Stadler Frida

Az interjú Budapesten, 1963. december. 3. és január 23. között készült. Az elhangzott szöveget rövidítve, sorrendi változtatásokkal adom közre. Az áthelyezett részek beljebb szedve olvashatók. (KA)

Az Életben megjelent két vers. Én beteg voltam, kaptam ezt a folyóiratot, elolvastam ezt a két verset, és először életemben ébredtem rá, hogy a vers nemcsak olyan valami, amit meg kell tanulni. Nem tudom, hogy ott megjelent-e fénykép is közben vagy nem, csak arra emlékszem, hogy ez olyan sokatmondó volt. Aztán ez teljesen elmúlt – olvastam egy verset és ez érdekes volt, és kész volt. Aztán jött még csak a világháború. Volt akkor a Tanár Úr Temesváron is valami irodalmi esten, de arra nem mentem el, mert az nem érdekelt.

Aztán a háború alatt Farkas Edit elküldte mind a lányait ápolni. Volt egy gyermekotthon, oda hívott fel engem Margit testvér, ide Pestre. … Fent voltam Pesten; akkor már itt eleven katolikus élet volt, akkor éltek Prohászka, Bangha Béla, Farkas Edith, Schlachta Margit …. És élt bennünk egy hit abban, hogy mi meg tudunk mindent változtatni, ránk szükség van itt a katolikus társadalomban. Az iskolából [szociális iskolából] is ilyen prófétai szellemmel telítve bocsátottak el minket. Úgyhogy még mikor Temesvárott voltam, Blaskó Máriával együtt felnőtteket oktató iskolát tartottunk fenn. És mikor egyszer tönkreázottan jöttünk vissza a szomszéd faluból, ahol ezt tartottuk, akkor anyáink kölcsönösen fellázadtak ellenünk és megtiltották, hogy menjünk lelket menteni.

Én többek közt állandóan azt akartam, hogy falura mehessek tanítani. És amikor Nyitrabányán lakott a nővérem, akkor Blaskó Mária mindig nálunk nyaralt és ilyen világboldogító eszméket forgattunk a fejünkben. De Blaskó azt mondta, ehhez nekünk föltétlenül lekigyakorlatot kell tartani. És egy lelkiatya szükséges föltétlenül, mert én úgy szabadon portyáztam a kegyelem vizében. A Blaskó pedig állandóan ölt engem, hogy kell lelkiatya. Ennek az egész korszaknak a levegőjét és kettőnket különben ő megörökítette a Múltvári lányok című regényében.

Ő közben hazament Temesvárra, és én sürgönyöztem neki: „Lelkiatyát találtam, problémákat sürgönyözd meg.” Mert én az a fajta vagyok, akinek nincsenek problémái. Amint Petra nővér egyszer Prohászka püspöknek mondta valami 20-30 nővér jelenlétében: „A Frida, az egy jó alak, az elfelejti a problémákat.” A püspök atya fölkelt és a fejemet a melléhez ölelte és azt mondta: „Ez az egyetlen helyes álláspont.”

Közben Margit nővér szociális iskolát csinált itt Pesten. Abban, mint egyik előadó, szerepelt Sík Sándor is. De nagyon tartózkodó és nem értünk lelkesedő magatartása volt, úgyhogy egyszer Auguszta nővér azt mondta: „Hagyd el, mit akarsz azzal a goromba Síkkal?” Petra nővér pedig állandóan fújta a Tanár Úr dícséretét. A régi piarista ház még állt akkor, és mi az Erzsébet-hídnál mentünk egyszer és Petra megint valamit mondott, hogy ott az a harmadik ablak, az a Sík tanár úr szobája – ez volt az a bizonyos 12-es szám. És én mondtam: „Te mindenütt lesed, hogy hol van a Sík Sándor szobája.” [Mire] Petra: „Igen, és a lelkemben mély meghajlással köszöntöm.” Nekem abszolút idegen volt ez az egész kultusz és lelkiatya-ügy, és amikor megint egyszer a Blaskóval bolyongtunk – mert végtelen sétákon öntöttük ki baráti érzelmeinket –, még arra is emlékszem, hogy leléptem a az aszfaltról, miközben azt mondtam: „Ha egyáltalán szó lehetne arról, hogy lelkiatya, akkor Sík Sándor volna az. És a Blaskó mondta: „Szerénynek éppen nem vagy mondható.”

… Lázas levegő volt, mindenki azt hitte, hogy mindenkit meg tud reformálni. Voltak különböző egyesületek: KLOSZ, katolikus cserkészlányok, katolikus tisztviselőnők egyesülete. A munkásnő-kérdésben nem tudom mi történt. Nagyon reménykedve dolgoztunk, akkor azt gondoltuk, spontán meg tudjuk váltani a világot. És így én nem lettem munkástitkárnő, hanem annak a hadiárvaháznak a vezetője. Aztán egy katolikus segítő egyesület alakult, amiben P. Bangha intézkedett. Az Alkotmány című lapot csinálták. Aztán szerveztek nálunk a Misszióstársulatba is. Prohászka Ottokár havonta tartott egy tanítást az egyetemi templomban, ahol karhatalommal kellett az embereket távoltartani, mert már csak az erőszaknak engedtek. …

Közben én P. Müllernek voltam a lelki-gyermeke, nyakig benn voltam a Szociális Missziótárslatban, és időnként megjelent a Sík Sándor. Aztán elmentem vidéki szervezésre. Farkas Edith tudott belénk nevelni olyan biztos fellépést, hogy mindenütt azt hittük: mindenki arra való, hogy szolgálja a mi gondolatunkat.

Egy ilyen vidéki út alkalmából Vass József, Sík atya és én együtt utaztunk Kolozsvárra. Vass aztán lemaradt Kolozsváron, mi pedig továbbmentünk Erdélybe. Ott volt egy nagyon édes jelenet: A Tanár Úr és én élénken beszéltünk arról, hogy ki lesz az első boldog és ki lesz a második és hogy csináljuk, – szóval terveztünk. Velünk szemben ült egy öregúr, és hallgatott. Aztán bekapcsolódott, hogy mi a szándékunk, mit csinálunk. Megmagyaráztuk neki. Valami lutheránus lehetett, Gidófalvynak hívták. Meghallgatott minket és a végén azt mondta: „Hát tudomisén, csak boldogabb volt ez a világ, mielőtt jött ez a sok futosó szent.” Mert az erdélyiek nagyon örültek annak, ha az ember jött őket fölszabadítani, de ők a közös munkában nem valami lelkesen vettek volna részt.

Gyergyószentmiklóson csak a Tanár Úrnak és nekem volt előadásom. És az erdélyi körvasút, az valami kimondhatatlanul lassan döcögő dolog, egy egész napot vett igénybe. … Gyergyón szép volt az összejövetel, sokan jöttek. Egy pénteki napon volt, …. Csikcsicsón szálltunk ki először. Ott ismerkedtem meg egy lutheránus lelkésszel, akivel átutazó nők számára egy otthont akartunk alapítani. Annál a lutheránus lelkésznél én halat rendeltem és az olyan készségesen engedélyezte és beleállt volna a munkába; meg is alapították ezt az átutazó hölgyek otthonát. Nekem az egész vonalon be volt szervezve, hogy mindig valamit csináljak. …

Én a Tanár Urat elkísértem Rékáig. Ott egyedül voltunk egy fülkében. És ahogy úgy elmondtam a mi alapításainkat, egyesületeinket, amit dolgozgattunk, akkor valahogy tőlem elfordulva ezt mondta: „Mondja magát boldogítja ez az élet?” És én nem feleltem, mert rögtön sírnom kellett. Akkor aztán visszafordulva, teljesen elálmálkodva mondta: „Mi baj, mi történt?” De hát én nem tudván felelni, ő maga találta ki: „Azért, mert ezt kérdeztem?” Mondtam, hogy azt kell felelnem, nem, nem boldogít. És erre azt kérdezte: ha nem szeretem, akkor miért csinálom, és ha szeretem, akkor miért nem boldogít ez? Akkor azt mondtam: mert zsákutcában vagyok. Én falusi tanítónő akartam lenni, és a falusi ifjúságot fölnevelni, és embereken rajta tartani a kezemet, ezt pedig itt nem lehet, folyton futkosni kell. És a zsákutca többi ujja az, hogy én egy negatív vallásosságban nevelődtem föl. Nem akarom mondani, hogy ki, mert egy nevezetes papi személyiség, még arra is utasított minket az iskolában, hogy regényt pedig soha az életben ne olvassunk, mert az csak hazugság. És nekem a vallásos programom az volt, hogy minél többről lemondani. A színház vagy mozi vagy ilyenek abszolút tilos dolgok voltak az én lelkemben. Minél katonásabban, minél egyszerűbben, mondhatnám minél slamposabban öltözve, minél keményebb körülmények között, minél rosszabb szobát – szóval az önmegtagadás in jedem Kreis. Hogy legyek ettől boldog? Ebbe nem fér bele a boldogság, és nem is akarok boldog lenni. Nem fontos, csak a munka a fontos. És akkor azt mondta az atya, hogy itt sok korrigálni való van. Rossz ez a beállásom. Akkor láttam először, hogy van egy pozitív vallásosság. Én a képeket a falról leakasztottam és odaadtam, és a díványpárna halálos bűn volt, szóval minél legényesebben. És az atya elhallgatott ettől. Erre annyi feleletet kell adni, mondta, hogy ennyi idő nem elég rá. Csak azt mondta, hogy majd beszélünk erről Pesten, mert itt eljárt az idő. De hát erre tényleg több idő is kellett, mert itt a részleteken múlnak a dolgok. Hát majd még beszélünk róla. És amikor elbúcsúztunk, hogy hol, azt nem tudom, de az emlékezésem szerint valami lépcsőn álltam, vagy valami efféle egészen alkalmatlan helyen tört ki ez a megbeszélés. És amikor elváltunk, akkor azt mondta a Tanár Úr. „Isten vele. Problémáit hordom.” Erre egy rövid búcsú, de én nagyon-nagyon sok boldogsággal éreztem azt, hogy valakihez tartozom, valakinek fontos az, hogy „én”. …

… Nekem ki kellett szállnom valahol, miután a halat nem tudtuk megenni, mert tele volt szálkával; ő tovább utazott ide Pestre, én pedig elmentem valahova a sötét Erdélybe. Ott akkor frissiben mentek ki csak még a megszállók, szóval egy teljesen nyers állapotban lévő háború utáni hangulat volt. Itt kaptam meg a vérhast, és a P. Müller és Sík tanár úr mind a ketten írtak és felajánlották, – mert azt hitték, hogy meghalok – hogy ők jönnének le megnézni, de mindkettőnek írtam, hogy én jövök föl Pestre úgyis. Mert ott nem lehetett rendszeres ápolást létesíteni. Valahogy felszállítottak. Még alig gyógyultan valahogy hazakerültem Pestre.

A Tanár Úrnak azt az első levelét még Margit nővérrel együtt olvastuk. Akkor megköszöntem azt a levelet, és egy ilyen lelki egymást-megértést vagy egymásra találást gondoltam. Aztán elmentem nyaralni, Petra nővér kezelése alá kerültem Auguszta nővérrel együtt. És aztán ezekből a levelekből kifolyólag, és főleg hogy P. Müller elment Szegedre, keletkezett egy mélyebb kapcsolat. Akkor kezdtünk egymásnak mesélni, kiki a múltjáról, és a találkozás a munkatéren történt. Petra nővér átvette az ifjúsági munkát és csinált nekem beosztást. A Tanár Úr meg ment előadni. Így lassan magától alakult ki egy barátság és egy vezetés.

Az én lelkiatyám ebben az időben P. Müller volt. Énhozzám nagyon-nagyon jó volt mindig, csak akkoriban sokat voltam beteg. Tudniillik közvetlenül a katonák után ment be a mi seregünk az oroszoktól vagy románoktól megszállt részen, és ott kaptam egy bélfertőzést, vérhasba estem. Marosvásárhelyt voltam beteg, és P. Müller rögtön írt egy nagyon gyöngéd és kedves levelet, hogy mikor utazhat le oda hozzám. Képes lett volna rá, alig tudtam lebeszélni. Természet szerint mi nem nagyon fértünk volna össze P. Müllerrel, de az ő jóságával igazán még engem is elviselt. Ő aztán elment Szegedre. Meggyóntam neki, hogy én örülök, hogy ő elmegy Pestről. Én azt gondoltam, ez is hozzátartozik, hogy őszinte legyek. És akkor azt felelte, hogy sose zavarjon ez engem, mert az ember jobb, mint a kísértései, de rosszabb, mint amit önmagáról gondol. Évekig éltem ebből a mondatból.

Vérhasba esvén, könnyen lehetett volna ez az utolsó periódusa az életemnek. Lejött hozzám Margit testvér. Én kórházban feküdtem akkor és tudtam, hogy amely nap megkapja a levelemet, jönni fog, de amikor a kórház ablaka előtt elment, az volt az érzésem, hogy el vagyok hagyva, elment, vége van.

Mielőtt bővebb megbeszélésre került a sor, történt ez a vérhasba esés és halálközelség, amely belső őszinteségre vezetett. És ami mégegyszer megismétlődött Auguszta nővér idején, aki szándékosan megtagadta magától, hogy az atya közelségébe jusson, és akit aztán nagy és nagyon sok esetben halállal végződő spanyoljárvány ért utol és élete utolsó gyónását akarván elvégezni, a Tanár urat kérte. Ő a legbájosabb, legjobb és legszeretetreméltóbb személyiség volt az atya életében. Betegségem után még hosszú lábadozás következett, amely beleesett a karácsonyi, évvégi szünidőbe. Akkor már rendszeresen járt át a kettőnk gyóntatására (Auguszta nővér és én). Itt van egy nagyon hercig eset. Auguszta nővérnek igen huncutkás, kedves, bájos, éles nyelvecskéje volt. Mikor Petra nővér egy ízben azt mondta: „Képzelem milyen gyönyörűen gyóntatott meg”, azt felelte: „Igen, versben.” … Álmaimban is sokszor jelent meg egy nagy bonyodalom és egy nagy kiigazításra szoruló életforma, amit sehogyse tudtunk elintézni a szociális testvérekkel vagy barátnőimmel, és a megoldás mindig az volt álmomban, hogy „akkor elmegyünk az atyához és majd amit ő fog mondani, abban lesz a megoldás.”

Visszatérve Pestre nem sok idő maradt a gondolkodásra, mert a sok mindenféle, amit rendeztünk, folyton feldarabolta az időnket. Nem lehetett elmélyedő munkára sem időt szánni, mert folyton az indulásnak a lehetőségeit kellett megteremteni. Azt akarom mindebből kihozni, hogy itt folytonos munka közben fejlődik ki egy baráti vagy tanítványi viszony, és hogy általa ismertem meg az egész pozitív vallásosságot. láttam azt, hogy csak attól kell félni, ahol az ember még nem szabad. Én nem tudtam elviselni, hogy egy szép képem legyen a falon, mert még fájt volna nekem, hogy az a kép nincsen. Mióta szabad lettem a széptől, azóta már mertem kitenni a falra. A ruháimat elajándékoztam – addig, amíg még fontosak voltak nekem. Mikor megszűnt fontosnak lenni, akkor szép ruhákat csináltattam magamnak. Azt hiszem az atyának egyenes biztatására. Mert Blaskó Mária és én is ott keresvén a gyógyulást, hogy a kisebb nyomás irányában halad az ember, mi elég szegények voltunk és rögtön azt határoztuk el, hogy mindenünket elajándékozzuk, és slamposan fogunk öltözni. Szóval azt az önmegtagadást választottuk, ami nekünk a legkellemesebb. De mikor az ifjúsági mozgalom élére kerültem, akkor nem lehetett azt csinálni, hogy rendetlenül és piszkosan jelenjek meg, mert a lányok azt vénkisasszonynak nézik akire nem érdemes hallgatni. A nővérekkel összekapván ebben az ügyben, a Tanár Úr elé vitték a döntést. Illetve én egyedül beszéltem vele. És akkor azt mondta, hogy az természetes: amilyen munkakörben vagyok, aszerint lehet öltözni, és hogy a leányifjúságnak biztosan sokat határoz, hogy hogy jelenik meg. És én azt mondtam rá, hogy a szenteknél nem így látom, Assisi Szt. Ferenc egész népeket hordott a vállán az ő szegényes és rongyos kabátjában. És erre azt mondta a Tanár Úr, de olyan „bissig” hangon: „Ki az akiről beszélünk?” Mondtam, hogy Assisi Szt. Ferenc. Azt felelte rá: „De hol van maga Assisi Szt. Ferenctől?” És akkor jöttem rá, hogy kell jól öltözködni, kell ildomosan viselkedni, hogy lehet nagyon sok önmegtagadást gyakorolni, amikor az ember mosolyog. Ez megmarad egész életemre, ez a biztosság. Hogy Isten jókedvű és kellemesen szolgáló gyermekei legyünk.

… Közben P. Müllerrel is leveleztem tovább. Amikor éreztem azt, hogy itt több kettőnél, és nem kell-e fékezni vagy leállítani valamit, akkor a 60 éves Prohászka ünnepélyén Zimányinak feltártam ezt, hogy vajon nem a kelleténél jobban értékelem-e a Tanár Urat. És akkor azt mondta, hogy szükség van sokszor ilyen lelki kielégülésekre, a férfias jellemeket nőiesekkel összehozni, és ebből én azt gondolom, hogy ez a barátság megengedhető. Flóra néni pedig a halálos ágyán azt mondta nekem: „A Sanyit rád hagyom.” Nem tudod elképzelni, hogy abban az erényességben milyen gőg lakott bennünk. Hogy a Sík Sándort én pártfogolom. És ehhez tartozik még aztán, időrendben nagyon messze, a Tomek atya. Mikor elment Rómába, akkor azt mondta nekem: „Tartsa a Sanyiban a lelket.” – Kimentem egyszer Gödöllőre, és egyből meglátogattam ezt a kedves családot. Nekünk nem voltak gátlásaink, úgy gondoltuk, hogy mint jótékony szellemek lépünk be mindenhova.

Közben én a leányifjúság élére kerültem, az atya a maga munkáját végezte. Mi misszióstársulatiak Farkas Edithtől kezdve őrültjei voltunk a munkának. Ekkor volt az az idő, mikor kettészakadt a társulat. Mindegyiknek megvolt a maga munkája. Ez volt az egyik tényező. A másik tényező az volt, hogy itthon nem volt ideje az embernek személyes dolgokkal sokat bíbelődni. A világnézetnek a további kialakítása és a pihenés és a versírás a nyári hónapokra esett. Itthon csak tovább is a munka maradt volna a nyári hónapokban is, tehát ha az ember szabad akart lenni, akkor bekapcsolt egy-egy közös nyaralást, amelynek fő örvendezője Flora néni volt, a Tanár Úrnak az édesanyja. Nagystílű, intelligens, erőskezű asszony volt, aki azonban szegényen és nagy szorgalommal dolgozott, öt gyermekét az Istennek ajánlva, és a saját munkájából élt. Élt Szegeden óraadásból. Amellett nagy értője volt az irodalomnak, a magyar és az angol és a francia könyveknek, és amikor a fiát Rómába küldték, hogy ott nyelvmesteri vizsgát tegyen, 65 éves korában még elkezdett olaszul tanulni, hogy a fiával olaszul beszélgessen. Szigorú kritikusa volt a verseknek is. A Tanár Urat csúfolták azzal otthon: „Ó áldott, ó áldott a gyermek.” Vagy a Búzavirág című vers kezdete: „Szeretnék ülni a tövemen csendesen.” Flóra néni mondta: „Bizony én is szeretnék.” A nyaralásokban részt vett Harangi Laci is, felesége, Boros Vilma is, Ilmi meg Flórika (Vali néni) , szóval a család minden tagja. Flóra néni megbetegedett, súlyos ápolási gondokkal kellett megküzdeni. Ebben a halálos betegségében volt az, hogy azt mondta nekem: „A Sanyit pedig rád hagyom.” Mikor Flóra néni már nem jöhetett nyaralni, akkor az Oli vagy az Ilmi, vagy még valaki a családból szintén élvezte ezt a kedves nyaralási formát.

A Tanár Úr aztán elment Rómába. … A Harangi Laci öröksége egy nagyon szerény összeg volt, és az anyák azt mondták: ezt csak egyben érdemes elkölteni, az lesz a legjobb, ha Laci csinál egy szép utazást és én elkísérem, mert őt nem lehet egyedül hagyni. Szóval az anyák fölpakoltak minket és azt mondták, menjünk le Rómába Sanyit meglátogatni és az olasz városokat. Ez az út kitelt belőle. Rómában találkoztunk az atyával, rettenetes római kalappal a fején.

Én itt Pesten akkor lettem a Zimányi úr gyónója. P. Müllerrel a levelezést nem lehetett fenntartani tovább, az magától lemorzsolódott. Ez aztán meg is maradt.

[Egy nap a költővel]

Hogyan telt a költő egy napja [a Mátrában]? Ezt talán sokan kérdezik. Az orvostól a házig [rendházig] mindenki azt kötötte a lelkemre: pihentetni. Albert [István] atya szavával: most csak azt tudjuk csinálni, hogy a hátralevő részét az életének minnél hosszabbá, szebbé és nyugodtabbá tegyük.” A nővérek teraszán is, a Greschitzkyék teraszán is az egyik vagy a másik oldalon fürdött a ház a napsugárban és a nyugalomban. Mindig korábban keltünk föl, hogy neki minél nagyobb nyugalmat biztosítsunk – és erre mindig az volt a válasz, hogy ő még korábban kelt föl és a mise előtti részt zsoltározással töltötte.

Volt egy nagyon-nagyon kedves orvos és sok fáradtsággal megterhelt felesége. Az orvosnénak nem volt cselédje és a faluban csak egy kút volt, ahol inni lehetett. Egyszer csak észrevesszük, hogy az atya vödörben viszi a vizet a doktor néninek. Ami nagyon szép cselekedet volt, csak azzal járt, hogy egészen átizzadt, úgy érkezett fel a kápolnába. (Ez Mátraszentimrén volt.) Két esetben fordult elő, hogy mise után az oltárnál elájult, mire végül ezt a szokását abbahagyta. A misére pedig azért járt mindig korábban, hogy el ne késsen és pontosan a másik pap miséje után sorra kerüljön. Pedig a plébános külön megüzente, hogy „akkor tessék misézni jönni, mikor akar”. De hátha ő elkésik…

Ezek olyan beidegzett dolgok voltak, hogy ami az ő vállalt kötelessége, az pontosan legyen meg. A kis dolgokban való hűségesség. Ez is nagyon megvilágította a cselekedeteit. Például ha a húga átadott üzeneteket, vagy könyveket, azt kérte: „De nem fogod elfelejteni?” És ő mindig csak annyit mondott: „Remélem.” …

Amikor másodszor elájult, akkor éppen ott nyaralt a Stellában. Ameddig lehetett, nem kívánt orvoshoz menni. Amikor azonban volt orvosnál és az rendelt valamit, akkor azt halálos hősiességgel megtartotta. Az orvos előírt neki valami négyszeresen összehajtott lepedőt hideg borogatásnak. Egyszer Flóra néni azt mondta, hogy kinyitotta a szekrényét, de ott nem paplanlepedők, hanem közönséges lepedők voltak, és jött, hogy „mit csináljak, mert ezt nem lehet négyszeresen összehajtani.”

A szentmisét a legnagyobb áhítattal mondta. Utána mi (kísérő személyzet) előreszaladtunk a reggelikészítéshez, mert azt gazdagon és szépen akartuk nyújtani, mivel egyre jobban és jobban rászorult csökkenő étvágya miatt. És mégis a reggeli volt az egyetlen táplálék, amit valamennyire bele lehetett diktálni. Amikor az asztalhoz lépett, először rosszallólag számolta össze, hogy hányféle étel van az asztalon. Utána pedig bocsánatkérőn mondta, hogy sajnos le szeretne feküdni egy órára vagy félórára. Amennyi időre vissza óhajtott vonulni, azt egész komikus módon pontosan beváltotta mindig. Ez megkönnyítette számunkra annak a csésze feketekávénak az elkészítését és beállítását, amely a munkára való készség jegyében állt. Mise előtt és reggelizés közben mindig arra törekedtünk, hogy legyen társasága, de a társaság csak olyat beszéljen, ami nem foglalta el szellemi képességeit. A kávét lehetőleg halkan megitta és mi csak olyan témát beszéltünk, ami nem fogja lelkesedésbe hozni. Erre mi elvonultunk és az atya sétálgatott a kertben.

Akkor már tudtuk azt, hogy tegnap vagy tegnapelőtt valami megragadta a lelkét és azt szeretné formába önteni. Egy idő múlva azt láttuk, hogy viaskodik egy szivarral, ami nem akar meggyulladni, vagy amelynek a belsejében valami törés volt, szóval valami tragikus eset a szivarozás és a gyufa között. Ilyenkor együtt örvendeztünk, de a közelébe nem mentünk, mert egy szó aznapra elrontotta volna egész cselekvő képességét. Persze nagy baj volt, ha ilyenkor vendég állított be. És én magamra vállaltam az „ugatás” hivatalát vagy cselekményét. A vendégeket a kertajtónál visszatartottam és az atya valamiképpen elmenekült a „szerelmes bükkösöm”-be. Ahova csak akkor mentünk érte, amikor a leves már az asztalon volt. Ilyenkor csatlakozhattunk hozzá, megkérdeztük, hogy hogy áll; legtöbbször igen rosszallotta, amit írt, de amikor néha együltő helyében maga is épnek érezte egy művét, akkor megörült annak is, ha összeharangoztuk a házat: mindenki otthagyta a frissen dagasztott tésztáját, stb.,és ő elolvasta amit írt és nagyon örült neki. Szerette a verseit, mint a gyerekeit. De azért mindig hozzátette, hogy „ezen még fogok dolgozni, ezen még sok munka van”.

Ahogy az évek múltak, úgy növekedett az a vágy: lefeküdni, aludni. (De aztán pontos időben fölkelni.) Ebéd után, alvás után pasziánszoztunk. És úgy 4-5 óra tájban jöttek a reggel elugatott vendégek, mi is csatlakoztunk, és elindultunk kisebb-nagyobb sétára, ellenállva a vendégek rögtöni versolvasási vágyának. Az életlehetőségek területe mindig szűkebb lett: nem lehetett messze menni sétálni, nem lehetett a hegyre fölmenni – mindig szűkült a kör. Sokszor hirtelen lassítani kezdte lépéseit,és a mi kérdő szempillantásunkra nagyon örvendezve mondta: „Fogom, fogom.” Ilyenkor elvonultunk és csak a füstöt néztük, hogy „fehér-e vagy fekete”. Aztán nagy örvendezéssel hirtelen letelepedtünk ott, ahol voltunk és követeltük a verset. És ha egyszer elmondta, rögtön követeltük, hogy másodszor mondja, amit meg is tett. Nyílván szeretettel fogadta legújabb gyermekét.

Hazamenet már kezdtünk lassan kifáradni, megittuk a vacsorára szánt aludttejet vagy yoghurtot és megértettük, hogy az atya vissza akar vonulni. Ami szintén mind rövidebb átmérőjű volt, ahogy az évek múltak.

Hat óra körül kezdődött a nap, fél nyolckor a szentmise, legkésőbb kilenckor végződött.

[Jelleméről]

… Jótékony volt, jóhiszemű, jószívű és alázatos. Beszédeit mindig ellenőriztette teológus társaival. „Nagyon hálás érte, – mondta – és azoktól nagy áldozat annyi éven át megbírálni.” Mikor édesanyja szemrehányást tett, hogy kihasználják: „Nem kell engem kihasználni, én odadom magamtól, amit akarok. Telik, van miből.” Másvalaki mondotta, hogy vajon nem lopják-e meg az inasok. És amikor az atya tagadólag válaszolt, sőt fölháborodva, hogy hogy lehet ilyet mondani, erre az illető (talán Flóra néni) azt mondta, hogy ő nem veszi észre, hogy meglopják. És erre azt felelte: „Ha olyat vesznek el, amit én észre sem veszek, ő pedig hiányolja, akkor neki van igaza. Miért őrizen meg az ember olyan dolgokat, amit egyáltalán semmire sem tud használni, észre sem veszi?”

A dinnye eset. Jöttünk haza miséről, Flóra néni és én. Én cipeltem a cekkert, Flóra néni egy nagy görögdinnyét vitt. Mikor a sekrestyéből utánunk jövő Sík Sándor meglátta, rögtön elvette a dinnyét. Mire Flóra néni azzal akarta kicsalni a kezéből, hogy mondta: „Édes fiam, az nem lehet, hogy egy pap itt menjen és dinnyét vigyen.” Mire az atya: „Hát még mennyire nem szeretném, hogy valaki azt lássa, hogy könnyű léptekkel megengedném azt, hogy édesanyám cipelje a dinnyét.”

És aztán egy napon lehullott az első sárga levél. Ott a Bükkösben. Igaz, az a falevél talán csak úgy száradt el véletlenül, mint ahogy önmagának szánta azt a megállapítást: „Fontolgatom, hogy elmélgetem harminchatéves életem.” De a hervadt falevélnek a szimbóluma lett egy mély, bensőséges szembenézése a halállal. Látszólag minden különösebb ok nélkül, míg egyszer a szentmise után elájult az oltárnál. Második-harmadik házban a templomtól lakott az orvos, ott voltak a szociális testvérek is, és mindenkit megszomorított ez a mindenesetre súlyos aggodalom. Végül is azzal vígasztaltuk magunkat és egymást, hogy valami napszúrás lehetett ez. Ebbeli gondolatunkat megerősítette az orvos, csak már az aluszékonyság küldte első hírmondóit. A kirándulások elmaradtak. Két vagy három év múlva volt az, hogy másodszor ájult el, akkor már sétálni is csak egy kicsit lehetett (a kirándulások helyett), és ha kimentünk a kőbányáig, az már egy nagy séta volt. Testvérek, barátok kezdték bíztatni.

Az utolsó napokról talán már nem kell beszélni.

URL: http://siksandor.piarista.hu/eletut/visszaemlekezesek/frida.htm [2005]