Alszeghy Zsolt

Közelebbi megismerkedésünk és barátságunk kezdete arra az időre esik, amikor én az Élet szerkesztője voltam. Minden hétfőn 5 óra után volt az írókkal volt megbeszélésünk, találkozásunk, és onnan gyalog ballagtunk Sándorral a Dunaparton, rendesen azzal a szándékkal, hogy ő a Lánchídon átjön, de rendesen eljött a Margit-hídig és aztán vissza, stb. Így kísérgettük egymást. Ott aztán mindenféléről szó volt. Egy ilyen sétán merült fel annak a gondolata, hogy tankönyvet írjunk.

Sanyi annak idején egy esztendőre úgy volt, hogy lemegy Rómába. Akkor mondotta, hogy kellene neki, aki tanítsa. Így megállapodtunk, hogy ketten fogadunk egy olasz hölgyet. Sanyi szobájában volt mindig az olasz óránk. Sokat mulattunk, mert nem volt közös témánk. De azért minden jó volt.

Egyik nyáron én meg akartam ismerni a bencés rendnek és a ciszterci rendnek a fészkét. Azért akartam ezt, mert akkor még arról volt szó, hogy a fiam valahová bevonul papnak és hogy lássam, hogy milyen az otthonuk. (Jelenleg külföldön jezsuita.) Ő is jött nagy örömmel. Itt is, ott is (Zircen és Pannonhalmán) rengeteg ismerősre akadtunk, úgyhogy sok mindent beszéltünk meg. Zircen régi katolikus énekgyűjteményt találtunk az egyik atyánál, Pannonhalmán pedig akkor került elő az a híres kézirat, amelyben a nagy Szűz Mária-ének van benne. Akkor azt hittük, hogy az az első kézirat, később másik is előkerült.

Szombathelyen és Sopronban úgy voltunk, hogy meghívták az Életet egy esti előadás megtartására, és akkor Szombathelyen, Sopronban és Pápán voltunk így ketten. Sopronba eljött velünk Harsányi Kálmán is, aki szintén az Élet köréhez tartozott; Szombathelyre egy egész sereg író és Kőszegről átjött Kincs apát, akit mindketten nagyon szerettünk.

Ismeri az S. O. S. című verset. Egész életemben is, de akkor különösképpen erős volt bennem a pesszimizmus. És valahogy eleve eredménytelennek láttam minden igyekezetet, megvéltoztatni a világ létének az útját. Aztán erről beszélgettünk sokat. És akkor ő ezzel a verssel fejezte be a beszélgetést.

Amikor P. Bangha, az én lelkiatyám meghalt, akkor egy darabig csak úgy logtam a világban, és rendesen Sanyihoz jártam fel a havi gyónásomat elintézni, és utána elbeszélgettünk a szobájában. Különösen az volt a kedves, hogy az új verseit mindig fölolvasta olyankor, mikor még jóformán ki se kristályosodtak. Ott olvasta el a drámai költeményeit is, és a drámáját egészében.

Nagyon mély élmény volt az, amikor Prohászka ravatalától mentem föl hozzá. Annak közös hangulatából született az Árvák című vers. Aztán együtt voltunk a temetésen Fehérvárott. Ott a temetésen mondta Sanyi, mikor együtt mentünk ketten, hogy a Klebersberg őt ki akarja nevezni Szegedre a világnézeti tanszékre, de nem irodalomtanárnak, hanem a pedagógiaira. Akkor szegény kétségbe volt esve; azzal vigasztalták, hogy alapjában véve a pedagógiai tudomány nem olyan, amit nem lehetne hamarosan elsajátítani. Utána érdekes módon megértette Klebersberg, hogy ő irodalomtörténész lenne inkább, de valami könyvet kell írnia. Akkor följött hozzám és egész éjszaka beszéltünk arról, hogy jöjjön az a bizonyos Gárdonyi–Ady–Prohászka könyv létre, és mi legyen benne.

Az Élet-nyomdának a vezetője egy Lajszky nevű esztergomi nyomdász volt, nagyon derék ember, de kevés irodalmi érzék volt benne, és az egész törekvés az Életnél az volt, hogy a nyomdát fejlessze. Ennek következtében az Élet folyóirat alig kapott valamit, minden krajcárt úgy kellet kiverekedni az embernek. Én szerkesztettem, de alapjában véve többe került nekem, mint amit ők adtak volna.

Egyetemi tanár korában ha följött Szegedről, akkor rendesen együtt vacsoráztunk a Kárpátiában hármasban Brisits Frigyessel. Az utolsó ilyen közös vacsorán mutatta be legkimagaslóbb tanítványait. Azoknak akkor szerzett állást. Az egyiknek a rádiónál, a másiknak egy nevelői állást.

1944 nyarán pesti szobájában látogattam el, amikor teljesen lehangolt volt; akkor viszont én reméltem, hogy ez nem sokáig marad így. Azután már csak mint rendfőnökkel találkoztam vele; én nemigen akartam őt zavarni, mint rendfőnököt, de néha kénytelen voltam bejönni hozzá egy-egy szóra. Mikor utoljára itt voltam nála, akkor arról volt szó, hogy egyik volt iskolatársam, Rózsa Elemér ügyvéd halt meg. Mondom Sanyinak, hogy irigyeltem ezt. Láttam, hogy annyira benne él a vallásban, hogy szinte teljes nyugalommal készül a halál utáni időre. Valami ilyen látomásos apácának az önéletrajzát olvasta, és állandóan ezzel volt elfoglalva. Mondom: „Tudod, hogy ha én úgy tudnék gondolni oda, hogy most már semmi baj nem lehet, akkor semmi baj nem lenne.” Azt mondta: „Tudod, ez az, amire nem lehet biztosan számítani az utolsó percig.”

Különben nem szerette az én lehangoltságomat. Ő hosszú időn keresztül maga volt a derű. Általában az embernek az marad meg uralkodó emlékként róla. Az ember, aki a maga végtelen jóságával mindenkihez egyaránt az Isten embere. Sohase felejtem el, Szegeden voltam egyszer, sétáltam vele, és hogy rohantak a gyerekek feléje. És ő már nyúlt a zsebébe és mindig tudott cukrot adni nekik. A másik pedig: az a teljes hit, amivel a vallását élte. Egy alkalommal együtt voltam vele valamilyen keresztény szövetségben, ott tartott lelkigyakorlatot. Budán tartotta, mi akkor ott laktunk és én is elmentem. Akkor láttam a legjobban, mennyire benne él. Ez a lelki tápláléka.

Hogy mint költőt miként értékeltem, az látható a XX. századi katolikus líráról írt fejezetről.

Mint pedagógussal nem nagyon értettem vele egyet. Énnekem tudniillik az volt a hibám, hogy mindig valami újat próbáltam. Az volt a meggyőződésem, hogy ha az ember ugyanazt az anyagot ugynúgy tanítja másodszor is, akkor már nem ragadja el a tanítványokat úgy. Ő viszont azt mondta, hogy amit kipróbált már az ember, azt jobb, ha úgy adja vissza. Középiskolás tanítványai nagyon szerették.

Egy költőnek a gyereke is járt hozzá. Az illető poéta írt nekem egy levelet, hogy ajánljam a fiát Sanyinak, de az éppen hittanból majdnem megbuktatta.

Saját könyvei közül a három kötet Tóth Árpádot adta nekem, Széchényi naplójának két kötete ellenében. Saját műveit persze mind megkaptam tőle.

A nyelvtankönyv írásától én teljesen független voltam. Mindössze az történt, hogy mikor a bírálat megjött, akkor a Szarvas Gábor nyelvtanából kiszedtem az igekötőkre vonatkozó összes tanulmányokat, és azt elhoztam sándornak. Egyébként ott nem voltam vele. Én csináltam az első könyveket, de a nyelvtanhoz nem szóltam hozzá. Ő azt saját maga csinálta. A nyelvtankönyvet illetőleg sándornak az volt a meggyőződése, hogy nagyon jó nyelvtanok a Szinnyei-félék. Ezt vette alapul. A bírálók viszont már Szinnyeivel szembefordultak, – nyelvtanban is mindig van nálunk húszéves váltás – úgyhogy azért bajba került a nyelvtankönyv.

Törekvésünk lényege a következő volt: abban egyetértettünk, hogy a katolikus irodalom nem ájtatossági irodalom. Hanem annak ellenére, hogy bizonyos nemesítő tendenciája is lehet, akkor, ha esztétikailag megfogja a lelket, már ezzel teljesíti hivatását. Most már nálunk viszont a katolikus olvasóközönség meglehetősen nehéz differenciáltságú volt. A műveltebb osztály – a magát műveltnek tekintő – az Új Idők anyagában találta meg a szellemi táplálékát, sajnos többet nem igényelt. Az a réteg, amelynek viszont vallásos igényei is voltakm, teljesen az ájtatossági irodalom iránt érdeklődött. És a legkisebb sértődést az ájtatossági világnézetével szemben nagyon hamarosan jajszóval konstatálta. Jellemző példája ennek az, hogy Nagy Sándornak, a festőnek – akit Sík Sándor nagyon szeretett – az emlékírását, naplóját vagy mijét Párizsi élményeim címen megszerezte Sanyi az Életnek. Az első közleményei egy párizsi művészbálról szóltak. A visszhang az volt, hogy a ferences kongreganista egyházgyűlés levélben tiltakozott amiatt, hogy az Élet ilyen erkölcstelen dolgokat közöl, és bejelentette, hogy nyíltan el fogja ítélni közönsége előtt is a folyóiratunkat. Más irányban is nehéz volt a közönségünk. Volt egy lengyel pap, nem jut eszembe a neve, akit annak idején nagyon fölkaptak. Sanyi is nagyon szerette. Egyik tanulmányát Szúnyogh Xavér, a bencés lefordította és beadta az Életbe. Közzé is tettem. Óriási volt a fölháborodás. A teológiai fakultáson volt valaki, aki azt emlegette, hogy az Élettel szemben a hivatalos cenzúrajogot is érvényesíteni kell. Akkor viszont Prohászka püspök úr tartotta éppen a húsvéti beszédeit, és az egyikben megvédelmezett bennünket. Nagyon nehéz volt jobbra, balra, minden irányban a helyzetünk.

De a legnagyobb nehézség az volt, hogy a folyóiratot pénzalap nélkül fönntartani nem lehet. Kínzó tudat volt, hogy az írót nem tudja az ember honorálni úgy, ahogy azt az illető megérdemelné. Ennek az egyik következménye az volt, hogy az írók természetesen másutt igyekeztek elhelyeződni, ahol megkapták az anyagi méltánylást. Ezen szerettünk volna segíteni, de hogy milyen nehéz volt a segítés, annak is egy jó példáját elmondom. Vass miniszter úr – aki alapjában véve sokkal jobb ember volt, mint amilyennek most általában jelzik – egyszer magához hívott, mert kíváncsi volt arra, hogy a katolikus irodalmi kritikának milyen külföldi kodifikálása van. Akkor jelent meg egy munka katolikus kritikáról, egy párizsi jezsuita volt az írója, azt vittem el neki. Amikor nála voltam, azt mondja: „Nézze, kérem, én most tudnék az Életnek nagyobb összeget juttatni.” mondom, az nagyon jó lesz, mert nagyon meg vagyunk akadva a honoráriumokkal. Jó, azt mondja. Már nem tudom, 60 000 vagy hasonló összeg volt, amit ajánlott. Szóljak a nyomdában. Krywald volt az elnöke ennek az Élet Rt-nek. Aztán nyáron találkozom Krywalddal, együtt nyaraltunk. Mondja, hogy megkaptuk a pénzt, a nyomda számára vett Amerikából egy sorszedő gépet. Mondom: „Hát ő ezt a folyóiratnak adta!” – „Hát tudod, azt nem lehet szétválasztani.” – Úgyhogy én aztán azért is hagytam ott az Életet, megmondtam, hogy így nem lehet fönntartani. Akkor átadtuk a Szent István Társulatnak, ami mégis egy kicsit mozgékonyabb volt. Takáts [Ernő] művelt ember volt. Hát ilyenek voltak. Ezeken kellett volna segíteni. És költőknél úgy van, hogy a költőnek mégis csak bizonyos közönségre van szüksége. Ha ezt nem kapja meg, akkor nem keresi a fórumot többet. Ezzel volt a legnagyobb bajunk.

Az is nagyon kedves volt, amikor ketten elmentünk a Harsányit meglátogatni. Arról ő a Harsányiról szóló emlékezésében tesz említést. De Harsányi sajátos egyéniség volt. Bejelentettük neki a látogatásunkat, mert Győrött voltunk valamiért, közös szereplésünk volt akkor. Akkor a püspök úr úgy volt, hogy kivisz bennünket Rábapatonára. De mi megköszöntük és inkább vasúttal mentünk. Délben, a legnagyobb melegben megérkeztünk, senki az állomáson nincs. Erre kimentünk hozzá, vagy egy óra járásnyira. Akkor készült el az ő De profundis-a, azt olvasta föl. Aztán az éjszakát is ott töltöttük, és másnap délelőtt jöttünk el.

Mécs [László] is nagy élményem volt. Bent vagyok egyszer az Élet szerkesztőségében és jön egy szép fiatal premontrei, odaér az asztalhoz, letesz egy kéziratot, hogy olvassam el és mondjam meg, hogy érnek-e valamit. Azzal elment. Hazavittem és este kezdem olvasni. Nem tudtam letenni. Ő azt a kéziratcsomót beadta a Szent Istvánhoz, ott azt mondták, hogy nem katolikus, nem jelenhetik meg a kötet.

A „katolikus triumvirátusról” azonban szó sincs. Ilyen nincs.

Legnagyobb volt benne [Síkban] az ember, aztán a költő, aztán jött a tudós.

URL: http://siksandor.piarista.hu/eletut/visszaemlekezesek/alszeghy.htm [2004]