Sík Sándor

Vallomás az olvasmányokról

Az írás az Az új könyvek könyve: 173 író, művész, tudós vallomása olvasmányairól című kötethez (szerk. Kőhalmi Béla, Bp., 1937) készült, de ott némileg rövidítve jelent meg (296-299). Itt most a teljes változat olvasható.

Világképe, eszményei kialakulására, fejlődésére mely művek voltak jelentős befolyással?

A gyermekkori olvasmányok közül – amelyek nagyjából ugyanazok lehettek, mint a század első évtizede többi diákgyermekének olvasmányai – a legmaradandóbb hatással Jókai regényei és May Károly Winnetou-könyvei voltak rám, még pedig körülbelül egy időben, de tizennégy éves koromban került kezembe véletlenül a teljes Kemény is: azt is úgy habzsoltam végig, mint amazokat. Egész kis koromban nagyon szerettem Forgó Bácsi Kis Lapját (az Én Újságomat untam), később döntő hatással volt rám a Zászlónk, amelybe korán írni is kezdtem.

Gyermekkorom legnagyobb hatású könyve az Endrődy-féle Magyar költészet kincsesháza volt, ebből lett döntő élményemmé a vers. Gyerekésszel azt gondolván, hogy azok a legnagyobb költők, akikről ennek a könyvnek a függelékében a leghosszabb jegyzet szól, sorban vásároltam össze megtakarított filléreimből Garayt, Czuczort és másokat, míg egyszer belekóstoltam Vörösmartyba és Aranyba, és attól kezdve sokáig nem is volt számomra más költő a világon. (A Csongor és Tündét vagy a Toldi szerelmét például tíz vagy tizenöt éven át minden évben újra elolvastam, kisebb verseik jó részét, eposzaik egész énekeit könyv nélkül tudtam.)

Már mint kispap olvastam – először persze csak magyar fordításban – Chateaubriand Genie cu christianisme-jét, amely roppant hatást tett rám, és figyelmemet többek közt ráirányította a zsoltárokra. Ezek azután egész életemre szóló hatással voltak rám, évtizedeken át foglalkoztam velük, kedvükért harmincéves fejjel (sajnos kevés sikerrel, mert kevés idővel) még a héber nyelv tanulásába is belefogtam, és nem is tudtam nyugodni, míg verses fordításukat el nem készítettem. A gimnáziumban is, az egyetemen is szenvedéllyel és gyönyörűséggel olvastam a klasszikus költőket. (A görögöt például csak azért vettem fel, mint bölcsészhallgató, harmadik szaktárgyamul, hogy képes legyek a nagy görög költőket olvasni.) A görögök közül a tragikusok, elsősorban Aiszkülosz, a latinok közül Vergilius és Horatius, majd a nagy keresztény lírikus Prudentius lett a kedvencem. Korán tanulmányozni kezdtem a magyar egyházi költészet legjelentősebb lírikusát, Mindszentyt is, aki főleg hatalmas lendületével és a hagyományos vallásos költészet kereteit szétverő korszerű témáival ragadott meg.

Egyetemi hallgató koromban három férfiú volt rám döntő hatással, akiknek mindegyike mint író is a legnagyobbak közül való a maga területén, de rám ebben az időben írásaiknál is döntőbben hatottak eleven egyéniségükkel – amit persze erősített és továbbfejlesztett könyveik állandó forgatása. Jellemem kialakulására, világnézetem megszilárdulására Schütz Antal, a teológus; irodalomszemléletem és ízlésem fejlődésére Riedl Frigyes (és a vele rokon Péterfy Jenő) volt legtermékenyítőbb hatással. Még e két professzorom hatásánál is döntőbb volt egész emberi és írói egyéniségemre Prohászka Ottokár püspök megismerése. Nemcsak a nagy író (egyes műveinek, legfőképpen megrendítő naplójának hatásával), nem is csak a páratlan szónok, hanem legelsősorban az egész ember, mint jelenség lett számomra életem legdöntőbb belső élményévé: a magamra eszmélés, a belső felszabadulás, az egyetemes kitágulás felé.

Világképem és világérzésem továbbfejlődésére ez után a döntő elemi hatás után lényegesen befolytak még F. W. Foerster, Chesterton és R. Guardini egyes munkái. A magyarságra és sorskérdéseire vonatkozó ismereteimet és felelősségtudatomat jelentősen alakították Szekfű történeti művei és Szabó Dezső egyes írásai, legfőképp azonban a nagy magyar irodalommal való belső érintkezés, elsősorban Széchenyi műveinek tanulmánya. A világképem szociális oldalát kitágító olvasmányok közül nem tudnék megnevezni kiemelkedőket.

Ugyancsak még egyetemi hallgató koromban értek el hozzám a Nyugat irodalmi mozgalmának hullámai. Az első pillanatok idegenkedése után hamar megéreztem Ady költészetének jelentőségét; 1910-ben (még egyetemi hallgató koromban) írtam le először róla az Életben, hogy korszakalkotó lírikus, és kezdettől fogva bevittem iskolai irodalomtanításomba, ami természetesen nem ment harcok nélkül. A Nyugat költői közül azonban jobban szerettem Babitsot és Tóth Árpádot. Adynak csak egyes verseit. Őt eleinte inkább csodáltam, csak később szerettem meg igazán, amikor mint költő levetkőztem azt az öntudatlan hatását, amelyen minden lírikus kortársammal együtt át kellett mennem. Azóta aztán úgy vagyok vele, mint a nagy költőkkel egyáltalán: valahányszor újra belemerülök, mindig nagyobbnak és magamhoz mindig közelebb érzem.

Mint irodalomban élő ember, természetesen átmentem a világirodalmi hatásoknak mindazon hullámverésén, amely kortársaimat hazánkban elérte: Puskin-Bérczy Anyeginjétől és Rostandtól Katajevig és Mauriacig és Huxleyig. Mindez kétségkívül alakító hatással volt gondolkodásomra; ha azonban azt kérdezem magamtól, mi az, amiről tudom, érzem, hogy véremmé vált, különbbé, igazi magamhoz közelibbé tett, azt kell mondanom: mint ember, mindebből legtöbbet a nagy orosz regénynek köszönhetek, elsősorban a Háború és békének és a Karamazov testvéreknek, de a kisebbeknek, Turgenyevnek, Goncsarovnak és a többieknek is. Mint poétára, amennyire rá tudok eszmélni, Verlaine és Rilke Stundenbuchja hatott elmélyítőleg.

Mely művek voltak azok, amelyek hatása messze túlnőtt az úgynevezett „elolvasandó könyvek” hatásán, melyek azok, amelyeket függetlenül attól, hogy mennyit köszönhet nekik, szeret (újra megy újra visszatérő olvasmányok), melyek azok, amelyeket trouvaille-ként üdvözölt, volt-e köztük olyan, amelynek kívánatos, szükséges megrendülést köszönhetett?

Ha mármost ha arra a még nehezebb kérdésre kell válaszolnom, hogy miket szeretek és becsülök a legtöbbre a ható könyveken kívül, nagyon nehéz helyzetbe kerülök. Olyanféleképpen vagyok, – az irodalom professzionistájánál könnyű ezt megérteni – mint a primitív vallások henotheistái, akik hol ehhez a bálványukhoz imádkoznak, hol amahhoz, de mindig úgy, mintha csak ezt az egy istent ismernék. Nekem is volt Dante-korszakom és Shakespeare-korszakom, Szent Ágoston-korszakom és Goethe-korszakom és még egy sereg, közte egy Gárdonyi-korszak is (akit legjobban szeretek a magyar regényírók közt). De legkedvesebb és leggyakoribb olvasásom tárgya minden korszakban a magyar líra volt már régóta mindenestül, a középkori gyermekdadogástól Adyig és a legfiatalabbakig, akiknek új és új hangjait szenvedélyes szeretettel és beleéléssel figyelem. A mai világirodalomból legtöbbre tartom a skandináv regényt, Hamsunt, Lagerlöföt és főképp Undsetet. Mint meditációhoz szokott embernek, mindennapos legkedvesebb olvasmányom természetesen a Biblia. A lekiség klasszikusai közül leggyakrabban és legnagyobb szeretettel forgatom Szent Ágoston, Szalézi Szent Ferenc és Prohászka műveit.

URL: http://siksandor.piarista.hu/eletut/oneletrajzok/olvasmanyok.htm [2004]

© Sík Sándor szerzői jogainak tulajdonosa a Piarista Tartományfőnökség (1052 Budapest, Piarista köz 1.). A honlapon található dokumentumok csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a Tartományfőnökség engedélyét kell kérni.