Sík Sándor

József Attila emlékezete

Vigilia 18(1953), 52-53.

Életében egyszer találkoztam József Attilával. Akadémiai székfoglalómban megpróbáltam megrajzolni emberi és írói egyéniségének azt az oldalát, amely a legrokonabb volt.* A következő apróságok feljegyzését az teszi jogosulttá, hogy egy nagy alkotó írói sorsának képéhez minden kis adat hozzátartozik, amely kortársaihoz való viszonyát jellemzi.

Versei közül elsőként a nagy port vert Tiszta szívvel hozzám: első érzésem vele szemben az emberi együttérzés volt. Azt éreztem, amit később meg is írtam: ezekből a sorokból egy szegény, megvert, megalázott, éhező gyermek keserűsége szól, aki dacosan odamond a „nagyok”-nak: hát akkor csak azért is rossz leszek! – Aztán egyik-másik Isten-verse ragadott meg, főleg a Hogyha golyóznak a gyerekek kezdetű, meg a Kutya, – még utóbb forradalmi verseinek forró hitelessége, perszelő ereje és formai klasszicitása. Aztán szemtől-szembe is láttam: lapjának, a Szép Szónak egy irodalmi matinéján a pesti Vigadóban olvasta föl néhány versét. Azután már egymásután hódítottak meg halk hangulatversei, a Medvetánc izgatóan érdekes formakísérletei, végül a nagy ódaszerű eszme-versek: az Elégia, a Falu, az Eszmélet, A város peremén, A Dunánál, a Hazám, az Óda, ez a megdöbbentően eredeti nagy szerelmi költemény, és persze a következetesen visszatérő, felejthetetlen Isten-versek. Mikor a Baumgarten-tanácsban – nagysokára – előkerült a neve és Kosztolányi Dezső oly rendkívüli melegséggel bizonygatta, hogy itt „egészen nagy költőről” van szó, már tudtam, hogy igaza van.

A szegedi egyetemen előadásaim során tíz év alatt négyszer került elő az élő irodalom, benne József Attila költészete. A bevezetés és a legjellemzőbb versek felolvasása után a hallgatók is hozzászóltak, és rendszerint élénk eszmecsere fejlődött ki. József Attila tárgyalása minden alkalommal erős vitákra adott alkalmat, amelyben gondolkodásmódok és gyökeres ízlések csaptak össze, de a költő mindig győztesen került ki. A legtartalmasabb és legtanulságosabb hozzászóló a már akkor is komoly figyelmet keltett költő, Radnóti Miklós volt. később az u. n. gyakorlatok során tanulmányoztuk az élő irodalmat. Ezen a városból is vettek részt vendégek és így az egyetem saját körén túl is terjesztette az élő irodalom megismerését. A verseket az egyetem legjobb szavalói adták elő nagy művészi becsvággyal. Ezeknek az óráknak talán legnagyobb, azt hiszem mindnyájunk számára legfelejthetetlenebb élménye József Attila Ódája volt, amelyet a később oly tragikus sorsú, nagytehetségű Horváth István mondott el megdöbbentő erejű művészettel. Az utolsó ciklusban a tárgyalt költők kérésünkre maguk jelölték meg azokat a verseiket, amelyek előadását a legszívesebben látták a tárgyalás alapjául. József Attilát már nem kérdezhettük meg. Akkor már nem az élő, hanem a halhatatlan irodalomhoz tartozott.

Személyesen a fentemlített Baumgarten-díjjal kapcsolatban találkoztunk. Abban az évben [1935], szokásom ellenére, én is részt vettem a díjkiosztás utáni vacsorán. Az asztalnál egymás mellé kerültünk József Attilával. A társalgás nehezen indult, de csakhamar összemelegedtünk. Versekről volt szó, mindkettőnk szerelme tárgyáról, és elég gyorsan kiderült, hogy irodalmi felfogásunk sokban rokon. A vacsora végén együtt indultunk hazafelé a dunaparti szállóból, és József Attila hazakísért. Mikor a közeli piarista rendház elé értünk, annyira benne voltunk a beszélgetésben, hogy nem tudtuk abbahagyni. Nem váltunk el, hanem megkerültük a Duna-part felé a rendház és gimnázium nagy tömbjét. Mikor újra a kapu elé jutottunk, megismétlődött az előbbi jelenet, és nevetve indultunk neki a második körútnak. Így kerimbózsáltunk a ház körül számolatlan körökben, meszsze túl az éjfélen.

Miről beszélgettünk? Természetesen versekről. József Attila hosszan fejtegette azt a kedves eszméjét, hogy a verseket úgy kellene nyomtatni, mint a zeneműveket: mint ahogy azok fölé odaírják az előadásra szóló utasításokat (andante, adagio stb.), a versek elé is oda kellene írni, hogy milyen versformában vannak írva, és hogy milyen tempóban kell szavalni őket. Lassan kiderült, hogy egész elmélete van a magyar ritmusról, mégpedig nagyon eredeti, és tudományos szempontból is egészen komoly.

Közben előkerültek keserű szegedi emlékei és „eltanácsolásának” története, melyek részleteit csak ekkor, tőle hallottam (mikor az eset megtörtént, én még nem voltam Szegeden). Hirtelen egy gondolatom támadt, és megkérdeztem tőle, nem volna-e kedve a most fejtegetett ritmikai elméletet részletesen kidolgozni, és disszertációként nyújtani be hozzám, a szegedi egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékére. Nagy örömömre szolgálna, ha annak alapján doktorrá avathatnánk, és így a szegedi egyetem mintegy jóvátehetné azt a fájdalmat, amelyet okozott neki. Tetszett neki a gondolat, és mindjárt megegyeztünk a két melléktárgyban is, amely a doktori szigorlaton szerepel; francia irodalomra és neveléstanra gondoltunk, mint amelyeknek akkori professzorai biztosan segítségemre lesznek a szigorlat keresztülvitelében. A gondolat láthatóan felkeltette becsvágyát, és avval váltunk el, hogy hamarosan nekifog a munkának.

Többé nem találkoztunk. Azután már a Nagyon fáj-versek korszaka következett. És bennem, ha rá gondolok, visszajár ez az éjszakai séta, és fülembe csengnek egyik legutolsó, Istenhez intézett versének végsorai:

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

*A székfoglalónak ez a része megjelent a Vigilia 1948. októberi füzetében, József Attila istenélménye címmel.

URL: http://siksandor.piarista.hu/eletut/oneletrajzok/jozsefattila.htm [2005]

© Sík Sándor szerzői jogainak tulajdonosa a Piarista Tartományfőnökség (1052 Budapest, Piarista köz 1.). A honlapon található dokumentumok csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a Tartományfőnökség engedélyét kell kérni.