Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára

virtuális emlékszoba

☐ ▷ Életmű ▷ Konferenciák ▷ 1959. ádvent

Konferenciák, 1959. ádvent

Huszadik századi konvertiták útjai Istenhez

1. Willibrord Verkade
2. Elisabeth Leseur
3. Takashi Nagai
4. Charles de Foucauld

Huszadik századi konvertiták útjai Istenhez, in Vigilia 1960 = KV, II, 154-221. A Vigilia szerkesztői jegyzete: „Az a négy konferenciabeszéd, melynek ez az eleje, a múlt advent vasárnapjain az Egyetemi templom szószékén hangzott el. Most, hogy sokak sürgető kívánságára lapunkban megjelennek, szerzőjük megtartotta beszédjellegüket, és alig változtatott a szószéken született beszédnek didaktikai jellegén s az írott nyelvtől természetesen különböző oldottabb stílusán.” (Vigilia 1960, 197). A Vigiliában azonban csak az első három beszéd jelent meg.

„Kiált egy hang: Készítsetek utat a pusztában az Úrnak. Csináljatok egyenes ösvényeket a sivatagban Istenünknek” (Iz 40,3). Izajás prófétának evvel a fölkiáltásával kezdi prédikálását az ádvent nagy szentje, Keresztelő Szent János. Ez a mondat az ádvent lelkét fejezi ki. Hogyan készíthetünk utat az Úrnak? Csak úgy, ha magunk is az ő útján járunk. Előbb, úgy tetszik nekem, magunknak kell megtalálni az utat az Istenhez. Ha a gyakorlat nyelvére, a magunk nyelvére akarom lefordítani ezt a dolgot, talán azt kell mondani: Készítsük a mi utunkat az Isten felé. Akkor majd megjelenik rajta az Úr és eljön hozzánk és rajtunk keresztül eljön embertársainkhoz. Mivel ez az ádvent alapgondolata, az ádventi konferenciákon tizenkét év alatt már kétszer is próbáltam ezt a témát bogozgatni. Először a vallásos magatartás három főformájáról elmélkedtünk: imádság, böjt, alamizsna; másodszor a nagy, tipikus, Istenhez vezető utakról volt szó: a tudomány útjáról, a hagyomány útjáról, a szépség útjáról és a misztika útjáról. Most harmadszor is ehhez a témához szeretnék nyúlni, mint a leginkább ádventi témához. Nagy példákon szeretném, hogy okuljunk, keressük az utat olyan irányban, amilyenben mások már megtalálták. Olyanok, akik meg is tudják nekünk mondani, hogyan találták még és mit találtak.

A közelmúltban jelent meg egy jeles francia munka, P. Lelotte-nak négy kötetes munkája a XX. század konvertitáiról. A hatvan nagy nevű konvertita közül, akiket a négy kötet tárgyal, négyet választottam. Négy olyat, akik közel állnak hozzánk időben, és akik leírták, amin keresztülmentek. Az egyik könyvben, a másik naplóban, levelekben, úgy hogy maguktól ezektől a hősöktől hallgathatjuk az igét.

Nem szentek ezek, legalább eddig nem, abban az értelemben, hogy szentté volnának avatva, hiszen csak néhány esztendő választja el őket tőlünk, noha egyikük-másikuk el is indult már az oltárra emelés felé. De mindenesetre hősök, akik óriásira nagyítva mutatják meg azt az utat, amelyet a mi kis erőnk, helyesebben gyöngeségünk mellett, a magunk módján, de mégis nekünk is lehet és kell járni. Azt mondja Szent Ágoston: „Az Evangélium olyan folyam, hogy abban az elefánt is úszhat, és a bárány is átgázolhat rajta.” Ezeknek a nagy elefántoknak útján próbáljunk járni mi is kis bárányi erőnkkel, nyomorúságunkkal, gyöngeségünkkel, de nyitott szívvel, akarjunk tanulni tőlük. Az Istenhez vezető utakon nagyok és kicsik, hősök és gyengék egyaránt járhatnak, és ha mindig előre mennek, előbb-utóbb eljutnak rajtuk Istenhez. Ezeknek a nagy példáknak tükrében szeretnénk meglátni és megtalálni az ő útjukat, mert ha az Isten megsegít bennünket, valamennyiük útját magunkévá tehetjük.

A négy konvertita közül az egyik Willibrord Verkade, holland festő, aki mint bencés végezte életét. A másik Elisabeth Léseur, egy francia nagypolgári családból származó művelt hölgy. A harmadik Takashi Nagai, japán orvosprofesszor, aki végigélte a bombatámadást Nagasakiban. A negyedik P. Foucauld, a francia huszártiszt és földrajztudós, aki a „Szahara szentje” lett. Ennek a négynek pályáját szeretném magunk elé állítani és megpróbálni lekicsinyíteni a magunk méretéire.

I. Willibrord Verkade

Vigilia 1960, 197-208 = KV, II, 154-171.

Mint életrajzírója mondja, régi protestáns, egészséges polgári tradíciókban meggyökerezett holland családból származott, amelyben a kötelességtudás, udvariasság, becsületesség és egyenesség magától értetődik. De nem értetődött magától a vallásosság. Volt valami ebből is a családban, de úgy, ahogyan ők élték, hidegen és hűvösen. Olyan protestáns felekezet tagjai voltak, amely nem keresztelt gyermekeket a mi hősünk is csak megtérése után keresztelkedett meg. Az Úr Jézus neve meglehetős hűvösen hangzott ebben a családban, a katolicizmussal szemben pedig mély megvetés és őszinte ellenszenv uralkodott. Ő maga 15 éves koráig úgy-ahogy hitt abban, amit az iskolában hallott, aztán úgy magától elmúlt a hite, és a szó legteljesebb értelmében hitetlenné lett: Ebből a légkörből' érthető elhatározása, hogy, majd ha felnő, akkor fog foglalkozni vallási dolgokkal.

Apja kereskedőnek szánta, de ő a festészethez vonzódott. El is végzett két és fél évet az amsterdami akadémián; közben ki-kijárt a szép vidéki falucskákba, ahol rajzolt és festegetett, természeti képeket, állatokat. Azonban szíve csakhamar odavitte, ahová akkoriban minden valamirevaló művész szíve óhajtozott: Párizsba. A múlt század 80-as éveiben vagyunk, amikor nagy irodalmi és művészeti harcok viták folynak ott, nagy írók, költők, festők között. Élénk szellemével hamarosan ő is belekerül a kor vezető szellemei közé, rendesen látogatja a Café Voltaire körét, de főképpen festőkkel barátkozott, azok közt is egy szűkebb körrel, amely a nagy Gauguin körül csoportosult. Nabiknak, vagyis prófétának nevezték magukat, Mert prófétai küldetést éreztek a festészetben, és azon túl, hogy jó festők voltak és elsősorban azok, filozófiai meg vallási kérdésekkel is foglalkoztak. Nem állandóan tartózkodott azonban Párizsban; ki-kijárt a breton tengerpart falucskáiba, kikötőibe; itt a természetnek olyan képét találta, amely legjobban megfelelt érzésvilágának. A tengert szerette festeni. Itt történt, külsőleg szinte észrevehetetlenül, megtérése is. Egy bretagnei tartózkodás alkalmával barátaival meghallotta, hogy a faluba jezsuiták jönnek missziót tartani. Ez a szó: jezsuita, ellenszenves szó volt az ő fülükben. Elhatározták, hogy átmennek egy másik faluba, és a misszió napjait távol töltik. A Szentlélek Úristen úgy akarta, hogy elszámították magukat és egy nappal előbb érkeztek meg, mint ahogyan a misszió végződött. Hamarosan találkoztak egy jezsuitával, P. Le Texier-vel, és beszélgetésbe elegyedtek vele. E beszélgetések hatása alatt Verkade néhány nap múlva megkeresztelkedik. Megtörtént a nagy lépés, szinte észrevétlenül a világ előtt, majdnem önmaga előtt is.

Innen már nagyon egyszerű az út. A következő években főképp utazásokkal tölti az időt. Mint festő és mint ember Olaszországba vágyódik, Rómába, Firenzébe; Fiesoléban a franciskánusok közt hónapokat é1. Közben barátkozik, levelez, érintkezik nagynevű festőkkel, írókkal, természetesen elsősorban hazájabeliekkel: Jörgensen, Pontoppidan – a legnagyobb nevek vannak barátai között. Közben P. Desiderius Lenznek, a híres beuroni bencés iskola jeles alapítójának látogatására ellátogatott Beuronba. A bencés apátságban nagyon jól érai magát; csak azért hagyja ott Beuront egy időre, mert egy dán festő-kollégája Koppenhágába hívja, ahol kiállítást rendeznek Verkade műveiből. A kiállításnak nagy a sikere; utána visszamegy Beuronba és hamarosan beöltözik bencésnek.

Ettől kezdve egészen nagyvonalú az élete. Éli a bencések ismeretes liturgikus, bensőséges életét, és fest. A beuroni festőiskola ekkor virágzik legjobban. Fest eleinte környékbeli kis falvakban, később elküldik nagyobb vállalkozásokra is: Bécsbe, Montecassinóba, a Szentföldön is fest. Amikor nem fest, akkor imádkozik, elmélkedik, gondolkodik: Barátai fölkeresik, találkozik velük, jól észi magát közöttük; írótársai, barátai leveleznek vele, úgyhogy a kis Beuronban meglehetősen gazdag érintkezéssel éli a kor szellemi életét. Így él szépen csöndben az imádságnak és a művészetnek; közben megírja két könyvben élete pályáját. Az első kötet Istenkeresés címen magyarul is megjelent; addig mondja el életét, míg bencéssé lesz. A második kötet későbbi életét tartalmazza. Hogy hogyan élt öregségében, megsejteti egy mondata: „Megöregedni annyi, mint lassan belesimulni az Istennel való egyedüllétbe, hozzákapcsolódni a lényegeshez, szabadnak lenni á csalódásoktól és a hiú foglalatosságoktól, egy veszélyes utazás után kikötni Istenben.” – 1946-ban kötött ki Istenben.

„Anima naturaliter christiana"

Mi volt az útja Isten felé? Ha nagyon közelről nem nézem, nagyon nehéz megmondani. Olyan élet ez, minden érdekesség nélküli, mint mindnyájunk legnagyobbrészéé. Istenhez vezető útja: gondolkodások, „véletlenek”, olvasmányok amelyeket nem ilyen célra vett kezébe: az első, ami nagyon hat rá, Tolsztoj Vallomásai, azután olvassa Huysmanst, Baudelaire, Verlaine verseit, Balzac regényeit. Mindegyiknél többre becsülte azonban csakhamar a kis katekizmust. – Semmi olyan, ami messziről vonzaná az embert, ami elkápráztatná az embernek a szemét, ami világossá tenné megtérését.

Nézzünk bele lelkületébe: Milyen úton ment Isten felé?

Önéletrajzában ő is fölteszi magának a kérdést: mi lehetett, ami az Úristent arra indítatta, hogy neki kegyelmet adott a megtéréshez? És felel rá, nagyon érdekesen, teljes tárgyilagossággal: a jót is elmondja magáról, nemcsak a rosszat, nem fél, hogy félreértik.

„Mindenekelőtt egészséges eszem, gyakorlatias érzékem és sokoldalú tehetségem volt, továbbá volt bennem siet az igazság, egyszerűség és gyengédség lelkesedés a szépség iránt és öröm művészetemben, melyet időközönkint nagy türelemmel és kitartással gyakoroltam. Viselkedésemben barátságos voltam, természetemnél fogva vidám, de egyúttal kormoly is. Naiv voltam, és mégis kissé ravasz, elhatározásban és cselekvésben gyors. Csalódásokat könnyen elviseltem, általában optimista voltam.”

Van egy másik hely is, ahol egy mondatban foglalja össze ezeket az alapvető tulajdonságait: „Az én anima naturaliter christiana-m, őstermészeténél fogva keresztény lelkem.” Anima naturaliter christiana: ez Tertullianus mondása, Verkade ezt alkalmazza magára. Azt gondolom, ez az a mondat, amelyből kiindulva meg tudjuk érteni Verkadét, meg tudjuk látni az utat, amelyhez alkalmazkodnunk kell, ha utána akarunk menni.

Természeténél fogva keresztény az emberi lélek. Természeténél fogva: keletkezésénél fogva Istentől származik. Minden egyes lélek külön-külön Isten kezéből került ki, hogyne volna hát isteni! Shakespeare kezéből drámák kerültek ki, amelyek shakespeareiek; föl lehet ismerni bennük a szerzőt. Babits Mihály verseket írt: ezek a versek babitsi versek, a hozzáértő ráismer róluk az alkotóra. Az emberi lélek is ilyen drámai és költői alkotás – alkotás, amely alkotójára vall, -- ennyiben tehát keresztény! De nemcsak azért keresztény mert eredete isteni: rendeltetése, célja, nehézkedése is isteni. A művész úgy alkotja meg alkotásainak egyes részleteit, hogy elérje velük célját, hogy affelé vigyenek, amit mondani akar, hogy fölépüljön belőlük az, amit építeni akar. Az Isten is így tesz az emberi lélekkel. Szent Ágostonnal szólok: „Magadnak teremtettél bennünket, Uram, és nyugtalan a mi szívünk, míg el nem nyugszik Benned.” Isten irányítja a lélek nehézkedését, azért természeténél fogva keresztény az emberi lélek. Nagyon érdekes Bergsonnak, a nagy filozófusnak fejtegetése utolsó nagy művében: az Isten azért teremtett, hogy legyenek lények akik viszont tudják őt szeretni. Lényegében ugyanazt mondja, amit Ágoston. Ami bennünk természet szerint van: természetes ész természetes jóság, természetes erkölcs, természetes lelkiismeret, az valamiképpen mind Istentől való, Isten felé van beállítva: keresztény.

Ám ha Istenre van beállítva, akkor jó is. Ami az Istentől ered, az csak jó lehet! Igaza lenne Rousseau-nak, hogy az ember természeténél fogva jó; csak a kultúra rontja meg? Bizonyos értelemben igaza van. Az ember úgy, ahogyan Isten megteremtette, csakugyan jó volt. Mi azonban tudunk egy sötét titkot, amelyet eredeti bűnnek hív a maga nagy realizmusában a kereszténység Tudjuk, hogy ez megrontotta ezt a jó emberi természetet, azért nemcsak hogy nem jó minden lélek, hanem rossz, sőt szörnyeteg is tud, lenni. Ámde természeténél fogva akkor is keresztény: akkor is benne varr a nehézkedés, az irányulás, a vágy, a nyugtalanság az érzület, amely valamiképpen – legtöbbször anélkül, hogy tudná az illető – Isten felé vonzza. De ez nem végső szava az Istennek. Az emberi lélek visszanyerheti jóságát és gyarapíthatja, ha elindul Isten felé. Ez a feladata az emberi léleknek, ez a rendestetése a benne levő immanens alkotójától beleiktatott természetnek. „Mi dolgunk a világon? Küzdeni – És tápot adni lelki vágyainknak. (Vörösmarty.) Tápot adni lelki vágyainknak: ezek a vágyak természetesek, hiszen természetünket Isten alkotta. Természetes ész természetes erkölcs, természetes jóság, természettől belénk oltott lelkiismeret: ezek természetes dolgok, de Isten akarta őket és ebbe a természetbe oltja bele a természetfölötti valóságot. Tudatosan vagy tudattalanul gyönyörű szépen vagy ügyetlenül nyilatkozik ez meg: a Don Quijotéktól a Sancho Pansákig, Csongortól Balgáig széles elválasztó közeg van – de ez az alapvető nehézkedés, ez a beállítottság az Isten felé mindenkiben megvan. Megvan, ha bűnök el nem rontották. Mert magvát Isten adta belénk. Itt kell tehát elindulnunk, itt kell kezdenünk; ami bennünk természet, annak kell kifejlődnie aztán az Isten keze alatt, a kegyelem hatására, természetfölöttivé. Amit persze nem lehet érezni, csak hatásaiban tudjuk lemérni.

De ha ezt Isten akarta így, ha Isten a természetre építi a természetfölöttit, akkor bíznunk kell természetünkben. Ne féljünk lelkünktől! Higgyünk szívünk szavának. Bízvást tegyük magunkévá Eötvös József édesanyjának ráhagyott tanítását, hogy ne higgyen olyan gondolatnak, amelynek a szíve ellentmond. Ne higgyünk mi sem olyan gondolatnak, amelynek a szívünk – ha megtisztítottuk, ha megerősítettük, ha meg nem rontottuk – ellentmond.

Így kell elindulnunk Isten felé; a természetre kell építeni. Szívünk természetes ösztönével kell keresni a jót.

Van-e bennem csakugyan ilyen természettől keresztény lélek? Bizonyos, hogy van, vagy legalább is volt. Mert bizonyos az is, hogy ezt a természetes kereszténységet el is lehet veszíteni. Ha huzamosan nem hallgatunk lelkünkre, ha elhallgattatjuk, lassanként elnémul és megszűnik a természettől a természetfölötti felé sugározni. Ha természetellenes dolgokat cselekszünk, gondolunk, megromlik ez a természettől keresztény lélek. Amilyen jó és természetes az evés, olyan rossz és természetellenes a torkosság. Amilyen jó és természetes az ivás, olyan rossz és természetellenes a részegség. Amilyen jó és természetes a nemi élet, olyan rosszá és természetellenessé válik, ha visszaélnek vele. Leggyakrabban elnémítják bennünk a természet szavát bűneink. Ha hozzászoktatjuk lelkünket a bűnhöz, akkor leszokik saját természetességéről. Sokszor nem is bűneink, hanem a körülmények nehezednek ránk, teszik lehetetlenné, majdnem lehetetlenné, vagy legalábbis nagyon nehézzé, hogy gyakoroljuk természetünket a természetfölötti számára: nem érünk rá, vagy úgy érezzük, hogy nem tudunk lelkünkkel foglalkozni. Isten kegyelme készen áll, ha el is van fojtva bennünk. Ha azonban sokáig nem hallgatunk lelkünkre, végül is elhallgat, és mi torzzá leszünk. – Mindenki ismeri negyed és ötöd rendű modern festőknek azokat a kacskaringós, kificamított kezű és lábú alakjait, kicsavart, természetellenes emberi testeket, amelyeken nevetnünk kell, vagy bosszankodni rajtuk. Ilyen torzzá, ilyen mesterkéltté, ilyen nevetségessé, groteszkké válik az emberi lélek is, hogyha átadja magát annak a nem-természetfölöttiből sugárzó és nem is az ő leglelkéből föltörő indításnak, amelyet nem az Isten akar.

De ha el is fojtódik lelkünkben a keresztény természetnek szava, azért ott van, azért fel tud törni, és ki is tör akárhányszor, amikor szembekerülünk magunkkal. Talán már azt hisszük, hogy megöltük magunkban az Istent. De ott van a lélek mélyén és mutatkozik, jelentkezik – főképpen a nyugtalanságban. Ki nem ismer ilyen nyugtalan embereket? Csodálatos képét festi ennek Dosztojevszkij az ő regényalakjaiban: (Rogozsin a Félkegyelmű-ben, a legidősebb Karamazov-testvér).

Ha el is van fojtva a lélek, ha búvópatak-módra rejtezik is: ki tud lépni a hegy alatti sötétségből, hogyha találkozunk magunkkal. Ha csendet tudunk teremteni lelkünkben és ha alkalmazkodunk az isteni indításokhoz. Nagy élményem volt fiatalkoromban, amikor egyszer színházból hazamenet a Duna parton beszélgettünk egy barátommal, aki egyáltalán nem volt vallásos természetű és nem szeretett ilyen dolgokról beszélni. Sokáig hallgatott, azt hittem, élvezi a szép estét. Egyszerre feltört belőle a szó, és meg nem állt tovább, mint egy óráig. Úgy bugyogott ki belőle egész életének vallomása. Szinte láttam, ahogyan a természeténél fogva keresztény lélek amely úgy el volt nyomva, úgy le volt tiporva benne, egyszerre kiömlött. A búvópatak felszínre töri, nem is állt el többé.

Meg kell szívlelnünk Rousseau szavát: Vissza a természethez! Ahhoz, hogy Istenhez eljussak, először a természethez kell fordulnom, lelkem természetén keresztül kell eljutnom Hozzá. Majd aztán az Úristen tovább segít.

A pozitív ember

Újra előveszem Verkade önelemzését; hogy tovább keressem útját. Föllebb egészséges eszét emelte ki, gyakorlatias érzékét, cselekvésben való gyorsaságát, optimista voltát. Mindezt egy szóval lehet megfogalmazni: mindenestül pozitív ember. Verkade az a fajta ember, aki mint mondani szokás, a mérgezett szélű pohárból is édes italt, egészséges italt tud inni. Aki a rosszban is meg tudja látni a jót. Egy példa életéből. A francia festők egy része, köztük legkedvesebb barátja, Serusier is, egy időben teozófiai tanulmányokkal foglalkozott. Mindenáron szerették volna őt is ,,megtéríteni”. És ő, aki addig hitetlen volt és semmi metafizikai felfogást el nem ismert és el sem tudott gondolni: hatni engedi magára ezeket a gondolatokat. Persze kritikus elméjével, szabatos gondolkodásával nagyon átlát mindazokon a gyengeségeken, amelyek ezekben a könyvekben és ezekben a gondolatmenetekben vannak Ezt nem is titkolja: De amellett meglátja bennük a jót, a nagyszerűt is. Íme a pozitív ember!

„Ha mindjárt barátom fejtegetései kezdetben meglehetősen hidegen érintettelek is (csak későbben tettem nézeteinek legtöbbjét magamévá), mégis csakhamar változást idéztek elő bennem. Már egy hónap múlva meggyőződtem, hogy magasabb valóság is létezik, mint amelyet érzékeinkkel felfogunk és egész észrevétlenül újra elfogadtam a lélek létezését és valamely formában való halhatatlanságát.”

Félreérthetetlen mondatok. A keresztény természetű lélek szinte észrevétlenül ráismer a valóságra. Egy másik alkalommal ugyancsak ez a barátja fejtegeti neki a lények különböző fokozatait: ásványi lét, növényi lét, állati lét, emberi lét – mindegyik magasabb rendű a másiknál; természetesnek találja, hogy kell lennie még magasabb rendűnek is.

„Sérusier fejtegetésében nem szabott éles határvonalat az abszolút lét és a teremtett lét között, akár tudatosan, akár tudattalanul. Ettől az órától kezdve azonban hittem Istenben, mint a legjobb és legtökéletesebb lényben, akit csak el tudok gondolni. Szívem megremegett és habár még nagyon félénken, felemelkedett ehhez a Legmagasabbhoz és Legjobbhoz, aki így hirtelen feltűnt lelkem előtt és akinek fénye többé soha ki nem aludt bennem.”

Itt sem fogadja el az egész gondolatmenetet, látja gyöngéit, de amint az előbbi beszélgetés után egyszersmindenkorra hitt a lélek halhatatlanságában, most egyszersmindenkrra hisz az Istenben. – Később leméri ennek az egész gondolatvilágnak értékét és úgy találja, hogy a teozófia „átjáróház jobblelkű pogányok részére, kik előtt még nem gyúlt ki a teljes igazság, ideiglenes otthon szellemi hajléktalanok számára, a vallási dilettantizmus vívótere.”

Íme a pozitív ember, aki jót, az igazat tudja mindenben megragadni. Ennek típusát írta meg majd száz esztendeje Greguss Ágost kedves kis verses meséjében az Élet kertjéről:

Egy rózsás kertben – életünk ilyen kert –
Sétálni láttam tíz szál úri embert.
Hangzott panasz kilencnek ajakárul:
„Be kár, hogy a rózsához tüske járul!”
Egyetlen egy volt így elmélkedő:
„- Be jó, hogy tüske közül rózsa nő!”

Íme a kétféle ember. Két különböző fajta élet. Két sors. A negatív embereket az jellemzi, hogy ha közeledünk hozzájuk, mindig „en garde” állásban fogadnak, az első szavuk rendesen a „nem”. Azt hiszik, hogy kérni akarunk tőlük, támadásnak fognak fel minden közeledést. Persze ha intelligens emberek, ha nemes lelkek, akkor ez a görcs később elmúlik, sőt elfogadják azt, ami jó, és csak azt vetik el, ami rossz. De a kezdet, az ösztönös, a természeti a negatív bennük. A pozitív ember ezzel szemben rögtön mozdul, érdeklődik, cselekszik. A kereszténység – ezt nem szabad elfelejtenünk – mindenestül pozitív. Nem tudja, mi a kereszténység, aki negatív módon fogja fel. Hiszen már a két törvény, az ószövetségi és az újszövetségi, – egymás mellé állítva mutatja ezt: Az Ószövetség erkölcstana túlnyomóan negatív: Ne ölj! Ne paráználkodjál! Ne lopj! Az Úr Jézus egyetlen törvényt ad: a szeretetnek kettős törvényét; és amikor részletezi, a boldogságok formájában adja.

A kereszténységben minden pozitív. Pozitív még az aszkézis is, amiről legjobban gondolná hozzá nem értő, hogy valami negatív dolog: Az aszkézis egyetlen érdeme, amely nélkül ostobaság és nem kereszténység, hogy erősíti az emberben a jóságot, a szeretetet, az istenszeretetet és a felebaráti szeretet. Pozitív az alázatosság; amely szintén úgy látszik, mintha valami negatív volna. Realizmusra épül, önismeretre; jót és rosszat belsőleg megtalálni, levonni a következményeket, javulni, erősödni akarni. Még a bűnt is pozitívan fogjuk fel: bűnbánatra alkalom, önmegismerésre tanít, így tökéletesedésem eszközévé válik. Pozitív a kereszténység a tudománnyal szemben, tiszteli, szereti. A művészettel szemben: nem keresztény gondolat félni a művészettől. Pozitív az állátfoglalása a technika, a fejlődés, a történelmi fejlődés iránt is. Aki nem pozitív ember, nem igazán keresztény. – Természetesen legelsősorban pozitív a keresztény az emberekkel szemben. Aki rosszindulattal nézi az embereket, aki gyanakszik, az elzárja maga elől a megismerés lehetőségét. Ha keresztények vagyunk, úgy közeledünk az emberekhez, hogy eleve föltételezzük a jót. Ne gondolja senki, hogy ez előítélet, amely nehezíti a megismerést. Egy esztétikai alkotást sem élhetek át a maga igaz valóságában, ha nem föltételezem előre, hogy jó – azért persze ami rossz, azt meglátom benne, de ha eleve azzal indulok neki, hogy rossz, sohasem fogok belehatolni. Az esztétikában esztétikai optimizmusnak lehet ezt nevezni. De van pszichológiai és logikai optimizmus is. A megismeréshez is szükséges, hogy bízzam annak megismerhetőségében, amit meg akarok ismerni. Az ember megismeréséhez is ez a pozitív beállítottság kell, hát még az Isten megismeréséhez, az emberi dolgokban megnyilatkozó Isten fölismeréséhez!

De önmagunkkal szemben is pozitívnak kell lenni, Nem tűrni magunkban semmit, ami negatívum, ami a természettel vagy a természetfölöttivel nem egyezik, fölkészülni, gyakorolni magunkat az igazmondásban. Ahogy Nietzsche mondja: „Légy erős igen-mondó!” Bízni önmagunkban, de nem bízni annyira, hogy észre ne vegyük azt, ami bennünk nem jó. Ennek a bizalomnak, ennek a pozitív állásfoglalásnak akkor van igazi ereje, ha az ember azonnal és lendülettel nekilát lecke tökéletesítésének, nem ijedezik a rossztól sem, szemébe néz, de meglátja a jót, a rosszat pedig megpróbálja a jóhoz közelíteni. Ha egy szóba akarom itt a kereszténység álláspontját foglalni, akkor azt kell mondanom, hogy ez az Amen álláspontja. Az Amen himnuszát szeretném énekelni. Az Amen; egy egész: élet beállítása. Úgy legyen, így van, így történjék! Tőled van, Uram, tehát jó. Tőled van, Uram, tehát az enyém. Tőled van, Uram, tehát akarom cselekedni. Benne van ebben az istenhit, a hit a gondviselésben, benne van a reménykedés, benne van a szeretet… Mindenre Amen-t mondani; anélkül, hogy, a rosszat tagadnunk, a jót látni és a jót akarni magamban és másokban: ez az Amen nagy tanulsága. Az „Amen” a keresztény embernek sokkal nagyobbat mond, mint ahogyan az, aki ezt végig nem gondolta, sejtené. Tanuljuk el Verkadétól a természeténél fogva keresztény lélek szava mellé az Amen dicséretét.

A szellem embere

Harmadik mozzanata Verkade útjának: beállítás a szellemi értékekre. Vegyük újra elő önjellemzését. A szellemi értékei, vagyis a jót, szépet, igazat tiszteli, szereti, magáénak vallja, műveli. Mikor Tolsztoj Vallomásait olvassa, az első komoly könyvet, amely kezébe kerül, így ír – még teljesen hitetlen karában:

„Eddig a művészet teljesen kielégített: Az volt a feleségem, gyermekem, gazdagságom, örömem, boldogságom, szóval: Istenem. Ma látom balgaságomat, meg kell azonban vallanom, hogy ez a feltétlen odaadás a szép iránt ifjúságomban nagyon áldásos volt. Az eszményiség iránt való szeretetem ösztönzött arra, hogy a szépnek birodalmában mindig a legjobbat keressem és így korán jutott lelkem arra az elhatározásra, hogy vonakodás nélkül fogja fel a nagyobb jót, mihelyt valamit ilyennek ismertem fel.”

A művészet, a festészet, a szépség elmélkedésére, a nagyobb jó fölismerésére indította, – de nemcsak a művészet, hanem a jó és az igaz is.

Másodszor is fölteszi magának az önéletrajza egy más helyén feltett kérdést:

„ťUgyan mi indíthatta Istent arra, hogy nekem megadja e kegyelmeket?Ť – Válaszra csak nagyon gyönge támpontot találok: a jóban; igazban és szépben való hitemet; amely néha-néha egy-egy jótettemben megvillant. Isten talált bennem némi jót: Ehhez fűzte hozzá kegyelmét és lassanként rávezetett a világosság útjára, melyet szerető akarata vonakodásom dacára is kijelölt számomra.”

A szép, igaz, és jó iránti tisztelet, hódolat, annak gyakorlása, annak művélése az Istent arra bírja, hogy akármilyen gyönge vagyok, akármilyen hitvány vagyok, hozzáfűzze kegyelmét.

Hogyan lesznek ezek Istenhez vezető utak? Hogyan juthat el ezeken át az ember Istenhez? A keresztény tanítás szerint – és a nagy filozófiák legtöbbjének a felfogása szerint is – az igazság, szépség, jóság a legfőbb Valónak, az Istennek tükrözése a teremtésben. Ami ezekből való, az közel visz az Istenhez. Ami árt a szépnek, jónak, igaznak bennem, az elfelé vezet az Istentől. Minden művész, ha nem mondta, akkor is hitte, hogyha nem akarta hinni, a lelke mélyén akkor is ott volt a meggyőződés vagy a sejtelem hogy a szépség Istentől való. Hogy a jóság valamiképpen isteni: ki ne érezné? E három érték újra nemcsak ezért vezet Istenhez, hanem azért is, mert olyan lelkiállapotba hozzák az embert, amely alkalmas arra, hogy meglássa az Istent és az Istenhez vezető utat. Aki az igazsággal, a széppel, a, jóval foglalkozik és azzal telíti, lelkét, lassanként olyan lelki formát vesz fel, hogy meglátja az utat és az út végén a célt is. Verkadét a művészettel való foglalkozás ránevelte arra hogy meglássa a legnagyobbat, a legjobbat és utána menjen. Aki meg tudja látni a jobbat, a legjobbat, hogyne menne Isten felé! Égy másik helyen ezt írja: „Művészetem gyakorlása önmagamban való elmélyedéshez vezet. Bensőbbé, igazabbá tett.” Az ember oda tudja adni magát a szépnek, és ha odaadja magát, bensőségesebbé, igazabbá lesz. Aki elmélyed önmagában, annak érzéke támad és fejlődik az Isten iránt. Verkade művész, tehát elsősorban a széppel való foglalkozás az, amely részérői tanulságot kínál. A művészet, bármelyik művészet – és itt talán elsősorban a zenét kell említeni – az embert öntudatlanul is Isten felé vonzza. Utolérhetetlen szépségű hangot ad ennek Az ember tragédiája V. színében Éva monológja. Hallgatja a zenét és elálmodozik:

…ha dalt hallok és zenét,
Nem hallgatom a szűk korlátú szót,
De a hang árja ringat, mint hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
A rezge hangon messze multba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,
Nagy és nemes volt lelkem hivatása.

A paradicsomot érzi meg újra a zenében, a paradicsomot, amely azért paradicsom, mert az ember Istennel érintkezik benne. Nagyon kevés olyan nagy költő, van, akinél ennek valamilyen nyomát meg ne találnánk. Nem akarom azt mondani, hogy logikailag megformulázott keresztény gondolatokat és keresztény dogmákat találunk náluk, de sokszor megsejtik az utat és az út végén az Istent. Olyanok is, akikről általában nem gondolná az ember és aki nem ismeri őket nagyon, nem is várná. Ilyen Ady például; vagy József Attila is. A magaméból egy verset szeretnék itt bemutatni annak a lelkületnek példázására, amely a szépen keresztül az Istent látja.

Bocsásd meg énnekem, Uram,
Hogy jobban szerettem nálad
A meggyet, a mézet, a hársfavirágot,
Felhők mesekönyvét,
Apró gyerekek gügyögését,
Fiúk-lányok mosolya lobbanását,
Férfiak írott homlokát,
Kezed játéka műveit.

Bocsásd meg énnekem, Uram,
Hogy szorgalmasabban látogattam
A Sixtusi Máriát a názáretinél,
Hogy Tamásnál, Teréznél
Szomjasabban lestem az öreg Aranyt,
Berzsenyi mennydörgését
Meg Hamlet töprengéseit,
Hogy a zsoltár orgonaszavát is
Boldog voltam, ha átlophattam
Paraszt magyar szó furulya-dalára,
S hogy könnyeket pillámra nem a m e a c u l p a,
Hanem a rutafa nótája szűrt
Meg a vizetárasztó tavaszi szél.
De mondd meg, Uram:
Behúnyhattam-e szemem előlük,
Mikor belőlük Te néztél reám?
Bedughattam-e szavukra fülem,
Amikor Te búgtál bennük
Kimondhatatlan sóhajtozásokkal?

… Ó Istenem, ha az én árva bodza-sípom
Egy századrészét el tudná fütyülni annak,
Amit te mondtál énnekem magadról
Egy parasztdal egyetlen sorában!

A szépség bensőségre nevel és elmélyedésre. Mire nevel az igazság? Lényeglátásra. Az igazsággal való minden foglalkozás erre irányul. Aki pedig be van állítva a lényeglátásra, hogyne tudna az Isten felé menni! Nem úgy kell ezt érteni, hogy rögtön és föltétlenül mindenki meglátja az igazságon keresztül az Istent és katolikussá lesz, – de elindul Feléje; és – hogyha meg nem rontja önmaga útját – el is fog jutni Hozzá. Nagy lelkek nagy stílben látták ezt: Linné gyönyörű mondata a Természet Rendszere bevezetéséből: „Az örök mindentudó, mindenható és végtelen Istent láttam elvonulni és megdermedtem a csodálattól.” Tudományos kutatása, munkája közben elvonulni látta maga előtt a mindenható Istent. Aki úgy végzi a munkáját, ahogy Linné végezte, olyan teljes odaadással az igazság iránt: meg fogja érezni Isten jelenlétét. Akiknek kevésbé éles a szemük, azok talán nem dermednek meg a csodálkozástól, nem látnak olyan világosan, de valamiképpen mindenki megláthatja, aki az igaznak hódol és az igazsággal foglalkozik.

Hogy a jóságos Isten felé nyitja ki a szemünket, nem szorul bizonyításra: jóság annyi mint szeretet. Isten a szeretet, Isten a jóság. Bizonyos oldalról nézve: Krisztus, Isten, jóság, szeretet – egy. Aki nyitott lélekkel olvassa az evangéliumot, lehetetlen, hogy meg ne találja Krisztusban a jóságon át az utat Istenhez. De talán még az evangéliumig sem kell menni, hiszen saját szívében is megtalálja az ember. Amikor valami igazán jót cselekszünk, nem érezzük-e, hogy valamiképpen közeledtünk az Istenhez? Ezt megtapasztalja a nyitott lélek.

Át tudom-e adni magamat a nagy szellemi értékeknek? Az igazságnak, a szépségnek talán nem mindenki tudja – de a jóságnak mindenki átadhatja magát. Szent Erzsébetet egy bizonyos fokig mindenki követheti, ha nem is odáig; hogy a poklost ágyába fektesse és ha nem is fogja olyan világosan meglátni a poklosban Krisztust, mint a legendában az ágy függönyét félrevonó őrgróf. De amit a legenda mond, annak lényegét mindenki megtapasztalhatja, aki a jónak tudott élni.

Nyitott lélek

Nyitott létek: ez a negyedik mozzanata Verkade útjának. Az Úristenhez vezető útra nyitott lélekkel kell lépnünk Nyitva tartani lelkünket, hogy meglássuk meghalljuk Istent. Ő követeket küld maga helyett: jeleket. Nagyon érdekes példák vannak erre Verkada életében. Egy kedves epizód: Még otthon van Hollandiában és Hattem nevű faluban festi a teheneket a mezőn; megindul az eső, ő kifeszíti maga fölött az ernyőt és cigarettázva gyönyörködik az esőverte tájban. Megjelenik egy harmincegynéhány éves béreslegény, odatelepszik melléje, rágyújt és beszélgetnek. A béreslegény elmondja, hogy nincs állása, mert ő bizony egy kicsit hajlik az ivásra; olykor – ritkán – kirúg a hámból és akkor bolondokat csinál. Most is tíz évig volt egy helyen, de kitették a szűrét. „Hát igen, mondja, – ilyen az Isten, már itt a földön is megbünteti a rosszakat.” Erre Verkade vállvonogatással felel. – „Mért, maga nem hisz az Istenben?" – kérdi a béres. „Hát igen, Isten … Isten valójában nincsen” – mondja Vrerkade. – „Ne higgye, kérem! Mikor 18 éves; gyerkőc voltam, én is azt mondtam; de azóta megtapasztaltam, hogy van. Higgye el, higgye el nekem, bizonyos, hogy van!” – Ez az emlék, ez a kedves furcsa kis élmény élete végéig magmaradt a lelkében. Egész életében visszhangzott benne: higgye el, biztos, hogy van! Nyitott lelke megtalálta a naiv szavakban, amit keresett, vagy inkább még nem is keresett: Azt, aki őt kereste. Az élmény eleven hajtóerővé, hatóerővé lett a lelkében. – még hitetlen korában járja be a kölni dómot. Mikor kijön, azt mondja: „Ettől az ember még katolikussá is lehetne!” Nyitott lelke a csodálatos dómban meglátta azt, aki őt hívta – Talán legderekasabb példája ennek a nyitottságnak, amikor még Amsterdamban, Bach h-moll miséjét hallgatta. A szöveget a hallgatók kezébe adták. Ekkor olvassa először a Credót. „Azt éreztem: ez az igazi hit, ennek így kell lennie.” Még akkor nem volt hívő, de meglátta, megérezte a hit tárgyát. Ez a Bach-zene is ott cseng a lelkében, mikor előre halad az Isten felé. Ezek az apró jelek a nyitott lelkű ember számára élnek és nem múlnak el.

Van-e nekem nyitott lelkem? Mert ugyancsak szükségem van rá. Az evangelista figyelmeztet, hogy az Emberfiáról nem tudjuk, mikor jön el: talán éjjel jön, talán a nap zajában; de azt kívánja tőlünk, hogy legyünk fölkészülve jövetelére: „Legyen csípőtök felövezve és égő gyertya a kezetekben. Legyetek készen, mert amely órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia.” (Lk 12,35,40) Nemcsak azért jön el, hogy számon kérjen bennünket: jön Ő hozzánk szeretettel, barátsággal, mosolyogva – de nyitott szem kell hozzá, hogy meglássam, nyitott kéz kell hozzá, hogy kitárjam előtte, nyitott lélek, hogy leboruljak. Készen kell lennünk nemcsak második személyes eljövetelére, hanem követeinek a jeleknek fölismerésére, amelyeket küld nekünk is, úgy mint Verkadénak, mikor még pogány volt. Itt két dologról van szó: hogy meglássuk, észrevegyük, ha az Isten szól hozzánk – és rögtön cselekedjünk.

Észrevenni a jeleket! Ha; nyitva volna szemünk és szívünk a legnagyobb felé, hányszor megtapasztalhatnók! Talán alig van ember, aki agyszer vagy másszor meg nem tapasztalta volna, hogy az Isten szólította. Meghalljuk-e: ettől függ minden. Meghalljuk-e pl. hogy mi van itt a templomban? Érdekes és feltűnő, hogy az újabb konvertiták közt mennyi van, aki a liturgiába kapja meg először a hívást. Szinte kivirágzik a lelkekben a liturgia: az Istenhez vezető utat sejteti meg velük. De nemcsak a miséről és liturgiáról van itt szó. Betér az ember a templomba, az üres templomba, ahol ketten vagyunk az Úr Jézussal. Persze már az is az Isten szava, Isten hívása, hogy egyáltalán eszébe jut bemenni oda. Mondani akar valamit nekem Isten, talán legközvetlenebbül a prédikációból. Prédikációra tulajdonképpen azért megyek, hogy halljam, mit akar nekem mondani az Isten.

Nem nagyon régen történt egy pesti templomban. A pap prédikált és a szószéken rosszullét fogta el. Egy-két pillanatig nem tudta folytatni beszédét, illetőleg dadogott valamit, amit ő maga sem értett, aztán hamarosan magához tért és folytatta a beszédet Beszéd után a sekrestyében hozzálép egy férfi és megköszöni neki a beszédet: „Láttam, hogy rosszul lett a főtisztelendő úr és akkor mondott két mondatot, talán maga sem tudta, mit – köszönöm, életem legnagyobb problémájára adta meg vele a feleletet.” – Ki? – a pap? Nem, a pap nem tudta, mit beszélt; itt az szólalt meg, aki a szószékről szólt a papnak ajkával. Az Isten akkor jön, amikor Ő akar, akkor szól, amikor akar.

Szól sokszor a könyvekből is. Ez a másik nagy döntő tényező a legtöbb konvertita megtérésében. És nagyon érdekes, hogy nem föltétlenül vallásos keresztény könyvekből: profán könyvekből is. Hiszen amiket fölsoroltam, mint Verkade első könyveit, azok egyáltalán nem voltak katolikus jellegűek, leszámítva néhány Verlaine-verset. Emberek, események, életek, halálok – ezek mind mozzanatok lehetnek, amelyeken keresztül hozzám szól az Isten. A sok közül egyik leggroteszkebb esetet hozom fel, amelyet a konvertiták sorában találtam: A nagyhírű angol bombázópilótatisztnek, Cheshire-nek története ez. Amikor kinevezték kapitánynak, barátai egy bárban vacsorát rendeztek tiszteletére. Nagyon vidám volt a levegő és nagyon nekiereszkedtek a beszélgetésnek, mígnem valaki egyszer az Isten nevét említette. „Ugyan, mondta Cheshire, az Isten nem más, mint a lelkiismeret; Isten tulajdonképpen nincsen.” – Erre megszólal egy asszony az egyik asztal végén, aki – mondja önéletrajzában Cheshire – „nem ivott kevesebbet, mint én vagy akármelyikünk”, és egész durva hangon odakiált: „Ugyan, micsoda ostobaság! Nem értem, hogy egy ilyen művelt tiszt hogy mondhat ilyen butaságot! Igenis az Isten személy!” – Egy szó, – halálos csend. Cheshire feloszlatta a társaságot. Ettől a pillanattól kezdődik megtérésének története, – ma is tartó ragyogó hitvalló élete.

Verkade útjának is ez a végső szava. Ha meghallottuk az Isten szavát, ha megláttuk az Isten jelét, azonnal fogjunk hozzá a cselelevéshez. Mert ha nem – gyönge az embert természet: legvalószínűbben elfelejtjük. Aztán majd egyszer valamikor megint eszünkbe jut, akarnánk is kezdeni, de azt is elhalasztjuk és megint elfelejtjük. Goncsárov Oblomov-ja derék, becsületes, jellemes, jó ember, akinek azonban nincsen akarata. Akarna akarni, de nem tud; nem is cselekszik. Mindig újra jön valami ébresztés, valami indítás; ha igazán nekifogna, talán ki tudna evickélni gyilkos passzivitásából, de sohasem teszi, mindig halogatja – végül testileg-lelkileg elzüllik.

Ennek a szörnyű túlzásnak hadd állítsak szembe egy kis dolgot Nemrégen történt: egy nő megy a vonathoz a falusi úton nagyobb csomaggal. Egyszercsak valahonnan ott terem két kicsi lány. „Néni kérem, tessék ideadni, majd mi segítünk!” „Köszönöm, kislányok, elbírom magam!” „De tessék csak ideadni, mert azt mondta a tiszteletes bácsi, hogy minden nap kell valakin segíteni!” A tiszteletes bácsi mondta – és a két kislány azonnal megfogadta. Ezen mosolygunk – de bár hasonlítanánk hozzájuk!

Mit kell cselekednünk? – Mindenki érzi, tudja, hogy neki min kell kezdeni: Amikor Isten megvilágosít, megmutatja, hol és mivel kell kezdeni. Nem is az a fontos, hogy mivel, az a fontos, hogy elmozduljunk arról a holtpontról, ahol vagyunk. Ki tudja, megismétli-e az Isten a jelet, elküldi-e mégegyszer követét?

Isten megmutatja az utat magához, – megtette a maga részéről az első lépést. Ezután következik a második lépés, amit nekem kell megtennem, hogy majd aztán az Úristen elhívhasson a harmadik és a negyedik és az ötödik lépcsőn keresztül oda, ahová az út vezet. Hozzá.

II. Elisabeth Leseur

Vigilia 1960, 385-395 = KV, II, 172-188 = SZP, 131-154.

Kettős élet

Elisabeth Leseur, azaz Leseur Félixné született Arrighi Erzsébet, korzikai származású párizsi családból való, gazdag nagypolgári szülőktől, akik kitűnő nevelést adtak nagytehetségű, ragyogó képességű lányuknak. Huszonhárom éves korában férjhez ment Leseur Félixhez, egy nagytekintélyű rheimsi ügyvéd igen művelt és tehetséges fiához, aki jogot is végzett, orvosi diplomát is szerzett, egy ideig nagy francia lapoknál külpolitikai, gyarmatügyi munkatárs volt, mint ilyen, sokat utazott. Végül egy nagy biztosítóintézetnek lett egyik fő vezetője. Nagy és gazdag életet éltek. Mindenük megvolt, ami boldog házasságot ígérhetett: egymáshoz illettek korban, vagyoni állapotban, ízlésben – mindketten Wagner-rajongók voltak, nagy zenebarátok –, és nagyon szerették egymást. Egy volt köztük az eltérés. Mindkét család katolikus volt és katolikus nevelést is adott gyermekeinek, de olyasfélét, mint az a múlt század vége felé Franciaországban szokásos volt: eljártak a templomba, jó lélekkel vallották magukat katolikusoknak; az esküvő előtt derült ki, hogy Félix nem hívő. Megígérte azonban a házasságkötés alkalmával feleségének, hogy tiszteletben fogja tartani hitét, és szabadon gyakorolhatja vallását. Megkezdődött a gyönyörűnek induló élet, de már néhány hónap múlva, alighogy a nászútról hazatértek, a szenvedéseknek és csapásoknak egész sora zúdult rájuk. Elisabeth Leseur megbetegszik; kiderült, hogy daganat van a belsejében, mégpedig olyan daganat, hogy nem merik operálni. Egész életében hordozza magában ezt a hol kiújuló, hol elcsendesedő szenvedést. Voltaképpen betegen éli át egész életét, ez azonban külsőleg sokszor nem látszott meg rajta. Ami azonban a testi szenvedésnél is nagyobb kín volt számára, hogy ennek következtében nem lehetett gyermeke, nem lehetett anya. Ez a melegszívű, nagyszerű valaki gyermek nélkül, az óhajtott gyermek nélkül éli le életét. További szenvedések: ugyanabban az évben, négy hónapon belül, meghal Erzsébet apja is, férjének apja is. Néhány hónappal utóbb legkedvesebb nővére hal meg. Jóformán állandóan szomorúság, csapások, gyászesetek környékezik útját. Legnagyobb szenvedés azonban annak részéről éri, akit legjobban szeret: férje részéről. Eleinte megtartotta ígéretét és nem háborgatta Erzsébetet vallási gyakorlataiban; de ez nem tartott sokáig. Politikai ismeretségekbe keveredett, barátai a korszak kormányemberei voltak és tudjuk, hogy Franciaország a múlt század végén erősen egyházellenes politikát űzött. Így aztán egyre inkább eltért gondolkozása a keresztény gondolkozástól, immár nem volt közönyös, hanem többé-kevésbé harcos kereszténység- és vallásellenes. Egyre jobban kezdi gúnyolni feleségét. Természetesen arra is törekedett, hogy őt is megnyerje a maga gondolkodásának. Mint ahogy a vallásos ember keresi és másokkal is közölni akarja azokat az olvasmányokat, amelyek megerősítik hitében, ő is kereste azokat az olvasmányokat, amelyek megerősítik hitetlenségében és amelyek hitetlenné tehették volna feleségét is. Úgy látszott, sikerül is elérnie célját. Erzsébet lassan abbahagyta vallása gyakorlását, aztán közönyös lett, végül ő maga is hitetlennek érezte magát; ellenségessé vált az egyházzal és a vallással szemben. Egyszer aztán férje elérkezettnek látja az időt, hogy megadja Erzsébet hitének a kegyelemdöfést, és Renan Jézus életét adja kezébe, abban bízván, hogy ez majd teljesen eltávolítja a kereszténységtől. De nem számolt a Szentlélekkel vagy Erzsébet eszével. Erzsébet nagy műveltsége és finom lélekismerete, értése – a Szentlélekkel szövetségben – éppen az ellenkezőt érte el. Elolvasta a könyvet, egyáltalán nem imponáltak neki annak irodalmi szépségei, ellenben nagyon megütötték felületességei, tévedései, ellentmondásai. Félredobja a könyvet, kezébe veszi az Evangéliumot, az eredetit elolvassa, és ezután már a nagy katolikusokat olvassa, a szentatyákat – kitűnően tudott latinul – és a nagy francia katolikus írókat. Tehát voltaképpen Renan könyve téríti vissza hitéhez, amint maga mondja három évvel megtérése után naplójában: „Most látom a Gondviselés lassú, hallgató működését bennem és értem, a belső megtérés e csodálatos művét, melyet egyedül Isten indított meg, vezetett és fejezett be, minden emberi befolyás nélkül (ezt úgy kell érteni, hogy papi befolyás nélkül; megtérésében nincsen pap, aki rábeszélte vagy tanította volna), a külső világgal való minden érintkezés nélkül, néha éppen azáltal, aminek minden vallásos hitet el kellett volna vennie.” (célzás Renanra).

Ilyen teljesen feltűnés nélkül, szinte észrevétlenül tér vissza hitéhez és egy mélységes, benső vallásossághoz. És most elkezdődik egy kétsíkú élet. Kifelé éli tovább a jó ízlésű és jómódú társadalmi életet: látogatások, színházak, hangversenyek, utazások, nyaralások; Bayreuthban is megfordul egy Wagner-ünnepségen. Urával a lehető legjobb viszonyban van; úgy látszik, nincs mit kívánnia az élettől. Kívülről minden szép sima és nagyszerű. Belül pedig: mélységes lelkiélet. Szereti férjét, az is őt. Valami megható az, amikor férjének próbál beszélni lelkiségéről: „Türelmesnek kell lenni azzal a meggyőződéssel szemben, amelyet az idő és az Isten elmélyített, és amelynek köszönhető, hogy nem lettem savanyú és önző lénnyé. (Ha sok szenvedésére, betegségére, csapásaira gondolunk, akkor nem is olyan természetes, hogy nem lelt savanyú, önző lénnyé.) Soha – biztos lehetsz benne – nem lesz ez számodra, vagy mások számára terhes, és olyan jó: egy kicsit a végtelenből és az örökkévalóságból belévegyíteni abba a szerelembe, amelyet én érzek teirántad, és egy olyan életbe, amelyet az általad ismert nehézségek elsötétítenek és soktól megfosztottak.”

Azt a lelkiéletet, amelyet belül él, beleírta naplóiba, leveleibe, lelki írásaiba, lelki elhatározásainak füzeteibe; halála után kerültek ezek napfényre. A szenvedés azonban minden vonalon tovább tart. Az elnyomott betegség újra meg újra felüti fejét, újra meg újra kórházba kerül, ágyba kerül, megint föltámad, megint úgy látszik, mintha egészséges volna. Az utolsó időkben már jóformán hónapokig tartó haldoklás volt a része, míg végre 1914-ben rákos betegségében meghal.

Igazi nagyszabású élete azonban halála után kezdődik. Megtalálják és sorban kiadják írásait: naplóinak két füzete, Levelek a szenvedésről, Mindennapi dolgok, Levelek a hitetlenekhez, A lelkiélet. Ezeket mind önmaga számára irogatta össze, nem gondolt nyilvánosságra. Az első naplófüzet először 2000 példányban jelenik meg franciául; ma már a világ különböző nyelveire lefordítva több mint 140.000 példányban forog közkézen. Óriási értéküket észrevették a katolikus gondolkodók; nem kisebb ember, mint a francia vallásos szellem nagy történetírója, Brémond, azt mondja róla: „E. Leseur a kellő órában jött, a Gondviselés órájában; hozzá tartozik a közeledő 20. század szellemi történetéhez”. Történeti jelentőségűnek látta az ő lelkiségét. Azt hiszem, ha az írásaiból vett idézetekből – amelyekkel éppen ezért bőven fogok élni – megismerjük, igazat fogunk adni Brémondnak. A lelki irodalom nagy tengeréből alig ismer el valamit, a nagy szentek írásain kívül, amit hozzá lehetne hasonlítani naplójához, ehhez a mélységes gyakorlatiasságú és szépségű íráshoz. Ezek a könyvek megjelennek és széles körben terjesztik gondolatait, egyéniségét. Legelőször arra hatnak, aki az ő szívének legkedvesebb: férjének életútjára. Érte imádkozott egész életében, hogy hogyan, milyen szerénységgel, milyen türelemmel, azt az iménti idézet mutatja. Szenvedéseit elsősorban érte ajánlja fel. Egészen biztos volt benne, hogy Isten megadja Félixnek a megtérés kegyelmét. Meg is jövendölte jó néhány évvel halála előtt: „Te Pater Leseur leszel, meg fogsz térni; szerzetes leszel a halálom után és P. Leseur lesz a neved.” Úgy is lett. Elisabeth halála után kezdődik férjének második élete; végül dominikánussá lett. Közben van egy csodálatos fejezet: Félix feleségének halála után sugallatokat kap tőle. Hangokat, utasításokat, amelyeket egész világosan hall lelkében. Számunkra nem jelentős, hogy ezek a hangok szubjektív vagy objektív valóságú dolgok – az egyház ebben nem nyilatkozott –, hiszen, ha szubjektív élmények, akkor is ezeket használta föl a Szentlélek. Nem tudom megállni, hogy egyet ezek közül a sugallatok közül ne idézzek. Amikor Félix megtérése után először ment gyónni és áldozni – ezt ő második áldozásának nevezi, mert az esküvői kényszerített áldozását nem számítja annak –, és nagy élményt várt ettől, nem kapott mást, mint lelki szárazságot. Kétségbeesve kínlódik és a halott feleségéhez megy, elpanaszolni gyötrelmét, szárazságát. Erre ezt a hangot hallja: „Ez túlságosan kényelmes volna! Miután férfikorodban megtagadtad Istent és Jézus Krisztust és harcoltál ellene, most, hogy egyszer meggyóntál, megáldoztál, egyszeribe töltsön el minden világosság és minden vigasztalás? Ez csaknem immorális lenne. Nem az érzelmeidről van itt szó, hanem akaratodról; azt kell mostantól fogva Krisztus szolgálatába állítanod, hogy igazán megszeresd az ő kegyelmével a hitet.”

Ezek a sugallatok elérték céljukat. Félixből végül csakugyan P. Leseur lesz, aki életének főfeladatául érzi összegyűjteni és kiadni felesége műveit és előadásokat tartani róla. A boldoggáavatási pör megindult. Ennyit E. Leseur külső életéről. Keressük azt az utat, amelyet megtett.

Mint ahogy Verkade önéletrajzában is találtunk egy fél lapot, amely mindent megmagyaráz, Erzsébet naplójában is találunk ilyet: „Teljesíteni, ami kötelességem: a szeretet műveit, önfeláldozás a többiekért, vagy a szegényekért, olyan módon, hogy ne legyen kellemetlen senki másnak, és ne károsodjanak tőle elsőrendű kötelességeink; soha fel nem áldozni és rendszeresen végezni a lelkieket, ezenfelül egy kicsit társaságbelinek is lenni, otthonomhoz, az egyszerű élethez és a magányhoz való szeretetem ellenére is, hogy tessem Félixnek és környezetemnek. Egyszóval teljesíteni a legkülönbözőbb feladatokat, anélkül, hogy bárki is sejtené, milyen nehezemre esik ez a teljesítés; megfeledkezni önmagamról, kibontakoztatni, amit Isten adott nekem értelemben és tehetségben, mindenestül száműzni a kevélységet, még legfinomabb formáiban is; szeretni erősen, önmagam keresése nélkül; elvégezni mindennap és minden órában Isten kegyelméből azt a feladatot, amelyet a jelen hoz, és sohasem hanyagolni el egy feladatot sem, akármilyen csekély legyen is – ez az én utam”.

Egyszerű kereszténység

Egyik életrajzírója így foglalja egy mondatba ezt az utat: Erzsébet valami egészen különös és nagy dolgot vállalt: arra vállalkozott, hogy „nem-közönséges tökéletességet valósítson meg közönséges eszközökkel”. „Közönséges eszközökkel”, ezen van itt a hangsúly. Ha egy szót keresünk rá, azt kell mondanunk: az egyszerűség kereszténységét mutatja meg; azt, hogy egyszerűen is lehet szentté lenni. Mert mi más a nem-közönséges tökéletesség, mint a szentség? Mennyi hamis felfogás van a szentségről az emberek gondolatában, talán méginkább érzésében! Szenten a legtöbben olyan valakit értenek, akit az Egyház szentté avatott. Holott tudjuk, hogy nagyon sok szent van és nem minden szentet avattak szentté. A hamis felfogások teszik, hogy bizonyos félelemmel tekintenek arra, akit szentnek tartanak. Egyszer azt kérdezte jelenlétemben valaki egy férfitől: Szeretnéd-e, hogy szent feleséged legyen? Olyan grimasszal felelt rá – mondani nem mondott semmit –, hogy látnivaló volt az arcán: nem nagyon szeretné. Nos, itt van egy szent feleség, aki a lehető legjobb feleség, és boldoggá teszi a férjét, haláláig és halála után! A szentség nem rendkívüli dolog, nem csodák, nem ostorozások; ezek mind lehetnek jók és meg is szoktak lenni, de mindez másod-, harmad-, negyedrendű, mellékes. Semmi olyanban nem áll a szentség, ami elérhetetlen. Három megkülönböztethető jelentése van a szónak. Szentnek nevezni Szent Pál és az apostoli levelek általában – egyszerűen a keresztényt. A keresztény: szent. Ebben persze benne van a követelés, hogy minden kereszténynek szentnek kellene lennie. A köztudatban szent az, akit az egyház szentté avatott. Csakhogy nagyon sokkal több szent van, mint ahányat az egyház szentté avatott. Előbb szent a szent, aztán avatják szentté. Az avatásnak föltétele a szentség: az erények hősies fokban való gyakorlása, elsősorban a hősies szeretet. Ha egy szóval kell megmondani, hogy mi a szent, azt felelem: szent az, aki hősiesen szeret. E. Leseur hősi fokban gyakorolta az erényeket, elsősorban a szeretetet.

Ő a szentséget az egyszerűségben találja. Egyéniségéből, vallási életéből hiányzik minden túlfűtöttség, minden érzelgősség, minden áradozás, minden erkölcsprédikálás, általában minden hangosság, parancsoló, támadó jellegű fellépés. De persze szellemi szimplaságnak sincs nyoma benne. Egy nagyműveltségű, ragyogó szépségű nőnek a vallásossága ez, akiben semmi sem hiányzik ahhoz, hogy önmagán és környezetén uralkodni tudó, nagyszerű feleség, háziasszony legyen, de akiben semmi sem hiányzik ahhoz sem, hogy igaz keresztény legyen. Rejtett élet az ő igazi élete. Az Úr Jézus szavát fogadja meg: „Amikor imádkozol, menj be kamrádba és ott imádd az Istent, ahol nem látnak, és Atyád hallani fogja”. Az embereknek nem kell hallaniuk. Megértette és megfogadta, amit Szent Pál mond: „lelketek el van rejtve Krisztussal az Istenben”.

Mi az elve ennek az életnek? Így fejezi ezt ki, tömör élességgel, találó formában: „Kereszténynek lenni, teljesen értelmesen, természetfelettien; imádkozni, cselekedni, dolgozni, szeretni.” Íme az egyszerű eszközök, amelyekben minden benne van, ami szentté teheti az embert. Imádkozni: imádkozza a megszokott gyakorlatokat, nem akar kiemelkedni, nem jár semmi különleges ájtatosságra; végzi az egyháznak az átlagos keresztény számára előírt, annyira mélyen emberi, s ugyanakkor isteni gyakorlatait, ahogy az átlag jó keresztény végzi. Cselekedni: cselekedni az irgalmasság cselekedeteit, amint egy átlagos jó ember cselekszi, de természetfölötti alapon: Istenért. Dolgozni: végezni a legkülönbözőbb állapotbeli kötelességeket. És szeretni: amennyire bírjuk érzelemmel, de mindenesetre akaratilag, a felebarátot, és ennek a cselekvő szeretetnek megfelelően viselkedni. „A szeretet minden” – mondja.

És itt felmerül előttünk a kérdés: Vajon az én kereszténységem teljes, értelmes és természetfölötti-e? Vagy pedig egyike azoknak az álkereszténységeknek, amelyekkel annyiszor találkozunk? Mennyi tévedés csúszik be életünkbe, keresztényi életünkbe már elvileg, már tartalmilag, elméletileg is! A sok hiba közül a két legkirívóbbat és gyakoribbat szeretném kiválasztani. Az egyik – jámbor lelkekről beszélek, akiknek azonban nem egyszerű a kereszténységük, nem teljes, vagy nem értelmes, vagy nem természetfölötti –, amikor túlságosan magasra helyezzük az ideált. „Fennhordjuk szemünket gőgösen”, kergetünk magunknál magasabbat; olyat kívánunk, amit nem lehet elérni emberi erővel, a magunk emberi erejével. De hiszen pontosan ez a titkos cél, az önmagunk elől is eltitkolt belső mély ok: ezt úgysem lehet teljesíteni, tehát fölmenthetem magam alóla. De persze rendesen csak magunkra nézve vagyunk ilyen megértők, másokat azonban megítélünk. A másik téves kereszténység gyakorlója, gőgössé és rideggé lesz: eltanult valamifajta vallásosságot és ezt a maga meggyőződését mindenáron rá akarja erőszakolni másokra. Aki a próféta, vagy prófétanő köntösében jár állandóan, és abban éli ki a kereszténységet, hogy követeli: mások legyenek keresztények. Regényekben, elsősorban francia regényekben lehet sok ilyen furcsa, kificamodott papi és világi alakot látni. A katolikus regényekben is; gondoljunk Mauriac-ra, aki a vallásos, jó embereknek a hibáit festi és ostorozza. Hát még azoknál, akik nem katolikus, nem keresztény szemmel nézik a vallást, a papságot! Sokszor a legnagyobb írók is; gondoljunk Stendhal: Vörös és fekete című regényére, vagy Gide könyvére, a Szűk kapura. Úgy látszik, a franciáknál az egészen máig el nem halt janzenizmus hatása alatt még mindig megvannak ezek a kemény, szeretetlen, kegyetlen típusok. Mi szinte meg sem értjük őket. Nem egyszer meglepett egy-egy nagy francia írónál, ha összehasonlítottam katolikus alakjaikat a nem-katolikus alakokkal. Az utóbbiak nagyszerűen voltak festve, jellemezve, a katolikus alakok ellenében papírosízű túlzásokkal – csak nem életszerűen.

Mi a lényege a kereszténységnek? A legharsányabb ószövetségi hang, Izajás próféta hangja mondta meg. „Ne mutassatok be nekem hazug eledeláldozatot! A tömjénfüst utálat előttem! Gonoszak a ti gyülekezeteitek. Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat! Távolítsátok el szemem elől gonosz gondolataitokat! Tanuljatok jót tenni! Keressétek az igazságot. Siessetek segítségére az elnyomottnak; szolgáltassatok igazságot az árvának védelmezzétek az özvegyet! És akkor jöjjetek hozzám” (Iz 1,13; 15-17).

Világos a mondanivaló: Először kereszténynek kell lenni, jót tenni, megtisztulni. Aztán menjünk imádni az Istent tiszta kézzel és tiszta szívvel. Ezt lehet gyakorolni minden helyen, minden korban és életkorban, minden zugában a földnek. A sok példa közül, amelyek az emlékezetembe tolulnak, csak egyet, egy végtelenül egyszerű dolgot, amelyben minden benne van. Egy kedves barátomról van szó – sokgyerekes családapa –, aki a nagy ünnepek, ajándékozási alkalmak előtt össze szokott ülni a feleségével és számot vetnek magukkal: mennyi az, amit a jövedelemből ajándékozásra lehet fordítani. Ennek felét félreteszik gyermekeik számára, a másik felét pedig – amelyből a gyerekeknek mégegyszer annyi szépet és jót lehetne venni – átadják a hozzájuk közelálló, kevesebb jövedelmű rokonoknak. Pontosan ugyanannyit. Milyen egyszerű! Erről szól Izajás, és ezt mutatja meg nekünk Erzsébet.

Állapotbeli kötelesség

Hogyan kerül át a gyakorlatba ez az egyszerű kereszténység? Előbbi nyilatkozatában láttuk: „Elvégezni minden nap és minden órában Isten kegyelméből azt a feladatot, amelyet a jelen hoz, és sohasem hanyagolni el e feladatot sem, akármilyen csekély legyen is”. Arról van itt szó, amit a keresztény morál így fejez ki: állapotbeli kötelesség. Mindenkinek megvannak a maga állapotával adott kötelességei, azon fordul minden, hogyan teljesíti. Erre mutat nagyszerű példát E. Leseur. Azt mondja naplójában: „Semmi áldozatot nem hozni, ami állapotbeli kötelességeimnek ártana ellenkezőleg, továbbra is ügyelni „exteriőr”-ömre: toalett, házigondok, táplálkozás, még elegancia is, hogy vonzóbb legyek és hogy jobban elrejtsem magammal szemben való szigorúságomat”.

Egy háziasszonynak, egy nagy ház asszonyának, egy feleségnek ezek az állapotbeli kötelességei. Külsejéről is gondoskodnia kell. Hogy ez mennyire sikerült neki: egy érdekes levélből hadd idézzek egy mondatot. Erzsébet halála után egy közös jóbarátjuk írja Félixnek: „Állapotbeli kötelességeinek tökéletes teljesítése által, szeretetreméltóan testesítette meg magában a termékeny szépséget”. Ezt mondja egy asszonyról, akinek nincsen gyermeke! Isteni termékenység ragyog itt felénk!

Tele vannak a naplók ennek bizonyságaival, még jobban tele az életrajza, amelyet férje írt meg. Leírja részletesen a napját, programját, napirendjét; egyszer egy zárójeles mondatban azt írja: „Nem tudom, nem kell-e azt mondani, hogy legközelebb akkor jutott az Istenhez, amikor az üzletekben végezte bevásárlását”. Talán legmeghatóbb fényt vet erre az „állapotbeli” kereszténységre férjéhez való viszonya. Nagyon érdekesen mutatja be első életrajza, mennyire föl tudta venni férje „életének ritmusát”. Hozzá tudott alkalmazkodni szomorúságban, jókedvben, hallgatni, amikor hallgatni kellett, beszélni, amikor beszélni kellett – mindig meg tudta találni az éppen akkor szükséges hangot.

Kérdezem magamtól: hogy állok én állapotbeli kötelességeimmel szemben? Hogy kell velük szemben állnunk? Úgy, ahogy Erzsébet. Úgy, ahogyan Benedek pápa a szenttéavatási dekrétumban mondja. Először is: mindennek az alapja, hogy állapotomat mint Isten akaratát fogjam föl. Vége van a keresztény élet lehetőségének, ha körülményeimet, hivatásomat, szóval azt, ami állapotom, nem nézem Isten akaratának. Isten akar velem valamit, azzal, amit nekem küld – evvel és evvel a hivatással, környezettel, feladattal, kereszttel –, és nekem elsősorban arra kell elhatároznom magamat, hogy Isten kezéből fogadjam. Ezt elvben mindnyájan valljuk, senki keresztény ember ellent nem mondana – csak aztán amikor cselekedni kell, vagy beszélni kell, amikor Istennek ezt az akaratát érvényesíteni kellene, akkor már rendesen elfelejtettük ezt a tételt, és cselekszünk „emberi” módon, úgy, ahogyan világi ízlés, akarat, szükséglet kívánja.

Elfogadni, amit Isten akar; ez persze nem jelenti azt, hogy mindent úgy kell elfogadni, ahogyan van. Vannak állapotok, amelyek túlságosan nehezek. Vannak olyan állapotok, hogy nem is szabad bennük állandósulni. Vannak állapotok, amikből ki kell emelkedni – tehát szabad is megtenni mindent, hogy ki tudjunk emelkedni belőlük. Ha Isten ebben a törekvésünkben megsegít, hálát adok érte és vállamra veszem az új állapot kötelességeit. Ha nem segít meg, akkor tudom: azért nem sikerült, mert az Isten azt akarja, hogy ebben az állapotban legyek szentté, itt üdvözüljek. Addig nem szabad megállnom elmélkedésemben, belső elemzésemben, amíg meg nem látom, hogy mit akar az Isten. Ha nem sikerül megszabadulnom valamitől, amitől szabadulni szeretnék, akkor el kell jutnom odáig, hogy belesimuljak abba az állapotba – Isten küldte.

Még valamit tanulhatunk Erzsébettől az állapotbeli kötelességekről: a felelősséget. Ha úgy fogom föl állapotomat, mint Isten akaratát, akkor felelős vagyok elsősorban Istennek, mert ő állított oda; másodsorban felelős vagyok annak a köznek, amelynek szolgálatában állok; harmadsorban, de nem utolsó helyen, felelős vagyok önmagamnak is, a helyes önszeretetnek, amely rögtön az istenszeretet után következik. Ügyelni egészségemre, föllépésemre, megjelenésemre, a bennem lévő tehetségek fejlesztésére – ezeket az Isten azért adta, hogy kibontakoztassam. Hallottuk Erzsébet célkitűzései közt: kibontakoztatni mindent, amit az Isten intellektuális téren adott. – Hogyan? – kérdezheti valaki, aki kritikátlanul olvasgat nem-szerencsésen megírt szent-életrajzokat – hát nem helyes, hogy az ember szentségből elhanyagolja magát? Majd ha szent leszel, akkor megteheted, hogy elhanyagolod magadat; de amíg nem vagy szent, addig tekintettel kell lenned az emberekre és nem szabad elhanyagolnod magadat.

Felelős vagyok a közösségnek is, amelybe Isten helyezett. Egy fiatal pap első miséje után együtt ült a család; ott volt a fiatal pap édesapja is, egy derék vidéki vasúti elöljáró, egyszerűbb ember. Az egyik megjelent pap beszélgetés közben azt mondja: „Ugye, kedves bácsi, imádkozott a mise alatt a Pistáért, hogy jó pap legyen!” „Dehogy imádkoztam – mondja az öreg –, imádkozzanak azért a papok. Imádkozzék minden brancs magáért. Én azért imádkoztam és imádkozok, hogy ne legyenek vasúti szerencsétlenségek.” Kedvesen, mosolyra gerjesztően fejezte ki magát, de egy nagy igazságra mutatott rá. Igenis: a vasutas a vasútért felelős és a pap a papságért felelős. És mindenki imádkozzék – és dolgozzék – azért a közösségért, amelyhez tartozik, mert azért felelős Isten előtt is.

Mik a mi állapotbeli kötelességeink? Az első, amit most próbáltam jellemezni: az önmagamhoz való hűség és önmagammal szemben való felelősség. A másik a családom iránti felelősség. Nagyon nehéz egyedül üdvözülni egy hitvesnek. Nagyon nehéz elgondolni, hogy egy asszony vagy egy férfi üdvözülhessen anélkül, hogy segítené az üdvösségre élettársát. Felelős továbbá férfi is, nő is, apa is, anya is, hogy keresztény levegőt árasszon a család. Felelős azért, hogy imponderábilis, megfoghatatlan módokon keresztül éljen és érjen tovább benne a kereszténység. A családi légkörért, hangért, a gyermekek lelki üdvéért egyaránt felelősek vagyunk. Meg kell tenni mindent azért, hogy jó, természetes embert neveljünk belőlük, jó embert, kötelességteljesítő embert, tanult embert; kifejlesszük bennük azt, amit az Isten beléjük adott, de el kell jutnunk odáig is, hogy a gyerekek megismerjék és megszeressék az Úristent, mert ebből a szeretetből egy életen át kell élniök.

Állapotunkhoz tartozik foglalkozásunk, mesterségünk, hivatalunk, hivatásunk, munkánk. Azért is felelősek vagyunk Istennek, közösségnek, önmagunknak. Ha Istentől van állapotom, akkor tudom, hogy Isten akaratából vagyok abban a munkában, amit egész nap végzek. Ne gondolja senki, hogy nem érdemes, nem fontos az ő hivatása, munkája. Egy nagy zenekarban minden hangszer fontos. Melyik a fontosabb, a klarinét vagy hegedű vagy zongora? Mindegyiket úgy kell játszani és minden művész úgy játssza, mintha az ő hangszerén kívül más nem is volna. Istennek muzsikálunk, Istennek számolunk, Istennek szántunk-vetünk, Istennek mosunk vagy főzünk, Istennek tanítunk és tanulunk – legalább mi keresztények ezt hisszük. Ha keresztények vagyunk, akkor Isten fényében látjuk munkánkat is. Nemcsak magamnak dolgozom: Neki. Nemcsak a közösségnek – annak is, de elsősorban Istennek. Az állapotbeli kötelesség teljesítése a természetes erkölcs követelése, de ugyanakkor a természetfölöttié is, hiszen a természetes erkölcs és természetes kötelesség is Istentől jön. Természetes, mert Isten természetünkbe oltotta, de természetfölötti is, mert Isten azt, aki parancsait teljesíti, megszenteli kegyelmével.

Aki az állapotbeli kötelességeket egészen jól teljesíti, az még nem bizonyos, hogy jó keresztény – ahhoz hit is kell –, de ha jó keresztény valaki, akkor egészen biztosan teljesíti állapotbeli kötelességeit.

Cselekvő szenvedés

Ha keresem, mik voltak Erzsébet legfőbb állapotbeli kötelességei, akkor megdöbbenve olvasom a következő mondatokat: „Szenvedni, úgy látszik valóban a hivatásom és Isten bizalmas szólítása lelkemhez. A szenvedés lehetővé teszi számomra, hogy engeszteljek és hogy – remélem – megnyerhessem azokat a nagy kegyelmeket, amelyeket olyan nagyon kívánok az én kedves lelkeimnek… (tudjuk, ki a legkedvesebb lelke!), a lelkeknek. A szenvedés felelet arra az önfelajánlásra, amelyet szeretteimért, a lelkekért és az egyházért tettem.” Vagyis: a szenvedést érzi az ő fő állapotának. Valóban, állapotai közül a leguralkodóbb, a legállandóbb a szenvedés. Római útja alkalmával a Szent Péter templomban fölajánlotta magát Istennek, és úgy érzi, hogy a szenvedés Isten felelete erre a fölajánlásra: Isten elfogadta fölajánlását. Az egyházban nem egy nagy szenvedő szent van, aki egész életén keresztül az ágyat őrizte, mint Emmerich Katalin vagy Szent Lidvina; ezek testvére Erzsébet is. Ha nem is őrizte állandóan az ágyat, szenvedett a szalonban is és a színházban is. Nem tudom, a kétfajta szenvedés közül melyik a nehezebb.

Megrendítően nagyra becsüli a szenvedést. Újra meg újra fölhangzik nála az a gondolat, hogy a szenvedés: actio. Azt gondolnánk, hogy a szenvedés passzív dolog; szerinte cselekvés. A szenvedés – mondja – tökéletes imádság. Hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy a betegségtől, a szenvedéstől a beteg nem, vagy csak nehezen tud imádkozni. Erzsébet szemében pedig maga a szenvedés – kellő lélekkel viselve – a tökéletes imádság. A szenvedés, írja: szentség. Hadd olvasok föl egypár sort egy versből, amely azért érdekes, mert pontosan ugyanazon szavakba foglalja a szenvedés titkát, mint ő; amelyet Erzsébet természetesen nem olvasott, de a versnek a szerzője sem olvasta Erzsébet írásait:

Mindnyájunk arcán ott sajog,
Mindnyájunkkal köz kapocs:
    A szenvedés.

Több és nagyobb ez a kevés,
Mint bármi más:
Ez a Krisztus-kézrátevés,
Mindnyájunkért engesztelés,
Embernek emberrélevés,
    Megújulás.

Erzsébet szemléletében egyenesen a szentek egyességébe kapcsolódik bele a szenvedés. „A szenvedés titokzatos módon ható erő. Mindenekelőtt önmagunkban egy belső megújulás által, de másokban is, lehet, hogy egészen távoliakban, anélkül hogy mi idelenn megtudnánk a művet, amelyet ily módon végrehajtottunk általa. A szenvedés tett; életet teremt, átformál mindent, amihez ér.” Egy távoli ember számára kegyelem lehet a mi szenvedésünk anélkül, hogy tudnánk róla. Ez egyik legmélyebb gondolata.

Hogyan viseli Erzsébet a szenvedést? Mindenekelőtt, ha szabad így mondani: intelligensen. Értelmesen, okosan, mint minden tevékenységét végzi. Azt mondja egy helyen: „Keveset beszélni fizikai szenvedéseimről és mégis gondozni magamat kötelességből és értelmességből”. Szó sincs arról, hogy kívánna betegséget vagy szenvedést; amikor Isten küldi, akkor elfogadja, de kötelességből – mert hiszen neki élni kell és cselekedni –, és értelmességből is gondozza magát. Nem eszménye elmerülni a betegségben és ujját sem mozdítani, mint a hamis aszketizmus mondja.

És emberi módon. Nem akarja tagadni fájdalmát, nem akar tüntetni, sztoikus módra összeszorított foggal csak azért is hallgatni, egy szót se szólni. Meg akarja ugyan kímélni környezetét, lehetőleg nem panaszkodik, de hogyha fáj, nem titkolja görcsösen, nem szégyell sóhajtani, külsőleg is jelt adni fájdalmáról. Persze csak ha már nem bírja másképp. És szenved úgy, hogy lehetőleg senki se vegye észre. „Olyan órákban amikor test és lélek egyszerre szenved, vagy az isteni jelenlét látszik távolinak, vagy elfátyolozottnak, amennyire lehet, senki se vegye észre rajtunk ezeket a kínos perceket és senki se szenvedjen azért, mert mi szenvedünk. Nincs jogunk mások terhét még súlyosabbá tenni.” Ellenkezőleg: ha csak lehet, vidáman éljük át a szenvedéseket. Nem panaszkodni, nem dicsekedni, de amennyire lehet, megőrizni vidámságunkat. Egy hatalmas mondat: „Vidámnak lenni annak a levertségnek, azoknak a bosszúságoknak, annak a kimerültségnek ellenére, vagy éppen ezek miatt, amelyek olykor elmerítenek fizikai nyomorúságaimba. Derű belülről, mindig kedvesség és mosoly kívül; szeretetreméltónak lenni, mikor mogorvának érzem magamat; barátságosnak, mikor szomjaznám az egyedüllétet; türelmesnek és nyájasnak, mikor fáradtnak és felborzoltnak érzem magam.” Egyenesen odáig megy, hogy szenvedéseinkkel is örömet kell szerezni másoknak. „Átalakítani a szenvedést mások számára örömmé; fátyollal borítani be a szenvedést, amely csak azt engedi át, ami vigasz, vagy gyengédség.” Vagyis a beteg vigasztalja látogatóit, ő legyen gyöngéd lelkű, az ő szenvedése okozzon örömet azoknak.

Ismerjük-e ezt a fajta szenvedést? Gondoljunk saját szenvedéseinkre, betegségünkre, szomorúságainkra. És ne feledjük el, hogy amikor szenvedésről van szó, nemcsak a betegségről beszélünk. Szenvedni nagyon sokféleképpen lehet, testileg is, de talán még többféleképpen lelkileg. Ilyen szenvedés, még a betegségnél is rosszabb szenvedés lehet egy rossz társbérlő, egy kellemetlen rokon, egy alkalmatlan látogató. Mindenkinek látókörében vannak ilyen betegségeknél súlyosabb szenvedések. Ezekkel szemben Erzsébet útmutatása szerint okosan, emberien, értelmesen, türelmesen, vidáman kell viselkednem. Ne mondja senki, hogy ezzel vagy azzal „nem lehet kibírni”. Ha nem lehet vele bírni, akkor még erősebben kell imádkozni, és a szenvedést még elszántabban fölajánlani, de bele ne nyugodjam, hogy valakitől vagy valamitől elforduljak, amit az Isten adott nekem mint állapotot, és meg ne tegyek érte mindent, amit tudok, elsősorban szeretettel. Aki nem győzi szeretettel, az nem győzi „kereszténységgel”. Igaz, a szeretethez két ember kell, de ha semmit sem kapok a másiktól, akkor mindent nekem kell adni, mindkettőnk helyett nekem kell szeretnem, mert én keresztény vagyok. Ha nem teszem ezt, akkor hiába járok templomba, rosszul vizsgáztam a kereszténységből, mert megtagadtam Isten kegyelmét.

Nem maga a szenvedés az, ami érdem, ami üdvözít, hanem az a mód, ahogyan szenvedünk. Eszembe jut egy hozzám nagyon közelálló kedves rokonom. Sok éve, hogy meghalt. Egész életén át szenvedett egy nagy lelki szenvedés súlya alatt: házasságon kívül született gyermek volt és titkolóznia kellett az emberek előtt. Még nagyobb szenvedése volt, hogy anyját nem szólíthatta anyjának; csak anyja halálos ágyán hallotta először tőle mások előtt, hogy: leányom. Ezt a terhet cipelte magával egész életén át. Az individuál-pszichológia kimutatta, hogy az ilyen eltitkolt vagy titkolnivalónak érzett pontok a lélekben, mennyire meg tudják mérgezni valakinek egész életét. Torzzá, torzóvá tesz, félénkké, gyávává tesz, kisebbségi érzetet ad. És ez a leány egész életén keresztül maga volt a derű, maga volt a kedvesség, maga volt a gyengédség, szolgálatkészség. Ugyanez a beteges kisebbségi érzés, amely másokat letör, benne nem emberségének kisebbítésére, hanem annak megnövelésére, a szentségig való fölemelésére volt jó.

„Intellektuális apostolság”

Verkade életművében megfigyelhettük azt, amit pozitív kereszténységnek lehetett nevezni. E. Leseur szintén pozitív valaki. Íme egy pár sor a naplóból; gyónás utáni elhatározás: „Belsőleg teljesebb összeszedettséget, Urunkkal való intimebb egységet akarok gyakorolni; külsőleg jobban oda akarom adni magamat, ťtékozolni magamatŤ, szeretetreméltóbb, mosolygósabb lenni… Enyém a munka, melyről más nem tud. Övé megvalósítása a jónak, amit óhajtok, szellemi műnek, amely felé szegény munkáim tartanak. A munkás munkáját hozza, az Úr rendelkezik vele tetszése szerint; nekem legyen elég tudni, hogy ez a munka sohasem lesz improduktív. Munkára hát, vidáman!” ő, aki többet van betegágyban, mint fönt, munkára akar indulni, vidáman. Mi lesz az a munka? Láttuk, hogy célkitűzése: imádkozni, szenvedni, engesztelni másokért. Nem fontos, hogy meglátja-e az eredményt; nem tudhatjuk, hogy az Isten kinek a javára számítja be azt: ez a szentek közösségének értelme, annak a vigasztaló fölséges hittitoknak, hogy egymáson segíthetünk. Cselekszi azt, amit sajátos kifejezéssel így nevezett: intellektuális apostolság. Neki, aki annyira intellektuális lény volt, annyira olvasott és olyan nagy képzettségű, nagy nyelvtudású (megtanult latinul, megtanult oroszul), nagyszerűen illett ez. Ennek az intellektuális apostolkodásnak óriási horizontja lebeg előtte a szentek egyességének gondolatában.

„Nagyon is megértettem, hogy bármilyen kicsiny is erőlködésem arra, hogy valamivel több igazságosság és gyöngédség legyen körülöttem, mégis megteszem, mert érzem, hogy örökkévaló dolgokért dolgozom, mert tudom, hogy semmi sem vész el, sem a lelkek birodalmában, sem a tudományban; és hogy egyszerűen csak ha lelkemet felemelem és feladataimat teljesítem, képes vagyok – egy szép mondás szerint – ťaz emberiség nívóját emelniŤ.” Lehet ennél nagyszerűbb távlat? „Egyetlen lélek képes arra, hogy önmaga körül megváltoztassa az egész erkölcsi atmoszférát, pusztán kisugárzása által.” „Ha megtettük a magunkét, Isten megteszi, ami még hátra van. Mi imádkozunk, szenvedünk és dolgozunk imáink és cselekedeteink következményeinek ismerete nélkül. Isten beállítja azokat felséges terveinek szolgálatába. Fokról-fokra hatni fognak, siettetik Isten országának eljövetelét. Más lelkek által, s azon cselekedetek és vágyak által, amelyek általuk születnek, visszahatnak az idők teljéig.”

Nagyszerű gondolat ez! Mikor imádkozom, fölajánlom magamat vagy szenvedésemet Istennek, akkor elindítok valamit, aminek meglesz a következménye, ha nem is látom. Isten beállítja végtelen terveibe; lehet, hogy egy másik világrészben, egy másik században – Isten előtt nincs idő –, de valakire, valamiben biztosan hat. „Sohasem lehet improduktív.” Óriási égboltja ez a szenvedésnek és imának – nagyobbat képzelni sem lehet.

Hisz abban, hogy meg kell ragadni a jócselekedet lehetőségét ott, ahol lehet. Mások helyett is. Megindító hallani: kik azok, akikért E. Leseur élni és szenvedni akar: „Szeretni azok helyett, akik gyűlölnek; szenvedni azok helyett, akik örvendeznek, adni magát azok helyett, akik elzárkóznak magukba.” „Megkülönböztetett szeretettel akarom szeretni, akiket születésük, vallásuk, vagy eszméik eltávolítanak tőlem. (A „kedves hitetleneket”, mint sokszor mondja; ezt komolyan kell érteni, nem csúfolódásból!) Ezeket kell leginkább megértenem, s azokat, akiknek szükségük van rá, hogy adjak nekik egy keveset abból, amit Isten nekem adott.” „Odamenni mindig a kicsinyekhez, azokhoz, akik szenvednek, és akik számára az élet nehéz, de (mély tekintet az emberi lélekbe!) meg nem vetni azokat sem, akik szerencsések és önzően élveznek. Lehetséges, hogy másoknál jobban szükségletük volna, hogy szeressük őket, egy kis szeretet talán megmutatná nekik az Istent.”

Az Isten felel imánkra, szenvedésünkre, de ő tudja, hol és mikor. „Hiszek az ima hatalmában, melyet szüntelenül végzek ezekért a kedves lelkekért. Hiszek benne, mert Isten van és mert ő Atya. Hiszek benne, mert hiszek abban a titokzatos isteni törvényben, amit a szentek egyességének nevezünk. Tudom, hogy egyetlenegy kiáltás, egyetlen vágy, egyetlen szólítás sem vész el, ha lelkünk mélyéből jön, hanem Isten felé száll és általa azokhoz, akik arra indítottak bennünket. Tudom, hogy Isten maga tölti be az emberi lélek átváltozásának intim munkáját. Mi csak annyit tehetünk, hogy megmutatjuk neki azokat, akiket szeretünk: Uram, tedd, hogy éljenek!”

És ha most kérdezem: miben áll hát ez az intellektuális apostolság, hamarosan ráeszmélünk, mennyire bibliai ízű ez! Szinte azt ismétli, tetteiben pedig megvalósítja, amit az apostol a keresztény asszonytól kíván. Szent Péter levelében olvassuk: „Asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek. Akkor majd azokat, akik nem hisznek az igének, az asszonyok élete beszéd nélkül is megnyeri, amikor istenfélő, tiszta életeteket figyelik. Ékességetek ne legyen külsőséges: Isten előtt a rejtett belső ember értékes a maga zavartalan szelídségében és lelki nyugalmában” (1Pét 3,1-4). Ha valaki magas fokon teljesítette ezt a követelést, az Erzsébet volt. Beszéd nélkül is megnyerte férjét. ő volt a rejtett lelki ember”, a maga zavartalan szelídségében és lelki békéjében.

Miben állt ez az apostolkodás? Kedves lénye, társalgása, látogatásai, szelídsége, tapintatossága, kiegyensúlyozottsága. Férje írta életrajzában olvassuk: „Az apostolkodást mérséklettel végezte, gyakran inkább hallgatással, mint szóval. Tudta, hogy semmi sem szerez több ellenkezést, nem távolít el jobban, nem csökkenti a buzgóságot jobban, mint az elhamarkodás és az ügyetlenség, mégha jószándékból történnek is… Nincs asszony, aki férjének kevesebbet alkalmatlankodott volna, aki kevésbé erőszakolta volna nála, hogy úgy gondolkodjék, mint ő; holott ez volt legállandóbb, legforróbb vágya. Megelégedett azzal, hogy kimutatta örömét, ha részt vett némely olvasmányában, ha megkönnyítette vallásos kötelességeinek teljesítését, és Isten kegyelmébe ajánlotta, amelyet igyekezett számára kiérdemelni.”

Teljesen földi, természetes emberi gondolkodás, teljesen természetfölötti, emberfölötti, isteni gondolkodás. Teljes realizmussal fog hozzá a jócselekvéshez. Nem néz távoli tengerekre vagy hegyek messzeségeibe; ott akar jót tenni; ahová az Isten állította. „Olykor a cselekvés vágya elhanyagoltatja velünk a cselekvést. Valami nagyszerű alkalmat keresünk az önátadásra, és elfeledkezünk arról az alázatos testvérről, aki mellettünk van és várja az erősítő szót, a megmentő gesztust. Ne nézzük a távoli utat, kövessük a keskeny ösvényt. Ne nézzünk nagyon messzire, se nagyon magasra, hanem magunk elé, magunk mellé. A jó, amit tennünk kell, talán itt van.”

Ez a legnagyszerűbb, leginkább nekünk való apostolkodás. Vegyünk példát tőle. Ez az apostolkodás sem nem propaganda, sem nem vitatkozás, sem tudatosan kiélezett megnyerni akarás, nem kell érte missziókba menni hittérítőnek; egy a lényege: Jézus szeretetét sugározni. Mit tettek az apostolok? Megismerték Jézust, megszerették, és megismertették és megszerettették másokkal is. Megismertem Jézust; ha igazán megismertem, szeretem; ha igazán szeretem, igyekszem másokkal is megszerettetni. A kegyelem egy szép mondás szerint sugárzás útján terjed. A kétféle szeretet, Istené és a felebaráté egyesül a Krisztus-szeretetben. Az Úr Jézus azt mondja: gyümölcseikről ismerjük meg az embereket. Minket is gyümölcseinkről ismernek meg. Ezt úgy is lehetne mondani: a mi gyümölcseinkről ismerik meg az Úr Jézust. A mi életünkben kell az embereknek meglátni Jézust. Nem a szó számít: a tett számít, a cselekedet. A legfőbb Krisztus-propaganda: jónak lenni, szeretetreméltónak lenni, kedvesnek lenni, kötelességet teljesíteni, hordani magamban és sugározni az Úr Jézus képét.

Találtam nála egy mondatot, amely hetekre anyagot adhat az embernek az elmélkedésre; talán legszebb mondata:

„Gondolkozni szép, imádkozni jobb, szeretni minden.”

Befejezésül, hogy konkrétan állítsuk magunk elé Erzsébet alakját, olvassuk el egy rövid imádságát, amelyet az operáció előtti napon írt bele naplójába. Ebben a szürke kis imában, ebben az egyszerű imában, amely mindnyájunknak az ajkára ráillenék, benne van egész lelke. Az első mondat, és az utolsó, amit mond, önmagáról szól: legyen meg rajta Isten akarata; a többi mind másokért, akikért élt és szenvedett: „Legyen meg Isten akarata. Uram, légy áldva mindenért és add nekem bocsánatodat és kegyelmedet. Áldd meg szeretteimet, mind; adj lelküknek megtérést és szentséget. Unokaöcséim és unokahúgom legyenek keresztények és apostolok. Add kegyelmedet azoknak a lelkeknek, akik nekem kedvesek, adj minden léleknek világosságot és természetfeletti életet. Áldd meg és vezesd egyházadat és szenteld meg papjait, köztük lelkiatyámat. És végy engem magadhoz egészen, életben és halálban, mindörökké. Úgy legyen.”

III. Takashi Nagai

Vigilia 1960, 529-539 = KV, II, 189-205 = SZP, 154-175.

Takashi Nagai, a keresztségben Nagai Pál, 1908-ban született Urakamiban, a japánok szentföldjén. Apja orvos, anyja apjának asszisztense. Öt testvért neveltek föl. A klasszikus japán nevelést kapták, a legjobb nevelést, de vallási nevelést nem kaptak. A japán sinto vallás teljesen idegen tőlük, a kereszténységet egyáltalán nem ismerték. Így nem mondhatjuk, hogy elvesztette hitét, mert megtérése előtt sohasem volt hite. Belorvosnak készül, de egy betegség kitéríti ebből az útjából: középfülgyulladás támadta meg, amelynek következményeképpen jobb fülének hallását majdnem teljesen elvesztette, úgyhogy nem tudta a sztetoszkópot hallgatni. Kénytelen volt abbahagyni pályáját. Gyorsan elhatározza magát – ez a gyors elhatározás jellemző rá – radiológussá lesz; ott kevésbé van szüksége hallásra. Megtérése egészen lassan, a külső világnak észrevétlenül, apró lépésekben történik, olyan simán, olyan egyszerűen, mint a modern megtérők nagy részénél. Az első mozzanat – ki gondolná! – édesanyja halála. Egy órával elkésve, már csak halottas ágyához érkezett, a drága halott nyitott szemébe nézett és mélyen megrendült. Úgy érezte, hagy őt nézi, őt keresi, őt hívja: lehetetlen, hogy ez az anya ne éljen, ne létezzék! És kezébe veszi Pascal Gondolatait. Ez a könyv megtérésének második mozzanata. Olvassa és így okoskodik: Ha ez a nagy ember, ez a roppant tudományos felkészültségű természettudós ezeket a dolgokat mind igaznak tartja és hiszi, lehetetlen, hogy ne legyen bennük valami! És kezdi tanulmányozni a katolicizmust.

Megtérésének harmadik mozzanata egy lakásváltozással függ össze. A Moriyama házaspár lakásába költözik, akikkel igen jó barátságba kerül. A család ahhoz a 400 esztendős japán katolicizmushoz tartozott, amelyet még Xavéri Szent Ferenc alapított és amely 400 éven keresztül – vallásszabadság nélkül és súlyos, újra meg újra kiújuló üldözések közepette – fenntartotta magát. Megerősíti hozzájuk való viszonyát, amikor súlyos betegségében Moriyama anya úgy ápolja, mint saját fiát.

A következő mozzanat a mandzsuriai háború idejére esik 1933-ban, amelyet végigszolgál. A fronton kap egy csomagot Midoritól, a Moriyama-család lányától, abban egyéb dolgok mellett egy kis katekizmust talál. Olvassa a harctéren a katekizmust, visszaemlékszik a Moriyama-családnál szerzett tapasztalataira, s amikor hazatér, kéri, hogy megkeresztelkedhessék. Kevéssel utána feleségül veszi Midorit; ebből a házasságból egy fiú és egy lány születik. Otthon dolgozik, mint a nagaszaki orvosi egyetem röntgenintézetének professzora.

Nagai rövid életét három háború árnyéka födi be. A második a kínai–japán háború, amely 1937-ben tört ki. Mint ezredorvos vonul be, de két év múlva visszaküldik, olyan nagy szükség van rá a kórházban. Az orvosi személyzet legnagyobb részét behívták katonának, úgyhogy akárhányszor az egész röntgenintézetben egyetlen asszisztenssel kénytelen dolgozni. Fotólemezek nincsenek, nagy a szegénység, úgyhogy csak átvilágítani tudnak, fényképezni nem. Ez annyit jelent, hogy állandóan benne él a röntgensugárzás veszedelmes körében. Hozzájárul a háború végén és után elharapódzó nagy nyomorúság, rossz táplálkozás, tuberkulózis; seregestül jönnek hozzá beteg munkások, főleg beteg gyermekek, akikkel foglalkoznia kell. Kénytelen túlerőltetni magát; háromfelé dolgozik: az egyetemen, a kórházban, a légoltalomnál – akárhányszor már csak két bambuszboton támolyogva tud járni. Érzi, hogy valami baj van a szervezetében, megvizsgáltatja magát, maga is ellenőrzi a vizsgálatot; kiderül, hogy a röntgensugárzás a lépét támadta meg. Kollégájával megállapodnak, hogy körülbelül három éve van még hátra. A három évet az Isten hat évre nyújtotta ki, de ő a hároméves jövő tudatában él és dolgozik tovább.

Innen kezdve élete szorosan kapcsolódik a szörnyű eseményhez: a Japán elleni atomtámadáshoz. 1945. augusztus 9-én délelőtt 11 óra tájban vakító villám robbant Urakami völgye, Nagaszaki északi elővárosa fölött, ahol a kórház és az egyetem van. És itt a japán katolicizmus székesegyháza. Ez volt a második atombomba. 9000 fokos hőség támad, mp-ként 2 km-es rettenetes szélvésszel. Ez a támadás elsodorja az egész ott élő világot; egy perc alatt 30.000 halott, 100.000 sebesült; a 10.000 katolikus közül 8500 pusztult el. Elpusztul a székesegyház, elpusztul az egyetem, nem rögtön az első támadásnál, minthogy kb. 400 m-rel félre esett a robbanási centrumtól, úgyhogy úgy látszott, mintha megmenekült volna; de a második támadásnál támadt pusztító tűzvész megtámadja azt is, ki kell üríteni az egész kórházat, mindent, élőlény nem maradhat ott. Nagai éppen röntgenfelvételeket rendezett laboratóriumában; napi munkáját folytatta, amikor a szerencsétlenség bekövetkezett. A romok maguk alá temették, üvegszilánkok borítják el egész baloldalát, metszik át homlokát, halántéka, arca vérzik; nagy nehezen mégis kikászolódik a romok alól, és látja maga körül a szörnyű pusztulást. „Itt vagyok, jövök, türelem!” kiáltja, mert körös körül hallja a jajgatást, a romok alatt heverő összezúzott, haldokló sebesültek kiáltásait. Hamarosan összeszedi azt a néhány embert, aki a személyzetből a kórház körül megmaradt, és megszervezi az elsősegélynyújtást. Csak úgy tud dolgozni, hogy jobb tenyerét rászorítja vérző halántékára (mert kötözőszerekről szó sincsen, minden elpusztult); egy kézzel cipeli a testeket, kettőt is egyszerre. Ki kell üríteni a kórházat. Minden tudományos munkájának eredménye megsemmisült. Fölvételei, levelei, cikkei, a gépek, eszközök, amelyekre szert tett – hiszen mindent elkövetett, hogy legalább szépen és tiszteletreméltóan hagyja maga után helyét –, mind elpusztultak. Úgy érzi, hogy halántékának vérzése – a halántékerek szűk volta miatt három órát enged a munkára, addig talán bírja, körülbelül annyi kell az elsősegélynyújtásra. Ezt még végbe is viszi, még meg tudja tenni a kórházigazgatónak a jelentést, hogy az összes betegeket kihozták – még húsz lépést tesz és összerogy. Másnap újra nekifog a munkának. Három nap és három éjjel dolgozik, a negyedik nap jut hozzá, hogy haza is nézhessen. Haza – oda, ahol a háza volt valamikor. Semmi sem maradt a házból, csak romok és hamu. Amint ott a hamuban kapirgál, megtalálja feleségének még meleg csontjait. Gyermekei hála Istennek nagyanyjuknál voltak egy közeli faluban, azok megmenekültek. A hamu között néhány rózsafüzér-gyöngyszem és az összekötő lánc egy darabkája. Felesége csontjait a mellére szorítja és az egész éjszakát egy védőárokban tölti ezekkel, imádkozva és felesége emlékének áldozva. Másnap eltemeti és indul a további munkára. Megint három napig tud dolgozni. A negyedik nap már hordágyon kell hazavinni rögtönzött fekvőhelyére, mert az atomsugárzás hatása alatt egyre romlik a betegsége. Egész teste megdagad, arca is, 40 fokos láza van; az utolsó kenetet kéri, meg is kapja. Leszámolt az életével ő is, környezete is. Másnapra csodálatosan jobban van. Egy hét múlva fölkel.

És most megkezdi az újjáépítés munkáját. A köztudat szerint ott, ahol atomsugárzás van, hetven évig nincs élet. Ő nem törődik evvel, hazamegy Urakamiba, és behurcolkodik háza helyén saját kezűleg épített zugolyába. Ő akar lenni az első, aki ott van és elkezdi az újjáépítést. Pléhdarabokból, falomladékokból, kövekből csinált magának egy kis kunyhófélét, itt lakott és innen indult munkájára. Három hét múlva megvolt az az elégtétele, hogy hangyákat, patkányokat, csigát fedez föl: vagyis élőlényeket, amelyeknek ottléte mutatja, hogy az élet megmaradhat azon a területen.

Az egyetemet három különböző helyen hozták fedél alá, neki mindhárom helyre el kellett járni előadásait megtartani. Hiába könyörögtek neki, hogy kímélje magát, vegyen az egyik egyetemi épületben lakást. Urakamiban akar maradni, nem tágít onnan, példát akar adni. Minden reggel vonaton megy munkájába, amelynek a rázása iszonyú fájdalmat okoz neki. Egy újabb kutatásnál a romokban megtalálja a családi feszület bronz korpuszát. Amint a kertjébe is bepillant, a kertnek egy zugában a pusztulás nyomai közt talál valamit: egy kis folyondár-ágacskát, és rajta egy szál virágot. Sírva borul térdre és hálát ad Istennek; íme az Úr jóságának első ajándéka ebben a rettenetes helyzetben!

1947-ben végképpen erőt vesz rajta betegsége. Ágynak esik, ahonnan föl sem kel többé. Az atombetegség leütötte lábáról. Most egy pillanatig úgy áll az életben, mint akinek semmi jövedelme és semmi lehetősége a munkára, mert nem tud mozdulni az ágyból. A rá jellemző gyorsasággal számot vet magával: mi az, ami jót még tehet, amivel családjának életfenntartást szerezhet? Az egyetlen, amit mozgatni tud, a karja; egyet tehet: írhat. A hátralévő négy évben 15 kötet könyvet ír – ő, aki addig sohasem volt író. Ír, nagyobbrészt éjjel, hanyatt fekve az ágyban, egy kis gyerek-rajztáblára kifeszített papíron. Könyvei közül az elsőt, a Kedves gyermekeim címűt gyermekeinek és a gyermekeknek írta; egy másik, Rózsafüzér címmel, megtérésének történetét mondja el; de a legnevezetesebb a Nagaszaki harangok, alcíme: Az atombomba története. Ebben elmondja, a tudós szabatosságával és pontosságával, és egy realista írónak is becsületére váló részletességgel az eseményeket tárgyilagosan, semmit hozzá nem téve. Kettős célt tűzött maga elé evvel a könyvvel. Az egyik, hogy legyen egy megbízható, teljesen tudományos leírása a tényeknek. A másik, hogy megmutatván ezt a szörnyűséget, fölemelje szavát a háború ellen és a béke mellett. Óriási sikere volt. Tízmillió példányban jelent meg szerte a világon, filmre vették, színpadra került.

Utolsó éveiben egymásután érik a kitüntetések, többek közt a császár is meglátogatja; a pápa nunciusát küldi, arcképével és egy rózsafüzérrel. És özönlenek hozzá messze földről az emberek, akik látni akarják, beszélgetni akarnak vele. Özönlenek hozzá a gyerekek, ő pedig fekszik ágyán, és fogadja őket, mindenkit fogad és mindenkihez kedves. Közben pedig folytatja az írást. Hogyan? „Amikor egy órakor reggel felébredtem, lejjebb esett a láz. A termoszból ittam egy kis kávét, és akkor tudtam írni hét óráig. Jól haladtam munkámban” – írja a Nagaszaki harangokban. Tehát 1 órától 7 óráig dolgozott. Nemsokára már csak éjjel tudott dolgozni, mert nagyon korán jelentkeztek az első látogatók.

1951 áprilisában, 43 éves korában hal meg.

Hivatás

Keresem Nagai Istenhez vezető útját. Keresem azt a központi nagy gondolatot, amelyből egész emberi és vallási fejlődése kiindult. Azt hiszem, egy kis mondatban találom meg: „Hivatás-lelkiismeretem arra ösztönzött, hogy ne hagyjam abba a betegek kezelését és további megfigyelések gyűjtését, hogy a szimptómák valódi jelentőségét felismerjük és így hatásos terápiát találjunk” – írja a Nagaszaki harangokban. Orvos, tehát orvosi nyelven mondja el, miért cselekszik, de kimondja a nagy szót, a nagy központi gondolatot: hivatás-lelkiismeret. A hivatás iránti szeretet, a hivatásban való szabatosság, a hivatásban való hősiesség önfeláldozás, élet-halál beleadása abba, amit élete értelmének, tud. Ha van hőse a világon a hivatás-lelkiismeretnek, akkor Nagai doktor az. A Nagaszaki harangokban szinte magunk előtt látjuk az élő hivatást:

Szeptember 20-a körül kritikussá vált az állapotom és feladtam minden reményt a gyógyulásra. Én is az atombetegség áldozatává lettem. Egy hétig magas lázzal feküdtem. Ebben az állapotban egy beteghez kértek, aki egy távoli hegyi faluban lakott. Tudtam, hogy ez halálomat siettetheti, mégis helyesnek látszott nekem a saját életemet egy idegenért veszélyeztetni. Így hát mentem. Igaz, hogy útközben a lábaim több ízben meg akarták tagadni a szolgálatot.

Egy másik helyen:

Az én kezemben volt, hogy segítsek rajtuk, tehát mennem kellett. Felkészültem, s a többiek követtek. Bátorságunk visszatért, és az elhatározás, hogy munkánkat folytatjuk, erőt és örömet adott nekünk. Már nem a háború névtelen törvénye alatt álltunk (ez már a fegyverszünet kezdete után történt): szabad elhatározásból dolgoztunk, mert éreztük, hogy kötelességünk segíteni felebarátunkon. Testileg ugyan kimerültek voltunk, és sebeink fájdalma minden lépésnél megrázott, de moraliter erősek és egészségesek voltunk.

Ilyen hivatás-lelkiismeretből fakadt Urakamihoz való ragaszkodása is. Úgy érezte, hogy feladata van ott: kötelessége példát mutatni. Betegsége, a rettenetes betegség nem akadályozza meg, hogy végezze hivatását és tudományos munkáját; saját baja nem akadályozza meg, hogy más betegeket ápoljon. Egy áll előtte: a tudományos kutatás, az orvosi hivatás. „A gond, a félelem és a leveretésünk felett érzett keserű bánat közepette szívünkből újra kitör a forró vágy: kutatni az igazságot. Az elpusztított város romjai között új tartalom töltött el bennünket.” Kutatni kell az igazságot, és a megtalált igazsággal segíteni embertársain. Munkatársairól is írja: olyan fából voltak faragva (úgy nevelte őket), hogy amikor kellenek, előkerülnek; tudta: aki köztük életben van, az biztosan előkerül segíteni a romok alól. Íme a hivatás-etosz, a hivatás-erkölcs, mint az Istenhez vezető út.

Amikor magunkra vetjük tekintetünket, nem szabad csak úgy általánosságban beszélni erről a dologról. Kinek-kinek a maga hivatásával kell szembenéznie. Mindenkinek saját hivatása van. Előttünk áll két hivatás. Egyik Elisabeth Leseur-é, aki a nőies nő megtestesülése, aki a családból jut az emberekhez. Akinek passzivitása is akció, akinek hallgatása is beszéd – a tipikus, a nemes, az örök nőiség. Nagaiban a férfihivatással állunk szemben. A legférfiasabb férfiak egyike, férfi módra áll szemben a valósággal. Előtte első a feladat; minden háttérbe szorul amellett: kutatni az igazat, segíteni a betegeken. Kezébe veszi a sors intézését, a saját sorsáét és a rábízottakét; akarja átalakítani a világot, nem nyugszik bele abba az állapotba, amelybe belekényszerül. Feladata, hivatása és munkatársai állnak hozzá legközelebb. Tragikus szimbóluma ennek, hogy felesége nem tud mellette állni a nehéz napokban, mert már nem él. Szimbolikus jelenet, amikor a védőárokban virraszt, mellére szorítva felesége meleg csontjait, reggel eltemeti és éli a maga hivatás-életét. Tiszta típusok nincsenek. De Elisabeth Leseur és Nagai szinte tiszta példányai a két hivatásnak.

Ha kétféle hivatás van, férfi és női, akkor mindenki számára fontos, hogy tisztában legyen azzal: mit jelent ez az ő számára. Türelemmel kell lenni a nőnek a férfi iránt, az ő hivatása miatt. Nem szabad bánkódnia azon, ha egyszer-másszor előbbre teszi a munkáját, mint őt, mint a családot; ennek lehetősége adva van a férfi hivatásában. És nem szabad türelmetlennek lennie a férfinak sem a nőhöz, nem szabad kisebbnek tartania annak hivatását. Elismeréssel kell lennie iránta, ha kis körét jól betölti – és ha nem nagyon jól, akkor is; sajnálatával, megértésével, részvétével álljon mellette, ha úgy hozza az élet, hogy a nőnek nem neki való hivatásban kell foglalkoznia, amelytől természetszerűen fáradt vagy ideges.

Mert a hivatásban benne kell élni, nemcsak gyakorlatilag, de szívünkkel is. Szeretni kell a hivatást. Könnyű szeretni előkelőnek látszó hivatásokat, olyanokat, mint amilyen az orvosé, papé, tanáré. De számos olyan hivatás van, amely nehéz, amely piszkos munkát kíván, amelyet nagyon nehéz megszeretni. És mégis szeretni kell, mert az is Istentől való. A megszeretésnek két útja van. Az egyik az, hogy megpróbálom nem a részletet látni, hanem az egészet, és a részleteknek abban elfoglalt helyét; akkor megértem, hogy milyen nagy dolog az is, ami kicsinek, jelentéktelennek látszik; minden munka nagy és szép, ha az egészbe beleillesztve nézem, az egészért dolgozom. A másik út: beoltani hivatásunkat az Evangéliummal. „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek” – hivatásomban egynek vagy többnek szolgálok, és talán nemcsak a legkisebbek közül. Aki főz, úgy kell főznie, mintha Krisztusnak főzne. Aki gép mellett áll, úgy kell ott állnia és úgy kell dolgoznia, mintha Istennek teremtő munkájában dolgoznék. És akinek nincs hivatása? Aki pl. kiöregedett hivatásos munkájából, vagy nem maradt senkije és semmije, és úgy érzi, hogy nincs miért élnie? Az ilyen keresse meg helyét és találja meg mondanivalóját és hivatását, mert várja az Isten rendelte hivatás őt is. És ha nem látszik világosan Isten kezéből való hivatás, akkor fogjon hozzá és menjen és keressen magának hivatást. Milyen szerencsétlen ember, aki nem tudja megteremteni magának hivatását! Ha férfi vagyok, akkor mint férfinak kell megtalálnom a munkámat, ha nő vagyok, mint nőnek; de másokért cselekedni, másoknak jót adni, lehet férfinak is, nőnek is. Azt kérdezed: miért élsz a világon? Próbáltál-e már valakinek vagy valakiknek jó lenni? Ha még nem próbáltál, a magad bűne miatt nincsen helyed a világon. Emlékszünk Elisabeth Leseur csodálatos mondatára: a szenvedést örömmé kell átváltoztatni mások számára. „Fátyollal borítjuk le a szenvedést és nem engedünk rajta át mást, mint ami gyengédség vagy vigasztalás.” Ha fájdalmam van, ha szenvedésem van, ha hivatás-hiányom van, erre is fátylat kell borítani, és csak azt engedni át rajta, ami gyengédség, ami vigasztalás, ami másoknak öröm lehet, és meg fogom találni a hivatásomat. A keresztény ember számára nagyobb hivatás, szentebb és szebb hivatás nincs, mint szeretni mást. Adni valakinek, legalább egy embernek. Egy párbeszédet iktatok ide:

Azt mondja bosszúsan
(És egyszer sír hozzá, és másszor ásít):
„Én nem tudom, mért élek a világon!
Egyedül vagyok. Megvan mindenem,
Okos vagyok, egészséges vagyok,
Nem izgat semmi és nem érdekel
Semmi, de semmi, minden oly unalmas!…
Buta komédia! Előbb-utóbb,
De meg kell unni, s pontot tenni rá!”

„Felebarát, keress egy célt magadnak,
Egy eszmét, egy ügyet, egy ideált,
Aminek élj, és feláldozd magad.
Csak attól lesz az élet érdemes,
Ha odaadjuk.
Ha odaadtad, akkor megtalálod.”

„Mit erőlködjem? Hol van olyan eszme,
Amely megérné, hogy egy napra is
Föláldozzam a kényelmemet érte?”

„Szeress valakit! Egy lelket keress,
Akihez jó légy! Oszd ketté magad,
Csak aki ád, csak az kap igazán!”

„Kit szeressek? Engem se szeret senki!
Ej, mégis, más bolondja nem leszek!”

„Gondolj Istenre! Krisztus! Másvilág!”…

Aki úgy felel ezekre az evangéliumi hangokra, hogy a kényelmét nem akarja föláldozni, aki úgy felel, hogy ő „nem lesz bolondja” annak, akit szeretne, azon betelt az átok. Azon nem lehet segíteni. Nem arról van szó, hogy téged szeressenek, arról van szó, hogy te szeress; hogy szeretnek-e, azt bízd az Istenre. Elhelyezkedésed a létben azon fordul: minek vagy kinek tudod odaadni az életedet. Ha nem adod, nem lehet rajtad segíteni.

Realizmus

Nagai, a nagy orvos hivatásának teljesítésében bámulatos realizmusról tesz tanúságot. Szinte a keménységig menő realizmusról. Mindig feltalálja magát. Mikor megkezdi elsősegély-munkáját, szétnéz és így gondolkozik:

Ha elmerülök a részletekben és nem tartom szemem előtt az egészet, mindnyájan a lángok martaléka leszünk… Egy elhatározás keletkezett bennem. De még rámeredtem a hallgatag csoportra, amely utasításokat várt tőlem. Magamnak pedig azt mondtam: „Maradj nyugton, ez csak egy krízis. De határozd el magad, mert különben minden a lángok martaléka lesz.” Amikor gondolataim idáig eljutottak, nem tudtam megakadályozni: egy kis mosoly lopakodott az arcomra. Ez olyan váratlan volt ebben a kritikus pillanatban, hogy mindenkit a nevetés fogott el. (Ismerjük ezt a nevetést, a vésőkig feszült idegeknek görcsös kitörését.) Néhány pillanatig szabad folyást engedtem ennek. Ugyan nézzetek csak magatokra! Ilyen állapotban nem lehet csatába menni. Fel! Gyülekezés odakinn a főbejárat előtt! És ne feledkezzetek meg a reggeliről! Üres gyomorral nem jó harcolni!

Íme a realizmus, a férfiúé és orvosé! Feltalálja magát és rögtön szervezéshez fog. A mosolyra is van figyelme, a reggelire gondolni is van figyelme. Számot vet erőivel:

Tízezernyi sebesültet kellett ellátnunk, és nem volt hozzá másunk, mint a puszta kezünk. Életeket kellett volna megmentenünk, és nem volt hozzá másunk, mint a tapasztalatunk, szeretetünk, karunk és kezünk. Nehéz volt a szívem, amikor a lépcsőkön felmentem és áttekintést szereztem. Bármennyire csüggedt voltam is, mégis maradt még vagy húsz emberem (orvosok, diákok; nővérek), akikkel segítő munkát kezdhettem.

Voltaképpen háromszor kezdi újra az életet ebben a néhány esztendőben: Először, amikor a tűzvészből kimenti a menthetőket és elindul velük, segíteni. Másodszor, amikor a japán vereség híre megérkezik és teljesen fölbomlik minden, amiért eddig élt. Föltalálja magát és újra elkezdi a mentést. Harmadszor, amikor ágynak dől és többé föl nem kel. De a sors nem tudja földhöz verni: fölemelkedik, reálisan, lelkiismeretesen, új feladatot lát maga előtt, és cselekszik.

Mit jelent a realizmus a hivatásban? Azt jelenti, hogy az ember nem várja, mi lesz, ha …, nem ábrándozik, nem néz csalfa távolokba, nem várja, hogy majd így lesz vagy úgy lesz, hanem megfogja azt, ami van. Megtalálja az adott viszonyok közt magát és feladatát. De persze ebben több van, mint az adott viszonyokhoz való alkalmazkodás. Ebben nemcsak realizmus van és hivatás-etosz, hanem egy talán meg sem fogalmazott elhatározás: elfogadása annak: lehetséges, hogy önfeláldozásra lesz szükség. Az az orvos, aki este lefekszik, nem tudja, hányszor fogják fölkelteni éjszaka, vagy milyen ragályos beteghez fogják hívni. De benne van a tudatában: ha hívják, menni fog. Az a hajóskapitány, aki a napokban hatemeletes hullámokkal harcolt a francia óceánon, mikor elindult, még nem tudta, milyen sors vár rá. De benne volt tudatában: ez is lehetséges; ha úgy lesz, ezt is vállalni kell, és cselekedni kell. Elfogadni előre azt, amit az Isten küldeni fog.

Realizmus persze a vallási életben is szükséges. Amikor vallásos életet mondok, akkor nem a nagy határesetekre gondolok. Nem szükséges a nagy szenteket, hősöket úgy állítani magunk elé példának, mintha nekünk is mindenben úgy kellene cselekedni, mint ezek a hősök. Nem mindenestül úgy, de lényegében úgy. Nagyszerű dolog a teológia, de annak beható ismerete nem szükséges ahhoz, hogy vallásos legyek. Nagyszerű dolog a papi hivatás, de nem szükséges mindenkinek papnak lenni. Nagyszerű dolog a misztika, de nem föltétlenül szükséges az üdvösségre. Mire van szükség? Emlékezzünk vissza Izajás szavaira, akinek ajkán az Isten hirdeti azokat a pilléreket, amelyeken a vallásos életnek valójában épülnie kell. Nem kíván áldozatokat, hanem „tisztuljatok meg – mondja –, tanuljatok jót tenni, aztán gyertek imádkozni hozzám”. Három nagyon egyszerű szó. Tisztulás: vagyis gyónás és javulás; jótett: vagyis irgalmas szeretet, és imádság: vagyis belekapcsolódás az Istenbe. Ez a három reális oszlopa a vallásos életnek.

Realistának kell lenni önmagammal szemben is. A magammal szemben való realizmus két szóba foglalható: alázatosság – aszkézis. Alázatosság, más szóval önismeret. Realista vagyok önmagammal szemben, ha alázatos vagyok. Leszámolok azzal, aki vagyok és ami vagyok, és természetesen azzal is, akinek lennem kellene és nem vagyok. Elismerem a jót is, ami bennem van, de azt a sokkal több rosszat is, amit fel fogok fedezni, ha realista szemmel nézem magamat. A másik ez a rosszul hangzó szó: aszkézis. És itt ne ostorozásokra és ciliciumra gondoljunk, hanem az életnek azokra az egyszerű gyakorlataira, amelyek az embert igénytelenségre és az egész élettel szemben való realizmusra nevelik. Ha nincs bennem aszkézis, nem tudok számolni a bennem levő rossz hajlamokkal. Ha ezeket megfékezzük az egyszerű aszkézis gyakorlataival, akkor úrrá lettünk fölöttük, ha nem, akkor lassanként elharapóznak, elburjánzanak bennünk, utóbb már nem is tudjuk észrevenni őket: megszűnik az önmagunkkal szemben való realizmus lehetősége.

Meleg lélek

Ennek a hivatásosan realista orvosnak egyéniségét úgy képzeli el nyilván a legtöbb ember, hogy valami nagyon kemény, szinte hideg és rideg ember lehetett. Ellenkezőleg: minden lépése nyomán sugárzik belőle a benső melegség, az érzelem, a jóság. Nagai zenél, verseket ír, fest. Amikor dolgozik és egyedül van, a munka mellett dúdol. Mindig mosolyog. Halálos ágyán is mosolyog látogatóira. Az utolsó mondat, amivel életírója búcsúzik tőle: halála után az arcán szelíd, megértő mosoly volt. Ez a mosoly jellemzi. Személyzetéhez csupa nyájasság, kedvesség, kedélyesség. Pompás humora van, amelyet sohasem veszt el, a legnehezebb körülmények közt sem.

A nők általában jobban hajlanak a belső melegségre, az érzelmekre, a nemes érzelmességre, a férfiak kevésbé. Vigyázzunk, férfiak, meg ne mosolyogjuk őket érte! Tiszteljük őket és adjunk hálát az Istennek azért, hogy azt a meleget adta a földre, az életünkbe, amit anyák, hitvesek, nők árasztanak. És ha a nő azt látja, hogy a férfi kevésbé hajlik érzelmességre, értse meg és ne panaszkodjék, hanem melegítse föl a saját érzelmeivel. A férfiak akárhányszor – sokszor nevetségesen és gyáva módon – szégyellik érzelmeiket és a hidegségben látják a férfiideált. Mindenesetre akár férfi, akár nő, merje kimutatni érzelmeit! Ne szégyelljük és ne tartsuk vissza őket; ha visszatartjuk, előbb-utóbb kihül a meleg, elmúlik, és hidegebb lesz körülöttünk a világ, mi pedig kisebb emberek leszünk. Sugározni kell az embernek a meleget, sugározni a jó érzelmeket mindenkire. Ez nem elhatározás és nem cselekvés, hanem jóakarat dolga. Olvassuk csak el ezt a kis verset, amely ezt a vágyat fejezi ki:

Lelkecskék vagyunk.
Minekünk nem jó.
De mi jót akarunk.

Itt nincsen jó tanyánk,
Nyirkos és homályos a házunk.
Hideg van. Fázunk.
Mondjátok, merre van a Láng?

Itt nem jó lenni,
Mi nem vagyunk idevalók.
Haza akarunk menni.

Valaki jöjjön,
Fogja meg tapadós kezünket,
És mondjon egyszerű szavakat,
És vezessen haza bennünket.

Aki meg tudja fogni a tapadós kezeket, tud egyszerű szavakat mondani, aki ebbe beleadja a lelkét, annak már nem is kell hazavezetni a lelkecskét, már otthon is lesz az vele. Úgy várják ezt az emberek, úgy szomjazzák, és úgy megérzik! Elsősorban a gyerekek: ösztönszerűen mennek, vonzódnak ahhoz, akiben ezt a meleget érzik.

Egy nyári élmény: Tiroli kisvasúton utaztunk. A sínek mellett egy padon egy nagyon öreg néni, ráncos képű. Mikor elmegyünk előtte, egyik társam a nyitott ablakon át elkezd integetni a néninek. A néni látja, de nem érti, nem veszi észre, hogy ez neki szól. Az integetés tovább tart. A néni egyszerre csak ráeszmél az értelmére és kézmozdulattal megkérdi: „Nekem szól?” Az útitárs bólint: igen! A néni fölugrik, kitárja a két kezét, az elragadtatott öröm kifejezését alig láttam úgy életemben, mint ennek az arcán. Az emberek akarják a meleget, és meg is érzik.

A négy hősnek, akikről ezek a konferenciák szólnak, mindegyiknek sikerült megszereznem arcképét is. Aki látta őket, rendszerint két mondattal reagált. Az egyik: Micsoda szellemi arc! A másik: Mennyi jóság van ezen az arcon! „Dalol az élet, hogyha ti daloltok” – mondja a vers: a melegét visszasugározza az élet. A dallamnak visszhangja van, a melegségnek visszatérő melegsége. Nem mindenki és nem mindenki egyformán ilyen visszhangzó élet; vannak lelkek, akiket nem lehet fölmelegíteni. Néha diszharmonikusan dalolja vissza az élet dalunkat; de a zenéhez a diszharmónia is hozzátartozik: arra való, hogy felolvadjon a harmóniában. Ez a feloldás a mi feladatunk, ha diszharmóniával találkozunk.

De mit tegyek, ha nem érzem ezt a meleget, ha nincs bennem érzelem valaki iránt? Nem képmutatás-e, ha mégis úgy teszek, ahogyan E. Leseur írja; ha amikor a legfáradtabb, legidegesebb vagyok, akkor akarok legnyájasabb lenni az emberekhez? Nem képmutatás! Aki ezt képmutatásnak gondolja, összetéveszti a szeretet erényét a szeretet érzelmével. Az érzelmeknek nem mindig tudok parancsolni, az erénynek, a cselekedeteknek mindig. A melegség erényét gyakorolni okom is van, képességem is van. Hogy lehetek meleggé, ha nem vagyok az? Hogy lesz meleg a szobában? Ha befűtünk. Be kell gyújtanom a lelkemet. Jó gondolatokkal, jóakarattal, jó cselekvéssel felszítani parazsát. Ahogyan a tüzet aprófával bírjuk lángra, apró cselekedetekkel, apró gondolatokkal kell megpróbálni ezt is. A szeretetnek, az érzelmes melegségnek apró gyakorlataival kell tudni eljutni odáig. Jó gondolatokból fakadnak a jó érzelmek, jó érzelmekből fakadnak a jó gondolatok: egymást táplálja ez a kettő. Flaubert híres regénye „Az érzelmi nevelés” („Érzelmek iskolája” címmel fordították magyarra); már fiatal koromban izgatott ez a sokat ígérő cím. Az érzelmeket lehet nevelni. Érzelmi önnevelés az, amire mindenekelőtt szükségünk van: magától az érzelem nem fejlődik abban az irányban, amelyben az Isten akarja, és amelyben az én boldogságom is akarja, hogy fejlődjék; nevelni kell. Segítségünk nagyon sok van hozzá. Segít bennünket az Úr Jézus, segít a zene, segít a költészet, segít az olvasás. Mindez arra jó, hogy fűtsünk, fűtsünk, míg végre a lelkünk eléri a belső melegnek azt a fokát, amelyet kívánunk tőle és a diszharmónia körülöttünk a harmónia felé bontakozik.

Természetfölöttiség

Ez az orvos, ez a realista azonban nemcsak a földi értelemben vett hivatás-lelkiismeret hőse, nemcsak a realizmus példája, és nemcsak meleglelkű ember. Egész cselekvése, szava, egész rövid élete megmutatja, hogy a természetfölöttiben is elmélyült. Nem sokat beszél vallásról, de újra meg újra kiderül, hogy imádkozik. A rózsafüzér pl. igen fontos szerepet játszik életében. Hogy a természetfölöttiség mennyire áthatja lelkét, annak bizonyságát apró adatokban találom. Hogyan vélekedik pl. az orvosi pályáról, egész korán, egészen fiatal korában?

Az orvos feladata, hogy betegével megossza minden örömét és bánatát. Azon fáradjon, hogy a beteg szenvedéseit enyhítse, mintha sajátmaga szenvedése volna. De végeredményben nem az orvos az, aki gyógyít, hanem Isten mindenhatósága. Mihelyt az orvos ezt felfogta, minden diagnózisa imádsággá válik.

Halálos ágyán temérdek látogatója volt. Valaki szemére hányta, mert fogadja őket, hiszen látnivaló, hogy terhére vannak; zárja be az ajtót. Ezt feleli:

Ezek a látogatások terhemre vannak, de ezek az emberek olyan kedvesek, hogy eljönnek hozzám; nem kell-e megpróbálnom, hogy egy kis örömet öntsek a szívükbe és beszéljek nekik a mi katolikus vallásunkról? Csak nem küldhetem el őket!

Kedves akar lenni hozzájuk, és beszélni akar a mi katolikus vallásunkról. Íme valaki, aki benne él a természetfölöttiben!

Kedves példája ennek a természetfölötti gondolkozásnak: Amikor a legnagyobb kitüntetést kapta, a miniszter levélben közölte vele. Nagai levélben köszöni meg a megtiszteltetést. Roppant jellemző ez a levél a maga egyszerűségében, igénytelenségében, de félreérthetetlenül katolikus voltában is. Nyolc sorban háromszor fordul elő benne az Isten neve:

Az ajándék és az írás, amelyet hozzám juttatott, Istennek, felebarátaimnak és gyermekeimnek nagy örömet szerzett. (Egyik sem marad ki: Isten, felebarát és gyermekeim!) Bár én személyemben nem vagyok méltó rá, nagyon örültem neki. Feltéve, hogy munkám hozzájárult Japán újjáépítéséhez, ezt elsősorban Isten vezetésének, felebarátaim segítségének és gyermekeim szeretetének köszönhetem. Én csak haszontalan szolga vagyok, minden dicsőség Isten szent fölségéé. A tisztelet, amelyet nekem adnak, sokkal inkább a nagaszaki polgárokat illeti, akik az atombomba-okozta romokon új életet virágoztattak fel.

De talán minden megnyilatkozása között legmegrendítőbb az a beszéd, amelyet az újjáépülő székesegyházban az atomtámadáskor megholtak lelki üdvéért való ünnepélyes istentiszteleten a világiak nevében mondott. Szemben azzal, hogy Isten büntetésül küldte ezt a szörnyű szerencsétlenséget a városra, fölveti a kérdést: mi az értelme Nagaszaki, Urakami pusztulásának? Tudomásunk van róla, hogy a második bombát nem is oda akarták ledobni, Nagaszaki csak tartalékként szerepelt; de afelett a város felett, amelynek szánták, teljesen felhős volt az ég, ott nem lehetett megkísérelni a bomba ledobását. Urakami az egész katolikus Japánnak centruma. Ahogy ő mondja, „Japán egyetlen szent katolikus kerülete”. És ez az értékes, ez a szent hely, ez pusztult el. A székesegyház is, pedig – mint kiderült – nem is annak volt szánva a bomba, hanem a lőszergyárnak; mégis az pusztult el. Nyilvánvaló – mondja –, hogy ez volt Isten akarata. Még valami: abban az órában történt a robbanás, amikor együtt ült a legfőbb haditanács, a császárral az élén és arról tanácskoztak, hogy befejezzék-e a háborút, vagy folytassák. Abban az órában történt ez a szörnyű szerencsétlenség, amelynek következtében azonnal békét kértek és amelynek következtében a katolikusok később meg is kapták a vallásszabadságot. Világos ez, mondja Nagai: itt az Isten keze: ami legértékesebb volt Japánban, azt fogadta el, mint áldozatot. Urakami és az ő halottai szerinte áldozatok, és haláluk engesztelés azokért a szörnyű bűnökért, amelyeket a háborúban elkövettek az emberek. Úgy kell tisztelni őket, mint megdicsőülteket, akiknek áldozatát elfogadta az Isten.

Íme a természetfölöttiség világában élő férfi. Benne élek-e én is? Vagy csak szó ez az ajkamon, csak szokás, és a gyakorlat egészen mást mutat? Áldozat, természetfölöttiség: nehéz szavak. Van-e egyáltalán problémám ezzel kapcsolatban? Szoktam-e beszélni vallási dolgokról az emberekkel? A száj a szív bőségéből szól. Vagy pedig azt hiszem, hogy ez két különböző világ? Természet és természetfölötti egymástól egészen különálló rétegei vagy formái az életnek, és nekem elég az egyik, a természet? Ha különválasztom ezt a kettőt, már eleve terméketlen leszek és nem élek egészséges életet. Mert a gyakorlatban ez nem kettő, hanem egy. Az Isten a természetfölöttiséggel, a kegyelemmel oltja be a természetet, anélkül, hogy észre lehetne venni. Kifelé nem látszik különbözőnek. Jaj annak a vallásosságnak, amelyben a természet a természetfölöttit, vagy a természetfölötti a természetet akadályozza! Hogyha a természet kiszorítja a lelkemből a természetfölöttit, akkor előbb-utóbb kivész belőlem minden kenet, minden kegyelem, száraz maradok, hideg maradok; itt maradok a hideg földön és megszűnik lelki fejlődésem: visszafejlődöm. Leszek egy azok közül, akik nem tudják, miért élnek, akiknek sejtelmük sincs arról a roppant gazdag és csodálatosan mély valamiről, ami a keresztény embernek az élet. Ha meg a természetfölötti szorítja ki a természetét, az istenadta, isten-akarta természetet, akkor embertelenné, mesterkéltté, belső hazugsággá válik vallásosságom.

Voltaképp mi az értelme ennek a szónak: természetfölöttiség? Egyszerűen és röviden lehet rá felelni. Mindenekelőtt benne élni a valóságban, a teljes valóságban, a természetes és természetfölötti valóságban. Az az ember, aki mindig falun él, benne él a falu valóságában, hall róla, hogy van más is, de csak hallomásból tudja. Aki egy nagyvárosban él, aki egy országot hordoz képzeletében, az sokkal nagyobb lélegzetű valóságban, nagyobb horizont alatt él. Mi voltaképpen európai, sőt több mint európai látókörben élünk, hiszen az egész világ olyan kicsivé lett; ha nem is látom, de valahogy a lélegzésemben, a gondolkozásomban benne van az egész. Ma már még tovább vagyunk, ma már az űrbe is eljutott az ember mesterséges szeme, az is benne van gondolatvilágunkban. De a hívő ember gondolatvilága még nagyobb: a végtelen nagy is benne van. Nem mint űr, hanem mint tartalom, mint titokzatos élő valóság, amellyel valamiképpen kapcsolatban vagyunk.

Hogyan kapcsolódunk bele? Maradjunk a Nagai-féle realizmus síkján. Három fő kapaszkodó van, három biztos kapaszkodó. Hitnek, reménynek, szeretetnek hívják őket. A hit annyit jelent, hogy van előttem értelme az életnek. A remény annyit jelent, hogy van számomra értelme a saját életemnek és az emberiség életének; hogy életemben semmi sem vész kárba, és a jóé az utolsó szó. A szeretet annyit jelent, hogy nem vagyok egyedül; az egyik kezemet az Úristen fogja, a másikkal én fogom embertársaim kezét.

Szinte a semmivel egyenlő apró dolgok, apró gyakorlatok azok, amelyekben ez megnyilatkozhat. Szép szokás, hogy templom előtt keresztet vetünk vagy kalapot emelünk; ez hitvallás is, de nemcsak az. Ez tiszteletadás is a szentségi Jézus előtt, és jól van így; de nemcsak az. Még valami: egy pillanatra belekapcsolódás a végtelenségbe, belekapcsolódás Istenbe.

Egy régi szép szokás: amikor a kenyeret megszegik a családban, a késsel keresztet rajzolnak rá. Ez a kereszt, ez a rárajzolt kereszt, ha odagondolok, szimbólum: emlékeztet a teljes valóságra. Beleállít, belekapcsol a természetfölöttibe. Ilyen gyakorlat a keresztvetés is. Ilyenek a régi szép köszöntések, amelyek az Isten nevével szólnak: adjon Isten, Isten áldja, Isten hozta. Ha csak úgy hidegen, gépiesen mondom őket, nem sokat jelentenek, de ha egy pillanat tizedrészéig is rágondolok, hogy mit mondtam: belekapcsolódom a természetfölötti világba.

Ne engedjük ki a kezünkből az ilyen apró nagydolgokat! Így eljutunk majd odáig – ami szintén hozzátartozik a természetfölöttiséghez –, hogy meglátjuk a dolgok mögött is a természetfölöttit, a Gondviselés kezét. Szemünk lesz az ún. „hétköznapi csodákra”, amelyek nem csodák, hanem váratlan események, olyan események, amelyek mögött megérezzük a Gondviselést. Talán nincs is ember, akinek az életében ilyen mozzanatok ne lennének, amelyek mintha neki jöttek volna, neki szóltak volna.

Ha így benne élünk a teljes valóságban, akkor ott lesz életünkben a természetfölötti motívum a döntéseknél is. Ott lesz gondolkodásunkban, elhatározásunkban, cselekvésünkben. Nem fog hiányozni látókörünkből, ha házasság előtt állunk, ha állást vállalunk. Primitív példa Nagai életéből: tudjuk, hogy nem zárta ki a terhes látogatókat, nem zárta be előlük az ajtót. Mi is hányszor vagyunk abban a helyzetben, hogy kellemetlen, terhünkre levő ember látogat meg. Magunkhoz engedjük, vagy nem? És miért? A cselekvés értéke a motívumon fordul. Lehet, hogy természetes okból nem utasítjuk vissza, – gyöngék vagyunk, nincs elég energiánk megmondani, hogy nem akarjuk. Beengedhetünk valakit azért is, mert valami hasznot várunk tőle. Ezek természetes motívumok. A természetfeletti megokolást Nagai mondja meg, hogy kedvesek legyünk hozzá, mert testvérünk, és egyúttal beszélgessünk „a mi katolikus vallásunkról”. Íme a természetfölötti motívum.

Az elmélkedés végén szeretnék visszatérni Nagai halálára. Úgy tetszik nekem, hogy még halálos ágyán is volt mondanivalója számunkra. Az utolsó időkben már ritkán és rövid ideig volt magánál. Egy ilyen magáhoztérés pillanatában, mikor mozdulatlanul fekszik ágyában, már csak a bal karját tudja úgy-ahogy mozdítani, a pápától kapott rózsafüzér a kezében – elsuttogja a haldoklók klasszikus fohászát: „Jézus, Mária, József, kezetekbe ajánlom lelkemet!” Aztán mintha elvesztené az eszméletét. Újra magához tér. Ekkor fia kezébe adja a feszületet. Elfogadja – balkezével –, és azt mondja: „Imádkozzatok!” – és meghal. Imádkozzatok! – ez az utolsó szava. Úgy érzem, hogy ez az üzenet nekünk is szól. Úgy érzem, hogy ez végrendelete számunkra. Imádkozzatok! Imádkozzunk! Úgy, mint ő. Akkor élni is fogunk úgy, mint ő, és élni fogunk örökké, úgy, mint ő.

IV. Charles de Foucauld

KV, II, 206-221

Foucauld atya bizonyos tekintetben eltér attól a három konvertitától, akiről eddig szó volt. Azok mindenestül a mi korunkból valók, és úgy érezzük, hogy ha a legmagasabb hősiesség fokán is, de nagyjából olyan emberek, mint mi vagyunk, olyasféle adottságokkal, mint közülünk akárki. Foucauld atyának az alakjában viszont van valami, ami a középkorra emlékezteti az embert. Az a roppant erő és kizárólagosság, amellyel a lelkiekre, a szent dolgokra veti magát, az önmagához való roppant szigorúság, az imádságban való teljes odaadása inkább a nagy középkori szenteket juttatja eszünkbe. Miért választottam mégis negyediknek őt az áttanulmányozott hatvan konvertita pálya közül? Két olyan tulajdonsága miatt, amelyekkel, úgy gondolom, különösképpen felel sajátos mai problémáinkra. Például szolgálhat, mint ellentéte azoknak a dolgoknak, amik a mai keresztény ember legnagyobb veszedelmei. Két ilyen nehézség, kísértés környékez meg bennünket. Az egyik a nyárspolgári lelkület. Ennek tökéletes ellentéte. Igazán csak azért nem mondanám, hogy a minden vagy semmi embere, mert a semmiről nála szó sínes, ő csak a mindennek, a legnagyobb követelménynek az embere. A másik kísértés pedig, gyöngeségeink és szenvedéseink között: a csüggedés, a sikertelenség, a kudarc szomorúsága. Íme itt van előttünk egy ember, aki egy életet áldoz egy célra, mint hittérítő, és senkit meg nem térít; mégis győzelmes élet az élete.

A nyugtalanság korszaka

Ősrégi, dicsőséges francia grófi családból származik, amely több szentet és még több lovagot adott Franciaországnak és az egyháztörténelemnek. Hatéves korában egy éven belül meghal apja is, anyja is, és nagybátyja neveli, jámborul. Az iskolában azonban, nem tudni milyen hatásokra, lassan elveszti a hitét, és mint maga mondja, tizenhárom évig Isten nélkül él. Nagymódú, gazdag, tekintélyes fiatalember; meglehetősen romlott, mulatós, kicsapongó életet folytat. Erkölcstelen ifjúságáért nem győzi magát később vádolni. „Egészen el voltam telve gonoszsággal, önzéssel és a rosszra való hajlammal. A hitnek semmi nyoma sem volt lelkemben…” Katonatiszti pályára lép, de ott is folytatja ezt az életmódot, sőt folytatja az afrikai helyőrségben is, ahová ezredét kirendelik, úgyhogy csak kilépéssel tudja elkerülni kizárását a katonatisztek sorából. De egy szaharai felkelés alkalmával olyan vitézül harcol a támadók ellen, hogy visszakapja régi rangját.

Élete csakhamar sokkal komolyabb fordulatot vesz. Lemond katonai rangjáról, visszavonul – és előttünk áll egy tudós földrajzi kutató. Nagyszerű teljesítménnyel bejárja Marokkót, amely még akkor szigorúan el volt zárva az idegenek elől, úgyhogy csak Oroszországból menekült zsidó rabbinak öltözve, egy másik rabbi társaságában hatolhat be (mert a mohamedánok egyedül a zsidókat engedték be maguk közé). Másfél esztendeig utazik, végzi tudományos megfigyeléseit, éjszaka készíti jegyzeteit, végzi méréseit, csinálja rajzait; négyszer-ötször forog életveszedelemben. Ez az út olyan eredményeket hozott, amelyekért nem tud elég hálás lenni a mai geográfia. Meg is írta útját, két könyvet adott ki Marokkóról, az egyiket a francia Akadémia is megkoszorúzta, mindkettőnek óriási sikere volt szakkörökben. Mintha nagy tudományos pálya állna előtte. Egészen másnak látszik, mint első fiatalságában. Még egy második szaharai utat is elkezd, négy hónap múlva abbahagyja és visszatér. Nyugtalan, keres valamit, még nem tudja, hogy mit. Megtérése előtti korszaka csupa nyugtalanság. Így ír: „Vétkeztem ugyan, de nem helyeseltem és nem szerettem a rosszat. Fájdalmas tartalmatlanság és szomorúság életét bocsátottad rám. (Istenhez beszél, mert egy lelkigyakorlat alkalmával írja ezt.) Soha máskor nem éreztem ezt, csakis akkor… Minden este rámjött ez az érzés, mihelyt magamra maradtam… Ez a szomorúság elnémított és letört az úgynevezett vendégségeken is. Megrendeztem őket, de amikor eljött az idejük, hallgatásban, csömörben és végtelen unalomban éltem végig valamennyit.”

A komoly olvasmányokhoz fordul és azt írja magáról, hogy valami „pogány erényvágy” vesz erőt rajta. Pogány erény-vágy, mert a pogány erénynek a könyveit olvassa, és mégis csak erény-vágy. Ez a pogány erény-vágy nemsokára egyszerűen erény-vágy lesz. Az első lökést szaharai emlékei adják. Nagy tisztelettel idézte a mohamedán arabok vallásos életét, akik szigorúan megtartják az imát. Egy pillanatig azon is gondolkodott nem kellene-e mohamedánná lennie. De aztán visszariasztotta életük roppant anyagelvűsége. Olvasmányai során, úgy látszik, Bossuet elmélkedéseit is elolvasta. A legnagyobb hatással azonban családjának néhány nagyon szép keresztény életű és nagyműveltségű tagja volt rá. Elhatározza, hogy tanulmányozni fogja a vallást. Papot keres, aki tanítsa, így ismerkedik meg Huvelin abbéval, a művelt és szentéletű párizsi pappal, lelkének abban a stádiumában, amelyet így fejez ki: „Isten, ha létezel, engedd, hogy megtaláljalak!” Az atyát éppen a gyóntatószékben találta, de nem voltak gyónói; bement hozzá és azt mondta: „Atyám, szeretném megkérni, hogy tanítson engem a hitben.” Huvelin azt felelte: „Térdeljen le és gyónjék meg.” – ,,De én nem azért jöttem…” -,,Csak térdeljen le és gyónjék meg.” Foucauld letérdel, meggyónik; mikor kijön, azt mondja a pap: „Éhgyomorral van?” – „Igen.” – „Akkor menjen áldozni.” Foucauld elvégzi gyermekkora óta második szentáldozását; és ettől kezdve nincs többé kétsége. Ahogy maga mondja: „Mihelyt hittem, hogy van Isten, azonnal megértettem, hogy nem tehetek mást, mint hogy csak Érte éljek.”

Ez az Érte való élés, ez a most már határozott célkitűzésű kutatás és keresés először egy szentföldi utazásban nyilvánul meg. Hogy mit élt ott át, azt később írja le. Amikor onnan visszatér, sorra végzi a lelkigyakorlatokat: bencéseknél, jezsuitáknál, trappistáknál, négyet is; végül belép a trappista rendbe és a Havas Boldogasszonyról nevezett trappista kolostor tagja lesz. Fogadalmat is tesz, de nem találja meg ott sem, amit Isten kíván tőle. Visszaemlékezik Afrikára és a Szentföldre. Megkéri elöljáróit, helyezzék Keletre, p1. Szíriába. Át is helyezik egy nagyon szerény szíriai trappista kolostorba, de itt sem érzi még, hogy megtalálta volna hivatását. Itt írja „Jézus kis testvérei" néven tervezett szerzetesrendjének szabályait, olyan szigorúan, hogy Huvelin abbé – akinek mindent megmutat és mindenhez beleegyezését kéri – azzal küldi neki vissza, hogy ez teljesen megvalósíthatatlan. Végül is elöljáróinak engedélyével elhagyja a rendet és elmegy oda, ahová a szíve vonja: Názáretbe. Ott é1 mint a klarissza nővérek kertészlegénye, háziszolgája; nem fogadja el a kertészlakást, kis viskót épít magának a kert fala mellett, ott él különös viseletével, engedelmességben, alázatosságban, teljesen visszavonultan minden ismeretségtől, kemény kézimunkával és rengeteg imádságban.

De még ezt sem érzi mindenestül az Isten reá vonatkozó akaratának: Pap nem kíván lenni, mert erre nem tartja méltónak magát, de addig ösztökélik, részben apácák, részben lelkiatyja, hogy végre is beleegyezik: elvégzi a teológiát és pappá szentelteti magát. Addigra kialakul hivatása. Elhatározza, hogy ha már pap lett és az embereknek akar élni, akkor azoknak él, akik a legjobban rászorulnak: a legkisebbeknek és legelhagyatottabbaknak. Kik ezek a legelhagyatottabbak? Ő látta: a szaharaiak. Úgy érzi, köztük a helye. Jelentkezik az egyházi és világi hatóságoknál: „Két dolgot kérek a legalázatosabban Méltóságodtól: először, hogy Ain-Szefra és Tuat között olyan francia helyőrségnél telepedhessem le, amelynek nincs papja, s hogy nyilvános kápolnát alapítva a szent útravalót őrizhessem, ott lakhassam és kiszolgáltathassam a szentségeket. Másodszor, hogy laikus vagy pap társakat vehessek magam mellé, ha ez Isten akaratával találkozik, s velük ott a legméltóságosabb Oltáriszentséget imádhassam… Örökké hallgató, elzárkózott szolgája akarok lenni az Úrnak.”

Ekkor még-ilyen szépen látta jövőjét hogy majd a katonák között otthonra talál és társakra, akik segítenek neki. Mindebből semmi sem lett.

A megtalált hivatás

Letelepszik Beni-Abeszben, két sivatag határán Dél-Algériában, Marokkó határához közel egy gyönyörű oázisban: négere, arabok, berberek élnek ott, mintegy másfélezer lélek, tevéik és szamaraik között, nagyon szegényen. Két falu is van. Életmódja köztük: velük él, teszi, amit tehet értük és várja az alkalmat, amikor társakat kap, hogy elkezdhesse a hittérítő munkát; érintkezik, amikor lehet, a francia katonákkal, ellátja őket papi munkájával, érintkezik a bennszülöttekkel, mohamedánokkal. A hittérítést nem tudja elkezdeni: nincsenek társai. De fölvillan előtte egy még súlyosabb lehetőség. Beni-Abbesz még túlságosan jómódú ahhoz képest, amilyen elhagyott helyek Afrikában vannak. Még neki valóbbat vél találni a tuaregek közt. Beljebb a Szaharában. „Az apostoli kormányzó a vallásüldözés miatt nem tud papokat küldeni a tuaregekhez, sem Tidikeltbe, Tuatba, Guarába, sem pedig a Szaura és Zuszfana környékére. Ezért június 24-én írtam Monsg. Guérinnek (a Szahara apostoli főpapja) és megkértem, adjon rá engedélyt, hogy a tuaregek közé mehessek, és ott letelepedhessem mindaddig, amíg papokat tud oda küldeni. Imádkozni fogok ott és megtanulom a tuareg nyelvet, hogy lefordíthassam a szent evangéliumot. Inkább érintkezést keresek a tuaregekkel és nem élek egészen elzárkózott életet. Évenként egyszer északra megyek, hogy szentgyónásomat elvégezzem. Útközben a katonai állomáshelyeken kiszolgáltatom a szentségéket, a bennszülöttekkel pedig a jó Istenről fogok beszélgetni. A döntést azonban Huvelin abbéra bízom…”

Tamanrasszetet választotta. Egy nagyon szerencsétlen éghajlatú, egészen kis telepecskét, ahol valami 20-25 bennszülött tengődik; ezek közé települt le. Így ír róluk: „Tamanrasszetet választottam, ezt a húsz házból álló falut. Ez a hely a Hoggar és a Dag-Rali főtörzs szívében fekszik, távol a népes településektől. Aligha lesz itt valamikor helyőrség vagy posta, európai sem fog megtelepedni, de misszió sem lesz itt egyhamar. Azért ezt az elhagyott helyet szemeltem ki, és itt fogok megállapodni… Közepes gyorsaságot véve alapul, hatvan napra van szükségem, hogy Beni-Unifot elérjem, ahol papot találhatok… Nyomorúságban, de nyugalomban és nagy békességben élek itt.”

Nagy békességben, lázas tempójú tevékenységben. Mindenkinek mindene akar lenni. És az is. Barátkozik a bennszülöttekkel és várja az isteni útmutatást, hogy mit tegyen. Csak, éppen ahhoz nem jut hozzá, amit a legjobban szeretne: hogy társakat kapjon, legalább egy társat, és aztán együtt téríthessenek. A békés tartózkodás évekig tart, hiszen húsz évet tölt Afrikában. De kitör a világháború. A környékbeli francia csoportok az erdőkbe vonulnak, őt is hívják; a senussiak törzse, egy északon lakó barbár törzs, amely a németekkel köt szövetséget; fenyegeti a telepet és az összes francia telepeket, de ő nem mozdul, ott akar maradni az emberei, kedves bennszülöttei közt. 1916. december 1-én egy senussi csoport behatol Tamanrasszetbe, ahonnan szétfutottak az emberek. Elfogják, megkötözik, kirabolják és főbe lövik, térdelve, hátrakötött kézzel. Szeme az utolsó pillanatig az oltáriszentségen, a szentségházon nyugszik: így hal meg.

És így is temetik el. Mert amikor egy nappal halála után a senussiakat elűzik barátai, a tuaregek, és felfedezik tetemét, akkorra már meg volt merevedve; nem akarták összetörni, így helyezték koporsóba. Így nyugszik Afrika földjében, térden állva, és szeme, amelyben mintha akkor is ott tükröződött volna a szentségház visszfénye, a neki bizonyosan látható oltár szentségre tapad.

Mi az az út, amelyet Foucauld atya mutat nekünk? Alapgondolata volt a Krisztus-utánzás, ő ezt úgy nevezi, hogy „Názáret titka”. Legkedvesebb eszméje ez. Sokszor előfordul leveleiben. Aki szeret, utánozza azt, akit szeret, életmódjában is követi. Így akarja ő még külsőségekben is az Úr Jézust követni.

Ez az ő alapgondolata. Alaplelkülete pedig a teljes beleállás. Teljes beleadása önmagának, teljes megvalósítás.

De mindennél többet mond, mert szemléletesebb számunkra életének vonala, dialektikája. Van egy nagyszerű mozgása. Első tíz évében, amíg a Szentföldön, Názáretben időzik, szemmel láthatóan saját megszentelődése, saját tökéletesedése a fő célja. Szóval a remete önmagát viszi az Istenhez, egyelőre ez a főcél. A másik húsz év alatt, Afrikában, teljesen megváltozik az alaptónus. Megmarad ugyan az aszkézis és mindaz, amit az öntökéletesedés kíván, de a főcél immár a szeretet, a szolgálat: az emberekhez való küldetés korszaka ez.

A rejtett élet

Az első tíz év alatt keresi a hivatását, keresi azt, amit az Isten akar tőle: keresi pedig mindenekelőtt a rejtett életben, külsőségekben is utánozni akarva a Názáretben élő Jézust. Ez a rejtett élet „Názáret titka”. Így ír, amikor Názáretben van: „A jó Isten megadta itt végre nekem, amit kívántam: szegénységet, magányt, megvetettséget, megalázó munkát, teljes, ismeretlenséget és eléggé tökéletes formában az Úr Jézus követésének lehetőségét Názáretben, ahol a is élt. A szeretet utánoz, mert teljesen hasonlóvá akar lenni, hogy viszontszeretetre találjon. A szeretet arra törekszik, hogy a lelkeket ugyanabban az érzelemben és teljesen azonos megnyilatkozású életben egyesítse. Ezért vagyok itt Názáretben. Trappista szerzetesi életem magasabbra emelt, mert tanultam ott és az életmódot is tisztelet környezte. Ezért hagytam el a trappista kolostort s ezért választottam a názáreti isteni kézműves alárendelt, ismeretlenségben hagyó életmódját.”

Él mint szerzetes, mint remete, mint háziszolga és kertész, a legalacsonyabb munkákban, kívánja és kéri a szegénységet és megvettetést. Miért éli ezt a roppant szigorú életet? Ha figyelemmel kísérjük magáról való megnyilatkozásait, világos. El kellett temetnie magában az ifjúságát: a nagyurat, a gazdag embert, a grófot, a katonatisztet. Kiüresíti magát. Egy más Pére FoucauId-t kellett kialakítania magában, és az olyan nagy dolog volt, hogy nagy eszközökre is volt hozzá szüksége. Ezért van ez a rejtett élet.

Mi ezt ilyen formában nem tudjuk követni, de nem is kell követnünk, mögöttünk nincsenek ilyen dolgok. Valami elrejtőzésre azonban, ha emberi életet akarunk élni – hát még, ha keresztény életet! – nekünk is szükségünk van. Ha nem is bűnös ifjúságot, nem is nagy gazdagságot és előkelőséget, de valamit mégis el kell magunkban temetnünk: a rossz hajlamokat: Azokat a rossz hajlamokat, amelyek erőt vesznek rajtunk, ha nem szállunk szembe velük. Valami rejtőzés a világ elől, a zaj elől, nélkülözhetetlen az Isten szolgálatában. Elhallgattatni magunkban a saját rossz hajlamainkat, körülöttünk a hangos világot. Hiszen a profán életben sem lehet nagyot alkotni másképp, mint úgy, ha az ember magába vonul, békében, csendben, nyugalomban é1. „Boldog magányról” beszél már Horatius is. Persze a keresztény ember csendje, magánya más, mint a pogányé, mert a keresztény ember egyedüllétében sincsen egyedül: együtt é1 az Istennel. Az Isten akarata és az Egyház bölcs fegyelme szerint erre volna való a vasárnap. Amikor pihenünk, és ez jó. Amikor szórakozunk, és ez is jó. Csakhogy nem úgy, ahogy nagyon sokan tesszük. Hány ember annyi programot csinál arra a vasárnapra, hogy a hétköznap nyugtalansága helyett jön a vasárnapnak talán még nagyobb nyugtalansága; minden jön, csak az Istennel való együttlét nem, hacsak egy negyedóráig is, az a belső csend nem, ami lényege volna a vasárnapnak. És ami nélkül az emberebb ember bizony kialszik bennünk.

Hozzátartozik Foucauld rejtett életéhez a szegénység. Egész vagyonát otthagyta a családnak, maga koldulásból vagy kézimunkából él a lehető legszegényebben. Miért kell ez a nagy szegénység? Megint ugyanazért: Krisztust akarja utánozni. Krisztus szegényen élt, szerette a szegényeket, boldognak mondta a szegényeket: ő ezt a boldogságot akarja, erre vágyik. Mert önkéntes szegénység két okból képzelhető. Más a remete szegénysége és más a hittérítő szegénysége. A remete rejtett életét védelmezi ezzel és a saját tökéletesedésén dolgozik; ha szabad így mondani, saját magáért választja az önkéntes szegénységet. Egy bizonyos értelemben talán negatív szegénység ez. A hittérítő viszont azok kedvéért lesz szegény, akiket téríteni akar, nem akar különb lenni náluk, mert a szeretet úgy akar élni, olyan körülmények között, mint akit szeret. Foucauld ebben az első évtizedben a remete szegénységét éli. Afrikában már a hittérítő szegénységét, a szeretet szegénységét fogja élni.

Kell-e nekünk is valamilyen szegénységet vállalnunk? Bizonyos, hogy kell, és elsősorban bizonyára a saját magunk lelki üdvéért. Mert mindnyájunkban benne van az az ellentétes belső hajlam, aminek legyőzésére egy bizonyos fajta szegénység mondjuk úgy, hogy igénytelenség – vagy a szegénység elfogadása szükséges; ezt értjük keresztény szegénységen. Nem negatívum ez, hanem erény. Ebből kell valamit a magunk számára megpróbálni. Hiszen annyira benne van az emberben a bírvágy, hogy a legtöbben észre sem veszik. Egy édesanyát láttam egyszer pólyából éppen kikerült kisgyermekével. Piskótát nyújtott néki egy kis dobozban, hogy vegyen belőle. A gyerek nem egyet vett, hanem elkezdett benne kotorászni és mind ki akarta venni: Bennünk is van valami hasonló. Hiszen voltaképpen idetartozik a sokféle gyűjtési szenvedély is. És hány ember van, akinek számára a pénz az egyetlen érték, a cél! Pedig hát ki nem veszi észre, hogyan degradálja a pénz lassanként az embert! A pénz nem békés istenség, hanem hódító. Ki akarja szorítani azt, ami nem ő. Jézus Sirák Fiának könyve mondja: „Boldog, aki nem tévedt meg az arany miatt. És nem bizakodott sem pénzben, sem kincsben! Ki az, hogy magasztalhassuk, mert csodát tett életében!” (Sír 31,8-9.): Nem csoda: Isten segítő kegyelmével a saját erőnkből is kitelik. De hogy nagy dolog, az bizonyos.

Mi a lényege az önként vállalt szegénységnek? A szabadság. Hogy szabad legyen az ember a vagyontárgyaktól, a javaktól. Nem úgy, hogy mindenestől le kelljen róluk mondania, hanem úgy, ahogy az Úr Jézus: Amikor van, tudjon vele élni, és amikor nincs, tudjon nélküle élni: Ne legyen probléma az ember számára: Ha megvan bennem ez a szabadság, a léleknek ez a szegénysége, akkor a külső szegénység, a külső javak mennyisége vagy minősége már nem számít.

És még van egy harmadik mozzanata is ennek a názáreti rejtett és szegény életnek: az aszkézis, önmegtagadás, önfegyelem, önmagát fékezés. Ezt is nagyon túlozza még ebben a korszakában. Ugyanazért, amiért a rejtett életet és a szegénységet: a szabadságért, amely szabaddá teszi az embert a szeretetre. Édes testvére ez az aszkézis a szegénységnek; az passzív, ez cselekvő. Aszkézist gyakorol, aki megfogja magát és kezdeményezi magában a lélek úrrálétét a test felett. Foucauld, mint mondotta, erősen túloz még ebben az időben, de máris az aszkézis legelemibb és legalapvetőbb formáit választja ki: étel, álom, imádságban való lanyhaság elleni küzdelem – ezeket gyakorolja. Már trappista újonc korában megmutatkozik ez, egy újonctársa így ír róla: „Ragyogó példát állított valamennyiünk elé! A templomban egyetlen pillanatra le nem vette volna szemét a legméltóságosabb Oltáriszentségről. Ő nemcsak hitt, de látott is. Majdnem a semmiből élt. Ebédnél megelégedett azzal a zöldséggel, amelyet levesében talált, anélkül, hogy a levest megette volna. Más egyebet nem is evett ezenfelül egész napon át. Mindössze két órát aludt. Éjfélig a betegszoba kápolnájában virrasztott, mert innen az Oltáriszentségre láthatott. Éjfél után visszavonult rövid pihenőjére, de két órakor már ott volt a közös imádságon.

Ez a túlzás természetesen nem tart sokáig. Ahogy egyre jobban életesedik, eddigi életformája is átalakul: levetkőzte mindazt, ami túlzó, és eljutott a teljes egyensúlyig és derűig. Ez azonban már később, az afrikai időkben történt.

Kell-e nekem aszkézis? Én nem fogok két órát aludni és csak zöldségen élni egyszer napjában, mint Foucauld. Nem erről van szó, hanem az aszkézis szelleméről. Isten felé csak a szabadság útja vezet, és szabadság nincs aszkézis nélkül: nem lehet másképp kiharcolni, mint bizonyős fokú aszkézis, vagyis gyakorlás útján. Valamennyi szent gyakorolta. Lehettek különböző vélemények, különböző formák, különböző fokai az aszkézisnek, de – aszkézis nélkül szent nincsen – nem hogy szent, hanem becsületes keresztény ember, világi ember sincs. Számunkra is adva van a három alapterület, úgy mint Foucauld számára: küzdelem a torkosság ellen, küzdelem a lustaság ellen, küzdelem az imádságban való lanyhaság ellen. De amikor torkosságot mondok, nemcsak a cukrászdára vagy fagylaltra gondolok. Torkosság nemcsak az ételben, hanem az italban, feketekávéban, dohányzásban, mindenben lehetséges. Nem mintha az említettek önmagukban rossz dolgok volnának: már a zsoltár mondja, hogy az Úristen borral vidámítja az embernek a szívét; hát vidámítja kávéval vagy dohánnyal is – amíg Isten akarata szerint élünk vele. Nem a kávéról és a dohányról van itt szó, hanem a velük való élés mértéktelenségéről.

Hogyan kell nekünk aszkézist gyakorolni? Apróságokban, kis dolgokban. Egy nemszeretem ételt arcrándulás nélkül megenni. Ha fölvernek álmomból, szívesen fogadni, nem mutatni, hogy nekem kellemetlen. Nehéz, vagy rendkívüli munkát, rossz időben való kötelességteljesítést küld az Isten: színesen vállalni. Mindig legjobb abban gyakorolni magunkat, amit az Isten küld. Nem kell ezt magyarázni, mindenkinek az életében, a napjában bőven van alkalom rá. A kis dolgokat megfogni. Örülni neki, fölajánlani magunkért és másokért. És megpróbálni mértékkel élvezni a jót. A mérték a lényeg. Az Istenhez vezető útra könnyebben rátalálni mértékletességgel. Voltaképp amíg képes vagyok könnyen lemondani, addig nem is szorulok rá az önmegtagadásra. Az önmegtagadás éppen azért kell, hogy tudjak szabad lenni, mert nélküle nem lehetek szabad. Nincs más célja, nem öncél. A szabadságért van.

A szolgáló szeret élete

Ezzel áttekintettük azt az évtizedet, amelyet Foucauld mint szerzetes és remete a Szentföldön töltött. Az öntökéletesedés során eljutott a lényegig. Eljutott odáig – itt a nagy forduló életében – amit Szent Pál mond: „Ha az angyalok nyelvén beszélek is… ha átadom testem úgy, hogy elégjek, ha szeretet nincs, semmi vagyok” (1 Kor,13). Éljek bár rejtett életet, éljek – bár tökéletes szegénységben, éljek bár mindennapos aszkézisben: ha szeretetem nincs, semmi vagyok. És ettől kezdve a szeretet vezeti. Az a huszonkét év, amit Afrikában tölt, már a szeretet Foucauld-jának, úgy is mondhatnám: a szent Foucauld-nak a története. Nem ad föl semmit a régi aszkézis gyakorlataiból, de a főcél immár nem az öntökéletesedés, hanem ennek a tökéletessé váló egyéniségnek a fölajánlása felebarátai javára a szeretetben. Miért megy az afrikaiakhoz? Nyilvánvaló, mondja, hogy az Isten küldte neki ezt a gondolatot. Az Isten küldte Marokkóba és Algirba; és ő levonja a következtetéseket az Isten akaratából: „Szerpapságom és felszentelésem előtt tartott lelkigyakorlataimban rájöttem arra, hogy Názáretben kezdett hivatásos életemet már nem az annyira szeretett Szentföldön, hanem a legbetegebb, a legelhagyatottabb báránykák között kell folytatnom. Azt az isteni lakomát, amelynek szolgája lettem, nem a rokonoknak, gazdag szomszédoknak, hanem a bénáknak, vakoknak, szegényeknek, szóval azoknak kell, kiszolgáltatnom, akik egészen pap nélkül vannak. Fiatal koromban végigjártan Algériát és Marokkót. Marokkó egymaga akkora, mint Franciaország és tízmillió lakosának egyetlen lelkésze sincs. És a Szaharában? Nyolcszor vagy tízszer akkora területre, mint Franciaország, és sokkal nagyobb lélekszámra, mintsem gondolnók, mindössze talán 12 hittérítő jut. (Ma persze már nincs így.) – Egyetlen népet sem láttam ennyire elhagyatottnak, mint éppen az itt lakókat.”

Ezért megy hozzájuk. Ezért hagyja ott a drága, kedves Názáretet. És hogy milyen lelkülettel megy? „Azért jöttem a tuaregekhez, hogy megpróbáljam őket megérteni és jobbá tenni. Megtanulom nyelvüket, tanulmányozom őket, hogy utánam más papok folytassák munkámat És aztán azt szeretném – egy bájos mondat! – hogy a tuaregek bejussanak a mennyországba.” Mit akar tehát? Szolgáló szeretetét hozza a legkisebbeknek, a legelhagyatottabbaknak. A szolgáló szeretet kora következik. Ez az a nagy útmutatás, amiért az Isten küldi: szolgálja embertársasait. „Testvéri ház”-nak mondják a házát. Körülötte katonák, rabszolgák, falusiak, nomádok, berberek, arabok, négerek, rablótörzsek laknak; ő mindegyikkel egyformán barátságos. Szegénységben élnek, nagy nyomorúságban: a sivatag kedvezőtlen tulajdonságai, az időjárás mostohasága miatt, a rablók miatt, akik elviszik a betakarított terményeket. És ez az ember, aki úgy visszavonult eddig a világtól, most közéjük megy; aki olyan gyámoltalannak látszott, mintha egy szalmaszálat sem tudna keresztbe tenni, most a szeretet lelkületével leleményessé lesz; és aki eddig mintha csak imádkozni és legföljebb még olvasni tudott volna, itt, az ő kedves bennszülöttjei között teljes realistának, gyakorlati embernek, kitűnő pedagógusnak látszik, a cselekvés emberének.

„Azért jöttem hozzájuk, hogy megismerjem őket.” Mindenekelőtt meg akarja ismerni nyelvüket. Roppant gyorsasággal sajátítja el a tumasek nyelvet, amelyen a tuaregek és szomszédaik beszélnek. Meglátogatja őket, mert maguktól nem jönnek hozzá, de ha ő fölkeresi őket, visszaadják a látogatást, és odaszoknak. Jönnek pedig aztán úgy, hogy alig van lélegzetvételnyi ideje, annyira elhalmozzák szeretetükkel is, de kéréseikkel és igénybevételükkel is. Ajándékoz. Minden vagyonáról lemondott, de amit rokonai – gyönyörű életet élő keresztény emberek – küldenek neki, az utolsó fillérig, az utolsó darabig odaadja. Ruhát, élelmet, orvosságot, és – egyik legfontosabb dolog – tűt. A bennszülött asszonyok boldogok, ha tűt kapnak. Amikor látja, mire van szükségük, megtanul kötni, hogy taníthassa az asszonyukat. Egyáltalán szívesen tanul, hogy a szeretetnek szolgálni tudjon. Beszélgetéseket folytat bennszülöttekkel, katonákkal, egyszerű közlegényekkel a sivatagi őrségben. Barátságot köt velük. Különösen a tuaregek amenukáljával (hercegével), Musszával kerül igen jó barátságba. A bennszülöttek felkérik, hogy tegyen igazságot, bíráskodjék köztük: megteszi. A francia katonai parancsnokságok többször fölszólítják, hogy tegyen békítő utazásokat: elmegy és helyreállítja a békét, az örömet és az egyensúlyt. Minden érdekli. Életmódjuk, adminisztrációjuk, útjaik, vasútépítésük, egészségük, egész szellemi művelődésük. Lefordítja tuareg nyelvre az evangéliumot és a katekizmust. Elkészíti az első tuareg-francia szótárt, kevéssel halála előtt. Elkészül ugyancsak kevéssel halála előtt egy tuareg népköltési gyűjteménnyel. 1200 dal; 1-1 souval fizette azoknak a lányoknak és gyermekeknek a kedvességét, akik elénekeltek neki egy-egy dalt. Mindenre van gondja. Beleviszi tevékenységébe egész nevelését, műveltségét, tudását, katonai szellemét, ügyességét. És abban a szabályzatban, amelyet az életében meg nem alakult szerzet, a kis testvérek számára készít, ott van többek közt az a mondat is: Kötelességük a testvéreknek mindent megtenni az evangélium terjesztésére és a felebaráti szeretet erősítésére, ahol a szabály ellenkezik ezzel, ott a szabály ellenére.

A fehér marabunak hívják (marabuk a mohamedán papok), vagy a francia marabunak és mindenki testvérének tekinti. Testvéri ház a háza. Vajon az én házam testvéri ház? Vagy csak olyan mostohatestvéri és pogány ház? Mennyi ilyen van, ahol társbérlők vannak, vagy nagy családok élnek együtt! Halálosan szomorú dolog, hogy keresztény emberek, akik együtt laknak, ne tudjanak megférni. Egyetlen olyan eset sincs, hogy mindkét ember ne legyén hibás. És minél jobban azt gondolja valaki, hogy ő ártatlan, annál biztosabb, hogy ő a bűnös. Hogy a másik milyen, az az ő dolga meg az Istené. Teneked meg kell tenned, amit a szeretet parancsol.

Tanul, hogy tanítson. Tanulni kell nekem is, hogy segíthessek másokon, használhassak másoknak, szolgálhassak másokat. Elsősorban tanulni kell a hitemet, vallásomat. Hányszor kérdeznek erről vagy arról, ezek is, azok is – és milyen szégyen, ha nem tudok rá felelni, és milyen szörnyű, ha hibásan felelek! De nemcsak vallásos' ismeretünkről van itt szó. Mindenről, ami tudás. Az embernek, hogy úgy mondjam, a tekintélye követeli ezt, ha keresztény. Nem hogy tekintély legyünk önmagunk előtt, hanem hogy gondolkodóba ejtsük azokat az embereket, akikkel érintkezünk, és hallgassanak ránk.

Beszélget az emberekkel. Hogy milyem beszélgetéseket folytat: íme egy adat rá. Egy nagyon szomorú francia közlegényhez írja a következő levelet: „Kedves barátom, ön azt mondotta nekem, hogy esténkint szomorúság lepi meg, mert üresnek érzi az életet. Nem tudom, megengedik-e önnek, de keressen fel engem és töltse velem estéit. Addig maradhat itt nálam, amíg jól esik. Testvérként elbeszélgetünk az eseményekről, gyermekeiről és terveiről… Vagy arról, amit kíván és remél magának és azoknak, akiket önmagánál is jobban szeret. Ha mást nem is adhatok, megértő testvéri szívemhez mindig hozzáférhet.” – Hány emberrel érintkezünk mi is, akit esténként szomorúság lep meg, mert egyedül érzi magát! És talán nem tudunk mást tenni – hiszen segíteni olyan ritkán tud az ember -, mint hogy meghallgatjuk őket. Ne sajnáljuk azt az időt, amit a másokkal való beszélgetésre fordítunk, holott talán hasznosabb és jövedelmezőbb és előmenetelileg jobbnak látszó dolgokra fordíthatnánk… Nem fordíthatjuk jobbra, mint hogy mást meghallgassunk, másnak örömet szerezzünk, mást vigasztaljunk, másoknak jók legyünk, másoknak a szeretetébe tudjunk férkőzni.

De még egy szót sem szóltam Faucauld-ról, a hittérítőről. A hittérítőről aki, mint jeleztem, nem térített meg senkit. Holott azért ment az afrikaiak közé, hogy a keresztény vallásra vezesse őket. Életét tette rá az afrikaiak hittérítésére. Így írt: „Azt kérdezi, hogy kész volnék-e máshol, mint Beni-Abbeszben terjeszteni a szent evangéliumot. Ezért kész vagyok elmenni a világ végéig és élni az utolsó ítéletig. Egy más helyen azt mondja: „Az itteni nép megszentülése az én kezemben van. Megmenekülnek, ha én szent leszek.” Másutt: „Neked ajánlom egész lelkemből a tuaregek megtérését. Felajánlom neked értük az életemet:” De mikor hozzáfog a munkához, szembekerül a roppant nehézségekkel. Először is beleütközik a mohamedán bennszülöttek öntudatába, akik mélységesen lenézik a fehéreket, franciákat, mindenkit; alacsonyabb rendű lényeknek és hitetleneknek tartják őket, és kiirtják azokat a fajtájukbelieket, akik megkeresztelkednek. A mohamedánokat szinte lehetetlenség megtéríteni. Valaminek történni kell, ha át akarjuk alakítani őket, úgy, hogy befogadják az igét. Ezt vállalja ő: előkészíteni az igét, megmutatni, hogy kik vagyunk, hogy nem keli félni tőlünk.

A keresztények részéről, a franciák részéről is súlyos akadályai vannak a sikernek. „Hogy tudjuk megnyerni, egészen a magunkévá tenni, ezt a birodalmat? – kérdezi – Csak úgy, ha kiműveljük, és azon dolgozunk, hogy lakosait erkölcsileg és szellemileg annyira felemeljük, amennyire csak lehet. Ha ezt megtesszük, akkor 25, 50 vagy 100 év múlva a megtérésnek is elérkezik az ideje. De ha ezek a szerencsétlen muzulmánok egyetlen papot, sőt egyetlen igaz keresztényt sem látnak, hanem csak jogtalan, önkényes fosztogatókat és rossz példákat, hogyan várjuk el megtérésüket? Lehetséges-e egyáltalán, hogy ilyen körülmények között meg ne utálják vallásunkat? S miért ne válnának így nap-nap után elkeseredettebb ellenségeinkké?” És egy sötét jóslatot is kimond: „Ha nem változtathatjuk meg a bánásmódunkat a bennszülöttekkel, akkor ötven év múlva kikergetnek bennünket innen.”

A harmadik akadály, és talán legnagyobb nehézsége: az egyedüllét. Az az egyedüllét amelyet Názáretben úgy szeretett, de amelyről lemondott a küldetése kedvéért, most nagyon ránehezedik. Egész életén át folyton sürgeti a szerzetes és világi papokat, hogy szerezzenek neki társat, aki ministráljon neki és akivel együtt tudjon dolgozni. Úgy érzi, ha egyet vagy kettőt kapna, meg tudnának hódítani mindent. Hiába, egész életében maga marad. Egyik franciaországi útja alkalmával – egész afrikai tartózkodása alatt kétszer volt otthon rövid időre egy fiatal legény, egy breton ifjú szegődött hozzá, de amikor partra szállott Afrikában, beteg lett, úgyhogy Beni-Abbeszig már nem jutott el.

Mit tehet ilyen körülmények között a hittérítő? Először megpróbál rabszolgákat kiváltani. De ez nem járható út: annyi pénze nincsen. Egy másik dolog, amit tehet, és ezt ugyancsak megteszi: próbálja őket vallásilag nevelni úgy, ahogy lehet. Hirdeti az ún. természeti vallást, kereszténység nélkül. Halála után az asztalán, illetve a ládáján, amely asztalául szolgált egy füzetet találtak: leveleket Musszához, jó barátjához, a tuaregek hercegéhez. Mi van ezekben a levelekben? Íme pár szemelvény: „Szeresd Istent mindenekfölött, terjes szívedből, minden erődből és egész lelkedből. – Isten iránt való szeretetedből szeresd az embereket is, mint önnönmagadat. – Amit magadnak kívánsz, ugyanazt cselekedd minden embernek. Soha ne tégy olyat másnak amit magadnak nem kívánsz. – Alázd meg magad bensődben, mert egyedül Isten nagy, és minden eltörpül mellette. A dölyfös ember esztelen, mert nem tudhatja, hogy az égbe jut-e, vagy a pokolba. – Isten mindent lát: legtitkosabb gondolatodat, szavaidat és cselekedeteidet is; ne felejtsd ezt, és minden cselekedetednél ez lebegjen szemed előtt. Úgy hajtsd végre minden cselekedetedet, ahogyan halálod óráján vinnéd véghez. – A halál órája bizonytalan, ezért lelked mindig olyan állapotban legyen, amilyenben halálod óráján szeretnéd tudni. – Minden este vess számot magaddal, mit gondoltál, mit beszéltél, mit cselekedtél, és kérd Isten bocsánatát mindezért, amit rossznak találsz, mintha csak éjjel meg kellene halnod, és fordulj egész szíveddel Istenhez: Istenem, csak azt akarom, amit Te akarsz. Istenem, a Te akaratod szerint fogok cselekedni.”

Így tanítja a pogányokat. Mindezt egy noviciátusban is el lehetne mondani. És ezzel meg is tudja közelíteni őket.

Végül még egy sajátos, titokzatos, egészen különös mozzanat: a legtöbb, mondja, az, hogy általam jelen van az Úr Jézus. „Mit csinálok itt közöttük? A legnagyobb jó az, hogy itt-tartózkodásommal lehetővé teszem a szentségi Jézus jelenlétét közöttük. Igen, legalább egyetlenegy ember van itt Timbuktu és El-Golea közt, aki imádja és engeszteli Jézust.”

Így ír egy francia barátjának. Ebben olvad föl aztán egész hittérítése. Ott van, jelen van a Jézus, a többit bízzuk rá: ez az ő végső gondolata. Abban pedig, hogy nem tud társakat kapni, mint minden másban, megnyugszik: „Mindent megtettem, hogy munkatársaim legyenek. Ez volt mindenkor legfőbb vágyam. Hogy ezt csakugyan elérjem, azt hiszem legbiztosabb az önmegszentelés útját járnom. Ha meglesz, örülni fogok, és ha nem lesz meg, akkor is teljes lesz örömem.”

Íme Foucauld missziója. Íme itt a hittérítő, aki nem térít meg senkit – és itt vagyok én, aki tanulni akarok tőle. Nem kell elmennem Marokkóba vagy Hoggarba. Nemcsak az ország, hanem a város, a falu, a ház, amelyben lakom, a szoba, amelyben élek – mind missziós terület. Hány ember van – nézzek magam körül, akihez engem missziósnak küldött az Isten: csak szemem és szívem legyen ennek a küldetésnek a befogadására! „Megmenekülnek, ha én szent leszek.” Ezt sürgeti Foucauld atya. Hogy kik azok és hányan vannak, akiknek sorsa az én kezemben van, azt nem tudom. De megmenekülnek, ha én szent leszek. (Szenten persze jó keresztényt kell érteni és nem többet – de nem is kevesebbet.)

És a másik nagy gondolat: ha nem is tudok elérni semmit, tegyem amit Foucauld tett. Az Úr Jézus azon a missziós területen, abban a városban, faluban, házban, lakásban legyen jelen bennem. Bennem, aki magamhoz vettem. Az én testem van olyan érték, mint egy szentségház; ha benne van az Úr Jézus, akkor pontosan ugyanolyan érték. Ha én az vagyok, akinek lennem kell, akkor bennem jelen van az Úr Jézus, és ha ő jelen van, bízzunk abban, hogy ő megteszi a többit.

Foucauld bízott, holott semmi sikere nem volt. Csakugyan, földi szemmel nézve nem volt sikere. De hát az Úr Jézus nem teljes sikertelenséggel végezte be pályáját? Teljesebb sikertelenséget nem is lehet elgondolni, mint a föltámadás előtti nagypéntek. Istennek megvolt a terve, hogyan következik be a siker. Imádság, jócselekedet azért, hogy sikerüljön valami: ez nem kereszténység, ebben van valami ószövetségi maradvány. Így valami üzletfélének tekinti az ember az imát és a jócselekedetet, amit az Istennek kötelessége viszonozni. A pogány mágia rejtőzik benne, hogy az ember szóval vagy tettel kikényszerítheti Isten kegyelmét. Ez mind nem keresztény dolog. Hogy mi a keresztény viselkedés, azt megtanulhattuk Elisabeth Leseurtől. Imádkozni valamiért egészen bizonyosan nem lesz improduktív. Hogy hol, mikor, milyen formában használja föl az Isten, az rajta áll. Azt alázattal el kell fogadni. De hogy kárba nem vész, egész biztos, és egészen biztos, hogy részem lesz a jóban, ami létrejön.

Végignéztük Isten négy utasának a pályáját. Négy utat villantott fel, ragyogtatott föl előttünk ez a négy elmélkedés. Hiszem, hogy a legtöbben megtalálhatták a négy közül valamelyikben a maguk példaképét, a maguk mintáját. Aki tisztában van útjával, adjon érte hálát az Istennek, és menjen rajta. És aki netalán még nem találta meg a magáét, annak is, azt gondolom, segít ezeknek a példája arra, hogy megkérdezze Istentől: hogyan, milyen formában induljon az Isten felé, és megkapja Tőle a választ. De rögtön el kell kezdeni, és nem engedni addig, amíg meg nem találta.

  URL: http://siksandor.piarista.hu/eletmu/konferenciak/konf1959vt-konvertitak.htm [2009]

---

© Sík Sándor szerzői jogainak tulajdonosa a Piarista Tartományfőnökség (1052 Budapest, Piarista köz 1.). A honlapon található dokumentumok csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a Tartományfőnökség engedélyét kell kérni.