Kardos Klára

Sík Sándor, a lelkivezető

Szolgálat 1973:20, 72-80. A következő bevezetéssel jelent meg: „Ezt a megemlékezést Sík Sándor egy külföldön élő volt tanítványa küldte el a Vatikáni Magyar Rádiónak, amelynek adásában 1973. szept. 4-én és 8-án hangzott el. Szíves engedélyükkel közöljük.”

Tíz éve már, hogy – 1963. szeptember 28-án – elköltözött közülünk századunk magyar katolicizmusának egyik legnagyobb alakja. Nehéz eldönteni: mit markoljunk ki életének, munkásságának valósággal zavarbaejtően sokoldalú bőségéből. Ebben a kis megemlékezésben talán próbáljuk magunk elé idézni lelkivezetői egyéniségét és gyakorlatát.

Hogy itt is a legnagyobbak és legszélesebb látókörűek egyike volt, annak igazolására elég ádventi és nagyböjti konferenciabeszédeinek majd húsz éven át tartó sorozatára gondolnunk. Kezdettől kényesen vigyázott ezeknek a beszédeknek a műfajára: nem „prédikált”, hanem tanított bennük és velük. Így aztán valóban egy kicsit az egész főváros, sőt – kézről-kézre adott lejegyzéseken és egynéhány (sajnos, mindmáig igen kevés) nyomtatásban közzétett darabon [1] át – az egész ország lelkivezetőjévé vált. Izgatóan érdekes feladat lenne ezekből a beszédekből gyűjteni össze lelkivezetői egyéniségének alapvonásait, hozzávéve még két imádságos könyvét, [2] bennük a magaszerkesztette imákat és főleg a keresztény életről, jellemről adott tanításokat. Mi azonban most egy intimebb jellegű és egyszerűbb utat választunk: személyes benyomásokból, jóismerőseinek, lelkigyermekeinek emlékezéseiből próbáljuk lelkivezetői alkatának arculatát megrajzolni.

A legelső, ami a vele kapcsolatba kerülőt megigézte, természetesen a nagy egyéniség ereje, varázsa volt. „Életem legnagyobb élménye volt – vallja róla valaki. – Olyan roppant nagy egyéniség, hogy annak, aki közelébe került, nem egyszerű ismeretet jelent, hanem elsősorban élményt.” A másik: „Mint lelkivezetőben én azt éreztem, hogy lényével és a jelenlétével hat.” És a harmadik: „Miért is jelentettek olyan nagy élményt ezek a beszégetések? Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy az Atya sugárzó egyénisége miatt. Az ember utána úgy érezte, mintha egész nap szebben sütne a nap,, mélyebb, teljesen értelmet nyert volna az élet.”

És itt nyomban egy érdekes ellentmondásra bukkanunk. Ez a nagy lelkivezető első benyomásra mintha egyáltalán nem is lenne ideális lelkivezetői egyéniség. Legalábbis semmiképpen sem olyan, amilyennek az idevágó „sablont” sokan elképzelik. Mindenekelőtt volt benne valami nehezen megközelíthető jelleg, valami nem éppen bátorító distancia. Valaki így fogalmazta meg első személyes benyomását egy beszéd után: ”Vonultunk kifelé a belvárosi templomból a sekrestyén át; ő ott állt és fesztelenül beszélgetett. Egészen kedves volt és közvetlen, ugyanakkor távolságot parancsoló, akit egyáltalán nem lehet »csak úgy« megszólítani…” – „Általában havonta egyszer kerestem fel – mondja egy lelkigyermeke. – Ez nem rajta múlt, hanem rajtam. Többször nem mertem igénybevenni drága idejét.” – Valaki, aki több mint kilenc évig volt gyónója, egyenesen így vall róla: „Úgy éreztem, óriási önmegtagadásába kerül a velem való foglalkozás.” Bizony, semmi sem állt messzebb egyéniségétől, mint holmi „olvatag” kedvesség, nem lehetett vele úgy „feloldódni”, mint ahogyan főleg érzékenylelkű hölgyek a lelkivezetést sokszor elgondolják… „Ő nem volt szentimentális a vezetésben, az már igaz!” – jelentette ki kategorikusan valaki, aki jó negyven évet töltött irányítása alatt.

Másrészt viszont – hagyjuk csak meg a csorbítatlanul a látszólagos ellentmondásokat – egészen meglepően, egyes „széplelkekre” szinte kiábrándítóan hatott közelről roppant természetessége, fesztelensége, közvetlensége. Semmi sem volt benne a koturnusos „pap” magatartásából (mai szóval: nem volt „klerikális”…) Már kora ifjúságában sem, amikor pedig ez Magyarországon egyáltalán nem volt közönséges dolog. „Mivel hódította meg az embereket?” – kérdeztük egyik jó ismerőjétől. „Azzal a kimondhatatlan egyszerűségével. Ő volt az első, akivel valahogyan embermódon lehetett érintkezni; neki minden természetes volt és minden magától értetődő volt.”

Végül még egy, egészen mély lélektani nehézség: A papi hivatás nagyon sokoldalú; egyik ebben, másik abban a feladatában tűnik ki jobban. Nos, Sík Sándor egyáltalán nem az a fajta pap volt, aki az egyéni lelkivezetésben „kiéli” magát, akinek ez „vág”. Ellenkezőleg – kitűnő pedagógus létére szinte húzódozott tőle. Ő maga mondta egyszer: a Gondviselés nyilván tudta mit tesz, amikor nem közvetlen papi, lelkipásztori, hanem inkább irodalmi és pedagógiai munkára szánta. Mert annyira tiszteli az emberi lelket, hogy valósággal visszariad attól, hogy irányítólag belenyúljon, ami a lelkivezetőnek sokszor kötelessége. Pedig hát alapjában véve nagyon értett az ilyen irányításhoz. De mindig valósággal ki kellett provokálni belőle. Persze, fogékony lelkek számára ez éppen nem rossz pedagógia. Szívesen és többször fölemlítette nagy tanítványa, Radnóti Miklós esetét. Fényesen sikerült doktorátusa napján állított be hozzá azza a kéréssel, hogy keresztelje meg. A professzor elképedt: „Hiszen semmi ilyesmiről soha nem beszéltünk!” – „Éppen azért!” – volt a válasz.

Természetesen a diszkréciónak és az egyéniségtiszteletnek ezen a szokatlan méretű adományán túl közrejátszhatott húzódozásában roppant emberi becsületessége és hűsége is. Hiszen minden új lélek egy életre szóló feladatot és terhet jelentett amúgy is zsúfolt napirendjében és roskasztó lelki elkötelezettségében. És ő hűséges volt ahhoz, amit elvállalt, mindvégig, mindenestül. Most megint mintha az ellenkezőjét mondanánk az előbbinek, de kétségtelenül tisztában volt azzal, hogy a lelkivezetés bizonyos mértékig konkrét, személyes viszonyt jelent. Vállalta ezt, minden felelősségével és következményével. Nemcsak tanácsadója, irányítója, hanem személyes jóbarátja is volt a rábízottaknak. „A barátaim” – mutatta be egyszer egymásnak egész természetességgel két összetalálkozó lelkigyermekét. „Problémáit hordom” – mondta valakinek, mikor először tárta föl neki lelkét, s ez a két szó egy életre szóló kapcsolat megalapozása lett. Nagy bajban, válságos helyzetben fokozottabban rendelkezésére állt gyermekének, de önmagát is jobban bevetette érte Isten előtt. Ahogyan egyszer egyiküknek írta: „Együtt-kínlódást, imát, misét, áldást folytatom.” Tehet-e ember többet, termékenyebbet a rábízottakért? És hányszor marad ez az egyetlen tartó-és hatóerő!

Amikor egyszer egyik vezetettje messze készült tőle, ezzel vígasztalta: „Maga ott is hallani fogja a hangomat.” – „Imaközösségben maradunk” – búcsúzott egy másiktól halála előtt. És mikor egyikük nehéz döntés előtt állt, felsorolta neki a lehetőségeket és ezzel zárta: „Én mindhárom esetben atyja maradok és maga mellett állok.”

De vállalta azt a hallatlanul nehéz és kényes feladatot is, hogy – tisztéhez híven – megszabja ennek a kapcsolatnak jellegét és határait, Isten szándéka szerint. „Meg tudta éreztetni és el tudta fogadtatni az emberrel, hogy majd ő megszabja azt, ameddig menni lehet, ő tud elég tárgyilagos lenni.”

Lelkigyermekei egyértelműen kiemelik abszolút készségét mindenkinek minden ügye iránt. Ez különben közismert jellemzője volt más téren is. „Nem lehetett másként elképzelni sem, mint teljes odaadással. Nem adhatott elő az ember semmi olyan kis saját ügyet, hogy ne érezte volna,hogy most teljes figyelme az övé, minden más megszűnik, ez a nagy ember most csak vele foglalkozik.” – „Isten hozta – mindig így köszöntött, pedig sokszor mentem – tudatlanságból – alkalmatlan időben hozzá.” – Egy rendtársa mondja: „A legnagyobb készséggel folyton rendelkezésre állt. Nem volt olyan időpont, akár dolgozott, akás más egyéb elfoglaltsága volt, hogy ilyenfajta kérdésekkel ne lehetett volna hozzá bejutni.” Valakinek életreszóló élménye maradt egy találkozás a rendházban, halála előtt egy évvel. Éppen egy emelettel följebb lakó beteg rendtársánál járt és szemmel láthatólag holtfáradtan ballagott lefelé a lépcsőn, de mikor látogatóját meglátta, egész természetességgel csak ennyit mondott: „Parancsoljon velem!”

Nézzük már most: ebből a meglehetősen bonyolult egyéni alapvetésből hogyan alakul ki, a Szentlélek Úristen segítségével, egy kristályosan áttekinthető lelkivezetői gyakorlat.

Aki ennyire tiszteli az egyéniséget, hogyne tisztelné mint lelkiatya is! Sík Sándor lelkiségével kapcsolatban gyakran emlegették Szalézi Szent Ferencet, akinek irányát nagyon szerette; ez a diszkréció is igazi szaléziánus vonás, amit azonban neki nem kellett Szent Ferenctől „tanulni”. Idevágó megnyilatkozások: „A legnagyobb szabadságot hagyta nekem!” – „Soha nem akart betörni valakinek a lelkébe, rákényszeríteni dolgokat, erőszakkal téríteni akár a leghelyesebb irányba is. Mindig mindenkiben mélységesen tisztelte a »mást«, az »egyént«.” – A döntés előtt állót nem befolyásolta előre („sohasem ült rá”, mondta jellegzetesen valaki), csak megvilágította a helyzetet, megmutatta a lehetőségeket, azután elküldte, hogy néhány napig imádkozzék, és térjen vissza elhatározásával. Valaki konverziója előtti forrongó korszakában hitbéli problémáival fordult hozzá. Nem adott gyakorlati megoldást, hanem a Szentlélek Úristenhez utasította: tartson hozzá kilencedet világosságért. Csak mikor az illető kitartott és visszatért, akkor bocsátkozott részletekbe. – Igazi nagykorú keresztényekhez illő vezetés volt az övé. Erős, önálló, független lelkeket nevelt. Egészen abban a zsinatutáni szellemben, amely felé most olyan erőteljesen haladunk, vagy legalább kellene haladnunk. Olyanokat, akik lelkük gazdagságában szuverénül függetlenek tudtak lenni sajátmaguktól, és – minden szeretetük, tiszteletük, hálájuk mellett – tőle is.

A másik jellegzetes alapvonás: „Egész vezetésére talán legjellemzőbb a lelki egyszerűség volt.” Amikor egyszer valaki felkérte vezetőjének, elvállalta, de mindjárt megjegyezte, hogy „női komplikációk” iránt nincs érzéke… Adomaszerűen kedves, hogy lelkigyermekeinek első gárdája – Karinthy Frigyesnek egy akkoriban divatos krokija nyomán – így emlegette: „Egy ember, akinek abszolút semmi érzéke a szimbolizmushoz” (értsd: a csináltsághoz, a mesterkélt problémákhoz). Magát a „probléma” szót sem nagyon szerette. „Ez nem probléma, csak nehézség. Nincs más, mint elviselni.” Ez a kifinomultan intelligens és művelt ember szívből szerette és méltányolta az egyszerű lelkeket. Varrónők, munkások keresték fel levelükkel. Amikor valaki panaszkodott, hogy nagyon butának érzi magát doktorátusra készülő társai között, azt felelte : „Örüljön, hogy olyan egyszerű, azoké a mennyek országa!”

Egyáltalán nem „beszélte agyon” a rábízottakat, ami pedig közelálló kísértés és lett volna a szó adományát oly bőségesen bíró papnak, igen kevés szóval irányított – kevés, egyszerű, de telített, kiforrott, kegyelmies szóval. „Hisz tőle a kevés is igen mélyre ment. Olyan mélyre, hogy a legtöbb még ma is eleven forrás maradt bennem, amiből bármikor meríteni tudok.” – Meghallgatott. Ez a meghallgatás és a rákövetkező rövid gyónás után mondott néhény mondat elég volt ahhoz, hogy fölemeljen, erőt és világosságot adjon a következő lépésekhez.” Igen, művésze volt a meghallgatásnak. „Neki nem is kellett beszélni, csak ott kellett ülni és fölvenni, amit az ember mondott, az tökéletesen elég volt” – a fájdalom lecsillapult, a kínzó probléma nem egyszer már meg is oldódott. „Nálánál megértőbb és együttérzőbb gyóntatóval még nem igen találkoztam” – mondta egy paptársa. És valaki más: „Mint lekivezető szigorú volt, de annyira megértő, hogy talán az ember maga sem érti önmagát annyira, mint ahogy ő megértette. Többször is volt, mikor gyónás után kijöttem tőle, hogy azt gondoltam: milyen jó lehet az Isten, ha az ember ilyen jó tud lenni! De ezt nemcsak gondoltam, hanem reálisan éreztem, mintha megcsapott volna az Isten őrajta keresztül.”

Vezetésének további jellegzetessége volt: nagy realizmus, gyakorlatiasság, józanság. Konferenciabeszédeiben is „a hétköznapi kereszténységet” tanította, aprópénzre váltva, a kisember életviszonyaiba beállítva a krisztusi tanítást, vagy egy nagy szent életének tanulságát. Ugyanezt tapasztalták egyénileg lelkigyermekei. „A lehető leggyakorlatibb lelkivezető volt. Nagy tudással, tapasztalattal, mélységes lelkiismeretességgel áttekintette a gyónás anyagát, osztályozta: »evvel ne törődjön, ez fontos, erre tartson« és utána tudott egy olyan lendítő utasítást adni, hogy az ember avval kelt fel: ha századszor is, de megint megpróbálom újrakezdeni és sikerülni fog.” Nagyon fontosnak tartotta az úgynevezett „természetes erényeket”. Hogy akarjon keresztény lenni valaki, ha embernek se jó? A pontosságra például a saját példájával nevelt: percnyi pontossággal jelent meg a megbeszélt időpontban. Amikor egyszer a bejelentett késett egy-két percet, ez elég volt ahhoz, hogy megjegyezze: „Már azt hittem, hogy nem jön.” Soha többé nem késett el az illető… Ragaszkodott a józan értékrendhez. „A különleges imagyakorlat nem kötelesség, az alvás igen! Első a kötelesség, aztán a többi!” Valakinek a beszámolójára, aki az évek során nem eléggé természetes irányban fejlődött, ezzel a ragyogó képpel reagált: „Nem istenes a rózsának tölgyfa módra, vagy a tölgyfának rózsa módra fejlődni.” Mindenfajta túlzást egészségtelen lelkület jelének tartott. „Hogy nincsenek radikális megoldások, az Isten gondolata.” – „Majd ha Isten többet akar magától, érthetően meg fogja mondani.” – Nagyon szerette, kultiválta, ajánlotta a lelkiélet „ellenőreiként” a négy sarkalatos erényt. Egyszer egy pedagógus-vezetettje tévedésből rosszabb osztályzatot írt be egy bizonyítványba és azzal védekezett: most már úgysem segíthet rajta. „Miért ne? – volt a felelet. – Az igazságos osztályozás mindennél fontosabb. Velem egyszer egy igazgatóm egy egész bizonyítványt átiratott egy osztályzat miatt.” Kedvelt mondása volt, amikor elbocsátott valakit, a homlokára írt keresztjel mellé: „Legyen okos és jó!” Külön-külön még csak hagyján… de együtt bizony nagy művészet. Ő nem érte be kevesebbel.

Realizmusának fontos oldala volt, hogy sohasem akart Istennél többet követelni a lélektől. „A Szentlélek Úristen nemcsak ott fú, ahol akar, hanem olyan tempóban is fú, ahogy akar, és nincs módomban előírni neki, hogy gyorsabban fújjon.” Tudott bölcsen várni, míg a dolgok kiérlelődnek. És főleg – eléggé alig becsülhető tulajdonság – végtelenül megértő volt a szenvedő, megpróbált, megkísértett lelkek, s ugyanúgy a „peremen állók” és a „távolállók” iránt. És a maga gazdag emberi tartalékából józan logikával és egyszerű szeretettel olykor életreszóló útravalót tudott adni nekik. Valaki, mikor családjával együtt igen keserves helyzetben volt, keserűen kérdezte: mit vétettek, hogy Isten ilyen kegyetlenül bünteti őket? Ő „nem szisszent föl erre”, hanem azt mondta, hogy teljesen megérti a panaszkodót – de azért az Isten szenvedéseken keresztül nevel bennünket, és nem ad többet, mint amennyit elbírunk. „Én azt feleltem: bizony nekem sokszor volt olyan érzésem, hogy sokkal több súly van rajtam, mint amennyit elbírok.” És akkor azt mondta a Tanár Úr – soha senki, egy lelkivezető sem mondott ilyet: »Ugye ilyenkor azt a fohászt kell elmondani, amikor az ember már csak hangosan mondja azt, amit nem hisz és amit nem érez: Istenem, hiszek tebenned, remélek tebenned, szeretlek téged, bár e pillanatban se nem hiszek benned, se nem remélek benned, se nem szeretlek téged.« És ez engem akkor olyan teljesen meghatott.” – Máskor volt egy tanítványa, aki elég messze állt a gyakorló vallásosságtól, elmondta neki: életének nagyon nehéz pillanatában eszébe jutott, hogy imádkoznia kellene, de azt gondolta: aljasság lenne most fordulni az Istenhez, és nem tette. Mire Sík Sándor: „De hiszen maga akkor imádkozott. A maga lelki beállítottságával csak így imádkozhatott.” Mélységesen pozitív lelkületével minden szikrát fel tudott fedezni a lélekben és tudta, hogy ami jó van benne, az mind az Istentől való.

Lássunk most valamit ennek a vezetésnek a módszeréből. Nem az aprólékos analizálás embere volt. „Ugye az elvekkel tisztában van?” Ezt úgy tudta kérdezni, hogy az illető azonnal tisztában volt velük. Egyenesen ingerelte, ha valaki kicsinyes apróságokkal fordult hozzá, vagy a formalizmusnak csak az árnyékát is tapasztalta valahol. Példájával, bánásmódjával is szuverén függetlenségre nevelt minden formaságtól. Gyóntatásának külső formája is messzemenően „szabad” volt. Sokszor a beszámolót már gyónásnak minősítette és megadta rá a feloldozást. Máskor zsúfolt templomban, üres gyóntatószék híján, az oltár előtt térdelt le gyónójával és így gyóntatta meg. Jó érzékkel állapította meg az érdekelt: „Valahogy azt az emléket vittem magammal, hogy nem kell olyan nagy »esetet« csinálni egy gyónásból…” Sohasem adott sablonos elégtételt. Szívesen tűzött ki valami lelkiolvasmányt (pl. a Filótea egy fejezetét) , a gyónó lelkiállapotához, vagy a liturgikus időszakhoz illő imádságot a saját imakönyvéből, esetleg szentséglátogatást, önmegtagadást, vagy szeretetszolgálatot. Amikor egyik lelkilánya férjének elvesztése után ment hozzá gyónni, tudott vele együtt sírni, mert fiaként szerette az illetőt, – de elégtételül a Te Deumot adta föl, hálából, hogy ez a nagyszerű ember az övé volt. Egyik pap-gyónóját életreszólóan megrendítette az a páratlanul álló szokása, hogy többször megmondta neki: a feladott elégtételt, például önmegtagadást, segítségképpen ő maga is elvégzi vele együtt.

„Megalázni” a rábízott lelket szántszándékkal sohasem akarta, – ez teljesen összeférhetetlen lett volna egyéniségével. De persze – mondják lelkigyermekei – ettől a nagy embertől elég volt csak egy szó (pl. „Ugye tudja, hogy ez hallatlan önzés?”), vagy talán csak egy elégedetlenséget kifejező kézmozdulat, hogy az ember átérezze saját semmiségét. Különben ha azt tapasztalta, hogy nem fogadják meg utasításait és látta, hogy ennek nem önfejűség, hanem emberi gyöngeség az oka, inkább szomorú volt, mint haragos. „Negyven éve mondom magának ezt, és még mindig nem csinálja!” Az alázat alapvető erényére főleg a „ne legyek fontos magamnak” szellemében nevelt. „Az Úristennek nincs szüksége a maga munkájára. Ő maga nélkül is megtehet mindent. Az engedelmességére és az áldozataira van szüksége.” És szokás szerint átlendül a pozitívumba: „Ha látja az ember, mennyire seholsem tart , sőt el se kezdte még, annak egy nagyszerű következése van: el kell kezdeni valahol!”

Aminthogy sohasem tudott figyelmeztetni, hogy egyúttal ne emeljen is. „Minden beszélgetés után úgy éreztem, hogy nőttem egy cseppet.” – Egyik rendtársa vallja: „Az ember többnek és különbnek érezte magát a közelében. Az ő jelenléte, mosolya, reagálása az emberből kihozott olyan dolgokat, amelyek legfeljebb csak csírában voltak meg, de abban a napsütésben, amit ő jelentett, ki tudtak bontakozni. Tudatosan irányította is a fogékony lelket a nagylelkűségre, mint az istenszolgálat egyetlen méltó módjára: „Aki a nagy dolgokban helytáll, ahhoz méltatlan lenne, hogy kicsiségek elhomályosítsák benne azt az arcot, amelynek Krisztust kell tükröznie.” – Egyik gyónója egyszer azt találta mondani valamire, hogy nem bírja. „Ez pontosan annyit jelent, hogy nem akarja. Különben is a »nem bírom« erkölcstelen kifejezés egy keresztény ajkán.”

A vallásgyakorlatokban a szolidságot és a „minőségi” jelleget hangsúlyozta. Ha kellett, vaskövetkezetességgel behajtotta például a napi félórás lelkiolvasást, hogy egy gazdag képességekkel megáldott lelket megóvjon a szétszóródástól; de jobban szerette hangsúlyozni, hogy nem az ima időtartalma, hanem a milyensége a fontos. „Minden nap szánjon rá legalább egy percet arra, hogy egészen bekapcsolódjék az isteni áramkörbe. De akkor aztán egészen húzza le a függönyt!” A lelkiélet egyetlen iránytűje: – tanította – Isten akarata. Hogy ezt teljesíthessük, sokszor a legszentebb dolgoktól is függetleníteni kell magunkat, „elhagyni az Istent az Istenért”. Egyik lelkigyermekének egyszer hosszabb ideig nélkülöznie kellett az Oltáriszentséget és nagyon fájlalta ezt. Azzal válaszolt, hogy szítsa fel a hitét. „Olyan mindegy, hogy egy ajtó, vagy a szentségi színek takarják-e el előlem Krisztust!” Az a fontos, hogy gondoljak rá, hogy életem körülötte forogjon. Jobban át kell élni azt, hogy egyetlen szentmise és a szentáldozás is végtelen értékű, – és a kegyelmi jelenlétet.

Talán furcsállja valaki, hogy a szeretetről mindeddig nem esett szó. A középpont ez volt, a hangsúly mindig ezen volt, de nem úgy, hogy sokat beszélt volna róla, hanem mint irányító szemponton és következetesen végigvitt gyakorlaton. „Jófeltétele a szeretet? – kérdi meglepődve. – De hiszen az nem egy jófeltétel! Az »a« jófeltétel!” – Mikor valaki hosszabb beszámolót írt neki a szeretettel kapcsolatos nehézségeiről, ezzel a zseniális félmondattal intézte el: „…mind igazak és becsületes elemzések, de tán elég is az elemzésből, menjünk a gyakorlatban: circumire benefaciendo…” És az istenszeretet természetesen konkretizálódik a teremtett világ szeretetében, meg az emberek szolgálatában. A világ megvetése – mondja – kivételes út, a rendes út a megtestesült igéé: a világon át szolgálni Istent. Ez a szeretet, mint világnézeti alap, mindenestől nyitott, pozitív beállítottságot ad. Hogy a katolikum kiteljesedést, befogadást, igazán „egyetemességet” jelent, nem pedig bezárkózást vagy elzárkózást, azt kézzelfoghatóan élte a rábízottak elé – és ez sem volt közkeletű az ő idejében.

Egy pedagógusnak így foglalta össze a gyerekekkel való boldogulás titkát: „Nagyon kell őket szeretni, és leleményesnek kell lenni!” Máskor: „Sohasem tudtam olyan gyereknél célt érni, akivel nem tudtam magamat megszerettetni.” – „Szeretik magát ott?” – tette föl egyszer a kérdést valakinek munkahelyével kapcsolatban. Egy lelkigyermeke, maga is elöljáró, kijelentette: az ő irányítása ébresztette rá, milyen óriási hatalom a szeretet, vezetőnek nem lehet ennél nagyobb, hatásosabb eszközt a kezébe adni. – Mindennél jobban sürgette a szeretet konkrét, apró szolgálatait, akár napsütésben, akár borús ég alatt, elvszerű, fegyelmezett következetességgel, nem szétfolyó érzelmességből. S hogy az igénytelenségnél fontosabb a szeretet, arra így tanított meg valakit: „Inkább meginnék egy kád feketekávét, mint hogy szomorúságot okozzak annak, aki szeretetből készíti és kínálja.” Hogy a természetes micsoda magától értetődéssel lendül át nála természetfölöttibe, arra csak egy kis levélrészlet legyen példa. Arról van szó, hogy szünidei programja még bizonytalan. „Ami azonban biztos: hogy a jó Isten szeret bennünket, és hogy mi is szeretjük a jó Istent, és ezért nagyon bízunk.”

Hatóerejének titka kétségtelenül egyéniségében rejlett. De nemcsak, nem is elsősorban nagy természeti adottságaiban – ebben igen kevesen tudnák utánozni, – hanem természetfölötti kiforrottságában. Egyik legnagyszerűbb, nemrég elhunyt neveltje és lelki társa mondta róla: „Sokszor gondolkoztam róla, és nem tudom megmagyarázni, mi volt az ő nevelésében az a csodálatos képesség, az a belső hatóerő, amit ő mondott, abban az ember föltétlenül hitt, azt nyugodtan megcsinálta, az biztosan úgy volt jó, ahogyan ő mondta. Nem tudom, hogy mi volt ennek a titka. Nyilván az ő belső elrendezettsége.” Egy másik így fogalmazza ugyanezt: „Ő és az elvei annyira egyek voltak, hogy avval kormányozta az embert.” És egy harmadik: „Rezonálunk. Miért? Mert az, aki az evangéliumot a szószékről ugyanúgy, mint onnan lelépve a sekrestyebeli diskurzustól a gyóntatószékig és a szerzetesi komoly, dolgos, kemény, egyszerű hétköznapokig elénk éli: egész ember és ugyanakkor Istentől ihletett, egészen krisztusi személyiség.”

Csoda-e, ha az ilyen jellegű kapcsolat a halállal inkább kiteljesedik, mint megszakad? „Előrement azon az úton, amelyen engem is vezetett, az Istenhez vezető, magasba nyúló gyönyörűséges úton. Ő már elérte a célt, ebben biztos vagyok. S én kezemet kezébe téve, most is, teljes bizalommal követem.” [3]

[1] Mindenekelőtt: A kettős végtelen: Sík Sándor válogatott munkái, II, Bp., Ecclesia, 1969. Továbbá a Vigilia című folyóirat lapjain.

[2] Imádságoskönyv (Schütz Antallal). Bp., Szent István Társulat, 1913. – Dicsőség! Békesség!, Bp., Szent István Társulat, 1940, 1944, Buenos Aires, 1957.

[3] A cikkben megjelenő idézetek szószerintiek. lelkigyermekeinek halála után összegyűjtött nyilatkozataiból származnak és megtalálhatók a még fel nem dolgozott hagyatékban. A neveket, amelyek különben sem fontosak, természetesen mellőztük.

URL: http://siksandor.piarista.hu/eletut/visszaemlekezesek/kardos.htm [2004]