Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára
virtuális emlékszoba
☐ ▷ Életmű ▷ Konferenciák ▷ 1954. ádvent
Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára
virtuális emlékszoba
☐ ▷ Életmű ▷ Konferenciák ▷ 1954. ádvent
Szent Pál bölcsessége, in Vigilia 1954, 619-630 = KV, II, 120-134 = KI, 50-67.
O Paule, suscipe nostra precamina,
Ut, quae repleverit te, sapientia,
Ipsa nos repleat tua per dogmata.
(Névtelen XI. századi költő)
A keresztény emberiség szemléletében Krisztus nemcsak a történelemnek, hanem az egyes ember életének is középpontja. A mindenségben elfoglalt helyzetünket lényegében az határozza meg, hogy milyen közel vagy milyen távol vagyunk az emberré lett Istenhez, a testet öltött és ma is élő Krisztushoz. Az emberiség számára egyszer jött el az idők teljességében, az egyes ember számára azonban a kegyelem szüntelen áradásában állandóan jön: életünk értelme, hogy ezt a felénk, hozzánk jövő Krisztust meglássuk, befogadjuk, élni engedjük magunkban. A mi Isten akarta szerepünk azonban e találkozás előkészítésében nem a szenvedőleges várakozás, hanem a cselekvő elébemenés: Krisztus jön felénk, mi megyünk Krisztus felé, hogy valahol, az útnak egy Isten-akarta pontján találkozzunk. Nincs fontosabb az ember életében, mint ez az út, amelyen elébemegy a feléje közeledő isteni szeretetnek. Mi ez az út? Ki mondja meg nekünk, hogyan jutunk Hozzá közelebb, hogyan találkozhatunk Vele?
Krisztus Urunk végtelen emberszeretete és csodálatos emberismerete gondoskodott róla, hogy legyenek vezetőink, útmutatóink, mestereink, akik megtanítanak bennünket erre a legfontosabb tudományra. Apostolokat, prófétákat, tanítókat, szenteket küld szüntelenül, nagy számmal és nagy sokféleségben, hogy mindenki megtalálhassa azt a vezetőt, aki legjobban tud az ő lelkéhez szólni. Ezeknek a Krisztus-rendelte útmutatóknak elseje és legnagyobbja az a Szent Pál, akit Ő maga nevezett választott edényének, aki legelőször szólt írásban Krisztusról (legfontosabb levelei korábbi keletűek, mint az Evangélium), aki legelőször vitte el a fölfeszített Krisztus jóhírét az akkor ismert világ széléig, Szent Pál maga hív bennünket: „Legyetek követőim, mint én Krisztusé!” (1Kor, 11,1), félreérthetetlenül megmondja nekünk: „Krisztus él bennem”, (Gal 2,20) és újra meg újra biztosít bennünket, hogy Krisztus maga tanította őt az egész Evangéliumra. (Gal l,11). Mikor és hogyan történt ez a titokzatos megtanítás, nem tudhatjuk, csak sejtjük, hogy a damaszkuszi út óriási élménye után, kétéves visszavonultságában; de hogy megtörtént, nem lehet meg nem éreznie annak, aki magába fogadta az evangélium Krisztusát. „Pál szíve Jézus szíve” – mondja Aranyszájú Szent János; lehet-e hitelesebb, kedvesebb, biztosabb útmutatónk ennél a szívnél?
Persze, aki Pált tanulmányozni kezdi, első látásra talán visszariad egyéniségének óriási arányaitól, teljesítményének a történelemben példátlan nagyságától, emberi formátumának szinte emberfölöttire nőtt vonalaitól. Ha földrajzi konkrétsággal magunk elé állítjuk azt az utat, amelyet bejárt, egyedül vagy egykét kísérővel, eszközök nélkül, védelmezők nélkül, törékeny szervezettel, folytonosan betegséggel küszködve, folytonos üldözések, félreértések, kegyetlenkedések, látszólag majdnem mindig kudarcok között, folytonosan prédikálva, zsinagógákban, piacokon, magánházakban, börtönökben, közben kétkezi munkájával keresve meg kenyerét és elpusztíthatatlan frissességgel diktálva leveleit, melyekkel megteremti a keresztény teológiát, – akkor bizonyára inkább a bámulat, talán a szédület fog el bennünket, mint az a vonzás, amely a neki való mesterhez vonzza a tanítványt. „Kívül harcok, belül félelem” – így jellemzi egész élete módját (2Kor 7,5), és hogy ez mit jelent a valóságban, arról némi fogalmat ad, mikor a korintusiakhoz írva szembe állítja magát az ellene dolgozó „hamis testvérekkel” (2Kor 11,23-29). Ennek az óriási életnek, ennek a kudarcról kudarcra botorkáló, végül is lefejeztetéssel záruló életnek mérlegét így lehetne egy mondatba foglalni: huszonöt éves pályája elején a kereszténység egy kis palesztinai zsidó szekta volt, a végén: világegyház.
Ez a roppant nagyság, ez a páratlan erő azonban, – csak odaadó figyelemmel kell olvasnunk leveleit, hogy megérezzük –; annyi szeretetet, finomságot, gyengédséget takar, hogy előbb-utóbb nemcsak bámulnunk, hanem szeretnünk is kell őt. Hallgassuk, milyen hangon beszél híveihez. (Fil l,7-8; Gal 4,19-20). A tesszalonikaikat reményének, örömének, dicsekvése koronájának nevezi (lTessz 2,19-20), – olyan gyöngéd volt hozzájuk, „mint az anya, aki dajkálja gyermekét; úgy vonzódik hozzájuk, hogy életét is nekik akarta adni”. Nem lehet csodálni, hogy ez a szeretet szeretetet is kelt. A leveleit tanulmányozók nem egyszer kifejezést adnak benyomásuknak, hogy kevés embert, talán senkit sem szerettek annyian, mint őt. Lukács, Timóteus, Titus úgy állnak mellette és úgy követik mindenhova, hogy lehetetlen meg nem ereznünk, mennyire magához bűvölte őket. Megérzik és viszonozzák szeretetét még az efezusi pogány asiarchák is. A galaták „szemüket tépetnék ki érte”. A korintusiak sírnak, amikor szemükre veti, hogy megszomorították bűneikkel. Végzetes Jeruzsálemi útja előtt könnyekig meghatóan búcsúzik az efezusi presbiterektől (Csel 20,36-38).
De nemcsak ez a gyengéd szeretet hozza olyan közel hozzánk, hogy szívesen szegődünk tanítványául. Ez a nagy szellem, a történelemnek ez a legnagyobb alakja minduntalan megmutatja, hogy a szó legteljesebb, a testi-lelki gyarlóságokat is magában foglaló értelmében, ember, olyan, mint bármelyik közülünk. Ez a csodálatos hős, akit az Isten oly páratlan módon választott ki magának, aki a harmadik égbe ragadtatott (2Kor 12,2), aki mindenkinél többet és nagyobbat cselekedett, éppen úgy érzi magában az emberi szívben lakozó kettősséget, a megalázó, a lelket rabbá tenni küzdő rosszat, mint akármelyikünk. Mikor a rómaiakhoz szóló levélben leírja ezt a belső harcot, végül is így kiált föl: „Én, szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálra szánt testtől!” (Róm7,14-25). Úgy küzd a lelki szárazsággal, a leiekre ráboruló szomorúsággal, a kísértéssel, mint akár a leggyarlóbb ember (Fil 3,11; Róm 8,26). Neki is megvolt, – nem is egyszer –, a maga getszemáni éjszakája, úgy hogy volt perc, amikor „már életéről is lemondott” (2Kor l,8-9). Egyáltalán nem érzi magát „szent”-nek; hanem küzdő, verejtékező embernek, aki csak jóakaratára hagyatkozik és a Krisztus kegyelmében bízik (Fil 3,12-14).
Kérdezzük meg már most ezt a nagy testvért, ezt a hasonlíthatatlan szellemóriást, aki ugyanakkor nekünk való útmutató is: mire tanít, merre mutatja az utat Krisztushoz? Természetesen nem lehet itt célunk Szent Pál egész tanítását kifejteni, hiszen ez annyit jelentene, mint az egész teológia területét bejárni; csak néhány legfőbb fogalmat, néhány döntő eligazító szót próbáljunk kihallani a nagy tanításból, amelyek a fényszóró vakító világosságával ragyogják elénk a Krisztushoz vezető páli utat.
Szent Pál egyéniségének centruma, az a központi élmény, az a nagy alap-vízió, amelyből az egész egyéniséget meg lehet érteni, kétségtelenül az Úr Krisztus neve. Az irodalom-tudomány kimutatta, hogy milyen jellemzők egy-egy íróra legtöbbször használt szavaik. Nos, Szent Pál leveleiben 164-szer fordul elő ez a kitétel: in Christo. Krisztusban, Krisztuson keresztül lát mindent, Krisztusból fakad, Krisztushoz vezet minden gondolata. Minden mögül, amit átél, amit cselekszik, amit mond, átizzik a nagy, döntő élmény: a Krisztussal való találkozás a damaszkuszi úton. Ez az élmény kettévágta életét. Ettől kezdve „Krisztus Jézus magához ragadta őt” (Fil 3,12). Ettől fogva Pál „új teremtmény” (2Kor 5,17), ettől fogva számára az élet: Krisztus (Fil l,21). Ettől fogva Krisztusért mindent elvet és szemétnek tart, (Fil 3,8). Már nem ő él, hanem Krisztus él benne (Gal 2,20). Most már haláláig csak őt hirdeti: „Elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2). Ez a megfeszített, tehát az ember Krisztus lebeg szemei előtt, ezt az ember Krisztust állítja mintául hívei elé (Gal 3,1), ennek szeretete sürgeti őt (2Kor 5,14), Ő az „új életút” (Zsid 10,20). Szinte azt lehetne mondani, hogy egész életén át a damaszkuszi élmény bűvöletében jár. Ettől a bűvölettől azonban teljességgel távol van minden szentimentalizmus, minden romantika, minden, ami a legtávolabbról is beteges, vagy gyengeség lehetne. Egy páratlan értelmi és még páratlanabb akarati energia odaadása ez, de páratlan józansággal, gyakorlatiassággal, hiszen Pál nemcsak a krisztusi gondolatnak és szeretetnek, hanem, az emberkezelésnek és szervezésnek is egyedülálló zsenije.
Ezt a Krisztus-élményt szeretné közölni híveivel is, velünk is. „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt és öltsétek föl az újat, aki teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig!” (Kol 3,10). A Teremtőnek ez a képmása: Krisztus. Őbeléje kell öltöznünk (Róm 13,14). Krisztussal találkozni, Krisztust magunkra ölteni „Krisztusban” élni, ez az ő első nagy mondanivalója.
Ez a szó mindnyájunknak szól. Úgy rajzolódik lelkünk szeme elé, mint egy nagy kérdőjel, amely feleletet sürget. Vajon találkoztunk-e már Krisztussal? – helyesebben: amikor találkoztunk Vele, észrevettük-e, nyitva volt-e számára szemünk és szívünk? Meglátszik-e életünkön, hogy találkoztunk Vele, hogy hallottuk szavát, hogy kihallottuk belőle az igazságot, megláttuk az utat, megéreztük az életet; élünk-e Vele, Belőle, Érte? Mert ha nem, akkor anakronizmus, vészes félreértés egész életünk: ha az Isten emberré lett, ha eljött hozzánk és megmondta, hogyan éljünk, nem kétségbeesett vakság volna-e, ha úgy élnénk, mintha nem jött volna el, nem szólt volna, nem hívna és nem segítene? Ha így volna, akkor nincs sürgetőbb, végzetesebb, életre-halálra döntőbb feladatom, mint hogy ennek az anakronizmusnak véget vessek magamban és magam körül, – lelkemben, munkámban, családomban, mindennemű életviszonyaimban.
„Krisztust magunkra ölteni” – ez képes kifejezés. Szent Pál nem hagy bennünket kétségben az iránt, hogy evvel a kora görög stílusában ismeretes fordulattal mit akar mondani: a hit az, ami bennünket Krisztussal egyesít. A második alapvető és legsűrűbben előforduló páli fogalom: a hit. „Nem a törvény tettei alapján igazul meg az ember, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által.” (Gal 2,16) A Krisztus Jézusba vetett hit által Isten fiai vagyunk, hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtünk Krisztusra, (vagyis hittünk benne), Krisztust öltöttük magunkra (Gal 3,26-28).
Ez a gondolat a zsidó hallgatóság számára, akiknek először szólt, mindenekelőtt a maga nagy tagadásával hatott felborzolón. Az a nagy ellentét az Ó és az Új Szövetség között, mely az Úr Jézus szavaiban és tetteiben is ki-kivillant („Hallottátok, hogy mondatott a régieknek,– én pedig mondom nektek!”), Pál leveleiben teljes határozottsággal, szinte kegyetlen világossággal jelenik meg. De lehetett-e másképp, ha valaki megértette Krisztus tanítását – és tudjuk, hogy Pált maga Krisztus tanította meg az evangéliumra – és megértette Krisztus parancsát, hogy minden népnek hirdetnie kell igéjét. A Törvény helyébe a hit került: ebben a néhány kurta szóban egy világ süllyedt el és egy új világ támadt: a külsőség helyébe a szellemé. Az Ószövetség törvénye kétféleképpen is külsőségekre épít: az Ábrahámhoz való tartozást írja elő mindenekelőtt (circumcisio) és az előírt rituális cselekedetek végrehajtásában nyilvánul. Ez a törvény a maga idejében nagyszerű szellemiséget hozott, a nagy, jámbor, szent életeknek ragyogó példáit ihlette, az istenhitnek és istenszeretetnek csodáit állította a világba; Pál felfogása szerint Isten akarta nevelő volt Krisztusra. (Gal 3,24). Krisztus megjelenésével a nevelő betöltötte feladatát – a farizeusi tanítás külsőségessége, a szadduceusok hideg racionalizmusa, a próféták messiás-gondolatának politikai programmá váló szűkülése szinte kézzelfoghatóan jelzik, hogy itt valami véget ér. Ez a valami az Ószövetség. Szent Pál, a meg nem alkuvó, buzgó farizeus, ha szabad így mondani, lélektani lehetetlenülését élte meg magán a törvénynek, Ő, aki mindenestül teljesíteni akarta a törvényt, megtapasztalta, hogy a farizeusi előírások rengeteg szabályát lehetetlenség megtartani, a törvény-hűséget mint keserű bűntudatot élte át és egyenesen arra a meggyőződésre jutott, hogy közvetve mintegy maga a törvény lesz a bűn okává, hiszen a bűnös kívánságot nem ismerte volna, ha a törvény nem mondaná: ne kívánd meg! „A parancsolat, melynek az életre kellett volna vezetnie, halálomra vált. A parancsolat ugyanis alkalmat adott a bűnnek, hogy félrevezessen és megöljön” (Róm 7,7-11). Ezen az élményen keresztül az ótörvényt, noha önmagában szent, igaz és jó (Róm 7,12), szinte személyes ellenségnek érzi. Nem a törvény, hanem Krisztus a mi részünk eligazítónk, erőnk; Ő tesz minket alkalmassá arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké, hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet.” (2Kor 3,6) „Jézus által fogadott fiává rendelt bennünket szeretetből az Isten” (Ef l,5). Ennek az új, Isten és ember közötti szövetségnek az ember részéről a lélekben való hozzájárulás, Krisztus „befogadása”, vagyis a hit az alapja: hogy „a hittel Krisztus lakjék szívetekben” (Ef 3,17).
Mit jelent ez a szó Szent Pál tanításában? Persze, hogy a legegyszerűbb alakra visszavezetve azt, amit a kis katekizmus így fogalmaz: igaznak tartani azt, amit Isten mond, – amit Krisztus mond – éspedig azért, mert Ő mondja. De ennek az „igaznaktartásnak” alanya nemcsak az értelem, mely belátja, hogy hinnie kell, hanem az érzelem is, amely boldogan érzi át az igazságot; és az akarat is, amely odaadja magát neki, „elfogadja” a krisztusi igét. Az ember egész lénye mond ebben a látszólag bonyolult, valójában nagyon egyszerű lelki gesztusban igent az evangéliumi jó-hírre. A hitnek és a keresztségnek, a nagy élmény külső jelének átélésében, mindenkivel megtörtént, ami Pállal, hogy „a Krisztus magához ragadta” őt; ugyanakkor az ember is magához ragadja Krisztust, mintegy befogadja lelkébe, hogy titokzatos kegyelmi tevékenységével éljen és dolgozzék benne. Az emberi igen-mondásnak és a kegyelem indításnak ez a közös műve az „új teremtmény”, amely immár a „hitből él” (Zsid 10,38).
Él-e bennem ez a hit, illetőleg élek-e én ebből a hitből? – ez a keresztény öntudat nagy alapkérdése. Hiszek-e „Jézus Krisztusban, Ő egy Fiában, ami Urunkban”? Nemcsak a történeti Krisztusban, nemcsak azt, hogy élt és úgy élt, ahogyan az Evangélium leírja; ez ma már nem probléma a tudományos megismerés előtt; de ezt elhinni még csak tudomány és történelem. Hanem: hiszem-e az élő, a ma is élő Krisztust, azt a Krisztust, aki egészen ember, mint én, de ugyanakkor „benne lakozik az istenség egész teljessége”, aki mindennek értelme, aki út igazság és élet, és aki egyszer majd eljön „ítélni eleveneket és holtakat” – engem is –, akihez józan eszem, tiszta emberi ösztönöm és fellobogó érzelmeim szerint mindenestül hozzá kell szabnom magam. Egyszóval: hiszek-e Szent Pál Krisztusában? Ha igen, hálát adok-e mindennap ezért a páratlan ajándékért, hogy a „választottak” közé tartozhatom, hogy az Istennek ez a benne lakozó teljessége vár rám örökkévaló boldogságul, mert hiszen „mindazoknak, akik befogadták Őt, hatalmat adott Isten fiává lenni”, – Isten Fia, Krisztus testvér-örököse vagyok. Ha pedig olyan szerencsétlen volnék, hogy nem felelhetek erre a kérdésre igennel, vajon nem nyugodtam-e bele nyárspolgári kényelmességgel, vagy farizeusi gőggel abba a szellemi vakságba, az embermivoltnak abba a csonkaságába, abba a szerencsétlen féliglétbe, amit a Krisztus nélkül való élet jelent? Imádkozom-e a hit kegyelméért, de szüntelenül és fáradhatatlanul mindaddig, amíg meg nem hallgat – mert hiszen egészen biztos, hogy előbb vagy utóbb meghallgat: megígérte– hacsak a megszállott fiú apjának imájával is: „hiszek, uram, segíts hitetlenségemen.” (Mk 9,23). És megteszek-e mindent, ami rajtam áll, hogy meg is találjam, hogy elébe menjek, hogy kinyissam előtte lelkemet? Ha másként nem, azon a módon, amely talán a legkönnyebb és talán a legbiztosabb is; avval, hogy teljes jóakarattal, minden előítélet nélkül megnyitom lelkemet az Evangéliumnak. Goethe mondja az Eckermannal folytatott beszélgetésekben: „Az Evangéliumokban annak a fenségnek visszfénye hatékony, amely Krisztus személyéből ered és mely olyan magasrendű, amilyenben valaha az Isten megjelent a földön. Ha azt kérdezi tőlem valaki, hogy természetem imádó tiszteletet kíván-e adni neki, azt felelem: feltétlenül! Meghajlok előtte, mint az erkölcsiség legmagasabb elvének isteni kinyilatkoztatása előtt.” A „pogány” Goethe megérezte benne az Istent, mert a művész elfogulatlanságával közeledett feléje. Hogyne erezném meg én, aki akármilyen nyomorult vagyok és akármilyen hitetlennek érzem magam, mégiscsak valamiképpen már eleve rokonságban vagyok Vele, hiszen „nem keresném, ha már valamiképpen meg nem találtam volna” (Pascal).
Van azonban még egy szó, amely talán még a hitnél is többször fordul elő Szent Pál mondataiban; ez a szeretet. A megigazulás, az új-emberré válás a hitből fakad, de a szeretet mintha még a hitnél is nagyobb volna. Emlékezzünk a korintusi levél csodálatos soraira: (1Kor. 13,l-3;13) Megrendítő szavak. Szeretet nélkül semmi a tudás, semmi a misztikus élmény, semmi az irgalmasság, még a hegyeket mozgató hit is semmi. Vajon nincs itt ellentmondás? A megigazulást a hit adja, de a hit semmit sem ér szeretet nélkül? Mennyi vita folyt e körül az ellentmondás körül a protestantizmus és a régi hit védői között: egyedül a hit üdvözít-e, vagy kellenek „cselekedetek” is? Pedig az ellentmondás csak látszólagos; ha az ember beleéli magát Szent Pál gondolkozásmódjába, meg kell éreznie, hogy ez a szembeállítás csak rétori forma, s valójában egy ez a kettő. „A hit szeretet által munkálkodik” (Gal 5,6), vagyis a hit mint szeretet nyilvánul meg. Ha nem nyilvánul meg mint szeretet, akkor nyilván nincs is, vagy legalábbis nincs meg a szónak páli értelmében. És fordítva is: „Mind az, aki szeret, Istentől született és ismeri Istent” – mondja János (lJn 4,7), és nem lehet kétséges, hogy Pál ugyanígy gondolkodik. Az Úr Jézus szerint arról ismerik meg az Ő tanítványait, azaz a hívőket, hogy szeretik egymást. Vagyis az evangéliumi szeretet magában foglalja a hitet, azon épül, annak erejében nyilatkozik meg. Mikor az Evangélium, vagy az apostolok szeretetről beszélnek, nem ösztönös szimpátiát értenek rajta, sem nem a maga javát néző önzés szeretetét, hanem jóakaró szeretetet éspedig minden emberhez való jóakaratot. Ám az emberek legnagyobbrészt nem szeretetreméltók: nem könnyű őket szeretni. Én magam gyenge és önös vagyok: nem könnyű mindig és mindenhol szeretetet gyakorolnom. Kell egy én-feletti érték, amely szeretetre indít, egy én-feletti gondolat, amely érdemessé teszi szeretni a felebarátot és elmozdítja a szükségképpen adandó holtpontokról a szeretetet. Ezt a biztosítékát és erejét a szeretetnek csak a hit és a kegyelem, adhatja meg. A hitnek nincs más bizonyítéka, mint a szeretet. „Miért menekülünk szívesebben az olcsó szóhoz és a holt könyvhöz, hogy hitünkről tanúságot tegyünk, mikor az eleven valóság számára egyetlen átütő erejű és gyújtó apológia van: a meleg szívé, a cselekvő szereteté.” – mondja Karl Adam. Szent Pál a legszívesebben együtt említi a kettőt: „Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy Lelke által megerősödjetek belső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben, s ti gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben”. (Ef 3,16-17).
Pál, aki olyan súlyos lapokat ír az ószövetségi törvény ellen, voltaképp teljes tudatossággal új törvényt állít: a szeretet törvényét. „Érvénytelenítjük tehát a törvényt? Szó sincs róla: nem érvénytelenítjük, hanem megszilárdítjuk” (Róm 3,31), – mintha a hegyi beszéd Krisztusát hallanók, aki nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni. A korintusiakhoz írt első levélben egyenesen ki is mondja: „Nem állok Isten törvényén kívül, hanem, Krisztus törvényének vagyok alárendelve.” (1Kor 9,21). Törvény ez is, de semmi külsőséges, semmi elaprózott kazuisztika, semmi do ut des szellem nincsen benne. Egyetlen szóba foglalható: „aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt”. Nem „autonóm erkölcs” Kant értelmében, nem maga szab magának törvényt az ember, hanem Krisztus törvényét követi. De nem is heteronóm, idegen törvény, mert nem „más” szab a léleknek törvényt, hanem az a Krisztus, aki legbelsőbb belsejében él. Ennomoz Xristou – mondja magáról, vagyis a Krisztus ennómiája: belsőtörvényűsége él benne.
Ebben a szeretetben benne vannak a „cselekedetek” is, hiszen az evangéliumi szeretet, vagyis a jóakaró, krisztusi szeretet magában foglalja a cselekedeteket. A hit: szeretni, azaz cselekedni akar. Milyen jellemző, hogy Pálnak a damaszkuszi út nagy élményekor a magát megnevező Krisztushoz első szava: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (Csel. 8,5). Akár a hit, akár a szeretet oldaláról nézzük, mind a kettőnek legbelsőbb természete a cselekedetekben való megnyilatkozás. Mikor Pál a tesszalonikaiaknak ír és meg akarja dicsérni őket, így szól: „Szüntelenül gondolunk Istenünk és Atyánk előtt tevékeny hitetekre, alázatos szeretetetekre” (1Tessz l,3). És ha kérdezzük, hogy mik azok a cselekedetek, amelyekben a hit tevékeny és a szeretet áldozatos, a nagy szeretet-himnusz megadja a roppant egyszerűségű választ: 1Kor 13,4-7. Pál levelei tele vannak a szeretetnek, azaz a keresztény törvénynek egészen konkrét fejtegetéseivel. De ez a kifejtés mindig ilyen csodálatosan egyszerű, emberi és meleg: egyetértés, egymás javának munkálása, előzékenység, vendégszeretet, segítés, békesség, az erőszak elkerülése, a gyöngébbekhez való alkalmazkodás (Fil 2,2-4; Róm 12,10; 13-16; Kol 3,12-16 stb.). „Szeressétek egymást, viseljétek el egymást; amennyiben rajtatok múlik, lehetőleg éljetek minden emberrel békességben” (Róm 12,19) – szinte refrénszerűen tér vissza újra meg újra ezekre a dolgokra. Csupa egyszerű dolog, csupa kis dolog. – Valójában mindenki megtapasztalhatja, hogy ez a legnagyobb dolog a világon. Nekem is meg kell tapasztalnom ezt a nagy dolgot. Lelkiismeretem előtt felmerül a kérdés: olyan-e hitem, amely szeretetben él? Nem csak „világnézet”, ideológia, filozófia-e? Nem csak érzelmi ellágyulás, édeskés szentimentalizmus-e? Nem csak etika, erkölcsi felfogás-e? Az-e igazán, aminek az Úr Jézus kívánja Szent Pálon keresztül: Krisztus lelkembe-fogadása, személyes kapcsolat; az élő Krisztussal, amely az emberekkel szemben a jóakaró szeretet cselekedeteiben lesz élővé? És olyan-e szeretetem, amilyennek Szent Pál kívánja: nem ösztönön, érzelmes természeten, szimpátiákon, nem érdeken, nem szokáson, nem ízlésen és esztétikai jólneveltségen alapuló, hanem a Krisztusba vetett hiten és a Krisztusból felém áramló kegyelmen? Ha ez a főmotívuma, akkor az előbbi motívumok is mind értékessé, jóvá lehetnek és színezik, a természet színeivel gazdagítják természetfölötti szeretetemet. És olyan gyakorlati és egyszerű-e ez a szeretet, amilyennek Pál kívánja? A mindennapi élet egyszerű kis dolgaiban megnyilvánuló, nem ötletszerű cselekedetekben, érzelmes fellobbanásokban fel-felvillanó, hanem életprogram, lelki berendezkedés, lélekforma: a keresztény lélek.
Ez a törvény – Szent Pál erőteljesen hangsúlyozza ezt – a szabadság törvénye. Nem külső, politikai vagy társadalmi értelmű szabadságról van itt szó, nem is a szó filozófiai értelmében vett szabad akaratról. Az öntudat elnémíthatatlan és megcáfolhatatlan tanúbizonysága szerint bennünk élő akarat-szabadságot és az ennek alapján kellő önneveléssel megszerezhető erkölcsi szabadságot ez a szabadság föltételezi. Itt azonban többről, a szónak egy felsőbb, vallási értelméről van szó. Ebben az értelemben „az az ember szabad, aki hajlandó és képes a természetes akaratszabadságot és önrendelkezést elvszerűen isteni értelemben használni, vagyis szeretetének tárgya az, amit Isten akar, emberszeretetének motívuma az Isten iránti szeretet, útmutatója a hitben magához ölelt isteni kinyilatkoztatás, megvalósításának belső ereje az isteni kegyelem.” (Karrer)
Ez a törvény épp azért a szabadság törvénye, mert cselekedetei a szeretetből fakadnak: „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14). Aki szeretetből cselekszik, az nem a szabályt nézi, hanem azt a jót, amelyet a szabály el akar érni és amelyet ő, minthogy szereti, még jobban el akar érni. Amikor Szent Pál azt mondja, hogy a szeretet-gyakorló ellen nincsen törvény (Gal 5,23), akkor azt akarja mondani, hogy a szeretetnek nincs szüksége törvényre, hiszen tökéletesebben teljesíti azt, amit a törvény kíván.
De a szabadság törvénye a szeretet cselekedeteiben megnyilatkozó hit azért is, mert minden cselekedete személyes lelkiismeretből történik. A lelkiismeretnek Szent Pál gondolatvilágában igen nagy szerepe van. A lelkiismeret szó (suneidhsiz) annyiszor fordul elő nála, hogy egy teológus könyvet írhatott A lelkiismeret Pálnál címmel. „A mi dicsekvésünk lelkiismeretünk tanúsága” (2Kor l,12). „Kövesse ki-ki a maga meggyőződését, mert…mindaz, ami nem meggyőződésből történik, bűn” (Róm 14,5; 14,23). „Miért vessem alá szabadságomat egy másik lelkiismeret ítéletének?” – kérdezi egy kényes eset elbírálásánál, (lKor 10,29).
Akár a szeretet, akár a lelkiismeret oldaláról vizsgáljuk a szentpáli szabadság-fogalmat, mindkettőnek egy a gyökere, azért a szabadságnak is végelemzésben egy az oka: a bennünk lakozó Szentlélek. „Ahol az Úr Lelke van, ott a szabadság” (2Kor, 3,17). „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek (mint az ószövetségi törvény alatt), hanem a fogadott fiúság Lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba! Atya! Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk.” (Róm 8,14, 16) „Azt mondom; lélek szerint éljetek … Ha a lélek vezet, akkor nem vagytok a törvény alá rendelve … a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség; önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény.” (Gal 5,16, 18, 22-23).
Isten fiai vagyunk és erről maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben. Íme, a keresztény szabadság pszichológiai oldala: felséges szabadságtudat. „Minden szabad nekem, de nem minden hasznos. Minden szabad, csak ne váljak semminek rabjává.” (lKor 6,12) „Minden a tiétek – kiáltja oda a korintusiaknak – akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tiétek. Ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.” (lKor 3,22-23). „A lelki ember mindent elbírál, de őt senki sem bírálja el.” (lKor 2,15) A lelki ember, aki a szeretet cselekedeteiben megvalósuló hitben éli a maga szabadságát, mindent el tud bírálni, mert hiten élesedett szeme, szereteten megértővé lett szíve, a maga szabadságán kiélesedett emberismerete mindent megért és magához ölel. Őt viszont senki el nem bírálhatja, mert senki meg nem értheti, aki nem kongeniális vele ugyanilyen természetfölötti fölszereltségben és megtapasztalásban, vagyis aki maga is nem lelki-ember. A nem lelki-ember végelemzésben úgy viszonylik a lelkihez, mint gyermek a felnőtthöz, mint a vak, vagy a legjobb esetben félvak a látóhoz.
Felnőtt és látó vagyok-e én is? Értem-e igazán ezt a keresztény szabadságot? Helyes-e a fogalmam róla? Nem tévesztem-e össze a szabadossággal; a korlátlan ön-kiélés öngyilkos programjával, a törvény-nélküliség, a „jón és rosszon túl” elképzelt légüres térben lebegő emberség beteges káprázatával? Nem szállítom-e le szabadságra szóló igényemet és kétségtelen emberi jogomat a külső szabadság lapos szintjére? Szabadnak lenni politikailag, társadalmilag: nagyszerű eszmék, nagyszerű emberi erőfeszítések ihletői, a „lelki ember” szíve feldobog hallatukra, – de az ő szabadságigényének mindez kevés; ő szabad akar lenni még önnönmagától is, ő nem éri be kevesebbel, mint a szentpáli élménnyel: „Minden szabad nekem, csak ne váljak semminek rabjává.” És ha megértettem Szent Pálból az evangéliumi szabadság gondolatát, élem-e igazán, meg tudom-e óvni magam szabadságomnak két halálos ellenségétől, attól a kettőtől, amelyekkel Szent Pál is egész életében harcolt: egyrészt a farizeusi betűimádástól, másrészt a pogány szabadosságtól?
Előttünk áll Szent Pál nagyszerű gondolata az Isten fiainak szabadságáról. De szabadság „ott van, ahol az Úr Lelke”, és Isten fiai azok, akiket Isten Lelke vezérel. Szent Pál minden gondolatmenete Istenből, Krisztusból indult ki, Istenbe is torkollik: a Szentlélekbe. Ő, a nagy realista, a nagy emberismerő, aki önmagában élte végig a bukdácsoló ember minden szenvedését, akinek szájában talán végig ott maradt a farizeusi törvénnyel való birkózás keserűsége, és aki huszonöt esztendőt töltött a kor mindennemű pogányságával fertőzött városokban, fenékig ismeri az emberi szívet, megtapasztalta és átélte az emberi gyöngeséget. Jól tudja, hogy az ember magától nem lesz „lelki emberré”. A rómaiakhoz írt levélben nagyszerű drámai monológban sírja el a magára maradt ember nyomorúságát, aki „akarni ugyan kész volna, de arra, hogy a jót meg is tegye, nem képes” (Róm 7,14-25); ám amint megtapasztalta a gyengeséget, megtapasztalta az erőt is: az emberi gyengeségben az Isten erejét. „Isten maga műveli bennetek jóakarata szerint a szándékot, meg a végrehajtást is.” (Fil 2,13) Ami jó van bennünk, nem magunktól van, hanem Istentől; nem a mi munkánk, hanem a bennünk dolgozó Istené: a kegyelemé. Magunktól semmire sem vagyunk képesek, ami érőt érne, de „tudom, hogy mindent megtehetek az által, aki engem megerősít” (Fil 4,13). „Tehát nem azon múlik, aki erőlködik, vagy aki törtet, hanem az irgalmas Istenen.” (Róm 9,16). Egy pillanatra meghökkent ez a kategorikus kijelentés, mintha nem kellene „erőlködni és törtetni”, azaz cselekedni, hanem csak ölbetett kézzel várni a kegyelem jövetelét. Valóban akadtak, akik egy ilyen kényelmes és férfiatlan kvietizmus programját vélték kiolvashatni ezekből a szavakból. De Szent Pál gondolata félreérthetetlen: erőlködni és törtetni nem fölösleges, sőt nélkülözhetetlen. Olvastuk a filippiekhez írt levél szavait arról, hogyan festi a görög sportversenyektől vett képpel a maga erőlködését. Ugyanezzel a képpel mutatja meg a cselekedetek szükségességét a korinthusiaknak (lKor 9,24-27). Ezek a képek különben csak az evangéliumi igét írják körül: aki mindvégig: állhatatos, az üdvözül (Mt 10,22). Pál nem is szűnik meg híveit cselekedetekre: „erőlködésre és törtetésre” buzdítani. „Törekedjél – írja Timóteusnak – igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre. Vívd meg a hit jó harcát. Szerezd meg az örök életet.” (lTim 6,11-12). Persze, ez a mi jó harcunk is valójában az Isten műve, hiszen „Ő műveli bennünk a szándékot is”. Törtetésünknek és erőlködésünknek, mint voltaképpen minden testi-lelki moccanásunknak, két alanya van: mi és még inkább az Isten. Az ember oldaláról nézve talán ez az egész kereszténység legmélységesebb titka.
A kegyelem nagy problémája ez, amellyel annyit viaskodik Pál nyomán a doctor gratiae, Szent Ágoston és az ő nyomán mind a legnagyobb teológusok. Az emberi értelemnek csodálatraméltó erőfeszítéseivel írják tele a nagy Summáknak evvel foglalkozó lapjait. Hogyne küzdenének vele, hiszen tökéletes megfejtéséhez a két legnagyobb titoknak: az Isten természetének, az ember természetének ismerete kellene. A mi számunkra, akik Szent Páltól életünk eligazítását várjuk, elég a gyakorlati utasítás: igaz lelkületre, életszentségre törekedni, jó harcot vívni, de egy pillanatra sem hinni azt, hogy magunktól van, ami bennünk jó: tenni is kell, alázatosnak és hálaadónak lenni is kell. „Kegyelemből üdvözültetek a hit által, s ez nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessek. Az Ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket, melyeket Isten előre elrendelt, hogy bennük éljünk.” (Ef 2,9-10).
Ez a kegyelem mindenkinek kijut, kinek-kinek a maga szükségletének mértéke szerint – isteni emberismerettel és isteni jósággal megszabott mérték szerint. A kísértések zaklatása közt háromszor felfohászkodó Pálnak az Úr jelenti ki: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő gyengeségedben lesz teljessé.” (2Kor 12,9). A mi szerepünk: együttműködni a kegyelemmel, felhasználni ezt a gyengeségünkben kiteljesedő erőt, mint Pál: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme meddő nem maradt.” (lKor 15,10).
Ennek az utolsó mondatnak két része, mint két sürgető kérdés mered fel előttem. „Az Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok” – tisztában vagyok-e vele, hogy csak Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és Isten kegyelméből lehetek, ami lehetek? Vagy talán olyan kezdetleges az önismeretem, hogy lelkem mélyén ott ül a minden bűnök gyökere, a kevélység, a byroni romantika patetikus öncsalása, az Istennel való szembeszállás, vagy a madáchi Ádámnak – a még meg nem tért Ádámnak – tragikus tévedése: hogy Isten nélkül, a magam lábán meg tudok állni? Istenem! a Byronok és Nietzschék példája nagy arányokban tárja elénk azt, amit a maguk formátuma szerint a kis kevélyek is átélnek: a gőgös ember uralkodó élménye nem a magával való megelégedettség, hanem az elégedetlenség, a csüggedés, a szégyenkezés, az önmagát tépő düh. De ha él bennem a tudat, hogy az Úr Jézus nélkül semmit sem tehetek (Jn 15,5), ha él bennem ez a felséges alázat, amelyen a keresztény öntudat felépül: kérem-e Tőle újra meg újra ezt az erősítő és megszentelő kegyelmet, a hit kegyelmét, a szeretet kegyelmét, az alázatosság kegyelmét, az állhatatosság kegyelmét? És – tudván, hogy a kegyelem a természetre épít – próbálok-e elébe menni, természetes jócselekedeteimmel mintegy magamhoz hívni a kegyelmét?
A páli mondat másik kérdése: nem marad-e bennem meddő az Isten rám áradó kegyelme? Azaz: mikor hallom az Isten hívó szavát, felelek-e rá, indulok-e feléje, mikor érzem szívemben ösztönzését, mozdulok-e, teszem-e amire ösztönöz? Egyszóval: együttműködöm-e a fölismert kegyelemmel? Ez a kegyelemmel való együttműködés, az Istennel való ez az együtt-munkálkodás: voltaképpen ez a keresztény élet tartalma. Az ember felől nézve, talán ez az utolsó mozzanata annak a tanításnak, amellyel Pál utat mutat számunkra az Úr Jézushoz.
Íme, Pál bölcsessége, amely megtanít bennünket arra, ami a legfontosabb. Hallgassuk bölcsességre-szomjas elmével, szeretetre táruló szívvel, – a XI. század ismeretlen latin költőjének szép szavai szerint:
Ó Pál, vedd szívesen könyörgő népedet,
Akinek bölcseket győzött tüzes hited.
Sáfárrá tett az Úr a szent hajlék felett:
Az égi lakomán mutass nekünk helyet,
Hogy ama bölcsesség, -mely téged ihletett
Betöltsön általad minden emberszívet!
Newman (Az ember és az imádkozó), in Vigilia 1955, 339-349 = KV, II, 222-237.
Néhány hónappal ezelőtt bejárta a katolikus világsajtót a hír, hogy a birminghami érsek megkezdte Newman kardinális boldoggáavatási eljárásának előkészületeit. Az egyik legelterjedtebb egyháztörténelmi összefoglalás szerzője (Funck) így ír róla: „Az angol egyház legszellemibb és legzseniálisabb alakja, a legnagyobb angol író, a XIX. század egyik legnagyobb teológusa, aki a gondolkodás élességét és a pszichológia mély-látását a misztikus jámborságával és a költő lendületével köti össze.” Egy másik jeles egyháztörténész a nagy mintaképnek nevezi, amely korunknak jobban kell, mint bárki más (Lortz). Nem kisebb arányokban festi meg képét a teológus is: Przywara szerint méltó rá, hogy az legyen a modern kornak, ami Szent Ágoston volt az antik világnak és Aquinói Szent Tamás a középkornak. Szintetikus szellemének gazdagságára, gondolatainak forró elevenségére semmi sem jellemzőbb, mint hogy a mai katolicizmusnak mindhárom eszmei irányzata: a haladó, a konzervatív és a közvetítő egyaránt hivatkozik rá. A róla szóló és egyre szaporodó tanulmányok egyre többször emlegetik az újkori egyházatya címen. Hosszú élete (1801–1890) nemcsak a múlt század – és bizonyos fokig az abból szervesen kinövő XX. század – teológiai szintézisét valósítja meg, hanem egy egészen kivételesen nagyarányú emberi személyiség kivételesen tiszta és heroikus pályáját is. Ex umbris et imaginibus in veritatem – mondja magakészítette sírfelirata. Tömörebben aligha lehetne összefoglalni életét. Nagyszabású ez a pálya, de harmincas éveitől kezdve tragikus jellegű; negyvennégy anglikán és negyvenöt katolikus évét egyaránt külső és belső harc tölti, be az igazságért és – nem kevesebb intenzitással – az életszentségért.
Paraszti származású angol bankárnak és francia hugenotta anyának gyermeke. A század tipikus liberális-morális anglikán nevelésén megy keresztül. Fiatalon lép be az oxfordi egyetemváros hagyományok-szentelte ívei alá és hosszú, boldog éveket tölt ott mint tanuló, majd kollégiumi nevelő, utóbb professzor, egyetemi plébános és hitszónok. Hatása környezetére, hallgatóira, elsősorban az egyetemi ifjúságra szinte példátlanul erős. Az oxfordi ifjúság köreiben széltében járta a szállóige: Credo in Newmannum. Tizenhatéves korának „első megtérése” óta állandóan érez valami homályos isteni hívást – hogy annak mindenestül átadhassa magát, korán elhatározza, hogy nem nősül. 1833-ban indítja meg néhány nagytudású és apostoli lendületű barátjával (Keble, Pusey) az un. traktáriánus, más néven Oxford-mozgalmat, az angol egyház legszellemibb köreinek harcát az Egyházon belüli liberalizmus és a cézaropapizmus ellen. A mozgalom évtizedes harca, amelyet beszédeken és előadásokon kívül füzetes kiadványokkal (traktátusokkal) vittek bele az anglikán értelmiség szélesebb köreibe, három alap-tételt védelmezett: dogmatikus kereszténységért küzdenek, „szakramentális egyházért” (azaz körülbelül római katolikus értelemben vett egyházért a hivatalnok egyház ellenében) és a százados angol hagyomány alapján a „bálványimádó és babonás” római egyház ellen. E küzdelmek során Newman felállítja a „via media” elméletét: a babonás római katolicizmus és az eretnek protestantizmus között az anglikán egyház van hivatva megvalósítani az igazi, ősi katolikus kereszténységet. Ezt az elméletet az ősegyháznak, elsősorban az egyházatyák műveinek szenvedélyes tanulmányozásával iparkodik tudományosan alátámasztani. Tanulmányai azonban ellenkező eredményre vezettek. „Az ősegyház tükrében megláttam arcomat és megdöbbenve láttam, hogy eretnek vagyok.” Az atyák lapjain az eretnek tanok közt, amelyek ellen azok harcolnak, sorra ismer rá korának protestáns (és anglikán) álláspontjaira, Róma pedig akkor is ugyanazt az álláspontot képviselte, mint ma.
Most hat esztendei küzdelem következik. Egy végtelenül finom lelkiismeret és az igazságnak végsőkig menő, feltétlen tisztelete küzd a családi és a nemzeti hagyományokkal, a gyermekkori emlékekkel, jóbarátokkal, beidegzett rágalmakkal, tekintélyének és hatásának egyre valószínűbb elvesztésével. Az a tragikus külső és belső harc, amely változott formákban mindvégig kíséri, már ekkor megkezdődött. A felzúdult anglikán érzékenység szóban és nyomtatásban, levelekben, prédikációkban, püspöki intelmekben mindenfelől rázúdult, a rágalmaktól sem irtózva; az üldözés oly méreteket öltött, hogy volt idő, amikor egy-egy levélben már csak azért látszik imádkozni, hagyják békében meghalni, mint az állatokat. A fő vád, amely legjobban fájt, mert legigazságtalanabbnak érezte, a képmutatás és a rosszhiszeműség vádja volt az, hogy belső küzdelmének tíz éve alatt, míg a katolicizmusig eljutott, mint „álcázott pápista” küzdött egyháza ellen. Erre a vádra később így felelt Apológiájában:
„Az első négy évben egészen becsületesen akartam szolgálni az angol egyháznak a római ellenében. A következő négy évben használni akartam az angol egyháznak anélkül, hogy a római egyháznak ártsak. A kilencedik év kezdetén kételkedni kezdtem az angol egyházban és letettem minden papi kötelezettségemet; mindenben, amit ettől kezdve írtam és tettem, már csak az a kívánság vezetett, hogy igazságtalan ne legyek hozzá; használni neki már nem akartam. A tizedik év elején elhatároztam magam, hogy forma szerint elhagyom, de barátaimmal is gyakran közöltem szándékomat. Végre a tizedik év második felében egy könyvön dolgoztam, amely a római egyház mellett és indirekte az angol egyház ellen szólt, de a befejezésig egyáltalán nem volt szándékom nyilvánosságra hozni, hanem nyitva akartam tartani azt a lehetőséget, hogy megváltozhatik a gondolkodásom, ha írás közben esetleg tisztázódnak a vitás nézetek.” (Ap. 203.)
Becsületesebben és lojálisabban aligha lehetne szellemi harcot vívni.
1841-ben írja meg a 90. traktátust, amely megpróbálja az angol egyház hittételeit római katolikus szellemben magyarázni. Evvel betelt a mérleg; egyház és egyetem (a neki oly kedves egyetem) egyformán elítéli. Még a rágalmaknál is jobban fájt, hogy legkedvesebb barátai, az évek küzdelmében meghitt baj-társai legnagyobbrészt nemcsak hogy nem követik, de meg sem tudják érteni. Utolsó Anglikán prédikációjában a következő megrázó szavakkal búcsúzik egyházától és szeretett barátaitól:
Testvéreim, barátaim! Ha volt valaki, aki egyszer szavaival, vagy írásával tettekre ösztönzött, ha fölfedezte előttetek a mindennapin túlnyomó magasabb életet, ha nagyobb értéket csillogtatott meg szemetek előtt, mint a föld minden gazdagsága; ha bátorított és megnyugtatott nehézségeitekben; emlékezzetek meg róla akkor is, mikor többé nem hallgatjátok. Imádkozzatok érte, hogy mindenben meglássa Isten akaratát s mindenkor készen álljon teljesítésére.
Küzdelmek és kudarcok
1845-ben néhány barátjával együtt leteszi a katolikus hitvallást. Két évi visszavonult elmélkedő és imádkozó élet után 1847-ben Rómában katolikus pappá szentelik. Itt ismerkedik meg Néri Szent Fülöp társulatával, az Oratóriummal és IX. Pius pápával egyetértésben elhatározza, hogy ezt az intézményt meghonosítja Angliában. Visszatérve Edgbaston-ban, Birmingham mellett fel is állítja az első angol Oratóriumot. És most következik életének még tragikusabb fele: három évtized, tele katolikus és anglikán részről egyaránt megnyilatkozó bizalmatlansággal, gyanakvással, ellenszenvvel, törekvéseinek elgáncsolásával. Newman valóban mindenét áldozatul hozta meggyőződésének, kedvelt életmódját, népszerűségét, a közvetlen hatás minden rendelkezésére álló lehetőségét – ezzel szemben semmit sem várt, csak a belső békességet és a meggyőződése szerint való életet. Ezt sem kapta meg zavartalanul. Amint nem értették meg szellemi útját régi testvérei, nem értették meg sokáig és nagy többségükben új Egyházának vezetői sem. Túlságosan nagyformátumú egyéniség volt ahhoz, hogy eszméinek útján követni tudják. Főleg nem érthette meg a kis angol katolikus egyház, amely a hosszú elnyomás, másodrendű polgárként való kezelés után ekkor kezd szabadabban fejlődni és így érthetően elsősorban szervezkedni, hódítani, terjeszkedni akar. Ennek a szervező munkának nagystílű vezére, Manning bíboros, jellemre is, és – ennek a „kis egyháznak” képéből és igényeiből indulván ki – törekvésre is valósággal ellentéte volt a messze tekintő, lelkében a világegyház képét hordozó Newmannek. Newman előtt a belső elmélyülés és megszilárdulás lebeg. Amazoknak legfontosabb a hagyomány és fegyelem. Newmannek – az ő évtizedes lelkiismereti küzdelme után semmi sem természetesebb – a belső szabadság. Newman, a XIX. századnak elismerten legnagyobb teológusa, sehogysem fért bele a teológia és filozófia tekintetében egyaránt mély süllyedés állapotában élő korszak látókörébe. A lángelmék annyiszor megismétlődő sorsa az övé: félnek tőle éppen azok, akikért él, és akik legjobban rászorulnak. A nagy Ward-féle életrajz közli egy beszélgetését püspökével, dr. Ullathorne-val, aki azt fejtegette előtte, hogy az angol katolikusok békés polgáremberek, akik nem szoktak kételkedni és nagyon meglepődnek, amikor azt hallják, hogy mások kétségbevonnak olyan igazságokat, amelyekben ők addig implicite hittek. Newman azt válaszolta: azt hiszi, hogy ő olyan oldalát is látja a tényeknek, amely a püspöknek és a papságnak figyelmét elkerülte. „Ők a vidéki angol nemesség fogalmaiban gondolkoznak, én a tépelődő lelkek és a jövő nemzedék világában élek.” Ez a félelem és gyanakvás annyira ment, hogy egy vezető világi katolikus férfiú, mint Anglia legveszedelmesebb emberét jellemezte a római körök előtt.
Nem lehet csodálni ilyen körülmények között, hogy jóformán minden vállalkozása, noha valamennyibe egyházi fölszólításra fogott, kudarcba fult. Első ilyen volt a katolikus egyetem ügye. A dublini érsek meghívja, hogy szervezze meg és mint rektor kormányozza a felállítandó ír katolikus egyetemet. Alkalmat erre az adott, hogy a katolikusok fokozatos társadalmi felszabadulása során megengedték a katolikus ifjúságnak az egyetemi tanulmányokat. A fennálló egyetemek azonban kifejezetten protestánsok voltak. Newman, aki szerelmese volt az egyetemi gondolatnak, két évig jóformán mással sem foglalkozott, mint az egyetem hivatásának és munkájának elvi tisztázásával (ezekről a kérdésekről kitűnő könyvet is írt közben) és a gyakorlati szervező munkával, tudósok felkérésével stb. Lassan kiderült, hogy megbízói egészen más valamit értettek egyetemen, mint ő; egy felsőbb fokú papnevelő-félét. Intézkedéseit meghiúsították, mire Newman lemondott és nem folytatta az „írországi hadjáratot”. – A második vállalkozás, amelynek az angol püspöki kar felszólítására nagy örömmel és roppant alapos és széles körű tudományos munkával adta oda magát, egy új angol bibliafordítás. Újabb évekig tartó munka és egész sereg kitűnő munkatárs dolgoztatása után megint csak felüti fejét a bizalmatlanság; végül is átlátszó ürügyekkel visszavonják a megbízást. Harmadik vállalkozása a Rambler című folyóirathoz fűződik, amelyet fiatal és tüzes katolikus világiak szerkesztettek. Egyházi elöljáróinak fölkérésére Newman vállalta a folyóirat szellemi irányítását. Mikor azonban a fiatal túlzókat nem tudta mindenben mérsékelni, hibáikért viszont őt tették felelőssé, ettől is vissza kellett vonulnia. Ezeknél és hasonlóknál jobban fájt az a bizalmatlanság, amely a maga társulatának, az Oratóriumnak fiatal, türelmetlenül konzervatív és erőszakos nemzedéke részéről érte. Végül is visszavonult Edgbaston-ba és az ott alapított magánközépiskola növendékeire halmozta nevelői és papi szívének kincseit. A látszólagos letörésnek ezek alatt az évtizedei alatt írta meg, illetve mondta el azokat a könyveket és beszédeket, amelyek nemcsak az angol egyháznak máig legnagyobb kincsei, hanem az egész katolikus szellemi világra az idővel egyre fokozódó nagy hatással voltak és vannak. (Jellemző, hogy anglikán pap korában elmondott beszédeit mint katolikus, minden változtatás nélkül adhatta ki.)
Íme, Newman tragikus pályája, kívülről nézve. Hogyan viseli el ezt a súlyos sorsot belsőleg? Beöthy Zsolt a tragikumról írt könyvében nagy körültekintéssel és finom elemzéssel mutatta be a tragikus hős különféle típusait; azt hiszem, ha ismerte volna Newman életét, ilyen fejezet is belekerült volna könyvébe: A szent mint tragikus hős. Newman magatartása az első perctől az utolsóig, ha nem is küzdelmek és elsötétülések nélkül, de mindvégig egyenesen és töretlenül a szenté: teljes, alázatos belenyugvás és engedelmesség; de ugyanakkor belső szabadságának teljes és félreérthetetlen megőrzése.
Amikor egy hasonló helyzetben levő ismerőse erősen kikelt az Egyház vezető körei ellen, figyelmezteti:
„Igyekezzék hinni Isten Egyházában. Tegyen különbséget közte és vezetőinek emberi gyarlóságai között. Ne feledje, milyen nehéz a feladatuk s mennyi bírálat éri őket, bármilyen helyesen cselekesznek is. Nem méltán számít-e a mi becsületes, hűséges odaadásunkra? Gondoljunk csak majdnem kétezer éves tapasztalataira: hány kemény, halálos próbán kellett keresztülmennie. Csak nem akarjuk saját, néhány évtizedes tapasztalatainkat többre értékelni? Oly sok nemzedéken át megőrizte számunkra az igaz hitet. Tegyük meg mi is a magunkét, hogy a jövőben is megtarthassa.”
Ám Apológiájában az öntudat és a szeretet bátorságával mondja ki: „Egyházunknak azok a leghívebb barátai, akik a tekintély hordozóinak is bátran meg merik mondani, ha tévedéseiket helytelenítik, és akik rámutatnak a tévedések következményeire.” – Ugyanígy egy 1876-ban írt memorandumában: „Rossz szolgálatot tesznek az Egyháznak, akik megakadályozzák, hogy buzgó hívek saját egyéni módjukon keljenek hitük védelmére, és eretnekséggel gyanúsítva, a kitaposott utakra kényszerítik őket.” Természetes, hogy a szomorú tapasztalatok következtében lelkén lassan némi borongás vesz erőt, de ez sem hűségét, sem munkakedvét meg nem gyengíti. Isten szeretete és akaratának feltétlen elfogadása megőrzi lelkének frissességét, fenntartja írásban és szóban való lankadatlan munkásságának erejét, hatékonyságát. Bizalmas feljegyzéseinek egy mondata pedig ráeszméltet bennünket ennek az egész sorsnak legmélyebb – talán legtragikusabb, de ugyanakkor legszentebb gyökerére is:
„Sokszor kértem a múltban, azt hiszem, sokkal előbb, mint katolikus lettem: Ne adj nekem gazdagságot stb. Egész életemben az volt az imám, és Te meghallgattad, hogy félreállítsanak ebben a világban. Most meg akarom újítani: Ó Uram, áldd meg, amit írtam és tedd gyümölcsözővé, hogy sok jót tegyen, sok sikert érjen, de ebből – amíg élek – ne származzék rám semmi dicsőség.”
Az Isten azonban nem engedte meg, hogy ez a nagy, példás élet, ha csak látszólag is, letöréssel végződjék; gondoskodott róla, hogy még életében megkapja az elégtételt. Három esemény jelzi ennek az elégtételnek fokozatait. 1864-ben jelenik meg Apologia pro vita sua című munkája. Megírására Kingsleynek, a híres regényírónak egy újságcikke adott alkalmat, amelyben durván megsérti és képmutatással vádolja a katolikus papságot, az Egyházat és személy szerint magát Newmant is. Mivel Newman kérésére nem volt hajlandó visszavonni vádjait, Newman megírja az Apológiát, „vallásos meggyőződéseinek történetét”. Ez a mű, amelyet az egész szellemi Anglia olvasott, és amely nemcsak az angol prózának remeke, hanem az őszinteségnek, a meggyőző erőnek és fensőbbséges mértéktartásnak is, a legkedvezőbb visszhangot keltette, éspedig mindkét oldalon. A katolikus papság köréből százával kapja a köszönő leveleket, becsületük megvédése miatt, anglikán testvérei részéről pedig, akikről olyan tisztelettel és megértéssel szól, széles körökben végét veti az iránta való ellenszenvnek és ressentimentnek. Egy évtized múlva külsőleg is megmutatkozik ez, mikor 1875-ben az oxfordi egyetemnek – az ő kedves Oxfordjának, a protestáns Oxfordnak – talán legelőkelőbb kollégiuma, a Szentháromság Kollégium tiszteleti tagjául választja. A legnagyobb elégtételt azonban 1877-ben kapja az Egyháztól. A pápai székbe lépő XIII. Leó, mikor azt kérdezték tőle, milyen egyházpolitikát fog folytatni, mosolyogva felelte: nézzék meg, ki lesz az első bíboros, akit kinevez. Ez az első bíboros Newman volt – „az én kardinálisom”, amint a pápa mondani szerette. Persze, élete formáján ez az elismerés már nem változtathatott, hiszen 76 éves volt akkor, de a nagy pápának ez a tudatos gesztusa a jövőnek, a katolikus szellemiség nagyvonalúságának és szabadságának szükségleteit szolgálta, annak a fejlődésnek, amelyet XIII. Leó mellett éppen Newman neve jellemez legjobban.
Íme, ennek a „szekuláris férfiú”-nak pályája. Ha a tények és dokumentumok alapján személyiségét akarjuk megközelíteni, mindenekelőtt szellemi életének roppant gazdagsága lep meg. Művei 37 kötetet töltenek meg, közte 13 kötetnyi prédikáció, két regény, egy vaskos kötet lírai vers és szinte beláthatatlan tömege a leveleknek, amelyek igen nagy része a legmagasabb tudományos és irodalmi igénnyel, sokszor pedig megrendítő őszinteséggel, a keresztény önérzetnek és alázatnak a nagy szentekre jellemző egységével készült. Egy költő tanítványa, Aubrey de Vere, így írja le külsejét:
„Arcán valami gyengédség ült, valami bűbájos kedvesség mosolya, de olyan kedvességé, amelyben nem volt semmi édeskés. Vitathatatlanul volt arcán valami szigorúság, az olyan emberé, aki tud kényszeríteni másokból is, önmagából is, bárminő kínos áldozatot, amelyet az igazság kívánhat… Arca a kontemplatív szellemének és a heroikus léleknek ritka egységét hordozta.”
Egyénisége tiszta típusát mutatja a (Spranger értelmében vett) vallásos embernek: aki minden részletet az egész keretében, az Istenre vonatkoztatva él meg. Veszteség és nyereség című regénye hősében (ahol voltaképp saját megtérése történetét írja meg) így jellemzi ezt a típust, valójában saját magát:
„Károlyt talán mindennél inkább jellemezte az isteni jelenlét megérzésének készsége; és az érzés természetesen nem biztosítja a gondolatnak és a cselekedetnek önmagával való megszakítatlan egyezését, de mégis ott volt és felhőoszlopként vezette őt. Úgy érezte, hogy Isten teremtménye és Neki felelős; Isten tulajdona, nem saját magáé.”
Klasszikusan felépített kristálytiszta mondataiból a belső igazság, az önmagával, Istennel és az emberekkel szemben való tökéletes becsületesség tiszta lehelete veszi körül az embert. Az alázatosságban magukat legutolsó teremtménynek érző nagy szentek vallomásaival találkozunk lépten-nyomon – a nagy realista regény lélekemelő biztonságával és a nagy líra önelemző szenvedélyével megfogalmazva. Még oxfordi fiatalkorában megállapítja:
„Szomorúan kell megállapítanom, nem vagyok szentnek faragva. A szentek nem irodalmi emberek, nem szeretik a klasszikusokat, nem írnak történetet. Talán megfelelnek a magam tárgykörében, csak az a baj, hogy ez nem az igazi, nem a »nagy« tárgykör.”
A traktariánus mozgalom megindulása előtt egy olaszországi utazás során Szicíliában, hosszú és súlyos betegségben, ilyen vallomásokat ír:
„Bűnösségem tudata növekedett. Mindig jobban éreztem, mennyire üres a lelkem… Olyan vagyok, mint az üveg, melyen átszalad a fény, maga pedig hideg marad… Szeretem az igazságot, de nincs birtokomban. Felületes vagyok. Kevés bennem a szeretet és a lemondás. Azt hiszem, van egy kevés hitem, de ez minden.”
Nagy római lelkigyakorlatán, pappászentelése előtt, egy, csak a legutóbbi években előkerült lelki naplóban, szentágostoni erővel tárja elénk, illetőleg Isten elé (mert ez a lelkinapló egyáltalán nem készült a nyilvánosság számára) lelke legbelsejét: a mélységet, de ugyanakkor a jóformán elhallgatott, de a mélység fölött annál jobban kiragyogó magasságot is.
„Éveken át majdnem a kétségbeesés, meg a lelki sötétség állapotában éltem. Nem úgy, hogy nem mondhattam volna bensőleg: Istenem és mindenem, mert ezek a szavak állandóan számban voltak, de sok minden volt, ami rámnehezedett.”
Ezekből az önelemzésekből világosan kitűnik lelki struktúrájának egy jellegzetessége: az értelemnek, akaratnak, a képzeletnek legmagasabb rendű fejlettsége mellett érzelmi világa minden mélysége mellett is kevésbé színes és meleg. (Ez az a hiány, amelyet Bremond, a róla szóló, egyébként remek könyvében, erősen eltúloz.) Ez érteti meg pl. az imádságról szóló prédikációkat, amelyekben mindennél nagyobb súlyt vet az ima pozitív mozzanataira: a határozott, időhöz kötött imára, az ima-formulák nagy jelentőségének kiemelésére. Ez az alkat érteti meg egész mélységében olyan mondatait, mint pl. a következő szinte Szalézi Szent Ferenc szájába illő felséges sóhajtást: „Szenvedni attól, hogy nem szeretünk: már szeretet.”
Mert aligha lehet kétség, hogy egész életének alapélménye az Isten iránti szeretet. Föntebbi szomorú önjellemzése is a Deus meus et omnia élményébe torkollik. Már tizenhét éves korában, első lelki válsága idején „abban nyugodtam meg, hogy csak két lény van, amely abszolút és bevilágító magától-értetődéssel létezik: én és Teremtőm.” Ez a „megnyugvás”, amely értelmi tartalmával Szent Ágostonra, érzelmi mélységével Assisi Szent Ferencre emlékeztet, nála is, mint minden nagy szentnél, az Isten akaratába való föltétlen beleegyezés, Isten akaratának szüntelen keresésében nyilatkozik meg. Az említett római naplóban, ahol részletesen megvallja minden gyöngeségét, a kellemetlenségektől, betegségektől, testi fájdalomtól való félelmét, ezt olvassuk:
„Szeretek bizonyos kényelmes életet, ez kísértés számomra; viszont azt is remélem, hogy ha Isten úgy rendelné, nagy nehézség nélkül le tudnék mondani mindenről, amim van… Ámbár határozott szokásom mindent Isten akaratára vonatkoztatni és kívánom teljesíteni ezt az akaratot, és ámbár ugyanezt valóban is megfigyelem cselekedeteimben és a fődolgokban, de nem keresem ezt az akaratot a kevésbé fontos cselekvésekben… És még a fődolgokban is (folytatja a becsületességnek ez a szentje, és nem veszi észre, hogy amikor vádolja magát, voltaképpen arról tesz szinte kézzelfogható bizonyságot, amit a morális erénynek nevez), noha gyakran állhatatosan kérem, hogy megismerhessem akaratát, cselekedeteim inkább bizonyos lelkiismeretességből fakadnak, amely nem engedi, hogy másképp cselekedjem; a becsületesség bizonyos érzékéből, annak meglátásából, hogy valami megfelel nekem, úgy, hogy amikor cselekszem, inkább önmagamhoz való hűségből cselekszem, mintsem hitből és szeretetből.”
A Deus meus et omnia és az Isten akarata mellett még egy harmadik kulcsa is van személyiségének. Gyengeségeinek, bűneinek, szárazságainak elemzése közben van egy mondata, amelyet nem egyszer leírt: sohasem vetkezett a világosság ellen. Nem vetkezett a világosság ellen, vagyis a lelkében megjelenő Igazság ellen. Gyönyörű bizonysága ennek egész pályája, elsősorban a traktáriánus mozgalomtól a katolikus hitvallásig vivő nyílegyenes, drámai pálya. Egyik lélekbemarkoló imádsága így szól:
„Ó én Istenem, megvallom: Te megvilágosíthatod sötétségemet. Megvallom, hogy egyedül Te vagy erre képes.
Sóvárgok utána, hogy sötétségem megvilágosíttassék. Megígérem, hogy kegyelmeddel, amelyért könyörgök, magamhoz akarok ölelni mindent, amit az idők folytában igazságul felismerek, amennyiben sikerül róla biztosságot szereznem. Kegyelmeddel óvakodni akarok minden önámítástól, ami arra vihetne, hogy inkább hajoljak a felé, ami a természetnek hízeleg, semmint amit az értelem jóváhagy.”
És nem vetkezett soha a világosság ellen; a lelkiismeret ellen. „Mindennapi imám és őszinte imám – írta már fiatal korában egy levelében egy fontos szigorlat előtt –, hogy ne sikerüljön elérni semmiféle tisztséget, ha az a legkisebb bűnnel járna.”
Ebben a vázlatos megemlékezésben nem lehet célunk Newman korszakalkotó teológiai munkásságát ismertetni. Csak arra a nagyfontosságú tényre szeretnénk rámutatni, hogy problémái ugyanakkor, mikor a teológia legnehezebb kérdéseit fejtegeti, a modern embernek, bízvást mondhatjuk, hogy a mai katolikus embereknek is problémái. Ide tartozik mindenekelőtt dogmatörténeti munkássága, amelyben, ha nem is legelsőnek veti fel, de leghatározottabban alkalmazza a modern fejlődés-gondolatot a keresztény tanítás történetére és dogmatikus határozottságának és a történeti szemléletnek szintézisét valósítja meg (Deve-lopment of Christian Doctrine, 1845.) – nem érdektelen, hogy Darwinnak a fejlődésről szóló munkái előtt. Idetartozik egyház-, illetőleg egyháztörténet-szemlélete is, amely igen élesen mutatja meg az isteni és az emberi elem szerepét a kereszténység fejlődésében. Erőteljesen rámutat, hogy a kereszténység pályája bajok és zavarok sorozata. „Egy század olyan, mint a másik és a benne élők a magukét rosszabbnak látják minden előzőnél. Bajok mindig voltak és mindig lesznek, ez a mi osztályrészünk.” De minden bajon keresztül az isteni akarat működik és az isteni cél valósul meg. Talán legmerészebb munkája a vallásfilozófiai Grammar of Assent, a hitnek és a vallásos élménynek ez a bölcseleti elemzése, amelyről korunk egyik nagytekintélyű teológusa, Przywara azt mondja, hogy „merész valóságérzékével megteremti az első új vallásfilozófia kísérletét”, amelyet jelentőségében Aquinói Szent Tamás gondolataival és Bacon Novum Organum-ával állítanak párhuzamba.
Apológiai tevékenységét az az egyenes bátorság jellemzi, amely XIII. Leóval megnyittatta a vatikáni levéltárt a történelmi kutatók számára; szembenézni a valósággal, nem könnyíteni meg magunknak a feladatot, tisztelni a tényeket és nem térni ki semmiféle nehézség elől. Az Apológiában így ír:
„Egyáltalán nem akarom tagadni, hogy a keresztény hitvallásnak, a katolikusnak is, a protestánsnak is, minden cikkelye vet fel értelmi nehézségeket, és nekem a magam személyére nézve ilyen nehézségekre nincsen feleletem. Sokan igen fájdalmasan érzik a vallás nehézségeit, és én magam is vagyok ebben olyan érzékeny, mint akárki; de sohasem tudtam megérteni, hogy mi összefüggés lehet ezeknek a nehézségeknek legélesebb megérzése és a nehézségeket tartalmazó tanításokban való kételkedés között. Ahogyan én látom a dolgot, ezer nehézség sem tesz ki egyetlen kételyt. Nehézségek és kételkedés inkommenzurábilis dolgok… Az ember bosszankodhatik, ha nem tud megoldani egy matematikai problémát, amelyre a válasz adva van vagy nincs adva – és mégsem fog kételkedni, hogy lehetséges a válasz, vagy hogy egy bizonyos válasz az egyedül helyes. Szerintem a hit összes pontjai közül Isten létezéséhez tapad a legtöbb nehézség, és mégis ez az igazság kényszeríti rá magát szellemünkre a legnagyobb erővel.”
Ezt az apológiái munkát, legalábbis az élőszóban megvalósulót, szinte nem is apologetikának, hanem a ma hozzánk közelebb álló szóval bizonyságtételnek kellene nevezni. „Mint egy más világ követje jelent meg közöttünk, mintha az első századok egy szentje vagy vértanúja szólt volna” – írja egy hallgatója.
De talán legközelebb áll hozzánk, mai emberekhez Newman, az imádkozó. Amikor mai embert mondok, elsősorban világi, a mai világ siketítő lármájában, a mai szellemi harcok izgalmas légkörében élő keresztényekre gondolok, akiknek szívéből tör elő az apostoloknak Krisztus Urunkhoz intézett kérése: „Taníts minket imádkozni!” Mert az imádságnak iskolája van; nem hiába nevezik a szentek tudományának, a szentek is a legjobb mesterei. Minthogy azonban a szentek maguk is annyifélék, ahányan vannak, imájuk is magán viseli lelkük és lelkiségük színárnyalatait. És mi is annyifélék vagyunk, ahányan vagyunk: a vallási életnek nagy, alapvető, minden emberrel közös igényei bennünk is a „magunk módján”, a mi lelkiségünk árnyalatában tudnak legjobban megnyilatkozni és kifejlődni. Ezért nem mindegy, hogy milyen mesterekhez járunk iskolába a legfontosabb tudományért. Mint a régi nagy korszakok fiatal festői, építői és szobrászai egy-egy nagy mesternek műhelyében tanulták meg a „mesterséget” és ott ismertek magukra és saját formájukra, úgy tanulhatjuk meg ezt a szent „mesterséget” a nagy imádkozóktól; az ő kegyelmi légkörükben ébredünk rá a magunk szavára, vagy – és sokunknál ez lesz az eset – boldogan tapasztaljuk meg, hogy az ő szavaikkal teljesen ki tudjuk fejezni a magunkét, mint ahogyan egy nagy és nekünk kedves költő szavaival teljesednek ki és fejeződnek ki egyéb érzelmeink is.
Ha már most ilyen „nekünk való” imádkozó mestert keresünk, a fent leírt mai ember, azt hiszem, alig találhat magához valóbbat Newmannél. A nagy misztikus imádkozókat nem kell ajánlani az ilyet keresőknek: akit az Isten erre az útra hív, az meg is találja ezt az utat magától, illetve a kegyelem vezetésével. Az egyházatyákhoz, a középkor és az újkori újjászületés nagy századának imádkozóihoz, köztük a mi Pázmányunkhoz is – minden imádságos könyv elsősorban ezekből merít – előbb-utóbb eljut mindenki, aki meghonosodik az imádság országában. A legtöbb mai világi ember azonban valószínűbben annak az imának a „zenéjét” fogja magáénak érezni, amely a Néri Szent Fülöp és Szalézi Szent Ferenc szelleméből táplálkozik és amelyet éppen Newman tiszta bensősége és egyszerűsége ad elénk a legmaibb hangszerelésben. Szent Ágoston imájában egy lángelme szól az Űrhöz, Assisi Szent Ferencében, Szalézi Szent Ferencében mintha angyal énekelne – bármennyire a miénk is, egy kicsit mindig fölfelé késztet szegezni arcunkat, egy vonallal magasabbra, mint ahogy magunktól tennők. Newman szavában a legintimebb és legegyszerűbb vox humana hív bennünket, egyformán távol a számunkra elérhetetlen magasságok zúgásától és a többé-kevésbé mindenkire rá-ráleső álpátosz és szentimentális álájtatosság kísértésétől. Íme imádságos életének – egyébként szentágostoni mélységből forrásozó – alaphangja:
„Nem értjük Isten irgalmasságát, csak ha megértjük hatalmát. Nem mintha előbb jönne a félelem, aztán a szeretet. Rendszerint együtt járnak: a szeretet megédesíti a félelmet, a félelem komolyságot ad a szeretetnek. Ugyanaz az isteni hang, amely fenyeget bennünket, ugyanabban a pillanatban föl is bátorít… Ez a lelkiállapot idegennek tűnhetik fel azok előtt, akik nem tapasztalták meg, de fölülmúlhatatlan édességgel van tele. A keserűnek és az édesnek ez a csodálatos vegyül éke adja az isteni igazságok valódi ízét. Nem olyan kemények, hogy visszaijeszthetnének, de nincs meg bennük az az émelyítő édesség sem, amelytől hamarosan elfordul az ember.”
Imádságát is, mint pályáját, mint az egész embert, a legteljesebb becsületesség jellemzi; az a csendes, mérsékelt, de tiszta és zengő evangéliumi hang, mely a nagy mintát, a Miatyánkot. Semmi exaltáció, semmi érzelmi kitörés, „elragadtatás”, semmi ékesszólás, „szép szavak”, semmi túlzás, erőlködés, semmi „átvett”, nem-belülről-fakadó, nem szerves hang; mindenütt az a meghatározható, de ma nekünk talán a legfontosabb valami, amit hitelességnek szeretünk nevezni. És ami jellemző ezeknek az imáknak tartalmára, jellemző stílusukra is. A régi nagy mesterek nyelve – a dolog természete szerint – mindig, még mai magyar nyelven is megőriz valamit a „régi”-ből, koruk stílusformájából, amely egy kicsit „irodalmivá” is teszi számunkra: Szent Pálhoz át kell törnünk magunkat az ószövetségi nyelv maradványain, Szent Ágostonnál akaratlanul megcsodáljuk a nagy rétor művészetét is, a szentatyáknál, még a Szent Bernátoknál és Bonaventuráknál is egy kicsit idegenül hat a sok allegorikus értelmezés, Aquinói Szent Tamás, Pázmány egy kicsit erősebben moralisták imáikban, mint nekünk kényelmes volna. Szalézi Szent Ferencnél, de Nagy Szent Teréziánál is édes mosolyt csalnak ki olykor ajkunkra a barokk nyelvművészet csengetyűcskéi. Newmannél, éppen mert nem „régi” és mert olyan csodálatos mestere a nyelvnek, semmi efféle zavaró elem nem áll az áhítat útjába. Nyelve, ez a „királyi angolság” több, mint királyi és több, mint angolság: egyszerűen az imádkozó ember természetes hangja. Ezért szól, mint a fent idézett nagyoké, minden időknek. És ezért szól talán mindenkinél inkább nekünk: a történelem nagy távlatában kortársainak. Íme egy példa, reggeli imádságából:
„Ó Istenem, magadért teremtettél engem, hogy a magam módján szolgáljak neked. Hivatásos életművet gondoltál ki számomra, különbözőt mindattól, amit mások elé tűztél. Csak egy kis szeme vagyok a láncnak, egy kis tagja a szellemi lények nagy közösségének, de nem semmiért teremtettél engem: tennem kell a jót. Munkálkodnom kell műveden. Azon a helyen, amelyre állítottál, a béke angyalának kell lennem, az igazság papjának, még akkor is, ha semmi különöset nem teszek mindezekért: csak teljesítsem akaratodat és szolgáljak neked hivatásomban. Így akarom magamat teneked adni egészen. Akárhol vagyok, ettől el nem szabad tántoríttatnom magam. Ha megpróbáltatás ér, szolgáljon neked megpróbáltatásom. Ha hosszú életet adsz, ha rövidet: te tudod, hogy mire jó.
Add meg nekem, hogy tökéletes gyermeki egyszerűséggel vessem alá magam az isteni akaratnak. Nem kívánhatok jobbat, mint a Te gondviselésedre hagyatkozni, nem a magam okosságára. Azért megígérem neked, Uram, kegyelmed segítségével: követni akarlak, akárhová mégy, nem magam akarom megszabni utamat. Nem akarok türelmetlen lenni. Ha egyszer homályban és kétségben hagysz, ha szükség vagy megpróbáltatás ér, nem akarok panaszkodni, morgolódni. Tudom, hogy nem hagyod el soha azt, aki Téged keres, hogy sohasem csalatkozhatik, aki benned bízik…
Hozzád könyörgök: mindenekelőtt védelmezz meg önmagámtól, hogy más akaratot ne kövessek a tiéd helyett! Arra is kérlek, hogy végtelen szelídségedben ne tedd nagyon nehézzé számomra akaratodat, ne légy hozzám szigorú, hanem légy kímélettel gyengeségem iránt. Ne tégy próbára, ó szerető Uram (ha szabad így imádkoznom), olyan súlyos dolgokkal, melyeket csak egy szent tud elviselni! Könyörülj gyengeségemen és vezess az ég felé biztonságos úton!
Cselekedjél bennem és általam! Azért vagyok a világon, hogy neked szolgáljak, hozzád tartozzam, a Te szerszámod legyek. Hadd legyek készséges eszközöd. Nem kérem, hogy lássak, nem kérem, hogy tudjak, csak hogy szerszámod lehessek!”
Egy bánatimából:
Ó én Istenem, viselj még el engem! Légy hozzám türelemmel, kemény, idétlen, hálátlan voltom ellenére is. Nagyon lassan haladok előre, de legalább keresem, vagy óhajtom keresni a mennyországot. Szegény bűnös vagyok, de az irányt, feléd, nem tévesztem szem elől; lelkemnek üdvössége mégis szívem ügye. Adj hát időt, hogy összeszedjem magam és jól nekiiramodhassak. Komolyan le akarom rázni magamról a lomhaságot és lanyhaságot, végezni akarok ezzel a szárazsággal, kislelkűséggel, felséggel: össze akarom szedni magam, vidám akarok lenni és bizalommal telten járni világosságodban.
Egy áldozási előkészületből:
Én Istenem, ismersz engem. Mikor azt mondom: Uram, nem vagyok méltó – ó csak Te érted meg ezeket a szavakat egész jelentőségükben. Te nemcsak elkövetett bűneim foltjait és szeplőit látod, de azokat a gonosz hatásokat is, amelyeket maguk után hagytak lelkemben: a csonkaságokat, a sebhelyeket, a megmaradt rendetlenségeket. Te látod a rossz megszokásokat, a nemtelen indítékokat, az önös rút gondolatokat, annyi gyengeségemet és nyomorúságomat – és mégis hozzám jössz…
A költő
A rendelkezésünkre álló keretek között még érinteni sem volt módunk Newmant, a páratlan szónokot és a költőt. De csonka lenne ez a rövid ismertetés is, ha legalább befejezésként meg nem ismernők legelterjedtebb költeményét, a Lead Kindly Light kezdetűt (címe: A felhőoszlop), amelyet a tengeri úton írt, mikor hazafelé tartott, Isten és az Oxford-mozgalom felé, és amelyet ma mindenütt énekelnek – katolikusok és protestánsok – ahol angol nyelven dicsérik az Istent.
Vezess, jóságos fény, – körül homály –
Te járj velem!
Az éj sötét, messze a honi táj, –
Te járj velem!
Te vezesd lábam, ne a messzeség
Tereit lássam, – egy lépés elég.
Nem voltam mindig így, nem kért imám,
Hogy jőjj velem,
Magam kerestem ösvényt, – ezután
Te járj velem!
Hangos napot szerettem, és – féltem bár – a gőg
Volt rajtam úr: felejtsd el az elszállott időt!
Áldó hatalmad bizton, csendesen
Vezet tova,
Lápon, sziklán, vízen, míg elmegyen
Az éjszaka,
S mosolygó angyalok közt virrad reám a fény,
Kiket régtől szerettem s úgy elfeledtem én.
URL: http://archivum.piarista.hu/siksandor/eletmu/konferenciak/konf1954vt-mester.htm [2009]
© Sík Sándor szerzői jogainak tulajdonosa a Piarista Tartományfőnökség (1052 Budapest, Piarista köz 1.). A honlapon található dokumentumok csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a Tartományfőnökség engedélyét kell kérni.