Medvigy Mihály SchP

Történetek Sík Sándorról

Vigilia 54(1989), 20-21.

Nem tartoztam Sík Sándor bizalmas rendtársai közé olyan értelemben, ahogyan valakinek a bizalmasairól beszélni szokás. Ő mindenesetre bizalmat előlegezett mindnyájunknak, akik körülötte éltünk. Nem volt gyanakvó, nem volt zárkózott sem, szívesen beszélt önmagáról. Sok érdekeset megtudhattunk gondolatvilágáról és értékítéleteiről. Ezek a kötetlen beszélgetések kiadatlan töredékei egy meg nem írt életrajznak. Hadd mondok el belőlük egyet-mást csak úgy töredékesen, ahogy az eszembe jut.

Mint született verselőnek nagy volt a ritmusérzéke. A komoly zenét élvezni tudta, bár zenei hallása és dallamemlékezete nem volt tökéletes. Énekes misét sose mondott. Amikor a „Szent vagy, Uram” népénektárat a zeneszerző Harmat Artúrral együtt szerkesztette, a régi dallamokra neki kellett megírnia számos új énekszöveget, mert a két szerkesztő hasztalan várt elegendő versanyagot a felkért magyar papköltőktől. A szövegíráskor Síknak ügyelnie kellett, hogy a kottában leírt dallamhoz jó! illeszkedjenek versei, hogy a szóhangsúly egybeessék a dallam hangsúlyával, és hogy hosszú szótagok kerüljenek a dallam hosszú hangjaira. Ilyen értelemben módosítaniuk kellett nem egy régi énekszöveget is. Így került a kiadványban „az aranyoszlopok között” helyébe „az aranyos oszlopok közt”, vagy a „királyi zászlók lobognak” helyébe a „királyi zászló jár elöl” (ami egyébként valamivel tökéletesebb magyar fordítása is az eredeti latin költeménynek). A munkához a költő – dallamemlékezetének támogatására – Harmattól egy kis gyerekjáték fémcimbalmot kapott ajándékba, hogy azon pötyögtesse le magának a hangjegyekkel leírt dallamot. Ezt a „hangszert” Sík maga mutatta meg nekünk. A fémcimbalomnak hasznát látta zsoltárfordító munkájánál is. A bibliai Zsoltárkönyvet három ízben fordította magyarra. Az első kiadás (1923) állt a szívéhez legközelebb.

Dohányzott: szivarozott, de nem állandóan. Olykor vágni lehetett volna a dohányfüstöt, miközben fel s alá járt dolgozószobájában. Ilyenkor készült „valami”. Máskor szűztiszta levegőben ült íróasztalánál. Ilyenkor még elmélyültebben alkotott. Édesanyámnak trafikja volt, ezért én szállítottam neki a füstölnivalót. Hogy régente mit szívott, nem tudom, az utolsó évtizedekben mindenesetre Nikotex Csongort.

Egy alkalommal arról beszélgettünk, hogy 1945-ben, amikor a budapesti piarista gimnázium újból megnyílhatott, igazolnunk kellett kifogástalan politikai múltunkat. Sík erre elmesélte, hogy 1919 után is voltak igazolások, és épp ő volt az igazoló bizottság elnöke a budai ciszterci gimnáziumban. Waldapfel Józsefet, aki érettségi előtt állt, a forradalmi időkben tanúsított magatartása miatt ki akarták zárni az ország összes középiskoláiból. A döntés előestéjén megjelent Sík Sándornál a piarista rendházban az öreg Waldapfel, akárcsak Ábrahám pátriárka. „Főtisztelendő tanár úr – kérlelte –, mentse meg a fiamat!” Síknak másnap sikerült elérnie, hogy az igen tehetséges ifjút csak abból az egy gimnáziumból zárják ki, vagyis hogy egy másik középiskolában érettségizhessen. Később fényes tudományos pályát futott be.

Sík Sándor nagyobb szabású tanulmányt tervezett Magyar költők Isten-élménye címmel Amikor a negyvenes évek második felében a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, székfoglaló értekezésként két kidolgozott részletet olvasott fel belőle, a Vörösmarty-ról és József Attiláról szólót. Jelen voltam és élveztem, mily szeretettel olvasta fel és értelmezte a szocialista költő Isten-verseit, köztük a kései, megrendítő „Bukj föl az árból” címűt. Mind a két tanulmányrészlet a Vigiliában is megjelent az 1948. év folyamán

Sík egyébként verseket is kitűnően olvasott fel, nemcsak a magáéit. Nem szavalt, ám tárgyilagos, pátosz nélküli, tanáros hangvételét átmelegítette a megindultság. Ez volt hatásának titka.

Mint tudnivaló, József Attila nem fejezte be bölcsésztanulmányait a szegedi egyetemen, mert a rektor, Horger Antal eltanácsolta a „Nincsen apám sem anyám” kezdetű, lázítónak minősített verséért. Sík, miután az újabbkori magyar irodalom tanára lett ugyanazon az egyetemen, orvosolni szerette volna a sérelmet, hiszen módja nyílt rá. Felkínálta József Attilának, hogy őnála szerezze meg a bölcsészdoktori fokozatot az egyetemen. Elbeszélte (később meg is írta), mily hosszasan sétálgatott költőtársával a Duna-parti piarista gimnázium és rendház körül, megbeszélve vele a tanszékénél benyújtandó doktori értekezés tárgyválasztását. A terv mégis meghiúsult. Nem Sík Sándoron múlt, hanem József Attila idegállapotán.

Mindig tanulságos volt Sík Sándort irodalmi kérdésekről hallanunk. Egy alkalommal cikket kért tőlem a Vigilia számára, én viszont, ismerve a nyomda ördögét, levonatot kértem. Meg is kaptam. Szövegem az oldal felső felében végződött, és így egy költeményt, nem Sík Sándorét, tudtak még alá elhelyezni. Természetesen azt is korrigáltam, elláttam vesszőkkel az egyes mellékmondatok között, ahogyan az Akadémia megkívánja. A kefelevonat visszaadásakor meg is mondtam Sík Sándornak. Azt válaszolta: „Nem kellett volna csinálnod. Nekünk, költőknek, külön helyesírásunk van.”

Egyszer volt két ingyenjegyem főpróbára a Katona József kamaraszínházba. Sík Sándort kértem meg, jöjjön el velem. Garcia Lorca drámáját, a Bernarda Alba házát játszották. Major Tamás rendezte. Csupa női szereplő, többek közt Máthé Erzsi, Mészáros Ági, Tőkés Anna. Az első felvonás közben Sík elkezdett feszengeni. Valami nyugtalanította: „Itt valami nincs rendben, de nem tudom megmondani, mi” – súgta oda nekem. A szünetben aztán találkozott íróbarátaival, és megbeszélte velük. Amikor visszajött mellém, így szólt: „Most már tudom. Ez szürrealista darab, de naturalista módon van rendezve.”

Egy ízben Németh Antal, a Nemzeti Színház egykori igazgatója volt vendégünk. Előadása után Az ember tragédiája külföldi sorsáról beszélgettünk. Sík elmondta, hogy Madách remekének három német fordítása is készült. Fischer Sándor munkájáról a nagynémet kritika fanyalogva állapította meg, „ez osztrákul van”. A fordítók sorában Dóczi Lajos következett, miután kitűnő magyar fordítást készített a Faustból. Vállalkozott, hogy németül tolmácsolja a Tragédiát. Természetesen Goethe nyelvezetét használta, ami igazán nem osztrákos. Ámde a fogadtatás ismét nem volt kedvező. „Ó, ez valami Faust-utánzat” – mondták rá a német irodalmárok. Végül Mohácsi Jenő kitűnően sikerült német szövege alapján fogadták be a művet értéke szerint.

Egyszer Sík Sándor véleményét kérdeztük századunk elejének magyar íróiról. Így nyilatkozott: „A század első évtizedeiben élt három olyan jeles írónk, akinek a kisujjában volt az írói mesterség minden csínja-bínja: Bródy Sándor, Molnár Ferenc és Heltai Jenő. Csak az a paraszthajszál hiányzott, amitől művészek lettek volna.”

Vérbeli tanár volt. Szűkebb körben is szívesen előadott. Magyarázott, és utána beszélgettünk. Egyszer az elbeszélő műfajról volt szó. „A regényirodalom terén – mondotta – az oroszok a legnagyobbak. Nemcsak Tolsztoj és Dosztojevszkij, hanem Goncsarov is méltó hozzájuk nagyregényével, az Oblomovval. Előremutat Proust és Joyce felé. A szovjet-orosz időnek eddig csak két hozzájuk hasonló nagyságú elbeszélője van: Makszim Gorkij és Alekszej Tolsztoj.”

Kár, hogy Sík Sándor már nincs közöttünk! Nem kérhetjük tőle a Zsivago doktor értékelését.

URL: http://siksandor.piarista.hu/eletut/visszaemlekezesek/medvigy.htm [2012]