Veszprémi Tibor SchP

Egyszer Kecskeméten jártam és mikor visszajöttem, az csúszott ki belőlem, hogy erkölcstelennek tartom azt, hogy mi ma tanítunk. Erre rendfőnök úr szokás szerint irtózatos dühbe gurult és számon kérte, hogy milyen alapon mondom ezt. Erre én nem tudtam mást válaszolni, mint hogy nekem, mint matematikusnak és fizikusnak nincs problémám, de az együttérzés kötelez a történelem és magyar szakosok felé. Ő ekkor valami érdekeset mondott, szó szerint nem emlékszem rá. A lényege az volt, hogy a magyar és történelem-szakosoknak is keresztényeknek kell lenni. Ez kb. tíz évvel a halála előtt történt.

Én Sík Sándor kötetét kispap koromban forgattam, attól kezdve ki sem nyitottam. Kikerültem tanárnak. Egyszer a cserkészettel kapcsolatban jubileum volt és én beszélni voltam kénytelen. Akkor eszembe jutott, hogy Sík Sándornak is van valami verse erről. Elővettem a penészedő kötetet és elolvastam a Megyeri hitvallást. Mondhatom, hogy vers még nem volt rám olyan hatással. És az, hogy a „A Hegyi Beszéd próféta-szavát / Falánk idők fertelmes bálna-gyomra / Hiába nyelte el”… Nézzük csak, hogy van az a Hegyi Beszéd pontosan? És akkor az volt olyan megdöbbentő, hogy akkor döbbentem rá tulajdonképpen: mi az a Szentírás. Persze én ezt sose akartam neki elmondani. Mindig éreztem, hogy engem tulajdonképpen ő eszméltetett rá a hivatásomra, de nem akartam elmondani. Mostanában egyszer valakinek neve napja volt és miről volt szó, miről nem, de beszélgetés közben eljött ez a probléma, az evangélium vagy mi, és akkor kibuggyant belőlem, hogy tulajdonképpen rendfőnök úrnak köszönhetem, hogy úgy elkapott az evangélium. És akkor kérdezte: hát hogyan? – és elmondtam neki ezt a históriát. Csak annyit mondott: „Látod, másnak van a neve napja, aztán én kapom az ajándékot.” A folyosón történt, kísértem ott, épp a csapóajtóhoz értünk, mikor ez úgy kijött.

Az egyik rendházunkban történt: nem voltam éppen otthon, Pesten voltam és mikor jöttem haza, éjféli vonattal, azt a kis cédulát látom az ajtón: „Diákoknak a rendházba lépni tilos.” Első mérgemben le akartam tépni, de aztán nem tudtam a hátterét és otthagytam. Másnap érdeklődöm utána és akkor mondják, hogy valami fölmordulás történt a gimnáziumban és valakinek az volt az ötlete, hogy elveszik a házunkat, ha a diákok járnak tovább. Néhány nap múlva jött oda a rendfőnök úr és én megkérdeztem tőle, hogy melyik értékesebb: a házaink vagy a diákjaink. Megint azzal az impulzív meglepődéssel kérdezte: „hogy lehet ilyet kérdezni? Hát világos, hogy a diákjaink!” Akkor elmondtam, hogy miért kérdezem, mire szólt a házfőnöknek, hogy nem szabad tiltani, hogy a gyerekek bejöjjenek. És a cédula lekerült.

Sík nem volt rendfőnök, ő családatya volt – de az aztán volt. Amit elintézett, azt úgy intézte el, ahogy mondták neki. Úgyhogy meglepett engem, hogy a gyakorlati érzéke egész minimális. Mindig csodálkoztam azon, hogy cserkésztábort vezetett. De hát mit várjunk egy embertől – ez mind együtt egy kicsit sok.

A „kereten kívüli” piaristák problémája. Ő nem tudott ezekről. Ha tudott, akkor segített. Úgy volt ez, hogy ő érezte, vagy legalábbis gyakorolta a családfőséget itt benn. De egyszerűen nem tudta azt elképzelni, hogy odakinn mi van, és hogy ezekkel baj is lehet. Ezt valakinek meg kellett volna mondani, de az a valaki nem volt. Ha a kereten kívüliek bejöttek, örömmel fogadta őket. De őt meggyőzték arról, hogy a belső rend számára veszélyes lehet, ha ő a külsők után jár. Egyszer mondtam neki, hogy ez nincs jól és sokan kint így lekopnak. Azt ajánlottam neki, hogy minden külsővel a rendből legalább egyvalaki tartson kapcsolatot, levelezzen, néha találkozzék. Ő erre azt mondta, hogy ez nem rossz ötlet, és nyilván meg is kell valósítani. Többet erről nem esett köztünk szó. Talán 2-3 hét múlva jött egyszer egy cédula az asztalomra, hogy írja föl mindenki, milyen külső rendtársakkal tart kapcsolatot. Hogy annak következménye volt-e, amit én mondtam, vagy nem, azt nem tudom, és azt se, hogy miért volt ez, de semmi többről nem tudok, hogy történt volna. De hangsúlyozni kell, hogy itt benn nem a többség, hanem a kisebbség volt gyáva.

Ő maga azt mondta, hogy a pasztorációnak most nincs más területe, mint a családlátogatás.

Egyszer valamivel kapcsolatban idéztem neki: „A hangos ember erőt nem teremt.” Azt felelte: „Rettenetes, mikor az embert a saját munkájával kólintják fejbe.”

Nagyobb volt, mint ahogy megélte.

URL: http://siksandor.piarista.hu/eletut/visszaemlekezesek/veszpremi.htm [2004]