Sík Sándor

Az én utam

Pásztortűz [Kolozsvár] 17(1931), 3-4.

Budapesten születtem, de gyermekkorom legnagyobb részét Gödöllőn töltöttem, és azt hiszem Gödöllőnek köszönhetem, hogy poéta lettem. Gödöllő még akkor sokkal inkább falusi jellegű volt, mint ma és mi alvégi gyerekek gőgös lenézéssel zárkóztunk el a nyaralásra érkező pesti „urak” gyerekei elől. Még később, nagydiák koromban is sokszor félnapokig emberrel való találkozás nélkül bolyonghattam a környék szelíd halmain, a Fácános, az isaszegi és a mogyoródi erdő sűrűjében, a Malom-tó fűzfái alatt és a kertünk alatt folyó Rákos-patak partján, sőt a királyi parknak legtöbbször elhagyatott kavicsos útjain is. Ennek a világnak színeit, hangjait, szelíd hullámos vonalait, zamatos magyar beszédét szívtam magamba egy hosszú, gazdag és boldog gyermekkoron át. Ide tértem vissza minden délben iskola után (vasúton jártunk be iskolába a pesti piaristákhoz), s az első verset is a Rákos partján írtam.

Az ötödik gimnázium elvégzése után beléptem a piarista rendbe. A szerzetesi nevelésnek a rendben épen akkortájt kiépült bölcs rendszere rendkívül szerencsés kézzel alakította a még jóformán gyermeki léleknek a friss gazdagság káoszában forrongó érzelmi- és fantázia-világát a vallásos élmény és a világnézeti elmélyülés gerince körül. Soha le nem róható hálával kell itt megemlékeznem kispap korom irányítójáról, Zimányi Gyuláról, aki zseniális megérzéssel és mesteri tapintattal tudta vezetni a kispapban a poétát is. Hogy a pap és a költő soha egy pillanatig sem jutott egymással ellentétbe bennem, sőt egyik sem szűnt meg állandóan a másik elmélyítésén dolgozni, hogy életem alapélménye a meglátott sötét mélységeken és belsőleg átküzdött diszharmóniákon keresztül is boldog harmónia maradhatott, azt elsősorban neki, az ő szeretetének köszönhetem. A budapesti egyetemi évek alatt ismerkedtem meg avval a két férfiúval, akinek az érzelmi élet elmélyülése és egy átfogó, mindent magába-ölelni képes világnézet kialakulása és így és így közvetve írói egyéniségem magára-ébredése dolgában is a legtöbbet köszönhetek. Schütz Antal rendtársam és tanárom termékeny gondolatvilága, növelő barátsága és Prohászka püspök könyveinek, beszédeinek, egész csodálatos egyéniségének átélése volt ez a két döntő hatás.

Az egyetemen kerültem bele az akkori modern irodalom áramlatába. Az úgynevezett irodalmi forradalom akkoriban verte legmagasabb hullámait. Az első percek természetes idegenkedése után egyre növekvő érdeklődéssel és bámulattal olvastam Ady Endre első, legfontosabb köteteit. Kezdettől fogva bámulattal és szeretettel kísértem benne a zseniális művészt, egyre növekvő mély emberi szánalommal és fájdalommal a szerencsétlen embert, a tragikus magyart. Az ő irodalmi felekezetéhez nem tartozók közül az elsők egyike voltam, aki szóban és írásban a megértés és szeretet hangján – de természetesen nem kritika nélkül – szólottam róla. Költészetének hatásán, mint annak a generációnak minden poétája, egy rövid ideig magam is átmentem. Ez a hatás azonban többé-kevésbé öntudatlan volt, inkább csak formai, nem egyszer mesterkélt, merészségekben nyilatkozott és stílusbeli magamraismeréshez volt segítő átmenet.

Első verseskönyvem: Szembe a nappal, 1910. Amennyire ma módomban van megítélni, talán a benne megszólaló hang frissessége, elevensége, erőteljes optimizmusa volt nálunk szokatlan és bátorító. A kritika úgy találta, hogy ebben és a következő köteteimben (A belülvalók mécse, 1912; Költemények, 1916) az új magyar líra formai értékei a dekadens költészetével ellentétes, egészséges magyar lelkiség köntöséül jelennek meg és elindítói lettek az úgynevezett modern magyar katholikus költészetnek.

A magam részéről ezt a megtisztelő „katholikus” jelzőt csak bizonyos értelemben vállalhatom, körülbelül olyan értelemben, mint a „magyar” jelzőt. Mint katholikus ember és pap természetesen a katholikus ember lelkével élem a világot és ez éppúgy benne van minden írásomban, mint ahogy az igaz magyar ember írása természetszerűen magyar lelket tükröz. De a katholikumban mindig azt kerestem, találtam, éltem, amit a szó igaz értelme jelent: az egyetemest, a mindent magába foglalót: catholicus sum, nihil humani et divini a me alienum puto. El kellene tehát hárítanom magamtól ennek a szónak minden olyan (nem egy oldalon – tévesen – ma is velejáró) kicsinyes értelmezését, amely látókör-szűkítést, elkülönödést, az egyetemes magyar irodalomtól eltérő külön utakat, vagy pedig külsőséges tendenciát, programmirodalmat, egyáltalán a legmagasabbnál alacsonyabbra irányzó célkitűzést jelent. Sohasem éreztem máskép, mint hogy minden magyar emberhez szólok, és arról sincs okom panaszkodnom, hogy megértők és olvasók dolgában valaha beleütköztem volna a felekezeti elzárkózás korlátaiba.

Nincs okom elégedetlenségre. 1909 óta, amikor a Vág ritmusai-val a Petőfi Társaság egy pályázatát nyertem meg, 1923-ig, amikor a Kisfaludy Társaság tagjai közé választott verseskönyveim (az említettek óta Maradék magyarok, 1919; Csend, 1923; Sarlósboldogasszony, 1928, II. kiadás 1929) igen rövid idő alatt elfogytak és bizonyos állandó, hűséges olvasókör szeretetét nyerték meg. Hogy a nagy magyar szakadék túlsó oldalán állók kevesebb megértéssel kísérik írásaimat, mint a magamfajta „katholikus” világnézetű ember az övéiket, azt a mai magyar viszonyok ismerője éppoly természetesnek fogja találni, mint amennyire érthetővé teszik a mai magyar, sőt európai színpadi állapotok, hogy színműveim (Zrínyi, Alexius, Salamon király gyűrűje, Boldog ember inge) nem kerülhettek színpadra. Szent István király-omat a szegedi Városi Színház mutatta be.

Úgy érzem, hogy az életlátásnak és életérzésnek az imént említett egyetemessége, amelyet egyéniségem leglényegének érzek, szükségszerűen magával hoz két hivatást. Minthogy mély, sokoldalú, gazdag élményektől duzzadó életet teremt, azért eleve lehetetlenné teszi az egyhúrú költészetet, önkéntelenül szélesebb skálájú, gazdagabb tárgykörű, hangban, formában műfajokban változatosabb művészetet inspirál. A háború előtti költészetnek relatíve oly kevés hangszerű koncertje után ez is hivatás. A másik talán még jelentősebb. A közelmúlt költészete majdnem egészen, a jelené is túlnyomó részben a lemondásnak, a fáradtságnak a szomorúságnak, az életsiratásnak, sőt kétségbeesésnek a húrjait pengeti. Akinek az Isten kifürkészhetetlen akarata azt a soha meg nem érdemelhető kegyelmet juttatja, hogy meglássa és átélje a diszharmóniák harmóniáját és gazdag, boldog, csordulásig telített életet élhessen, annak nyilván Isten-kijelölte feladata, hogy amije van, tőle telhetőleg megossza testvérével és a szimbolista-impresszionista líra síró kamarazenéje és az expresszionista irányok harsogó jazz-band művészete mellett, az egészséges életigenlésnek, a belső harmónia csendjének, a szépség és a tisztaság ujjongó örömének, a mindent átfogó szeretet boldog ölelésének mély regisztereit is megszólaltatni segítsen. A magam csekély erejével ezt a két nagy hivatást szeretném szolgálni.

Az utód államok, elsősorban Erdély irodalmának nagyszerű fellendülése az utolsó évtized legörvendetesebb és legbiztatóbb magyar irodalmi jelensége. Mi idehaza ismerjük, olvassuk, szeretjük, sőt némi szent irigységgel kísérjük az erdélyi irodalmat. A Pásztortüzet szeretjük és irigyeljük, szívesen olvassuk az Erdélyi Helikont: nekünk ilyenfajta lapjaink nincsenek.

Mostanában legnagyobb munkám, amelyre az illetékes magyar körök megbízásából (a zenei részt végző Harmat Artúrral és Kodállyal együttesen) vállalkoztam: a magyar katholikus egyházi énekkincs összegyűjtése és a mai igényekhez alkalmazása, tehát körülbelül az a munka, amelyet az utolsó félszázad számára Tárkányi Béla végzett el.

Egyébként legjobb poétai gondom az a nálunk egészen újszerű kísérlet, amelybe Advent c. emberi hangon írt oratorium-om megalkotásakor fogtam. Ezt a művet, amely a modern szavalókórus új lehetőségeit próbálja felhasználni egy lírai-dráma ünnepi-játék számára, legközelebb mutatja be a budapesti Operaházban egy 150 tagú szavalókar, a Palesztina-kórussal és a szóló szerepekben a Nemzeti Színház művészeivel.

URL: http://siksandor.piarista.hu/eletut/oneletrajzok/azenutam.htm [2005]

© Sík Sándor szerzői jogainak tulajdonosa a Piarista Tartományfőnökség (1052 Budapest, Piarista köz 1.). A honlapon található dokumentumok csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a Tartományfőnökség engedélyét kell kérni.