozgalom országos tekintélyű mesterévé lett. Budapesti iskolánk évkönyvei tanúskodnak róla, hogy Budapesten és országszerte rengeteg előadást tartott. Egyik tanévben (1925/1926) a Testnevelési Főiskolán is előadta a cserkészet elméletét. Ő maga mondta, hogy a későbbi nagyböjti és ádventi konferenciái előtt legnagyobb szónoki sikerei a cserkészalkalmakhoz fűződtek. A cserkészetnek gyakorlatilag is sokat köszönhetett. Közelebbről megismerte az élet gyakorlati vonatkozásait, és még közelebb került a természethez a nyarankénti táborozás révén.
Mikor a Magyar Cserkészszövetség kiadta a Cserkészvezetők könyvét, nemcsak szerkesztését vállalta, hanem Radványi Kálmánnal megírta első részét is, amely a cserkészet pedagógiájával foglalkozik: ismerteti elvi állásfoglalásait, célját, irányelveit. Ebbe a témakörbe vág egy tanulmány is: A cserkészet nevelő értéke (Magyar Középiskola 1916, 19-29). A Cserkészvezetők könyvét németre is lefordították. Sík Sándor egyszer Oberammergauban találkozott egy német kanonokkal, akiről kiderült, hogy cserkész. Ez megkérdezte tőle, ismeri-e a Cserkészvezetők könyvét, mert ő nagyon sokat tanult belőle. Sejtelme sem volt róla, hogy egyik írójával találkozott. Sík Sándor azt mondta erről az epizódról, hogy ez volt a legnagyobb külföldi sikere. Megjegyezzük itt, hogy Sík Sándor az 1920-as, 1930-as években nyaranként állandóan járt külföldön, főleg Ausztriában, Németországban és Svájcban. Ezeknek az utaknak lelkileg sokat köszönhetett, olvasói pedig sok szép verset.
Budapesti tanár korában szorosabbá vált a kapcsolata az Élettel is, melynek főmunkatársa lett. Verseken kívül írt bele cikkeket is, bírálatokat és színikritikákat. Az Élet szokásba hozta vidéki városokban az irodalmi estéket és matinékat. Sokfelé jártak, sok magyar katolikus vezető személyiséggel ismerkedtek meg, de átlagos emberekkel is. Később Budapesten is voltak Élet-esték. Írói fejlődésére jelentősek voltak az ezzel összefűződő élmények.
Ilyen emlékezetes irodalmi kirándulása volt a selmecbányai (1912), melynek költői emléke a Bánya című versciklusa. A pécsi kirándulás alkalmával a püspök vendégei voltak. Temesvári kirándulásukon kezdődött, illetve mélyült el barátsága Kosztolányi Dezsővel. Mikor Sík Sándor Temesvárott verseinek felolvasása után lelépett a színpadról, a színfalak mögött Kosztolányi Dezső azt mondta neki, hogy A torony kürtöse című versével úgy sikerült kifejeznie a keresztény éberséget, mint még eddig soha senkinek. Kosztolányival, annak az Élettől való megválása után ritkán került össze. Utoljára akkor találkoztak, mikor Kosztolányit halálos ágyánál a kórházban meglátogatta. Kosztolányi Dezső, mikor meglátta Síket, megragadta kezét, el nem eresztette, s éppen csak érthető hangján ezt suttogta: „Sándor! Ifjúságom barátja!”
Az Élet rendezésében két nagyobb előadás-sorozatot tartott, melyek nagy hallgatóságot vonzottak. Az 1921/1922. tanévben tartott 24 órából álló sorozat címe: „A modern regény a világirodalomban”. A másik, 16 órából álló sorozatot az 1922/1923. tanévben tartotta az egyetem kupolatermében „A modern dráma a világirodalomban” címmel.
Nemcsak az Életben, hanem más folyóiratokban is nagy számmal jelentek meg versei, cikkei, bírálatai, és a cserkész-előadásokon kívül sok irodalmi előadást is tartott helyben és vidéken, amint ez az intézeti évkönyvek beszámolóiból látható. Pontos számbavételük tüzetes bibliográfiai feladat lesz.
1913-ban jelent meg az Imádságoskönyv, amelyet Schütz Antallal együtt szerkesztett. Pontos címe: Imádságoskönyv, egyszersmind kalauz a lelki életre a tanulóifjúság számára. Tervezetét, Schütz Antal elgondolása szerint, együtt készítették. A formába öntést és a technikai munkát Sík Sándor végezte. Schütz valószínűleg ezért akarta, hogy Sík Sándor neve kerüljön az első helyre.
Egykorú ismertetője nagy elismeréssel írt az Imádságoskönyvről. „Örömmel állapítom meg, – mondja – hogy lélekkel adták a legjobbat, amit e nemben együtt láttunk. Első olvasásra észrevehető, hogy a szerzők az ifjúság egész lelki életét felölelték. A fejezetekből látható, hogy e könyvben minden megvan, ami imádságoskönyvekben meg szokott lenni; és azonfelül még igen sok, ami mind alkalmas arra, hogy az ifjúságnak lelki tudását gyarapítsa, lelki életét mélyítse és egészséges, határozott irányokba terelje. A szerzők szívesen lemondtak arról, hogy a könyv minden lapján ők beszéljenek. Nyelvi, patrisztikus és irodalomtörténeti tudásukat arra használták, Hogy az Egyház ájtatossági irodalmának kincseiből a legszebbeket kikeresték és nagy szeretettel iktatták könyvükbe a nagy magyar írók gondolatait is. Hogy mit jelentenek ezek a nevek imádságos könyvben? Gazdagságot gondolatban, szépséget érzésben, erőt nyelvben és kifejezésben. … A könyvnek minden gazdagsága között legértékesebb a hatodik fejezet, amely majdnem száz oldalon keresztül a keresztény jellem kérdését tárgyalja. Élénk, könnyed stílusban a kipróbált nagy keresztény alapelveknek egész sorozata tárul az olvasók elé; az egyes pontok polemizálnak, meggyőznek, sürgetnek, elmélkedésre intenek, önismeretre vezetnek, szóval tényleg jellemet alakítanak. Az egyházi énekek gyűjteménye természetesen az ifjúság igényeihez arányosodik. Itt-ott észre lehet venni a simítást, javítást, többet nem tehettek a szerzők, ha az énekeket az általános használatból kikapcsolni nem akarták. Pedig éppen ők, a teológus és a költő mélyen érezhetik, mennyi tennivaló volna a magyar egyházi énekirodalom elhanyagolt berkeiben” (Vass József, Katolikus Szemle 1913, 1018-1020).
Egy régi temesvári tanítványunk így ír az Imádságoskönyvről: „Mikor megjelent, ösztönösen megéreztük, hogy becses kincset kaptunk. Nem volt kötelező, de mindnyájan megszereztük. És mennyit forgattuk ezt a könyvet! Lelkitükrének minden kérdése ezerszer a szívünkbe égett. Imádságainak szavaival tanult meg lelkünk önmagáról beszélni. Lelkünk anyanyelvének stilisztikája lett ez a könyv. Belőle kezdtük magunkat ismerni: hogy milyen gazdag az emberi szív és milyen jó lehet embernek lenni. S ő hozta nekünk Prohászka világát. S hozza még ma is” (Megyer József, A Magyar Kegyestanítórend Budapesti Gimnáziumának Évkönyve 1939/40, 11).
1916-ban jelent meg Sík Sándor költeményei című kötete az Élet kiadásában. A kiadók szándéka az volt, hogy a kötet eddigi költői munkásságának teljes képét nyújtsa. Azért az újabb költemények mellé a régiekből átvette mindazt, amit a cél elérése érdekében kívánatosnak talált. A kötetnek Harangszó a viharban című ciklusa háborús verseit tartalmazza (1914-1915). A háborúban tapasztalt élmények alapján ugyanis verseket írt az Életbe, a Zászlónkba, a Nagyasszonyunkba és az Új Nemzedékbe. Az első világháborúban, 1915. február 6-tól április 10-ig, mint honvéd tábori lelkész szolgált Péterváradon a pécsi 19/I. hadtápzászlóaljnál. Voltaképpen csak pasztorizációs munkát végzett. A pécsi 19-eseknek írja a péterváradi erődben Népfölkelők című versét (1915. február). Ugyanott írt Kárpáti ének című verséhez (1915. március) zenét szerzett Szent-Gály Gyula. Erre az időre emlékezik Barakk című verse is. Minthogy osztálya érettségi vizsga előtt ált, ezért őt mint osztályfőnököt nélkülözhetetlennek nyilvánították, és fölmentették a katonaságtól.
A kötet elé ezeket, az egyéniségére oly jellemző sorokat írta:
Az Isten küld, testvéreim, tinéktek
Hogy sugarai eleven tüzét,
Amik Arcáról a szívembe égtek,
Sugározzam csendesen szerteszét
A testvéreknek, kik az éjben járnak.
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.
Erről az összefoglaló kötetről írta megjelenésekor ismertetője: „Sík Sándor költészete erős izmosodása a katolikus lírának. Új irányt képvisel, de csak formában, a stílusban; az ige, az eszme a régi szent örökség nála. Fantáziájának színei bizonyára halványodni fognak idővel s szárnyalásán is jobban érezhető lesz az évek súlya; de mindez a mélyüléssel is együtt fog járni. Költészetének iránya felüdítő idealizmus, ezért mindig nagyobb és nagyobb gyönyörűséggel térünk vissza hozzá.” Kiemeli még Prohászka világnézetének ihlető hatását és természetérzékét (A vizek estélye). (Brisits Frigyes, Katolikus Szemle 1916, 357-363).
Ez az idő különben Sík Sándornál a lázas munka korszaka. A hangsúly a színműíráson van. Az Ébredés című háborús tárgyú, három felvonásos kis drámája első komoly igényű színműve a diákok számára. Szimbolikus színdarab. Pesten az Uránia színházban adták elő a fiúk (1916). A Salamon király gyűrűje című egyfelvonásos misztériumjátéka nem gyermekeknek volt ugyan szánva, mégis alkalmas volt arra, hogy előadják (1916). Valóban többfelé előadta az ifjúság.
Első komoly darabja tulajdonképp az öt felvonásos Alexius című misztérium. A középkori Szent Elek legenda ragadta meg a képzeletét és mint drámai téma nagyon foglalkoztatta. A mű előadásainál legnagyobb hatást a Szent prédikációja tette a hallgatóságra, és az a tavaszi kórus, amelyet már előbb megírt (1917. május). Az Alexius nem került ugyan nagy színpadra, de műkedvelő előadásokon többször előadták. Bárdos Lajos zeneszerző operát is írt belőle. Sajnos, ennek a Rádióhoz benyújtott eredeti és egyetlen példánya megsemmisült (1956).
Tarczay György (Divald Kornél) az Alexius felépítését behatóan elemző és értékelő ismertetésében úgy véli, hogy a darab expozíciója inkább lazán összefüggő lírai epizódok sorozata, jellemzése motiválásában fogyatékos, kevésbé drámai hatású, azonban így is nagy költői érték. A második felvonás átdolgozással, némi összevonással színpadon is megállná a helyét, nemcsak mintaszerű könyvdráma lenne. A második felvonás a fiatal pár lemondásában a könyv legköltőibb része. A harmadik felvonásban üti meg a szerző a legenda igazi tónusát. Misztériuma innentől kezdve irodalmunknak soha el nem fakuló, értékben el nem múló gyöngyévé válik. Szervesen egymásba fonódó drámai jelenetek mozgalmas sorozata tartja mindvégig ébren érdeklődésünket. Sík Sándor pályáján jelentős mérföldkő ez a könyv. Benne a nagy drámai koncepciók hivatott mestereként mutatkozik be, aki a szűkszavú legendát „dús képzelettel és szíve túláradó érzésének pazar gazdagságával káprázatosan ragyogó köntösbe öltöztette” (Katholikus Szemle 1919, 280-282).
De az Alexiussal egyszerre már egy másik drámán is dolgozott. Maga írja: „Zrínyi fenséges alakja iskolásfiú korom óta foglalkoztatott. Pályájának tragikumát Riedl Frigyes klasszikus egyetemi előadásain éreztem meg. Sorsa az utolsó négy század magyarságának élő szimbólumává, tragikuma a magyarság történelmi tragédiájává a háború előtt nőtt meg bennem. Mikor az először elgondolt és megírt hosszabb drámai költeményt színpadra gondolt tragédiává sűrítettem, akkor is Riedl Frigyes állt mellettem eredeti, bölcs és szellemes tanácsaival. Ő állította kötelességemnek és ő sürgette rajtam a darab színpadra juttatását is” (Előszó).
Mikor Sík Sándor a kész drámát elvitte hozzá, azt mondta, hogy egy katolikus pap jó színdarabot írjon, az nem lehetetlen, de nem is valószínű. Azt kérte, hogy jelöljön ki a személyek közül egyet, akinek nincs több szerepe, mint 10-15 szó, és beszéljen róla. Sík Sándor Tasso ezredest jelölte meg. Elég hosszan tudott róla beszélni, mivel sokat gondolkozott alakjairól. „Alighanem jó lesz a darab – mondta Riedl – majd meglátjuk.” Mikor elolvasta, azt mondta Síknek, hogy tegyen meg mindent a darab színre kerülése érdekében.
A Nemzeti Színházhoz adta be darabját, kérve annak előadását. Két évig nem kapott érdemleges választ az ügyben. Ekkor kiadta könyv alakban: Zrínyi, magyar tragédia öt felvonásban, előjátékkal (1923), Riedl Frigyes emlékének ajánlva.
A kritika szerint az előjáték „egy kis remek magában”. „Sík temérdek stúdiumát költői intuícióval tudta életre kelteni. Hőse nem afféle egyhúrú hangszer, hanem honfiúi, hadvezéri törekvései mellett megkapja a szerelmes férj és az ihletett poéta reliefjét is. De sikerültek általában a darab többi szereplői is, főképp Lippay és Montecuccoli. Különösen az utóbbinak alakja egészen bravúros, aligha lehetne jobban megcsinálni. Csak a női alakok halványabbak, de szintén nem hibásak. A felvonások pompás csattanókkal tagolják a művet, s ezt a négy felvonást, mely minden részében helyes elgondolású, csak azért nem mondhatjuk tökéletesnek, mert egyes szereplők ajkáról valami bőséggel ömlik a szó, a prózában az is gyönyörű zenével, színmagyarsággal ugyan, de nem azzal a jellegzetes rövidséggel, amit a dráma megkövetel. Ezekben a dialógusokban sok helyütt több van a lélek zenéjéből, mint akciójából” (Várdai Béla, Katholikus Szemle 1923, 183-184).
Időközben jelentős külső elfoglaltságot is vállalt. Izsóf Alajos lemondása után ő lett a Zászlónk főszerkesztője. Ezt a tisztét tíz évig viselte, egyetemi tanárrá történt kinevezéséig (1929). Ugyanilyen idő tájt Stadler Frida lett a Nagyasszonyunk szerkesztője. A vele való munkatársi kapcsolat ettől kezdve haláláig tartott.
A Sík Sándor költeményei című kötetben is megjelent már néhány hazafias verse. A Maradék magyarok címűben pedig tisztára hazafias lírájának termékeit nyújtja (1920). Első darabjai az első világháborút megelőző években fogantak (1912-1913). De már úgy hatnak, mint az elkövetkezendő idők előjelei (Magyar sirámok: Zrínyi harmadik éneke, Kuruc tábori dal, Jeremiád). Ezeket háborús versek követik még a Harangszó a viharban című ciklusban. A Maradék magyarok című kötetének versei kifejezik azt a mély megrendültséget, mely a háború eseményei miatt eltölti lelkét. Az emberiség közös bűnének tartja a háborút. Különösen a magyarság nehéz sorsa, sok szenvedése az ihletője e kötetbeli verseinek (Éjszaka 1917-ben, Sikoltás, A rokkant éneke, Magyarok gyónása). Egyedüli reménye a „fokosos szfinksz”-ben van, a magyar parasztban. „Paraszt beszélj, Teneked van még mondanivalód!” (Óda a paraszthoz).
„Sík Sándor, akit eddig joggal tarthattunk az Isten-szeretet legnagyobb magyar énekesének nemcsak a jelenben, de költészetünk egész történetében, e kötetével nemzeti jelentőségű hazafias költőink sorába lépett. … Verseiben az érzés ereje, heve uralkodik, mely árján méltó gondolatokat visz mindenütt teljes kifejezettségben. Nem dúskál a képekben, de a szükségesek mindenkor rendelkezésére állnak” – írja kötetéről Várdai Béla (Katholikus Szemle 1920, 183-187).
Hét szép história címen egy kis novellás kötete jelent meg (1921). Kritikusa túlzottnak találta moralizáló célzatukat (Várdai Béla, Katholikus Szemle 1921, 318-319).
A Kisfaludy-társaság 1923-ban tagjává választotta, Kiss József helyére. Székfoglalója alkalmával, a bevett szokás szerint, róla mondott megemlékezést (A Kisfaludy Társaság Évlapjai 56[1924], 73-77). A Szent István Akadémia már 1919-ben tagjává választotta.
Írói pályájának jelentős eseménye volt a Zsoltáros könyv megjelenése (1923). A bevezetést írta és jegyzeteket készítette hozzá Sebes Ferenc. A fordítás tizenegy esztendei munkának gyümölcse. Az első fordításokat 1912-ben készítette, azóta különböző időkben és különböző formákban újra és újra hozzákezdett. Eljárásának elveiről a könyv végén ad számot. Első problémája a forma kérdése volt. A magyar ritmussal való tízesztendei foglalkozás alapján hosszabb tanulmányt is írt Verselésünk legújabb fejlődése címen (Irodalomtörténet 1918, 135-154). Véleménye szerint a modern magyar jambusban megtalálta a magyar zsoltárok egyedül lehetséges formáját.
A másik probléma a szöveghűség kérdése volt. Szép költeményeket akart adni és egyben lélekből való imádságokat, nem kritikai szöveget. A mai művelt magyar ember esztétikai és lelki igényeinek nyelvén akarta újra költeni a zsoltárokat. A különböző szövegek közül mindig azt választotta, amelyik világosabb, szebb, mélyebb és bensőségesebb volt. A különböző értelmezések közül azt követte, amelyik esztétikai érték és lelki tartalom szempontjából a legtermékenyebbnek látszott. Szem előtt tartotta Horatius költői intelmét: „saepe stilum vertas, nonum prematur in annum”. Szemléltetésül közli a 89. zsoltár első strófájának többféle fordítását a magáéval együtt.
Az egykorú bírálat szerint Sík Sándor fordításai „általában impozáns egyszerűséggel, egyszersmind kristálytiszta világossággal folynak, s ha van, amit egy részük ellen felhozhatni, az bizonyára csak egy körülmény. Síkot természetesen szemmel láthatólag erősen kötötte munkájában a hűségre törekvés. Az a lelkiismeretére ráfekvő tudat, hogy ő most a Bibliát, a szent könyvet fordítja, mintha befolyásolta volna átteremtő ihletében, mindenekfelett a teljes értelem visszaadására sarkallván őt … Nem mert gazdag magáéból ajándékozni … Hogy az ilyen, inkább filológiai színvonalú fordítások mellett aztán vannak a hatalmas újraköltés, sőt a legjelesebb elődeiket is felülmúlás teljes fényében előttünk állók is, mondanunk sem kell, sőt tegyük hozzá, hogy éppen a legnevezetesebb zsoltároké rendesen ilyen … Külön említést érdemel Sebes Ferenc klasszikusnak mondható rövid bevezetése, amelynél szerencsésebbet e témáról alig lehetne írni” (Várdai Béla, Katholikus Szemle 1923, 121-123).
A Zsoltárok könyvét később még egyszer újrafordította (1955), sőt egy harmadik, végleges revízión is átment (1961).
A Zsoltáros könyvet nyomon követte Csend című kötete (1924). A vesztett háború után a magyarság sorsának méltatlansága miatt gyötrődő lelkek elpihenésre, csendre vágyódtak. Ezt a vágyat igyekezett Sík Sándor a költészet erejével kielégíteni.
Tépett virágok, tépett emberek
Bódult zűrben kerengenek.
Jöjj, drága testvér, add a kezedet:
Mondjunk ma csendet.
Így kezdi az első ciklust, melynek darabjait Csend cím alá foglalja össze (Csendes tavaszi dal, Március). Az Áldás című második ciklus költemény Istenről és emberről. Gyermekkori motívumokból indul ki. Szépen felépített szimfóniája a kötetnek. Sík Sándor a legkülönb mestere a Belülvalók mécse óta a lírai ciklusnak. A kötet harmadik csoportja Testvérek címen a testvéri szeretet jegyében fogant verseket nyújt (Alszik a sátor, Tűzvész). A hangulati varázs szép alkotásai: A vadkörtefa alatt és a Herkulesfürdői emlék. A növényekre és állatokra is kiterjeszti szeretetét (Harangvirág, Útszéli bokor, Sajó, Csigabiga, Kis csibék). Magyar csend cím alá foglalja össze hazafias verseit (Lamentáció, Magyar tél, Kiáltás Zrínyihez, Az andocsi Máriához, Hazátlan folyók, Karácsonyi álom, Fiúk).
„A katolikus szellemű költészetnek ünnepét jelenti e kötet, – mondja tüzetes ismertetője – mely olyan jelentőségű, hogy azt bármiféle más szögből is észre kell venni.” Pályáján „dicsőséges folytatást, sőt továbbfejlődést jelent” (Várdai Béla, Katholikus Szemle 1924, 124-126).
Sokoldalú munkásságának érdekes terméke A magyar irodalom rövid ismertetése (1923). „A magyar irodalom útját akartuk megrajzolni, hogy belőle megismerjük és megbecsüljük a magyar lelket” – mondja róla. A Magyar Mérnök és Építész Egylet Munkástovábbképző Bizottságának megbízásából írta, éppen csak analfabétizmusból kinőttek számára, és „okos, szükséges és szívvel is csinált munkát végzett” – mondja ismertetője (Katholikus Szemle 1924).
1924. szeptember 18-tól karácsonyig, majd 1925. márciustól májusig rendfőnöki engedéllyel Rómában tanulmányúton volt Sík Sándor. Előadást is tartott az olasz katolikus ifjúság római kongresszusán.
Olaszországi élményeit „Roma aeterna” címen foglalta össze Sarlós Boldogasszony című kötetében (1928). Ezt a könyvet a Ludwig Voggenreiter Verlag magyar osztálya adta ki Berlinben. Így könnyen eljutott a trianoni békében elcsatolt magyarság körébe is. A kötet legjelentősebb verseit gondolatmenetükben ismertette Kassai Lajos az Erdélyi Tudósítóban (1928. szeptember 9). „Tárgyban, hangban, formában változatos költeménysorozat” – írja cikkében. Ez lett egyik legkedveltebb kötete. Költői fejlődésében komoly fordulatot jelent. Inkább az intellektuális élmény jut benne szóhoz, jeléül annak, hogy ez az élmény az érzésélménnyel teljesen egyenértékű ihletforrás lehet (Galambos Gruber Ferenc: Sík Sándor lírája, Katholikus Szemle 1940, 437-442). A római ciklus olvasása ezt meggyőzően mutatja (Roma Aeterna, A Dioskurok temploma, Ad Pium XI, Miserere, A római holdhoz, Mózes, Tengerparti ének, Alagút, Régimódi vers az isaszegi országútról, A húsvéti gyertya himnusza, S. Onofrio). Tiroli és erdélyi élményei által sugallt versek is vannak a kötetben, és a Prohászka halálára írt Árvák című megrázó költeménye. Az 1926. évi megyeri cserkésztábor emlékét idéző Megyeri hitvallás című versét is ebben a kötetben olvashatjuk.
A Sarlós Boldogasszonnyal szinte egy időben jelent meg A boldog ember inge című mesedrámája hét részben (1929), Nagy Sándor festőművész illusztrációjával. A szép képek a mesehangulat megőrzését nagyon elősegítették. A mesedráma problémája: mi a boldogság és ki boldog? Levente királyfi és Csilla királykisasszony jelképes értelmű meséjéből kitűnik, hogy a boldogságot nem lehet sem testi erővel, sem tudománnyal, sem gazdagsággal megszerezni, a boldogság a lélek nemességében, a csüggedetlen jóságban és bensőnk derűs eszményiségében van. Boldog az, „Akit fáradtság, csüggedés le nem vert, / Mindig fölugrott, mint a kis gyerek … / Ki nem hallgat, csak szíve mély szavára, / S reménytelenség, messzeség dacára / Csak küzd és bízik és szeret … / Kit minden ember megfog és marasztal, / Mert keze, hangja, szeme is vigasztal / Boldog, kihez ruhája ér … / Ki mindennek testvére és barátja, / S a boldogságot meg se látja”. A dráma mesemotívumaiban Vörösmarty Csongor és Tündéjével tart rokonságot. Az olvasót elsősorban a nyelv varázsa és a költői képzelet lebilincselő játéka kapja meg. Ha a kompozícióra vonatkozólag lehet is egy és más kívánnivaló, el lehet mondani, hogy korának egyik legbájosabb olvasmánya (Alszeghy Zsolt, Élet 1930, 210-211; Brisits Frigyes, Katholikus Szemle 1930, 796-797).
Nagyarányú irodalmi munkásságáért ezekben az években is érték kitüntető elismerések. Tagja lett a Magyar Pedagógiai Társaságnak (1927) és tiszteleti tagja az Egri Gárdonyi Társaságnak. Költészetét méltató cikkek is jelentek meg róla több helyen (Brisits Frigyes, Napkelet 1923, 477-480; Vas Tamás, Élet 1927, 81-85, 101-103; Alszeghy Zsolt, Irodalomtört énet 1928, 248-256; Eckhardtné Huszár Irén, Széphalom 1929, 247-253; Reischel Artúr, Erdélyi Tudósító 1932, 541-553; Oszti József, Szentesi Horváth Mihály Reálgimn. Értesítője 1933/34, 25-34).
1929-ben tette közzé nagy irodalmi tanulmányát Gárdonyi, Ady, Prohászka címmel. „Lélek és forma a századforduló irodalmában.” Prohászka volt Sík Sándor életének egyik legnagyobb hatású élménye. A kötetbeli tanulmányból remek szintézisben emelkedik ki az apostol, a tudós, az író, a költő és a próféta Prohászkának csodálatos egyénisége. Szándékairól és módszereiről ezeket írja Sík Sándor:
„Ezek a tanulmányok néhány adalékkal szeretnének hozzájárulni a magyar irodalom utolsó lezárt korának irodalomtörténeti alapvetéséhez. Három emberi és írói egyéniség vizsgálatában, a milleneumtól Trianonig eltelt negyed század irodalmának pszichológiai és esztétikai uralkodó jellemvonásait próbálják keresni.
Ezt a negyedszázadot, úgy tetszik nekem, saját arccal bíró, lezárt és nagyjelentőségű irodalomtörténeti korszaknak kell tekintenünk. Saját arccal bíró, mert jellegzetesen éles vonásokkal válik el mind az előtte járó korszaktól, a nyolcvanas és kilencvenes évek irodalmától, mind a legutolsó esztendők kaotikus, forradalmas, vajúdások lázában forrongó világától. Lezárt, befejezett korszak, amely a maga mondanivalóit kimondta, lehetőségeit megvalósította. …
E tanulmányok felépítésének külső módszerében azt az eljárást követtem, melyre Taine adott gyönyörű példát az angol irodalomtörténetében: ahol lehet, az írót saját szavaival próbálom jellemezni. Jól idézni: a költőt magyarázó esztétikusnak egyik legfőbb feladata. Ezen a módszerbeli törekvésen kívül még egy megfontolás késztetett, hogy szokatlanul bőséges idézetekkel dolgozzam. Tanulmányaim tárgya félig-meddig szinte még a jelenből való. Az irodalomtörténet Gárdonyiról nem alakította még ki egyértelműen ítéletét. Ady Endre spolia optimá-ja körül ma is folyik még a harc. Prohászkával szemben jóformán el sem kezdte még munkáját a tudomány. Ilyen körülmények között aki az irodalomtörténet-író tárgyilagos munkájára vállalkozik, nem térhet ki az elől a kötelesség elől, hogy megállapításait bizonyítsa is. Erre pedig a legtöbb esetben alig van más eszköze, mint a dokumentumok: a szemléltető idézetek bősége. Az olvasó, aki elsősorban a költőt akarja látni, megismerni, élvezni, hálás lesz ezért a gazdag idézetanyagért. És van-e az esztétikusnak fontosabb feladata, mint a géniuszt szolgálni: az embereket a költő értésére, élvezésére, szeretetére segíteni?” (Bevezetés)
Itt emlékeztetünk Sík Sándornak egy korábbi nagy hatású előadására, amely a Széchenyi Szövetségben hangzott el „Ady és a magyar ifjúság” címen (Élet 1928, 41-44, 62-67), továbbá a „költő” Prohászkáról írt két cikkére. Ezek nyomtatásban is megjelentek (Élet 1914, 4-6, 36-38, 68-70; Magyar Kultúra 1927, 342-348).
Egykori alapos bírálója, Halász László, röviddel megjelenése után így írt Sík Sándor könyvéről: „Az erős analizáló képességgel megírt hatalmas tanulmány egyes részeiben lankadatlan serénységgel és igazán költői átéléssel gyűjtött rengeteg adat van. A mindvégig könnyed, lendületes, lebilincselő előadás sok élvezetet szerez az olvasónak. A tárgy természetében rejlik, hogy egyes megállapításai tiltakozó ellentmondást váltanak ki és heves vitára késztetnek.” Ez a megjegyzés elsősorban az Adyról szóló tanulmányra céloz (Irodalomtörténet 1929, 108-111).
Pitroff Pál szerint: „Sík Sándor könyve nekünk kettős öröm és kettős nyereség, mert a jeles költő és irodalomtudós mutatkozik meg benne” (Élet 1929, 170-172).
Tanári pályáján jelentős fordulat következett be, mikor 1929. december 21-én rendes tanári kinevezést kapott a szegedi tudományegyetem újonnan szervezett második magyar irodalmi tanszékre.
A budapesti gimnázium tanári kara rendkívüli értekezleten búcsúzott el tőle. Kisparti János igazgató méltatta 18 éven át (1911–1929) végzett lelkes és harmonikus tanári és nevelői munkáját és sokoldalú intézeti tevékenységét.
Majdnem minden évben volt osztályfőnök, öt évig vezette az önképzőkört, megalapította és vezette a cserkészcsapatot; mint hitszónok és ünnepi szónok is az élen járt. Az intézet 200 éves jubileuma alkalmával a belvárosi templomban bemutatott hálaadó misén (1917. november 7.) ő mondta az ünnepi beszédet, amely Piarista szellem címen megjelent az 1917/1918. évi értesítőben. Mint a gyakorlati tanárképző vezető tanára tevékenyen közreműködött a következő tanárnemzedék kiművelésében.
„Amint egyéniségében eggyé vált – mondotta az igazgató – a papi lekület, a nevelői szeretet, a tanári tudásvágy, az írói ihlet, a kifejezés művészete, s amint éli ezt az egységet, úgy érzi egységnek a tanulóit is, úgy érezte, hogy a munkájában nem válhat külön a nevelés és az oktatás; az egész gyermeket nevelte, hogy egész emberré nevelje. Mi tanárok úgy láttuk, hogy ez a Szent Atyánk szándéka szerint való nevelési egyéniség nyilvánult meg tetteiben, ez inspirálta a cserkészmozgalomban vállalt szerepre, hatott szuggesztív módon mint íróban, költőben, szónokban, és teljesedett ki tanári mivoltában. – Nagyrábecsült kortársunk, ezt az emléket fogjuk Rólad itt őrizni abban a keretben, amelyet megértő, kollegiális, előzékeny és viszontszolgálatra kész személyi tulajdonságaiddal fontál köréje. Ha eddig megszabott működésed megszűnik is a mai napon, az Alma Mater nem búcsúzik, hanem biztat újabb munkára. Adjon ahhoz neked a Mindenható erőt, kísérjen áldásával” (Budapesti Kegyestanítórendi Gimnázium Évkönyve, 1929/30). A budapesti piarista gimnáziumtól megváló Sík Sándor arcképét Huber István festőművész, az intézet rajztanára festette meg.
Sík Sándor maga is mondta, tanítványai visszaemlékezéseiből is látjuk, hogy tanítványait nagy ambícióval tanította, főképpen az irodalmat. Előadásaiból tanítványai megérezhették, hogy mennyire szereti az irodalmat és az írókat. De kedvvel tanította a latint is, és örült, hogy harmadik szaktárgyát, a görögöt két éven át alkalma volt tanítani. A VI. osztályban karácsonyra elvégezték görögből az egész évi nyelvtani anyagot, és a második félévben Szent Máté evangéliumát olvasták görögül. A görögöt abban az időben az osztályoknak már csak egy elit kisebbsége tanulta. A latin tanításában is mestere volt az érdeklődés felkeltésének. Ezt elősegítette az akkor nagyon kedvelt olvasókönyv: a Liber Sexti. Irodalmi fokon arra törekedett, hogy tanítványai a nyelvi nehézségek ellenére is élvezni tudják és megszeressék az írót, megértsék az író értékét. Megismertette a középkori himnuszköltészet remekeit is. Külön örömére szolgált, hogy egyszer hittant is taníthatott az V. és VI. osztályban.
A magyar tanításában nagy gondot fordított arra, hogy kisebb tanítványai is jól megértsék az olvasmányokat, és jól megjegyezzék lényegüket; hogy a verseket hibátlanul tanulják meg, ne csak tartalmukban, hanem formájukban is élvezni tudják őket. Szépen olvasta fel és mondta el a verseket. Versmondásai eseményszámba mentek. Kerülte a versek agyonmagyarázását, szuggesztív előadásában anélkül is feltárult azok szépsége. Külön előadássorozatot tartott az esztétika alapfogalmairól. Ezzel is igyekezett rásegíteni tanítványait az olvasmányok és versek szépségeinek élvezetére. Az irodalomtörténet tanítása az ő előadásában nem történelemtanítás volt, hanem valódi irodalomtanítás. A helyes meglátást és érzéket igyekezett tanítványaiban megalapozni, hogy az iskolából kikerülve az ott nem tanított irodalomban is el tudjanak igazodni.
Lelkes, mozgékony, temperamentumos egyéniség volt. Nem ült a katedrán, hanem ide-oda cikázott a padok előtt és a padsorok mentén, sűrű kérdésekkel is fenntartva tanítványai érdeklődését. Tanítványai külön is kiemelik, hogy tanár és nevelő volt. Kamaszkorban lévő tanítványait nevelői művészetével sok lelki zavaron átsegítette.
Nyolc éven át vezetett osztályában egy, az intézetben követésre nem talált pedagógiai újítást vezetett be: az osztály-önkormányzatot. Titkos szavazással választott tisztviselők intézték az osztályfőnök irányítása mellett az osztály ügyeit. Az elnök az osztály nevében beszélt a tanárokkal, a tanulmányi felügyelő szükség esetén részletesebb magyarázatot kért a feladott leckéből, vigyázó helyett padsoronként ellenőr ügyelt fel a rendre; három tagú választott bíróság súlyosabb fegyelmi esetekben indítványt tett a kiszabandó büntetésre. Az önkormányzat segítette a fiúkat a felelősségtudat kifejlesztésében és a közszereplésben való jártasság megszerzésében. Az osztálygyűlések alkalmat adtak sok kérdés megbeszélésére is. Ezeken láthatták a fiúk osztályfőnökük emberismeretét és határozott állásfoglalását az élet számos kérdésében. Megjegyezzük, hogy az akkori órarendben még nem szerepelt a ma már annyira általánossá vált osztályfőnöki óra (Hajósy Ferenc, Fellner Ferenc, Bernáth Pál, Hajnal László, Weszely István visszaemlékezései alapján).
Eléggé kifejezi az egész osztály véleményét egyik társuknak a negyven éves érettségi találkozó alkalmából Amerikából írt levele: „az évek múltával csak mindig jobban érzem, mily sokat kaptunk Sík tanár úrtól, mily sokkal tartozunk neki, amiért gondolatainkat, lelkivilágunkat és esztétikai érzékünket oly nagyon gazdagította” (Endrődy [Jambrekovich] László visszaemlékezése).
Végre érdemes idejegyezni, amit a gyakorlati tanárképző vezető tanáráról mond egy nyugalmazott tanár, aki az 1923/1924. tanévben egy magyar óráján hospitált a VI. osztályban: „Mintaszerű, lelkes óra volt. Ami engem meglepett mint 23 éves újoncot, az a derű volt, amely kiáradt az előadásból. Hangosan, értelmesen, néha felkiáltva (mi így mondtuk: »kurjantva«) adott elő. Nagy lélegzetet véve szónoki lendülettel magyarázott. Lehetetlen volt nem figyelni. Tágra nyílt szemekkel hallgatták a diákok, és én is. Óra után ezt mondta az én okulásomra: »Elveszett az az óra, ahol nincs kellő hangulat«. Őt próbáltam követni később. Exhortációit a diákokhoz többször is hallottam. Lelkes, meggyőző, magával ragadó volt, s kétszer annyi ideig is elhallgattuk volna” (Kérey Dezső visszaemlékezése).
A csaknem 60 évig bizalmas jóbarát, Balanyi György, akinek később a Testvér című versét írta, sokáig (1916–1929) együtt tanított vele a pesti iskolánkban. Mikor Sík Sándor innen távozott, ő örökítette meg emlékét az intézet 1929/1930. évi évkönyvében.
„Sík Sándor – írja – mégsem annyira költői és tudományos működésével, mint inkább istenadta pedagógiai rátermettségével állított magának monumentum aere perennius-t intézetünk történetében. Szinte kivételes mértékben rendelkezett a diákszívek megnyitásának és meghódításának adományával, s a lelkét, legfőbb ambícióját tette rá, hogy a szó legszebb és legnemesebb értelmében atyja legyen diákjainak. Ezért, bár mindig nagy gondot fordított az iskolai munka értelmi vonalára, – előadásai, előadásai, főleg irodalmi és poétikai elevenség, szemléletesség és plaszticitás tekintetében megannyi külön lelki élmény számba mentek – elsősorban mégis diákjai szívéhez, lelkéhez igyekezett hozzáférkőzni. Tanári feladatának teljesítésében a hangsúlyt állandóan és következetesen a nevelésre, vagyis a diáklelkek megnemesítésére és egy egész életre elegendő erkölcsi indítékkal való ellátására helyezte. A tanári katedra hűvös régiójából és a hivatali tekintély magas kotornusából bármely pillanatban kész volt leszállni kicsiny és nagy diákjaihoz, hogy együtt bogozgassa velük mindennapi életük parányi problémáit, együtt örüljön, lelkesedjék vagy szomorkodjék velük. Ez a lelki beállítottsága avatta őt az intenzív diákpasztorizáció mesterévé és a magyar cserkészmozgalom úttörő vezérévé. Hiszen köztudomású dolog, hogy a magyar cserkészet egyéni arculatának kialakításában senki nálánál nagyobb szerepet nem játszott. Hogy az idegenből átplántált kezdeményezés nálunk egyben nemzeti mozgalommá, a magyar lelkiség kibontakozásának egyik legplasztikusabb életformájává fejtőzött, az elsősorban az ő elméleti elgondolásának, lelkes irodalmi propagandájának és fáradhatatlan szervezőmunkájának érdeme. Így múltak az évek szorgos munkában, egyre szélesebb és táguló hatáskörben. Mert közben a kisdiákok nagydiákokká serdültek, majd ifjakból meglett férfiakká értek. Egyben azonban változatlanul a régiek maradtak: a szeretetet és a bizalmat, mely az iskola padjain fogant lelkükben szeretett mesterük iránt, gyöngítetlenül magukkal vitték az életbe. Mint kész emberek is bizalmasan hozzásimuló diákjai maradtak kedves tanáruknak, és azontúl is ugyanolyan készséggel és közvetlenséggel fordultak hozzája ügyes-bajos dolgaikban, mint gyermekkorukban megszokták. És bizalmukban nem csalódtak. Sík Sándor az évek múlásával éppoly virtuózzá fejlődött a nagyok lelki és erkölcsi nehézségeinek kihámozásában, mint amilyennek mutatta magát az iskolában a kicsinyek parányi problémáinak kibogozásában. Így szobája valóságos oázis lett, amelyet mindig bizalommal és a felüdülés reményével kereshettek fel az élet sivatagának fáradt vándorai. A diákpasztorizáció mestere a felnőtteknek lélekgondozásában is mesterré nőtte ki magát.”
A szegedi egyetemen előadásait az 1929/1930. tanév második felében kezdte meg. Az újonnan szervezett második magyar irodalmi tanszék úgynevezett „világnézeti” tanszék volt. Az akkori közoktatásügyi miniszter, Klebelsberg Kuno egyetemre vitte a különböző egyházi intézményeknek eddig házi tanítói képzésben részesült tagjait, és úgynevezett „világnézeti” tanszékeket szervezett. Ezek egyike volt Sík Sándoré. Az eddig szétszórtan folyt polgári iskolai tanárképzést is egyesítették Polgári Iskolai Tanárképző néven.
Sík Sándor az erősen pozitivista irányú régi irodalomprofesszor (Dézsi Lajos) mellett új irányt honosított meg: modern európai levegőt hozott, a szellemtudományos irányt képviselte. Hallgatói mindjárt az első időben ezt a szokatlanul modern szellemet élvezték előadásaiban. Előadásait A magyar költészet a millénium után című kollégiumával kezdte meg. Előbb az 1900-as évek költészetével foglalkozott, majd áttért Ady Endrére és a Nyugat költőire.
Fiatal, dinamikus egyénisége élményszerűvé tette az irodalomoktatást. Nagyon gondosan és szépen adott elő. Nem leírt anyagot olvasott fel. Füzeteiben csak fölvázolta előadásai nyers anyagát. Mindig sok könyvvel jött be. Első kollégiumának anyaga alapjában ismeretlen volt, ezért sokat olvasott fel az egész társaságnak. Külön élmény volt a hallgatóság számára, hogy milyen szépen és artisztikusan olvassa fel a verseket. Tudományos elmélyültségről tanúskodó előadásai nagy hallgatóságot vontak köréje. Az auditorium maximum-ban adott elő, és a négy évfolyam hallgatóin kívül szépszámú városi publikum is látogatta előadásait. A leendő tanárok sokat tanulhattak ezekből a tartalom és forma szempontjából élvezetesen felépített előadásokból. A tárgyalt olvasmányok és versek bemutatása mindig mintaszerű volt, mondhatni művészies. A szemléltető idézetek bőségével, mint dokumentumokkal, akarta ránevelni hallgatóit, hogy megismerjék, élvezni tudják és szeressék az írókat és műveiket. Volt tanítványainak vallomásaiból beszédesen kitűnik rájuk gyakorolt mély hatása. Sík Sándor az évek folyamán az egyetem egyik büszkesége lett.
Volt hallgatói azt is elmondják, hogy velük való viszonya bensőséges, barátságos és közvetlen volt. Ismerte és számon tartotta őket. Szociális és magánügyeikkel is törődött, s volt sok olyan is, akit anyagilag segített. Kedvesen gondolnak vissza a Mikulás-estékre és a farsangi összejövetelekre, amikor ő is részt vett a fiatalok mulatságában és verseket olvasott fel nekik. Közös kirándulásokon együtt szórakozott és játszott velük, sőt irányította is ezeket. Ilyenkor fokozott derű és életvidámság sugárzott belőle. Az ifjúság nevelésének kézbentartása érdekében vállalta az egyetemi cserkészcsapat parancsnokságát. Egész pedagógiai magatartása újdonságként hatott hallgatóival szemben.
Előadásait délután (5-7) tartotta. Utána a Tiszaparton sétálva egyénileg is elbeszélgetett azokkal, akikben érdeklődést fedezett fel. A kollokviumok eleinte írásban történtek. A dolgozatot a kollokváló jelenlétében olvasta fel és mondott róla bírálatot. Vizsgáztatásai beszélgetés-jellegűek voltak. Egy írót kellett kiválasztani és annak minden munkáját ismertetni. Örült, ha a vizsgázó valami olyant vett észre, amiről ő nem beszélt, ha egyéni véleményt is nyilvánított. Arra akarta ránevelni a hallgatókat, hogy az írói alkotással egyéni kapcsolatot teremtsenek.
Szemináriuma tagjainak munkáját nagyon értékelte. Akárhányszor megtörtént, hogy elkérte egyik, vagy másik hallgató dolgozatát. A szemináriumban teret engedett a szabad véleménynyilvánításnak. Baráti hangulatú szakmai megbeszélés folyt, megtárgyalták a felolvasott dolgozatokat. A hallgatók véleményét a professzor irányító, a kérdést megvilágító gondolatai és tanácsai követték. Szűkebb környezetéhez tartoztak a szemináriumában: Baróti Dezső, Ortutay Gyula, Radnóti Miklós és Tolnai Gábor.
Végzett hallgatói kérésére vidékre is elment előadásokat tartani (Eger, Balassagyarmat). Egy időben vasárnap délutánonként megrendezte a „Szép magyar szó délutánjait”. Ilyenkor jól szavaló növendékei a legszebb verseket adták elő. Ezek a délutánok a magyar szó és vers szeretetére neveltek. Saját rendezésében előadatta tanítványaival a Hamletet is. Egyik hallgatója írja, hogy Sík Sándor szívvel-lélekkel rendezett és irányított. Az előadás egyáltalán nem volt műkedvelő jellegű, hanem magas színvonalú és művészi volt. Sokban segítette az Egyetemi Színjátszó Társaságot, amely jórészt Szentgyörgyi Albert professzor anyagi támogatásával jött létre (Baróti Dezső, Eszes Ferenc, Inczefy Géza, Juhász Mária, Lengyel Gyuláné, Rácz Rozália, Korányi Károlyné Miklós Zita, Bakó Lászlóné és Panyik Tóth Éva visszaemlékezései alapján).
Amíg Dézsi Lajos élt, a két irodalmi tanszék megosztotta a tárgyat: Dézsi a régebbi, Sík az újabb irodalmat adta elő. Dézsi Lajos halála után (1932) a két irodalmi tanszékből megint csak egy lett. Ekkor Sík a régebbi irodalomból is adott elő érdekes kollégiumokat, így a középkor irodalmát, ennek esztétikumát is, amivel előtte nem foglalkoztak. Mivel a dolgot sohasem vette a könnyebb oldaláról, munkája megszaporodott. Nem csoda, ha néha arról panaszkodott, hogy háttérbe szorult benne a költő, és „nyári poétának” érezte magát, pedig írt még több nagyobb elmélyedést kívánó művet is.
Szegedi működése idején megtiszteltetésekben részesült: A Szegedi Dugonics Társaság rendes tagja (1930), majd alelnöke (1937), a Petőfi Társaság tagja (1937), a Vajda János Társaság elnöki tanácsának tagja lett (1937). Tagja lett továbbá a Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány nyolc tagú, írókból és tudósokból álló tanácsadó testületének. Ebben a bíráló bizottságban erősen támogatott minden újabb törekvést. Az alapítvány kurátora szellemi vonalon Babits Mihály volt.
Az 1931. évnek jelentős eseménye volt a Fekete kenyér című kötetének megjelenése. A költő lírai emlékirata: megemlékezik életének nevezetes élményeiről lírai ciklusokban. „Ennek a ciklusépítő tehetségének teljes, az eddigieknél is nagyobb arányú munkába állításával alkotta meg Sík Sándor a Fekete kenyér című legújabb kötetét. Egyetlen nagy lírai ciklus ez: a költő lírai akkordokra tagolt életregénye. Nagyszerű vállalkozás, mely nagyobb részében gyönyörűen sikerült, bár éppen egyik erényének: motívum-gazdagságának talán túlságba vitelével némiképp kaleidoszkópikussá, fárasztóvá is vált” (Várdai Béla, Katholikus Szemle 1932, 150-151).
1934-ben jelentette meg könyvben István király című három felvonásos tragédiáját, melyet a Nemzeti Színház 1933-ban mutatott be. A következő évben elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Vojnits-érmét. Ő maga ezt mondja színművéről: „István királyomban megpróbáltam a szent király alakját romantika, görögtűz és elérzékenyülés nélkül nézni, tisztán, mint a magyar történelem legnagyobb problémájának megoldóját, egy óriási feladatnak cselekvő és szenvedő egyetlen hősét. Ez a tisztán történeti szemlélet egyszersmind azt mutatja meg a nagy király alakjáról, ami – mert örök emberi és örök magyar – a mának is legtöbbet mond, a mai embernek is érdekes” (Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete, Bp., 1941, VIII/2, 961).
Sík Sándor az Országos Cecília Egyesület megbízásából már 1917. óta dolgozott az egyházi énekek revízióján az egységes kántorkönyv számára. 1934-ben jelent meg a Szent vagy Uram: ősi és újabb egyházi énekkincsünk tára Harmat Artúr szerkesztésében. Ez a magyar katolikus templomi énekek szövegeinek és dallamainak egységesítésére szolgált. A zenei egységesítés Harmat Artúr munkája, a szövegek megfelelő kiigazítása pedig Sík Sándor érdeme. De sok dallamhoz új szöveget is írt.
1935-ben Testvérek című drámájából részletet közölt a Vigiliában.
1936-ban két kötete látott napvilágot: a Szent magyarság és a Magányos virrasztó. Az első hat rádióbeszéd az Árpád-házi szentekről. „Sík Sándor könyve gyönyörű terméke a megújhodó spirituális irodalomnak” – mondotta róla ismertetője (Gáspár János, Katholikus Szemle 1937, 111). A Magányos virrasztó versei borús szemlélődések. Az egyéni elmagányosodás élménye jut bennük kifejezésre. A költőt mély részvét fogja el a bűneik és nyomorúságaik miatt szenvedő emberek iránt. Velük érezve a vigasztaló, ébresztő, reménykeltő és engesztelő szerepét vállalja (Alszeghy Zsolt, Katholikus Szemle 1937, 359-360). Bíztat: „Ó még talán fordulhat úgy is, hogy újra ember lesz az ember, és nem lesz vízözön!” (Telihold)
A Magyar Színházban színre került A mennyei dal című misztériuma. Korábbi címe: Advent: Oratórium szavalókórusra (1935). Az újszövetségi három királyok története színmű-feldolgozásban. Magyar nyelven új műfaj. Külföldön, különösen a katolikusok lakta vidéken már régen szerepeltek oratóriumok a műkedvelő színjátszók színpadán. Sík Sándor külföldön látta, megfogta képzeletét és létrejött a mű. „Ez a mű irodalom és költészet. Jó mondani minden sorát, annyi muzsika van bennük, halk, finom, majd dübörgő, zakatoló ritmus” – írja ismertetője (Dénes Tibor, Katholikus Szemle 1935, 776). Az Advent oratórium átdolgozása a kiváló Hevesi Sándor rendezésében került nagy hatással színpadra. Ítélete szerint Sík Sándor „valami egészen eredetit alkotott. A három királyok történetét vitte a misztérium színpadra olyan drámai erővel, aminőre külföldön sincsen példa” (Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete, Bp., 1941, VIII/2, 962). 1936. július 12-én volt ezüstmiséje. Erre vonatkozik a Vízválasztó című költeménye.
Évekig dolgozott jelentős tudományos munkáján: Pázmány az ember és az író (1939). „Ez a könyv – írja – a magyar irodalomtörténet-írás egyik legnagyobb adósságának lerovásához szeretne hozzájárulni: megrajzolni az író Pázmány képét. Ehhez természetesen vizsgálnom kell az embert is, amely az íróban megnyilatkozik; a környezetet, amelyből az ember alakja kiemelkedik, a kort, amely az író formáit meghatározza. Nem szándékom életrajzot írni; a történeti anyag csak arra szolgál, hogy az ember fejlődését végigkísérhessem. Erre szolgál az idézett Pázmány-szövegek nagy bősége … Elméleti meggyőződésem, hogy az irodalomtörténet-író tudományos és művészeti szempontból egyaránt akkor tesz a leghelyesebben, ha az írót lehetőleg saját szavaival jellemzi. … Úgy szerettem volna megírni ezt a könyvet, hogy aki elolvassa, egy kicsit meg is ismerje belőle. Aki megismeri, meg is szereti.” (Előszó)
A kritika szerint Sík Sándor „ragyogó fegyelemmel és világossággal uralkodik sokrétű és zsúfolt anyagán. Lehetőleg minden jelentkezhető kívánságot kielégít. Szempontjai tudós lelkiismeretességénél csak szigorú tárgyilagossága tiszteletre méltóbb. … E munkát ketten írták: Sík Sándor, a költő és az irodalom tanára. A kettő néha elmarad egymástól s külön érvényesül. A fogalmakkal dolgozó tudós rábízza mondanivalóját az intuitív költőre. … Sík Sándor nagyértékű könyve lényeges és termékeny vonásokkal bővítette és mélyítette Pázmányról való tudásunkat. Minden elismerést megérdemel, mert Pázmányt közel hozta az irodalomhoz és az irodalmi értékűség jelentőségének egészével mérte ki pályája írói érdemeit” (Irodalomtörténet 1940, 25-26).
Szegedi évei alatt igen sok tanulmányt írt. Kiemelkedő köztük a katolikus irodalom problémájához szóló, amely Egyetemesség és forma címen jelent meg a Vigiliában (1935). Ez elvi jelentőségű is, mert a katolikus író hivatásáról nyilatkozik benne alapos elemzéssel. A Katolikus Szemlében kerültek közlésre: Ariosto költészete (1934), Móra Ferenc a költő (1935) és Vajda János titka (1937). A magyar romantika kérdése című igen jelentős tanulmánya különnyomatban is megjelent. Egy időben könyvet szándékozott írni a romantikáról, de ez, sajnos, elmaradt.
Tudományos munkáit nyomon követte új verses kötete: Az Isten fiatal (1940). Tele van élet és munkakedvvel.
Huszonöt vers egy hónap alatt!
Bolond Pegazus, de nekiszaladt!
Sok is lesz tán már, derék csikó,
Az a nagy sietség sose volt jó!
…
Szapora portéka gyanús eleve:
Olcsó húsnak híg a leve.
(Huszonöt vers)
Dús gyümölcs érik szélcsavarta ágon.
Kalapom szélét szememre vágom:
Még elvégzi magáét
Ötvenesztendős jó fiatalságom!
…
Az Isten fiatal, senki se féljen!
Nyissuk az égre szívünk szenvedéllyel:
Isten-kézben a villám,
Nem téveszt össze feketét fehérrel!
(Az Isten fiatal)
Változatos tartalmú és hangulatú ciklusainak egyikében különösen megkapja az olvasót az osztrák katonatemetőben porladó egyetlen magyar császárvadász-katonáról szóló verse: a Rudolf Czinege.
Örömmel fogadott esemény volt Dicsőség! Békesség! című imádságoskönyvének megjelenése (Szalóci Pelbárt OFM, Katholikus Szemle 1940, 277-278). A „Sík–Schütz”-höz hasonlóan ez is egyúttal kalauz a lelki életre. A modern katolikus ember mindent megtalál benne, ami szükséges eligazítást jelent a lelki életben. „Aki ezt az imakönyvet forgatja – mondja ismertetője – annak ajka megnyílik Isten dicsőítésére és szívébe belopakodik a legjobb barát, a béke” (Várkonyi Fidél, Katholikus Szemle 1940, 30).
Könyvet írt kedves költőjéről is Zrínyi Miklós címmel (1940). A könyvet méltató kritikus szerint: jó könyv, építő könyv, jól olvasható nyelven írta. „Bárcsak ott lehetne minden magyar asztalán és szívében!” A költő és a tudós hívta életre a költőt és a hadvezért (Csery-Clauser Mihály, Katholikus Szemle 1940, 460-461).
Az 1941. esztendő nagy eseménye volt költeményeinek második összefoglaló gyűjteménye: Sík Sándor összes versei 1910-1940. Az addig megjelent kötetek pontos sorrendjében közli a bennük található költeményeket. Ezekről már szó esett előbb az életrajz folyamán. A kötet megjelenése előtt és ennek megjelenése alkalmával két érdemes méltatás foglalkozott Sík Sándor költészetével a Katholikus Szemlében (Galambos Gruber Ferenc: Sík Sándor lírája, 1940, 437-442; Thurzó Gábor, 1941, 343-345).
Esztétika című hatalmas munkáját 1942-ben bocsátotta közre három kötetben (A szépség, A mű és a művész, A művészet).„Sík Sándor esztétikája már külső nagyvonalúságával is lebilincseli a figyelmet. Az alkotó művész magát feltáró önmegfigyelése, az irodalomtörténet-író szakavatott tárgyszemlélete, a tudós és a költő összeolvadása segíti Sík Sándort abban, hogy az esztétikum sokoldalú világát szélességében, magasságában és mélységében bejárja, és a »tíz éves közvetlen munkával, több, mint húsz éves elmélkedéssel, harmincéves adatgyűjtéssel szerzett« tudásanyagát hatalmas, áttekinthető rendszerben közzéadja. … Megérezzük ezen a könyvön azt is, hogy aki írta, nemcsak műélvező, hanem költő is. Nem pusztán a könyv szemléletes, magyarosan könnyed, lendületes előadása árulja el a szerzőben a poétát, hanem a tárgyával való meghitt érintkezése, a művészlélek remek, lélektanilag pompás és hű, mély rétegekbe ható jellemzése. Az átlagos olvasó hálás lesz azokért a szép költemény-elemzésekért, miket ebben a könyvben talál. A filozófia néha szabatosabban fogalmazott tételeket kívánna. de viszont épp a filozófusnak is kell éreznie azt, hogy a szépség birodalmában nem az értelem az ember egyedüli vezetője. Sík Sándor könyve jó kalauz ebben a birodalomban” (Kühár Flóris, Katolikus Szemle 1943, 210-213). Az Esztétika második kiadása egy kötetben 1946-ban jelent meg.
Nagy irodalmi esemény volt a Himnuszok könyve, amelyet 1943-ban tett közzé. „A keresztény himnuszköltészet remekei latinul és magyarul”. Lefordításukkal régi vágyat elégített ki, és nagy jót tett vele az imádkozók seregének. Fordításával igyekezett visszaadni a himnuszok minden külső szépségét. „De amit jobban szeretünk e verses kötetében, az nem a külső forma, hanem a belső forma, a lélek rokonsága. … Ezt érezzük többnek Sík Sándornál, mert ezt hiányoltuk a többi himnuszfordítónál, még Babits Mihály Amor Sanctus-át sem véve ki. Látszik, hogy a zsolozsmában a himnuszokat imádkozó lélek akarta elsősorban az imádkozók számára visszaadni ezeket az imádságos lélekből fakadt himnuszokat. … Vajha minden olvasó annyi szépséget és felemelkedést, annyi vigaszt és lelki erőt nyerne belőlük a nehéz időkben, mint a fordító! Hisszük, hogy a fordító kívánsága valósággá fog válni” (Szunyogh Xavér Ferenc, Katolikus Szemle. 1944, 56-57).
Utolsó szegedi munkája Az égig érő torony című színműve. A Szegedi Színház mutatta be (1943). Nyomtatásban nem jelent meg.
1944 őszén Szegedről a budapesti rendházba jött. A rendházban lakott a pesti ostrom idején is addig, amíg egy időre távozniok kellett a rendházból. Ezt a távolléti időt nyolc rendtársával a Mária utcában töltötte, a Kalocsai Iskolanővérek főiskolai kollégiumában, a Teréziánumban. Tomek Vincével lakott együtt egy egyablakos szobában. Ekkor kerültek tulajdonképpen közelebb egymáshoz és fejlődött viszonyuk egy egész életre szóló meleg, bensőséges barátsággá. Sokat foglalkoztatta őket a rend helyzete és jövője.
Később, mikor Tomek Vince a piarista rend generálisa lett, több költemény ihletője lett ez a hozzá fűződő baráti érzés: Levél Rómába (Tomek Vincének), Carmen semisaeculare (A második félszázad küszöbén a Generális Atyának, 1958), Köszöntő (Tomek Vince 70. születésnapjára, 1962).
Nem szabad említés nélkül hagyni azt a példaadó pasztorizációs munkát, melyet ezekben a nehéz napokban az óvóhelyeken végzett rendtársaival együtt. Ugyancsak épületes volt, milyen odaadó buzgósággal segített a rom-eltakarításban, hulladékok, köztük döglött lovak hurcolásában, krumplihordásban, stb.
A szegedi egyetemen az 1944/1945. tanévben Bálint Sándor professzor helyettesítette. 1945 tavaszán visszatért ugyan Szegedre, de alig pár hónapos ott-tartózkodása után ügyvezető alelnöke lett az akkor megalakított Köznevelési Tanácsnak, és ezért véglegesen Budapestre költözött.
A Köznevelési Tanács a forradalmi kormánynak Budapestre költözése után, 1945 júniusában kezdte meg működését. Első teendője a közoktatás megindulásának biztosítása volt Sík Sándor intenzíven kapcsolódott bele ebbe a munkába. Nagy érdeklődéssel vett részt a bizottságok megbeszélésein, különösen az irodalomtanítással kapcsolatos problémák érdekelték. A Tanácsban az általános és középiskolai reformbizottságok ülésein elnökölt. Nagy tudása és bő tapasztalatai alapján bölcsen, okosan és tanulságosan szólt hozzá az aktuális kérdésekhez. Jellemző rá, hogy a tankönyvekkel kapcsolatban megbeszélést folytatott rendünk több tagjával is, és tájékoztatta őket elgondolásairól.
1947 áprilisában, a fakultatív vallásoktatás kérdésében vallott nézete miatt, lemondott a Köznevelési Tanácsban viselt ügyvezető alelnöki tisztéről. A Vigiliában cikket jelentetett meg Gondolatok a vallástanításról címen (1947). Ebben, az akkori helyzetnek megfelelően, így nyilatkozik: „Lehetetlen hívő embernek a vallástanítás fakultatív voltát elfogadni”.
Közben megjelent egy új verseskötete is Győzöd-e még? címen (1945). A kötet, ciklusokba osztva, az 1939–1945 között írt verseit tartalmazza. Az első ciklus egyes versei a második világháború embertelenségeire utalnak (Egy fiatal német katonához).
Győzöd-e még ezt a beste,
Ördöghámból kivágott
Haramia világot
Megáldani minden este?
(Győzöd-e még?)
Kiáltás a pusztába című versét Róma első bombázásának hírére írta. A második ciklus verseit (Az Oltárkő alatt) marosfői élményeinek ihletéből írta.Az 1946. esztendő több tekintetben is jelentős az életében. Az 1946-ban rendfőnökké kinevezett Tomek Vincének szenior asszisztense lett. A Magyar Tudományos Akadémia levelező taggá választotta. Székfoglalóját, igen lelkes hallgatóság jelenlétében, 1948. január 5-én délután 5 órakor tartotta meg „Magyar költők istenélménye” című előadásával. A Vigiliában két részlet jelent meg belőle: József Attila istenélménye és Vörösmarty istenélménye (1948).
Ő lett az 1946. december 31-én megjelent számmal ismét feléledő Vigilia folyóirat felelős szerkesztője, és ezt a tisztét haláláig betöltötte. (Később főszerkesztői minőségben állt a lap élén.) Országosan elismert neve és tekintélye nagy vonzóerőt jelentett a Vigilia számára. Versei és cikkei növelték színvonalát és kedveltségét. Célkitűző, részletes beköszöntőjében írja:
„Vigilia: virrasztás. Virrasztók vagyunk, úgy érezzük mi, akik e szemle hasábjain akarunk szólni testvéreinkhez. A virrasztó az éjszakában virraszt. Mi is éjszakában állunk. Körülöttünk a történelem sötétsége, egy nagy világ-átalakulás káosza, az éjfélen már túl, de a hajnalon még innen: derengés előtti szürkület. A csillagok már fázva bújnak el, a nap még csak sejlik a látóhatár alatt. De mi még lelkünk szemhártyáján érezzük a csillagok képét, és éber szenvedéllyel várjuk, tudjuk, hívjuk a kelendő Napot. …
Mi pedig virrasztunk. Érezzük az éjszakát és nem menekülünk belőle, hiszünk az eljövendő Holnapban és dolgozni akarunk érte, mind a többi hívőkkel és dolgozókkal. Akarjuk a Napot, amely az emberiség jobb napja lesz és meg fogja nyitni az emberek szemét az isteni Nap fényének is. …
Írók vagyunk, egynek tudjuk magunkat az élő magyar irodalommal. Nem vagyunk szekta, nem vagyunk párt, nem vagyunk még csak írói csoport sem: egyszerűen magyar írók vagyunk. Sem szemben nem állunk többi írótársainkkal, sem külön nem állunk tőlük. Az, hogy katolikusok vagyunk, nem távolít, hanem közelebb visz hozzájuk: a megértés, a szeretet, az egyetemesség – a szakmai összetartozás társadalmi és a magyar szó szerelmének vérünkbe írt törvényén túl – a mi számunkra lelkiismereti parancs” (Vigilia 1946, 1-8).
1947-ben kis kötete jelent meg, a Tizenkét csillagú korona: Versek a Boldogságos Szűz Máriáról. Kalazanci Szent Józsefnek „A Boldogságos Szűz tizenkét csillagos koronája” címen összeállított imádsága ihlette ezeknek a verseknek a megírására. Kalazancius halálának háromszázadik évfordulóján „fiúi kegyelettel” neki ajánlja a kötetet. Bensőséges Mária-tiszteletének szálai bizonyára gyermekkoráig nyúlnak vissza, és a szentolvasón, meg a „Máriás Kalazancius” példáján izmosodott és mélyült el. Kissé röstelkedve, hogy csak most nyúlt ehhez a témához, de elérzékenyült szívvel teszi Mária fejére a verseiből font virágfüzért.
Az 1947. esztendőnek másik érdemes terméke a Juhász Vilmossal együtt szerkesztett A Szeretet breviáriuma című nagy antológiája. Könyvükben igen sok szöveget közölnek a szeretetről, mert a mindent átfogó, magához ölelő egyetemességnek szelleme vezérli őket. Ezért adnak kínai, mohamedán és zsidó szövegeket is az Egyház nagy szentjeinek, tanítóinak és misztikusainak igéi mellett. Katolikus és protestáns szövegeket is közölnek, verseket és prózai műalkotásokat a régi és legújabb századok irodalmából. E széles területről való válogatás azonban korántsem jelenti az anyag teljességét, amely – az emberiség becsületére legyen mondva – szinte kimeríthetetlen. Breviáriumnak nevezik könyvüket, olyan könyvnek, amelyet lelki haszonnal és üdvös épüléssel érdemes állandóan forgatni. A könyv egyik ismertetője, Doromby Károly mondja: „Talán azzal lehet legjobban kifejezni azt az érzést, amivel az ember a Szeretet breviáriumában lapozgat, hogy valami kimondhatatlan bensőség, a szépségnek valami egészen különleges áhítata járja át a lelkét, és úgy érzi, több és jobb lett általa. És lehet-e nagyobb érdeme a könyvnek, mint éppen ez?” (Doromby Károly, Vigilia 12[1947], 565-566).
Az 1947. esztendő egészen új feladat elé állította Sík Sándort. Ezen a nyáron a római egyetemes káptalan Tomek Vince magyar provinciálist választotta meg generálissá. A nagy eseményt Walter János generális asszisztens sürgönyben tudatta Sík Sándorral, mint első asszisztenssel. Október 8-án ajánlott levél érkezett Rómából, amely közölte, hogy az új generális 283/1947. szám alatt 1947. október 1-én Sík Sándort nevezte ki a magyar rendtartomány főnökévé (vicarius provincialis in capite). Az új magyar rendfőnök a rendtartomány kormányzását 1947. október 10-én vette át. Tomek Vince generális, Walter János asszisztens kíséretében, október 11-től november 25-ig itthon tartózkodott Magyarországon. Így elég ideje volt a rend aktuális ügyeinek körülményes megtárgyalására. Rendházakat látogatott, tisztelgő és hivatalos látogatásokat végzett. Utódjául a magyar rendfőnökségben tulajdonképpen Balanyi Györgyöt szánta, de ő akkor még kolozsvári egyetemi tanár volt. A generális atya is, Sík Sándor is úgy gondolta, hogy az ő rendfőnöksége legfeljebb egy évig fog tartani, de aztán 16 év lett belőle. A generális, mikor 1948. július 25. és augusztus 16. között másodszor is itthon tartózkodott, a budapesti rendházban tartott rendi gyűlésen (augusztus 2.) továbbra is Sík Sándorra bízta a rendfőnökséget. Balanyi György augusztusban eljött ugyan Kolozsvárról, mivel a magyar állampolgár tanárok szerződését a román állam megszüntette, de nem akart rendfőnök lenni. Mint tartományfőnöki első asszisztens, bizalmas tanácsadója lett Sík Sándornak, akivel a legkényesebb ügyeket is megbeszélhette.
Sík Sándor rendfőnök korában, az ő jóízű humorával, többször is elbeszélte azt a jellemző epizódot, amely az 1920-as években történt vele. Szinger Kornél rendfőnök magához hívatta, és rá akarta bírni, hogy vállalja el egyik rendházunk főnökségét. Ő kétségbeesetten igyekezett elhárítani ezt a megtisztelő megbízást. A rendfőnök végre is elállott tervétől, de ezt mondta: „No de ezután nem is lesz magából semmi többé a rendünkben.” Jóslata nem teljesedett, mert Sík Sándor később 16 évig (1947–1963) kormányozta rendjét, nehéz körülmények között, szerénységben és alázatosságban. Önismerete alapján alkalmatlan elöljárónak tartotta magát. Hogy azzá lett, csak a szükség magyarázza, – így mondta. Ha valami kétsége volt, többek véleményét is kikérte és meghallgatta.
Sík Sándor elsősorban költő, író, tudós, pap és lelkipásztor volt. De kedvező tulajdonságai: akarata, éles esze, szerető szíve nagy rendfőnökké is tették. Atya és barát volt, soha senkit meg nem bántott volna egy szóval sem. Figyelmes volt a végletekig. Ha valakiről azt hallotta, hogy beteg, naponta is felkereste. Jellemző rá, hogy halála előtt vagy 10 nappal még átbotorkált, ápolói ellenzése dacára, egyik volt asszisztenséhez, hogy viszonozza látogatását, mert ez így illik. Alázatos, szerény és igénytelen volt, semmi különlegeset el nem fogadott. Tekintélyes keresetéből szinte semmit sem költött magára, és ha nem vigyáztak volna rá, semmije sem lett volna. Pénzét, ruháit azoknak adta, akik rászorultaknak látszottak. A felebaráti szeretetet nemcsak szóval hirdette, hanem evangéliumi lelkülettel gyakorolta is. Mint az Alexiusban mondja: „A szeretet nem tud határokat, mindenkit, mindent magához ölel, és kifosztani vágyik önmagát, és odaadni mindent és magát, és mindenkinek lenni mindene.” A kormányzásban is ez a szeretet vezette. Szeretete és nehéz körülmények között tanúsított okossága tekintélyt szerzett neki még az állami hatóságoknál is. (1948. március 15-én Kossuth-díjat kapott.)
1948. tavaszától egymást követték a sok gondot okozó és töprengéssel járó események. A tanító szerzetesrendek főnökei már májusban megbeszélést folytattak budapesti rendházunkban, és állást foglaltak az időszerű kérdésekben. Júniusban bekövetkezett, ami várható volt: a szerzetes középiskolák államosítása. Pesti iskolánkban az államosítási törvény benyújtása napján, 1948. június 15-én volt éppen a Te Deum. Sík Sándor mondta a nagyhatású beszédet. Nem maradt szem szárazon (Vigilia 1948, 385-387).
A június hónap az iskolák államosítása miatt nagyon mozgalmas volt a tanítórendek életében. A tartományfőnökök több alkalommal tartottak megbeszélést, többnyire a mi pesti rendházunkban. Ezeken a tanácskozásokon Sík Sándor rendfőnök és Karl János asszisztens képviselték rendünket. Tartományfőnökünk ismételten tájékoztatta a ház tagjait az államosítás következtében beállott helyzet mozzanatairól. A törvény végrehajtásával kapcsolatban megtörtént az iskolai épületek átadása is fölszerelésükkel együtt.
A rendi vezetőség fő gondja most a rendtagok foglalkoztatásának megfelelő biztosítása volt, hittanári vagy lelkészi tevékenységgel, az egyházmegyei hatóságok támogatásának kieszközlésével. Mintegy 50 rendtársunk részvételével (házanként 3-4 meghívott rendtaggal) augusztus végén 3 napos megbeszélés folyt az időszerű ifjúsági pasztorizáció kérdéseiről. A megnyitó beszédet Sík Sándor tartományfőnök mondta. Naponként három-három előadás hangzott el, az utolsó napon négy. Az előadások a hallgatóságra nagy tanulsággal jártak. Szeptember 1-én és 4-én pedig a budapesti hívek pasztorizációjáról hangzottak el előadások a rendház társalgójában. Szeptember 17-én megalakult a Piarista Oratórium is a kápolna híveinek közösségéből, melynek céljait Sík Sándor rendfőnök ismertette. A váci megyéspüspökkel folytatott tárgyalások eredményeként létrejött a kecskeméti piarista plébánia, melynek plébánosa Erőss József lett. Gyirmóti Gyula tatai plébános halála után kísérlet történt a tatai plébánia megszerzésére is a rend részéről, de siker nélkül. A tatai rendházban Veszprémi Tibor vezetésével lelkigyakorlatos ház létesült. A megyéspüspökök mindenfelé sok szerzetest foglalkoztattak egyházmegyéjükben, így piaristákat is.
Sík Sándor, amióta mint egyetemi tanár nyugalomba vonult, tevékenységét nagy mértékben szentelte pasztorizációs munkájának, és e tekintetben mindvégig példaképül állt társai előtt. A rend időszaki krónikája, a Piarista Hírek szorgalmasan feljegyzi és számon tartja, hogy hol és mikor mondta el sok szentbeszédjét, hol és kik számára vezetett lelkigyakorlatokat, hol és mikor szerepelt papi rekollekciókon. Megemlékezik éveken át várva-várt adventi és nagyböjti konferencia-beszédeiről, amelyek egyre nagyobb hallgatóságot vonzottak, s a Vigiliában közölt változatos tartalmú cikkeről. Feljegyzi helyben és vidéken tartott sok előadását, melyeknek kedvelt és gyakori témája volt az olvasás művészete, és irodalmi matinékon való szereplését. Rendházi és iskolai látogatásai végeztével is, a közönség és ifjúság örömére, rendesen Sík-délután vagy este fejezte be hivatalos munkáját. Csodálva látja az ember fürgeségét, fáradhatatlanságát, termékenységét, sokoldalúságát és munkabírását. Külső szereplései érdekében nagy buzgóságot fejtettek ki lelkes hívei tisztelői, különösen a Szociális Testvérek Társaságának mozgékony tagjai. Előadásainak és lelkigyakorlatainak jórészét nekik, vagy az ő rendezésükben tartotta.
1949. január 20-án töltötte be 60. évét. Kedves családi ünnepe volt ez az egész rendtartománynak. A rendházak üdvözölték és elküldték képviselőiket budapesti ünneplésére. Balanyi György asszisztens hosszabb beszéddel köszöntötte, Darvasy Mihály rendfőnöki titkár felolvasta a pápai államtitkárság táviratát, a Generális Atya üdvözletét pedig Walter János asszisztens tolmácsolta. Az énekes és asszisztenciás ünnepi misén Sík Sándor mondott beszédet. Ugyanebben az időben újabb megtisztelések is érték. A Kisfaludy Társaság 100. ünnepi ülésén verseket olvasott fel és a társaság másodelnökévé választotta (1949. február 20). Alelnöke lett a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak.
A következő esztendő (1950) megint súlyos gondokat okozott. Az egyházi iskolák államosítását a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása követte. Grősz József kalocsai érsek, a Magyar Püspöki Kar akkori elnöke személyesen közölte Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, hogy a magyar katolikus püspöki kar 1950. június 20-án hozott határozata értelmében kéri a kormányt az Egyházat érdeklő kérdések megtárgyalására. Kéri azt is, hogy ezekbe a tárgyalásokba vonják be a szerzetesrendek vezetőit is. a megalakult püspöki bizottság elnöke Grősz József kalocsai érsek volt. Tagjai közül Czapik Gyula egri érsek, Sárközy Pál bencés főapát és Sík Sándor piarista provinciális kapcsolódtak bele tevékenyebben a nyár folyamán megtartott tárgyalásokba. A kalocsai érsek 1950. augusztus 29-én levélben közölte Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, hogy a püspöki kar ezen a napon tartott értekezletén elfogadta azt a megállapodást, melyet a püspöki bizottság a kormánybizottsággal folytatott tárgyalások eredményeként eléje terjesztett, és amelynek célja az Állam és a Katolikus Egyház békés együttélésének biztosítása és hazánk békés fejlődésének előmozdítása. A püspöki kar reméli, hogy az Állam és az Egyház viszonyában felmerülő nehézségek a kölcsönös megértés szellemében intéződnek el, különösen a lelkipásztori munkában alkalmazható szerzetespapok számának kérdésében és a szerzetesek elhelyezkedésének lehetővé tételében.
A sajtóban is teljes szövegében közölt megállapodást 1950. augusztus 30-án a Magyar Katolikus Püspöki Kar nevében Grősz József kalocsai érsek, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsa nevében pedig Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszter írta alá. A Magyar Népköztársaság Kormánya a megállapodásban hozzájárult nyolc katolikus egyházi iskola (hat fiú és két leányiskola) visszaadásához, és ahhoz, hogy a katolikus egyházi iskolákban a tanítás ellátására szükséges megfelelő számú férfi és női tanítórend működjék. A nekünk jutott két iskola tekintetében rendünk vezetősége budapesti és kecskeméti rendházunk és gimnáziumunk fenntartása mellett döntött, úgy, hogy a kecskeméti gimnázium mellett diákotthon is működjék.
Budapesti rendházunk és gimnáziumunk ügye azonban ezzel a megoldással még nem jutott nyugvópontra. A kormány ugyanis az Állami Egyházügyi Hivatal vezetősége útján 1953 elején azzal a kéréssel fordult Sík Sándor rendfőnökhöz, hogy a budapesti rendházunk és iskolánk épületét engedje át az Eötvös Lóránd Tudományegyetem bölcsész fakultásának elhelyezésére. A kérés érthető megdöbbenést keltett az egész rendben. Kísérletet tettünk olyan megoldásra, amely ottmaradásunkat lehetővé tette volna az egyetem beköltözésének esetére is, de, sajnos, eredménytelenül. Az átköltözésünkre keresett házak közül végre is mostani rendházunkra (VIII. kerület, Mikszáth Kálmán tér 1.) esett a választás. Az átköltözés 1953. nyarán történt. Az épület rendbehozására az Állam kb. hárommillió forintot fordított. Az áttelepítés alkalmával budapesti rendházunk akkori gondnoka, Nagy Vince rendtársunk szinte heroikus munkát végzett. A rend elhagyta a Belvárosnak azt a környékét, amelyben 1714 óta lakott.
A gondokkal terhes napok mellett azonban derültebbek is akadtak. Ilyen derűs mozzanat volt Sík Sándor ünneplése 70. születésnapja alkalmából. Az ünneplés Kecskeméten kezdődött 1959. január 18-án. A kecskeméti rendtagokon kívül belekapcsolódtak a rend megszabott keretén kívül élők is, amennyire vállalt munkabeosztásuk ezt lehetővé tette. A rendfőnököt több budapesti rendtag is elkísérte ekkor Kecskemétre. Az ünnepi ebéden Szőnyi László házfőnök köszöntötte a piarista család nevében, a kecskeméti gimnázium legidősebb élő tanítványa, Mátray János rendtársunk pedig a rend hódolatát tolmácsolta. Az iskolai ünneplés délután 5 órakor kezdődött, változatos műsorral. Énekszámok és egy tanuló üdvözlő beszéde után maga a rendfőnök úr állt az ünneplésére megjelentek elé, és felolvasta több versét. Az ünnepély második felében Forrai István misztérium-játékát mutatták be a fiúk „Az élet könyve” címmel. A vendégek vacsora után tértek vissza Budapestre.
A nagyszabású budapesti ünneplés, kellő befogadó képességű hely hiányában, három részletben folyt le. Január 20-án (kedden) délelőtt a rendi közösség és az ifjúság, 24-én (szombaton) délután a szülők és 25-én (vasárnap) délelőtt a nagyközönség számára. Mindhárom ünnepség színhelye a kápolna volt. A műsor jórészt a jubiláns megzenésített himnusz- és zsoltárfordításaiból telt ki az ifjúsági énekkar és a Kalazancius-kórus művész előadásában. Közben a jubiláns saját verseinek előadásával gondoskodott a szükséges változatosságról. (A Piarista Hírek részletesen beszámolt az emlékezetes ünnepségekről.)
A rendi közösség január 20-án a lakása előtti folyosón köszöntötte a rendfőnököt, ugyanekkor külső tisztelők is nagy számmal jelentek meg. A köszöntést a Kalazantinum kezdte. Balanyi György asszisztens klasszikusan jellemző üdvözlő beszéde után két albumot nyújtott át az ünnepeltnek a budapesti és a kecskeméti atyák és tanítványok névaláírásával. Ekkor került átadásra a jubiláns legújabb képe is, amely Feszty Masa alkotása.
Az Országos Cecília Egyesület január 13-án a Központi Papnevelő Intézet dísztermében ünnepelte Sík Sándort. Ugyanekkor köszöntötte őt a Papnevelő Intézet is. A rendfőnök az üdvözlések megköszönése után verseket olvasott fel, majd a közönség átvonult az egyetemi templomba, ahol a Bárdos-kórus előadta Sík Sándornak néhány megzenésített darabját.
Január 29-én a Kárpátia-vendéglő különtermében vacsora keretében üdvözölték őt az Actio Catholica vezetői, az Új Ember és a Vigilia munkatársai. A Vigilia külön számot szentelt az ünnepnek.
Az 1959. esztendőnek másik nagy öröme Őszi fecske című verseskötetének megjelenése és ennek országszerte lelkes fogadtatása volt. Tisztelői szinte vetélkedve igyekeztek maguknak megszerezni a kötetet.
Ötven év költői termésének színe-javát hordta benne szét az ősznek itthon is, kint is kedvelt vándora: „Isten madara” Kötetének első felében 1946 és 1958 között írt változatos témájú és tartalmú verseket közöl, második felében pedig 1910 és 1940 között írt költeményeket. A válogatás alkalmával elhagyta régi elvontabb és szimbolikusabb verseinek legtöbbjét. Az életkorának őszébe ért bölcs poétának megvan ugyan még az alkotó kedve, de már nem remél hosszabb időt. Csak a mai napot kéri Istentől, „akár vízen és kenyéren”. Nem vágyik már „tapsoló termekre”, mint hajdanában, „jobb a halk szó kis szobában”.
Majd ellennék csendben immár
Fejemre nőtt fiaimnál,
Én Istenem,
Még ameddig hazahínál.
Egy-egy dalt ellesnék olykor
Fűtől, fától, csillagoktól,
Én Istenem,
Amíg egyszer el nem oltol.
…
Úgy szerettem ezt az áldott
Jóra váltott rossz világot,
– Én Istenem,
Úgy-e bizony megbocsátod? –
Mintha nem is futó vendég:
Mintha végleg itthon lennék.
Én Istenem,
Soha talán el se mennék,
Ha nem búgna éjek-éjén
Valami a szívem mélyén,
Én Istenem,
Az a végső, az a mély-én.
Testvérszívben, testvérkézben,
Mint a fecske puha fészken,
Én Istenem,
Úgy éltem, úgy fütyörésztem.
Testvérkézből Isten-kézbe,
– Őszi fecskét költözésre –
Én Istenem,
Majd elhívsz már, az Egészbe.
Jaj, csak akkor el ne késsen
Hozzád csukló szívverésem,
Én Istenem,
Csak az ament el ne vétsem.
(Őszi fecske)
Erről a kötetéről, illetve egész lírai költészetéről több szép ismertetés és elmélyedő jellemzés jelent meg. Idehaza Rónay György, Dümmerth Dezső és Csanád Béla tollából, külföldön pedig Megyer József rendtársunk írása: Levél Sík Sándorhoz (Katholikus Szemle, 1960, 103-106).
Az első marxista szellemű magyar irodalomtörténet így értékeli Sík Sándor költői és tudományos munkásságát: „A magyar ún. katolikus irodalom legjelentősebb alakja Sík Sándor (1899), hosszabb ideig egyetemi tanár, a katolikus irodalmat ápoló folyóirat főszerkesztője. Ő a magyar vallásos líra megújítója: a modern idegéletet élő ember katolikus hitét énekli. A két világháború közt nála is megszólal a modern katolicizmus szociális hangja, a kor szörnyűségeiből és zűrzavarából kiút keresése, a szegényekkel való együttérzés. Irodalomtörténeti és esztétikai működése is jelentékeny” (Klaniczay Tibor–Szauder József–Szabolcsi Miklós, Kis magyar irodalomtörténet, Bp., 1961, 332).
Utolsó nagy ünnepe aranymiséje volt 1961. július 1-én a budapesti piarista kápolnában és július 2-án a Knézits utcában, a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek kápolnájában, ahol annakidején primiciája is volt (1911. július 12.). Ugyanannál az oltárnál mondta most is az aranymisét.
Július 1-én (szombaton) reggel 9 órakor Balanyi György asszisztens köszöntötte a jubilánst a ház tagjainak jelenlétében, és átadta neki a rend ajándékát. Utána az ünnepelt vendégül látta rendtársait. 11 órakor az Új Ember és a Vigilia munkatársai üdvözölték, 12 órakor pedig az Állami Egyházügyi Hivatal képviselői fejezték ki jókívánságaikat. A portán kitett ívekre sokan írták fel nevüket. A délelőtti üdvözléseket ebéd követte. Este 6 órakor volt az aranymise, amelyre zsúfolásig megtelt a kápolna. A jubiláns manuduktora egykori tanítványa, Szabó Imre püspök, szónoka pedig Balanyi György asszisztens volt. Egy novícius (Ruppert József) ministrált. A Kalazancius-kórus énekelt Maklári Lajos rendtársunk vezetésével. Többek között előadta Kodály Zoltán nagyhatású vegyeskari kórusát, melyet a világhírű magyar zeneszerző erre az alkalomra írt, Sík Sándor Te Deum című versére. A misén jelen volt maga Kodály Zoltán is a feleségével. A jubiláns csendes misét mondott és az aranymisés áldást egyetlen áldással adta a jelenlévőkre. Az aranymisét követő ünnepi vacsorán Szabó Imre püspök mondott rövid köszöntőt, amelyre a rendfőnök röviden válaszolt.
A rend ajándéka igen korszerű volt: egy Geloso 256 jelzésű magnetofon, változatos műsorú szalaggal. Ennek egyik száma Kodály Zoltán kórusműve volt a Sík-féle Te Deumra.
Az örvendetes eseményre azonban már árnyékot vetettek azok az elgondolkoztató tünetek, amelyeket rendtársai, hozzátartozói és jóbarátai már jó ideje aggódva figyeltek a rendfőnök egyre rosszabbodó egészségi állapotában. Balanyi Györgynek „aggó, féltő, szelíd böstörösködéssel írott levele” figyelmeztette:
„Öreg legény, tessék pihenni,
Gondot, könyveket félretenni,
És verset írni sem szabad.”
A válasz ez:
Édes barátom, Ahogy olvasom, szinte látom
A hamiskás mosolygást ajkadon.
Csupa szeretet, mit szíved gondol,
Csupa okosság, amit mondol
(Félszázad éve hallgatom),
És mégis, mégis, amit írtál…
Kérdezd meg a fáradt pacsirtát,
Miért énekel, amikor repül?
Kérdezd a szeptemberi tücsköt,
Miért nem hagyja már a füttyöt,
Mikor az éjszaka hűl.
Hogy tested-lelked kór-e, ép-e,
Előtted még az élet szépe,
Vagy haldokolsz, nem érdekes,
De ameddig piros a véred,
Míg fájni tud benned az élet,
Énekel, aki énekes.
(Levél Balanyi Györgyhöz, 1955)
A testi fogyatkozások gyökere az egyre fokozódó érelmeszesedés volt, amely elsősorban a vegetatív idegrendszer központjait támadta meg. Látása és hallása gyengült, mozgása nehézkessé vált, bágyadtság, fáradtság, étvágytalanság gyengítette. Szellemi éberségét szerencsére végig megőrizte, de emlékezete ki-kihagyott.
Szavak, szavak, búcsúzom tőletek,
Egymásután, mint halni készülő
Fiaitól az árvuló szülő,
Minden nap egy-egy új szót temetek.
(Búcsú a szavaktól, 1959)
Dörmögés című versében maga is részletesebben szól jelentkező fogyatkozásairól:
Hét évtizeden át
Az ember lassan megszokja magát,
Megszokja a világot.
Eddig úgy tudtam, hogyha nézek, látok,
Hogy parancs nélkül is jól visz a lábam,
Mint ifjúságom hegymászó nyarában,
S a két kezem (már ami tőlem tellett),
Magamagától tette, amit kellett.
De mostanság, - azóta!
Foghíjasan recseg a nóta
A belső billentyűk alól.
A gondolat nemcsak hogy nem dalol,
Lassanként már a szókat is elejti,
Maholnap önnevét is elfelejti,
Hovatovább
Csoszogva jár a fej is, mint a láb.
Hát még a mindennapi tárgyak,
Azok lettek csak csúfok és csalárdak!
Nem fog a fog, nem vág a kés,
Táncol a toll, reszket a kéz,
Szűk lesz a gomblyuk, kövér lesz a gomb,
Öltözködés, vetkőzés csupa gond.
…
Elfeledett név, elfeledett karóra,
Morcos viszonzás jóhiszemű szóra,
Álmatlan éjjel, roppanó derék,
Hol eggyel több, hol kevesebb kerék,
Egy szép szó mellé kilenc kellemetlen,
Egyszer a test nyög, másszor a lelkem:
Mindez egyet mond, mit versben a refrén,
Ember vagy, vén vagy, fejeden a törvény.
A versek témaköre is szűkül:
Mondhatom, siralmas egy pikulás vagy:
Nincs más témád, csak az ősz meg a vénség?
Mit csináljak? Ez most bennem az éhség.
(Kínrímek)
Talán a legnagyobb áldozat volt részéről, mikor a hallgatóitól évről-évre annyira várt és látogatott adventi és nagyböjti konferencia-beszédeiről, orvosi tanácsra le kellett mondania.
Testi erőinek hanyatlását a leggondosabb ápolás sem tudta feltartóztatni. Időnként a Mátrában és Pilisligeten tartózkodott, baráti környezetben, kikapcsolódás és üdülés céljából. 1963. június 1-től Pilisligeten tartózkodott. Innen keltezte utolsó költeményét is, A néma Miatyánk címűt (1963. augusztus 1-5). Abban reménykedtünk, hogy a teljes kikapcsolódás és a pilisi levegő használ egészségének, és megszünteti a szinte naponkint jelentkező kábultságát. Gyöngesége azonban egyre fokozódott. Ápolónővért kellett mellé állítani, mert segítségre szorult öltözésben, vetkőzésben és az ülő vagy fekvő helyzetből való felkelésben.
Augusztus közepén már maga is nagyon vágyódott haza rendtársai közé. Kalazancius napján köztük akart lenni. Augusztus 24-én tért vissza a rendházba. Gyengesége miatt már nem tudott részt venni a közös imádságokon. Amíg tehette, elment misét hallgatni, később pedig mindennap megáldozott. Az egyre jobban elhatalmasodó gyengeség miatt állandó segítségre és felügyeletre szorult. Ezt a szolgálatot eleinte házi nővéreink közül Asztéria nővér egyedül végezte, szeptember elseje óta pedig rendfőnökünk húgával, Valentina nővérrel együtt.
Mivel lakását föl kellett oldani a klauzúra alól, sokan látogatták. Szívesen fogadta rendtársai rövid látogatását is. Ápolói azonban gondosan vigyáztak, hogy hosszúra nyúlt látogatások ki ne fárasszák. Napjai nagy részében pihent, imádkozott, sokat aludt. De közben szívesen foglalkozott készülő új verseskötetének összeállításával. Környezete olvasta fel a versek szövegét, ő pedig utasításokat adott. Tisztában volt állapotával. Az 1964-es megjelenésre tervezett kötetnek az „Utolsó áldás” címet akarta adni. Később aztán az Áldás címnél állapodott meg. Mint posztumusz kötet, 1963 karácsonyára jelent meg.
Szeptember 18-án nagy gyöngesége és nyilván érgörcs következtében az ápoló nővérek karjai közt összeesett. Lefektették, és ettől kezdve fekvő beteg volt tíz napig, haláláig. Étvágytalansága miatt szemlátomást soványodott. Annyira elerőtlenedett, hogy teljesen magatehetetlenné vált. Szeptember 19-én felkeresték a római zsinatra készülő Kovács Sándor és Kovács Vince püspökök, Brezanóczy Pál apostoli kormányzó és Radó Polikárp, másnap pedig Szabó Imre püspök. 21-én délelőtt a püspöki kar elnöke és a magyar zsinati küldöttség vezetője, Hamvas Endre csanádi püspök látogatta meg. A rendfőnök alig hallhatóan ezt suttogta: „Nem tudok beszélni, nincs hangom”.
Közben, szeptember 20-án újra részesült a betegek szentségében (korábban már július elején provideálták Pilisligeten). Ezen a napon, a déli órákban erős láz és nehéz lélegzés jelezte a tüdőgyulladás felléptét. Szeptember 22-én, vasárnap Peisz Lajos budapesti helynök személyesen hozta el a Vatikánvárosból érkezett táviratot, mely szerint a Szentatya apostoli áldásban részesítette a nagybeteg rendfőnököt. Szeptember 23-án a láz csökkent, és a lélegzés is könnyebb lett. Szívós szervezete és a gyógyszerek mintha leküzdötték volna a tüdőgyulladást. Ezen a napon az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének megbízásából meglátogatták őt Telepó Sándor előadó és Gölöncsér József előadó. Virágcsokorral és azzal az örvendetes hírrel kedveskedtek a nagybetegnek, hogy az Áldás című kötet megjelenését engedélyezték az illetékes hatóságok. Rendfőnökünk alig hallhatóan suttogta: „Mesés gyorsasággal elintézték”.
A következő napokban, talán a sok orvosság hatására, a szokottnál is többet aludt. A tüdővizenyő megállítása azonban nem sikerült. Panaszszót azelőtt sem lehetett tőle hallani, de ezekben a napokban nagyon csendes volt. Nem tudjuk, szenvedett-e, hangjának elvesztése azonban láthatóan nagyon fájt neki. Húga ilyenkor recitálni kezdte a „Fogadd el, Uram!”-kezdetű imádságot, és bátyja ajkainak mozgásával jelezte, hogy önmagát teljesen átadja és felajánlja az Úrnak.
Szeptember 27-én meglátogatta Magyar Imre belgyógyász professzor távollétében annak adjunktusa, Márton István, volt sátoraljaújhelyi tanítványunk, akinek búcsúzáskor suttogva ezt mondta betegünk: „Magyar professzornak mondd meg, hogy remek ember”. A nap folyamán háromszor is megkérdezte, utoljára este 7 órakor: „Hány óra?” Ettől kezdve nem szólt semmit. Ápolóinak véleménye szerint többé már nem volt eszméleténél, nem tudott a körülötte történtekről. Az éjszaka csendes volt reggel 6 óra tájáig. Akkor a lábak rángása jelezte a végső óra közeledtét. Az elősiető Albert István asszisztens elimádkozta a Commandatio animae-t, ˝ 8 óra tájban pedig Mészáros Imre házfőnök a haldoklóért való könyörgéseket. Közben, 8 óra előtt néhány perccel Sík Sándor egy mélyebb sóhajtással visszaadta lelkét Teremtőjének, 1963. szeptember 28-án, korának 75., szerzetesi életének 61. és áldozópapságának 53. évében.
A kiadott gyászjelentésen kívül a sajtó, a rádió és a televízió is hírül adta Sík Sándor halálát. Holttestét a szerzetes család, az alkalmazottak és a megjelent tisztelők sorfala között még aznap elszállították a rendházból.
Elhunyt rendfőnökünk tetemét 1963. október 4-én, pénteken délután 3 órakor helyeztük örök nyugalomra a Farkasréti temetőben, ezrekre menő sokaság jelenlétében. Olyan tömeg szorongott a ravatalozó előtt, hogy a rendtársak képtelenek voltak koporsója köré gyülekezni. A rendezés minden elgondolása megsemmisült a sokaság miatt. Végül is sikerült kihozni koporsóját a halottasházból a szabad ég alá. Itt végezte el a beszentelési szertartást Várkonyi Imre címzetes prépost, kalocsai káptalani helynök Előd István asszisztens és Szőnyi László kecskeméti házfőnök, valamint rendi növendékeink és a központi szeminárium kispapjainak segédletével. A beszentelés után Albert István tartományfőnök-helyettes mondott búcsúbeszédet, melyben sokoldalúan jellemezte és méltatta az elhunyt rendfőnököt.
A püspöki kar tagjai közül a temetésen részt vett Shvoy Lajos székesfehérvári megyéspüspök, Schwarz-Eggenhofer Artúr esztergomi apostoli kormányzó, Legányi Norbert pannonhalmi főapát. Kívülük megjelent még a temetésen Endrey Mihály püspök, Endrédy Vencel zirci apát, Peisz Lajos budapesti helynök, Mécs László és sok más egyházi és világi előkelőség. Az utóbbiak között megemlítjük külön is Kodály Zoltánt. Az ez időben Rómában tartózkodó magyar zsinati atyák a Generális Atyának fejezték ki részvétüket.
Sík Sándor lelki üdvéért az ünnepélyes gyászmisét október 2-án, szerdán este fél 7 órakor mutatta be Albert István tartományfőnök helyettes a piarista kápolnában, október 3-án, csütörtökön este fél 7-kor pedig az egyetemi templomban, melynek szószékén valamikor oly sok éven át, Prohászka Ottokár és Tóth Tihamér nyomában, Sík Sándor is nagyszámú hallgatóságot vonzott beszédeivel. Ez utóbbi alkalommal a gyászmisét Peisz Lajos budapesti helytartó mutatta be.
Nem volt könnyű megszoknunk, hogy Sík Sándor már nincs köztünk. De ránk hagyta kivételes egyéniségének vonzó, buzdító és nevelő példáját: mély istenszeretetében, nagyfokú emberi együttérzésében, természetkedvelésében, istenadta sok talentumának áldásos és változatos gyümölcsöztetésében, testi ereje fogyatkozásának türelmes és hősies elviselésében. Örülünk, hogy a mienk volt, és áldást mondunk emlékére. „Non omnis morietur.” Az egyéniségét és életművét méltató hazai és külföldi emlékezések ehhez hathatósan hozzájárulnak.
Síremlékét 1965. október 30-án áldotta meg Albert István rendfőnök remek beszéd kíséretében, a rendtagok, családtagok és szép számmal összegyűlt tisztelők jelenlétében.
URL: http://siksandor.piarista.hu/eletut/kegyeletes_eletrajz.htm [2004]