Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára

virtuális emlékszoba

▷ Életmű ▷ Konferenciák ▷ 1955. nagyböjt

Konferenciák, 1955. nagyböjt

Az imádság

  1. Az ima elmélete
  2. Az ima pszichológiája
  3. A magánimádság
  4. Igazságban imádkozni (Az elmélkedés)

I. Az ima elmélete

Az ima elmélete, in Vigilia 1964, 137-144. Szerkesztői jegyzet: „Sík Sándor nyomtatásban meg nem jelent hátrahagyott írásai sorából közöljük ezt a tanulmányt.”

Böjt első vasárnapjának szentmiséje a 90. zsoltárnak ezzel a mondatával kezdődik: „Kiált hozzám (az ember) és én meghallom szavát.” Kiált az Úrhoz – imádkozik – az ember, és ő meghallja az ember szavát. Az imádság egész vallási életünknek döntő és fontos mozzanata, mert amilyen az imánk, olyan a vallásos életünk.

Az imádságról szóló tanítást olyanféleképpen kellene kezdeni, mint nagy nyelvész rendtársam, Révai kezdte egyetemi előadásait: „Uraim, nem tudunk magyarul!” Bízvást így kezdhetném én is: „Testvérek, nem tudunk imádkozni.”

Sokféle élményt nevezünk imának. Attól, ahogyan az Úr Jézus imádkozott, a nagy szentek nekifeszülésén keresztül az egészen kis emberek fohászkodásáig, akik szívük egyszerűségében mennek oda az oltár elé,. a legelső kora reggeli szentmisére és szentáldozásra – belefoglalva a mi életünk perceit, az igazán jól imádkozni tudó pillanatoktól, az ünnepi imapercektől egészen a sötét órákig, amikor nem tudunk, csak szeretnénk, vagy talán nem is szeretnénk, csak tudjuk, hogy kellene imádkozni. Vannak nagy ihletések, amikor egy templom homályában nagyon közel tudunk férkőzni az Úristenhez, vagy egy hegy ormán megszáll az ihlet és úgy érezzük, hogy lenn hagytunk minden földit és közel vagyunk az Úrhoz; vagy az óvóhelyen, amikor tudtuk, minden pillanatban üthet az óra, hogy meg kell állnunk az Úr előtt.

Mi hát voltaképpen az ima? Szent Ágostonnal felelek: „Mentis ad Deum affectuosa intentio”, a léleknek Istenhez való érzelmes odafeszülése. Szent Tamás nyelvén: „A lélek fölemelkedése Isten felé.” De hogy ne csak a nagy teológusokat halljuk, idézzük a modern természettudomány emberét is, Carrelt, a Nobel-díjas természettudóst, aki az imádságról pompás könyvecskét írt: „Úgy látszik, hogy az ima lényegében a szellemnekfeszült odafordulása és törekvése a világ anyagtalan substratuma felé.”

Ebben a meghatározásban három mozzanat van: Isten, akihez fordul az ember; az ember, aki odafordul Istenhez; a kettőnek egybeforradása. Szent Ágoston meghatározása világosan mutatja, hogy itt az egész emberről van szó: az értelmes odaadásról (mentis), az érzelmes odaadásról (affectuosa) és akarásról, nekifeszült törekvésről (intentio). Ebben a feszültségben nyilvánvalóan benne van az akarat.

A vallástörténeti kutatók igazat adnak az ima ilyen elméleti felfogásának. Egy kutató, Heiler azt mondja: „Az emberiség imája a történelem folyamán soha és sehol nem apadt el egészen, még ha hosszú darabon csak szivárgott is, mint a sivatagi oázisok forrásai.” Sem Lao-Ce, sem Konfuce nem imádkozó ember. Nem imádkozott kezdetben a buddhizmus sem. Hiszen voltaképpen nem is vallás volt, hanem filozófiai rendszer. És mégis mindegyikben van valami az önmagukba való elmerülésből, valami a misztikus elmélyedésből. S éppen a buddhizmus, amely kezdetben nem imádkozott, lett a világ legimádkozóbb vallása.

Az ima szerintem őstény. Sajátos, egészen különálló valami. Mással sem azonosítható, másból le nem vezethető. Mint ilyen, hozzátartozik az Istenben hivő ember mivoltához. Belső szükséglet számunkra, akiknek vallásunk van. Megtapasztaljuk, hogy ha nem imádkozunk, valami csonka, marad bennünk. Nem vagyunk kerek emberek. Érezzük azt is, hogy nekünk nemcsak szükséglet, hanem kötelesség is. Ha nem imádkozunk, úgy érezzük olykor, hogy elmulasztunk valamit, amit nem volna szabad elmulasztani. A szellemi embert az imádsággal szemben valami várakozás, valami remény tölti el: Valami pozitívumot várunk tőle, aminek végső kifejlődését úgy mondhatjuk, hogy boldogság. Ugyanakkor húzódozunk is tőle, mert komoly szellemi erőfeszítést kíván, s ez nem könnyű dolog. Így nagyon könnyen megeshet, hogy azok az ellenvetések és nehézségek, amelyeket kívülről hoznak fel az imádságot nem ismerő lelkek, felmerülnek olyan hívő emberek lelkében is, akikben az imádság forrása eltömődött, s ürügyet találnak arra, hogy ne imádkozzanak. Vannak, akik szerint az imádság fölösleges vagy értelmetlen dolog; nem illik a mai korba és a mai emberhez; egy más világba tartozik.

Könnyű volna felsorolni az imával szemben felmerülő nehézségeket. Valamennyit jellemzi, hogy kívülállóktól származnak, olyanoktól, akik nem imádkoznak.

Az ima fenomenológiai elemzéséből kitűnik, hogy három pontja von: Isten, akihez az imádkozó szól, az ember, aki Istenhez fordul, és a kapcsolat, amely a kettő között az imában létrejön. Mielőtt azonban e három pontot megvizsgálnák, előre kell bocsátani egy kérdést az ima realitásáról.

Az ima realitása a hívő ember szemében is sokrétű és bonyolult valami. Az ember igen sokfelé kiterjedő és különböző értékű valóságrétegekben él. Csak annyit tudunk a valóságból felfogni, amennyire képességünk van. A primitív embernek nagyon élénk és határozott benyomásai vannak a valóságról, de ez nem tudatosodik benne. Többről vesz tudomást az, akinek természettudományi képzettsége is van, az magasabb dolgokat is lát. Akinek történetszemlélete van, arra már befolyást gyakorolnak a jelen dolgok is. S megint másként látja a világot, akinek vallásos világnézete van. Egy biológiai könyvben olvastam a következőt: „A tengerfenékhez tapadó szem és fül nélkül való – tehát süket és vak – osztriga számára véget ér a világ ott, ahol az ő teste véget ér. Nincs olyan érzékszerve, amely hidat verne számára az óceán kék pompájához és hullámtarajához. Az ő számára nincsen nap, sem hold, sem csillagok, pedig ezek sugarai lehatolnak egészen az osztrigatelepig. – És amikor magunk feltekintünk este a csillagos égre és látunk csillagokat és ködfoltokat, amelyekről – hogy hozzánk eljusson – több évszázadra van szüksége a fénynek, a világegyetem e leggyorsabb futójának, akkor arra gondolunk, hogy mennyivel is különbek vagyunk mi az osztrigánál… és nem mondjuk magunknak, hogy milyen szegények és korlátozottak lehetünk mi magasabb lények szemében” (Karl Frisch: Du und das Leben. Eine modeme Biologie für jedermann. Berlin).

Csak azt vesszük tudomásul, amire szervünk, halló, befogadó szenzóriumunk van. Nekünk, hívő embereknek, van szemünk a másvilág számára, van egy szenzóriumunk, amely a legmagasabb Lény magasságáig is felér. Tudomást tudunk venni arról a világról, amely messze fölöttünk áll. Mi imádkozók a végtelenségben élünk. Carrelnak az imáról szóló tanulmányában olvasom: ,,Az élő emberi test több, mint fizikai valója; nemcsak anyagból áll, hanem szellemből is. A szellem pedig, noha székhelye szerveinkben van, túlterjed tér és idő dimenzióján. Nem hihetjük-e hát, hogy egyszerre lakunk a kozmikus világban, s egy másikban, mely nem tapintható, nem látható, nem anyagi, melynek természete tudatunkéhoz hasonló, s melytől éppúgy nem szakadhatunk el, súlyos kárunk nélkül, mint az anyagi univerzumtól? Ez a világ pedig nem más, mint a minden lelkes lényben benne élő és mindenen túlható transzcendens Valóság: Isten. A vallásos érzést tehát joggal hasonlíthatjuk szervezetünk oxigén-szükségletéhez. Az. imádságot pedig bizonyos módon a lélegzés funkciójával állíthatjuk párhuzamba. Úgy kell tekintenünk ezek szerint, mint a tudatunk és sajátos világa közötti természetes kapcsolatok hordozóját. Valósággal alkatunkból folyó biológiai tevékenységet is láthatunk benne; más szóval: testünk és lelkünk normális funkciójának foghatjuk fel.”

Vegyük szemügyre az imádság három mozzanatát. Isten az első, feléje irányul az ima. Ám nem akármilyen Isten az, akihez imádkozni lehet. Molochhoz, Bálhoz, emberevő bálványokhoz nem lehet igazán imádkozni. Ilyen Istenhez legfeljebb kiáltani lehet, de ő nem hallja szavunkat. Ha valaki csak úgy nézné az Istent, mint mindennek végső okát, ez az Isten sem alkalmas arra, hogy imádkozzunk hozzá. Nem alkalmas a deizmus Istene sem, aki megteremtette a világot, de tovább nem törődik vele, magára hagyta. A deizmus Istene túl messze van tőlem – a panteizmusé túl közel. Olyan istenség ez, amelynek magam is része vagyok, – hogyan imádkozzam saját magamhoz? Ady is valójában panteista lélek volt. Persze aki egy kissé jobban ismeri verseit, az tudja, hogy fenséges versei vannak keresztény szempontból is, ahol nem panteista módon imádkozik. A múlt század végén több ilyen költő volt. Ilyen Komjáthy Jenő, igaz és őszinte panteista értelmével, de szívében ugyanúgy imádkozik, lángoló, ódai versekben, mint mi, a keresztény Isten élménye is megvan benne.

Milyen Isten az, akihez imádkozni lehet? Három vonását emelem ki. Egyik az, hogy személy. A másik, hogy művész. A harmadik, amit Jézus Krisztus adott tudtul róla: hogy Atya.

Személy az Isten, akihez beszélni lehet. Valamiképpen olyan, mint én, hangolva van hozzám, én hangolva vagyok hozzá. Tehát felelni is tud szavamra. A mozlim misztikának egy kedves parabolája a XIII. századbeli Dzselaleddin Rumi-tól: „Egy dervist megkísértett az ördög, hogy szűnjék meg Allahhoz imádkozni, mert Allah sohasem felelte: ,Itt vagyok!' Kadir próféta megjelent neki látomásban Istentől üzenettel: ,Nem én vagyok az, aki nevemnek hirdetőjévé tettelek? Mikor kimondtad: Allah, ez volt az én Itt vagyok-om'.”

Ha személy az Isten, megteheti, hogy szóljon, azt is megteheti, hogy nem szól, nem felel szavamra. Ha neki úgy tetszik, szól, ha úgy látja jónak – számomra jónak –, nem szól. Ezt tapasztaljuk meg sokszor, nagyon sokszor mindannyian hosszú ideig, akár évekig, évtizedekig – megtapasztalták a nagy szentek is. Ilyenkor létrejön a lélekben az a süket csend, „a lélek sötét éjszakája” – így szokás nevezni Keresztes Szent János óta. Valami ilyenben volt része az ember Jézusnak a Getszemániban és a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

Művésznek mondtam az Istent. Művész, mert teremtő, fenntartó, gondviselő, alkotó. De nem úgy alkot, mint a mérnök, hanem úgy, mint a művész. A mérnök is teremt gépet, épületet. Megtervezi, aztán magára hagyja. Az, Isten nem gépet akar alkotni, hanem valamit, ami él. És a költő, a művész törődik azzal, amit alkot. Az Isten alkotása nemcsak a célszerűségért van. Isten szépet akar alkotni. A természet törvénye nem köti, hiszen ő alkotta a törvényeket. Szabadon alkot; művész az Isten, aki szabadon játszik. Ne botránkozzunk meg ezen a szón: „játszik”. Az ószövetségi szent könyvek mondják, hogy az Isten „játszott”, mikor teremtette a világot (Péld. 8, 29–31). Végtelen lehetőségek nyílnak előtte. Komponál, alkot, célszerűen is, csak nem olyan kötöttségben, ahogy mi hajlamosak vagyunk elgondolni a teremtést. A gazdagság, a pazarság az ő jellemzői. Mindent nagyságának megfelelően és célszerűen alkot. De művész módjára tartja is fenn a világot. Nem köti még saját alkotása sem. A művész szeszélye szerint bánhatik vele. Persze nem úgy, hogy megváltoztatja miattam a megteremtett törvényt. Végtelen számú lehetőség áll rendelkezésére. Századunkban mind általánosabb lett a természettudományos látás. Isten ezeken a törvényeken keresztül működik, de nem lehet ezekbe a törvényszerűségekbe beleszorítani. Isten nem részlet, hanem egész. Szabad, nem rabja művének; a művész maga a törvénye művének. A világot egy nagy szimfóniának tekinthetem. Az Isten ezt a szimfóniát nemcsak megkomponálta, hanem ő is játssza el. Mikor a nagy művész el játssza a művet: improvizál. Ez nem „szeszély”, hanem egy mély belső törvény kifejezése. Az ihlet, az a belső parancs, az mondja meg, hogyan játssza el.

A művész szereti is művét. A legkisebb és a legnagyobb is. A művésznek nem közömbös a műve. A Nagy Művésznek sem. Az egész teremtés a Szeretet műve. Ha nem szeretné, nem alkotta volna meg. Ott vannak például Tolsztoj alakjai: éppen olyan tökéletes művészettel és tökéletes szeretettel van megrajzolva a legkisebb mellékalak is, akinek csak tíz sor jutott. Isten szereti művét. „Szereted mindazt ami van, mit sem utálsz abból, amit alkottál… Az élőben örömedet leled” (Bölcs. 11, 25, 27).

Mi azonban az evangélium alapján már többet tudunk szeretetéről, közelebb is van hozzánk. Az Úr Jézus megtanított, hogy Atyánknak nevezzük Istent. A Hegyi Beszéd csodálatos képeket fest az Atyáról, aki tudja, hogy mire van az embernek szüksége, aki megszámlálta hajunk minden szálát. Ennyire szereti az embert. Ez a szeretet atyai szeretet, de nem szentimentális. Nem idill, nem csoda, sem mese: komoly szeretet. Nagyot kíván az embertől. Mert ha odaadja magát egészen az ő szolgálatára: „Keressétek először az Isten országát és az ő igazságát” (Mt. 6, 33), akkor van megígérve: „Az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm. 8, 28). Minden a javukra válik – de az Istent szeretőknek! Nagyon komoly, férfias szeretet műve ez.

A második mozzanat, amely az imában szerepel: az ember. Az ember, aki imádkozik, aki Isten felé fordul. Mik azok a lelki föltételek, amelyek nélkül nem lehet jól imádkozni? Az az ember tud imádkozni, akinek az Istene olyan, mint aminőnek az imádság Istenét jellemeztük. Kell az imádkozónak bizonyos értelem, kell hit, kell bizonyos szabadság. Végül kell képesség a csendre. Katolikus dogma, hogy az ember a maga természetes eszével felismerheti Istent. Ha hiányzik belőlünk a „mens”, akkor nincs, ami Istenhez tudjon fordulni. De ez nem elég. A természetes ész sem ismerheti meg az Istent mindenestül: hit is kell hozzá. A hit a szénzóriumunk Istene felé. Nem föltétlenül ortodox, katolikus hitre gondolok. Még a kételyekkel átjárt hit is létrehoz viszonyt Isten és ember közt. Szükség van erkölcsi szabadságra is. E nélkül nem lehet Istenhez fordulni. Ha olyan dolgokkal van tele a szívem, amelyek távol tartanak Istentől, sem tudok imádkozni. Akinek szíve tele van a lelkiismeretét beszennyező dolgokkal, az nem tudja kinyitni az Isten felé szívét. Akinek mindene az üzlet, vagy a testi jólét, valami szenvedély vagy flört, aki bálványokkal van tele önmagában, az nem tud imádkozni, amíg ki nem taszítja azokat magából. A tisztaszívűek – mondja az evangélium – meglátják az Istent.

És végül kell a csend képessége. Szellemiekkel foglalkozni csak csendben lehet. Ha nincs az embernek nyugalma, nem tud dolgozni. A művész megtapasztalja a világot; de ha alkotni akar, elmegy a természetbe, vagy a szobája belsejébe, otthagyja a világot és úgy dolgozik. Mikor alkot, a csend veszi körül. Isten is a csendben szól hozzánk. Aki olvasta a Királyok III. könyvét, emlékszik, hogy várja a Hóreb hegyén Illés az Istent. Ezt érzékelteti ez a néhány verssor is:

Emlékszel: Hóreben barlangja odújából
Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó
Az Istent, aki átvonul;
Milyen hiába leste sebes szél viharában,
A földrengésben is, a tűzben is hiába:
Suttogó szellőn járt az Úr.

Csak az él, akiben a lélek tiszta csendjén
Némán izzani kezd a titokzatos tömjén,
S füstjén az Angyal megjelen.
És ámuló szeméről a fátylakat leoldja
Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja
A csend foganta kegyelem.

És az imádsághoz a csend foganta kegyelem kell. Persze van olyan ember is, aki mikor ebédel, olvas és kiabáltatja a rádiót, így érzi jól magát. Amíg be nem csukja az ajtót és el nem zárja a rádiót és le nem ereszti a függönyt, amely kizár minden külső zajt a leikéből, addig nem fog tudni imádkozni. Szent Ágoston mondja: „Ne menj kifelé, belül lakik az igazság”, a kegyelem.

Az imádság feltétele az Isten és ember közti viszony, az imaviszony. Említettem, hogy a katolikus vallásbölcselet az emberi lélek „apriori” jelenségének tekinti a vallásos életet. Vagyis az emberi természettel adva van, kimondhatatlanul, ineffabiliter (Tridentinum) és láthatatlanul, invisibiliter. Kimondhatatlan, láthatatlan az Isten, tehát nem is tudjuk sem kimondani, sem látni. Csak hasonlatokban szólunk róla (erre az Úr Jézus tanított), vagy hozzá, de amit gondolunk róla, az nem egészen az lesz, amiről beszélni akarunk. Nagyon más, „aliud valde”, mondja Szent Ágoston. Mivel önmagában, úgy ahogy van, mindenestül fölfogni nem lehet, azért amikor hasonlattal próbáljuk megközelíteni, mindig marad valami paradoxon, valami ellentét. A vallás, tudjuk, mysterium tremendum és mysterium fascinans, egyszerre ijesztő és vonzó. Ha Isten felé fordulunk, a jellege egyszerre félelem és szeretet. Az Isten félelmes: némelyik zsoltár mint büntető harcost írja le. Izaiásnál, Jeremiásnál, a prófétáknál is félelmetes hadúr. De az újszövetségben is bíró, akitől félve és rettegve munkálhatjuk üdvösségünket. Ugyanakkor azonban szeretet az Isten. Egyszerre félelmetes és egyszerre a szeretet. Rettegéssel kell hozzá közelednünk. De ugyanakkor akik a szeretetben vannak, Istenben vannak. Kíván félelmet is: „Szolgáljatok az Úrnak és rettegéssel örvendezzetek neki” (12. zsolt.). „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségteket” (Fil. 2, 12). De ugyanakkor szeretetünket is kívánja. Persze, ez a félelem is más, mint ahogy világi csapástól, háborútól, atombombától félünk. Egészen más. Nem félelem és nem szeretet, valami, ami egyszerre mind a kettő. Egységes élmény az imaviszony. Idézem itt Szent Ágostont: „Te belsőbb legbelsőbbnél, te Lelkeddel, mintegy ujjaddal, törvényt tettél szívem belsejébe, nem azért, hogy féljen, szeretet nélkül, mint egy szolga, hanem hogy tiszta félelemmel szeressen, és tiszta szeretettel féljen, mint egy édes fiú.” Az ő nyomán Newmannak van erről egy remek prédikációja: „Nem értjük Isten irgalmasságát, csak ha megértjük hatalmát. Nem mintha előbb jönne a félelem, aztán a szeretet. Rendszerint együtt járnak, a szeretet megédesíti a félelmet, a félelem komolyságot ad a szeretetnek. Ugyanaz az isteni hang, amely megfenyeget bennünket, ugyanabban a pillanatban fel is bátorít… Ez a lelkiállapot idegennek tűnhetik fel azok előtt, akik nem tapasztalták meg, de felülmúlhatatlan édességgel van tele. A keserűnek és az édesnek ez a csodálatos vegyüléke adja az isteni igazságok valódi ízét. Nem olyan kemények, hogy viaszaijeszthetnének, és nincs meg bennük az az émelyítő édesség; amelyre hamarosan ráun az ember.” (Paroch. serm. LXXIII. 304–5.) Édesség és keserűség vegyüléke: ez az imádság viszonyának kettőssége. Csak félni: ez rabszolga-dolog. Csak szeretni: ez nagyon könnyen lazává, puhává, szentimentálissá tesz. A keresztény nemcsak féli az Istent és nem csak szereti: egyszerre cselekszi a kettőt.

És még hozzá kell tennünk az evangéliumból valamit. „Bizony, bizony mondom nektek – tanítja az Úr Jézus –, bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek. Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen” (Ján. 16, 23–24). Hogy kell ezt értenünk? Úgy, hogy imánkból nem törölhetjük ki az ő nevét. Amikor imádkozunk, akkor gondolni kell az Úr Jézusra. Nem Jézus Krisztus protekcióját megyek kérni, nem is úgy áll mellettem, mint egy diplomáciai megbízott. De ő az egyedüli közbenjáró. Mi az Úr Jézus kezét fogjuk, amikor imádkozunk. Az ő érdemeiért merek akarni minden jót, és erre mintegy figyelmeztetem az Istent, ha az ő nevében imádkozom. Az egyház is ezt valósítja meg, amikor minden imáját úgy fejezi be: „A mi Urunk Jézus Krisztus által.” Érzem kicsinységemet, de az ő érdemei áthidalják azt a nagy távolságot, amely Isten közt és köztem fennáll.

Isten és ember testvérré válik 'az Úr Jézus érdemeiért. Ő akarja ezt így. Ha kimondom ezt a szót: Jézus, odakívánkozik mellé az „édes” jelző is. Ez annak az ösztönnek, annak az imaviszonynak megnyilvánulása, amely félelem és szeretet egysége. Az ószövetségben a félelem volt az erősebb. Az Úr Jézus, a megváltás óta megvan a félelem is, de erősebb a szeretet.

Az imaviszony másik oldalán én vagyok. Milyen kicsiny, milyen gyenge, milyen bűnös vagyok! – és mégis kérem őt: pótold kicsinységemet nagyságoddal, gyengeségemet erőddel, bűnös voltomat tökéletességeddel. Az imaviszony másik változata a kérő imádság. Szabad az Istent kérnem. Az Úr Jézus maga is nem egyszer imádkozott így, és amikor megtanít a Miiatyánkra, az legnagyobbrészt kérésekből áll. Aquinói Szent Tamás mondja: amit szabad megkívánni, azt szabad kérni is. Mindazt szabad kérni az Istentől, amit a Miatyánkban kérünk. Elsősorban szabad kérni bűneinknek bocsánatát, azt a kegyelmet, hogy gyengeségünket az Isten kipótolja, cselekedeteinket megelőzze. Szabad imádkozni mindenféle testi-lelki jóért, munkánk sikeréért, erőért a munkához, az igazság megismeréséért,' jóságban való haladásért, a mindennapi kenyérért. És nem. fogjuk elfelejteni, hogy az Úr Jézus nem úgy tanított imádkozni: „Atyám”, hanem: „Mi Atyánk”, tehát: imádkozzatok egymásért. Nem vagyunk egyedül Isten színe előtt. Kérjünk isteni kegyelmeket azok számára is, akiket szeretünk, és azoknak is, akiket nem szeretünk. Imánk hatékonysága egészen a tisztítótűzben szenvedő lelkekig terjed. Fenséges gondolat a szentek egyessége: földön és odaát. Az igazi imában e mozzanatok egészen összefolynak. Testvérek vagyunk az imában. A drót nélkül folyó áramoknak micsoda ereje fogja össze Krisztus testének különböző tagjait, országait! És Isten – az Úr Jézustól tudjuk – meghallgatja az imádságot. A kérő imádságnak közvetlen hatásáról is beszélhetünk: ígéretünk van rá. „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek” (Mt. 7, 7). „Amit kértek az én nevemben Atyámtól, megadja nektek” (Ján. 16, 23). Joggal mondja Aquinói Szent Tamás: „Kérjetek és adatik nektek, ezek a te igéid, Uram, és ki félhetne attól, hogy csalatkozik, mikor maga az Ige adja szavát?”

Ha visszanézünk eddigi életünkre, bőven fogunk találni alkalmat,. amikor Isten meghallgatta imánkat. Máskor azonban nem látszik az ima hatása: Isten nem, felel. Hogyan egyeztethetem ezzel össze azt, hogy valamit akarok és „adatik nektek”? Úgy, hogy az az Isten ígéri ezt mag nekünk, akiről az előbb szó volt. Hányan vannak, akik úgy képzelik: az egyik -oldalon bedobjuk az imát, a másikon kijön az áru, mint az automatánál. De az Isten nem boltos, akinek telefonálok és jön az. áru. Nem is úgy, mint a mesében, hogy ha megfordítom a varázsgyűrűt ujjamon, hipp-hopp, ott terem minden, amit kívánok. Ezek gyermekes gondolatok. H. G. Wells önéletrajzában leírja, hogy az édesanyja imádkozott házi szükségleteiért, és mivel Isten nem hallgatta meg, elvesztette a hitét. Mennyire nincs köze az ilyen elgondolásnak az Istenhez! Ugyanaz az Isten ígérte meg kéréseinek teljesítését, aki szabad Isten, időtlen Isten; a művész Isten, akinek végtelen lehetőségek vannak adva, aki „szeszélye” szerint teljesíti, vagy nem teljesíti kérésemet, változtat vagy nem változtat a dolgokon. A teljesítendő kérés bele van komponálva a világtervbe. Isten végtelenül bölcs, jó és kegyes. Az a belső törvény dolgozik benne, amivel a művész komponál. Jobban tudja, hogy nekem mi a jó. Ha teljesíti kérésemet, hálásan fogadom, de ha nem teljesíti, akkor az a bölcs és jó, amiért nem teljesíti, és éppen olyan hálaadással kell fogadnom. Ő tud mindent jobban. Jobban, tudja, mi válik előnyömre, és mi válik káromra. Sőt a végtelen időben sokkal alaposabban és jobban teljesíti vágyaimat, mint ahogy én kérem.

Az evangéliumban az imádság meghallgatásának föltétele: „Az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm. 8, 28). Hozzá tudom venni az Úr Jézus szavát: „Keressétek először az Isten országát és az ő igazságát, és a többi mind hozzáadatik nektek” (Mt. 6, 33). Először tehát azt kell kérni, hogy „szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod”, aztán jönnek a mi kéréseink. És akkor kérdezhetem: Isten-szerető vagy-e? Kerested-e az ő országát? Hogy mondja Tóbiás? „Minden időben áldd az Urat és kérd, hogy irányítsa utaidat és minden szándékod őbenne maradjon” (4, 20). Aztán állhatatosan kell kérnünk. Gondoljunk a jerikói vakra, vagy a 38 évig betegen fekvő inaszakadtra. Hallgassuk meg, mit mond Aranyszájú Szent János: „Piruljunk el a szégyentől, kedveseim, és sirassuk lanyhaságunkat. Harmincnyolc évig maradt ez az inaszakadt ott a tónál, és még mindég várt, anélkül, hogy kívánsága teljesült volna. Pedig nem is saját hibájából maradt beteg, hanem mert mások (a tóba szállásban) mindég megelőzték. Mindamellett nem hagyott fel a reménységgel. Hej! Mi egészen másképpen cselekszünk. Tíz nap is alig múlik el anélkül, hogy kívánságunk teljesülne, máris fölhagyunk az imával” (Horn. 35.). Ha szeretjük az Istent és állhatatosan kérjük, akkor biztosan teljesíti kérésünket.

Szent Ágoston Vallomásainak következő kis epizódja gyönyörű példáját adja elénk, hogyan áll szemben a keresztény ember a kérésmeghallgatás problémájával: „Fogfájással kínoztál engem akkor, s midőn már annyira fajult, hogy beszélni sem tudtam, eszembe jutott: arra szólítom fel mindazokat, akik köröttem voltak, hogy érettem hozzád fohászkodjanak, minden gyógyulás Istenéhez. Viasztáblára írtam fel ezt és odaadtam, hogy elolvassák. Alighogy térdet hajtottunk az ima szándékával, a fájdalom elhagyott. De minő fájdalom? S miként hagyott el? Megborzadtam: bevallom, Uram és Istenem, hogy amióta élek, soha ilyesmit nem tapasztaltam. Lelkem mélyébe hatolt intelmed és örömteli hittel dicsértem nejedet” (Vall. IX. 12.).

A legnagyobb tanításokat az Úr Jézus nem parancs és utasítás formájában, hanem élete példájával adja nekünk a getszemáni kertben: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a pohár; mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a Tied.” Legyen meg a Te akaratod – tulajdonképpen mindig ezt kellene kérnünk.

Az imának megvan azonban – minden mástól eltekintve – a legfontosabb, általános közvetlen hatása is. Fölemel bennünket. Egy hasonlat megvilágítja ezt: Ha bemegyek egy sötét szobába és felgyújtom a villanyt, máris tudok tájékozódni. Így vagyunk az imával is. Sötét a lelkünk, de amint felkattantjuk benne az ima fényét, máris világos lesz tőle, mihelyt megtaláljuk az Istennel való kapcsolatot. Látok valamit felvillanni, tudom, hogy hozzá kell fordulnom, és mindég valami világossággal a lelkemben távozom, ha befejeztem imámat. Itt idézem újra Carrelt: „Ha az imádság szokásunkká vált és valóban buzgó, hatása nyilvánvalóan észlelhető. Bizonyos fokig egy belső kiválasztó mirigyéhez, pl. a vese- vagy pajzsmirigyéhez hasonlítható; lényege valaminő szellemi és organikus átalakulás, mely fokozatos, progresszív módon megy végbe. Mintha tudatunk mélyén láng gyúlna ki. Az ember valódi mivoltában látja önmagát. Ráeszmél önzésére, bujaságára, tévedéseire ítéleteiben, gőgösségére. Meghajol az erkölcsi kötelességteljesítés parancsa előtt. Megpróbálja megszerezni a szellem alázatosságát. S így megnyílik előtte a kegyelem birodalma. Lelke lassankint megnyugszik, erkölcsi s idegtevékenységei egyensúlyba kerülnek, jobban elviseli a szegénységet, a szidalmakat, a gondokat; övéi elvesztése nem roppantja össze; erősebb a fájdalommal, betegséggel, halállal szemben. Ezért örülhet az orvos, ha betegét imádkozni látja. Az imádság teremtette nyugalom hatalmas segítsége a gyógyításnak … Az imádság, úgy látszik, fölülemeli az embert azon a szellemi szinten, melyet örökség és nevelés útján kap. Az Istennel való kapcsolat békével járja át. S e béke mintegy kiragyog belőle; e bakát mindenüvé magával viszi” (i. h. 25. l.). Kérjük hát Istent a mai ember imájának szavával:

Ó engedd legalább már ezután
Összefognom egyetlen markolással
Parányi létem minden pillanatját,
Az áhítat, az ihlet illanatját;
Eggyé szorítni széthulló magam,
Oly földetlenné, olyan súlytalanná,
Hogy visszasóhajts, föllehelj magadba,
Belesóhajts, elhaló dallamot
Az örök Zengés egységébe. Amen.

II. Az ima pszichológiája

Az ima pszichológiája, in Vigilia 1964, 385-393.

Hogyan kell imádkozni, hogyan imádkozzunk? Az ima elméletéről szólva egy másik írásomban oda következtettem, hogy az imádság őstény, adva van az emberi természettel. Kell-e akkor tanítani rá az embert? Azt szokták mondani: az imádság a lélek anyanyelve. Kell-e az anyanyelvet tanítani? Talán úgy magától kell jönnie, ahogy az évekkel a gondok. Kétségtelenül vannak szerencsés emberek, akiknél csak úgy magától megy az imádság. Talán a legtöbben elmondhatjuk magunkról, hogy vannak és voltak szerencsés óráink, amikor magától jön az ima. Egészben véve azonban az ember minden értékes tevékenysége, nagy fel adatok végrehajtása csak úgy lehetséges, ha felkészül hozzá, ha megtanulja.

Tanuljunk hát imádkozni. Kitől? Tanuljunk attól, aki legjobban tudja. Az Úr Jézus Krisztushoz szegődjünk. Tudjuk, az apostolok egyszer arra kérték az Urat, tanítsa meg őket imádkozni. És ő megtanította őket a Miatyánkra, amelyet Szent Lukács szövegében így vezet be: „Mikor imádkozni akartok, ezt mondjátok.” Máté szövegében pedig ez áll: ,,Így imádkozzatok.” Tehát a Miatyánk mintegy mintája az imának. Ha nem is ugyanabban a formában, de így kell imádkozni. Vegyük sorra, mire tanít itt az Úr Jézus.

Kezdődik a megszólítással: „Mi Atyánk.” Az ima két mozzanatát mutatja ez be. Isten és ember viszonyát, amelyben az Isten az első, – pedig a gyakorlatban sokszor nem úgy van. Istenre kell vonatkozni az első gondolatnak, nem magamra és kéréseimre. Istenre kell szegezni szemünket, akit Atyánknak szólítunk. Atya – vagyis az imaviszonyunkat jellemző félelem és szeretet egysége közül a szeretet legyen az első, és ne a félelem. De a félelem is ott van: „Ki vagy a mennyekben.” Ez felhívja a figyelmet arra az áthatolhatatlan, szóba foglalhatatlan „más”-ságra, ami Istennek a tulajdona. Ennek a szent félelemnek is jelen kell lennie.

Az első, amit ehhez a szerető Atyához, és mégis végtelen messzeségű, irdatlan messzeségű Istenhez intézve mondunk, az első a legfőbb: a dicsérő imádság. „Szenteltessék meg a te neved.” De nemcsak én imádkozom és áldom Istent: mindenkinek és mindennek áldani kell. Mikor a Miatyánkot imádkozom, együtt imádkozom a mindenséggel, amely a létével dicséri Istent. Szabadakaratommal belekapcsolódom a mindenség dicséretébe: így válik valósággal kozmikus élménnyé a Miatyánk.

„Jöjjön el a te országod.” Nem elég nekünk, hogy a végtelen Istenhez szólunk. Arra vágyódunk, hogy az Isten országa közénk is eljöjjön. Nem érhetjük be azzal, hogy a messze mennyországban maradjon: érvényesülnie kell bennem és a világban. Micsoda cselekvő lendület van a Miatyánk imádságában!

A következő mondat megmondja, mit kell tennem. „Legyen meg a te akaratod.” Azt kell tennem, amit Isten akar. Minden kérésemet, imámat úgy kell végeznem, hogy „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied”. Azaz legyen a te akaratod az enyém is.

Ezen alapvető állásfoglalások után következik két nagy kérés. A legsürgősebb anyagi és a legsürgősebb szellemi szükségleteinket tárjuk Isten elé. A legszükségesebb anyagit: a mindennapi kenyeret, és a legszükségesebb szellemit: bűneink bocsánatát. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – „és bocsásd meg a mi vétkeinket.” És persze ennek a bocsánatnak föltétele: mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek. Mindenkinek. Tehát a szeretet levegőjében kell történnie az imádságnak.

„És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” Isten kegyelmét kérem minden rossz ellen, a bennünk lakó gyengeség, a gonosz lélek, valamennyi külső és belső gonosz, az értelmetlen szenvedés ellen

Íme, a Miatyánk megtanít arra. hogyan kell imádkozni.

Lélekben és igazságban

Az Úr Jézus a Miatyánkon kívül még négy helyen ad utasítást arra, hogyan kell imádkozni. Az egyik a szamariai asszonnyal folytatott párbeszéd: az ima nincs helyhez kötve, hanem „lélekben és igazságban” kell imádni az Istent. (Jn. 4, 23–24) Mit jelent: lélekben? Hogy nem fontos a külsőség, nem elsőrendűen fontosak a körülmények, amelyek között imádkozunk. Az a fontos, hogy az imaviszony meglegyen, hogy az ima kifejezze azt a belső tartalmat, ami a lélekben van. Mélynek, bensőségesnek kell lennie. És igazságban kell imádkozni: azaz becsületesen, hitelesen, őszintén, a belső imaviszony szerves kifejeződéseként.

A hegyi beszédben két dolgot mond az Úr Jézus az imáról. Először összehasonlítja az ő akarata szerinti imát a képmutató farizeusok imájával, akik a nagy nyilvánosság elé mennék, az utcasarokra, kürtöltetnek maguk előtt, hogy lássák az emberek, hogyan imádkoznak. De te ellenkezőleg „amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót és imádkozzál a rejtekben lévő Atyádhoz. Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked (Mt. 6, 5–6). Másodszor pedig a pogányok imádságával hasonlítja össze, akik sokat fecsegnek, pedig az Úr nem azt kívánja és nem azon fordul, hogy Isten meghallgat-e vagy nem. „Hiszen tudja a ti Atyátok; mire van szükségtek, még mielőtt kérnétek” (Mt. 6, 7–9).

Megerősíti ezt még egy helyen, amikor a farizeusokkal és írástudókkal vitatkozva Izaiást idézi: „Ez a nép csak ajkával dicsér engem, lelke pedig távol van tőlem” (Mt. 15, 8). Nem az ajak kell, hanem a szív. Vagyis lélekben és igazságban kell imádkozni. Látnivaló, hogy mindezek az utasítások lényegében ugyanazt fejezik ki.

De van egy helye az evangéliumnak, amely mintha ellenkeznék az eddigiekkel: „Szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Lk. 18, 1). Betű szerint ezt nem érthette, hiszen az lehetetlenség. Ő maga sem imádkozott mindig így, imaszövegek mondásával: prédikált, jót tett és más dolgokat cselekedett. Hogyan kell tehát érteni? Egészen világos: az állhatatos imádságot érti rajta. Az igazságtalan bíróról szóló példabeszéd következik utána, az özvegy állhatatosságáról, akinek a bíró végre is igazságot szolgáltat. A szentatyák sokszor egyszerűen a gyakori imádságra, értelmezik. Ne kivételes ténykedés legyen az imádság, hanem szerves alkatrésze életünknek. És a lelki élet fejlődése abban az irányban halad, hogy egyre kevésbé lesz kivételes. A szóbeli imádság csak megnyilatkozási alkalma lesz az imádságos lelkületnek. Vagyis imává kell lenni valamiképpen egész életünknek: „Akár esztek, akár isztok, akár másvalamit tesztek, mindent az ő dicsőségére cselekedjetek” (1. Kor. 10, 31). Amint Szent Ágoston mondja: „Életeddel úgy énekelj, hogy soha el ne hallgass … Ha tehát Istent dicséred, ne csak nyelveddel dicsérd, hanem vedd kezedbe a jócselekedetek hárfáját is: dicsérd Istent, amikor foglalatoskodol; dicsérd, amikor eszel vagy iszol, dicsérd, amikor ágyadban pihensz, dicsérd, amikor alszol; mikor nem dicséred hát?”

Hogyan lehetséges így imává változtatni az egész életet? Az első és legvilágosabb az, hogy valamiképpen meg kell próbálni Isten jelenlétében élni. Tudom ugyan, hogy mindig abban élek, de sok másra van gondom és az betölti az életem. De lehet és kell is, ha szabad így mondani, félig tudatosan gondolni erre. Egy hasonlat talán megvilágítja. Ott ül az édesanya a Balaton partján egy padon és talán kézimunkázik; a gyerek játszik a homokban. Az édesanya nem nézi őt folyton, hiszen dolgozik, mégis a gyermek egészen másképp játszik, ha tudja, hogy ott van, pedig nem rá gondol, hanem a játékra. Ilyen fél-tudatos módon kell élnünk Isten előtt az életünket. Ezt előmozdítja az, ha iparkodunk Istenre vonatkoztatni mindent, ami életünkben történik. Nem buta véletlenek és vak-esetek intézik a sorsunkat; mindent valamiképp követségként tekintek az Istentől. S akkor még a tudatnélküli cselekedeteim is, mint például az alvás, istendicséretté alakulnak. Egy nagy gesztussal így fogadok el mindent. Hozzájárul ehhez persze, hogy a jószándékot sűrűn fölkeltem magamban. Egy szóval, egy sóhajtással, egy gondolattal kérem az Isten segítségét, így mindennek pozitív előjelet adhatok, mindent imává változtathatok, Így lehet magát a munkánkat is Istennek ajánlani. De akkor aztán tőlem telhetőleg a legjobban kell mindent elvégeznem, hiszen ezzel Isten munkája lesz!

Tehát amit az Úr Jézus az ima módjáról mond, össze lehet foglalni két szóval: lélekben és igazságban. Szóban nem lehet mindég imádkozni, de lélekben igen! Íme az Úr tanítása az imáról. És ez éppen elég utasítás. A többit ránk bízza. Csak a lélekben legyen meg az imaviszony és amit imádkozom, azt végezzem becsületesen, akkor jól imádkoztam.

Egy nagyon kedves kis történetet olvastam egy jeles francia írónál, följegyeztem. Egy nvolcvanötéves öregasszonnyal beszélget: „Nagyon buta vagyok – mondja Colette néni – tudom jól. Mikor kicsi voltam, tizenegyen voltunk testvérek és nagyon korán munkára kellett mennünk. Sose tanulhattam írni-olvasni. Néha nagyon rosszul esett ez a tudatlanságom, de meg kell mondanom, hogy az imádságomban ez sohasem zavart, inkább ellenkezőleg. Hangosan vagy halkan beszélek a jó Istennel; elmondok neki mindent, ami eszembe jut, úgy ahogy éppen jön. Azt hiszem, hogy a könyvek csak akadályoznának, megkötnének. De én szabad akarok lenni az imádságomban. A szomszédoknak, ismerősöknek, embertársaimnak mindig szabadon megmondtam a véleményemet; miért ne mondhatnám meg éppen úgy a jó Istennek is?”

Ez az egyszerű asszony egyszerűen határozza meg; olyan nagyszerű szent, mint Nagy Szent Teréz másként mondja el nekünk, de a lényeg ugyanaz. Nem azt jelenti ez, hogy a Miatyánkot mindenképpen imádkozni kell. Nem is azt jelenti, hogy akinek köteles imája van, azt nem kellene imádkoznia. A papoknak a breviáriumot imádkozniok kell. De tudni kell, hogy a másfajta ima is mind jó. Mindenütt megtaláljuk ezt a szabad imádkozási módot, már Marcus Aureliusnál, az athénieknél, sőt a pigmeus törpék között is.

Érzelmi és értelmi imádság

A különböző imalehetőségek és egyes formák közül válassza ki-ki azt, amely neki legjobban megfelel, és imádkozzék úgy. Egy fő lélektani különbséget szeretnék itt az imádságok közt megmutatni, hogy mindenki megismerhesse, melyik az övé.

A legrégibb és legáltalánosabb felosztás szerint van érzelmi és értelmi imádság. Előrebocsátom: nem szabad ezt úgy érteni, hogy lehetséges a csak-értelmi vagy csak-érzelmi imádság. Az imaviszony jellemzője, hogy az egész ember benne van: a gondolkodó, érző és akaró ember. Különben az újabb vallástudomány kísérleti lélektani alapon, modern „teszt”-rendszerrel bizonyítékokban mutatja be ezt. A megkülönböztetés tehát csak arra utal, hogy melyik elem uralkodik benne.. A tapasztalat szerint a nők, gyermekek, művészek, a nép jobban szereti az érzelmi imádságot. Az értelmi imát inkább a férfiak, a tudományos és elméleti képzettségű emberek, általában az érettebb korúak szeretik. Az akarati imát is jobban szeretik a férfiak, nagyon erős karakterű, erős morális érzületű emberek. Ez utóbbit nem tárgyalom külön, mert nem különbözük lényegesen az előző kettőtől.

Gondoljunk például a Hiszekegyre: ez nyilvánvalóan értelmi imádság. Elmondja, hogy miben hiszünk. Ezzel szemben az Üdvözlégy Mária érzelmi imádság. Kétütemű: egy főhajtás és egy sóhajtás. Üdvözöljük Máriát azzal a mondattal, amelyet az Úristen adott az angyal ajkára és egy fölsóhajtással kérjük, hogy imádkozzék érettünk most és a legdöntőbb pillanatban: halálunk óráján. Ugyanazon szerzőtől, Aquinói Szent Tamástól való az Oltáriszentség két himnusza: a Lauda Sion, amely a dogmákat sorolja el az Oltáriszentségről, és az Adoro te devote, amelyben az érzelmi elem dominál.

Előveszek két rövid, szinte klasszikussá vált szentáldozás utáni hálaadó imádságot. Mind a kettő az isteni szeretet imádsága. Az egyik Xavéri Szent Ferenc fohásza: O Deus ego amo te.

Isten, szeretlek tégedet,
Nemcsak, hogy add meg üdvömet.
Vagy mert ki téged nem szeret,
örökös tűzzel bünteted.

Én Jézusom, kereszteden
Magadhoz ölelted szívem.
Szeget, lándzsát, gyalázatot.
Mindent eltűrtél értem ott.

Verejtéket, fájdalmat,
Halálos aggodalmat,
S hálált is.
És mindezt egyért Énértem bűnösért.

Hogyne szeretne hát szívem.
Jézus, szerelmes Istenem!
Nem hogy mennyekben üdvözíts
Vagy kárhozatra ne taszíts,
Nem mert jutalmad áhítom,
De mint Te engem, Jézusom,
Szeretlek most s mindenkoron,
Csak, mert Királyom vagy nekem.
Csak mert Te vagy én Istenem!

Ez az ima elsősorban az értelemnek szól. Az Isten iránti szeretetet mint értelmi erényt fejezi ki. Kimondja a tételt: Istenem, szeretlek téged. Majd megmondja: nem remény vagy büntetés miatt, nem pokol vagy menyország kedvéért. És befejezésül: mert királyom és Istenem vagy. Tudományos értekezés nem lehetne logikusabb – és mégis átsugárzik rajta a forró érzelem is.

Egészen más hangnemben szól az érzelmi szeretet imája, a XIV. századbeli Anima Christi, amelyet Loyolai Szent Ignác fohászaként emlegetnek:

Krisztus lelke, szentelj meg engem.
Krisztus teste, részegíts meg engem.
Krisztus vére, ihless meg engem.
Krisztus oldalából kifolyó víz, tisztíts meg engem.
Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem.
Ó édes Jézus, hallgass meg engem.
A te sebeidbe rejts el engem.
Ne engedj tőled elszakadni engem.
A gonosz ellenségtől oltalmazz engem.
Halálom óráján hívj el engem.
És juttass magadhoz engem,
Hogy szenteiddel dicsérjelek
Mindörökkön örökké. Amen.

Ugyanaz van benne: Szeretlek, tudom, hogy szeretsz – de itt az érzelem hullámzik. És ez az érzelemhullám több különféle képben jelenik meg, ami mind ugyanazt fejezi ki: az érzelmek áradását.

Az értelmi imádság módfelett szükséges. Sőt a legmagasabbrendű imádság. Régi kísértés, hogy az érzelmek dolgának tekintik a vallásosságot. Így gondolták minden idők pietistái, farizeusai, és sokan a múltszázadbeli katolikus tudósok közül is. A misztikusok is bizonyos fokig hajlamosaik lenézni az értelmi imádságot. Pedig Szent Pál azt mondja: „rationabile obsequium”, értelmes hódolat legyen imádságunk (Róm. 12, 1). És a katolikus egyház elsősorban értelmi gerinccel bíró vallásosságra, történeti tényeken, megingathatatlan alapokon, kimagaslóan logikai alapokon álló élő egyházi tekintélyre épít. Határozott értelmi gerinc, értelmi primátus van benne. És ez áll imaéletünkre is mint szabály. Ha ez elmosódik, fennáll a veszély, hogy az ember széthull, felületessé lesz. Persze kétségtelenül megvannak a veszélyei annak is, ha valaki csak értelmi módon akar imádkozni. Megmerevedik, unottá lesz. Ha Dickens regényeit forgatjuk, azokban bőven találunk – persze szatirikus túlzással bemutatott – pusztán értelmi vallásosságú alakokat. Amit ő kigúnyol, azt gyakran megtaláljuk a valóságban is. De mindenesetre ha az értelem primátusa vezet bennünket, az megóv attól, hogy imaéletünk elmosódjék. Kell, hogy ez tudatos maradjon.

Vannak, akik az érzelmi, viszont mások a lelki az értelmi imádságot ítélik alacsonyabb értéknek. Akik művelteknek, képzetteknek tudják magukat, akik hideg racionalizmusra hajlamosak, azok egy kissé húzódoznak az érzelmi imától; öregasszonyoknak való ez, mondják, csak „Betschwesterek” imádkozzák. Sokszor van is okuk rá, hogy lenézzék. De azon nem tudunk változtatni, hogy mégis csak a szeretet a legnagyobb dolog. Hogy ismét Szent Pált idézzem: „Ha szeretetem nincs, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom” (1 Kor. 13, 1). Szeretet nélkül nem ima az ima. Aki az érzelmi imádságot gyakorolja ,annak nem kell félnie a lelki kiszáradástól. Persze félhet mástól. Aki ti. mindig csak ilyeneket imádkozik, az nagyon könnyen hozzászokik ezekhez az erőteljes kifejezésekhez és akkor is mondja, amikor nincs meg benne ez a lelkiállapot. Sőt fölvehet egy sajátságos, egy vagy két hanggal magasabb stílust magában az életben is. Vannak emberek, akik jók, jámborok, de olyan kenetesen beszélnek, hogy nem lehet szót váltani velük. Akik nem bírják el ezt. azokat elriasztják a magasabb hangú imától. Ez azonban nem ok arra, hogy lenézzük az érzelmi imát. Annál kevésbé, mert akárhány egyszerű ember lelkének megnyilatkozása több, mint sok művelt, nagy értelmű, embernek az imája. Az ima értékét a szeretet adja, ha az nincs benne, akkor semmit sem ér.

Mit nevezek akarati imának? Ezt nem a tartalom, hanem a motívum teszi. Akarati imának azt nevezzük, amelynek motívuma elsősorban az akarat: erősfogadás, elhatározás, célkitűzés, engesztelés. Mikor az ember lelki szárazságban van, akkor jó, ha előveszi ezt. Úgy érzi, hogy nem tud jól imádkozni, de mégis elvégzi. Kötelesség, hogy az akarat kitartson az elhatározásban. Ez bizonyítja komolyságát. A hűség és a hősiesség imájának is mondhatnám ezt. Némelyek azt mondják: ha száraz a lelkem és imádkozom, akkor ez képmutatás. De képmutatás-e, ha hűségből imádkozom? Milyen rosszul ismerik az emberi természetet azok, akik ezt képmutatásnak mondják! Először is nem hazugságot mondok ilyenkor, csak a mélyen egyéniségemben fekvőt. Nincs a lelkem aktuális színén ez a hangulat, – és mégis bennem van, túl a tudaton, az imaakarás. Meg aztán tudjuk, hogy az ima maga is erő a lélekben. Maga az ima akarati ténye rásegít arra, hogy jól imádkozzam, elősegíti bennem a gyakorlással ezt a lelkületet.

Az ima nehézségei

Ennyit az imádság különböző fajairól. Mit tanultunk ezzel? Válassza mindenki a neki megfelelőt, de el ne feledkezzék, hogy az imádság nemcsak egyoldalú tevékenység; egészítsük ki magunkat, hogy csonka ne maradjon az imaéletünk. Most pedig szóljunk azokról a nehézségekről, amelyek az imádkozás lélektani tényéből fakadnak.

Azt mondja valaki: nem tudok imádkozni. Ha igazat akarnánk mondani, azt kellene mondani: kényelmes vagyok, nem akarok imádkozni. Önmagunkat csaljuk. Szent Ágoston azt mondta, hogy az ima az értelem odafeszülése az Istenhez. Tehát nekünk kell egy mozdulatot tenni. Ha nem fordulunk oda, akkor az Isten sem fordul ide. Mások a jó imádságot összetévesztik az élvezetes imával, azzal, ami édességet ad a léleknek. Gyerekes felfogás ez. Valójában nem az ima a fontos nekik, hanem az édesség. Ha az Úr Jézustól megtanultuk, hogy lélekben és igazságban kell imádkozni, akkor csak egyféleképpen lehet igaz, hogy „nem tudunk imádkozni”: ha az egyik hiányzik. Vagy a lélek, vagy az igazság.

Hiányzik a lélek. Vagyis nincs meg bennem az imaviszony, nincs meg az imádságos lelkület. Ez nagyon sokféle okból lehetséges, és nincs ember, aki egyszer-másszor meg ne próbálja. Az emberi természetben adva van, hogy az imádság nehéz vagy kényelmetlen lehet számára, húzódik a belső csendtől, jobban érzi magát a felületen. Lehet ez kísértés. Lehetnek okai aktuális lelki élmények, pl. lelki depresszió. Lehetnek testi okai is: megviselt idegrendszer, fáradtság. Lehet, hogy külső okokból ered: szerencsétlen lakásviszonyok, túlságosan megerőltető munka. Továbbá a hitnek viszontagságaiból is származhat. A hit összefügg az egész lelki élettel. Minden szellemi és lelki válság meghurcolja a hitet, és ez visszatükröződik az imaéletben. A bűnös élet is oka lehet annak, hogy nem ízlik az imádság. De akárhányszor megtörténhet az is, hogy ezt a lázongást Isten engedi ránk próbaképpen. Az Apokalipszisnak az egyházközségekhez írandó leveleiben többször előfordul az állhatatosságra való hivatkozás: „Aki állhatatos mindvégig, annak adom a hajnalcsillagot.” Hát meg kell várni ezt a hajnalcsillagot!

Mit kell tenni ilyenkor? Az első: folytatni és kitartani. Hűséggel, becsületesen. Nem szabad abbahagyni! Egy pedagógiai író állítja tételül, hogy a fogyatékosok nevelésénél nem szabad kevesebbet kívánni, mint az egészségesektől. Ugyanígy van a lelki életben is. Ha egy hitbeli igazságot nehezen tudunk elfogadni, mondjuk a pokolról szólót, akkor ragaszkodjunk az erősekhez, pl. Isten végtelen irgalmasságának gondolatához a pokollal szemben. A hitigazságok összefüggnek és átsugároznak lelkünkön, és Isten majd erőt ád a nehézség legyőzésére. Ha bűn van a lelkemen, első dolog, hogy bűnbánatot kell tartani. Gyónni megyünk. Megtörténhet az is, hogy nern mehet el valaki gyónni, mert tilalom alatt van. Hát akkor tízszeresen fontos, hogy imádkozzék. Imádkozni mindig szabad! Kapaszkodjam bele az Istenbe Jákob lelkületével, aki nem engedi el Öt, míg nem áldja. De tessék alázatosan, türelemmel fölajánlani neki a szégyent is, és meg nem szűnni imádkozni. Remete Szent Pál hosszú ideig küzdött lelki szárazsággal; egyszer megjelent neki az Úr Jézus és azt mondotta: „Jobban a közeledben voltam a lelki szárazság idején, mint máskor.”

Hol talál gyakorlati segítségeket a lélektelen ima? Az is megvan. Aki megunt bizonyos imádságokat, vegyen elő másokat. Aki nem tud hosszabb imákat végezni, mondjon el egy Miatyánkot. Annyit biztosan el lehet mondani. Ha nem tud magától imádkozni, vegyen elő imaszövegeket; ha egyáltalán nem tud imádkozni, olvasson, énekeljen. Azt mondja az apostol: „Szomorkodik közületek valaki? Imádkozzék. Jó kedve van? Énekeljen zsoltárokat” (Jak. 5, 13). Próbálkozni kell, bizonyos ügyességgel, leleményességgel kell imádkozni. Fordítva is áll: az imához szükséges lelkülethez nagyban hozzájárul valami élmény vagy olvasmány. Aki járt Tirolban, az előtt ismeretes, hogy a nappali szobában a családoknál mindig van egy „Herrgottswinkel”: egy vagy több feszület, mécses vagy virág, és mikor az ember bemegy a szobába, ott könnyebb imádkozni. Miért ne lehetne nekem is egy ilyen Herrgottswinkelem, a szobámban, a munkahelyemen, vagy a villamoson. Nem szabad sajnálni a lelkemtől. És aztán imádkozzék közvetve: vegye a szó mellé a jócselekedetek hárfáját. Legyen nagyon jó az emberekhez, álljon a gyengék szolgálatába: ez mind ima. Vagy forduljon az Istennek más nagy szellemi áldásai felé. Mindez arra való, hogy közelebb emelje Istenhez. Forduljon a művészethez, irodalomhoz, a lírához. Nem hogy mind ez pótvallássá legyen, hanem segítse őt azzal, hogy atmoszférát teremt. És ha nincs ami segítse lélektelen imádságát, akkor ajánlja föl azt a lélektelen imát! Newmanból idézem: „Akinek fáj, hogy nem jól imádkozik, az már imádkozik.” Ekkor lép fel az, amit akarati imának nevezünk. A hűség, kitartás, becsületesség, hősiesség imádsága.

De van egy másik lehetőség is: mikor nem a lélek, hanem az igazság hiányzik. Vagyis a lélekben megvan a megfelelő imádságos hangulat, de nem tudja kifejezni, mert elszórakozik és nem tud ájtatos lenni. Nézzünk szembe az elszórakozás problémájával. Kedvem volna azt mondani: nem baj, csak tegye! Olyan ember nincs, aki el ne szórakozzék. Persze vannak, akik észre sem veszik. Még a legnagyobbak is elszórakoztak. Íme egy bájos kis anekdota Szent Bernát életéből: Egyszer kilovagolt és egy paraszttal beszélgetett, s annak elpanaszolta, hogy ima alatt elszórakozik. A paraszt erre azt mondotta: ő pedig úgy tud imádkozni, hogy nem szórakozik el. – Próbáljuk ki – mondta Szent Bernát –, ha szórakozottság nélkül elmondjuk együtt a Miatyánkot, neked adom a lovamat. – A paraszt örömmel ráállt. – No hát akkor mondd el. – Elkezdték a Miatyánkot és amikor odaértek, hogy „ne vígy minket a kísértésbe”, megszólal a paraszt: – De úgy-e a nyerget is nekem adod?

Az elszórakozás, tudjuk, nem bűn. Nincs értelme aggódni miatta. Tanácskérés szempontjából meggyónhatom, de nem bűn. Azonban ha szándékosan elszórakozom? Mit lehet tenni ellene? Visszaterelem lelkemet, gondolatomat az imához. Másodszor is, harmadszor is. És tizedszer és ezredszer is visszaterelem. És nem elveszett idő, amit így töltök. Még egy tanácsot mernék adni: aki nagyon elszórakozik, próbálja azt imává tenni, ami miatt elszórakozik. Például eszembe jut valaki; akikor azért imádkozom. Akkor magából a szórakozásból nő ki az imádság. Kis Szent Teréz is ezt tanácsolja.

Talán még nehezebb kérdés az, amikor az ájtatosság hiányát panaszolják. Szeretném világosan megmagyarázni, hogy mi az az ájtatosság. Mert talán ezt magyarázzák félre leginkább. Az ájtatos imádság nem tudomány, nem logika, nem szónoki vagy tudományos munkának a nyelvezete. Az imaszó édes testvére a költői szónak. Kimondok egy szót: liliom. Ugyanakkor eszembe jut egy gondolat. De egy kép is megjelenik előttem, és van benne egy zenei élmény is. Nem is beszélve arról, hogy az asszociáció is mennyire gazdagítja a szó értékét: rengeteg szó jut eszembe, amely melléje társul, eszembe jut Szent Imre, stb. Vagy elmondom a „Szeptember végén” első sorait: a szavak egy gondolatot képviselnek: a nyárnak és télnek ellentéte. De van benne kép is: az őszi természet képe, a nyárfa, a hófödte csúcsok… Ezt akarta Petőfi? Nem. Nem azt akarja, hogy az egyes részletekbe merüljek el, hanem a szavak által fölkeltett teljes képbe. Ugyanígy gondolatilag: nem az egyes szavak a fontosak, hanem a teljes gondolat. És zenei hatásuk is van ezeknek a szavaknak, mikor kimondom; a hangok értelem nélkül is szuggerálnak. Ugyanígy vagyunk az imával is. Vegyük elő az Anima Christi-t. A szavak csak ugródeszkák arra, amikor már nem a részletek a fontosak: hanem ott térdelek az Úr Jézus előtt s ezeknek a képeknek a segítségével elém tárul Krisztusnak irántam érzett végtelen szeretete, s én annak a hódolatnak akarok kifejezést adni, amit ezeknek a képeknek, és ennek a zenének az együtthatója bennem létrehoz. Gondolatilag többé-kevésbé minden mondat ugyanazt jelenti; a képek áradása is lényegében mind ugyanazt akarja mondani. És zenéje is van: a mondatok végén ismétlődő „engem” gyönyörű prózaritmus, ringató, nyugalmas hatása van; ha hosszabb volna, álmosító lenne, de ennyi a belső csendet, a kitartást érezteti meg. Ebből következik, hogy fontos a szavakat kimondani is, nemcsak gondolatban imádkozni; azért viseli a szóbeli imádság az egyház nyelvhasználatában az „ajakima” nevet. És mindennek: képnek, zenének, hangulati elemnek az együtthatása hozza létre az imát. Mindez egységes, egyszerű folyamat, nem összetett; ugyanaz a szó hordozza mindhárom értéket. Ha befogadtam és nem ellenkezem, magától hozza létre mindezeket a hatásokat.

Tehát: mi az ájtatos ima, a lényegszerű, „lélekben és igazságban” folyó ima? Nem az, hogy minden mondatnál erőlködve megállják, Nem az, hogy minden gondolatot tüzetesen megértsek, vagy minden egyes képet magam elé képzeljek. Nem azt akarom tudni, mit tanít, hanem hogy mit szuggerál. Attól, ahogy az első mondatot megfogtam, magától fog a lélekben megelevenedni. Két mondatba foglalható a lényeg: aktív lendülettel figyelek, de nem egyes szavak értelmére, hanem a gondolatra; odaadom magam a szóban lévő tárgy által magától keltett lendületnek. Tehát figyelni kell arra, amit kimondtam, aztán pedig a szónak szabadságot adok, nem erőlködöm azon, hogy minden egyes szónak a nyelvtani értelmét felfogjam és megkeressem, hanem odaadom magamat értelmemen keresztül, hogy a szóban, zenében, hangban áradó hullám vigyen Istenhez. Ha az ember megszabadul a kicsinyességtől, mindjárt más lesz az imája.

Végül: nem lehet valamivel külsőleg is elősegíteni a jó imát? Lehet. Ahogy nem jutna eszébe valakinek, hogy a műhelyből vagy az irodából kilépve nyomban beüljön az Operába a Parsifalt hallgatni, éppen úgy az imához is fel kell készülni. Egy kis előkészület, lelki készület kell hozzá. Belső csend, magam összeszedése. Isten jelenlétébe kell helyezkednem. Tudatomba idézni, hogy Isten jelen van. Segít a külső magatartás is, ha testemet segítségül veszem. Mindenféle állapotban lehet imádkozni, a betegágyban vagy a műtőasztalon vagy a villamoson is; de a legjobban mégis csak úgy, ha tudatosan nekitérdelek, nekiülök vagy felállok hozzá. Nem a munkám közben, csak úgy mellékesen; nem lehet közben mást csinálni. Nem lehet imádkozni dohányozva vagy rádiót hallgatva. Az orvosok mondják, hogy a gyomor másféle összetételű nedveket választ ki evés közben, ha odafigyelünk, mint ha nem. A lélek is másféle szellemi nedveket választ ki, ha odafigyelünk az imára.

Lélekben és igazságban kell imádkozni, akkor jól fogunk imádkozni. Lélekben: ehhez csendet kell teremteni. Igazságban: vagyis egész életünkkel.

III. A magánima

A magánima, in Vigilia 1964, 705-711.

A magánimádságra maga az Úr Jézus utal bennünket, mikor azt mondja: menjünk be a kamránkba és ott rejtekben imádjuk az Istent, mert Ő ott is hall bennünket. Nagy dolog ez az ima. Azt mondja naplójában a múlt század nagytudományú vallásfilozófusa, Kierkegaard: „A világon kívüli archimedesi pont a kamrácska, amelyben az igazi imádkozó teljes őszinteséggel imádkozik, – itt emeli ki sarkából a világot. Igen, hihetetlen, mi mindent tehet odabent egy ilyen imádkozó, ha bezárja ajtaját.” Voltaképpen ez az a fajtája az imának, amelyben legjobban és legközvetlenebbül érvényesül az imaviszony, ahol az ember mint személy a személyes Istennel lép viszonyba. Az ilyen imával – emberiesen szólva – szinte magához vonja, lehúzza az Istent, Egy a nagytekintélyű őskeresztény egyházatyának, Areopagita Dénesnek tulajdonított régi írásban olvassuk: ,,Az imádság által fellendítjük magunkat a jóságos, isteni sugarak magasabb határáig, mint hogyha váltogatott kézzel kapaszkodnánk egy fényes láncon, amely a menny magasságában van megerősítve és egészen leér; látszólag mintegy lefelé húznánk, valósággal azonban nem levonjuk, hanem magunkat visszük egyre magasabbra, a ragyogó sugarak magasabb fénypontjaihoz. Ha valaki egy hajóban áll és egy szikláról kötelet hajítanak neki és ő azt húzza maga felé, az nem a sziklát vonja magához, hanem magát a hajót húzza, közelebb a sziklához.” Ez a kötél az imádság. Isten felé húzzuk vele magunkat.

Tanuljuk hát: hogyan lehet, hogyan kell imádkozni. Mindenekelőtt az imaviszony színezete, modulálása, jellegzetése, alakulása szerint próbálhatunk megkülönböztetni egyes fajtákat. Az ember ugyanis Istennel is valamiképpen embermódon léphet csak viszonyba. Isten kimondhatatlanul fönséges, elképzelhetetlen, megfogni őt mint Istent nem tudjuk. Az imához pedig valami konkrét formára van szükség. Ezt a formát az emberi társadalmi érintkezésből próbáljuk meríteni. Szólunk az Istenhez mint szolga urához, mint gyermek atyjához, mint testvér testvérhez, mint barát barátjához, jegyes jegyeséhez.

Imádkozunk, mint szolga urához. Ez az ószövetség alaphangja. Az tele van hasonló mondásokkal, mint a kis Sámuelé: „Szólj Uram, hallja a te szolgál.” „Szolgád vagyok, szolgálód fia” (115. zsoltár). De ne gondoljuk, hogy az ószövetségen túl ez a forma nincs már meg. Az újszövetségben is megvan az értelme. Azt mondja Szent Pál, hogy az Úr Jézus a megtestesüléssel a szolga alakját öltötte fel. De ugyanakkor tanítványai Úrnak szólítják. Maguk között is így emlegetik állandóan: „az Úr.” A szolga és az úr viszonya nem szűnik meg.

Van azonban az újszövetségnek egy sokkal bensőségesebb, bizalmasabb istenviszonya is. Az, amelyre a Miatyánkban tanít bennünket az Úr Jézus: hogy úgy forduljunk hozzá, mint gyermek édesatyjához. Megvan ez a viszony már az ószövetségben is. Izaiásnál találjuk ezt a kitételt: „Mert Ábrahám nem tud mirólunk és Izrael nem ismer minket; te, Uram, vagy a mi Atyánk, öröktől fogva Megváltó a te neved” (63, 16). Szent Pál kifejti azt a gondolatot, hogy Isten fiává, gyermekévé fogadott bennünket: „Akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét kaptátok, amelyben kiáltjuk: ,Abba, Atya!' Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk” (Róm. 8, 14 –17). (Milyen érdekes, hogy itt Szent Pál megtartja az arám szót még a görög szövegben is. Ez kétségtelenül mutatja: olyan nagy hatást tett rá, hogy nem is változtat rajta. Úgy használja, amint az Úr Jézus ajkáról elhangzott.)

Az Úr Jézus egy másik formát is használ, amelyet szembeállít a szolgáéval. Erről János evangéliumában olvasunk: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam” (Jn. 15, 14–15). Közte és tanítványai közt a barátnak a baráthoz való viszonya érvényesül. Lássunk egypár sort egy ilyen imádságból. Boldog Colombiére Kolos francia jézustársasági atyának, a Jézus Szíve-tisztelet nagy apostolának egyik imája: „Ó Jézusom, igaz barátom, a szó szoros értelmében véve egyetlen barátom! Résztveszel minden bajomiban, segítesz elviselni azokat, sőt áldássá változtatod őket. A legnagyobb gyöngédséggel hallgatsz meg, ha hozzád fordulok velük s mindig van balzsamod sebeimre. Téged megtalállak mindig és mindenhol: sohasem vagy távol. Bizonyos, hogy szeretsz, ha én is szeretlek téged.”

Hogy mennyire barát az Úr Jézus, mutatja az is, hogy ellenségei is szemére vetik és azzal vádolják, hogy barátja a vámosoknak és bűnösöknek. De még tovább is mehetünk: az Úr Jézus az idősebb testvér a keresztények között. Ő az elsőszülött. A keresztény ember az Úr Jézussal testvéri viszonyba lép. Newman gyönyörű imája: ,,Ő Istenem, mennyire szeretted az embert, akit teremtettél! Mindent szeretettel veszel körül, hiszen mindent te teremtettél, de az ember a kedvenced. Azért jöttél közénk, hozzánk hasonló ember képében, húsod és véred volt, mint az elbukott Ádámnak. Minden érzésünk, gyöngeségünk, hajlamunk megvolt benned, kivéve a bűnt. Ó Jézus, nagy Isten, idősebb testvérem! Hogy félnék tőled, hogyne adnám neked az egész szívemet! Neked, aki oly szelíd,' és oly szeretetreméltó vagy, olyan igénytelen és szerény, bizalomgerjesztő, természetes és alázatos? Most ugyan az égben vagy, mégis ugyanaz vagy, aki a földön voltál: mindenható Isten, drága kis gyermek, legszentebb, érző, egész ember!

Végül igén gazdagon fejlődött ki az áhítatnak az a formája, amelyben az ember Istent mint jegyes jegyesét veszi körül szeretetével. Ez a vonatkozás visszanyúlik gyökerében az Énekek énekének könyvére, amelyet misztikus módon így értelmeztek már a zsidók, és a keresztény Egyház is. De az Úr Jézus is a lelkek vőlegényének mondja magát. Nem búsulhat addig a násznép, míg a vőlegény vele van (Mt. 9, 14). Különösen kimélyül ez a vonatkozás a keresztény középkorban. A keresztény istenjegyesi misztikának gyakorlati megalapítója Szent Bernát. Azután virágzása egyre diósabbá lett és beláthatatlan perspektívát adnak neki a nagy középkori imádkozó női misztikusok: Boldog Mechtildis, Szent Gertrúd, utóbb Nagy Szent Terézia. De nemcsak a női szentek kultiválják, hanem a férfiak is: Suso Henrik, Jacopone da Todi, Keresztes Szent János, hogy csak a legnagyobbakból említsünk néhányat. Az újkorból egy bájos példát idézek, amely közel áll hozzánk: Lisieuxi Kis Terézét. Imádságaiban a jegyes viszonya mellett ott van a gyermeki is: „Fájdalom, én csak olyan vagyok, mint egy szegény kicsi madár, amelyet még csak gyenge pihe föd. Repülni szeretnék, repülni, mint a sas, gyorsan és biztosan. Pedig csak a levegőt tudom apró szárnyaimmal verdesni; nincs bennem még erő, hogy a magasba röppenjek. – Mi lesz belőlem? Talán meghalok a fájdalomtól, mikor látom, hogy milyen tehetetlen vagyok? Ó nem! Még csak szomorkodni sem fogok miatta. Vakmerő odaadással, halált megvető bizalommal maradok helyemen, és két szememet isteni napomra szegezem, míg majd eljön a halál. Nem félek semmitől. Sem esőtől, sem jégtől, sem fagytól, sem széltől És ha sűrű fekete felhők rejtenék el előlem az én szerelmes csillagomat, ha azt kellene hinnem, hogy számomra nincs más, mint ennek az életnek vak sötétsége, ó, akkor lennék csak igazán és teljesen boldog, mert akkor lenne az én bizalmiam végtelen. Rendületlenül remélnék, helyzetemen mit sem változtatnék, mert tudom azt, hogy a sötét felhők mögött ott ragyog az én isteni napom! – Én kicsike kis gyermek odasimulok a királyok Királya trónjához és szeretem őt, az én lelkem szerelmes jegyesét, -az én küzdő testvéreim helyett. Igen, én szerelmesem, másképpen nem tudom megmutatni, hogy mennyire szeretlek, mint azzal, hogy virágot hintek lábaid elé: azaz minden pici áldozatot, minden egyes szót és tettet föl akarok használni arra, hogy megmutassam, mennyire szeretlek. Ha ezer meg százezer virágra bukkanok, nem hagyom ott, leszakítom neked!”

Ennyiféle módon tud alakulni az Isten és ember közti imaviszony a társas érintkezés formái szerint. Természetesen még számtalan lehetőség van. De ezek talán a leggyakoribbak. Próbálja kiki azt, amely az ő lelkének legjobban megfelel.

Egy másik szempont: az imádság ideje. Bizonyos, hogy – „nem számítva a parancsolt ünnepeket – nincs semmi előírás arra, mit és mikor kell napközben imádkozni. Nem parancs szerint kötelező ez, hanem a dolog természete szerint. Ha valaki viszonyban áll az Istennel, lehetetlen, hogy azt napjában többször föl ne újítsa, hogy az bizonyos órákban meg ne nyilatkozzék imádságban.

Talán azzal kell kezdeni, ami legtermészetesebb a keresztény embernek: az esti imádság. Az érettebb lelkiség megkívánja, hogy legalább 2–3 percig felöltözötten imádkozzunk, mikor már lefekvésre készülünk, de relatíve ébren vagyunk és egész kedélyvilágunknak birtokában. Tartalmában adva van értelmileg a visszatekintés. Az ember befejezte a napot, maga elé állítja tapasztalatait a nap folyamán, hálát ad Isten kegyelmeiért, megvizsgálja, hogy viselkedett vele szemben, megbánja, hogy bűnt követett el. Azután Istennek ajánlja magát és éjszakáját.

A másik éppen olyan természetes: a reggeli imádság. Talán még egy árnyalattal fontosabb. Ezzel állítja be magát az ember egész napra az Isten szolgálatára. Ehhez egy-két perc elég, de ama az egy percre teljes csendet csinálok magamban. Lelkemből mondom: Köszönöm, hogy az éjjel velem voltál. Köszönöm, hogy adtál egy napot. Magam elé állítom a mai napot, kérem segítségedet. Ezzel meg van szentelve a kezdődő nap. Milyen szomorú, hogy a gyermekek ezt sokszor, nagyon sokszor elmulasztják! Szoktassuk rá a gyermeket a reggeli imára is. Lehet-e jó az a nap, keresztény értelemben, amely nem kezdődik Istennel? És persze akiknek van idejük, többet is szentelhetnek az esti és reggeli imára.

Napközben is érzi az ember, mikor szükséges imádkoznia. Például jó, ha étkezés közben az Istenre gondolunk: „Akár esztek, akár isztok, mindent Isten dicsőségére tegyetek.” Erre való az étkezés előtti és utáni ima, amihez még egy perc sem kell. A napközben való imákhoz tartozik az Úriangyala: egész hitünknek, egész keresztény létünknek alapját, legmélyebb titkát, a megtestesülést állítja elénk, emellett a meleg gyermeki viszony kifejezése a Szűzanyával. De az alkalmi imának klasszikus formái elsősorban az ún. fohászok (röpimák). A Filótea szerzője mondja ezekről: „oly nagy a hasznuk, hogy az imádságnak minden egyéb módját helyettesíthetik; ellenben ha elhanyagoljuk őket, alig van mód pótlásukra.” Mik ezek? Röpke, apró mondatok: „Én Istenem és mindenem!” „Szelíd és alázatos szívű Jézus, alakítsd szívünket a te szíved szerint!” „Dicsőség a magasságiban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embernek!” Hogy bele tudják állítani ezek az embert az egész mindenségbe!. Csak kimondjuk és máris erő érint bennünket.

Talán mindegyiknél fontosabb faja a napköziben való imádságnak a szentséglátogatás. Krisztus, aki barátom, jegyesem, testvérem, atyám, itt vár engem az oltáron. És hív: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok és terhelve vagyok.” Hív, állandóan hív, én pedig nem hallom meg, vagy legalább úgy teszek, mintha nem hallanám… Pedig ha akarom, van rá lehetőség. Ha az utcán járok és elmegyek egy templom előtt, hogy lehet nem bemennem, beszélni Vele? Ha csak egy percig vagyok ott, az is fürdője a léleknek; de ha nem kell nagyon sietnem, lehet az egy percnél több is. Égy ismerősöm egyszer Németországban járt tanulmányúton. Egy kis luteránus fiú volt a vezetője. Betértek egy régi székesegyházba. Amint ott az üres templomban jártak, látja a fiú, hogy ő térdet hajt az oltár előtt. Megkérdezte: csakugyan hiszi, hogy itt van az Isten az oltáron? – Persze hogy hiszem – felelte az illető. – Ha maguk ezt igazán hinnék, akkor itt ülnének a templomban reggeltől estig. – Persze ez így túlzás, de lényegében igaz. Ha igazán szeretem az Istent, akkor fölkeresem őt a templomban és bemutatom neki szeretetemet. Ha nem is éppen reggeltől estig vagyok ott, de reggel és este között mégis csak találok valami időt erre. Ott a templomban sokkal könnyebb imádkozni, mint bárhol másutt. Szent a hely; csend van; magam vagyok vele. Egy protestáns barátom szeret katolikus templomban imádkozni. Megkérdeztem egyszer, miért? – Mert ott van az Eucharisztia. – Hát te nem hiszed ezt? – Nem, nem hiszem, de azt tudom, hogy ott mégis jobban lehet imádkozni.

Hogyan alakul az imaviszony szentséglátogatás alkalmával? Úgy tetszik, hogy háromféleképpen. Az egyik, a legegyszerűbb: az imádás. Letérdelek az Úr elé, kitárom előtte a lelkemet. Gondolhatok rá mint szenvedőre, mint megdicsőültre. Egyik legfölségesébb kifejezése ennek az Adoro te devote, Aquinói Szent Tamás közismert himnusza. Egy másik mód az, hogy elgondolom: az Úr Jézus, aki a szentségháziban jelen van, ugyanaz most is, aki volt, és tovább imádkozik itt, – vele együtt imádom az Atyát. Az Úr egész életében imádkozott. A Getszemániban kérte az apostoloktól, hogy imádkozzanak vele, és nem kapta meg. Most megpróbálom én. Előttem van a szenvedő, előttem a feltámadt Jézus. Vele imádkozom, vele élek, melléje térdepelek. És a harmadik lehetőség: mikor mintegy őt kérem, térdeljen mellém és imádkozzék velem együtt. Segítségül hívom a kérő imádsághoz. Úgyis őmiatta kapom meg, ha megkapom.

Sehol sem lehet annyira meghitten, intimen imádkozni az Úr Jézushoz, mint szentséglátogatás alkalmával. Itt igazán magunk között vagyunk. Együtt vagyok azzal, aki a legjobban szeret, s akit én szeretek. És hálásak lehetünk azért, ha természetes egyszerűséggel tudunk imádkozni, amint éppen jön. És az imádás meg a kérés mellett ott az imádság harmadik nagy hivatása: az engesztelő imádság. Soha nem nyílik bensőségesebb alkalom rá. Itt vagyunk az Úr Jézussal, ketten vagyunk. Hol vannak a többiek? Mindegyikükért próbálok imádkozni, mindenkiért és mindenki helyett. Newman gyönyörű imája szerint: „Magad mondtad egykor és apostolaid által, hogy el akarsz rejtőzni a világ elől. Ez a jövendölés beteljesedett ma, jobban, mint valaha. Ám én tudom, amiről a világ nem akar tudomást venni, fogadd el hát helyettük hódolatomat és imádságomat!”

Még egy dolgot kell említeni. Tudjuk, hogy magát a napunkat, magát a tevékenységünket, magát a munkánkat kell imává változtatni. Ez a leghathatósabb imák közé tartozik. Azt mondja Platon a Timaios-ban: „Mindenki, akinek csak egy kis bölcsessége van, minden dolga kezdetén, mindenkor és mindenhol Istent hívja.” Csak egy példát: Római Szent Franciskát a rengeteg házimunka vissza-visszatartotta az imádságtól. Az ő mondása: „A férjes nőnek igen sokszor ott kell hagynia Istent az oltárnál, hogy megtalálja házi gondjai és munkái között.” Mindnyájan így vagyunk: az oltárt sokszor ott kell hagynunk, hogy megtaláljuk Istent tevékenységünk, munkánk közepette.

Végül még egy szempontból szeretném az imát megvilágítani: mondhatnám terjedelme szerint. De ez csak külső képe a belső élménynek: az ima hossza a belső mondanivaló intenzitásának igénye, benső imádságos életünk szükségletei szerint alakul.

Legelső a fohász: egyetlen sóhajtás, egyetlen kívánság, egyetlen felajánlás. Milyen egyszerű, és mégis mekkora élmény van mögötte! Assisi Szent Ferenc egy éjszakán át ismételgeti: „Én Istenem, és mindenem!” Nem is akar többet mondani; ebben benne van minden. A vámos mindig azt imádkozta: „Istenem, légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek!” – és megigazulást nyert ebből az egy mondatból. Az Úr Jézus is háromszor mondta ugyanazt az imádságot a Getszemáni kertben.

A következő forma ezzel rokon: egy ad hoc mondanivaló a tárgya. Egy kérés, egy felajánlás – szóval már nemcsak egy sóhajtás, hanem valamivel több. Ilyen a Miatyánk, az Üdvözlégy, ilyenek az orációk a miseszövegekben,

Egy harmadik az ismétlőimák formája. Mondanivalója csak egy van, egy szóba fogott érzelem, hangulat; ragaszkodik ehhez, vele akar maradni, nem akiarja elengedni az Isten kezét. Klasszikus kifejezései a litániák, rózsafüzérek, A görög-katolikus imák közt is találunk sok ilyet.

Aztán következnek a nagyobb imádságok formái, amelyekben az ember hosszabb ideig időzik és belehangolja magát: szentáldozási előkészület, hálaadás, gyónási imák. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy nem elég a rövid ima, hanem oly sok a mondanivalója, hogy egészen elmerül benne. Lelki szükséglete, hogy az ilyen imát mélyebben és hatásosabban mondja.

Van aztán két fajtája az imádságnak, két végtelen hullám, amelybe belemerül az ember, beleadja magát egészen. Egyikben fő az értelem: ez az elmélkedés, amely értelmi meggondolások sorozata. De van úgy, is, hogy már elhal a szó és csak az érzelem uralkodik. Vianney Szent János megkérdezte egy öreg pásztortól: mit tud csinálni órák hosszat a templomban. Az öreg ezt felelte: „Nézem Őt és Ő néz engem.” Ez teljesen elegendő az imádsághoz. Ezen a vonalon fejlődik ki a szemlélődő és misztikus imádság.

Már most hogyan fogjunk hozzá gyakorlatban az imádsághoz? Tanulnunk kell imádkozni. Erre valók az imaformulák. Vegyünk hasonlatot a költészet területéről. A költő ki tudja fejezni azt, amit mi nem tudunk, úgy, hogy ráismerünk a magunk érzelmeire. Itt van, hogy úgy mondjam, a líra biológiai fontossága. Amit tartalmaz, az megvan mindenkiben, hiszen az őstények közé tartozik, az emberi természetből adódik. Nagyjából ugyanúgy van az imánál is. Többé-kevésbé minden ember imaélete azonos, de nem mindenki képes kifejezni. Erre valók az ima-művészek, azok a klasszikus imaszövegek, amelyekben mi is megtaláljuk, szépen kifejezve, a magunk mondanivalóját. Aztán nagy iskola is ez számunkra. A zongorázásnál is először a mások műveit játsszuk és csak ha abban már tökéletesedtünk, akkor fogunk hozzá, hogy a saját mondanivalónkat is lejátsszuk. Az imádsággal legtöbben úgy vagyunk, mint Izaiás képe mondja: morgunk mint a medve és nyögve búgunk, mint a galamb. De hogy ebből zenei morgás és áhítatos búgás legyen, ahhoz a nagy szerzők segítsége kell. Ezeknek nagyon sok haszna van. Segít a kötött szöveg az elszórakozás ellen. Megóv attól, hogy egészségtelen túlzásokba essem, hogy frázisokat; dagályosságot vigyek az imába.

A tanulásnak három fokozata van. Az egyik az, hogy megmaradok a szövegnél. Ez nagyon jó. De jobb a másik fok, amikor magamévá teszem és alkalmazom a' magam igényeihez, beleadom a magamét. A kész szöveg már nem akadálya az egyénibb imádságnak. Így válunk jó tanítványból lassanként mesterré. Mikor Rafael Perugino műhelyében tanult, eleinte úgy festett, mint Perugino, de később kialakította a maga stílusát és lett belőle Rafael. Azt mondja egy nagy imádkozó: addig ragaszkodjék mindenki a mások imaszövegéhez, amíg ki nem nőnek a maga szárnyai. Érdekesen jegyzik meg Neumann Teréz látogatói, hogy ő a templomba nem visz magával imakönyvet, mert ami abban van, „azt az Úr Jézus úgyis tudja.” Ez így teljesen téves elv. Az Úr Jézus azt is tudja, ami a lélekbe van írva; mi nem azért imádkozunk, hogy az Úr Jézust tanítsuk, nem neki van szüksége a szövegre, hanem énnekem.

Itt aztán szemlét kellene tartanunk a klasszikus imaszövegek között. Szerencsére sokkal több van, mint hogy megtehetnénk. Csak a legnagyobbakat említjük meg, azokat, amelyeket sokszor Jézus Krisztus imáinaik lehet érezni. Ezek közt talán elsők – a Miatyánk és az Üdvözlégy, meg a miseimák után – a zsoltárok. Isten akarata volt, hogy ezek ősidők óta megmaradjanak, mert a Szentlélek a költőjük és nagyszerűen kifejezik, amit Isten az imádságban akar és amit mi Istennel szemben érzünk. A nagy konvertita, Huysmans mondja: azért lehet a nagy székesegyházakban jobban imádkozni, mert a régi falak már úgy át vannak itatva az imától, hogy ott megnő a mi buzgóságunk is. A zsoltárokra is lehet ezt a gondolatot alkalmazni. Az emberi szavak hogyne itatódnánaik át az imádság lehelletétől! És mire álma ez jobban, mint a zsoltárszövegekre? Ezt imádkozták Dávidtól kezdve a zsidók, ezeket mondották a próféták, ezeket imádkozta és sírta szenvedéseiben a babiloni fogságban sínylődő nép. Ezeket imádkozták az apostolok, az első keresztények a katakombákban és a cirkuszokban, mikor várták a vadállatokat. Ezeket imádkozták és tanították a térítő Bonifácok, Szent Gellértek, Assisi Szent Ferencek. És ezeket imádkozta maga az Úr Jézus is. Hogyne volnának mindennél alkalmasabbak a papi imádságra, az Officium Divinum-ra, amelynek valóban gerincét alkotják! El sem tudom képzelni a keresztény áhítatot például a De profundis nélkül.

Édes testvérei a zsoltároknak a keresztény himnuszok. Hozzánk még közelebb állanak. A keresztény költészetnek, a keresztény lírának legtestvéribb, legmélyebb kifejezői. Tele van velük a liturgia. Nem is igen lehet külön kiemelni valamelyiket. Leginkább a középkorban virágzik; ez a műfaj, de most sem halt meg: lényege megmaradt a mai vallásos költészetben is. Prudentiustól a nemrég elhunyt Claudelig mennyi nagyszerű vallásos himnusz és ének kelt szárnyra! Mennyi nagy katolikus lélek fejezte ki ilyen módon ima-érzelmét! A régi magyar költészetnek is sok szép vallásos kifejeződése van, az Ómagyar Mária-siralomtól meg Balassi Bálint költészetétől kezdve – és így eljutunk egészen a ma élő vallásos költőkig, akik a vallásos élmények kifejezésében talán közelebb állnak hozzánk.

És aztán jön a klasszikus imádkozók nagy serege: az Ágostonok, Bonaventúrák, Nagy Szent Terézek, Szalézi Szent Ferencek, Newmanek … Sokat lehetne felsorolni, egész kincstár ez, egész imakönyveket tölt meg. Nekünk magyaroknak is van három egészen nagy imádkozónk. Azoknak, akik az értelmi imát szeretik, itt van Pázmány Péter; akik az érzelmit, azoknak II. Rákóczi Ferenc, – kevesen tudják róla, hogy nemcsak nagy hazafi és hadvezér, de nagy imádkozó is. És aztán aki legközelebb áll szellemiségünkhöz: a mi nagy Prohászkánk.

Itt vannak a sasok; ha repülni szeretnénk, tanuljunk tőlük. El kell kezdeni a tanulást. Mindegy, melyiktől tanulunk. A lényeg, hogy elkezdjük. Nem baj, ha eleinte rosszul megy is. Nem várhatok addig, amíg tökéletesen tudom. Csak idő kérdése és mester lesz belőlem.

Te vagy a Hegy,
És a hegyet nem lehet túlrepülni.
Te vagy a Völgy,
És völgyből nem lehet kirepülni.
Te vagy a Lég,
És a leget nem lehet átrepülni.
Te vagy a Föld,
És a földről nem lehet fölrepülni.
És Te vagy a Határ:
Csak tebenned lehet repülni:
Itt nem lehet és nem szabad,
Csak szépen, csendesen megülni
És énekelni és örülni.
Mert Te vagy minden: a szirt és a fészek,
S a szerelmes anyamadár.

IV. Igazságban imádkozni (Az elmélkedés)

Igazságban imádkozni, in Vigilia 1965, 129-135.

A magánimádság egyik módja a szóbeli ima, a másik az elmélkedés. A kettő közül a lelkiélet mestereinek egybehangzó véleménye és ítélete szerint az utóbbi az értékesebb. Azt mondja Szalézi Szent Ferenc a Filóteában: „Ha szóbeli imádságot végzel és közben vonzódást érzel az elmélkedésre, akkor nyugodtan kövesd ezt a vonzódást és ne fontolgasd, hogy közben szokott szóbeli imádságaidat elhagyod. Mert Isten előtt értékesebb az elmebeli ima és szellemünkre üdvösségesebb is.” Annyira ajánlják a lelkiélet mesterei és annyira kiemelkedik nagy fölénye, hogy az egyik tudós középkori teológus, a párizsi egyetem rektora, Gerson szerint: „Hacsak Isten különös csodát nem tesz, elmélkedés nélkül lehetetlen a keresztény életet megvalósítani.” Bizonyos, hogy ez túlzott kifejezés. Semmiesetre sem lehet azt mondani, hogy az elmélkedés föltétlenül szükséges az üdvösségre. Azt sem mondjuk, hogy nem lehetne mással pótolni. De kétségkívül nagy az értéke. Messze a kereszténységen túl, a nagy szemlélődő keleti vallásokban, indusoknál, buddhistáknál, a görög filozófiában a nagy sztoikusoknál is megtaláljuk. És ismeri értékét a teológiai gondolkodástól független profán tudomány is. Magyar fordításban is megjelent Payot: Az akarat nevelése című kitűnő könyve. Fiatalemberek számára ad útbaigazítást: hogyan kell kifejleszteni akaratunkat, és voltaképpen két ilyen eszközt ismer el: a cselekvést és az elmélkedést. Kifejti azt, amit a lelkiélet nagyjai már sok századdal előbb kifejtettek, de mintegy a modern tudomány bélyegét is rányomja.

Milyen ima az oratio mentalis? Miben különbözik a szóbeli imádságtól? Abban, hogy nem szavakban folyik le, hanem az elmében, a lélekben. Ha lehet, még jobban teljesíti az Úr Jézus utasítását: „Lélekben és igazságban” kell imádkozni. Schütz Erkölcstanának nagyon gyakorlati meghatározása szerint: „Elmélkedni annyit tesz, mint behatolva megvizsgálni Isten igazságait és megfontolni azokat, mit jelentenek, hogy kedvet kapjunk és erőt követésükre.”

Lássuk egyenkint ezeket a mozzanatokat.

Hol vannak Isten igazságai, amelyekről elmélkedni lehet? Mindenekelőtt a kinyilatkoztatásban: a Szentírásban és a szenthagyományban, amelyet a nagy teológusok mintegy aprópénzre váltva adnak elénk. De megtaláljuk őket nemcsak a szentatyák irataiban, hanem a katekizmusban és a vallástani iskolakönyvekben is, amelyek közelebb hozzák az igazságokat az egyszerűbb igényűekhez is.

Azonban isteni igazság jóformán minden. Minden, ami tény. Minden, ami valóság. Hiszen mindez az Istentől jön. Tehát megtaláljuk az isteni igazságot pl. a természetben. Amit Vörösmarty mond:

A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél,
Benne az Istennek képe leírva vagyon

Ugyanezt már az ószövetség is tanítja: „És balgák mindazok, akik nem tudták meglátni az Isten bölcsessége mögött az Alkotót.” Tehát a természet Isten igazságát adja elénk, ha úgy nézzük, hogy meglátjuk ezt benne.

És a művészet? És az irodalom? Mennyi isteni igazságot lehet találni mondjuk Arany János költészetében! De elmélkedhetem ugyanígy például Ady verseiről is. Akár úgy, hogy meglátom benne a mélységes keresztény istenhitet, akár úgy, hogy arról gondolkodom: miért ellenkezik, miért téved így, mit akar vele az Isten? Rengeteg alkalom a meggondolásra, az elmélkedésre I És minden ember, minden esemény valamiképpen tőle jön. Mennyi elmélkedési alkalom! Aztán itt vagyok én magam. Én is Isten igazsága vagyok. Megvalósul-e bennem? Elmélkedhetem problémáimról, bűneimről, erkölcsi konfliktusaimról, nehézségeimről, emberekkel való viszonyaimról, – roppant széles az elmélkedés köre.

Felmerül itt a kérdés: hogyan lesz a profán tárgyból – például a talán nem is keresztény istenfogalommal megírt versből, vagy a természeti élményből – elmélkedési tárgy, imatárgy? Úgy, hogyha mint Isten országát fogom föl, mint Isten igazságáról elmélkedem róla. Vizsgálom ezt a dolgot objektíve Istenhez való viszonyában, vagy vizsgálom az én Istenhez való viszonyom szempontjából. Az elmélkedés tárgya mindenképpen az Isten, közvetlenül vagy közvetve.

Mi az alanya? Az ember. Az egész ember. Tanulmányozzuk az Isten igazságait, megfontoljuk őket: ez értelmi munka. Kedvet akarunk meríteni belőlük: ez érzelmi munka. De erőt is: akarati munka. Az emlékezet, a képzelet pedig közelebb hozza őket hozzánk. Persze nem kell külön-külön irányulnia ezekre a lelki tevékenységekre az elmélkedésnek, ezek vegyülhetnek is, sőt az egyik erősebb, túlnyomó is lehet. De még egy mozzanat van adva mindig: hogy az egész ember Istenhez való viszonyában alanya az elmélkedésnek. Vagyis az elmélkedés: imádság. Ezt nem szabad soha elfelejteni. Az egész gondolati munka, minden érzelmi és akarati hullámzás: köztem és Isten közt lefolyó párbeszéd. Mindig Isten van a középontban, különben nincs szó keresztény értelemben vett elmélkedésről.

Ebből világosan következik, hogy miben különbözik az elmélkedés egyéb lelki és szellemi dolgoktól. Hiszen édestestvére a gondolkodásnak; a tanuláshoz is hasonlít. De a profán gondolkodásban, tanulásban az értelem dolgozik és nem fontos a többi. Itt az egész ember dolgozik, mélyed el az elmélkedésben. A tanulás célja, hogy az ember többet tudjon. Az elmélkedésé az, hogy jobban megszeresse az Istent, közelebb jusson hozzá. – Miben különbözik az elmélkedés a lelkiolvasmánytól? Hiszen akárhány könyv elmélkedési szöveget ad. Igen, de ez még csak szöveg. Elmélkedés akkor lesz belőle, ha magamévá teszem, földolgozom, magamba olvasztom. Talán legjobb hasonlat erre a testi étel szerepe. Az elmélkedésben magamhoz veszem az ételt. Hogy ebből növekedjem, testem gyarapodjék, ahhoz kell, hogy megrágjam, lenyeljem, megemésszem. Kicsi gyerek számára az anya meg tudja könnyíteni az étel feldolgozását, áttörik, megreszelik – de végre is neki magának kell megemésztenie. Különben nem jó a növekedésre. Amíg én nem tettem magamévá azt a szöveget, addig csak olvastam, de nem elmélkedtem. Azt mondja Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatában: „Nem attól lakik jól a lélek, amit magához vesz, hanem attól, amit belsőleg ízlel és érzékel.”

Hogyan történik ez? Mi a módja az elmélkedésnek?

Az elmélkedés sokkal régibb, az Egyházban is, azon kívül is, mint módszereinek kidolgozása. Az ősegyházban is megvolt, pedig nem gondolkoztak módszerekről. Benne élt a keresztény jóformán magától. A lélekkel telt emberek éltek benne és telítették vele magukat. Először a bencések adtak rá szabályokat. Azóta kidolgozták százszor is a módszert, és most már századok óta részletes törvénykönyvei vannak, kitűnőbbnél-kitűnőbbek. Van szulpiciánus (a 17. század nagy francia teológusaitól eredő), van bencés, van kármelita módszer. Egyik jobb, mint a másik. Nagyon ismert és használt Loyolai Szent Ignác klasszikus módszere. A lényeg mindenütt ugyanaz: értelmi feldolgozás, érzelmi átélés, akarati elhatározás. Vegyük itt talán azt a meglehetősen egyszerű formulát, amelyet Szalézi Szent Ferencre visznek vissza. A Filóteában a következőképpen írja le:

Kezdődik egy előkészülettel. Az előkészület abban áll, hogy az illető isten jelenlétébe helyezi magát. Illetőleg tudatára ébred annak, hogy Isten itt van és bennem van. Isten mindenütt jelen van. Krisztus Urunk lát, itt van velem. Ez az egyik mozzanat. A másik: kérem segítségét, hogy jól végezzem az elmélkedést. A harmadik: az ember iparkodik képzelőtehetségét igénybe venni és maga elé állítani az elmélkedés tárgyát. Talán egy eseményről van szó: ezt egyszerűen magam elé képzelem. Ha elvont igazságról, akkor próbálok neki formát adni, valami képszerű módon magam elé állítani, hogy ez segítségemre legyen. Ez sem föltétlenül szükséges, csak praktikus. Ennyi az előkészület.

Ezután következik a második rész: az értelem munkája. Maga a megfontolás, a szokásos kérdések segítségével: mit, hogyan, miért, mi célból? Próbálok értelmemmel, emlékezetemmel belehatolni abba a gondolatba, eseménybe, hittitokba. Mindig szem előtt tartva: nem azért teszem, hogy én ezt jól tudjam, hanem, hogy életemet ehhez alakítsam, hogy lássam, mi következik ebből énrám, hogy közeledni tudjak Istenhez. Mindent Istenre vonatkoztatok, azután magamra. Kérdéseket teszek fel magamnak.

A harmadik része az elmélkedésnek, hogy érzelmeket és elhatározásokat ébresszek magamban. Ha szembenézek az Úr Jézussal, egy-egy cselekedetével vagy mondatával, egy erénnyel vagy egy bűnömmel: érzelmek kelnek bennem: bizalom, hála, bánat… De fel kell ébrednie bennem a segítség utáni vágynak is és elhatározásokat kell érlelnie bennem. Nem általánosságban, hanem teljes részletességgel, konkréten, magamra vonatkoztatva. Ezzel az elmélkedés készen van.

De van egy természetszerű befejező része is: hálát adok Istennek, fölajánlom magamat és kérem segítségét, hogy amit elhatároztam, végre is tudjam hajtani. Egy, vagy egynéhány gondolatot magammal viszek egész napra.

Persze mindez – vagy bármi más módszer – nem parancs, nem utasítás, nem szabály, és nem feltétlenül szükséges, hogy ezt kövesse valaki. Csak ebben a formában végzik azok, akik sikeresen merítenek belőle. Kinek-kinek meg keli találnia az elmélkedés neki megfelelő módját.

Ismertem valakit, – íróember volt, – aki panaszkodott, hogy nem tud elmélkedni. Erre azt tanácsoltam neki: próbáljon úgy elmélkedni, hogy leírja az elmélkedést. Néhány nap múlva már nem is kellett leírnia, csak magában fogalmazta meg. Egy másik esetben egy pedagógus panaszolta ugyanezt. A beszélgetés során kiderült: mást sem tesz egész nap, mint azon elmélkedik, hogyan vezethetné a gyermekeket az Úristenhez. Mikor másokat táplált, maga is táplálkozott. Csak önmagára is kellett vonatkoztatnia mindent, és készen volt az elmélkedése. Egy mérnökkel is beszéltem, aki azt mondta, hogy nem tud elmélkedni. Mérnök-módra nézi a dolgokat, szeret belenézni azok struktúrájába. – Ez nagyszerű, – feleltem én, – hiszen akkor ugyanezt kell alkalmaznia minden tényre, minden igazságra, legyen az hitbeli, legyen természettudományi, és a legszebb elmélkedés lesz! Nézzen bele Isten műveibe, keresse meg azok struktúráját, kapcsolja magát is hozzá, és elmélkedett. Mindenféleképpen jól lehet elmélkedni. Egy jeles teológust megkérdeztem egyszer, hányféle módon lehet elmélkedni. Azt felelte, hogy tizenkétezerféleképpen, vagyis határtalan sokféleképp. Mindenkinek úgy, ahogy az önmagának megfelel. „Azon fordul meg minden, hogy az ember az igazságot keresse és az igazságból az Isten felé törekedjék” (Guardini).

De miért is olyan kívánatos ez a talán sok esetben nehéznek, bonyolultnak látszó dolog? Miért kívánatos mindenki számára? Mert előírva ugyan csak a papoknak és szerzeteseknek van, de Szalézi Szent Ferenc tanácsosnak találja világiaknak is. Egypár szót tehát az elmélkedés értékéről.

Mindenekelőtt pótolhatatlannak látszik tisztán profán szempontból is. Payot mondja, hogy gondolkodó, életét intéző emberré nem lehet az ember elmélkedés nélkül. Aki nem híve az elmélkedésnek, azzal az élete csak úgy megtörténik, de nem ő intézi, nem ő a szerző. Csak egy semleges terület, akin az élet végbemegy. Az ösztön-embernek, az egészen kiskorúnak, a még csak nem is átlag-embernek talán megfelelhet ez az „ahogy esik, úgy puffan” filozófia. Nagykorú emberhez az illik, hogy maga fogja meg az életet és a dolgokat. Aki nem elmélkedik a dolgokról, az perspektíva nélkül, csak egy síkban látja őket. Nem veszi észre azok hierarchiáját, szellemét. Hogy ne primitíven lásson, beléjük kell hatolnia.

És lelkiéletünk szempontjából mi a szükségessége? Ugyanaz, ami az imádságé: belekapcsolódom Istenbe, Isten igazságaiba, mint valóságba, reálisan. És minthogy az, aki csinálja, rájön az ízére, hát mindennap belekapcsolódik. Vagyis benne él a keresztény kozmoszban. Mindennap? … Mikor hideg van, az ember befűt. És ha nagy tél van, mindennap be kell fűteni. Ha egy nap kimarad, máris nehéz lesz másnap átfűteni a lakást.

Az elmélkedés továbbá az önismeret egyetlen útja, egyetlen iskolája. Az elmélkedés belevilágít az ember leikébe. Ez a befelé ásás a külső hatás nyomán segíti realista látásomat, hogy kiszabaduljak az illúziók, önámítások légköréből, amelyben mindnyájan többé-kevésbé benne élünk. De még fontosabb a keresztény embernek, hogy Istent ismerjük meg. Mi nemcsak azt mondjuk, mint a görög bölcs: ismerd meg magadat, hanem: nézd magad Isten szemével! Elsősorban az Istent próbáld megismerni, aztán ismerd meg magadat. „Ez az örök élet, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldöttél, Jézus Krisztust” (Jn. 17, 7).

Mint mindennek, az elmélkedésnek is megvannak a veszélyei és nehézségei. Veszélye főképpen az egyoldalúságban áll. Az egyoldalúan értelmi adottságú, intellektuális hajlamú embernél az a veszélye, hogy elméleti síkon marad. Roppant értelmi munkát végez, ráveti magát az igazságokra, önmagát boncolgatja, elmélkedik, elfogadja az igazságot, amit lát, és aztán – tovább megy. Látja, milyen nagyszerű dolog ez, és azt hiszi, hogy már éli is; holott teljesen eredménytelen az elmélkedés, amíg el nem jut az elmélet megcsodálásától a cselekvésig. Az egyoldalúan morális beállítottságú ember számára pedig minden lesz az erkölcsi szempont. De ez még nem elmélkedés, csak moralizálás. Hideg puritanizmus marad számára az igazság addig, amíg nem az Isten iránti szeretetből vonatkoztatja önmaga átalakítására. Ezeknek a veszélyeknek legjobb orvosságai közé tartozik, ha erősen kidomborítom az elmélkedés ima-jellegét, Istennel való párbeszéd formájában. Istennel tárgyalok meg mindent. Ez az „imabeszélgetés”, ahogy Loyolai Szent Ignác mondja lelkigyakorlatos könyvében.

Ősi, általános nehézség mindnyájunk számára, hogy európai emberek vagyunk, tehát nyugati emberek, és a nyugati ember egyoldalúan fejlődött a gyakorlati élet, a hasznosság felé, míg Keleten fontosabb szerepe van a szellemnek, a szemlélődésnek. Mi valahogy arra vagyunk beállítva, hogy csak a gyakorlati hasznot, a morális hasznot lássuk mindenben. Hol van itt az elmélkedéshez szükséges lelkület? Egy másik, talán még nagyobb nehézség, hogy egyszerűen nincs ideje az embernek elmélkedni. Egész napunk el van foglalva. Honnan veszem rá az időt, a pihentséget, a csendet, az idegeket, a nyugalmat? De nehézséget okozhatnak tévedések is. Például valaki olvasott magasztos szövegeket, és most azt hiszi, hogy neki is ilyeneket kell kitalálni elmélkedés közben, és panaszkodik, hogy ő erre nem képes.

Arra szeretnék némi tanácsot adni, hogyan lehet ezeknek a nehézségeknek ellenére mégis elmélkedni. Lényegében csak egy egyszerű meghatározást adnék: Imádkozva gondolkodni, – gondolkodva imádkozni. Ha így állítjuk magunk elé az elmélkedést, akkor látjuk, milyen könnyű és milyen régi dolog! Elég, ha elmélkedésre váltjuk, amit úgyis gyakorolunk. Minden keresztény ember imádkozik minden nap. Imádkozzunk hát elmélkedve (vagyis gondolkozzunk el közbe-közbe azon, amit mondunk). Valamit olvas minden nap: olvassuk elmélkedve. Lelkiismeretet vizsgál minden este: vizsgáljuk lelkiismeretünket elmélkedve. Szentmisét hallgat legalábbis minden vasár- és ünnepnap: hallgassuk a szentmisét elmélkedve. Ez csak percekkel kíván többet. Az elején Isten jelenlétébe helyezzük magunkat, segítségét kérjük – csak természetes, hogy ezzel kezdődik minden imádság. És a végén hálát adunk, elhatározásainkat Isten elé visszük. Mindez másodperceket kíván csak. Ami pedig magát a megfontolást illeti: két kérdést teszünk fel: 1. Mit jelent ez a dolog? Mi következik belőle? 2. Mit jelent nekem, és mi következik belőle az én számomra? Ha ezt a két kérdést feltesszük, nem kell félnünk, hogy nem felelünk meg az elmélkedés végső céljának.

Vegyünk egy példát az elmélkedve-imádkozásra. Newman reggeli imájának egy bekezdése: „Ó Istenem, magadért teremtettél engem, hogy a magam módján szolgáljalak Téged. Hivatásos életművet gondoltál ki számomra, különbözőt mindattól, amit mások elé tűztél. Csak egy kis szeme vagyok a láncnak, egy kis tagja a szellemi lények nagy közösségének, de nem semmiért teremtettél engem: tennem kell a jót. Munkálkodnom kell műveden.” Lehetetlen itt meg nem állnom és el nem gondolkoznom. Micsoda nagyszerű vízió! Isten a mindenséget megteremtette egyetlen mondattal, elgondolt valamit, ahol mindenkinek megvan a mégfelelő szerepe. Nekem is az a szerepem, hogy munkálkodjam Isten művén. Szervesen meggondolt a létem. Isten munkatársának vagyok hivatva. Hogyne kelne fel az emberben a hálának, a csodálatnak, a bizalomnak érzése! Hol és hogyan? Olvasom tovább és Istenre építem a gondolatokat: „Azon a helyen, amelyre állítottál, a béke angyala kell, hogy legyek, az igazságnak papja, még akkor is, ha semmi különöset nem teszek is mindezekért: csak teljesítsem akaratodat és szolgáljak neked hivatásomban!” Tehát azon a helyen, ahová állítottál. Íme, nem kell mást keresni: azon a helyen, abban a családban, abban a munkakörben, abban az intézményben, abban a szakmában, abban a szomszédságban, abban a lakásban kell Istent szolgálnom. Semmi sincsen Isten nélkül. És semmi különöset nem kell cselekednem, csak a béke angyala és az igazság papja legyek. Hogyan lehetek az? Szolgáljam hivatásomat és teljesítsem Isten akaratát. Hol lehetek ma az igazság papja? Miért lesz ez nehéz? Kik nehezítik meg? Hogyan tudok segíteni a nehézségen? Mit tegyek ma vagy holnap ezen a téren? – Íme hozzáadtam az imádsághoz öt percet, és már nemcsak imádság ez, hanem elmélkedés is.

Aztán itt van az elmélkedve olvasás. Kell, hogy az ember olvasson valami lelki olvasmányt, különben nagyon hideg lesz a lélekben. Mit olvasson? Nehéz tanácsot adni a roppant bőség miatt. Rangban persze mindent megelőz a Szentírás: újszövetség, később ószövetség. Ezután következnek a nagy klasszikus művek. Mintegy koronája ezeknek Kempis: Krisztus követése. És az a sok csodálatos remekműve a lelki életnek és a vallási irodalomnak, az apostoloktól a mai napig: Szent Ágoston és Loyolai Szent Ignác és Newman és Guardini és Prohászka… Egészen kezdők esetén pedig a katekizmusnál kezdeném, mégpedig a modern katekizmusnál. Nem szabad ezt lenézni! Éppen a legújabb katekizmusok bámulatos ügyességgel és hozzáértéssel vannak megszerkesztve. Aki nem tudja a maga hitét, ott megismerheti. Ott vannak az iskolai hittankönyvek, amelyeket akkor nem egészen értettünk, de mégis csak megsejtettük belőlük az örök Szeretetet. Úgy ne járjunk velük, mint Szent Ágoston a Bibliával! Eleinte parlaginak érezte a görög filozófusok után, aztán egy pár év múlva már mennyire megtalálta benne nemcsak az igazságot, hanem a szépséget is! És vegyünk kézbe olyan imádságos könyveket, amelyek utalást tartalmaznak az elmélkedő imádságra. Olvassuk a szentek életét is: egészen elemi formában a legnagyobbat kaphatjuk itt.

Hogyan lesz már most az olvasásból elmélkedés? Mindenekelőtt az ember lassan olvas, keveset olvas. Meg-megáll egy-egy gondolatnál. Hogy mennyi időre, nem fontos. Szent Ignác harmadik imamódja minden gondolatnál egy-egy lélegzetnyi megállást kíván. Vegyünk néhány evangéliumi példát. A kenyérszaporításról szóló evangéliumban például az áll: „… hogy próbára tegye őket.” Hogyan kell ezt érteni? Az Úr Jézus nem intézi el a problémát mindjárt csodával. Nézzenek utána a tanítványok, mit tudnak ők tenni, mijük van; telepítsék le az embereket, szervezzék meg a dolgot. Fogjatok hozzá, mit tudtok ti tenni, azt tegyétek meg, azt rendezzétek el, amit az emberi erő megtehet, aztán majd jön a csoda. Mit jelent ez rám nézve? Meg kell tennem a magamét, mindent, ami tőlem telik, azután várhatom az Isten segítségét. Vagy itt vannak az emmauszi tanítványok. Ismerjük a történetet. Mennek és csatlakozik hozzájuk az Úr Jézus, de nem ismerik fel, csak a kenyértörésben: amikor vacsorához ülnek és megtöri a kenyeret. Mi változott meg? Mi nyitotta fel a szemüket? Kenyeret adtak, jót cselekedtek, a szeretet cselekedetét cselekedtek! Erre megnyílt a szemük és az Úr Krisztust vették magukhoz. A szeretet fogja megnyitni a szemünket, az Eucharisztia nyitja meg a szemünket. Az Úr Jézus ún. főpapi imádságában, amelyet szenvedése előtt mondott, ez áll: „Nem kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem óvd meg őket a gonosztól.” Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, nem célom, hogy elszakadjatok a földtől. Nekem tehát nem célom, hogy megvessem a világot, valami fölsőbb világban éljek. Nem, nekünk itt a világban kell maradnunk, csak óvjuk meg magunkat a gonosztól. A gonosz mindig gonosz, de a világ nem gonosz, nem akar kivenni belőle az Úr Jézus bennünket, itt kell maradnunk. Nem célom, hogy elmeneküljek a világból, ez nem lenne keresztény gondolat. A világban kell maradnom és elvinnem az Istent oda.

Elmélkedve végezhetjük a lelkiismeret vizsgálatot is. Nemcsak arról van itt szó, amit cselekedtem, amit gondoltam, hanem kiszélesítjük önvizsgálattá. Tegyük fel: valami nagy kudarc, szerencsétlenség, szomorúság ér. Az első pillanatban egészen el vagyok kábulva. De aztán megvizsgálom magamat ezzel kapcsolatban. Azt mondom: Uram, elhoztam Neked az én nagy szerencsétlenségemet. Mindenekelőtt köszönöm ezt neked. Tudom, hogy tőled jön, elfogadom. Segíts, hogy meghozhassam ezt az áldozatot. De mit jelent ez? Hogy jutottam idáig? Mik lehetnek a következményei, mik voltak az okai? Mit tehetek? Egy sereg okot látok, amelyről nem tehetek, rajtam kívül álló okok. Ezeket elfogadom. Aztán rá fogok jönni talán egy sereg okra, amelyről tehetek. Okai lehetnek hibáim is. Mennyi ember nem állt mellém! Miért voltak ellenem? Az emberek többsége úgy látszik nem szeret. Mi az oka, hogy nem szeretnek? Rá fogok jönni erre vagy arra a hibára. Talán szeretetlen vagyok, gőgös vagyok, önző és kényelemszerető. Nem élek keresztény életet. Ezt dolgozom le először is magamban. Mit kellene tenni? Kivel szemben kell egészen más hangot megütnöm? Megváltozom. Most kell ezt föltenni; de erő kell hozzá és nem megy egyszerre. Hol az erő? Emberi igyekvés és isteni segítség. Rendszeres lelkiélet, aszkézis, gyakori gyónás, jó lelkivezető, stb. És ha idáig eljutottam, akkor meg fogom érteni, mit akar velem az Úristen. Könnyebb cselekedni, ha értem. Tehát ma, vagy holnap reggel mivel kezdjem, hogyan viselkedjem? Következnek az elhatározások.

Befejezésül még egyet: nem megy a dolog máról-holnapra. Nem szabad elcsüggednem. Miért ne sikerülne? És ha mégsem: azt is Isten kezéből kell elfogadni. Azt is végig elmélkedjük. A következő vers egy erről szóló elmélkedés:

Mint a koraérő júniusi körte:
Incseleg a lomb közt ígéretes zöldje,
De ha leszakítod: savanyú is, fás is,
Képmutató zamatába ínyed belevásik:

Látod Uram, látod, ilyen vagyok én is.
Ahhoz, ami lennék, fiatal is, vén is.
Fiatal is: hamar-lángú, hamarosan-hűlő,
Vénecske is: sápítozó, suton-ülő.

Hiába hernyózol virrasztó kézzel,
Hasztalan öntözöl mindennap mézzel,
Haszontalan porhanyítod köröttem a földet:
Maradok én, Uram, a te hálátlan zölded!

Akiért annyi verítéket ontál,
Csak ilyen Uram ez a félszeg kontár.
Igéid ellen kéreg a bőre.
Jótét helyébe jót ne várj tőle.

Jóakarat hiszen volna elég benne,
Csak az akarattól akarás is telne!
Egy akarás sarkába szegődne a másik,
Futná a vetéstől egész aratásig!

Ilyen ütődött, Uram, szegény szolgád,!
Maga módján hiszen tevegeti dolgát,
Kantározni, nekimenni nem is akad párja,
Csak a dolog derekát már a jó égtől várja.

De hisz édes Uram, te vagy az az ég is.
Te tudod, hogy akármilyen, tied vagyok mégis.
Hozzád futok akkor is, ha a lelkem vádol.
Langymeleget, Uramisten, ki ne vess a szádból!

  URL: http://archivum.piar.hu/siksandor/eletmu/konferenciak/konf1955nb-imadsag.htm [2009]


© Sík Sándor szerzői jogainak tulajdonosa a Piarista Tartományfőnökség (1052 Budapest, Piarista köz 1.). A honlapon található dokumentumok csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a Tartományfőnökség engedélyét kell kérni.