Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára

virtuális emlékszoba

▷ Életmű ▷ Konferenciák ▷ 1944. nagyböjt

Konferenciák, 1944. nagyböjt

A Miatyánk

VIII. „De szabadíts meg a gonosztól!”

A szenvedésről = KV, II, 37-44.

„Szabadíts meg a gonosztól!” Így szól a Miatyánk utolsó kérése. Mit ért az Úr Jézus gonoszon, akitől megszabadítást kéret velünk? Nyilván a legnagyobb rossz, a legnagyobb gonosz, az egyetlen igazán gonosz a bűn. De ha ezt akarná jelenteni a Miatyánknak utolsó szava, akkor talán ugyanazt mondaná, mint amit az előző kérdés. Vagy az utolsó előtti második: „Bocsásd meg a mi vétkeinket.” És csakugyan lehet, hogy ezt akarja jelenteni: Szent Lukács szövegéből hiányzik ez az utolsó mondat.

De talán a személyes gonoszt akarja jelenteni, a megtestesült „gonoszság titkát”, a sátánt, akiről tudjuk, hogy „körüljár a világban, mint az ordító oroszlán, keresvén, akit elnyeljen”, és akinek a létezéséről, bármilyen idegenszerű ez a mai embernek, tapasztalati bizonyságot ad nekünk az az észbontó, másként, mint a sátánnal meg nem érthető, lélektanilag lehetetlen tény, hogy van ember, aki rosszat akar a rosszért. Emberileg érthetetlen. Egy emberen túli gonosz erőnek tapasztalati bizonyítéka ez a tény. Van a gonosz, amely körüljár. Van, és az eredeti bűn óta hatalma van fölöttünk, ha az Isten kezét meg nem fogjuk; e világ fejedelmének, nevezi őt Szent Jánosnál háromszor is az Úr Jézus; hatalma van ezen a világon. És most ne gondoljon senki azokra a legendás vagy mesés kiszínezésekre, amelyekkel a népfantázia elgondolja az alakját, a szarvacskákra és a lólábakra: nem ez az ördög f élelmes képe. E világ fejedelmének lelkünkön adott az Isten hatalmat: mirajtunk keresztül, a mi gondolatainkon, a mi érzéseinken, a mi vágyainkon, a mi ösztöneinken. Embereken keresztül dolgozik ő, itt van a nagy hatalma.

Jelenthet-e még mást is a Miatyánknak ez a szava? Jelenti-e azt a rosszat, amelyet mindnyájan érzünk és amelytől mindnyájan rettegünk: talán a szenvedést jelenti? A szenvedés, tudjuk, nem rossz az Isten szemében, rosszá csak az ember teheti, és az ember bűne. Talán nem ezt érti az Úr Jézus rajta.

De most. a szenvedés korszakát éljük; most, amikor szinte halljuk éjszakánkint az Európa legszebb városait és legnagyobb értékeit elpusztító repülőknek, bombázóknak a hangját, és az ágyúknak a szavát; most, amikor olyan közel van hozzánk a háború, most, amikor mindenki tisztában van vele, hogy senki sincs megkímélve, valószínűleg senki sem lesz a jövőben megkímélve a szenvedésektől, talán a legszörnyűbbtől: szeretteink szenvedéseinek a látásától – talán szabad nekünk most az Úr Jézusnak ezt a szavát a szenvedésre érteni. És szemébe nézni ennek a szörnyű titoknak. Szemébe nézni keresztény egyszerűséggel, könyörtelen keresztény realizmussal, illúziók nélkül, úgy, amint van, a rideg igazsággal, amely azért mégis a legszentebb és a legmelegebb: amit a Krisztus mond.

Szabadíts meg bennünket a szenvedéstől – ezt értjük rajta. Ó igen! A lelkünk legmélyéről tör fel a vágy. Ki ne akarna szabadulni a szenvedéstől? Természete szerint irtózik az ember a szenvedéstől; nincs ember, még olyan nagy és erős és szent ember sem, aki ösztönösen ne irtóznék, és ne akarna szabadulni tőle. Hiszen még magán az Istenemberen is, a Getszemáni kertben, amikor elgondolta a rá váró szenvedéseket, tudjuk, véres veríték futott végig; még az ő emberi természete is megirtózott a szenvedéstől.

Egyetemes tény pedig, elkerülhetetlen valóság; szemébe kell nézni, meg nem szabadulunk tőle. Régen és hányszor megmondták: sírva jövünk a világra, verítékkel dolgozunk, szenvedés az életünk a földön, és a legnagyobb ott van a végén: a halálnak a képe, amely borzadályt kelt az emberben. Ó Istenem! A görögökről mondják, hogy derűs világnézetük volt; és a legnagyobb görög költők egyikének, Sophoklésnek a szava, amelyik jellemzi az ő látásukat, hogy „Legjobb sohasem születni, és mindjárt utána a második: minél hamarabb visszatérni a semmibe.” Így látja az életet a derűs görög! És hogy látja a keleti ember, aki a legfőbb boldogságot a Nirvánában, a semmiben találta; és hogy fogalmazta akárhány a legnagyobb nyugati filozófusokból, aki nem lát a szenvedésből kiutat, és nem látja az élet értékét a szenvedés miatt! Nincs kiút, nem lehet elfordítani a szemünket. A szenvedést le nem törüljük az emberi életről; egyetemes tény: mindenkinek szenvedni kell, ki nem bújik alóla senki. Még a Krisztus sem bújhatott ki alóla, még az emberré lett Isten is csak szenvedés és halál árán mehetett be az ő dicsőségébe és válthatott meg bennünket. Egyetemes tény, titokzatos tény; hozzáteszem, hogy érthetetlen tény. Ember ezt megérteni nem lesz képes. Miért kelljen szenvedni? Próbálják magyarázni moralisták, jámbor moralisták is, mondván, hogy a szenvedés Istenhez emel és imádkozni tanít. Lehet; de hányszor látjuk, hogy átkozódni tanít, és hány embert ismerek, akit az öröm tanított imádkozni! Mondják, hogy tisztít a szenvedés; biztos, ha jól vállalod, tisztít; de mért a szenvedésnek kell tisztítani, miért nem lehet másként? Nincs megmagyarázva. Próbálja magyarázni a néplélek és a legnagyobb költők, az emberi költészetnek talán a legnagyobb erőfeszítéseiben, a tragédiákban: isteni büntetésről, végzetről, Isten akaratáról, bűnnel velejáró büntetésről, mindenféléről beszélnek; de nem ez a lényeg benne, hanem az az érzés, amely látja, hogy szenvedés és halál az ember sorsa.

És megmagyarázza nekünk a kereszténység, hogyne magyarázná! Megmondja az okot: az eredeti bűn az oka. Az ember vetkezett, és a vétek büntetése a szenvedés és a halál. Biztos a magyarázat, nem fér hozzá kétely. Megmagyaráz mindent; de érthetővé azért nem teszi. Legföljebb azt teszi érthetővé előttem, hogy Isten akarata, és értem, hogy nem érthetem meg. Micsoda Isten volna az – előttem nem jelentene semmit egy Isten, akit az én nyomorult eszemmel meg tudok érteni! Értem, hogy nem érthetem, és ebbe bele tudok nyugodni. A magyarázat előttem van az Egyház tanításában. De elég-e ez a magyarázat, hogy megszabadítson engem a szenvedéstől? Nem elég. És ha az Úr Jézus arra hatalmaz föl bennünket, hogy ezt kérjük: „Szabadíts meg a gonosztól” – akkor nyilvánvalóan kell lenni egy módnak, hogy megszabaduljak tőle. Ha nem külsőleg, akkor belsőleg.

Hogyan lehet fölébe kerekedni a szenvedésnek? Hogyan nézhetünk elébe a ránk váró nehéz dolgoknak, az egész világra váró szenvedéseknek, hogyan nézhetünk szembe velük, nem az állat buta tompaságával, kábultan várva a taglót, amely lesújt rá, hanem Isten fiainak belső szabadságával, fensőbbségével? Halljuk az Úr Jézus szavát, amikor szembenézett a legnagyobb szenvedéssel, amikor ott a Getszemáni-kertben maga előtt látta, ami rá vár, és maga előtt látta az egész emberiségnek a sorsát, minden emberét, akit az ő szenvedése és halála megvált; és hogy mi lesz még aztán a világon: látta a szenvedésnek, a nyomornak, a bűnnek, a gonoszságnak azt a végeszakadatlan láncolatát, amelyet történelemnek hív az ember, napjainkat is, és az eljövendő napokat is… látta és leroskadt alatta és vérrel verítékezett; és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tied!”

Íme egy mondat, amely eligazít bennünket. Igen, szabadulni akarunk a szenvedéstől, érezzük, hogy nem bírjuk, és kérjük az Istent, hogy szabadítson meg. „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár.” Múljék el tőlem, vagy legalább azoktól, akiket szeretek, vagy legalább ne olyan legyen, amit nem bírok – múljék el; kérhetjük az Istent, hogy fordítsa el tőlünk a rosszat, és tudjuk, hogy az imádság, a mi imádságunk bele van kovácsolva a világtervbe, bele van szerkesztve a történelem folyásába, és ha nekünk jó, akkor elmúlik tőlünk ez a pohár. „Kérjetek és adatik nektek!” Igen, lehet, hogy az imádság megszabadít bennünket, vagy legalábbis megszabadít annyira, amennyire nekünk jó; imádkozhatunk, hogy múljék el tőlünk e pohár. De hogy ez az imádság jó imádság legyen, hozzá kell tenni a Krisztus imájának a második felét: „Mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” Vagyis hogy: „De ne múljék el tőlem e pohár, ne szabadíts meg ettől a gonosztól, hogyha Te úgy akarod, hogy kivegyem belőle a részemet!” Benne van a megnyugvás az Isten akaratán. Benne van az, hogy az ember elfogadja a szenvedést, nem akar menekülni előle, nem akarja lerázni, mert tudja, hogy Isten akarja. Azt mondják, hogy idáig eljutottak a sztoikusok is, régi nagy bölcsek, nagyszerű írásaikban: egy Marcus Aurelius, egy Epiktetosz, egy Seneca írásaiban gyönyörű lapokat olvasunk róla: – nem tudjuk, hogy csakugyan keresztül tudták-e vinni a valóságban! Én egy nagy sztoikust, korunk nagy magyar sztoikusainak egyik legnagyobbját, Kosztolányi Dezsőt láttam meghalni, láttam szörnyű szenvedéseiben, és megértettem, hogy a szentséggel megerősítve akart meghalni. Talán ez a sztoikusoknak a legnagyobb diadala; de mindenesetre eljut ide a hit embere, aki tudja, hogy Isten nyújtja neki a kelyhet, aki tudja, hogy Isten akarja a szenvedést, és azért értelmével, akaratával meghajlik előtte és elfogadja. Tűrni Isten akaratából! Elfogadni Isten akaratából! Belenyugodni Isten akaratából!

De vajon ez a végső megszabadulás? Ez annyit jelent, mint eligazodni vele szemben; nem jelent annyit, mint legyőzni a szenvedést! Nem jelent annyit, mint fölébe kerekedni. Nem! Többet akar ennél a keresztény lélek, többet! Lehet-e – Prohászka veti föl ezt a vakmerő gondolatot – lehet-e a szenvedést szeretni?! Mert ez megoldás volna. És itt eszembe jut a szentek életének egy epizódja, amelyet nem lehet megrendülés nélkül olvasni. Amikor Chantal Szent Franciska még mint világi, gazdag nő, ott van a nagy vadászaton, amikor férje halálra sebesült, és nem lehet mozdítani a sebesültet, és ott látja a ragyogó szépségű, előkelő, gazdag főúri hölgy csobogni és folyni az ura vérét, akit olyan szenvedélyesen szeret; látja, hogy csak percek kérdése a halál, és kétségbeesik: akkor az ura rámosolyog és azt mondja – mosolyogva! –: „Szeretni kell a jó Isten akaratát!”

A szenvedést, a keresztet: lehet szeretni?… Első pillantásra azt mondja bennem a lélek: nem lehet szeretni. Ami keserű, arra nem mondjuk, hogy édes. Semmi meg nem változtatja az emberi természetet és a szájíznek az érzékenységét: ami fáj, arra nem tudom, mondani, hogy nem fáj, és nem öröm a fájdalom! De lehet szeretni a keserűt is talán, hogyha egy édes kéz nyújtja; ha az édesanyám keze nyújtja az orvosságot, akkor talán még valahogy jónak érzem; de ha nem érzem is jónak, mégis szívesen fogadom el, azért aki nyújtja. Egyetlenegy módon lehet fölébe kerekednünk a szenvedésnek, egy módon lehet szeretni a szenvedést, nincsen megoldás más semmi földi problémára: csak a szeretet segít! Szeretni lehet a szenvedést az okáért, szeretni lehet a céljáért, azért, amiért van; vagy legalább örömmel vállalni. Miért lehet szeretni? Szeretni a kézért, amely nyújtja: szerető kéz nyújtja, Atyám keze nyújtja! Tudom, hogy az méri rám a szenvedést, aki engem a legjobban szeret, jobban, mint én magamat. Aki tudja, hogy mennyit bírok el, és nem kíván tőlem többet, mint amennyit elbírok; és tudja, hogy milyen gyönge és milyen nyomorult vagyok. És tudom, hogy erőt ad ahhoz, amit kíván, tudom, hogy szeretetből adja. Szeretni a Kezet, amely felém nyújtja, és elfogadni a keserűt, ha még olyan keserű is!

És látok még valakit, aki megédesítteti velem a szenvedést. A Nagy Szenvedőt, az Úr Jézus Krisztust látom szenvedni. Egy haldoklónak az ágya mellett álltam, aki nagyon közel volt hozzám, és láttam a nagy szenvedéseit; már szólni sem tudott; egyszer csak megfogta a kezemet és rám mosolygott, és fölemelte az ujját és mosolyogva és a fejét igenlően megbiccentve mutatott rá az ágya fölött függő feszületre. Mintha azt mondta volna: itt szenved Ő, szívesen szenvedek! Lehet szeretni a szenvedést, a Krisztusért, aki szenved! És itt belénk döbben Szent Pálnak egy csodálatos mondata, amely talán hivatva van arra, hogy világosságot derítsen, mindennél nagyobb világosságot, a szenvedés problémájára. Azt írja: „Most örömest szenvedek értetek és beteljesítem, kiegészítem testemben azt, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek, az ő testének, az Egyháznak javára.” Mit mond ez az óriási mondat? … „Örömest szenvedek.” – Íme egy ember, aki szereti a szenvedést! Örömest szenved. Miért? Kiegészíti testében, az ő szenvedésével azt, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek. Hát van híja a Krisztus szenvedéseinek? Ez a mondat azt látszik mondani. Krisztus Urunk megváltott bennünket, de hagyott valamit még nekünk is; mintegy – vakmerő szó, de megérti mindenki, hogy mit akarok vele mondani – részt hagyott még nekünk a megváltásban: mi is szenvedhetjük a. Krisztus szenvedéseinek részét, a megváltó szenvedés részét. Miért? – „értetek; az ő testének, az Egyháznak javára.” Íme a szenvedésnek egy mérhetetlenül mély értelme! Mi voltaképp a Krisztus szenvedését szenvedhetjük, ha kiegészítjük bennünk, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek; mi vele vihetjük a keresztet, mint ahogy Cirenei Simon segített neki; mi a passiónak, a nagy hétnek, a nagypénteknek lehetünk szenvedő társaivá, voltaképpen a kereszten szenvedhetünk Krisztussal. Világos Szent Pálnak a szava: ha egyszer megértjük, hogy „értetek”, testvéreinkért, az Egyházért, engesztelésül, a megváltás folytatására szenvedhetünk, és mélyen, mélyen átérezzük: igazi értelme, legnagyobb értelme ez a szenvedésnek!

Nem tudom megállni, hogy még egy esetet el ne mondjak; sok esetet mondok, de hiszen a legnagyobb, a legnehezebb, a legelvontabb kérdésről van szó, szeretném véres realizmussal állítani szemünk elé. Az édesanyám öregkorában azt kérte, hogy levezekelhesse, az Úr Jézus keresztjének a megújításával vezekelhesse le halála előtt bűneit. Amikor elérkeztek a kínos órák és figyelmeztettem erre: mosolygott, és azt felelte: „Fölajánlottam ezeket a szenvedéseket és halálomat valakinek (megnevezett valakit, aki igen közel állt hozzá) a megtéréséért.”

A maga bűneiért kérte a szenvedést, és végül nem azért ajánlotta föl, hanem valakiért, akit jobban szeretett magánál, annak a megtéréséért. Engesztelés! – a legnagyobb gondolat. Engesztelés: másokért szenvedni! És mennyire ideillik a Miatyánk utolsó szava: az Ámen. „Ámen” annyit jelent, mint „úgy van”, elfogadom, igaz, úgy legyen! Annyit jelent, hogy „igen”. Micsoda nagyszerű dolog, hogy a keresztény Egyház igennel végzi imádságait! Nagyszerűen illik hozzá: minden „igen” a kereszténységben, semmi sem „nem”, minden pozitívum, minden építő, semmi nem romboló, semmi nem negatívum! Pozitívum a szenvedés is, ha engeszteléssé válik. Ha nemcsak tűrés – a tűrés még csak negatívum – hanem ha szeretetből tesszük, ha engeszteléssé válik. Cselekvés, pozitívum, világmegváltó, világépítő erő! Minden pozitívum a kereszténységben: Isten akaratát vállalja a keresztény, mindenestül vállalja, mindent, ami Tőle jön: a szenvedést is!

Három fokozata van a keresztény életformának, a nagy pozitívumnak. Az első fokozat, amit úgy lehet mondani, hogy a tökéletesedés, az önnevelés, önmagunknak napról-napra jobbá nevelése: veszem az adottságokat, amelyeket Isten adott nekem, fejlesztem a jókat és letöröm és jóra vezetem a rosszakat. Ennek is igazi értelme nem a bűn elleni harc, hanem a jóban való haladás. Ez az első fok.

De eljön a második fok, a nagykorúság ideje; amikor már nem ér rá az ember elsősorban önmagának a tökéletesedésével törődni. A testnek is van egy korszaka, ameddig nő, s amikor nagykorúságra jut, akkor már ezzel a testtel kell élnie; már nem a növekedés a cél, hanem az élet. A szellemnek is megvan a maga tanuló korszaka, pedagógiai korszaka, ameddig tanul, ameddig beveszi magába a szellemi kincseket; aztán nagykorú lesz, és eljön az idő, amikor tanulok még, de már nincs jogom a tanulásnak élni: akkor élni kell a szellem életét és adni kell és dolgozni kell: a szolgálat a második fok. Amikor odaadom magam és azt, ami az enyém, valakinek, valaminek: Isten országának, embertársaknak. Nincs más megoldása az életnek, mint a szolgálat: odaadni az életünket. Nyomorult élet, boldogtalan élet az, amely magában van, amely nem értette meg a nagy, pozitív keresztény programot, a szolgálat programját!

És van egy harmadik fok. Nem mindenki jut el idáig, nem minden időben olyan sürgető, mint ma; de minden keresztény életben benne van valamiképpen mint fejlődés és lehetőség, a tökéletesedés és szolgálat után a harmadik fok: a hősiesség foka. És ma olyan időt élünk, amikor nem lehet kereszténynek lenni – félek, hogy nem lehet emberhez méltó életet sem élni – bizonyos fokú hősiesség nélkül. Olyan korszakot élünk, amikor a történelem tragikuma megsűrűsödik a levegőben, és kiszálldosnak és sújtanak a villámai mindenfelé; olyan korszakot, amikor szembekerül mindenki a sorsával, és nem futhat senki a szenvedéstől, most hősiesség nélkül, keresztény hősiesség nélkül nem lehet élni!

És miben mutatkozik meg a hősies kötelességteljesítésen kívül a hősiesség? A szenvedéssel szemben. Láttuk: engesztelés, engesztelés! Vállalni és szeretni, ami rám vár, és felajánlani másokért, mások megtéréséért, a világ megtéréséért, a bűnök engeszteléséért! Mennyi bűn dúl ma a világban! Mennyi ember milyen szörnyűségeket követ el! Mennyi szenvedés… és ki nem szenved, és ki nem bűnös? Ki mondhatja el magáról az Isten előtt, hogy nem oka a mai szörnyűségeknek és szerencsétlenségnek? Aki soha gonoszhoz nem folyamodott, aki soha nem csalt, soha nem hazudott, soha nem kívánta a másét, akinek soha nem imponált a siker és a gonosz: az mondhatja, hogy nincs része a mai világszerencsétlenségben. Aki valaha is bűnösnek találta magát ezek valamelyikében, verje a mellét: mindnyájan bűnösök vagyunk! Ki fogja az Istent ezért a tenger bűnért kiengesztelni? Az Úr Jézus emberi szíve és isteni Szíve, amelyik ott áll az Isten jobbján és nézi ezt a világot, amelyet megváltott, és látja ezt a tenger szenvedést és ezt a tenger bűnt – mit szenvedhet ez a Szív! Ki fogja kiengesztelni?… Testvérek, ma valami a vértanúság szelleméből kell mindenkibe! Aki soha meg nem értette Jézus Szívét, most megértheti, mert azt hiszem, hogy a maga szívén érzi a belőle lecsöpögő vért. Aki sohasem értette a Szűz Mária fájdalmát, most megértheti, mit szenved Szűz Mária Szíve, amikor ezt látja. Aki soha nem hallgatott oda Krisztus földi ajkára, a római pápának a szavára: ma meghallja a sürgető szót; engesztelés! Ezt sürgeti minden, és aki még rá nem ébredt volna arra, hogy mindnyájan testvérek vagyunk, ma talán ráébred: együtt szenvedünk mindnyájan, egymásért is kell szenvedni mindnyájunknak. Hősiesség, hősies engesztelés; van-e más ige, amely erőt adhat nekünk, amely szilárd földet adhat a talpunk alá, hogy megálljunk azokkal szemben, amik eljövendők? Az Isten tíz igazért megkönyörült volna Szodomán; hány igaz kell ahhoz, hogy ezt a millió sok Szodomát az Úristen visszafogadja a kezébe?… Mi mód van megállítani az általános pusztulást? Engesztelés, semmi más! Nem a bűnösök kedvéért: az igazak kedvéért állhat meg az ostor, az igazaknak kell előállni: hősies élet, hősies munka, hősies kitartás, hősies kötelességteljesítés, hősies szeretet, hősies szenvedés! És hősies halál! Szeretetből, engesztelésből vállalt halál, ha úgy tetszik az Úrnak! Nem mond mást semmi nekünk; hazudik és bolondít bennünket, aki mást ígér; mi legyünk az Istennek, a Krisztusnak a szemével nézők! Kereszténynek lenni ma ennyit jelent: Hősies engeszteléssel vállalni az Isten kezéből azt, ami jön! „Bízzatok, én meggyőztem a világot!” – mondja Ő; bízzunk! Így, ha az Isten akarja, mi is meggyőzhetjük a világot! Másképpen meg nem győzetik a világ fejedelme.

Uram, szabadíts meg bennünket a gonosztól! Bennünket, szeretteinket, édes hazánkat; minden embert.

  URL: http://archivum.piar.hu/siksandor/eletmu/konferenciak/konf1944nb-miatyank.htm [2009]


© Sík Sándor szerzői jogainak tulajdonosa a Piarista Tartományfőnökség (1052 Budapest, Piarista köz 1.). A honlapon található dokumentumok csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a Tartományfőnökség engedélyét kell kérni.