Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára
virtuális emlékszoba
☐ ▷ Életmű ▷ Konferenciák ▷ 1952. nagyböjt
Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára
virtuális emlékszoba
☐ ▷ Életmű ▷ Konferenciák ▷ 1952. nagyböjt
„Nagy dolog a szeretet”, in Vigilia 1962, 193-198 = KV, II, 62-70 = KI, 97-107 = SZP, 225-235.
„Nagy dolog a szeretet” – írja Kempis Tamás. „Minden, amit tesztek, szeretetből történjék” – mondja Szent Pál (1Kor 16,24). És ugyanő: „mindennek a szeretetben kell meggyökerezve és megalapozva lennie” (Ef 3,14).
Ezekbe a gyökerekbe és alapokba szeretnék belenézni, megpróbálni tisztázni mivoltát, hogy azután kereshessük, hogyan tudjuk beilleszteni életünkbe. Két oldalról szeretnék feléje közelíteni. Szeretném megközelíteni a lélektan oldaláról az élményt, amit szeretetnek nevezünk; aztán vizsgálni, hogy mit mond róla a kinyilatkoztatás.
Ha lélektanilag akarjuk elemezni a szeretetet, nagy mesterek gondolatai járnak előttünk: Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás s a későbbi nagyok, jeles modern filozófusok. De talán legnagyobb doktora a szeretetnek, mert legtöbbet látott benne és legtöbbet mond róla: Szalézi Szent Ferenc. Az ő nyomában és magunkba nézve próbáljuk elemezni ezt a legnagyobb emberi élményt.
Mi a szeretet? A fenomenológiai elemzés számára ma is a legalkalmasabb kiindulópontnak kínálkozik Szent Tamás meglátása, amely szerint a szeretet valamiféle hajlás, odahajlás (inclinatio), valaminek odahajlása valamihez. Úgy is lehetne mondani, hogy vonzási viszony két valami vagy valaki között, kölcsönös vonzás és vonzódás. Ennek a vonzási viszonynak van egy előfeltétele, amit Szent Tamás hasonlóságnak mond, Szalézi Szent Ferenc pedig megfelelésnek. Azok közt tehát, akik közt szeretet jöhet létre, előzetesen valami megfelelésnek, egymásrautaltságnak kell lennie. Egymásrautaltság van például két hasonló gondolkodású ember között vagy az anya és csecsemője között. Az egymásrautaltságnak mint előfeltételnek megléte esetén szinte magától jön létre a szeretet első mozzanata, melyet a szeretet-élmény elemzői tetszésnek szoktak nevezni. Ez a tetszés annyit jelent, hogy aki szeret, valami jót fedez fel abban, ami vele megfelelési viszonyban van. Jót lát benne értelme, amit modern kifejezéssel úgy mondunk, hogy értéket fedez fel benne. Aki gazdag, szép jellemet, vagy nagy tudást lát meg valakiben, annak az illető is tetszik. Azt a szeretetet, amelyben ez a tetszés uralkodik, Szent Tamás a tetszés szeretetének nevezi (amor complacentiae). De ez csak kezdetleges formája a szeretetnek. Ebből indul ki a második forma, amikor vonzódni kezd az ember ahhoz az értékhez, amelyről úgy érzi, hogy az neki jó. Ezt már vágyó szeretetnek (amor concupiscentiae) nevezi Szent Tamás. Ami nekünk jó, az vonz bennünket. Vonzanak feléje ösztöneink; a csecsemő ösztöneit vonzza az a jó, amit édesanyjától kaphat. Vonzanak feléje érzelmeink, ahogy azt a férfi és a nő közti szeretet találkozásánál látjuk, ahol az érzelmet ragadja meg az az érték, amelyet a másikban lát. De értelmünket is megragadhatja, például az a tény, hogy valaki tudós, hogy értékes jellem. Ez a vágyó szeretet. A szeretet harmadik alapformája, mikor a lélek úgy érzi, hogy ő tud jó lenni annak, amihez vonzódik. Ezt többnyire jóakaró szeretetnek (amor benevolentiae) nevezik a hozzáértők. A csecsemőt anyjához az vonzza, hogy ő jó neki; az anyát csecsemőjéhez, hogy ő jó annak. Ez is a szeretet egy formája, és itt is végig lehetne menni ösztönön, érzelmen, értelmen. Az anyát ösztön vonja csecsemője felé, a szerelmes embert az érzelem, a nevelői étosznak viszont értelmi jóakaró szeretet a lényege. A nevelő értelmileg is tudja, hogy ő jó a növendéke számára, és tudatosan is az akar lenni. A jóakaró szeretet Szent Tamás – felsőbb fokon – barátsági szeretetnek nevezi, magyar szóval jobb volna talán így mondani: adakozó szeretet.
Ez a háromféle szeretet – tetszés, vágyó és adakozó szeretet – nem föltétlenül jár együtt mindig. Elképzelhető ugyanis, hogy a lélek megáll a tetszésnél, fölfedez egy értéket anélkül, hogy különösebben vágyódnék utána. Így vannak egyesek az esztétikai élvezettel. Az is lehetséges, hogy a lélekmozgás a vágyó szeretetnél állapodik meg, vágyódik az után, ami tetszik neki, amit a maga számára jónak érez, de nem jut el odáig, hogy ő is adni akarjon. Megtörténik ez nem egyszer egy férfi és egy nő egymáshoz vonzó szeretetében. A tulajdonképpeni szeretet ott kezdődik, amikor az ember nemcsak részesülni akar, hanem adni is. Enélkül legföljebb játékról, flörtről vagy ösztönről van szó. A tökéletes szeretetben van tetszés az érték miatt, amit megszerettünk, vagy a baráti szeretetben van tetszés az érték miatt, amit megszerettünk, vagy benne vágyó szeretet is, mert érezzük, hogy jó nekünk a másik, de azt is tudjuk, hogy mi is tudunk és akarunk jó lenni hozzá.
A szeretet akkor igazán tökéletes, ha fentieken kívül egy negyedik mozzanat is van benne: ha ez a hármas szeretés kölcsönös. A barátsághoz s a hitvesi szeretethez, a szeretet legmagasabb formáihoz, lényegesen hozzátartozik, hogy mindegyik fél tudja, hogy a másik fél részéről is megvan a szeretet kölcsönössége.
Mindez azonban voltaképpen csak kezdete annak az élménynek, amit szeretetnek nevezünk. A tetszés után kifejlődő vágy, vagy a jóakarás megmozgatja a lelket, és elkövetkezik az akaratnak bizonyos mozgása. Szalézi Szent Ferenc írja a Theotimusban:
…a tetszésnek és szeretetnek a szeretett tárgy felé irányuló lendülete tulajdonképpen maga a szeretet, de úgy, hogy a tetszés a kezdet, a szív megmozdulása pedig, amely a tetszést követi, a valóságos igazi szeretet… A szív a tetszés hatása alatt kiterjeszti szárnyait, de a repülést a szeretet végzi. A szeretet nem más, mint a szívnek vonzalma, törtetése, igyekvése a jó felé.
Milyen jó felé? A szeretet bizonyos egységre törekszik, kapcsolatba akar lépni szeretete tárgyával, együtt lenni, sőt eggyé válni vele. A csecsemő – hogy a legösztönösebb példát vegyük – a szájába veszi azt, ami tetszik neki, eggyé akar vele válni. Minden szeretet életközösséget akar. De nem akármilyen egységet, hanem ahol igazi a szeretet, ott a szeretet két tényezője kölcsönösen át akarja hatni egymást. A jellem alakul a másik jellemhez. Ebből fakad például a nevelőnek neveltjeihez való viszonya: a nevelő a maga egyéniségét akarja átadni annak, akit nevel, a nevelt pedig, ha ideálisan fejlődött ez a viszony, igyekszik azt magába venni, hasonulni hozzá. Ez néha külsőséges, külső szokások, esetleg furcsaságok utánzásában nyilatkozik, máskor lelkiekben. A lélek ilyenkor szinte kilép magából, belefelejtkezik a másikba. De a kétféle szeretet közt, a vágyó és adakozó szeretet közt a második a több és boldogítóbb. Efelől már Aristotelésznek sem volt kétsége, Szent Tamás meg ezt mondja a Summa-ban: „A szeretet mivoltához jobban, elsődlegesebben hozzátartozik a szeretés, mint a szerettetés.” Mindenkinek megmondhatja saját tapasztalata: a boldogság, amely nincs másutt, mint a szeretetben, nem abban áll elsősorban, hogy engem szeretnek, hanem abban, hogy nekem van kit szeretnem. Ez a lelke a szeretetnek: a legnagyobb élmény, amely az ember számára lehetséges, a legnagyobb emberi boldogság, annyira, hogy aki ezt meg nem érti, boldogtalan torzó marad ezen a világon, s voltaképpen nem is tudja, mi az boldognak lenni.
Ezzel el is jutottunk a keresztény szeretet lényegéhez. Ha egy formulába kellene foglalni azt, amiben a kereszténység szeretet-tana leglényegesebben különbözik a pogány, elsősorban a görög szeretet-tantól, azt kellene mondani, hogy ez annak éppen az ellenkezője. A görög szeretet-fogalom vágy, sóvárgás, törtetés alulról fölfelé; a keresztény szeretet fölülről tart lefelé. Az értékesebb száll le a kevésbé értékeshez, az erős a gyengéhez, a hatalmas a kiszolgáltatotthoz, az Isten, a Megváltó a bűnöshöz és vámoshoz. Aki több, az adja oda magát, Szent Pál szerint: „kiüresíti” magát abban a tudatban, hogy akkor lesz gazdag, mert leginkább hasonlít szeretete az Istenéhez. Ez a keresztény szeretet lényege, ez a fölülről-lefelé való út, ez a miénk. A görög szeretet vágyó szeretet, a keresztény adó szeretet.
Megtaláljuk ezt már az ószövetségben is. Az ószövetségben ott van a haragvó és bosszúálló Isten; de még ott is sokkal inkább a lehajló és megbocsátó Isten, aki „megbünteti ugyan az atyák bűneit harmad- és negyedízig”, de „megjutalmazza ezredíziglen azokat, akik szeretik” (MTörv 5,9). Mikor a farizeus kísérti az Urat, azt kérdi tőle Jézus: „Mit olvasol a törvényben, mint főparancsolatot? Ott van Mózes törvényében: Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből; teljes lelkedből és minden erődből” (MTörv 6,5).
A felebaráti szeretet parancsa is úgy, amint az Úr Jézus mondja: „…mint tenmagadat” – benne van az ószövetségben (Lev 29, 18), de a magyarázatból kiérzik az emberi íz. Például ahogy Hillel rabbi mondja: „Ami neked gyűlöletes, azt ne tedd felebarátodnak; ez az egész törvény, minden más csak magyarázat.” Nagyon jellemző ez a negatív beállítás. Az Úr Jézus megfordítja: „Amit akarsz, hogy tegyenek neked az emberek, te is tedd másnak” (Mt 7,12).
Az Ószövetségben megvolt pontosan és szabatosan az Isten-szeretet és a felebaráti szeretet parancsa. Mégis az ószövetségi emberek áhítata elsősorban nem a szeretet, hanem a törvény („igazság”) körül és a szertartások, áldozatok körül fejlődött ki. Ez az ószövetségi teológia és erkölcs alapja. A szeretet valahogy a margón maradt, többé-kevésbé a közgondolkozáson kívül. A felebaráti szeretet szabatosan meg van parancsolva; de mindig csak a nép- és törzstestvért értették felebaráton. Az Úr Jézus viszont azt mondja: „Új parancsolatot adok nektek” (Jn 13,14).
Mennyiben új ez a parancsolat? Öt mozzanatot fedezünk föl rajta, ami újjá teszi.
Így mindenekelőtt új már azért is, hogy a két parancsot, az Isten szeretetét és a felebarát szeretetét egybefoglalja: ez nem két parancs. Ugyanazzal a szeretettel szeretjük Istent és felebarátainkat. Azt írja Szent János: „Ha valaki azt mondja: szeretem az Istent, felebarátját pedig gyűlöli, az hazug. Mert ha nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát hogyan szeretheti? És parancsunk van, hogy aki szereti Istent, szeresse testvérét is” (1Jn 4,20).
A második újság: a szeretet motiválása, megokolása. Miért kell szeretnünk Istent és felebarátunkat? Mert az Isten szeret bennünket. Istenből indul ki a szeretet, Istenre való vonatkozással kell szeretni Őt is, felebarátainkat is. Isten atyánk, szeretni kell, mint az atyát szeretni kell gyermekeinek; szeretni kell egymást, mint testvéreket. Nem jutalomért, vagy bajban segítésért, ezek földi érdekek; hanem mert testvérek vagyunk. És szeretni kell felebarátainkat, hogy az Istent kövessük. Mikor a szeretet legnehezebb feladatairól szól az Úr Jézus, az ellenség szeretetéről, üldözők, rágalmazók szeretéséről, azzal indokolja: „…hogy fiai legyetek Atyátoknak, aki a mennyekben van, és felhozza napját jókra s gonoszokra, és esőt ad az igazaknak és hamisaknak. Legyetek tehát tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,45-48). Ezért is úgy kell szeretnünk egymást – mert és ahogy az Isten szeret bennünket. „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket' (Jn 13,34). Ez a mód és ez a minta: „Éljetek szeretetben, amiképpen Krisztus is szeretett bennünket” (Ef 5,2).
Harmadik újság az evangéliumi szeretetben az egyetemesség. Krisztus Urunk, mikor a szeretetről szól, tudatosan szembehelyezkedik a farizeusi tanítással: „Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: Szeresd felebarátodat s gyűlöld ellenségedet”. (Ez sehol sem mondatik Mózes törvényében; de mondták, tanították a farizeusok és a qumrániak.) „Én pedig azt mondom nektek…” Az Úr világosan megmondja, hogy nincs határ; megmutatja ezt képben is, fogható módon, az irgalmas szamaritánusról szól: példabeszédben, a sebesültről, akin nem az ő népe és hittestvére segít, hanem a gyűlölt, félpogány szamaritánus. Ez az egyetemes szeretet mondatja Szent Pállal: „Nincs többé sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad; mindnyájan egyek vagyunk Krisztus Jézusban” (Gal 3,28).
A negyedik újság: ez az evangéliumi szeretet-törvény nem egy törvény a sok közül: ez a törvény. „Ezen függ az egész törvény és a próféták” – vagyis minden benne van. Erről is szemléletes oktatást ad, amikor az utolsó ítéletet festi le, ahol egyetlen törvény alapján ítél: az irgalmas zeretet alapján. „A parancsolat egyetlen célja a tiszta szívből jó lelkiismeretből és tettetés nélküli hitből származó szeretet” (1Tim 1,5). A szeretet az egész törvény. Ez persze nem jelenti azt, hogy a törvény nem kötelező többé: az Úr Jézus megmondotta, nem azért jött, hogy a törvényt megszüntesse, hanem, hogy tökéletessé tegye (Mt 5,17), tökéletessé pedig éppen a szeretet teszi a törvény teljesítését: Hiszen aki igazán szeret, az magától értetődően cselekszi annak akaratát, akit szeret, hiszen adakozó szeretete éppen ebben nyilvánul meg legjobban. Szent Ágoston nagyszerű mondatát – „szeress és tégy, amit akarsz” – így lehetne folytatni: „hiszen a szeretet éppen abban áll, hogy jót akarsz mindenkinek, Istennek akaratát, felebarátod javát”. Nincs többé hatszázegynéhány törvény. Ez a törvény: „A törvény teljesítése a szeretet” (Róm 13,10).
Végül – és vallási életünk szempontjából talán ez a legjelentősebb – ez a szeretet-törvény követelés, feladat, program, mondhatnám norma, amely felé törekedni kell. Csupa olyan követelést állít fel, amelyek megvalósíthatatlannak látszanak: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok!” Hát lehet ember olyan tökéletes? Bizonyára nem, de törekedni feléje lehet és kell – amennyire telik tőlünk. Szeretni Istent teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, minden erődből – az Úr szinte nem talált elég szót annak megéreztetésére, hogy egész lényünkről van szó. Azok a képek, amelyekbe az Úr a szeretet parancsát öltözteti, szintén ilyen mindenestől el sem érhető, eszmei jellegűek: ha valaki megüti a jobb orcádat, tartsd oda a balt, ha el akarják venni a tunikádat, add oda az ingedet is. Mindez keleti beszéd, túlzás, a szavakat nem szabad betű szerint érteni, de a tartalmat betű szerint kell érteni: a szeretetben nincs határ. Akármit tettél a szeretetben, még nem tettél nagyot: a szeretetben nincs mérték. Szent Bernát mondja: „A szeretet mértéke mérték nélküli”. Az Úr Jézus azt mondja: ezekre a dolgokra egész életeden át kell törekedned, egészen el nem érheted. Az a nagyszerű benne, hogy százszor újra meg újra kezdve, mindig előbbre juthatsz. A szeretetet nem lehet túlozni. Lehet bűnt elkövetni azzal, hogy helytelenül szeretünk, de azzal nem, hogy túlzottan szeretünk.
Ez a törvény hogyan illik bele a keresztény erkölcstanba? Evégből nézzük a szeretetet úgy, mint erényt.
A kérdés voltaképp ez: hogyan értelmezi a szeretetet az Úr Jézus? Az evangéliumi tanítás szerint a szeretet mindenekelőtt erény, vagyis tulajdonképpen nem is az egyes cselekedetekről van itt szó, hanem egész magatartásunkról, életformánkról, habitusunkról. „Második természetünkké vált” – szoktuk mondani olyankor, amikor már könnyedén cselekszünk valamit, túl vagyunk a nehezén. Ide kell eljutni szeretetünknek. Persze, ezt nem érhetjük el másképp, mint egyes jócselekedetekkel, ez pedig nem születik meg küzdelmek nélkül. Az emberi természet az ősbűn óta gyenge, tehát küzdenie kell a jóért. Ezért Krisztus követésének parancsa: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát” (Mt 16,24). A szeretettel ellenkező ösztönök (önzés, durvaság, irigység, erőszakosság stb.) megfékezése nélkül nem lehet eljutni a magasabb szeretethez. Ilyen szempontból a szeretet sohasem kész, vagyis sohasem lehet abbahagyni a törekvést megszerzésére. A szeretet állandóan fejlődik. Szent Pál imádkozik hogy hívei fejlődjenek a szeretetben: „Ezért imádkozom, hogy szeretetetek mindjobban gazdagodjék a megismeréssel, hogy tudjátok választani a jobbat…” (Fil 1,4). Mindig jobbat, egyre jobbat – nem lehet abbahagyni. Tiziano mondta, hogy egy képet nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Azt a remek festményt, amelyet a szeretet alkot, majd a halál pillanatában befejezni a nagy Mester; nekünk dolgoznunk kell rajta holtig.
A szeretet a keresztény morális szerint természetfölötti erény, istenies erény, belénk öntött erény, azaz nem ember műve; Isten műve, Isten adja lelkünkbe. „A szeretet Istentől van. Aki szeret, Istenből született, és ismeri az Istent” (1Jn 4,7). Az Isten adja, a Szentháromság örök tevékenységében ez a Szentlélek szerepe. Szent Pál mondja: „Az Isten szeretete kiáradt belénk a Szentlélek által, aki nekünk adatott” (Róm 5,5). Vagyis a szeretet: kegyelem. Azt ne gondolja valaki, hogy akkor neki nem is kell tennie semmit sem a szeretet megszerzésére. Tennünk bizony kell, amennyi telik tőlünk, de amit magától tehet az ember, az kevés. Isten azonban megtoldja, amit a természet segítségével az ember létrehoz. Schütz Antal hasonlata szerint olyan a természetes és természetfölötti erény bennünk, mint a fa, amelyet Isten beojt természetfölötti ojtvánnyal. A beojtás után is ápolni, cselekedni, dolgozni kell rajta, mint a beojtás előtt. Ha szeretetre törekszem, mindent meg kell tennem, ami tőlem telik. Akkor fog Isten megsegíteni. Elébe kell dolgoznom, és vele együtt kell dolgoznom.
Az Úr Jézus szava szerint a szeretet a lényeg. Ezen függ az egész törvény. A szeretet maga a keresztény tökéletesség. A keresztény tökéletesség nem több és nem kevesebb, mint szeretet. „Isten kiválasztott bennünket, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk a szeretetben” (Ef 1,4). Szent Ágoston mondja: „A Szentírás semmi mást nem parancsol, csak szeretetet”. Kimutatja, hogy minden erény visszavezethető a szeretetre; ehhez teszi hozzá a sokat idézett mondatot: „Szeress – aztán tégy, amit akarsz.”
A szeretet úgy, amint a keresztény gondolatvilágban és erkölcsben szerepel, azon túl, hogy örök boldogságunknak és a földinek is feltétele, feltétele annak is, hogy emberi módra tökéletesen ki tudjunk fejlődni. Az embervolt nem tud bennünk teljesen kibontakozni másként, mint a szereteten keresztül. A szeretet kinyitja az embert. Amíg az ember nem szeret, addig be van börtönözve az önösség börtönébe, és bizonyos fokig irreálisan áll szemben a világgal. Minden nagy szeretet egy újjászületés: mássá lesz az ember, kinyílik a szeme, ha megismer valakit, akit igazán szeret, ha megismer egy eszmét, amelynek odaadja magát. Más ember lesz, megéli a valóságot. Akkor lesz az ember reális, igazi emberré, ha ez én-en túl fölfedezi a mi-t. De ehhez hozzá kell tenni a keresztény tapasztalatból még valamit. Föl kell fedeznie, hogy az én és a te mögött, a „mi” mögött is ott áll az Isten. Én, a felebarát és az Isten. Ez a teljes emberség hármassága. Hányszor látjuk, hogy egy fiatalemberben föllobban egy nagy szerelem. Hogy nő ki a lelke, mintha májusi eső öntözte volna meg a kertet! Feltámad az érzékenység és fogékonyság a másik érdekei és érzékei iránt. Érzékenység a szeretettel és fogékonyság más értékekkel szemben: művészettel, zenével, a természet szépségével szemben. Közrehat abban, hogy akiknek soha sem volt szemük a széphez, nem tudtak élvezni zenét, művészetet, egyszerre meglátják a természet szépségét; a művészet szépségét. A szeretet kineveli a lélekben azt a képességet amely az érzékek valóságán túl lévő valóság felé nyitja meg az utat. Ahogy Szent János mondja: „Aki szeret, az ismeri az Istent” (1Jn 4,9). És: „Mi megismertük és hittünk a szeretetben” (1Jn 4,16). A hithez is kell a szeretet. Nem tudunk hinni, míg be vagyunk zárva magunkba. A hit a nyitott lélekben születik, és a lelket a szeretet nyitja ki. Az ember sok dolgot meg tud érteni, de eljutni az egész hithez – ez nincsen szeretet nélkül. Guardini szép könyvében, amely az Úr Jézusról szól, a megtestesülés titkáról elmélkedvén elmondja: milyen érthetetlen ez, milyen egészen elkápráztató, hogy lehet ezt érteni?! Egyszer egy barátjával beszélgetett erről és az azt mondta: „A szeretet cselekszik ilyen dolgokat! Soha emberi nagy dolog nem jött létre pusztán gondolkozással. Ahhoz mindig kellett a szív és annak szeretete.”
„Ubi caritas et amor, Deus ibi est” ismétli egy ismeretlen 5. századi költő himnuszának refrénje:
Minket itt Krisztus szerelme összegyűjtött.
Örvendezzünk és őbenne vigadozzunk.
Féljük azért s szeressük az örök Istent
És egymást is megszeressük tiszta szívből.
Hol szeretet s irgalom van, ott az Isten.
Akiben szeretetet nincsen: semmi sincsen.
Ködben ül az s árnyékában a halálnak.
Mi tehát szeressük egymást, s nappal járjunk,
Világosság fiaihoz amint illik.
Hol szeretet s irgalom van, ott az Isten.
Szeretet a legnagyobb jó, legnagyobb kincs,
A parancsok teljessége mind ezen függ.
A szeretet tölt be új és régi törvényt.
Magas mennybe a szeretőt elsegíti.
Hol szeretet s irgalom van, ott az Isten.
„Szeretet az Isten”, in Vigilia 1962, 385-391 = KV, II, 71-80 = KI, 83-96 = SZP, 236-248.
„Isten előbb szeretett minket”
(1Jn 4,19)
Szalézi Szent Ferenc azt írja, hogy az ember Isten iránti szeretetének keletkezését is, növekvését is, tökéletességét is egyedül Istennek az emberhez való szeretetéből merítjük.
Az Isten szeretetének tanulmányozása azt kívánja tőlünk, hogy valamiképpen megpróbáljunk belenézni az Isten belső életébe. De hogyan lenne erre képes az ember – a mi gyarló emberi eszközeinkkel, emberi értelmünkkel, amely oly mérhetetlenül messze van az isteni valóságtól? Az isteni valóságtól, akiről azt mondja az apostol, hogy „megközelíthetetlen fényességben lakozik” (1Tim 6,16). Csak emberi módon férhetünk hozzá: emberszabású gondolatokkal, antropomorfizmusokkal. A teológia azt tanítja, hogy minden, amit az Istenről mondani tudunk, csak hasonlat, analógia. „Analógia entis” (létanalógia) a szakkifejezése ennek: semmi sincs úgy az Istenben, ahogyan mi mondjuk; minden szavunkat úgy kell érteni, hogy van valami az Istenben, ami – végtelenül megnagyítva – olyasféle, mint az, amit az emberben szeretetnek, bölcsességnek, jóságnak, irgalomnak mondunk. Ezért van bizonyos jogosultsága annak, hogy képben gondolkozzunk Istenről, és bízhassunk abban, hogy valamit mégis tudunk mondani, ami, ha nem is úgy, de olyanféleképpen van a valóságban is. Az egyik, ami erre följogosít bennünket, az, amit úgy szoktak mondani, hogy az ember „szívébe van írva”. Vannak bizonyos egészen elemi, alapvető dolgok Istenre vonatkozólag, amik mindig és mindenhol benne voltak az embernek Istenről való gondolatában. Érdekes kísérletet tesz Huxley ezeknek az alapvető, legáltalánosabb Isten-gondolatoknak összeszedésére Örök bölcselet című könyvében. Kimutatja, hogy ahol ember volt és amikor ember volt, Istenre vonatkozólag bizonyos alapvető tételekben mind megegyezett. Részletekben, formákban már nem, de néhány tételben igen: hogy van valami isteni valóság, hogy az ember lelke ezzel az isteni valósággal összefügg, hogy az erkölcs attól függ: egyezik-e valami ezzel az isteni valósággal vagy nem: ezekben az alaptételekben Huxley szerint egységes az emberiség. Honnan van ez így? – erre elégtelen minden emberi magyarázat.
Ennek a néhány alapvető tételnek valami kitoldását, gazdagodását kapjuk a misztikus élmény különös tényében. És itt nemcsak katolikus és keresztény misztikára gondolok, hanem mindenféle, zsidó, mohamedán, indus misztikára is. Ahol ember van, megvan a misztikus élmény is. És szerintem lehetetlen, hogy ne legyen emögött valami valóság, különben nem tudom megmagyarázni az azonosságot. Azok közül, akik újabban foglalkoztak filozófiailag e ténnyel, Bergson azt mondja: a misztikus élményben az emberi megismerések legmagasabb formáját kell látnunk. És itt van az érdekes: az ember szívében ugyanazok a gondolatok kerülnek elő, ha Istenre néz, mint amiket az Isten kinyilatkoztatott magáról. Ne essünk tévedésbe: ez a kinyilatkoztatás is emberszabású szóval jut el hozzánk. Isten sem tud, vagy nem akar az embernél másképp beszélni, mint emberi nyelven. A szent szerzők is kultúrán, nyelven, gondolkodáson, műfajokon keresztül, mindenképpen emberi módon szólnak. Minden gondolatuk az Istenről emberszabású.
De ha figyelembe veszem, hogy ezek a gondolatok az én értelmemnek nem mondanak ellent, hogy ezek az antropomorfizmusok, hasonlatok, analógiák a kinyilatkoztatásbeli, mintegy Istentől hitelesített hasonlatok, mégis csak megállapíthatok Istenről néhány tételt. S utána mindjárt megkérdezhetem: mit tudok ilyen értelemben Isten szeretetéről?
A teológia és filozófia ilyen nyomokon indul ezekre az alapokra építik rá meditációikat és saját magyarázataikat. Ezeket a gondolatokat az Isten belső életéről leginkább szeretet-centrikusan és legtermékenyebbül Szalézi Szent Ferenc fejtegeti a Theotimus-ban; valójában Duns Scotusnak, a nagy skolasztikusnak, Szent Tamás ifjabb utódjának és bizonyos értelemben filozófiai ellenlábasának gondolata, aki nem Aristotelészre támaszkodik, mint Szent Tamás, hanem Szent Ágostonra és Platónra.
Az első gondolat, amelyből Szalézi Szent Ferenc kiindul: az Isten mindenestül egy és egységes, nincsen benne külön lényeg és tulajdonságok, nincs benne sokféleség, csak mi beszélünk róla különböző szavakkal, különböző kifejezésekkel. „Eszünk gyenge ahhoz – írja Szent Ferenc –, hogy Isten végtelen tökéletességének kifejezésére gondolatot tudjon formálni, hogy ez a gondolat a maga egyszerűségében teljesen és határozottan felfogja és megkülönböztesse egymástól az isteni tökéletességet. Ezért kell különböző szavakat és kifejezéseket használnunk, ha Istenről beszélünk. Azért mondjuk róla, hogy bölcs, mindenható, igazságos, szent, végtelen, halhatatlan, és igazat mondunk. Ő mindez együttvéve, sőt még több ennél. Sohasem foghatjuk fel az Istent, mert Szent János szavai szerint nagyobb, mint a mi szívünk.”
Ezt az egységes, egyszerű valamit, ami az Isten, hogyan tudjuk olyan szóval megnevezni, amely megfelel a valóságnak? Szent Ferenc válaszol Szent Jánosra hivatkozva. Szent János mondja: „Isten a szeretet” (1Jn 4,16). Az előbbiek alapján tehát: azt mondhatjuk, hogy Isten mindenestől a szeretet.
A harmadik pillér, amelyre fölépíti gondolatmenetét, Szent Pálnak a kolosszeiekhez írt levele: „ő (ti. az Úr Jézus Krisztus) a láthatatlan Istennek képmása, elsőszülött minden teremtmény előtt, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok… minden őáltala és őérette teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden őbenne áll fönn… Ő a kezdet” (1Kol 15-17). Ezekre a pillérekre építi föl a következő gondolatmenetet: Isten szeretete mintegy négyes ütemben bontakozik ki és szórja szét magát a mindenségben.
Az első ütem: Mit szeret az Isten? Önmagát, mert kívüle nincs más: minden, ami szerethető, ami érték: Ő. Ez a Szentháromság életére vet világot. A második ütem: Isten szeretete olyan gazdag, és olyan dúsan akarja kifejteni magát, hogy magán kívülre is kiárad. Akar olyan teremtményt, amellyel tökéletes személyi viszonyba léphet, valakit, aki fel tudja fogni Isten szeretetét és isteni tökéletességgel tudja viszonozni. Ez az Istenembernek, a megtestesülés titkának értelme. Az Úr Jézus személyében, az ő emberi természetében az isteni személy lesz emberré: noha teremtmény, isteni szeretettel szereti az Istent. Ez a teremtés értelme – mondja Szalézi Szent Ferenc. Csak azután következik logikailag, hogy teremt az Isten angyalokat és embereket, hogy mintegy ne legyen egyedül a szerető teremtmény – azután az ember szolgálatára a többi létezőket, állatot, növényt, tehát a világmindenséget. (Természetesen nem arról van szó, hogy időben ilyen egymásutánban teremtődtek a dolgok. Istennél nincs idő, tegnap és ma, Ő végtelen jelenben él. Ez csak az emberi megközelítés számára, logikai sorrend.)
Mit szóljunk ehhez az elmélethez? Bizonyítani nem lehet, – hogyan bizonyíthatnók? Lehet elfogadni, vagy el nem fogadni. Bizonyos azonban, hogy nagyszerűen egyezik a Szentírással ez a krisztocentrikus világkép. Ha az ember ismeri Szalézi Szent Ferenc gondolatvilágát, látja, milyen életfelfogás és életforma épül erre az alapgondolatra. A keresztény szemléletben az egész élet az istenszeretetre koncentrálódik; ugyanakkor azonban teljes lelki szabadság és nyíltság is következik ebből a világ értékeivel szemben. Ez a világ Isten szeretetének tárgya; azért jött létre, mert Isten szeretett, hogy az Isten szerethessék. Ezt a látható, érzékelhető világot avatta föl istenivé, isteniessé az Úr. Itt le van győzve egyszer s mindenkorra minden sötét gnózis, manicheizmus, minden világmegvető felfogás. Optimista és aktív álláspontot követel a profán világ értékeivel szemben is.
Azonban e mellé a nagyszerű szeretet-centrikus teológia mellé egy hasonló filozófiai rendszert is el tudunk helyezni. Az imént említett Bergson-féle filozófia gondolatvilága ilyen. Utolsó nagy művében: A vallás és az erkölcs két forrásáról, végső szava az, hogy a filozófus, ha a végső dolgokkal foglalkozik, nem mellőzheti a misztikus élményből fakadó tapasztalatokat. Erre építi rá a maga gondolatát, aminek lényege ugyanaz mint Szalézi Szent Ferencé: a teremtés Istennek nagy vállalkozása, hogy szeretetre alkalmas lényeket hozzon létre. Az egész fejlődés arra való, hogy olyan lények jöjjenek létre, akiket szerethet, akik be tudják fogadni és viszonozni is tudják szeretetét.
De hát szerethet-e Isten bennünket, teremtményeit, embereket? Nem gőg és felfuvalkodottság kellene ehhez, hogy azt gondoljuk: Isten, a végtelen nagyság, törődik velünk és szeret! Szánalmas antropomorfizmus van ebben az ellenvetésben, mert emberi méreteket próbál Istenre alkalmazni. Kicsi és nagy – emberi értékelések. Az Istenhez viszonyítva a végtelenül nagy is kicsiny. Egy hasonlat talán megvilágítja ezt. Gondoljunk egy nagy művészre, aki nagyot alkot; a nagy alkotásban egy akármilyen kicsiny mondat; egy jelző, egy akkord, egy rím, egy színfolt is mérhetetlenül fontos neki. Aki tökéleteset akar alkotni, annak érzésében nincsen kicsiny és nagy. Az is szánalmas gondolat, hogy valami „tehetetlen férgek” volnánk. Nem vagyunk azok: Isten saját képére teremtett, tehát valamiképp isteniek vagyunk. Krisztus éppen ezt a mi természetünket vette föl és ebben élt, tehát nincs jogunk lenézni ezt. Isten atyámnak mondja magát, nekem akarja adni magát, részesít látásában és bírásában. Ha van emberben végtelen öntudat, akkor ez az öntudat az. Nem semmi vagyok: végtelen öntudatú lélek vagyok. Természetesnek találom, hogy Isten szeret, hiszen ezért teremtett. A Bölcsesség könyve (11,25) mondja: „Mert szereted mindazt, ami van; semmit sem utálsz abból, amit alkottál.” Ha utálta volna, nem alkotta volna. A művész szereti alkotását.
Milyen szeretettel szeret az Isten? Keresem a hiteles hasonlatot. Szeret-e az Isten tetszési szeretettel? Nem tudok felelni hiteles hasonlat nélkül. A Bölcsesség könyve Istent a mindenség művészének, a szépség szerzőjének mondja. Azt mondja a Bölcsességről: a teremtéskor gyönyörködött, nap-nap után játszadozott a föld kerekségén (Bölcs 7,21; 13,3; 8,29-31). Ezt a gondolatot a szentatyák sem félnek fölkapni. Nüsszai Szent Gergely az embert a teremtés nagy műalkotásának fogja fel. Szent Ágoston mondja: a világfolyamat „szépsége úgy hat ránk, mint valami hatalmas költemény, amelyet egy megnevezhetetlen énekes dalol”. A szerencsétlen életű nagy svéd költőnek, Strindbergnek Kék könyvében láttam egyik oldalon egy képet. Fotográfia: a Kordillerák egyik kanyonja; a másik oldalon két sor: „Ki építette ezt? Mert azt csak nem lehet nem látni, hogy építve van!” Isten, ha művész, művészszemmel nézi a teremtést. A műalkotó, ha tökéleteset alkotott, önmagát is szereti benne, de tárgyivá lett önmagát önzés nélküli tetszéssel nézi és örül neki. Isten örül alkotásának és szereti azt, tetszés-szeretettel. Az Isten szeretetéről írt remekek közül való Prohászkának Élő vizek forrása című könyve. Egyik legszebb fejezete, ahol Szent Gertrúd nyomán „a mindenség érzelmeivel” próbálja Isten művészszeretetét és örömét közelhozni. „Isten örül – írja – fönséges, megfoghatatlan örömmel örül műveinek és Önmagának, saját titokzatos lényének; és szépségével eltelten léte a mindent átjáró, szenvedélyes örvendezésnek szüntelen himnusza. Ez az öröm elömlik az egész teremtésen, ez az öröm a mindenségre árad, s a Szentlélek beleénekli az emberszívbe. Tágítsuk ki emberszívünket e végtelen leheletek befogadására. Meg kell éreznünk, hogy azért ujjong az ég, s ezért van telítve a föld gyönyörűséggel. Ezért lép ki partjaira a tenger, ezért örvend a mező, s az erdőnek minden fája, mikor az Úr arcának fényességét tükrözi a komoly bükkök, a fehérkarú nyírfák és az izmos tölgyek ölelkező erejében.”
Lehet-e Istenben vágyó szeretet, kapó szeretet? Kaphat-e az Isten önmagán kívül mástól, teremtménytől? Nincs semminek híjával. Ha el lehetne is képzelni, hogy valaminek híjával van, csak Ő adhatná magának, a Szentháromságon belül. Vágyszeretetről földi értelemben nem lehet itt szó. De azért valamiféle kapó szeretet mégis csak van Istenben irántunk. Nem mondaná különben, hogy gyönyörűsége az emberek fiaival lenni: ezt a gyönyörűségét mégis csak valamiképpen „kapja” az embertől. Szalézi Szent Ferencnek van egy merész és megkapó eszméje: „kölcsönös tökéletesítés” gondolata uralkodik Isten és ember között. „Nem úgy kell ezt érteni – írja –, mintha Isten valami tökéletességet nyerhetne az embertől, hanem, hogy az embert semmi sem teheti tökéletessé, csak az isteni jóság. Ebből folyik, hogy az isteni jóság nem talál alkalmasabb tárgyat, amelyen tökéletességét külsőleg is kifejezhetné, mint emberi voltunkat: ez nagyon rászorul a jóságra, de egyszersmind megvan a szükséglete és képessége a jó befogadására. Az isteni jóság pedig végtelenül nagy és megvan benne a hajlandóság, hogy jóságát közölje. Pedig nincs a szűkölködőre nézve kedvesebb, mint a szíves bőkezűség, és viszont semmi sem kedvesebb a bőkezű adakozóra nézve, mint a szűkölködő szegénység. Minél nagyobb valakiben a bőkezűség, annál nagyobb a hajlandóság annak kiárasztására és közlésére. Minél nagyobb a szűkölködő szegénysége, annál nagyobb vágyakozással kíván részesülni a jóban, hasonlóan az üres edényhez, amely megtöltésre vár. Tehát szívesen „és mohón közelednek egymáshoz, egyrészről a bőkezűség, másrészről a szűkölködés, olyannyira, hogy alig lehet eldönteni, melyik merít ebből nagyobb megelégedést: vajon a bővelkedő, és önmagát kiárasztó és közlő jóság-e, vagy a szükség, amely kapni akar a jóból, hogy vele beteljék. Legföljebb az Üdvözítő hatása dönti el ezt a kérdést, aki így szól: Nagyobb boldogság adni, mint kapni (Csel 20,35). Az isteni jóságnak tehát sokkal nagyobb az öröme, ha kiáraszthatja kegyelmeit, mint aminő a miénk, amikor azokat elfogadjuk.”
De más módon is kapott valamit az embertől az Isten, mikor mint ember lépett fel az Úr Jézusban. Az Úr Jézus vágyó szeretettel is szerette édesanyját, nevelőatyját, barátait, Máriát és Mártát, Lázár házát. „Vágyva vágytam ezt a húsvétot veletek elkölteni” – mondja (Lk 22,15). Az istenemberi vágyszeretetnek talán legnagyobb történelmi pillanata a Getszemáni-kertben volt, amikor nem teljesült ez a vágya. Amikor hívta volna barátait, rá lett volna utalva szeretetükre, – és azok aludtak.
De az igazi, a fő, az istenibb isteni szeretet mégis csak Istennek adakozó szeretete. Hogyan adakozik Isten szeretete? A kinyilatkoztatásból világos előttünk: háromféle módon. Mint teremtő, mint megváltó, mint megszentelő szeretet.
Teremtő szeretet. Keresem az emberi hasonlatot, a hiteles hasonlatot. Már láttunk egyet, ami a Teremtőre vonatkozott: Isten mint művész. Egy másik, még termékenyebb hasonlata az evangéliumnak Istenről, hogy Ő atya. Isten teremtő szeretete atyai szeretet. Vagyis van valami végtelen nagy dolog az Istenben, ami olyanféle, mint az emberben az atyai szeretet. Jogunk van – Krisztus Urunk példájára – az atyai szeretet vonásait átvinni az Istenre. Az atya mindenekelőtt azért szeret, mert Ő atya. Ez nem függ a gyermektől; az lehet csúnya, gyenge, elmaradt: legföljebb még gyengédebben szereti. Nem függ a gyermek érdemességétől; hogy megjavul-e, vagy nem. A tékozló fiútól nem vesz atyja ígéreteket, nem kíván elégtételt, hanem nyakába borul, és leöleti a kövér tinót. Az atyai szeretet önmagából az atyaságból fakad és nem a gyermek szeretetéből. Fáj neki, ha gyenge, hibás, bűnös az ember, talán haragszik is érte, persze ez is vastag antropomorfizmus! –, mégis szereti.
Az atyai szeretet egyszerre kemény és gyengéd. Nemcsak szigorú, de azért nem is szentimentális. Hosszan türelmes, de előbb-utóbb le is sújt; ha úgy viselkedik a gyermek, hogy megérdemli, jutalmaz is; ha megtér, megbocsát neki. Nem célja a büntetés, sem a jutalom. Javát akarja, de nem a most-ra, hanem a jövőbe nézve. Növelő szeretet az atyai szeretet. Úgy néz a gyermekre, hogy az nőjön, gazdagodjék tudásban, kedvességben, jellemben, emberi értékekben. Örülni is tud, a legkisebb haladáson is. De szeretné, hogy ne maradjon kicsiny; úgy csoportosítja körülményeit, hogy tökéletesedhessen. Felsőbbrendű szeretet az atya szeretete; nem olyan, amilyennek a gyermek szeretné, hanem amilyen igazán jó annak. Sok minden történik, amit a gyermek a maga részéről meg nem érthet, mi sem érthetünk mindent az Isten részéről. A beteg gyermek talán sír, talán tombol az orvosság vagy a kezelés miatt – mégis az jó neki, csak ő nem tudja. Az atyai szeretet és az anyai szeretet – az Isten részéről nem lehet ezt a kettőt különválasztani – a tőle kitelhető legnagyobb szeretet. Isten adakozó szeretete a szeretet legnagyobb foka. „Kiüresíti önmagát” (Fil 2,7). Önmaga képmását, a legnagyobbat, Fiát adja nekünk. Fia pedig a legnagyobbat, amit mint ember adhat: „életét adja barátaiért (Jn 15,13).
Életét adja: ez már a megváltó szeretetre utal. Mi a megváltó szeretetet Isten részéről? Szent János így magyarázza: „Abban nyilvánult meg az Isten szeretete irántunk, hogy az ő egyszülött Fiát küldötte Isten a világra, hogy őáltala éljünk. Ebben áll a szeretet: nem mintha mi szerettük volna az Istent, hanem mivel Ő előbb szeretett minket és elküldötte a ő Fiát engesztelésül a mi bűneinkért” (1Jn 4,9-10).
Hogyan történt ez? Schütz Antal nagy dogmatikájában rámutat, hogy éppen a megváltás természetéről, igen kevés a hiteles egyházi tanítás; itt inkább a teológusok különböző gondolatai versengenek egymással. Ugyancsak Ő mutat rá, hogy a legelterjedtebb elmélet mennyire magán viseli a rómaiak jogászi gondolkodásának és a fiatal germán népek gondolkodásának (becsület „Sühnegeld”) jegyeit. Itt is csak hasonlattal szólhatunk, mint mindenben, amit Istenről mondunk. A Szentírás, mikor keressük a megváltói szeretet mivoltát, megint egy ilyen hiteles, hasonlatot ad nekünk: „Barátaimnak mondalak titeket” (Jn 15,19). A baráti szeretet vált meg bennünket. Barátaiért adta oda magát. Értünk adta magát, mindenekelőtt, hogy megváltson bennünket a bűntől. És, hogy megváltson minket a szenvedéstől. De hát megváltott? Nem szenvedünk azóta is, most is? Nem vette el rólunk a szenvedést. Továbbmegyek: nem is magyarázta meg. Nem adott elméleti magyarázatot. Kérdezem: mire is ment volna ilyennel a szenvedő ember? Nem elméletet adott; mást adott, többet. Életével mutatta meg, halálával, szenvedésével mutatta meg, hogy mi a szenvedés értelme. Okát, a bűnt; célját a megváltást; mivoltát az engesztelést; egyetemességet: értem, értünk, mindnyájunkért. És nem magyarázta meg. A szenvedés Isten titka, nem lehet megmagyarázni. A kereszt titkára mutatott rá: „Nem tudtátok-e, hogy ezeket kellett szenvednie és úgy menni be az ő dicsőségébe?” (Lk 24,26). „Kellett”. Miért? Ő tudja; nem mondta; nem tudom: érzem. „Bizony mondom nektek a mag sem hoz termést, ha meg nem hal” (Jn 12,24). Miért kellett meghalnia, nem tudja senki, titok. A kereszt titok, a szenvedés titok, titok is marad. Miért kellett így lennie, ember meg nem érti. „Kell”; így kellett lenni. Miért kellett egyáltalában a Krisztusnak ennyit szenvedni? Nem válthatott volna meg szenvedés nélkül, vagy legalább kevesebb szenvedéssel? Prohászkának van egy mélységes gondolata: a kőszenet nem lehet gyufával lángra lobbantani, tüzet kell alá rakni. A mi szívünket sem lobbanthatta lángra egy gyufaszál, nagy tüzet kellett alá gyújtani. Talán ha így látjuk szenvedni az Istent, ráébredünk, hogy tisztulnunk kell.
Élettel, nem elmélettel magyarázza a szenvedést, és ezzel meg is enyhíti. Mert mivel enyhíti az ember a legjobban mások szenvedését? Ha vele szenved; ezt a tanítást megértik az emberek. A vértanúkra gondolok, akik szenvedtek, mégis boldogok voltak, mert Krisztusért, Krisztussal szenvedtek. Gondolhatunk azonban hozzánk közelebb álló példákra is. Egy halálos ágyhoz lépek oda lélekben. Kedves unokaöcsém és barátom, a fiatalon meghalt költő, Harangi László halálos ágyához, aki igen nagyon szenvedett. Amikor próbáltam neki mondani, hogy kire gondoljon, ő azzal a kevés erővel, amije még volt, a feszületre mutatott; s csak alig tudta suttogni: „Ő is.” És mosolygott. Nem enyhült meg fizikailag, mégis megenyhült valamiképp. Egy másik ágyra, egy édesanyáéra emlékezem, gyermekét akarja a világra hozni. Kérdik tőle: nem sokallja-e még a kínt? „A világért sem – feleli –, semmiért a világon oda nem adnám ezt a szenvedést.” Egy földi lény is képes erre. Hát Isten hogyne vállalta volna a szenvedést, érettünk!
És van a kereszt titkának egy végső csúcsa is; aki oda fel nem jutott, nem érti a Krisztust és szenvedését sem: a szenvedés mint engesztelés. Engesztelést vállalni a rosszért, a bűnért, másokért – ez a megváltó szeretet legmélyebb mélysége. Egy édesanya azt kérte Istentől éveken át, adjon neki sok és hosszú, fájdalmas betegséget, hogy még itt a földön levezekelje bűneit. Mikor halálos ágyán figyelmeztették, hogy ő kérte ezt annak idején, elmosolyodott és egy téves úton járó fiának nevét mondta: „Érte ajánlom fel.” Egy ember, aki megértette a kereszt titkát.
Mitől vált meg bennünket az Úr Jézus? A bűnön és a szenvedésen kívül mindattól a következménytől, amely az eredeti bűn nyomában jár; az emberi gyengeségektől. Mindazt, ami az emberben és az embernek rossz, felsorolhatnánk itt. Megváltott a magánytól, mert mióta Krisztus a földön járt, nincs az ember egyedül. Akit mindenki elhagyott, annak is tudnia kell, hogy nincs magában. Megvált a céltalanságtól. Hány ember van, akinek földi értelemben nincs miért élnie, elpusztult mindene. Mióta Krisztus itt járt, nincs céltalan élet: mindenki azért él, hogy üdvözüljön és másokat üdvözítsen. A viszonylagosságtól. Ennek a századnak és a múlt századnak tudománya kiábrándította és megtanította az embert arra, milyen viszonylagos minden emberi gondolat, emberi értékelés. Egyik kor, egyik tudomány, egyik műveltségi fok, életforma így, a másik úgy vélekedik – ma így, holnap amúgy, holnapután megint másképp. Tolsztoj mondja: nekünk keresztényeknek van egy biztos próbakövünk arra, mi a jó, mi a rossz, mi igaz, mi tévedés: az evangélium. Azóta a keresztény ember számára nincs erkölcsi relativitás. Csak egy nagy emberség, az istenemberi valóság van. Megvált bennünket a belső ellentmondásoktól, azoktól a belső harcoktól, amelyeket a római levél (7, 15-25) olyan csodálatosan ír le, a kettős törvény alól: „Ki szabadít meg ennek a halálnak testétől? Felelet: „Az Isten kegyelme, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Megszabadít, csak bele kell kapaszkodnunk.
Kegyelem – ez a szó rámutat az adakozó szeretetnek harmadik módjára, a megszentelő szeretetre. A megváltás szerezte meg nekünk a kegyelmet, amely megszentel. „Megmosattatok, megszentülést nyertetek és megigazultatok a mi Urunk Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által” (1Kor 6,11).
Keresem a megszentelő szeretetre a hiteles hasonlatot. Azt hiszem, legjobb, ha folytatjuk a barát-hasonlatot. Hogyan emeli fel az igazi barát a barátját, hogyan teszi egyre különbbé? Mindenekelőtt példájával, egyéniségének kisugárzásával, de szavával és tanításával is. Az evangéliumban Krisztus Urunk hiteles szavai szentelnek meg bennünket. A barát, amennyire rajta áll, úgy iparkodik alkalmazni a körülményeket, hogy barátja általuk egyre különbbé váljék; elhárít útjából akadályokat, segíti, amennyire lehet. Az Úr Jézus Krisztus is úgy intézi életünk sorsát – a külső körülmények, a környezet, az emberek, az események az ő kezében vannak –, hogy mi általuk nőhessünk, megszentelődjünk. Még halálunk körülményeit is úgy választja meg számunkra, ahogy a megszentelődésünkre a legjobb. A barát, ha meg kell halnia, legszívesebben meghosszabbítaná az életét, hogy itt maradjon barátjával. Krisztus meghosszabbította magát: az egyház a Krisztus meghosszabbítása. Hogy mindennap érintkezhessünk vele, az Eucharisztiához hív. Azt is megteszi a haldokló barát, hogy gondoskodik maga helyett másról, aki szeresse barátját: Krisztus elküldi a „vigasztalót”, a Szentlelket, aki lelkünkben „kimondhatatlan sóhajtásokkal” (Róm 8,26) tesz bizonyságot értünk. Végtelenségig lehetne folytatni azokat a szent hasonlatokat, amelyek belevilágítanak Isten szeretetébe. Ez a szeretet itt van, benne élünk.
Egy laboratóriumban jártam egyszer: egy tudós, aki a kozmikus sugárzással foglalkozott, bemutatta nekünk gépét, és megértettem, láttam, hogy ott, ahol vagyok, szüntelenül sugárzáporban állok és járok. Az emberek nem tudják, hogy állandóan a világmindenségből jövő sugárzáporban járnak. Ilyen kozmikus sugárzás a megszentelő szeretet: a Szentlélek sugaraiban járunk. Az Isten megszentelő szeretetének ez a legfőbb, számunkra legdöntőbb mozzanata. Itt, ahol vagyok, elöntenek ezek a sugarak. Figyelek-e rájuk? Ahol állok, ahol járok, állandóan árad belém a kegyelem: közreműködöm-e vele? Nem valami rendkívüli dolog ez: a természetfölötti élet a hűséges lélekben lassan természetté, állandó lelki habitussá válik. Teremts csöndet a lelkedben, meg fogod hallani az Isten hangját. Aki ezt egyszer megértette, annak az élet mélységes szent nyugtalansággá válik. Sokszor idézik Claudel egy szép mondását Rivičre-hez:
„Ha egyszer Istent a lelkébe befogadta, olyan vendéget fogad be, aki többé nem hagyja nyugton.” De ez a nyugtalanság, ez maga a béke és öröm és szentség, az Isten megszentelő szeretete.
„Aki szeretetben marad”, in Vigilia 1962, 581-588 = KV, II, 81-91 = KI, 68-82 = SZP, 249-262.
„Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne” – mondja Szent János; ezt a nagy mondatot meg is fordíthatjuk: aki Istenben – az élő Szeretetben – marad, a szeretetben marad.
Három szempontból szeretném tanulmányozni az embernek Isten iránti szeretetét. Először fölvetődik az a kérdés, hogy mennyiben lehetséges az Istent embernek szeretni; azután mi ennek a szeretetnek természete és mik a formái, végül melyek gyakorlásának konkrét módjai.
Lehet-e Istent szeretni? Ha őszintén lelkünkbe nézünk, bizony sokszor nem tudjuk érezni ezt az Isten iránti szeretetet. Talán hozzátesszük: szeretném, ha érezném, de nem érzem; csak irigylem azokat, akik érzik. Lehetséges ez a szeretet? Lehetséges, mert parancs, és Isten lehetetlenséget nem parancsol. De hát lehet-e a szeretetet parancsolni? Kant megbotránkozott ezen; úgy találta, hogy lehetetlen érzelmet ráparancsolni az emberre; lehetetlen ránkparancsolni, hogy mi tessék nekünk. Bizonyos: tetszés- és vágyszeretetet parancsolni nem lehet, mert azok érzelem dolgai. De az érzelmi szeretet cselekvésben, adásban virágzik ki, és ezt az adakozó szeretetet meg lehet parancsolni. Isten parancsa félreérthetetlenül erre az adakozó szeretetre vonatkozik. Már Mózes 5. könyvében olvassuk: „Szeresd az Urat, a te Istenedet, s tartsd meg parancsolatait, szertartásait, rendeleteit és meghagyásait minden időben” (MTörv 11,1-2). Az Úr Jézus is azt mondja: „Aki engem szeret, az én parancsaimat megtartja” (Jn 14,21). Cselekvésben mutatkozik meg a szeretet. A nagy misztikus szeretetnek nem kisebb hőse, mint Nagy Szent Teréz mondja: „Értse meg mindenki, hogy Isten igazi szeretete nem áll könnyhullatásban, sem abban az édességben és gyengédségben, amely után kívánkozni szoktunk, épp mert vigasztalnak bennünket, hanem abban, hogy szolgáljuk Istent igazságban, lelkierőben és alázatosságban.” Csupa cselekvés, csupa mozgás, ami parancsolható. Mit követel tehát az istenszeretet parancsa? Pontosan ennyit: tégy meg mindent, ami telik tőled, hogy létrejöhessen lelkedben az a magatartás, az a lélekforma, amelynek Isten iránti szeretet a neve. Analógiaként felhozhatjuk: „Légy egészséges!” Ez a parancs konkrétan azt követeli tőlem: „Vigyázz az egészségedre!” – vagyis: tégy meg mindent, ami telik tőled, hogy egészséges maradj. Igen tanulságos a dolgot negatív oldalról szemlélni. Hogyan szűnik meg a lélekben a szeretet? Hogyan szűnik meg egy nagy barátság, vagy nagy szerelem? Leginkább egy módon: elkezdik elhagyni, néha egészen elhagyják a szeretet külső megnyilvánulásait. Ezek persze csak látszólag külső dolgok, hiszen lelket hordoznak. Nem-mondani, nem-cselekedni, nem-írni, nem-keresni a másik társaságát, távol lenni: ez magától megszünteti a szeretetet. Fordítva is: lassan magától kialakul a szeretet egy házastársban, ha odaadta magát szeretete tárgyának a szeretet cselekedeteinek gyakorlásával. Mária Terézia, mikor leánya, Mária Antónia búcsúzik tőle, hogy Párizsba induljon, XVI. Lajos feleségéül, arra inti őt, hogy nagyon szeresse férjét. „Hogyan tehetem azt, mikor nem ismerem? Hogy szerethetek valakit, akit nem ismerek?” A felelet: Az első perctől kezdve mindent úgy cselekedjél, amint az cselekszik, aki nagyon szeret. – Mélységes emberismeret szól ebből a kis anekdotából. A szeretet cselekedetei, mint más érzelmek cselekedetei is, visszahatnak a lélekre: Mindenütt megszületik a szeretet, ahol megszületnek a szeretet cselekedetei.
Különben aki szeretné érezni az Isten iránti szeretetet, ha nem is tudja, valamiképpen már bírja szívében, legalább a kezdetét. És ha azt kérdezi, mit csináljon tovább, Szalézi Szent Ferenccel felelek. Camus püspök Szalézi Szent Ferenccel való beszélgetéseiről szóló könyvében jegyzi föl: „Az egész művészet abban áll, hogy az ember szeresse az Istent egész szívéből. A szeretet titka éppen az, hogy szeressen az ember. Úgy, mint ahogy tanulni tanulás közben tanul meg az ember, beszélni beszélés közben, dolgozni munka közben. Így Istent és a felebarátot szeretni is szeretés közben tanulja meg az ember. Aki más útra tér, eltéved. Menjen csak mindig előre, és ne nézzen hátrafelé. Aki kezdő, csak kezdje el komolyan, és erőteljes haladással, csakhamar eljut oda, hogy mester lesz.”
Mi a természete ennek az istenszeretetnek?
Van egy természetes és van egy természetfölötti istenszeretet. Istennek van természetes szeretete is, vagyis olyan istenszeretet, amely nem föltételezi a kinyilatkoztatást; az emberi erővel, emberi értelemmel és szívvel megismert Isten iránti, emberi erőből telhető szeretet. A katolikus tanítás szerint az ember természetes eszével is meg tudja ismerni az Istent, és ha megismerte, természetes módon fel kell támadni benne a szeretetnek. Akkor is, ha nem veszi észre. Dacqué, a néprajztudós, a primitív népek imádságait tanulmányozva azt mondja: „Bármit mondjunk, gondoljunk vagy higgyünk, alapjában mindnyájan vallást keresünk, keressük és buzgón akarjuk az igazságot.” Ám az igazság az Isten; aki arra vágyik, Istenre vágyik. De a lélek a szépre, a jóra is vágyik, ez is felkelti benne a vágyó szeretetet. Egy nagy mohamedán misztikusnak, Dselaleddin Rumi 13. századi perzsa költőnek, a szúfizmus alapítójának egy verséből szól ez a két sor: „Szeretet után futkosunk ide-oda, nyugtalanul; a szeretet végül is Isten mélységeibe szakad.” Ugyanazt mondja, amit Szent Ágoston, amit Przywara, a mai teológus: „Minden igazi szeretet, mint szeretet, Istenig nyúlik fel és Istent hordozza mélységében.”
Ez a természetes szeretet persze el is tévelyedhet. Az ember, aki elbolyong a teremtmények sokféleségében, tévelygésein keresztül tud eljutni az igazsághoz. Tömérdek eltévelyedést mutat a vallástörténet. Eltéved a félelem hatása alatt az ösztön – ebből fakadnak a babonák, emberáldozatok, a pogány vallások erkölcstelen rítusai. Az eltévelyedés megtörténhet az érzelem síkján is. Keresztények is beletévednek gyakran egészen hamis, természetes elgondolásokba. Vannak, akiknek az Isten nem más, mint „Jóistenke”; ül a trónján és imámat várja, hogy teljesíthesse anyagi érdekeimet, karrierem érdekeit, s így tovább. Idetartozik mindenféle babonás szokás, a szentek és ereklyék babonás, mágikus tisztelete. Eltévelyedhet az értelem is; így jön létre: a deizmus kényelmes nyárspolgári istenszeretete, amelyben Istennel nem kell törődni, mert fölteszi, hogy Isten nem törődik velünk; a panteizmus gőgje, amely úgy gondolja, hogy az én az Isten; így jön létre legtöbbször a vallási közöny.
Az akarat terén is megtévedhet a természetes istenszeretet. Végzetes tévedés azt gondolni, hogy Istennek azzal tesz valaki szolgálatot, ha erőszakkal terjeszti az Ő tiszteletét. Az iszlám erre építette terjedését. A kereszténységben is előfordult nem egyszer az ilyen eltévelyedés.
De ha sokféleképpen el is tud tévelyedni a természetes istenszeretet, megvannak a maga helyes módjai is. Valamilyen formája az imádságnak mindenütt megvan. Persze nem föltétlenül jut el addig a magaslatig, amelyet a valláslélektanban „lelki tegeződés”-nek mondanak. Talán nem is tudja valaki, hogy Istent szólítja, mégis föltör lelkéből egy sóhaj, egy „Jaj Istenem!” fölkiáltás – és megtanultuk a mélylélektanból, hogy az ilyen látszólag akaratlan és semmitmondó megnyilatkozásnak milyen mélységes gyökerei vannak a lélekben. Ezekben az imádságformákban az elnémíthatatlan vonzódás szólal meg Isten felé.
Az érzelmek természetes istenszeretete ez, amely az emberi lélekből tör az Isten felé, mikor a szépet látja, amikor megindul valami jóért. Talán a leggyakoribb területe ennek a természetérzés. Hány ember van, aki nem is tudja, hogy az Istent érezte meg a természetben. Egy nagy természetes istenszerető, Rodin, a szobrász mondja: „Az érzelmektől túlcsorduló művész csakis a maga módjára tudja elképzelni a dolgokat. Az egész természetben egy az övéhez hasonló nagy öntudatot sejt meg. Nincs olyan élő szervezet, nincs olyan holt tárgy, nincs felhő az égen, nincsen olyan zöldellő bimbója a mezőnek, amely nem a minden dolog mögött rejtőző végtelen titokról beszélne neki.”
Megvan természetes istenszeretete az értelemnek is, amely imádságot teremt a tudományon keresztül. Nincs az a tudomány, amelyből, ha egészen mélyen belemélyed, valami szent borzongás el ne fogná az embert. Nem bizonyos, hogy gondol Istenre – de az az érzés, amelyet az értelem kivált belőle, valamiképp mégis oda mutat (Spinoza: „amor intellectualis Dei”). Nagy természettudósok könyveiben hányszor bukkanunk egy-egy mondatra, amely voltaképpen imádság; egyszer tudatos, máskor öntudatlan, de mégis imádság. Egy kvantumfizikai könyvben olvassuk például egy Hoffmann nevű tudóstól: „Itt az ilyenféle elméletekben és fölfedezésekben kinyilatkoztatás van, bármilyen szűkös is, erről a hatalmas csodáról, amelynek neve világmindenség. Itt az Einsteinek és a Bohrok szellemén át homályosan megsejthetjük szerkezeti szépségét, leleményesen bonyolult voltát, magasröptű költészetét, tiszteletsugalló nagyságát és nagyszerűségét… Ha már egy Bohrnak vagy Einsteinnek elméje elkápráztat bennünket erejével, hogyan kezdjünk bele Isten dicsőségének magasztalásába, aki őket is teremtette!?”
Akaratunk síkján is megvan a természetes istenszeretet lehetősége. Minden el nem rontott, egészséges emberi lélek – ha nem is ismeri Istent – érzi, hogy az erkölcsi cselekedet, a jóság, az erkölcsösség, valami nagy dologgal, a legnagyobbakkal van összefüggésben. Eszembe jut a nagy sztoikus császárnak, Marcus Aureliusnak hatalmas mondata: „Milyen nagy hatalom van az ember birtokában: nem tenni mást, mint amit az istenség jóváhagyhat s elfogadni mindent, amit az istenség rászabott.”
Mindez megmutatja, hogy van természetes istenszeretet, de egyáltalában nem bizonyos, hogy egymagában megvan-e valahol? Az Isten minden embert üdvözíteni akar, és akiben ez a természetes istenszeretet megvan, az már megnyílt Isten számára, a természetfölötti szeretet számára is. Az ilyen lélekbe Isten már ebben a világban beleoltja a kegyelmet, a természetfölötti erőt. Ő maga talán nem is tudja, hogy van természetfölötti szeretet, de Isten ismeri szívét és beleköltözik.
A természetfölötti szeretet a természetestől kettőben különbözik. Az Isten, akihez a természetfölötti szeretet vonzódik, a hit Istene: Isten megismert nagysága, szépsége, jósága, szeretetreméltósága; az az Isten, aki a mi Istenünk. És a hozzá való vonzódás nem egyedül a mi művünk, nem egyedül a mi természetes szeretetünk, hanem az Isten kegyelmébe öltözött emberé. „Isten szeretete kiöntetett szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott” (Róm 5,8). És: „Maga a Lélek (a Szentlélek) tesz lelkünkkel együtt bizonyságot, hogy Isten fiai vagyunk” (8,16). A természetfölötti nem választható el a természetestől, nem lehet rámutatni, hol kezdődik. Az ember megteszi, ami tőle telik, abba oltja bele Isten a természetfölötti életerőt.
Ha ennek a természetfölötti szeretetnek megnyilvánulási formáit keressük, megtaláljuk benne a szeretet mindhárom fő formáját: a tetszésszeretet, a vágyszeretet és az adakozó szeretet.
Tetszés-szeretet. Szeretem azt, amiről megismertem, hogy érték. Aki a hitből megismerte az Istent, tudja, hogy Ő az érték, minden érték tőle és belőle van. Ennek megfelelő, egyedül természetes magatartás az imádás. Ősmintái századokon, ezredeken keresztül ennek az Isten iránti tetszés-szeretetben való magatartásnak a zsoltárok. Íme a 8. zsoltár:
Uram, mi Urunk! széles e világon
Minő csodálatos a Te neved!
Mert magasságos a Te dicsőséged
Az egek egei felett.
A kisdedeknek, a csecsszopóknak ajka
Hirdeti dicsőségedet;
Hogy elnémítsad a bosszús hitetlent
És megalázd ellenségedet.
Nézem az eget: ím ujjaid gyúrták!
Ím kezed alkotása a hold, a csillagok!
Mi az ember, hogy megemlékszel róla?
Mi az ember fia, hogy meglátogatod?
Magad alá csak kevéssel aláztad,
Dicsőséggel, nagysággal koronáztad,
Fölébe rendeléd kezed minden művének,
Lába alá vetél mindeneket.
Minden marhákat, minden barmokat,
És azon felül vadjait a rétnek,
Lég madarait, tenger halait,
Amik a tenger útjain keringenek.
Uram, mi Urunk! széles e világon
Minő csodálatos a Te neved!
A vágyszeretet az a szeretet, amellyel szeretem, ami nekem jó. Mi jó nekem, ha nem az Isten? Mindenestül rá vagyok utalva. Gondviselésére, bocsánatára, elnézésére, segítségére, hogy lelki erőt adjon, világosságot! Tudjuk az Úr Jézus szavaiból, hogy földi érdekeinkben is szabad hozzá folyamodni: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk.” Van a lélekben bizonyos nyugtalanság, amíg meg nem találja az Istent. Szent Ágoston Vallomásainak sokszor idézett mondata: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg Tebenned Uram meg nem nyugszik.”
Lehetséges-e az Istennel szemben adakozó szeretet? Szalézi Szent Ferenc megkapóan fejtegeti a „kölcsönös tökéletesítést”: mikor az Isten elhalmoz bennünket szeretetében jókkal, ez Őt jobban boldogítja, mint minket, mert nagyobb boldogság adni, mint kapni. Ennek a tételnek másik oldala is igaz: az ember is adhat valamit Istennek. „Add, fiam, nekem szívedet” (Péld 23,26). Az ember odaadja szeretetét Istennek. Minden igazi vallási élményben, minden misztikában ott van ez. Nemcsak a katolikus misztikában. Egy Bajazid nevű mohamedán misztikus írja:
Egy éjszaka láttam az Urat, és így szólt hozzám: – Mit kívánsz? – Amit Te kívánsz, Istenem! – Ó, Bajazid, te vagy az, akit én kívánok, úgy, amint te kívánsz Engem!
Mindenütt, minden időben, és minden helyen, ahol a misztikus élmény az emberi megtapasztalásnak ez a legmagasabb formája elénk kerül, ott van ez is: az ember Istennek akarja adni magát. Gyönyörű kifejezése ennek Loyolai Szent Ignác önfelajánló imádsága: Suscipe, Domine.
Fogadd el, Uram, szabadságomat,
Fogadd, egészen.
Vedd értelmemet, akaratomat
S emlékezésem.
Mindazt, amim van és ami vagyok,
Te adtad, ingyen.
Visszaadok, Uram, visszaadok
Egyszerre, mindent.
Legyen fölöttünk korláttalan úr
Rendelkezésed.
Csak egyet hagyj meg ajándékodul:
Szeretnem téged.
Csak a szeretet maradjon enyém,
A kegyelemmel,
S minden, de minden gazdagság enyém,
Más semmi nem kell.
A moralisták megkülönböztetnek tökéletes s tökéletlen istenszeretetet. Tökéletlen szeretet az, amelyben uralkodik még az „én”. Ez a vágyszeretet, amellyel azt szeretem, ami nekem jó. Amíg az Istent csakis azért szeretem, mert nekem jó, addig szeretetem tökéletlen. Nem rossz ez sem, sőt nagy érték. Hogyne szeretném azt, ami jó nekem! Ez tökéletlen szeretet, de természetfölötti szeretet: hiszen nekem az Isten természetfölötti jóm, aki megbocsát, kegyelmet ad, örök üdvösséget ígér! Mégis tökéletlen ez a szeretet, mert az ész uralkodik benne. Ellenben a tetszés-szeretet, amellyel azért szeretem Istent, mert megismertem, hogy Ő önmagában a legfőbb jó, és az adakozó szeretet, amellyel én adom neki azt, amit vár tőlem – ez a tökéletés szeretet. A különbség csak az, hogy a kétféle motívum közül melyik az uralkodó bennem. Hogy a tökéletes szeretetre vágyik az ember, az magától értetődő; aki egyszer megismerte az Istent, nem tehet másképp. Az iszlám misztikus nő, Rabia imádsága: „Ó Uram, ha a pokoltól való félelemből imádkoznám hozzád: taszíts a pokolba! Ha a paradicsom után való reményből imádkoznám hozzád: zárj ki belőle! De ha a te kedvedért imádkozom hozzád: ne vonj meg akkor tőlem semmit örök szépségedből!”
Még egy kérdést kell fölvetnünk. Hogyan gyakoroljuk az Isten iránti szeretetet?
Voltaképpen nem is nagyon szükséges itt részleteket keresni: az Isten iránti szeretetet mindenütt és mindenben gyakorolhatjuk. A szeretet nem egyes cselekedetekből áll, hanem jellege, életformája, állandó magatartása a léleknek: ez az állandó magatartás az, amivel szeretem az Istent, ezzel gyakorlom az Isten iránti szeretetet. Az édesanya gyermekét állandóan szereti, nemcsak mikor csókolgatja, becézi; ha nem is látja, ha hosszú időre távol van is tőle; lelkében ott él a szeretet, és ott él a gyermekben is az anya iránti szeretet. A szerelmes ember szerelmese képét akkor is lelkében hordja, ha nem látja, minden körülötte forog, ha nem is hallja szavát. Ahogy az Énekek Éneke mondja: „Én alszom, és szívem virraszt.” Az Úr Jézus ezt a lélekben való bennlakás képével fejezi ki: „Aki engem szeret… hozzá megyünk és lakóhelyet szerzünk nála” (Jn 14,23). Az Isten benne lakik az emberi szívben. Szent János mondja: „Aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne (1Jn 4,16). Benne „marad”: állandó életformaként. „Élek én, de már nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20). Ez persze nem lehet állandóan tudatos az emberben. Nagyon nagy szentek nagyon sokszor panaszkodnak lelki szárazságról, „Isten távollétéről”. Chantal Szent Franciska megkérdezte egyszer Szalézi Szent Ferencet, hogy mennyi az az idő életében, mikor nem gondol az Istenre. „Bizony, néha negyedóra is előfordul” felelte a szent. Hol vagyunk mi, kis emberek, ettől! De nem azon fordul, hogy negyedórák, vagy órák, vagy napok, amikor alszik a szívben a szeretet: ha szeretem az Istent, szeretem akkor is, ha nem gondolok erre a szeretetre. Csak aztán, mikor gondolatom is rátér, felébred bennem ez az alvó, de élő szeretet. Egy-egy fohászimádság a leggyakorlatibb eszköz erre. Páli Szent Vincének nehéz hitellenes kísértései voltak, de nem ért rá velük foglalkozni. Azt cselekedte, hogy egy papírlapra ráírta a Hiszekegyet s a nyakában hordta. Kísértésben rátette a kezét a lapra, szinte megszerződött az Istennel, hogy mikor megérinti a lapot, ez annyit jelent: „Hiszek, Uram!” Így valahogy szerződhetünk mi is az Úristennel. Ha zsebemben például az olvasót érintem, ez annyit jelenthet: szeretlek Uram!
Hatalmas megnyilatkozása az istenszeretetnek az imádság. Nemcsak a szöveges, hangos vagy halk recitálás. Istennel való érintkezés: ez az imádság. Hogy beszélek-e, vagy hallgatok, meglévő szöveget mondok, vagy saját szavakat, ezek csak különböző formák. A lényeg egy: együtt lenni az Istennel. Az a parasztember, akit Vianney Szent János csodálkozva látott az Oltáriszentség előtt órák hosszat térdelni, mikor megkérdezte tőle, mit tud ennyi ideig csinálni az oltár előtt, azt felelte: „Semmit: én nézem Őt, Ő néz engem.” Akit szeretek, azt el tudom nézni, szótlanul: a szeretet nem szorul szavakra. Nagy szentek életében, nem egyszer olvassuk, elkövetkezik egy idő, mikor úgy látszik, hogy már „nem imádkoznak”. A misztika tankönyvei hosszú lapokon tárgyalják az „egyszerűsített imádság” és az „egyszerűsített elmélkedés” fogalmát. Nem így kell ezt érteni, hogy ezek a szentek sohasem, hanem hogy mindig imádkoztak. Ez a már nem imádkozás nem azonos a még nem imádkozással. Imádkoznak, mert együtt vannak az Istennel. Nekünk is meg kell tanulnunk a saját imádságunkat. Akik szeretik egymást, azok érintkezésében akárhányszor saját nyelv fejlődik ki. Az édesanya a csecsemőjével olyan nyelvet beszél, amelyet senki más meg nem ért. Mi is csecsemők vagyunk Istennel szemben – beszéljünk vele legalább csecsemő nyelven.
Az Úr Jézus nagyon egyszerű utasítást ad a szeretetre. „Aki parancsaimat teljesíti, az szeret engem.” Akit szeretek, annak nemcsak akaratát teljesítem, hanem óhajtása is parancs számomra. Ha szeretem az Istent, megmutatom azzal, hogy azt cselekszem, amit Ő akar. A parancsokat is; ez a legkevesebb, ez magától értetődik, ehhez elég – a kegyelem mellett – erőt venni a restségen: de minden isteni indítást is. Figyelek a szeretet szavának sugallataira. Hányszor elmegyünk az Isten küldte jó alkalmak mellett és becsukjuk a fülünket, nem nyitjuk meg szívünket!
Az Isten akarata mutatkozik mindenben, ami velem történik. Tudom, hogy semmi sem történik Isten akarata vagy legalább megengedése nélkül (rám nézve ez is akarata!). Elfogadni, ami Isten akarata, ha ez szívből történik: a szeretet dolga. A keresztény nemcsak elfogadja (ezt a sztoikus is megteszi!), hanem szereti az Isten akaratát. Mikor Chantal Szent Franciska még a világban élt mint boldog ifjú hitves, és szeretett férje a vadászaton vadtól halálra sebezve haldoklott az erdő füvén, odatérdelt melléje és megrendülten hallotta, amint férje így szólt: „Szeretni a jó Isten akaratát.” Ez volt utolsó szava, ezzel halt meg. Szeretni a jó Isten akaratát! Az ember nem érzi magát kiszolgáltatva a véletlennek, a bizonytalanságnak, az emberi erőknek: tudom, hogy minden percben, minden órában, mindennap csak az történhet velem, ami az én szerelmesemtől jön. Minden, ami felém közeledik, egy-egy üzenet, amelyet szerelmesünk küld. Néha édes és ragyogó szó ez az üzenet, néha véres, szúrós, gyötrelmes – de az is tőle jön! Hofbauer Kelemen szép imája:
Én Jézusom, élni akarok, amíg te akarod; szenvedni akarok, amíg te akarod; meg akarok halni, amikor te akarod. Amit Isten akar, – amint Isten akarja – mert Isten akarja – amíg Isten akarja! – Amen.
Szeretnem kell Isten akaratát nemcsak abban, ami közvetlenül nekem szól; hanem a világban teljesülő Isten-akaratot is. Isten az érték: az igaz, a szép, a jó; akarja, hogy a világban érvényesüljön az igaz, a szép, a jó. Isten akarata, hogy a szeretet terjedjen, hogy az emberek jobbá legyenek, hogy igazság, igazságosság, békesség, emberiesség uralkodjék köztünk. Minden, ami halad, ami előremegy, minden, ami egy jó gondolatot kifejlődni segít: mind az Ő akarata. A keresztény ember nem lehet közönyös azzal szemben, ami a történelemben fejlődés, haladás: Isten akaratát látja benne. Még közönyös sem lehet, hát még ellene hogy szegülhetne! Nem keresztény, aki visszafelé akar nézni, és visszafordítani a fejlődés, a haladás menetét.
Isten az ő irgalmas jóságában adott nekünk egy egészen könnyű módot az Isten iránti szeretet megnyilvánítására, amikor az Úr Jézusban mint ember állt elénk. Módot adott rá, hogy úgy szerethessük Őt, mint ember az embert. Saját személyéhez akar fűzni bennünket: „aki engem szeret” – barátnak, vőlegénynek nevezi magát. Ha mint barátot, jegyest szeretjük, akkor mindenestül fontos lesz nekünk, érdekes, kedves minden dolga, élete, érzelmei, érdekei, érvényesülése, barátja, családja, minden, ami rá vonatkozik. Az egyházban évezredek alatt sokféle nagyszerű módja fejlődött ki az ájtatosságnak a Krisztus-szeretet gyakorlására. Főleg három ájtatosság lett történetileg jelentős. Ezek közül az első, ami a legnagyobb volt a középkorban (Szent Bernát óta), de később is, és azóta is minden nagy szent életében megtaláljuk: a szenvedő Krisztussal való együttszenvedés: compassio – keresztút, fájdalmas olvasó. Nagyszerűen kifejlődött az Eucharisztia, az Oltáriszentség kultusza, a szentmise, a szentséglátogatás. És az újkor bensőséges ájtatossága, a Jézus Szíve-kultusz, amely egyenesen a szereteté, hiszen a szív már a biblia nyelvhasználata szerint forrása a szeretetnek. Szeretni a szerető Jézust: lényegében ennyit jelent a Szent Szív kultusza.
Azt mondja Szent Bernát: „A szeretet nem keres magán túl sem okot, sem gyümölcsöt: saját magának gyümölcse, saját magának gyönyörűsége. Szeretek, mert szeretek; szeretek azért, hogy szerethessek…” És mégis megvannak a gyümölcsei az Isten iránti szeretetnek. Azt mondja Sirák fia: „Akik félitek az Urat, szeressétek Őt, akkor szívetek földerül” (Sir 2,10). Aki szereti az Istent, annak földerül a szíve. Az istenszeretet békesség, egyensúly, öröm, boldogság. Akik szeretik az Istent, azoknak Szent Pál szerint „minden összedolgozik a javukra” (Róm 8,18). Ezt Szent Páltól tudjuk; de ha szeretjük Istent, érezzük is.
Én Uram, Istenem, nem vagy te távol senkitől, aki maga el nem távolodik tőled. Minden pillanatban szerethetlek, azért minden az enyém: Isten az enyém és minden az enyém, ha szeretek.
Ó Isten, boldogságos szeretete, de kevesen ismernek téged! Aki nyomodra rátalált, megtalálja nyugodalmát. Minden üdvösségemre válik, én Istenem, ha benned lakozom. Itt már minden a tiéd és semmi sem az enyém.
Ó én Istenem, mily boldogító a te jelenléted! Én legfőbb javam, oly kegyes vagy hozzám, hogy egyesülsz velem, jegyeseddé választod lelkemet. Hogy is lehetnék vidám, ha nem nyugodnám benned! Uram, borzadok önmagamtól, kérlek ne hagyj egyedül soha. Amen (Keresztes Szent János imája)
„Mint tenmagadat” , in Vigilia 1963, 1-9 = KV, II, 92-104 = KI, 108-124.
Aki a felebaráti szeretetről akar elmélkedni, szükséges, hogy elmélkedjék előbb az önszeretetről, mert az Úr Jézus ezt szabja meg a felebaráti szeretet mintájául. Hogy a dologról magáról szólhassunk, előbb ismernünk kell a mintát.
Az önszeretetet az Úr Jézus nem parancsolja, hanem föltételezi. Nincs szükség rá, hogy parancsolja; anélkül is megvan mindenkiben. Nincs ember, aki ne szeretné magát. Ez bele is van oltva természetünkbe. Magában az Úr Jézusban is megvolt, hiszen tudjuk, hogy mindenben hasonló volt hozzánk, a bűnt kivéve. Ezt tehát parancsolni nem kellett, mondja Szent Ágoston, de meg kellett parancsolni a módját; annál is inkább, mert minden bűnnek végső oka a rendetlen, helytelen önszeretet. Ha elvonultatjuk magunk előtt az emberiség történetét, Ádám és Éva szerencsétlen önszeretetétől kezdve, amellyel bennünket a bűnbe és annak következményeibe döntöttek, egészen a mai emberig, az önszeretetnek mennyi szerencsétlen, melankolikus, tragikus példáját láthatjuk! A nagy költészetnek is mindenkor egyik legtermékenyebb tárgya ez. Hogy csak a legnagyobbak közül említsek néhányat: Ady lírája (A magunk szerelme), Ibsen Peer Gyntje.
Az önszeretet alapvető kérdése: mi az az én, amit magamban szeretek? Erre nézve mindenkinek saját lelke adja meg a goethei választ: „Zwei Seelen wohnen, ach, in meiner Brust…” Még az Úr Jézus is megérezte ezt; halljuk Getszemániban a keserű szót: a lélek kész, de a test erőtlen. Az apostol is a testi ember és a lelki ember formulájában szereti az emberi lelket jellemezni. A lelki ember a lélek cselekedeteit cselekszi, a testi a test cselekedeteit. A Galatákhoz írt levélben olvassuk: „Nyilvánvalók a test cselekedetei, melyek: paráznaság, tisztátlanság, szemérmetlenség, bujaság, bálványozás, bűbájosság, ellenségeskedések, viszálykodások, versengések, harag, veszekedések, visszavonások, szakadások, irigykedések, gyilkosságok, részegeskedések, tobzódások, és ilyesmik… A lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm békesség, türelem, nyájasság, jóság, hosszú tűrés, szelídség, hit, szerénység, megtartóztatás, tisztaság.” (Gal 5,19-23.) íme a kétféle ember! De tévedésbe ne essünk: itt nem az anyagi test van szembeállítva a tőle különböző szellemi lélekkel. Mikor az Úr Jézus rámutat a test cselekedeteire, azt mondja, hogy a szívből erednek a gonosz gondolatok, paráznaságok, gyilkosságok, házasságtörések, stb. Az újszövetség nyelvhasználata szerint arról van itt szó, ami az emberben alacsonyrendű, arról, az énről, amelyből a bűnök következnek. És szembeállítva ezzel az a magasabb én, amely ezekkel szembe tud szállni, ezeket le tudja győzni. A modern lélektan sokat tud nekünk beszélni a különböző énekről, amelyek bennünk vannak. Lényegében ugyanazt mondja ő is, amit Szent Pál, és amit mindenkinek a saját tapasztalata. Ki ne mondta vagy gondolta volna még: nem értem, hogy tehettem, nem is tudom, hova lett az eszem, mikor, ezt tetteim. Ez az egyik tény: az én kettőssége.
A másik tény, hogy az eredeti bűn óta az ember bensejébe betört az összhangtalanság, a megzavarodás. A két én nem szövetségese, hanem ellensége egymásnak, ugyanott, ahonnan az előbbi idézetet vettük, folytatja Szent Pál: „Azt mondom tehát: Lélek szerint járjatok, és nem fogjátok véghezvinni a test kívánságait. Mert a test a lélek ellen vágyakozik, a lélek pedig a test ellen; ezek ugyanis egymással ellenkeznek… Akik pedig Krisztuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és kívánságaikkal együtt” (Gal 5,16–17, 24). Legklasszikusabb kifejezése ennek a római levélben: „Magam sem értem, mit cselekszem. Mert nem cselekszem a jót, amelyet akarok, hanem a rosszat, amelyet gyűlölök, azt teszem… Mert belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom az Isten törvényében, de más törvényt látok tagjaimban, ez küzd értelmem törvénye ellen s a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van” (Róm 7,15; 22-24).
Két törvény, kettős én, amely harcban áll egymással. Ebből következik, hogy az önszeretet, ha túljut a naivitáson, azaz az ösztönös naivság kiskorú fokán, akkor drámai. Szakítás, ellentét él az énben – fölvetődik a kérdés: melyikkel azonosítja magát az ember.
Minthogy a szeretet kétféle: természetes és természetfölötti, azért kétféle istenszeretettel kellett foglalkoznunk. Önszeretet azonban nem kétféle van, hanem háromféle; a természetes önszeretet már maga is kétféle: egyik a testi emberé, másik” a lelki emberé; és csak a harmadik a természetfölötti, a keresztény önszeretet. Három rétege van tehát, mintegy három síkja az önszeretetnek. Az egyik az ösztönös, testi emberé, amely bele van oltva mindnyájunkba, az ember erőségének természetes, ösztönös megnyilatkozása. A másik, a szellemi, a szellemnek szavát juttatja érvényre a természetes síkon. A harmadik a hitből fakadó indítékokhoz igazodik. Ez a három tartalmilag nem is nagyon különbözik. Hiszen az ösztönös önszeretet tárgya Istentől belénk oltott testi javak, tehát ezeket a szellem is jónak fogja találni; ennek a természetes, ösztönös önszeretetnek tárgyai a másik kettőben is ott lesznek és érvényesülnek a maguk módján. A szellemi önszeretet azonban újabb motívumokat hoz fel, amelyek a természetfölötti önszeretetben csakúgy ott vannak. A természetfölötti önszeretet megint újabb motívumokat hoz létre. Ily módon gazdagodik fölfelé az önszeretet. Nem más tehát az egyes fokokon a tárgya, hanem egyre finomkodik.
Az ösztönös önszeretet adott, Istentől belénk oltott ösztönökkel dolgozik. Ebben az értelemben igaza van a Babits-versnek: „Minden vágyad az Isten szava benned.” De az eredeti bűn következtében az ember természete – ösztönvilága is – hajlik a rosszra, azért az ösztönös önszeretet irányításra, fékre szorul. Az ösztönös önszeretetet tehát korrigálni kell, megdolgozni, megnemesíteni. Itt egy új motívum lép be: az értelem. A szellemi önszeretetet nem az ösztön vezeti, hanem a természetes értelem. Vezérli mint önismeret: a szellem megtanít engem korlátaimra, megtanít gyengeségeimre, megtanít arra, hogy alkalmazkodnom kell ösztöneimmel sok dologhoz, külső és belső korlátokhoz. Az értelem mint valóságismeret lép fel az ösztönökkel szemben. Meglátja más ember gondolatait, megismeri a közösség, a társadalom érdekeit. Az értékek rendjének ismeretével igazgatja az ösztönt és megtanít arra, hogy a szellem több, mint a test, a közösség java előbbre való, mint az egyeseké; előbbre való például az egészség, mint az élvezet.
Ugyancsak az értelem az, amely fölismerve magában a „két lelket”, kell, hogy állást foglaljon a kettőnek egymáshoz való viszonya dolgában. Mert az ember egyikkel vagy másikkal öntudatlanul azonosítja magát. A tapasztalat – a saját egyéni megtapasztalás és a történelmi: a filozófia és a vallás élményein keresztül megnyilvánuló tapasztalat – azt tanítja, hogy a két énnek egymáshoz való viszonya tekintetében háromféle módon szoktak az emberek állást foglalni. Egyik a naiv optimista állásfoglalás. Ez nem vesz tudomást a kettősségről, ez az önismeret híján érvényesülő önszeretet. Van aztán olyan is, aki látja, de nem veszi tekintetbe énje kettősségét, hanem mindkettőt természetesnek érzi, amely jogosult és önmagában jó. „Ez a természetem” – szeretik mondani. – „Az ösztönöket ki kell élni”– mint a reneszánsz tartotta. „A természet jó” –mint Rousseau mondta; ami rossz, azt a társadalom hozta létre.
A harmadik állásfoglalás a pesszimisták felfogása, akik az ösztönt romlottnak és emberi erővel legyőzhetetlennek vallják (régi eretnekségek, manicheusok, gnosztikusok). Belopódzik, finom utakon és formákban egyes keresztény felekezetekbe is ez a felfogás: az ember magában egész rossz és nem képes semmi jóra. De az Egyházon belül itt is, ott is belekerültek ebbe a felfogásba egyes sötéten látó lelkek („az Isten minden, az ember semmi”). Pedig az Isten nem semminek teremtette az embert, hanem Isten megismerésére és bírására.
A harmadik fajta szeretet, a természetfölötti önszeretet, az előbbiekhez a hitet és a hitből fakadó tudást adja hozzá. Megvilágosított, fölemelt értelmet és kimeríthetetlen erőforrást: a kegyelmet.
Vegyük például az édesanyának gyermekéhez való viszonyát; ezért éppen ezt, mert az anya önszeretete elsősorban a gyermekhez való szeretetében valósul meg, és így nagyon világosan mutatja meg természetét. Az anyát ösztönös szeretete készteti, hogy táplálja, dédelgesse, minden jóval elhalmozza gyermekét, mert ez – akár tudatosan, akár öntudatlanul – neki magának is jó. Amelyik anyában él a szellemi önszeretet, annak gyermeke iránti szeretete is szellemivé finomul és gazdagodik. Ennek a szeretetnek szellemi munkája már a pólyás korban kezdődik és folytatódik a nevelésben, amikor például rászoktatja, hogy sivalkodással nem viheti keresztül akaratát, hanem bele kell igazodnia az evésnek, alvásnak, stb.-nek idejébe. Ez az anya már szellemileg is szereti gyermekét, és mikor így szeret, talán rá sem ébred, hogy önmaga iránti szeretetét, a maga boldogságát is szolgálja, mert ezzel magát a gyermekét is előkészíti arra az időre, amikor nem az ösztön fogja összekötni őket, hanem a bennük élő szellemi értékek tisztelete és szeretete.
Ez a természetes szeretet – az ösztönös is, és a szellemi is – két ponton is belenő a természetfölötti világba: a szeretet arra ösztönzi, hogy gyermekének minden jót biztosítson, amit csak lehet, azért, amilyen korán csak lehet, iparkodik megnyitni előtte a természetfölöttiek világát. Ez a természetfölötti nevelés megkezdődik a kereszteléssel és folytatódik példával, tanítással, imával mindaddig, ameddig a nevelés tart. De hogy ezt szíve szerint megtehesse, ahhoz – minél jobban szereti gyermekét, annál jobban érzi – természetfölötti segítségre van szüksége: az isteni kegyelem erejére.
Így nemcsak a keresztény nevelés tartalmát hatja át a természetfölötti szeretet, hanem magát a nevelőt, a keresztény anyát is, akiből ez a természetfölötti szeretet kisugárzik a gyermekre.
A keresztény elvi állásfoglalást az önszeretet tekintetében ezekben a tételekben lehet megadni:
Az első tétel: az egymással harcoló két lélek közül az ember igazi énje, amellyel azonosítani kell magát, a lelki, a szellemi ember. Második tétel: a testi ember sem ellenség, a testi embert nem elpusztítani akarom, nem megfojtani – ez lehetetlen –, hanem átjárni szellemmel, átjárni természetfölötti erőkkel, fölemelni, megnemesíteni és így helyreállítani az egyensúlyt. És ehhez – ez a harmadik tétel – nem vagyok magamra hagyva, hanem az Isten kegyelme segít.
Így áttekintve a talajt, amelyből az önszeretet fakad, vegyük szemügyre az önszeretet motívumait.
A testi ember önszeretetének főirányairól Szent János így szól: „Minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége.” Persze az ösztön is Isten akarata, tehát nem rossz – csak ha visszaélünk vele. A test kívánsága: az önfenntartó és a fajfenntartó ösztön. Önfenntartás: étel, ital, pihenés, élvezet, egészség. Fajfenntartás: a nemi ösztön és annak érvényesülése. A szemek kívánsága: a bírás vágya, a tulajdon alapja, a gyűjtésnek, kaparásnak ösztöne. Az élet kevélysége: az önérvényesülésnek alapösztöne, amely szintén bele van oltva az ember lelkébe.
Ez a három ösztön adva van az ember számára. Mindez jó, de mértékkel, korlátok közé szorítva, önkritikával, a másik ént segítve, a másik értékeihez igazodva. Ha korlátlanul átadjuk magunkat ezeknek az ösztönöknek, romlásba visznek. Aki korlátlanul átadja magát evésnek-ivásnak, oda jut – a Filippi-levél mondja –, hogy „istenük a has, végük pusztulás” (Fil 3,12). Aki a nemi ösztönnek korlát nélkül odaadja magát, elszakítva isten akarta céljától, rosszabbá lesz az állatnál; az állat nem él vissza ösztönével. Aki korlát nélkül átadja magát a bírvágynak, a Harpagonok közé jut – az emberi közösséget elviszi a kapzsisághoz, imperializmushoz, háborúkhoz. És a kevélység, ha mindenestül átadjuk magunkat neki, odavisz, hogy fejlődésképtelenné leszünk, mert nem látjuk, hogy fejlődni kellene. A kevély ember olyan beteg, aki azt hiszi, hogy egészséges és nem használ orvosságot. Hány embert ismerek, akit a kevélység szánalmasan elbutított! Ezért lép fel az ösztönnek ezzel a három irányzatával szemben a szellem – a természetes szellem –, mondván, hogy mindez jó, csak értelmesen kell gyakorolni, mértékkel alkalmazni, erkölcshöz, társadalmi rendhez önuralomra van szükség.
Itt mutatkozik meg, hogy a természetes szellemi önszeretet nem lehet a végső szó. Hiszen éppen ez az önuralom a nagy és nehéz dolog. Honnan vegyem az önuralmat? Azt mondja erre a természetes önszeretet, legmagasabb fokán, a sztoikusoknál: abból, hogy belátod, hogy jó, hogy helyes. És csakugyan, szerencsés adottságú embereknél ez sokszor elég. Belátni a jót elég arra, hogy tegye is. De mikor jönnek a nehéz kísértések, mikor fölébred a szenvedély forgószele, akkor bizony sokszor azt kérdezi az ember: miért mondjak le erről, mikor olyan jólesik? Miért ne tegyem meg, mikor nem juttat veszedelembe? Miért ne vegyem el a másét, úgysem jönnek rá? Kell ide egy még felsőbb szabályozás: a természetfölötti ember önszeretete. Ez biztosítja a három ösztön egyensúlyát: a természetfölötti önszeretet.
A keresztény ember is értéknek vallja és szereti magában az ösztönös önszeretet három alapalakját. Test és nemiség Isten gondolatai. Sőt a keresztény gondolat többet mond róla és jobban megvilágítja, mint a csak természetes felfogás. A tiszta test az Apostol szerint az Isten temploma. A nemiség Isten akarata az ember kiegészülésére, boldogságára, a társadalomnak, de az Isten országának fönnmaradására is. Isten munkásává, a teremtés részesévé avatja az embert. A keresztény gondolat nagyobb értéket tulajdonít a nemiségnek, mint amennyit a természetfölötti motívumok nélkül lehetne. – A tulajdon a természeti önszeretetnek is tárgya, de a keresztény ember a hit motívumaiból megtanulja, hogy csak sáfára a vagyonnak. Megtanulja, hogy a fölösleg nem az övé, hogy adni kell a szegényeknek, alamizsnálkodni, hogy „könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába”, hogy tehát lelki szegénységre van szüksége. – Az „élet kevélysége” helyett a természetfölötti önszeretet az Isten fiainak öntudatát hordja magában.
Így a szellemi önszeretet a szellemi értékeket szereti magában és azokra törekszik. Vegyünk szemügyre néhányat a fontosabbak közül. Ilyen érték: az emberméltóság. A szellemi ember tisztában van és egyetért azzal, amit a szocializmus hirdet, hogy legfőbb érték a földön az ember. Előtte csakugyan az ember a legfőbb érték. Elvben ezt mindenütt és mindig vallották és vallják, ahol nemes emberség és szellem van; csak aztán fölébrednek az emberi gyengeségek, az előítéletek, faji, vallási, politikai, családi és egyéb előítéletek, és a valóságban bizony a legtöbbször csak annak adjuk meg az emberméltósághoz illő bánásmódot, aki mihozzánk hasonló. A Gondolatok a könyvtárban több mint százéves nagy mondatai csengenek vissza bennem: „Még alig bír a föld egy zugot, ahol az embert emberként becsülik – kivéve ha feketén született…” Igen, a kereszténység előtt a legmagasabb természetes filozófiák, még a sztoikusok sem találtak például a rabszolgaság ellen elítélő szót. Az emberi méltósághoz, hogy teljes és biztos legyen, legtöbbször nem elég a természetes önszeretet, hanem a természetfölötti kell, amely megtanít, hogy minden ember Isten képe, Isten gyermeke, és hogy – amint Szent Pál mondja – itt már nincsen zsidó és pogány, körülmetélt és körülmetéletlen, barbár és szkíta, csak Krisztus van és mindnyájan egyek vagyunk Krisztusban.
A szellemi önszeretet másik nagy értéke a szabadság. Ahol szellem van, ott szabadságnak kell lennie – így érzi a szellemi ember. Mindenki megérzi ezt is, aki nemesen gondolkozik, a természetes ember is, és a szabadságot az élet legfőbb, vagy egyik legfőbb javának tartja. Korlátja egyedül a mások szabadsága. Elvileg nincs is nehézség; filozófusok, politikusok, moralisták mind tisztában vannak a szabadság nagy, kívánatos emberi értékével. De ha végignézünk a történelmen: a szabadságért mindig harcolni kellett. Szabadságharcok, forradalmak állandóan ismétlődnek. A szabadságot le lehet igázni, meg lehet semmisíteni; és ha meg is szerzi az ember, hol van még a külső szabadságtól a belső szabadság! Nem vagyok szabad ember, ha rabja vagyok ösztöneimnek. Az igazi szabadság is keresztény érték: „Bármit beszéljetek, Krisztus a szabadság!” – énekli száz évvel ezelőtt Mindszenty Gedeon. Krisztus az, aki az ő szabadságát: adja nekünk, ez megtanít a belső egyenetlenségek legyőzésére és ezzel szabaddá teszi az akaratot. Szent Péter figyelmeztet: „Krisztus drága vérén vagytok megváltva, ne legyetek emberek rabjai.” Az ő belső szabadsága állandó ösztönzés a külső szabadság megszerzésére is.
A szellemi önszeretet értékeinek harmadik területe a kulturális javak: a karakter, az egyéniség, személyiség kifejlődése, a művelődés, tudomány, művészet, társadalmi fejlődés, az igazságosság érvényesülése, a technikai fejlődés, – mindaz, amit a szellem alkot. Óriási terület. De mindezek a nagyszerű értékek megrendülnek, amikor jön a nagy szenvedés. A filozófia tud erről mondani egy-két hideg szót: mi a szenvedés, de éppen ha a legnagyobbakat hallgatjuk, akkor látjuk, hogy a legnagyszerűbb tudományos munka és művészi alkotás sem ad magában végső feleletet és végső kielégülést. Faust mind a négy egyetemi fakultást végigtanulmányozta és: „Da steh ich jetzt, ich armer Tor, und bin so klug, als wie zuvor.” Nem tud megnyugvást találni, valami többet akar. Hogy mit, tudjuk Szent Ágoston formulájából: „Nyugtalan, a mi szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Uram.” – Ehhez az értékhez is odahajlik a természetfölötti önszeretet. Megtanít: minden kultúrjavunk arra való, hogy Istennek rávonatkozó gondolatát, mint egy műalkotást, kidolgozzam magamban, és Istennek az emberiségről elgondolt nagy gondolatait, az igaz, a jó, a szép érvényesülését segítsem elő az emberek között. Ha ezzel a gondolattal lépek művészet, tudomány, stb. elé, akkor végső igent tudok mondani rájuk és megtalálom bennük a lélek kielégülését.
A szellemi értékek negyedik csoportja a kedélyi értékek. Ezek a gyakorlatban nagyobb értéket jelentenek, mint az értelmiek. Érzelem, humor iránti érzék, rugalmasság – és a legfőbb kedélyi és érzelmi érték: a szeretet. A természetes szellemi önszeretet, az értelem belátja, hogy ezek adják savát-borsát az életnek, hogy a boldogság, ha nem csak ezekből, de elsősorban ezekből kerülhet ki. Ám megint felmerül a kérdés: Honnan vegyem ezeket az értékeket, ha nincsenek? A sokszor idézett német versike: Hab' Sonne im Herzen! – napsugár legyen a szívedben – nagyon szép és kellemes olvasmány; de egyszer egy ágyhoz kötött nagybeteg ember azt mondta: „Szép, szép, de honnan vegyem?” Éppen arra van szükségem, mikor felhős az élet. Megfelel rá a természetfölötti önszeretet, a hitből való motívum: „Szeressétek az Istent és akkor lelketek földerül” (Sír 2,10). A derű is szeretetből származik, vagyis olyan értékből, amely több, mint a természetes szellemi érték. Morus Szent Tamás, ez a nagy humanista, a természetes szellemi és értelmi életnek nagy képviselője, egyszersmind szent és vértanú, így imádkozik:
Uram, add meg testem egészségét és a képességet, hogy a tőled kapott testi erő ajándékát lehető jó állapotban megőrizzem.
Adj nekem jóra hajló lelket, amely meglássa azt, ami jó és tiszta, ne ijedjen meg a bűn láttán, hanem inkább találja meg a módokat a bűn okozta bajok rendbe hozására.
Adj nekem olyan kedélyt, mely ne ismerje az unalmat, de éppúgy idegen maradjon számára az elégedetlenség, a sóhajozás és a panasz; és ne engedd, hogy túlságosan belemerüljek okvetetlenkedő énem gondjaiba.
Uram, adj nekem humorérzéket. A kegyelmet, hogy megértsem a tréfát, s így megismerhessem azt az örömet, amit az élet nyújt és azt továbbadhassam másoknak is. Amen.
Ebből a kis imádságból megérezhetjük, milyen gazdag a keresztény önszeretet és mennyire nem hiányzik belőle egyetlen értéke sem az önszeretetnek – az ösztönös és a természetes értékek sem –, de mindez fölemelve egy magasabb síkra.
További értékei a szellemi önszeretetnek a hivatás és a munka. A szellem belátja, hogy az ember kiteljesedéséhez szükséges a munka. A munka teszi emberré az embert. A hivatás kell ahhoz, hogy megtalálja helyét az emberi közösségben; ennek öntudata a boldogsághoz is szükséges. Sajnos nem mindenkinek jut osztályrészül olyan munka, amely a neki megfelelő tevékenységgel tölti be életét. Hogy minden ember hozzájusson a munkához, éspedig a neki való munkához, ezt a szociális fejlődéstől várjuk. Ma még a munka sokszor úgy jelentkezik, hogy elsodorja az embert, eltemeti, nem is engedi lélegzetet venni. A természetfölötti önszeretet a hitből vett indítékokkal ennek az orvosságát is megadja. Hitünk szerint a munka Isten akarata. „Az Isten, az én Atyám, mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom” – mondja az Úr Jézus. Neked is munkálkodnod kell: „Hajtsátok uralmatok alá a földet” – parancsolja Isten az első emberpárnak. Azt a sokszor idézett mondatot: „Aki nem dolgozik (pontosabban: aki nem akar dolgozni), ne is egyék”, Szent Pál fogalmazta meg először. A hivatás keresztény gondolat. Az ókorban nem is találkozunk vele. Szent Pál leveleiben bukkan fel először, amikor a különböző isteni ajándékokról, hivatásokról ír. Mi a hivatás? Korunk egyik nagy gondolkodójának, Guardininek gondolatát idézem: „A hivatás az egyes ember számára az ő gondviselésszerű helyzete, Isten világtervében való jelentőségének összefoglalása. Ebben jut kifejezésre, hogy minden más, világ és emberiség, az ő számára azért van, hogy az által, amire hivatva van, az ő hivatásbeli teljesítményével, a maga részéről hozzájáruljon a közös cél eléréséhez.”
Végül a vallási értékeknek is megvan a természetes területük is. Az önszeretethez a természetes istenszeretet is hozzátartozik. A katolikus felfogás szerint a vallási érték nélkül az ember nem egész ember. Meglátta ezt a nagy pogány gondolkodó, Marcus Aurelius is: „Ahogy az orvosok mindig készenlétben tartják azokat a műszereket, melyekre egy váratlan műtétnél szükségük lehet, éppúgy állandóan a kezed ügyében legyenek neked is azok az elvek, melyeknek segítségével rátapinthatsz a dolgok isteni lényegére és emberi mivoltára; mindenben, amit teszel, még a legkisebben is, tartsd szem előtt, hogy e kettő kapcsolatban van egymással. Mert az istenek figyelembevétele nélkül emberi szempontból nem intézhetsz el jól semmit, s ugyanez áll megfordítva is.”
A természetfölötti önszeretet tárgya az, ami bennem természetfölötti – amit a hit mond számomra és a hitből való élet hoz létre bennem. A természetfölötti önszeretet tárgya, amit Isten szeret bennem. Arra törekszem, amire az Isten akarja, hogy törekedjem: arról tudom, hogy a legjobb számomra. Mindazt, amit lelkemtől kíván: bűntől való tisztaság, szeretet Krisztus iránt, az üdvösség munkálásának módja, a szeretet életformái – ezt .szeretem magamban; ennek kidolgozására adja nekem a kegyelem természetfölötti valóságát. Ebből következik, hogy a természetfölötti önszeretet voltaképpen sohasem kész, hanem feladat; kidolgozása megmutatja az Istennek rólam elgondolt képét. Szent Pál megkapóan fejezi ki ezt a Filippi levélben: „Testvérek, nem képzelem magamról, hogy már magamhoz ragadtam, de azt az egyet igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és neki Feszülök annak, ami előttem van, s így törtetek a célra, annak a hivatásnak pályabérére, melyet az Isten onnan felülről adott Krisztus Jézusban” (Fil 3,13-14). A természetfölötti önszeretet ilyen dinamikus világ, nekifeszülés annak, ami előttem van. A hivatást Isten adta Krisztus Jézusban, ő adja hozzá a kegyelmet is, de nekem kell nekifeszülnöm, hogy meg is szerezzem a magam számára.
Ez a természetfölötti önszeretet teljes szeretet, megvan benne a tetsző, vágyó és adakozó szeretet. Tetszés-szeretet, tetszem önmagámnak abban, amiben az Istenhez hasonlítani tudok. Amit Isten belém adott, a maga képére alkotott, az tetszik nekem; ez az emberméltóság keresztény formája. – Vágyó szeretet: vágyódom arra, ami nekem jó, és arra a legjobbra, amelyet a természetfölötti javak szereznek meg. – És adakozó szeretet: szeretem magamat, mert tudok jó lenni és megadom magamnak, ami ehhez szükséges. Így elérem a magam számára bizonyos fokig itt a földön is a boldogságot. Itt látszik meg a természetfölötti önszeretet lényege. Mert boldogságot nem elsősorban a szerettetés ad, hanem a szeretés, nem a vágyó, hanem az adakozó szeretet. De adakozó szeretettel elsősorban nem magamat tudom szeretni, hanem Istent és az embereket. Vagyis bámulatosan egyszerű módon az igazi önszeretet istenszeretetbe és felebaráti szeretetbe olvad át, úgyhogy voltaképpen önszeretet, elválasztva a mások szeretésétől nincs is. Ha egészséges vagyok, akkor nem problémám, hogyan kell egészségesnek lenni. Probléma akkor van, ha beteg vagyok. Az egészséges ember nem egészséges akar lenni, hanem éli az egészséges ember életét. Így a keresztény ember is nem önmagát akarja szeretni, hanem Istent és felebarátját, és éppen ezzel szereti magát legjobban. Azért mély bölcsesség van abban, hogy az Úr Jézus nem parancsolja az önszeretetet. Erre nincs szükség, magától adódik. Gyermekkorom emlékeiből fölmerül egy ifjúsági regény; abban olvastam ezt a mondatot – nem az író találta ki, régi bölcsesség, de az én gyermeklelkemre akkor nagyon hatott: „Boldognak lenni? Tévedés! Boldoggá tenni, ez az igazi.” Azóta megtanultam az evangéliumból: boldog akkor leszek, ha boldogítani akarok másokat. „Aki elveszti életét, megtalálja azt.” Egyszóval: a természetfölötti önszeretet lényegében istenszeretetben és felebaráti szeretetben valósul.
És ez a gondolat tanít meg az önzés helyes értékelésére is. Az önzés olyan önszeretet, amely nincs termékeny kapcsolatban Istennel és felebaráttal. Az Isten nem fontos az önzőnek, ő a maga istene. Számára az Isten annyiban jelent valamit, amennyiben őt szolgálja, amennyiben lehet tőle kérni, várni, esetleg megharagudni, ha nem teljesíti, amit kérek. Az önző úgy fogja föl, hogy az Isten tartozik neki, az élettől neki jár ez meg az. Naiv, de gyilkos gondolat. Az önző vallásos is tud lenni: a vallás hozzátartozik a boldogsághoz, tehát azt is felhasználja. Csakhogy az ilyen vallásosság nem tesz boldoggá. A vallást azért kell gyakorolni, mert igaz, mert jó, mert szép, mert Isten van és szeret. Én is szeretem őt és ezzel boldoggá is leszek. De az, aki „keresi életét, elveszti azt”.
Az önzés egyik megnyilvánulása a kapzsiság, igényesség. Az önző ember mindennek utánakap; hogy „nekem legyen”, ez a fontos. Másik megnyilvánulása az önzésnek az érzékenység, sértődékenység, a sértések felejteni nem tudása, hanem fölraktározása a lélekben. Az önző a maga gondolatának imádója. Neki mindig föltétlenül igaza van. A más gondolatait meg sem hallgatja, illetve nem is hallgat rá, mialatt beszél. Egyik szomorú fajtája az önzésnek a „ressentiment” embere, aki keserű bosszúval fordul az élete felé: úgy érzi, az igazságtalan hozzá és ezért bosszút akar állni: „rokkanjon más is, pusztuljon, más is” (Ady). Ide tartozik az ún. „Minderwärtigkeitkomplexus”, a csekélyértékűség: állandó aggodalom, hogy mások nem tartanak annyira, mint én szeretném. Közben az a titkos érzés, hogy csakugyan nem is vagyok olyan értékes. Azért az ilyen ember vagy félénk és félszeg, vagy ami még rosszabb: hangosságával, kihívó viselkedésével próbálja rekompenzálni magát. – Egy másik önző megnyilvánulás: a pedáns ember, akinek egyedül az ő dolgai és céljai fontosak. Akkor és úgy teszi a dolgát, ahogyan előirányozta; dőljön bár össze a világ, de ezen nem szabad változásnak lenni. – Az önzés egy faján alapszik a nyárspolgárlelkület is, amely be van zárva egy kis szűk keretbe, és az áldozatnak még a gondolata is idegen tőle; a jövő értékeket feláldozza a pillanat értékének. Közben egyre hűl körülötte a világ. A szeretet csak szeretésnek lehet a jutalma. Ő egyre jobban elveszti az embereket és végül magára marad. Végül is minden önzőn betelik Eötvös mondása: „Csak az önzőnek nincs vigasztalása a földön.”
Mi az önzés orvossága? Ha az önszeretet abban különbözik az önzéstől, hogy a helyes önszeretet termékeny és helyes kapcsolat Istennel és felebaráttal és ebben valósul, akkor egyszerű az orvosság: fel kell venni a kapcsolatot Istennel és az emberekkel. Kezdj el szeretni – éspedig a mindenkinek és mindig lehetséges adó szeretettel – Istent és embereket; és jól fogod szeretni magadat, „és lelked földerül”. Egy nagy magyar önzetlennek, Széchenyi Istvánnak naplójában olvassuk ezt az imádságot – a legmagasabb rendű önszeretetnek ezt a nagyszerű tükrét:
Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi, minden órai imámat. Töltsd be szívemet angyali tiszta szeretettel irántad s hazám, embertársaim s honfitársaim iránt. Világosíts fel engem egy kerub láng szellemével, erős eszével. Engedj a jövőbe pillantanom s megkülönböztetni a jónak magvát a gonosztól. Add tudtomra, mit tegyek s miként kezdjem, hogy Neked egykor a rám bízott tőkéről beszámolhassak.
Gondolkodni akarok és dolgozni, éjjel és nappal, egész életemen át. Segítsd sikerre azt, ami jó, tipord el csírájában azt, aminek rossz gyümölcse lehetne. Nyújtsd segélyedet, hogy minden heves indulatot elnyomhassak magamban. Engedd, hogy igazi lelki alázattal tekintsek mindent a világon s úgy fogjak hozzá akármihez.
Egész imám pedig ne csak szóval legyen elmondva, hanem tetteimben nyilvánuljon s legyen szüntelen az éghez bocsátva. Amen.
„Aki embertársát szereti”, in Vigilia, 1963, 195-205 = KV, II, 105-119 = KI, 125-144.
A felebaráti szeretetet Szent Jakab királyi törvénynek nevezi. Szent Pál pedig azt mondja, hogy „az egész törvény egy szóban teljesül: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” (Jak 2,8; Gal 5,14). Az Isten iránti szeretet elemzése megmutatja, milyen szorosan összefügg a felebaráti szeretet az Isten iránti szeretettel. Tudjuk az Úr Jézus szavából, hogy amit egynek a legkisebbek közül teszünk, azt neki tesszük. Tehát a felebaráti szeretet egyben istenszeretet is. Ha szeretjük egymást – Szent János mondja –, „az Ő szeretete tökéletes bennünk” (1Jn 4,12). És tudjuk az ellenkező intelmet is Szent Páltól: „Aki felebarátját megveti, Istent veti meg” (Tessz 5,8). Szent Ágoston elméletileg is kifejti, hogy nincs két szeretet, ugyanazzal a szeretettel szeretjük Istent és felebarátainkat. Sőt hozzátesz egy nagyon érdekes gondolatot, hogy ti. a megvalósítás rendjében a felebaráti szeretet az előbbre való. Nem mintha nem Isten volna az első és a felebarát nem csak azután jönne. De az Istent – mondja – nem látjuk, a felebaráti szeretet nyitja meg szemünket Isten látására. A felebaráti szeretet érdemessé tesz bennünket arra, hogy az Isten megmutassa magát nekünk, és így csakugyan igaza van Szent Jánosnak, hogy ha szeretjük egymást, az Isten szeretete tökéletes bennünk. Ez az istenszeretethez vezető út.
A felebaráti szeretetben is meg kell különböztetnünk a kétféle szeretetet, a kétféle erényt: az erkölcsi erényt, a természetes szeretetet – és az istenies erényt, a természetfölötti szeretetet. Mint az Isten iránti szeretetben és az önmagunk iránti szeretetben, tartalmilag ez a kétféle erény nagyobbrészt itt is azonos. A természetes szeretet tárgya, területe a természetfölöttinek is tárgya, területe, de más a megvilágítás, más az indítás és bizonyos plusz, bizonyos hozzátétel jár vele.
Minden szeretetnek a természetes szeretet az alapja. A természetfölöttinek ojtóágát ebbe ojtja bele az Isten. Ez a természetes alapja nemcsak minden szeretetnek, de az emberrélevésnek is. A modern lélektani és filozófiai elmélkedések megmutatják ezt (Scheler, Künel, stb.). Minden közösségi etikának voltaképp ez az alapja.
A természetes szeretetnek is megvan az ösztönös alapja. Bele van ojtva az emberi természetbe, sőt bizonyos mértékben az állatoknál is megvan; ha nem is egyformán és nem is mindig, de legalább a kicsinyeikkel szemben addig, amíg kicsinyek. Mindenesetre megvan ez az ösztönös szeretet az emberben is: a szülőkben a gyermek, a férjben a feleség iránt és viszont. Később az emberi kapcsolatok mind ebből fakadnak: szerelem és barátság, házasság és bajtársi érzés, közösségi érzés; még a legelvetemültebbek közt is van valami cimboraság és betyárbecsület. Ezt az ösztönös szeretetet van hivatva aztán az ember felsőbb énje, az értelmes ember megtisztítani, megnemesíteni, fölemelni, mértéket és rendet vinni belé. Így lesz a természetes szeretet is erénnyé, erkölcsi erénnyé. Olyan nagyon megbecsüli azt a keresztény morál, hogy például Aquinói Szent Tamás többek közt azt mondja, hogy az üdvözültekben, az örök boldogságban is megvan a természetes tiszta szeretnek minden foka.
Ennek a természetes emberi szeretetnek fő megnyilatkozási formái csupa szép, jó, nagy élmény, de mindegyik rászorul a felsőbb, természetfölötti motívumok rendező, biztosító erejére. A szimpátia (ez a legprimitívebb), – a részvét, – az általános emberszeretet (humanizmus), – a barátság; és az ötödik, a legbonyolultabb, a szerelem.
Szimpátia. Mivel minden szeretetnek alapja valami korrespondencia, valami megfelelés a szeretet alanya és tárgya közt, aszerint, hogy van-e köztem és egy másik ember közt ilyen megfelelés, van bennem iránta vagy benne irántam szimpátia. Minden további emberi kapcsolatnak a rokonszenv az első alapja. Ez azonban ösztönösen van adva; nem lehet parancsolni, hogy legyen vagy ne legyen. Mindenesetre megvan az a veszélye, hogy elfogulttá teszi az embert a mellett, vagy az ellen, aki iránt rokon- vagy ellenszenvet érez – ha csak felsőbb értelmi és erkölcsi motívumok nem ellenőrzik és őrzik.
A részvét a szenvedésen kelt ösztönös érzelem: együttérezni a szenvedővel. Ez már magasabb jelenség. Szimpátia az állatban is van; részvét nincs benne: nem látjuk, hogy az állatnak fájna a másik állat szenvedése. Az embernek, minél nemesebb és minél érettebb, annál inkább fáj a másik ember szenvedése. Az ember együtt érez embertársával. Kisgyermekekben sokáig látjuk azt a szinte visszataszító kegyetlenséget, amely például az állatkínzásban nyilatkozik meg. Nincs még kifejlődve benne az elképzelés, a szellemi látás, hogy meg tudná érteni: amannak is fáj. Minél gazdagabb, minél fejlettebb az ember, annál inkább megvan benne a részvét. Nagy dolgok forrása, nagyszerű adottság, de ennek is megvannak a maga veszélyei. Egyik veszélye az, hogy olykor elpuhító, szentimentális hatása van. Nevelők, vezetők, szülők akaratgyenge együttérzésből elkényeztetik szeretetük tárgyát. Elengedik például a büntetést a gyermeknek, holott erkölcsi érdeke azt kívánná, hogy ne kedvezzenek neki. Akiben nagyon erős a részvét, de nincs elég tartalma szellemének, annál meggyengítheti a határozott értelmi vagy erkölcsi állásfoglalást. Van még egy harmadik veszélye is. Az ilyen ember sokszor beéri a sopánkodással, amelyet a részvét ad az ajakra; de nem mozdítja az ujját sem, hogy segítsen. Régi anekdota: a gazdag ember azt mondja: „Kergessétek el ezt a koldust, mert nem bírom nézni.”
Még magasabb rendű emberi kapcsolat a humanizmus. Csak olyanoknál található, akiknek értelme fejlett annyira, hogy jelent valamit számukra ez a szó: emberség. Az embert mint embert, minden embert, az emberiséget képesek szeretni. Magasrendű gondolat; minél magasabb rendű egy ember, annál erősebben a lelkében hordja. Mint irányzat Angliában keletkezett a puritanizmus elleni reakció alapjául (Smith Adam) és onnan jött Európába; a felvilágosodás korában lett általános. Mai művelt embernek talán Schiller költeménye, vagy a IX. Szimfónia jut eszébe. A szocializmus is minden elé helyezi az embert és korunk legnagyobb művészei, írói a humanista gondolatot képviselik. Nagy dolog, nagy érték, veszélyekkel is járhat. Egyik veszélyét Kölcsey úgy fejezi ki, hogy ami túlságosan szélesre terjed ki, végül „önkicsinységében enyészik el”. Könnyen csak szó, elv, gondolat marad, ami végül is nem kötelez semmire.
Barátság. A természetes szeretet formái közt ez a legmagasabb rendű. Legnagyobb lehet a tartalma, melege, viszont szélességben sokkal csekélyebb az előzőknél, mert a barátság csak kevesek közt lehetséges, hisz föltételezi a kölcsönösséget. Már az ókorban észrevették, milyen mély erkölcsi tudatot kíván. Aristoteles a Nikomachosi Etikában kifejti, hogy barátság csak derék emberek közt lehetséges: „Rossz emberek nem tudnak sokáig egyetértésben maradni, sem barátságot megőrizni, mert túlságosan akarják a hasznot és túlságosan kevéssé a fáradságot és az egymásért való munkálkodást. Ezért a rosszak közötti barátság: közösség a gonoszban. Amilyen könnyelműek, egyik a másiktól veszi át a rosszat és így mind a ketten egyformán gonoszakká válnak. Ellenben a jók közötti barátság: közösség a jóban. Mindennap újabb erkölcsi tartalmat nyer az érintkezésből és a haladást egyformán előmozdítja a közös erénygyakorlás és az egymás hibáinak kölcsönös megmondása.”
Különben ennek a gondolatnak magasrendű kifejezését találjuk Jézus Sirák fia könyvének a barátságról szóló nagyszerű himnuszában (Sír, 6,6-17). A történelem, irodalomtörténet és tapasztalat számos gyönyörű példáját mutatja a barátságnak. Egyik legszebb példája Arany és Petőfi kapcsolata. Arany János levelei Petőfihez a legmeghatóbb olvasmányok közé tartoznak! Gyönyörű élmény látni, hogyan próbálja ez a nagy és bölcs lélek a nagyszerű, de szertelen egyéniségnek, akit szíve mélyéből szeret és tisztel, a kinövéseit lefaragni, hogyan békíti például Tompával… Persze, a barátságnak is vannak veszélyei, gyengéi. Mindenekelőtt az, hogy az ember – a legtöbb ember – nem túlságosan szeretetreméltó. Az önzésnek, a hűtlenségnek, szenvedélynek, hálátlanságnak ezer lehetősége van meg barátomban is, bennem is. Hányszor látjuk, hogyan fenekük meg egy barátság ilyen apró gyengeségeken!
A legbonyolultabb forma, bizonyos tekintetben a legtökéletesebb az emberi természetes szeretet formái közül a szerelem. Ez a legkomplexebb, mert több összetevője van, és nem lehet egyszerű formulával elintézni. Lényegileg egyéni, minthogy személyiség és személyiség közt lép fel: egész embernek egész emberhez való vonzalma. Itt különös erővel érvényesül az a belső drámaiság, amelyet Szent Pál ír le a rómaiakhoz szóló levélben, a kettős törvényről szóló sorokban. Itt is megvan az a bizonyos „testi ember”: a szeretet testi, ösztönös része; és megvan a lelki ember, a szellemi rész. Ha az egyik hiányzik, nem szerelemről van szó: ha a szellemi motívum hiányzik, akkor testiségről, ha a testi-ösztönös motívum hiányzik, akkor barátságról. A kettő együtt teszi a szerelmet. Hogy milyen arányban vegyül a kettő, ez határozza meg a szerelem különböző formáit. Ennek az érzésnek éppen ebben a kettősségben, rejlik áldása. Isten akarata szerint ez van hivatva elsősorban, hogy az ember emberré teljesedését és az emberi boldogságot szolgálja. Az ösztönnek és a vele kapcsolatos érzésnek ritmusa van. Hullámhegy és hullámvölgy, és ezek a kilengések hol nagyobbak, hol kisebbek. Völgy következik a hegy után: ha nincs erő, amely fönntartja az érzést a magaslaton, akkor természetszerűen zuhan le és természetszerűen jár illúziók lerombolásával: ez a természete. Stendhal érdekesen fejtegeti a „kristallizáció” elméletét: akit az ember szeret, arra mindenféle értéket ráruház, és minden illúzió magában hordja a széthullás veszedelmét. Ezért ez az a terület, ahol legjobban rászorul a természetes szeretet a természetfölötti segítségre. Ezért alkotott Krisztus Urunk szentséget számára.
A keresztény, a természetfölötti szeretet az eddigiekkel szemben új, elsősorban tárgyában. A hitből megismert ember: ez a tárgya; az, amit az Isten lát és szeret bennünk. Indítéka, motívuma az istenszeretet, segítője a kegyelem, amelyet természetes törekvéseinkbe beleojt az Úristen. Minden ezen a természetes elébe-építésen múlik. A kegyelemtől függ minden, de ezt biztosan megkapjuk, tehát rajtunk áll a többi.
A természetfölötti emberszeretetnek, a keresztény szeretetnek első jellemzője – mint minden szeretetnek –, hogy nem egyes cselekvésekből áll, hanem érzület, ismételt cselekedetek nyomán támadt habitus: erény.
Ez az érzület mindenekelőtt jó. A keresztény felebaráti szeretet: előlegezett jóakarat mindenkinek. Amíg nem tudom valamiről, hogy rossz, addig jónak tartom. Ez az erő programja. Azt mondja Szent Pál: „Nekünk, mint erőseknek, kötelességünk, hogy elviseljük az erőtleneknek gyengeségeit és ne keressük a magunk kedvét. Mindegyitek törekedjék felebarátjának kedvét, javát és épülését keresni” (Róm 15,l-2). Óriási pedagógiai értéke van annak, ha szemmel láthatóan jót látnak bennünk és jót tételeznek fel rólunk. Ez maga már a legerősebb indítékok egyike, hogy csakugyan azokká legyünk és úgy is viselkedjünk. Viszont melyik édesanya és melyik pedagógus nem tapasztalta, hogy aki a gyermekről fölteszi a rosszat, gyanúsítja, könnyen ezt a hatást éri el: „Akkor azért is rossz leszek.”
Második jellemzője, amit Aquinói Szent Tamás „affabilitasnak” mond: a szeretetreméltóság. Valami, ami a tapintattal, az udvariassággal rokon. A külső viselkedésben az Úr Jézus itt a minta; az evangélium minden lapja példával szolgál. Szent Pál mondja: „Beszédetek legyen mindig kedves, sóval ízesített, s tudjátok, miképpen kell kinek-kinek megfelelnetek” (Kol 4,6). „Sóval ízesített”, azaz szellemességgel, humorral. Azután: „Legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymást megelőzők… résztvevők a szentek bajaiban, gyakoroljátok a vendégszeretetet… Örvendjetek az örvendezőkkel, sírjatok a sírókkal. Egymás között ugyanazon érzéssel legyetek: nem nagyravágyók, hanem együttérzők az alacsony rendűekkel” (Róm 12,10,13,15).
Harmadik jellemzője a türelem. Petőfi mintha lenézné ezt: „Türelem, birkák erénye te.” És abban, amiről ő szól, nagyon igaza van; ezt a szabadságharc Petőfije mondja; utálja azt, aki tűri a zsarnokságot. Az egyéni türelem valami egészen más; nem is a cselekvés síkján mozog, hanem az érzelem síkján. Ez az erősnek a gyengével szemben való ereje. Amit a kínai Lao Ce mond: „Aki mást legyőz, az erős, aki magát legyőzi, az hős.” A türelemben ez a hősiesség mutatkozik meg. Szent Pál így int: „Kérlek titeket, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet nyertetek, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Szívleljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani az egyetértést a béke kötelékével… Minden keserűség és harag, dühösködés, szóváltás és szitkozódás minden gonoszsággal együtt legyen távol tőletek. Legyetek inkább egymás iránt jóságosak, könyörületesek, bocsássatok meg egymásnak, amint az Isten is megbocsátott nektek Krisztusban” (Ef 4,1-3, 31-32).
Egy további jellemzője a keresztény felebaráti szeretet érzületének az egymás iránti felelősség érzése. Tudjuk, hogy Szent Pál Krisztus misztikus testét használja mint hasonlatot egymáshoz való viszonyunk jellemzésére; egy test tagjai vagyunk. A Menenius Agrippa-féle híres latin mesének is visszhangja ez: ami az egyik tagnak fáj, kell, hogy a másiknak is fájjon; ami az egyiknek dicsősége, az a másik tagnak is öröme. A keresztény érzülethez hozzátartozik ez a felelősség. Ellenkezője ez a káini lelkületnek: „Vajon őrzője vagyok-e öcsémnek?” Igen, őrzője vagyok. Ha testvérem elbukott, felelősséget kell ereznem érte. Minden cselekedet, minden szó olyan, mint a kavics, amelyet a tóba dobnak: hullámgyűrűk támadnak körülötte, egyre nagyobbak, egyre szélesebbek. Azt mondta egyszer egy filozófus: egy levél nem eshet le a fáról, hogy az egész világmindenségre hatása ne legyen. Mi keresztények kell, hogy tudjuk: amit gondolunk, amit mondunk, ki tudja hány emberre van hatással, hány ember haladásának vagy bűnének vagyunk vele részesei. Ezért kell egymásért imádkozni és felelősséget érezni.
Végül még hozzátartozik az áldozatkészség is, mert mindez nem képzelhető másképp, mint áldozatokkal. Nem kell itt feltétlenül az élet feláldozására gondolni, vagy nagy anyagi áldozatokra, hanem energiának, időnek, rágondolásnak, egy darab léleknek a másikért való készséges feláldozására. „A szeretet nem gondol a magáéval” (lKor 13,5).
A keresztény szeretet azonban nemcsak érzület, hanem cselekvés is. „Fiacskáim, ne szeressetek szóval vagy nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal” – mondja Szent János (1Jn 3,18). Szomorú az a magatartás, amelyet – a modern lélektan szereti így nevezni – az „introvertált” (befelé fordult) jellem állít be a világba: sajnálja a szenvedőt, talán fáj is neki annak baja, de egy vigasztaló szó el nem hagyja a száját. Az együttérző fájdalomnak értéket az ad, hogy cselekedet, irgalmassági cselekedet következik belőle.
A keresztény felebaráti szeretet a szolgálat szellemét vette át az Úr Jézustól, aki eljött, „nem hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon”. Azt akarja, hogy mi is szolgáljunk. Itt óriási lehetősége van a kis cselekedeteknek. A nagy mestert hallgassuk. Szalézi Szent Ferencet: „A szeretet adja meg az alapot, súlyt, értéket és erőt Isten előtt cselekedeteinknek; és mivel az erények természetüknél fogva különbözők, a kisebb cselekedet, melyet Isten iránti nagy szeretetből hajtottunk végre, sokkal érdemszerűbb azon kiváló cselekedetnél, mely kisebb szeretetből fakadt. …Majdnem semmibe szokás venni pl. embertársaink szeszélyének eltűrését, tökéletlenségeinek barátságos elnézését; meg nem ütközni barátságtalan tekintetén; a csendes megnyugvást, ha mások velünk szemben előnyben részesülnek; alantasnak érzett munka elvégzését; egy barátságos feleletadást sértő támadásoknál; ha kérésünket nem teljesíti valaki, annak nyugalommal való fogadását; a bennünket kiszolgálókkal való emberbaráti és jóságos bánásmódot.” Tele van ilyenekkel a Filótea, de minden igazi keresztény ember élete is.
A keresztény felebaráti szeretet harmadik jellemzője az egyetemesség. Az ókor ezt nem ismerte. Az ókor mindig szűk körre korlátozta a szeretetet. Kizárta belőle a barbárt, a más népbelit, az ellenséget a rabszolgát, – a filozófusok is. Az Ószövetség Mózes könyvében már testvérnek mondja az embert. „Számon kérem az embertől az ember életét, mert testvér” (Ter, 9,5). De a gyakorlatban náluk is saját népük tagjaira korlátozódik a felebaráti szeretet. Az apostoli formula: „Nincs sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad; mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban” (Kol 3,4). Ahol kereszténység van, ott a szeretetnek egyetemesnek kell lennie: nincs belőle kizárva senki.
Van még egy negyedik, nagyon fontos jellemzője a keresztény felebaráti szeretetnek: a foghatóság, a konkrétság. Hadd idézem itt Tolsztoj hatalmas gondolatát: „Ma a legnagyobb bűn az emberek elvont szeretete, a személytelen szeretet azok iránt, akik valahol a távolban vannak… Olyan könnyű azokat az embereket szeretni, akiket nem ismerünk, akikkel sohasem találkozunk! Hisz akkor nincs szükségünk áldozathozatalra s emellett oly elégedettek vagyunk önmagunkkal! Így csaljuk meg a lelkiismeretet. Nem, azt a felebarátodat szeresd, akivel együtt élsz s aki terhedre van.” Itt és most kell elkezdeni, akivel együtt vagyunk, azt kell szeretni, azután azokat, akik távolabbiak! A keresztény szeretet nem elméleti dolog, nem puszta erkölcsi elv, hanem cselekvés, élet, – itt és most.
A keresztény felebaráti szeretet gyakorlati módjainak száma végtelen. Kiválogatok belőlük néhány legjelentősebbet. Ilyen mindenekelőtt az irgalmasság: segítés a rászorulókon, a bajban levőkön. Ezzel kell kezdenem, mert a szentírás elsősorban ebben látja a felebaráti szeretet megnyilatkozását. Az Ószövetség ezzel van teli, a próféták azt harsogják, hogy sem böjt, sem áldozat nem ér semmit irgalmasság nélkül. Erre ad példát az Úr Jézus: „könyörül a seregen” – a betegeken, szenvedőkön (Mt 9,36-14,14). Tőlünk is ezt az irgalmasságot akarja, nem áldozatot (Mt 12,7). Utolsó-ítéleti beszédében kizárólag az irgalmasság cselekedetei szerint ítél. A szeretetnek ebben kell megmutatkoznia. Aki nem irgalmas, hazudik, vagy önmagát ámítja, ha azt hiszi, hogy van szeretete.
Az irgalmasság cselekedeteinek két csoportjáról, testi és lelki cselekedetekről szokás beszélni. A hagyomány szeret bizonyos számokat, így a hetes számot. Hat az irgalmasság testi cselekedeteiből az Úr Jézus beszédéből való (az éhezőknek ételt, a szomjazóknak italt adni, a mezíteleneket ruházni, a hontalant befogadni, betegeket látogatni, foglyokat kiváltani) a hetediket Tóbiás könyvéből vesszük (temetni a temetetleneket). Első tekintetre világos, hogy egy régi társadalmi rend szükségleteit, az első keresztény községek szükségleteit fejezik ki ezek a dolgok, amikor nem voltak szállodák, temetkezési egyletek, nem volt sok minden, ami ma leveszi rólunk a szó szerinti teljesítés terhét, mert hiszen a közösség végzi el legnagyobb részét. De nem is a betűszerinti teljesítés itt a lényeg, hanem az, hogy a lelkület legyen kész a segítésre, mert ez a keresztény szeretet. Minden társadalmi rendnek és minden berendezkedésnek más-más igényei vannak. A lényeget a szentatyák fejezik ki, mikor például Aranyszájú Szent János így szól: „Ne az ég felé terjeszd a kezedet, hanem a szegények felé.” Vagy Szent Ágoston: „A gazdagok feleslege a szegények szükséglete. Idegen jószágot bitorol, akinek fölöslege van.” Kemény, szokatlan szó; nem betű szerint értendő; az a szellem a jellegzetes, amit kifejez. Néhány sort egy versből, amely ezt a lelkületet próbálja megéreztetni: egy verses keresztúti ájtatosság első stációjából. A lélek az igazságtalan ítélet hallatára úgy érzi, hogy őt ítélték el; keresi ennek az ítéletnek okát, és megtalálja többek közt az irgalmasság hiányában. Nem szabatos erkölcstani kifejezésekkel szól, a költészet nyelvén akar rádöbbenteni arra, amit Krisztus Urunk mondott, – és arra, amivel legtöbbször megelégszünk:
A szomszédomnak nem volt kenyere,
S nekem jóval a tányérom tele.
Rám nézett, és a szívem megesett,
Nem adtam mégsem, csak egy keveset.
Ha bőven is, csak a selejteséből;
Ha javából is, csak a fölöséből –
Ha meg egyszer a magamét feleztem,
Már úgy hittem, hogy érdemet szereztem,
S az igazságos mennyei Király
Kezeiből a jutalom kijár.
S bár, tudtam: tettem csak annyira méltó,
Mint a gyermeké, aki cukorért jó,
A mézes szájíz mégis megmaradt
És meg-megveregettem vattámat.
Holott a szomszéd … s mind az éhesek…
Uram, vállalom az ítéletet.
Hányszor veregetjük vállunkat: most jók voltunk! Vajon az utolsó ítéleten ítélkező Krisztus meg volna-e elégedve velünk? – Az idézett vers a szimbólumok felnagyított nyelvét használja. Mint ahogy szimbólum például a Szent Márton kettévágott köpenye; nem azt mondja: vágd ketté köpenyedet, hanem hogy legyen szíved-lelked olyan, amilyenből az ilyenek fakadnak és cselekedjél ilyen hatékonyan, a szeretet nevében.
Az irgalmasság lelki cselekedetei közt is hetet szokás megkülönböztetni (tanács, vigasz, feddés, tanítás, tűrés, bocsánat és ima). Ezek már nem annyira időhöz kötött dolgok; örök emberi viszonyokat és örök emberi igényeket fejeznek ki. De persze ez csak néhány példája annak a végtelen sokféle lehetőségnek, amely a lelki szeretetnek cselekedeteit jellemezheti. Szalézi Szent Ferenc azt mondja: „A jámborság bizonyos lelki fürgeség és élénkség arra, hogy szeretetünket minél többféleképpen tudjuk gyakorolni.” Ez a leleményesség, ez a szava a keresztény szeretetnek. Egy sereg apró formáját az imént kaptuk Szalézi Szent Ferenc tollából. Tegyünk hozzá még néhányat, mindennapi rendelkezésünkre: Nem panaszkodni, ha valami bajunk van – van elég baja másnak is. Ellenben: meghallgatni más panaszát – meglátni a jót emberekben, dolgokban –, nagy csapásokban szenvedőkkel együtt kínlódni, de tudni, hogy minden szenvedésben van valami jó, és megtanítani erre másokat is. Meglátni a rosszban is a jót, meg is mondani. Szeretünk panaszkodni, de ha jóra fordul a dolog, azt már nem mondjuk el. Egyáltalában: derűt vinni az emberek közé. Eltűrni azt, ami a legnehezebb: bizonyos emberek szeszélyeit, igazságtalanságát, idegességét (otthonunkban is!), megsajnálni őket, keresztüllátni rajtuk. A szeretet kenetét vinni oda, ahol tudjuk, hogy szükség van rá.
Ennek a felebaráti szeretetnek a lelkét szeretné megéreztetni ez a vers:
Forgatag utcák nyüzsgése között
Az emberarcok rengeteg erdejében
Valami a szemembe villant:
Egy szem, gyűlölködő,
Alattomos, didergető,
Akár a meztelen gyilok,
Rám néz egy arc,
Rút arc, kaján, sötét, gonosz.
Mint nyirkos ujjak illetése:
Borzongat és taszít.
Szegény arc!
Kegyetlen fátyol! Mi lehet mögötted?
Ez a szegény szem mennyi rútat láthatott,
Míg ennyi rútság ivakodta át!
E fül, e száj, ez orr
Ó mennyi rontó mérget szíhatott,
Hogy ennyi ártót tud fecselni szét!
Hány durva kéznek hány ökölcsapása
Szaggatta szét e boldogtalan arcon
Az Isten arca mását,
Míg ennyi vadság, ennyi gyűlölet
És ennyi sárga undor ülte meg!
Rettentő lajstrom ez az arc:
Annyi embernek annyi bűneit
Kiáltja ég felé!
Testvér, megállj! Hadd fogjam át
Melengető testvérkezemmel
Verejtékes, magányos ujjaid.
Én szólni akarok veled:
Akarom hallani keserű titkodat!
A szó kegyetlen zúzmarája
Kimondva: boldogan megolvad ajkadon.
Zord rejtvény, tán a kulcsod én vagyok.
Vert életed kietlen sok n e m-ére
Tán ajkamon rügyellik az igen.
Jöjj, fáradt bujdosó:
Tán írva van, hogy bennem lelj hazát!
Testvér, a kezedet!
Másik fő gyakorló területe a keresztény szeretetnek: szeretni az ellenünk vétőket. Az ókor ezt sem ismerte. Az ókorban a vérbosszú volt az uralkodó, a „talio” szelleme. Az ószövetségben is megvolt az elv: „Szemet szemért, fogat fogért” (Ter 19,19). A mózesi törvényben ez nem az egyes embernek szól, hanem a bíróságnak, a közösségnek, az gyakorolja így jogát: vesd ki magad közül a bűnt. A Példabeszédek könyve egészen másképp beszél: nem gyűlölködni! „Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki italt; mert ha ezt teszed, eleven parazsat gyűjtesz a fejére” (Péld 28,22). Jézus Sirák fia könyvében pedig egész rész szól erről, úgyszólván a Miatyánk szavaival (Sír 28,1-9). Különben az Ószövetség a megbocsátásnak és a nagylelkűségnek nagy példáit adja: József testvéreivel, Dávid Saullal szemben. Azonban egész rendszeresen, egész mélyen és egész következetesen ezt a nagy gondolatot a Hegyi Beszéd mondja ki: legyünk tökéletesek, mint a mi mennyei Atyánk, aki fölhozza napját jókra és gonoszokra. Az Úr Jézus határozottan követeli, hogy a rosszat jóval kell viszonozni (Mt 5, 43-48). Az apostolok levelei is tele vannak ennek változataival (Róm 12,14-21; 1Pét 3,9).
Hogy értendő mindez? Nyilvánvaló, hogy nem a képek betűszerinti értelmében. Keleti beszéd ez, amely szereti a kisarkítást. A farizeusok ellenkező gyakorlatával szemben kiélezett beszéd. Nem a kép betűjét, hanem a mondanivaló szellemét kell megérteni. Ez a szellem nem tanács, ez parancs, norma, szabály, melyet mindenestül követni kell, nem szabad engedni belőle semmit. Mit kíván ez a szellem az ellene vétőkkel, gonoszokkal, ellenségekkel, üldözőkkel, megvetőkkel szemben, akik ösztönöm szerint nem felebarátaim, de hitem szerint azok. Nem kívánja, hogy mint vétkezőt, mint gonoszat szeressem: ez természetellenes kívánság. A gonosznak bűnét gonosznak kell látnom, de a gonosz emberben is látni kell az Isten arca mását és azért szeretni kell. Krisztus nem kívánja, hogy ne védekezzem, hogy föl ne háborodjam az igazságtalan támadáson; nem kívánja, hogy ne vádoljak, ne keressek elégtételt, esetleg kártérítést. Pázmány egyenesen ezt írja: „Gyűlölhetjük az ember gonoszságát; kívánhatjuk, hogy Isten a gonosz embert megzabolázza; hogy az ártatlanokat tőle oltalmazza, hogy egyebek példájára és maga jobbulására bűnhődjék a gonosztevő; de magát az embert, bár ártalmas felebarátunk legyen is, nem szabad gyűlölni, hanem mint azon Isten fiát, azon Ádám maradékát tartozunk szeretni, mivel Isten személyválogatás nélkül minden közelvalóinkat parancsolta, hogy szeressük.”
Egyszerű, amit az ellenségszeretet kíván: megtiltja a bosszút, kívánja a megbocsátást, mégpedig nem hétszer, hanem „hetvenszer hétszer” (Mt 18,22). Mindennapi imádságunkban mondjuk: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek.” Kíván szeretetet: nem érzelmi szeretetet, az természetellenes kívánság volna, hanem csak hogy adjuk meg neki is, ami felebarátainknak közönségesen jár: a köszönést és az irgalmasság cselekedeteiben való részesítést, ha rászorul. Lényege ennek a magatartásnak: a rosszat nem rosszal, hanem jóval viszonozni; így utánozzuk a mennyei Atyát, így leszünk fiai.
Ezek a gondolatok nem mindenestül és kizárólag csak a kereszténység gondolatai. A legmagasabb rendű erkölcsi gondolkozóknál többé-kevésbé mindenütt megtalálhatjuk őket. Nagyszerű passzusokat idézhetnénk például Buddha beszédeiből, vagy a gyakorlati moralistának, Mong Ce-nek írásaiból, 300 évvel Krisztus előtt. Marcus Aurelius tanítása: „Emberi mivoltunk megköveteli, hogy azt is szeressük, aki vét ellenünk… Ha teheted, neveld jobbá az embereket, s amennyiben eredménytelen a munkád, gondold meg, hogy az istenek épp erre az esetre számítva ajándékoztak meg az elnézéssel. Hisz az istenek is elnézőek a rossz emberekkel szemben, sőt ebben-abban még kedveznek is nekik, megajándékozzák őket egészséggel, gazdagsággal, hírnévvel. Ennyire jóindulatúak! Megvan a lehetősége annak, hogy te is ilyen légy. Mondd, ki akadályoz ebben?”
Hogy lehet ezt elérni? Szent Jeromos nem látja nehéznek: „Azt mondhatja valaki: nem tudok böjtölni, nem tudom megtartani a szüzességet; de lehetetlen, hogy ne tudd szeretni felebarátodat és ellenségeidet.” Az ellened vétőket szeretheted, nem nehéz dolog, – legalábbis nem nehéz az erre való készség és az elemi gyakorlás. A lelkipásztori és nevelői praxis két jó módszert ajánl. Az egyik: gyűjteni az ellenem vétő vagy ellenszenves emberről a jó gondolatokat. Tudatosan elmélkedni az illető jó tulajdonságairól. Ha ezt lelkiismeretesen (nem öncsalással) megteszem, rá fogok jönni, hogy az úgynevezett rossz emberekben is mennyi jó van. A másik módja: imádkozni érte, hogy az Isten adjon neki kegyelmet a jóra. Ha ezt őszintén teszem, lassan rá fogok jönni, hogy melegszik köztünk a hideg atmoszféra. Hogy mennyit érek el, nem áll rajtam, de a jóakarat rajtam áll. Tennem kell, ami telik tőlem.
Harmadik nagyszerű formája a keresztény szeretetnek, talán a lehetséges legmagasabb emberi szeretetforma az Istenben való barátság. A barátság, mely két embert Istenen keresztül a közös istenszeretet és közös törekvés – Isten felé való törekvés – kötelékével köt össze. A legnagyobb kincs, amely ezen a földön lehetséges. Nagy példái Szent Ágoston és Alypius, Szent Bernát és Szent Malakiás, Kalazanci Szent József és Glicerio Landriani, Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska. Csodálatos kivirágzását tapasztaljuk ezeknél emberi nagyságnak és emberi bensőségnek. Beszélni erről nagyon nehéz annak, aki nem tapasztalta. Álljon itt inkább néhány halhatatlan mondat Prohászkától, az Élő vizek forrásá-ból: „Emberekből, akiket Istenben szeretünk, sugarak áradnak reánk, melyek világítva, tisztítva mélyednek kuszáit gondolat- és érzésvilágunkba. Ha ránk néz, jobban látjuk magunkat, ha vállunkon pihen a keze, tudjuk, merre kell mennünk… Az egymáshoz kapcsolódó, egymásban élő egyéniségek lelkei között az áramindukcióhoz hasonló tünemények játszódnak le, melyekkel önmagunkba és egymásba több energiát, tevékenységet, több szeretetet, több életet árasztanak. Ezt a közösséget nem a szavak hordozzák… Akiknek lelkei Istenben olvadtak eggyé, azok nem a szavak hídján járnak… Az Úr… akarja, hogy emberségükből úgyszólván kilépve, egy-egy pillanatra úgy ízleljék egymást, amint ő látja őket… Kitárulnak egymásnak, értékeik kicserélődnek, bensőleg egy szervezetté, egyetlen lelki rendszerré válnak. Bár földi létformáik, organikus egyéniségük külön lényekké szakítja őket, élik a lelkek közösségének nagy egységesítő erejét, a spirituális világnak azt a minden eszmélést szeretetközösségbe vonzó győzelmes aktusát, melyet földi szavunkkal Istenközelségnek nevezünk. Sehonnan, sem jön a lélekhez oly közel az Isten, mint neki teljesen átadott lelkek hozzánk hajlásában.”
A felebaráti szeretet gyakorlásának is legfőbb és legtermészetesebb módja az, amit nem tudunk más szóval megnevezni, mint: kisugárzás. Egy lelkigyakorlaton hallottam egyszer egy szentéletű lelkiatyától, hogy az Isten országa sugárzás útján terjed. Amelyik lélek magába vette az Istentől sugárzó szeretet fényét és melegét, amely ember gyakorolta cselekedeteiben, abban úgy meggyűlik a meleg és a fény, hogy természetszerűleg kiárad belőle. Nagy gazdagság van a lelkében. Conrad Ferdinánd Meyer, a nagy svájci regényíró és költő mondja: „Wer liebt, derverschwendet allezeit.” (Aki szeret, mindig tékozol.) Sajátságos tékozlás, mert minél többet ad az ember, annál többje lesz. Ez titok, nem lehet megmagyarázni természetes úton. Csak megélni lehet, ha az ember cselekszi; a legbiztosabb gazdagodás a folytonos adás. Mit adjunk? Elsősorban jóakaratot, és amit a jóakarat parancsol. A szentek élete tele van ennek példáival. A nagy költők megérezték és nagy művészi alkotások képeiben megmutatták. Egyik legnagyobb mestere Dosztojevszkij. Aki megismerte a Karamazov-testvérek sztarecét, Aljosáját, aki emlékszik Myskin hercegre (A félkegyelmű), tudja, miről van szó. Ha szabad kis dolgokat nagyokhoz hasonlítani, ezt szerettem volna Alexiusomban megérzékeltetni. De ki ne ismerne olyan embereket, akik csak úgy vonzzák magukhoz az embert, akikhez a hetedik szomszédból mennek el az ismerősök vigasztalásért és segítségért, mert érzik, hogy erő sugárzik belőlük. Minden ember átélheti a vers tartalmát – így érdemes, így nagyszerű, így emberi élmény az élet:
Az Isten küld, testvéreim, tinéktek,
Hogy sugarai eleven tüzet,
Amik arcáról a szívembe égtek,
Sugározzam csendesen szerteszét.
A testvéreknek, kik az éjben járnak,
Az Isten küldött szentjánosbogárnak.
Nem volna teljes a felebaráti szeretetről szóló elmélkedés, ha ennek azt a különös nemét is szemügyre nem vennők, amit közösségi szeretetnek nevezünk. A szeretet minden oldalról való elemzésénél egyetemesnek bizonyult. Ebben az egyetemességben az a sajátságos emberi alakulat is benne van, amely egyesekből áll, de több, mint a benne levő egyesek összessége: a közösség (család, egyház, haza, társadalmi közösség, stb.). Az ez iránti szeretet is, mint a szeretet minden neme, természetes alapokon nyugszik, ösztönös emberi adottságokra épül. Amikor emberi adottságokról szólunk, talán nem is vagyunk egészen szabatosak, mert a közösségnek ösztönös érzése az állatok egy jórészében is megvan. Az állat is összebújik, amikor fél; egy részük csapatban, csordában, közösségben él. Az emberben is megvan, ösztönösen is, ez az összebújás az emberekkel, embertársaikkal; a közösségnek ez az alapvető ösztöne. Ezt az ösztönt ismeri meg aztán az értelem. Megismeri azokat a nagy érdekeket, amelyek a közösséghez fűződnek, azokat a nagy értékeket, amelyeket mindenki kap a közösségtől, ráébred arra, hogy voltaképp az ember kiteljesülése nem is lehetséges másként, mint közösségben; így fölébred benne az értelmes közösségi érzés, szociális érzés. Érdeklődés, alkalmazkodás a közösséghez, belátása annak, hogy hasznossá kell lennem a közösségre, hogy a magam érdekeit alá kell rendelnem a közösség érdekeinek. Kezdve azon, amit úgy szoktak mondani, hogy a játékszabályok megtartása „fair play” egészen odáig, hogy szükség esetén föl kell magamat áldoznom a közösségért.
Mit ad hozzá ezekhez az érzésekhez a természetfölötti, a keresztény szeretet? Mindenekelőtt azt, hogy szeretetként fogja föl. Az ösztön biztos alap. az értelem nagyszerű segítség, de hogy igazán azzá legyen a közösségi szeretet, amivé az Isten gondolta, kell, hogy igazán szeretet legyen. És a szeretet csak egyféle, úgyhogy valójában ez is az Isten iránti szereteten alapul, illetve az Isten iránti szeretetnek egy megnyilvánulása; Azért kívánja az apostol, hogy bennünket a közösséghez a szeretet, a „tökéletesség köteléke” (Kol 3,19) fűzzön.
A keresztény embernek ezt a közösségi szeretetét mindenekelőtt az jellemzi, hogy egészen konkrét, egészen fogható, mindig; a közösségben egyesülő egyes emberre, elsősorban annak lelkére irányul. Hiszen a természetfölötti szeretet azt szereti az emberben, mit az Isten szeret benne. De épp azért az egyesek közösségére is irányul, hiszen ez a közösség mint közösség is Isten gondolata. Hitünk szerint voltaképp minden emberi közösség hivatva van Krisztus misztikus testébe felvétetni. Azért minden ember vagy már tagja ennek a közösségnek, vagy hivatva van, hogy tagja legyen. A keresztény hívő ezért mint Isten gondolatát tiszteli és tetszés-szeretettel szereti a közösséget. Mint Istennek számára rendelt gondolatától remél és vár jót tőle, azért vágyszeretettel is szereti. De minthogy a szeretet emberi tudás és érzés szerint mint adó szeretet a legmagasabb, úgy akar benne élni, hogy adó tagja, szolgáló tagja legyen annak a közösségnek: adó szeretettel is szereti. De mindig konkréten az egyes lelkek állnak lelke előtt, szeretete előtt, és a közösségben is az egyesek közösségét szereti. Minél erősebb, minél gazdagabb, minél keresztényibb egy lélek, annál erősebb benne a közösségi szeretet. Széchenyi nagyszerű mondása szerint: „Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz keblében.”
Megpróbáltam elmondani a szeretetről, ami a lelkem mélyéből tört elő és amit legfontosabbnak tartottam. Kezdetben azt gondoltam: túlzottan sok lesz. Most látom, hogy elenyészően csekély! Felét sem tudtam elmondani annak, amit fontosnak és jelentősnek érzek. És most, hogy végéreértünk, keresek egy szót, amivel valahogy össze lehetne foglalni mindent, amit elmondtam; egy szót, amellyel odamehetnénk a kereszt alá, hogy keressünk „nyugodalmat lelkünkben”; egy szót, amelyet a Megfeszített ajkáról hallanánk, amint a szívünkben szól. Hadd vegyem ezt az egy szót néhány verssorból:
A rendelés a forró mába küldött.
A rőt aszálytól pattogzik a föld,
Tátong feléd a lelkek szomjúsága,
Tőled esengnek élő harmatot,
A munka ég: rabló lennél, ha most
Az izzó percet kis magadra szánnád!
Egyetlen egy a szükséges: szeress!
És tégy, amint az Isten adta tenned.
Mindenkié vagy, mert mindenkihez
Küldött szeretni, aki a szerelmes
Keresztről a világot átölelte.
Egy szó tied csak, áldott életednek
Értelme, célja, foglalatja: Testvér!
Ezt, ezt az egyet, ezt mondd, ezt imádkozd
Életeddel és haláloddal.
A többit hagyd az Úristen kezére!
URL: http://archivum.piarista.hu/siksandor/eletmu/konferenciak/konf1952nb-szeretet.htm [2009]
© Sík Sándor szerzői jogainak tulajdonosa a Piarista Tartományfőnökség (1052 Budapest, Piarista köz 1.). A honlapon található dokumentumok csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a Tartományfőnökség engedélyét kell kérni.