Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára
virtuális emlékszoba
☐ ▷ Életút ▷ Életrajzok
Török Jenő
Török Jenő (1908–1983) piarista, Sík Sándor tanítványa volt a budapesti piarista gimnáziumban, majd történelem-latin szakos tanárként Vácott és Debrecenben tanított. Az iskolák államosítása után a budapesti Testnevelési Főiskola, majd a kőbányai Kada utcai kápolna, 1951-től pedig óbudai Segítő Szűz Mária templom lelkésze volt. 1952-ben letartóztatták. Miután 1956-ben kiszabadult a börtönből, Ausztriába ment, és létrehozta az Opus Mystici Corporis (OMC) kiadót, amely elsősorban modern francia katolikus lelkiségi műveket adott ki magyarul, és juttatta el ezeket Magyarországra. Sík Sándorról szóló írása folytatásokban jelent meg a Magyar Papi Egység (Klagenfurt) és az Ahogy Lehet (Párizs) emigráns folyóiratokban (Magyar Papi Egység 1963:26, 42-53; 1964:28, 38-50; 1966:35, 31-43 = Ahogy Lehet 16(1964):140, 21-29; 141, 3-12). Előbbiben három, az utóbbiban csak két rész jelent meg (kissé átszerkesztett szöveggel). A MPE-ben a harmadik közlés „vége következik” megjegyzéssel zárult, de a befejező rész, amely Sík Sándor misztikájáról és örökségéről szólt volna, nem jelent meg, föltehetően el sem készült.
Amikor 1963. szeptember 28-án örökre lehunyta szemét Sík Sándor, a magyar piarista rendtartomány atyja, a magyar katolikus élet „great old man”-je, minden túlzás nélkül idézhette rendtársa a papköltő saját szavait, amelyeket Prohászka Ottokár halála fölötti döbbenetében írt: „Testvéreim, akik árván maradtunk, Bújjunk össze az üres lakásban, Próbáljuk most nagyon szeretni egymást, Mert nagyon-nagyon egyedül vagyunk.” (Árvák). – „Ki méri meg a szörnyű szakadékot?” – kérdezhetik annak a sokezres lelki családnak fiai-leányai, akiknek képviseletében többezres tömeg kísérte szitáló esőben is utolsó, földi útjára elnémult lelki vezérüket. Ez nemcsak a kegyelet adója volt, hanem néma tanúságtétel is, mert Sík Sándorral eltávozott a Prohászka utáni második nemzedék legnagyobbjai közül az utolsó, aki még ma is szerepet vihetett a magyar katolikus életben.
Hivatottabbak, mindvégig oldalánál élő barátai és tanítványai – reméljük – meg fogják írni Sík Sándor életrajzát. De addig is, az emigrációban élő magyarság számára kötelességünk, annyi élmény és benyomás alapján felvázolni néhány vonását. Nem a költő, nem a tudós, hanem a pap, a pedagógus és az apostol vonásait.
Itt ülök az írógépem előtt, magam elé teszem két fényképét, érett férfikorából és öregkorából. Nézem a szellem szuverén fölényét mutató magasívelésű homlokát, oly beszédes „prófétasúlyos és testvér-meleg” szemét. Felidézem 44 év távlatából a fiatal Sík Sándor villogó-szemű képét: ugyanaz az ifjúi, „mindörökké fiatal” lélek néz belőlük, csak az arcvonások lesznek elmélyültekké, fáradtabbakká, a belső derű és jóság egyre érettebbé. E képeket nézve, és életének állomásait újra végiggondolva úgy tűnik, hogy e három kép Sík Sándor életének három jelentős szakára emlékeztet. Bár nem lehet egy ilyen harmonikus életet évszámokkal és lakóhelyekkel részletekre szabdalni, ezúttal kívánkozik az elkülönítés a „domináns akkord” alapján, amint az a töretlenül ívelő, harmonikusan fejlődő papi, költői, nemzetnevelői életpálya három szakára emlékeztető fénykép alá kívánkozik: 1. Sík tanár úr. 2. A professzor úr. 3. Sík Atya.
Lássuk előbb a kezdeteket: Sík Sándor 1989. január 20-án született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a pesti piarista gimnáziumban végezte, ötödik gimnazista korában belép a piaristarendbe s az egyéves váci noviciátus, majd a kecskeméti gimnáziumi tanulmányok után a budapesti rendházba kerül: a Kalazantinumba, a piaristák teológiájára, és „szemináriumába”. Itt egy nagyhatású papi egyéniség, Zimányi Gyula, a későbbi rendfőnök a prefektusa. „Teremtő fénnyel zsong felém belőle értés, erő, segítés, tisztelet… Mélyeket sejtet, gyomot irtogat, És hittel óvja tél s tavasz fagyától a sarjadzó művészet magvakat” – írja róla később. Mert a paptanár mellett, sőt talán előtte, a költő is bontogatta már szárnyait a Kalazantinumban. Párhuzamosan a Pázmány Egyetem bölcsészeti karán latin-magyar szakos tanárjelölt. Beöthy Zsolt és Riedl Frigyes tanítja. Különösen ez utóbbi van rá nagy hatással: „…ajkain sercegve gyúl ki ránk a művészet sorvasztó mély szerelme, az ihlet fénye, lobbanó lidércláng: a lélek omló, láttató tüze”. Mámoros lelkesedéssel vág neki a tudománynak. „Hamar, tanuljunk! Oly rövid az élet, És oly hosszú és olyan érdekes És nagyszerű a tudomány!” – mondja, de egyben óvja is magát, nehogy mindenestül elmerüljön benne. „Vigyázz, vigyázz! Poétának küldettél, nem tudósnak.” De az irodalom és nyelvészet mellett hamarosan beleszeret a filozófiába és teológiába, amellyel öregkorában aztán annyit foglalkozott. „Legszebb mégis a két isteni Nővér. A filozófia, teológia! Állni a rejtelmes Mélység felett, és hittel, áhítattal elmerülni benne, s meg nem békülni koldus félúton…” Schütz Antal itt a mestere: „Néz és beszél. Van és vezet. Érzem a végzetes Kezet, Amely lenyúl és kényszerít megállni A húsos földön, mint a fát, És felnyúlni felhőkön át, És hallani a harsonát: „Deum docet et a Deo docetur.”
A Kalazantinumban mar szorgalmasan versel. „Verseket írok. Minden nap. Sokat. Az. ének láza szinte fojtogat.” Kapcsolatba kerül a Zászlónk regnumi körével: Izsóf Alajos és Radványi Kálmán lelkes csapatával. „Itt ülünk heten vagy nyolcan, húszéves fiúk, és úgy érezzük, hogy a jövendőség, a Nemzet Lelke itt virraszt velünk… Mibennünk forr a Krisztus-öntudat, s megmozdítjuk a magyar földtekét!” – Hogyne lelkesedett volna, amikor a liberális világ posványos levegőjébe beleharsogott a diadalmas világnézet nagy dalnoka: Prohászka Ottokár. Ami leginkább megkapta benne Sík Sándort, az épp az isteni és az emberi csodálatosan megélt összhangja, az evangéliumi tanúságtétel:
Hát van egy isteni Fehér,
Amelyben az egész ember-szivárvány,
Egy diadalmas össze-fénybe fér!
Ő van! Ó áldás: én is lehetek!
Lehetek én, szabadon és merészen!
Nem rontom ketté Isten-adta részem:
Az élő életet,
Istent és embert akarom egészen. (A Püspök)
Ez a hang – ki ne látná – megmaradt végig Sík Sándor alaphangjának.
Tanári pályáját Vácott kezdte meg 1910 augusztusában, a magyar piaristák bölcsőjében, a felejthetetlen boldog-csendes noviciátus városában, mint ünnepélyes fogadalmas szerzetes, akit akkor életének 22. évében még nem lehetett pappá szentelni. „Belépek ebbe a házba… lelkemben Avval, akiről tudom, hogy hívott, akiről hiszem, hogy küldött, és akiről érzem, hogy kísér” – írja naplójában. Boldoggá teszi a tanári katedra, az atyaság első szárnybontogatása. „Élesztem lángját tüzemen tüzellő, Apró lelkecskék puha szép szemének, apró szívecskék erein tapintom Titkaid, élet.” (Apró lelkecskék)
Pappászentelése (1911) után rövidesen Pestre kerül tanárnak. Az ifjú költő-tanár egyszerre meghódítja az ifjúság szívét. Az érettebb diákok lelkesedtek azért a költőért, aki a lemondás dekadens igéi helyett a „hajnal szerelmese”: „Az én emberem a gyerek, a nagyszemű, nevető gyermek, Akiben szűz minden-csírák, Ezer erők rügyezve kelnek”.
Mint tanár, egészen új stílust képviselt. A közvetlenség, a gyermek-egyéniséget is megbecsülő tisztelet, a felelősségtudatra ébresztés jellemzi pedagógiai munkáját, amelyet megaranyozott mindig mosolygó szeretetreméltósága. A közvetlenségre jellemző szimbolikus gesztusa volt, hogy – szakítva az akkor általános gyakorlattal – a negyedévi kötelező iskolai gyóntatás során nem a katedrán gyóntatott, hanem lejött a padok elé, s úgy hajolt szeretettel a mellé térdelő diák fölé. Elve volt, amit másoknak is ajánlott: a tanár és tanítvány közt mindig eltalálni a nem túl közel-engedés és nem is túl távol-tartás arany középútját; elérhetetlen ideál, amely felé mindig törekednünk kell, de ha vétünk e szabály ellen, akkor inkább közel engedjük, mintsem távol tartsuk neveltünket. Diákjait igazi lovagiasságra, a szó nemes értelmében vett úri becsületre nevelte. Az óráján fecsegőt valóban azzal szerelte le, hogy „maga nem tudja, mivel tartozik egyik úriember a másiknak, ha az hozzá beszél?”
És mit adott és hogyan adta! Irodalmi magyarázatai élményszámba mentek. Hogyan olvasta, szavalta, magyarázta Zrínyit, Kölcseyt, Vörösmartyt, Aranyt! „Olvasom Zrínyit. A szemek kigyúlnak és rámlobognak. De én már nem látom a fiúkat Én már nem látom, csak az Óriást, Akinek boldog és alázatos kis apostola lettem, akinek igéit hirdetem a kicsinyeknek. És szépségét, amelytől mámoros vagyok, próbálom megértetni nyomorult kis, szavaimmal. Ó gyönyörűség: szolgálni a Nagyot! Tolmácsa lenni a szónak, amit a géniusz ajkán mond az embernek az Isten!”
Közben egymásután jelennek még verseskötetei: az első a Szembe a nappal (1910) és A belül valók mécse (1912) – ez inspirálta Mécs Lászlót költői neve felvételében. Országos feltűnést kelt az Élet kiadásában 1916-ban megjelent vaskos kötete: Költemények, híressé vált, jellegzetesen síksándori mottójával:
Az Isten küld, testvéreim, tinéktek,
Hogy sugarai eleven tüzét,
Amik arcáról a szívembe égtek,
Sugározzam csendesen-szerteszét
A testvéreknek, akik az éjben járnak.
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.
Találóan mondja egyik legkedvesebb tanítványa és rendtársa: „A ‘szentjánosbogár’ nagyon szerényen hangzik; de a küldetés, hogy Isten tüzet jött sugározni az éjben járó testvéreknek, nem kevesebb önérzetet árul el, mint Ady híres énekes Vazulja” (Bátori József). E sugárzó hatásra középiskolai katedrájának szűk körén túl elsősorban épp költői lantja, nyújtott lehetőséget. Fiatalabb évei költészetével itt részletesen nem foglalkozhatom, de a teljes kép kedvéért felsorolom műveit: 1919-ben háborús versei látnak napvilágot a Maradék magyarok című füzetben, ezt követi öt év múlva a Csend című kis gyűjtemény. Bevezetőverse megmutatja hangulatát:
Tépett világok, tépett emberek
Bódult zűrben kerengenek.
Jöjj, drága testvér, add a kezedet:
Mondjunk ma csendet.
Az édes Isten nagy meleg kezén
Megbú két árva lélek:
És elcsitul és orgonálni kezd
A zűrös élet.
De a verseken kívül a drámaírás is vonzza: első próbálkozása az Ébredés (1916), ezt követi, a, Salamon király gyűrűje című misztérium (1916), majd a népszerűvé vált Alexius (1916), a költő központi gondolatával:
A szeretet nem tud határokat,
Mindenkit, mindent magához ölel,
És kifosztani vágyik-önmagát.
És odaadni mindent és magát,
És mindenkinek lenni mindene.
Egy novelláskötete is megjelent ebben az időben, a Hét szép história (1921). Utoljára hagyom e korszak legjelentősebb irodalmi alkotását: zsoltárfordításait. A Zsoltárok könyve első kiadásában 1924-ben jelent meg. E verses fordítás nemcsak verselésének szépségével tűnik ki, hanem alapos és modern szövegkritikai tanulmányok előzték meg, s adnak neki külön értéket. (Utóbb a szöveget két kiadásban is átdolgozta az újabb zsoltárfordítás alapján).
Sík Sándor első, tanári időszakában még rá kell mutatnunk két olyan nevelői tevékenységére, amelyek országos méretű, nemzedékre ható sugárzást biztosítottak számára.
Első helyen említem a Schütz Antallal megírt diákimakönyvét: Imádságoskönyv, egyszersmind kalauz a lelki életre (1913). Büszkén mondhatjuk: ez az imakönyv a világirodalomban párját ritkítja. Tudjuk, hogy az egésznek Schütz Antal adta meg a teológiai tartalmát, elvi alapirányát, – közös dunaparti sétáik alkalmával: de a formába öntés, a fogalmazás, a szín benne Sík Sándoré. Csak Isten a megmondhatója, hogy hány ezer magyar fiú tanulta meg ebből a lélek anyanyelvét, merítve éppen az Egyház nagy imádkozóinak kincsestárából Szent Ágostontól Prohászkáig, hozzáédesedve a zsoltárokhoz és himnuszokhoz Sík Sándor művészi fordításában, tanult szent komolysággal „lelki szabadságharcot” vívni, elmélkedve a „Keresztény jellem” című rész foersteri pedagógiával megírt pompás fejezetein. Hányan nyúlnak még ma is, három-négy évtized után, őszülő fejű öregdiákok ehhez az imakönyvhöz…
A másik, nem kisebb jelentőségű hatásterülete a cserkészmozgalom. A magyar cserkészmozgalom abban a – büszkén mondhatjuk – ragyogó formájában elképzelhetetlen lett volna Sík Sándor nélkül. Ezt senki sem tagadhatja. Ő írta meg indulóit (az elsőt:„Vígan, fiúk, cserkészfiúk, majd a másodikat és maradandót:„Fiúk, fel a fejjel!”); ő írta első törvénymagyarázatát, ő írta meg pedagógiáját, a Vezetők könyvében – és a Zászlónk lapjain ő népszerűsítette és táplálta lelkileg eleinte mint főmunkatárs, majd mint szerkesztő, ezt a férfias, derűs, új diáktípust.
Nemzetnevelés volt ez: „emberebb embert, magyarabb magyart” nevelt előbb a saját csapatában, majd mint a Magyar Cserkészszövetség elnöke – az egész országban. Még azok közé a szerencsések közé tartozhattam, akik tőle hallották a „törvénymagyarázatot”; kirándulásokon, tábortűznél, reggeli-esti imánál sugárkörében élhettem éveken át. Mint megannyi más társam, diákkorom legszebb napjait köszönhettem a cserkészetnek. Mi büszkék voltunk rá, hogy a cserkészmozgalom inspiráló költője a mi parancsnokunk, aki a mi farkasréti kirándulásunkon írta: „Egy nagy dolog van a világon: Van-e jobb játék, mint rajban a munka? Egy a vezényszó: munkára fiúk! Odalenn, a szennyes-füstös kővilágban Most népgyűlés van és kettős rendőrkészület. Itt füst és szenny olyan szánalmas messze. Itt nem nyomorul ketté az egy: itt egymás mellett térdepelve, egy ősi-bús dalt énekelve, inasfiú es grófgyerek Rakják a szent tábortüzet.”
Bakonysárkányi táborunkban írta kedves cserkészversét, az „Alszik a sátor”-t, amelyben így imádkozik az Úrhoz cserkészeiért:
Kertem jóságos Atyja, ki nékem adtad őket,
Szeresd, végig szeresd az én plántáimat!
Engedd, hogy úgy vihessen örök szívedre őket,
Hogy tiszta szép szemükben megismerhesd magad!
Akkor valaki nyíltan megkérdezte Sík Sándort: miért nem alapít kongregációt a vallásos nevelés biztosítására? A magyarázat világos. Akkor még liberális, hitközönyös apák gyermekeit hiába várta volna Mária-kongregációba. A cserkészetben egységesen és egyszerre adott emberit és istenit, vallásos és nemzeti szellemet. S a felejthetetlen tábori reggeli-esti imák, a közeli falvakban megtartott szép énekes diákmisék, amelyeken prédikált, – akkor még nem volt tábori oltár – naponkinti szentmisével, a különszándék és napi cserkészjótett, az egymás megbecsülésére és segítésére nevelés, az ég felé szálló vidám dalunk: egész életre kiható nevelő tényezőkké váltak. És amit ma különösen ki kell emelni: olyan időben, amikor szomorú felekezeti harcok dúltak, testvéri együttesben dolgoztak katolikus és protestáns cserkészek a Magyar Cserkészszövetségben.
Mi volt Sík Sándorban az, ami a kisdiákot egycsapásra meghódította? Szeretetreméltó, mindig derűs egyénisége, magával ragadó tüzes lelkesedése, férfias ereje. A nagyobbakat lenyűgözte nagy intelligenciája, költői tehetsége és az a megbecsülő, önérzetes felelősségre nevelő pedagógia, amelyről szólottunk. Végeredményben egy egészen új paptanári típus hódított meg bennünket, amelyben a papi volt a döntő elsődleges elem – anélkül, hogy a szaktanár és pedagógus háttérbe szorult volna, sőt ellenkezőleg: gazdagabbá, mélyebbé, gyújtóbbá – tehát hódítóbbá vált.
Papi lelkületének elmélyülésére, legalábbis magára eszmélődésére és töltekezésre jó hatással volt a Rómában töltött tanulmányév az 1924/25-ös tanévben, röviddel azután, hogy végigvezette – életében először és utoljára – érettségiig az osztályát. Ennek az évnek ihletéből gyönyörű versek születtek: a Sarlósboldogasszony című kötet zöme. Férfikorának delén érzi magát: „Rád szakadt a nyár, szívem, forrón, gazdagon. Búzafürtös földeken érik asztagon. Bókol már a telt kalász, közeleg az aratás: delet ért napom.” A tengerparton elmélkedve harminchatéves életén, kérdi: „Mi jöhet új elémbe még? Amit a szív tud sejteni, ami emberi s isteni, engedtetett a Föld színén, mindent megértem, éltem én… Ha jönne most az alkonyat, amely bezárja utamat, úgy hagynám itt a szép nyarat, békétlen vágyam nem maradt”. A Gianicolón járva Tasso és Néri Szent Fülöp nyomdokaiban, megszületik egyik legszebb, legszemélyesebb verse, a S. Onofrio, amely bepillantást enged papi lelkébe. Alázatos önvallomás ez, de egyben öntudatos, boldog halaadás Istennek:
Akartál, lennem győzelmes egésznek,
S a legnagyobb titkokra rátalálnom:
Szeretni mely, rejtelmes szeretettel
Istenben embert, és emberben Istent.
Boldogan kérdi: „Ó hol van még ilyen teljes élet, Ily végtelen telített, mint enyém?… Ha sejtenétek az én mély szerelmem világölelő boldog mámorát, ó, hogy jönnétek mind, testvérörömmel, Imádni együtt a zengő csodát, A Dalt, amelynek élő húrja lettem: Én csordulásig teljes életemnek Isten-dalolta boldog himnuszát!”
Rómából hazatérve még folytatja középiskolai tanári munkáját, de ez már nem tart sokáig. Még mielőtt elhagyná a gimnáziumi katedrát, hogy felcserélje az egyetemivel, megérte középiskolás cserkésznevelői életének tetőzését, a nagy megyeri cserkésztalálkozót (1926): nyolcezer magyar cserkészfiú álma fölött virrasztva megszületik lelkében a Megyeri hitvallás (e versével foglalta el helyét a Kisfaludy Társaságban). Olthatatlan idealizmusának, törhetetlen hitének vallomása ez, a szkepszis és nyárspolgáriság sátáni „mire jó?”-jára. válaszul:
Hiszek!
A kevesek egymásbatett kezében,
A testvérszóban, a bajtársmarokban,
Az érben, mely patak lesz és folyó,
S halott tengerbe életet zuhant. …
A Lélekben hiszek,
Amely megzúdul ott, ahol akar.
Hiszem, hogy zúdul, akar és teremt,
Zúdul s teremt miáltalunk. …
Hiszek.
És hogyha nem: hát, akkor is!!
Ha mindhiába: akkor is!
Ha minden álom: akkor is!
Ha minden meghal: akkor is! …
A Szeretet mosolyog és szeret,
És a kereszten is király.
A tett különb a tunyaságnál,
És hol a tépett lobogónál
Tiszteletesebb szemfedő?
Mert akit egyszer meglehelt a lélek,
Annak mindegy-lom, élet vagy halál:
Az él és áll és énekel és alkot,
Megyeren és Magyarországon,
Hét világrészen és a másvilágon,
Isten őtet úgy segélje. Amen.
Sík Sándor alázatos egyéniségétől távol volt a hatalom és rang keresése. Érezte, hogy ez inkább teher és akadály volna missziójának betöltésében. Ezért ügyesen kitért a húszas évek elején felajánlott házfőnökség elől. De igent mondott, amikor 1929-ben a kultuszminiszter közölte vele, hogy nemzetnevelői működése számára az egyetemi tanári katedrán kíván nagyobb hatósugarat biztosítani, s ezért felszólítja egy nagyobb terjedelmű irodalomtörténeti monográfia megírására. Ekkor írta meg Sík Sándor a Gárdonyi, Ady, Prohászka (Lélek és forma a századforduló irodalmában) című tanulmányát s ennek alapján rövidesen elfoglalhatta a szegedi egyetem magyar irodalmi tanszékét.
Tévedés volna azt hinni, hogy Sík Sándornak addig nem volt kapcsolata az egyetemi ifjúsággal. Volt tanítványai, mint egyetemi hallgatók is rendszeresen felkeresték. Különösen intenzív kapcsolata nyílt a középiskolából-kikerült cserkésztársadalomamal. A magyar cserkészmozgalom legfelső irányítása az Országos Intézőbizottság kezében volt, Teleki Pal főcserkész elnöklete alatt. Ebben az OIB-ban Sík Sándornak jelentős szerep jutott, különösen amikor megindult az öregcserkészek „Fiatal Magyarság” mozgalma. Ennek a mozgalomnak szellemi programját a híressé vált zöldfedelű Fiatal Magyarság. Eszmék és elszánások című füzetében adták ki, s ennek a programjával indult az öregcserkészek „Fiatal Magyarság” című folyóirata. Ez a füzet igen jelentős elvi állásfoglalást tartalmaz az akkori magyar élet minden jelentős problémájában. Szerzőként az OIB tagjai, köztük Sík Sándor is, voltak feltüntetve. E füzet valójában elejétől végéig Sík Sándor műve. Ezt hitelesen tanúsíthatom, hiszen akkortájt mint teológus többek közt én is titkárkodhattam időnkint mellette: az első szótól az utolsóig nekem diktálta gépbe, szobájában fel s alá járva és szivarozva, a kéziratot. Igaz, hogy kinyomtatása előtt az Intézőbizottságban átbeszélték, s közösen vállalták a szerzőséget, márcsak kényes témái miatt is. E füzet hatása a magyar fiatalságra hasonlóan nagy volt, mint Szekfű Három nemzedékének „Ami utána következik” című része, amely ugyanebben az időben jelent meg. A Fiatal Magyarság mozgalomnak nem egy tagja került be Teleki Pál miniszterelnöksége alatt a parlamentbe. Szép ígérete volt ez a magyar politikai életnek, – de sajnos elsöpörte a vihar.
Egyetemi előadásait Szegeden az 1929/30-as tanév második szemeszterében kezdte meg. Nem könnyű dolog Sík Sándor életének ezt a második, szegedi szakaszát vázolni. Hiszen ez volt életének legsürítettebb, legtevékenyebb. korszaka. Akár arra figyelünk, hogy hányszor kellett utazgatnia, mert a hivatási kötelesség és kötelességtudata a fővárosba vagy az ország más-más városába szólította, – akár hangyaszorgalmú tudományos tevékenységét vagy gazdag költői termését nézzük: 15 év alatt nem kevesebb, mint 17 kötetről szól műveinek hivatalos felsorolása (az Őszi fecske című kötet végén). De ebben nincsenek benne egyetemi előadásai, egyetemi szentbeszédei a jezsuita templomban, konferenciabeszédei, prédikációi – kivéve a magyar szentekről szóló „Szent Magyarság” című sorozatot (rádióprédikációk), amelyek könyvalakban is megjelentek – és nincsenek benne kisebb tanulmányai, cikkei.
E gazdag munkát négy körben igyekszem vázolni, jobban mondva: érinteni. A tanárt, a tudóst, az apostolt és a költőt szeretném megidézni – a Professzor úrban.
Amikor az újonnan kinevezett professzor urat nehéz szívvel búcsúztattuk Pestről, tudtuk, hogy a szegedi egyetemi katedra ugyanúgy új professzor-típust fog képviselni, mint alig két évtizeddel előbb a középiskolában: ugyanazt a síksándori stílust, magasabbik fekvésben; akkor a hamvasarcú ifjú paptanár a kezdés idealizmusával, nyugtalan lobogásával, gyermekek és „nagydiákok” között, – most a java férfikorába érett, tapasztalt, európai kultúrájú nevelői egyéniség a legnehezebb diákanyag – az egyetemisták – között. S ő, aki két évtizede mint legfiatalabb csöppent bele a pesti, patinás gimnázium kötött fegyelmébe, kislakult hagyományú szerzetesi családjába, hogy az úttörők között diadalra segítse az újabb irányzatot, – most ennyi tapasztalat és eredmény után, szinte korlátlan függetlenséggel és mozgási szabadsággal, nevelői és költői tekintélyének potenciális súlyával:a legjobb kilátások között vághatott neki az új útnak. Nem is csalódott benne senki.
Mivel hódította meg egyetemistáit? Megemlékezéseiket olvasva – hiszen itt másodkézre vagyok utalva – úgy látom, mindjárt az első benyomásra megfogta őket egyetemes látású, átfogó tudása, szerénységében is lenyűgöző intelligenciája. Író és kora, magyar irodalom és világirodalmi összefüggések, a mestermű mondanivalója és formája átfogóan egységes látásban tűnt elő tanításában. Lényegre mutatott, és nem veszett el a részletekben, ugyanakkor precízen adta – és így is követelte meg – a fontos adatokat. Előadásában – akárcsak szónoklataiban – az erős logika, világos áttekinthetőség volt egyik főerőssége, amit szellemének sziporkázása, ízes magyarsága még vonzóbbá tett. De talán leghódítóbbak a költői remekművek bemutatásai voltak. Tudta megszólaltatni a Géniuszt, saját szavaival – nem másodkézi méltatások alapján; költőket pedig nagy előadásművészettel tudott a fül számára is közvetiteni, – vagyis teljesen adni a mesterművet. Váltig hangoztatta, hogy a vers a fülnek szól, és nem a szemnek, akárcsak a kotta. A „Ritmika és a versolvasás tudománya” volt egyik legnépszerűbb kollégiuma.
Természetes, hogy az ifjúságnak elsősorban a tudás imponál a tanárban. De kielégületlen marad, ha nem tudja benne meglátni és megszeretni az embert. Aki már a kisdiákot is megbecsülő tisztelettel kezelte, hogyan ne nyűgözte is volna le egyetemistáit is azzal, hogy mint egyenrangú féllel vitatkozott velük, érvet érvnek szegezve, nem pedig tekintélyi súlyt. A maga véleményét előadásában sem erőltette, csak szerényen tárta hallgatói elé. Legkiválóbb tanítványaival teázva tartott szemináriumot rendházi szobájában, és türelmesen hallgatta meg a forrongó fiatalság radikális nézeteit. Kirándulásokon – jó cserkész módjára – játékban és nótázással került egészen közel tanítványaihoz. És jó – szinte túl jó – szíve szavára hallgatva, segített mindenkin, aki kéréssel fordült hozzá. Szívesen nyúlt a zsebébe, ha nehezen küszködő diákjait jobb eledelhez segíthette, mint pl. egyik tanítványát, akinek napi tejadagra fizetett elő – s aki egész életében hálásan gondol rá. Vagy a másik tanítványa, akinek doktori disszertációját komoly pénzadománnyal segítette kiadásra… Ilyen evangéliumi tanúságtétel mellett szívesen meghallgatták benne a papot és nemzetnevelőt, aki előadásaiban világnézetet, humánumot, kereszténységet, magyarságot adott, nyíltan, kertelés nélkül, aminthogy atyai tanácsai a tanulás, tudományos kutatás és nyelvtanulás módszeri titkait is közvetítették tanítványainak.
A katedra, szemináriumi munka és személyes érintkezés tanító-nevelő munkája mellett – ami maga is rengeteg készületet, olvasást, tanulmányt igényelt – igen jelentős időt szentelt Sík Sándor a tudományos munkának. Öt kötet e munka gyümölcse. Itt csak felsorolhatjuk őket: Pázmány, az ember és az író (1939), Zrínyi Miklós (a Magyar írók című sorozatban, 1941), s tudományos főműve: a háromkötetes Esztétika (1942). Ide sorolhatnám még a Magyar Remekírók újabb kiadású sorozatában kiadott, bevezető tanulmánnyal ellátott, szemelvényes Pázmány-kiadását.
Évek folyamán a fáradhatatlanul végzett diákpasztoráció természetszerűleg szervesen torkollott bele a felnőtt-pasztorációba: volt diákgyónói felnövekedve és megházasodva is tartották a kapcsolatot egykori lelki atyjukkal; a cserkészmozgalmi munka, aztán a főiskolások között töltött hosszú évek fokozatosan eltolták a lelkipásztori munka súlypontját a felnőtt-pasztorációra. Ezért érezte szükségét, hogy a diákimakönyv folytatásaként, ugyanabban a szellemben és stílusban felnőtt-imakönyvet írjon, most már egymagában. Így született meg a Dicsőség…Békesség című imádságoskönyv (1940), amely terjedelemben csaknem kétszerese az elsőnek. Új részekkel bővült: Keresztény család, Hivatás és felelősség, Szent magyarság. E címek maguk beszelnek. Érdemes összehasonlítani a Keresztény élet című részt az előzővel: mennyire elmélyült, tudatosan természetfölöttibb irányú lett, a Krisztus-követésre vetve a főhangsulyt. Nem csoda, hogy az első kiadás három év alatt elfogyott s még 1944 elején megjelenhetett a második kiadás.
Szorosan lelkipásztori célzatú, de egyben magyar misszió is volt a Harmath Artúrral karöltve kiadott Szent vagy Uram énekeskönyv. A Kodály-féle megújhodott népdalkincsen felnőtt nemzedék a tárgyilagos modern egyházművészet és a liturgikus mozgalom korában nehezen tűrte a régi énekeskönyvek tulérzelgős, sváb dallamú énekeit. A népi szellemben való zenei megújhodás Harmath Artúrnak, a nyelvi és művészi megújhodás Sík Sándornak érdeme lett az egyházi ének e reformjában. Hála a magyar püspöki kar határozottságának: az új énektár kötelezővé s évtizedek múltán ma már egyeduralkodóvá lett, s nemzedékek számára emlékezetessé teszi Sík Sándor nevét.
Ide tartozik a keresztény himnuszköltészet remekeinek műfordításgyűjteménye: a Himnuszok könyve (1943). Sík Sándor már imakönyvei számára jónéhány himnuszt lefordított, és régi óhajnak tett eleget, amikor – Babits Mihály gyönyörű, de kisebb terjedelmű himnuszgyűjteményének sikerén is felbuzdulva – a háború szomorú napjaiban a hívő középkor e remekeit ültette át magyar nyelvre tökéletes formaművészettel. Hogy ez a könyve sokak számára az imádsághoz adott indítást, nem kétséges.
Ebben az időben kezdi rendszeresebben költői – előadó és szavaló – estjeit. Csak aki átélte ezeket, ismeri hatásukat. Az eleinte inkább csak szűk körben tartott előadóestéket a szegedi évek során kezdi rendszeresen és tudatosan az apostoli célok szolgalatába állítani. Jellemző példa erre: egy szeged környéki nagyobb plébánia káplánja kereste fel azzal, hogy az ottani tohonya, érdektelen közönséget fel akarják rázni s ezért érdekes előadássorozatot rendeznek, – de első alkalommal csak komoly névvel tudnak tömeget odagyűjteni, ezért hívja a professzor urat. Sík Sándor az első szóra elfogadta a meghívást. Félórás előadással kezdte a katolikus irodalomról, s utána megkezdte verseinek előadását. Alig engedték abbahagyni éjfél felé. A közönséget ennyire meghódította, kimozdította tehetetlenségi helyzetéből, s ezután készségesen vettek részt a további előadásokon is.
Ezzel el is jutottunk a szegedi évek beszámolója során az utolsó, nem kevéssé jelentős mozzanathoz, hogy költői fejlődésének ezt a fázisát ismertessük, főleg mondanivalója szempontjából – hiszen ez az, ami minket itt elsősorban érdekel. „Uram, csak a szívem maradhasson gyermek, És el ne vedd a sípomat” – ezzel a fohásszal kezdi, némi szorongás közepette szegedi életét. Az Úr valóban nem vette el, hanem gazdag terméssel ajándékozta meg e sípot. Második szegedi évében – a hozzáértők szerint – legharmonikusabb, leggazdagabb kötetével, a Fekete kenyérrel (1931) lepi meg olvasóit.
„Egy karéj fekete kenyeret Szelnék elétek emberek. Valamit adnék, Valami meleget mutatnék: Egy ember feltakart szívét.… Hát egyet mondok: magamat. Nem mondok igent, nem mondok nemet: Öletekbe dobom a szívemet. Nincs benne semmi, csak szeretet, Egyszerű, csendes szürke szeretet” – írja a bevezető versében. Új hang ez, már nem a régi, fiatalos, szenvedélyes pátosz, hanem egy Istenben elmélyült és testvérei felé kitárulkozó szerető szív emberi tanúságtétele, magamegmutatása.
Embernek lenni,
Csak embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld szülte földnek
És Isten lehelte szépnek!
E könyv valóban „egy dalba menekült regény”: a papköltő életének regénye. „Engem magnak vetett a Magvető és kenyérnek, annak is feketének” – írja. Ezzel adva is van a keret. Az életregény első része a mag kalászbaszökkenését mutatja: az édes gyermekkort. Majd „kel a tészta”: elmondja egyetemi éveit a tanulás lelkesedésében, mígnem elérkezik a primicia boldog perce: „Megérintettem a csodát… Most áll az illanó idő.” A harmadik rész – „Kemencében” – a pályakezdés mozgalmas első éveit mutatja a háború és forradalmi idők véres hátterével, viharaival. A „Meleg cipó” című rész az életének delére ért paptanár munkáját mutatja tanítványai, lelki gyermekei és barátai testvéries körében. A „Koszorú” című verse papi lelkületének alázatos, őszinte feltárulkozása. Az Alszeghy Zsoltnak dedikált „S.O.S.” „a rozzant vén Európa-bárka” tragikus süllyedését látva hívő bizalommal ajánlja a „csodaváró meztelen imát”.
Fejezzük be a sort a költő és nemzetnevelő életprogrammját feltáró „Törvény” című versével, amely keményen vallja: „Akiben vér van Istenből való, Nekifeszíti szárnyát a viharnak.” Leszűri élettörvényét:
Lélek törvénye: harcol, aki hős,
És alkot, aki férfi.
Ez a törvény és nincs tovább.
Teszem a magamét.
És ez a minden.
Lesz, ami lesz.
Esnek csodák.
És él az Isten.
A harmincas években elhatalmasodó totalitárius irányzatok, – minálunk Gömbös Gyula próbálkozott akkoriban – az értelem pórázától felszabadult, szenvedélytől fűtött tömegmozgalmak a szellem és az erkölcs emberét a magányba kényszerítik. A „Magányos virrasztó” (1936) című verseskötetének keletkezését és mondanivalóját ez magyarázza. Határozott „nem”-et mond a Bálványnak:
Nem, ó Bálvány, mi nem bálványozunk,
A monoton litániából
Mellyel hozzád hunyásznak híveid,
Egeket vívó diszharmóniával
Harsan ki férfiénekünk.
Legkiemelkedőbb verse e kötetnek a spanyol polgárháború alkalmából írt „Máglyafüst”. „A Káinok kifent baltái közt, Homlokodon az Ábelek jegyével: Mi lesz veled, te máshonnan való?” – kérdi.
Rettentő sors! Az egyik fél világ
Fölfalni készül a fél másikát:
Testvéreid egyformán mindaketten,
És egykép ellenük kell mondanod,
Mert a Krisztust feszítik mindaketten,
Te mind a két pogánynak idegen!
Krisztus követje ilyen körülmények között jel lesz, amelynek ellenemondanak: vállalnia kell részét a nagy Passióból, ma úgy mondanók: a továbbélő Krisztus szenvedéséből.
A nagy Krisztus-keresztnek rádeső
Részecskéjét, az élő Passiónak
Most teljesülő rejtelmes darabját
Vállalni szívvel: ennyi a tiéd.
Bíznunk kell, hogy Isten nem rak elviselhetetlen terhet vállunkra.
Nem kishitű, ne bánd a holnapot:
A rendelés a forró mába küldött…
A munka ég: rabló lennél, ha most
Az izzó percet kis magadra szánnád!
Egyetlen egy a szükséges: szeress!
És tégy, amint az Isten adta tenned.
Mindenkié vagy, mert mindenkihez
Küldött szeretni, aki a szerelmes
Keresztről a világot átölelte.
Egy szó tied csak, áldott életednek
Értelme, célja, foglalatja: Testvér!
E kötet több hitvallásszerű verse (Hiszek, Óda az Egyházhoz) és a fiatalokat lelkesítő programmszerű allegóriája, az Acélember, közkinccsé vált, csakúgy mint az Istennek szentelt s az altruista női hivatást dicsőítő versei (Apácák, Lány a kötéssel). A kötetnek másik, terjedelemben tán nagyobb csoportját alkotják a természet magányába menekülő költő kedves természeti reflexiói. Kecskepásztorok és kaszálók, cserfa a fenyvesben és ibolyák, a baromfiudvarban káráló tyúkanyó és a szálló sirály egyaránt megihletik és Isten és az örökkévalóság felé terelik gondolatait.
Következő verseskötete az országmegnövekedés és a Teleki Pál alatti belső megújhodási folyamat örömében fogant, bízó optimizmust elhelő versesgyűjteménye az ötvenesztendős költőnek: Az Isten fiatal (1940) címmel. „Dús gyümölcs érik szélcsavarta ágon. Kalapom szélét a szemembe vágom: Még elvégzi magáét ötvenesztendős jó fiatalságom. Te is anyácskám, ráncos Magyarország, De kinövöd még mai magad torzát! Érzem, érzem újul már Ezeresztendős, szép fiatal orcád!” – írja a bevezetőben. De ebben a kötetben ugyanaz a kettős regiszter, mint az előzőben: hitvallás és bíztató életprogram egyrészt, és a természet ölén született gazdag reflexiók másrészt. Hadd említsük e kötet egy-két gyöngyét. Kezdjük ünnepi szavalóestjének szíveket nyitogató kezdőversével a Cinegével. A kertjének bokrán megpillantott cinegétől az istengyermekség gondolatához vezetik reflexiói:
Igazad van pajtás, cinege, cinege,
Egy fütty az ember élete.
Egy pici fütty az életem,
Elég az gondnak, hogy szép legyen.
Elég az gondnak, hogy jó legyek
Mindenkinek, amíg lehetek…
Egy az igazság kicsikém,
Egy az okosság tudom én, tudom én:
Vagyok-e Isten gyereke,
Mint te kicsi testvér, cinege, cinege.
Így ihleti meg a kakukmadár és a tiszavirág is, elgondolkodtatja a fű a szélben és a pocsolya és egy szebb világba terelik vágyát a zivatar-kék alkonyi felhők – s mikor a csodás reggelen a rigó rikkantását hallja, azon elmélkedik, ki mit szeret s kérdi: „Hát Uram Isten, mit szeretek én? Mindent, amit elnyílt két szemem lát: A napot, a lombot, a lomha Tiszát, A kemény munkát és lágy kenyeret. Mindent, mindent, mindent szeretek. Egyebet magamnak nincs is mit kérjek: Csak tiszta lehessen test és lélek, Legyen kit szeretnem, legyen mit ennem, És el ne fogyjon a nóta bennem.”
A prófétai attitűd e verseiben ellenemondás a gyűlölködés és háború szellemének. „Mentsd meg lelkedet!” című versében keserűen állapítja meg: „Közöttünk dúlva jár Egy aljas új ragály. Ó látni, hallani Hitványán hullani A legjobbak sorát!” – s hívja, szólongatja a választottakat a magányba.
Mint Prohászka lelkét az első világháborúban, úgy az övét is tiltakozásra készteti a háború őrjöngése: „Kemény és karcos légy ma, ének, Légy szikladarab, Hogy odahajíthassalak Vérszennyes küllői közé A század undok páncélszekerének.” Különös erővel tör elő lelkéből a „a két pogány közt egy hazáért” vérző magyarságért való aggódás, amikor a Dolomitok közt járva egy katonatemetőben, „nehéz osztrák nevek közt” megpillantja egy hősi halált halt magyar császárvadász, Czinege Rudolf nevét, mellette az elfakult, pici nemzetiszínű lobogóval és felveti a Rudolf Czinege című versében a nagy kérdést: „Lesz-e vagy nem lesz bukott Magyarország? …”
Feleljetek, ti nagyszerű halottak!
Meghalni nálunk csodaszépen tudtak
Mindig a hősök, halni másokért:
De élni, élni, élni magatoknak
Ez az, mit most a végzet-óra kérd.
„Az élet és szétomlás határán” felszólítja a „történelmi bárányt”, a „jámbor Czinegék” fajtáját:
Mindenné kell ma válnod egymagadnak,
Czinege Rudolf, utolsó magyar!
Egyetlen magyar a kereszt alatt,
Mozdulj, felelj hát, felszólítalak,
Kényszerítelek: van-e még remény?
Van-e még benned sírszétrugni élet?
Vagy jól pihensz a német kő tövén?”
Bízó optimizmusa életigenlő választ olvas le a lobogócska lobogásában és a virrasztó szegedi fiatalokat is a szebb jövő víziójával biztatja: „Látom, látom az újszülött keresztet Egy templom homlokán Felfényleni az elzörömbölő szennyes vihar után.”
Ez az optimizmus azonban nem tétlen jobb jövőt várás, hanem az állandó önreformra, helytállásra, a másokért és a szent ügyért való odaadásra serkentő „építő nyugtalanságból” fakad. Erre tanúságtételül szolgál az imádsággá vált „Ments meg Uram!”:
Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd Uram, hogy bezáruljak!
…
Ne tűrj megállni az ostoba v a n -nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.
Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hűlni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,
Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!”
Éveken át imádkoztuk többre törekvő fiatalokkal ezt a verset s énekeltük a másikat, „Légy csendességben”, amely az igénytelen hétköznapok csendes vértanúságára való felkészülés gondolatát lopta a lelkekbe:
Légy csendességben: Isten hogyha hív,
Halkan szólít, mint pásztorhangú síp.
Kelj fel, és indulj engedelmesen,
Kutyuska-vígan, bárány-csendesen. …
Ne nézz se jobbfelé, se balfelé,
Csak az egyenes út az Istené. …
Ha szeges öv, ha véres máglyaláng:
Te mosolyogj, és mondd, hogy Miatyánk.
S ha tán a Hang a véres Hegyre vitt,
Hol elveszik a világ bűneit,
Szelíden lépj a szegezők elé: ,
A nyírő béres is a Pásztoré.
Röviddel az imént ismertetett verseskötet után megjelent (1940) a harminc költői év teljes termését egy kötetben egyesítő kötet: Sík Sándor összes versei 1910–1940. E kötet épp úgy csúcspontot jelentő zárókő a szegedi életszak végén, mint a tudományos sort két év múlva lezáró Esztétika.
Nem hagyhatjuk említés nélkül Sík Sándor drámaírói működését sem. Még az előző időszakban jelent meg Zrínyi című drámája, amely épp úgy a két malomkő közt őrlődő magyarság sorstragédiája, mint a szegedi évek folyamán írt István király. A dráma „nagy jelenete”, amikor az országépítő szent király vérszerinti rokonára, Vazulra akarja hagyni műve folytatását, csak azt kötve ki, hogy kereszténnyé legyen. Vazult csábítja a trón, de képtelennek mondja magát vére megtagadására, mire István király azt válaszolja: Ma még nem tudod, de holnap az Isten ereje száll beléd és mindent megtehetsz… Amikor azonban Vazul végleg nemet mond, a szörnyű dilemmából (magyart elnyomni Péterrel, vagy keresztényt írtani Vazullal) csak egy kiutat lát: „arcába csapni az emberi bölcseségnek” és Szűz Máriának felajánlani a koronát… A dráma a Szent István jubileumi év alkalmával a Nemzeti Színházban is előadásra került és hálás darabja volt a műkedvelő színpadoknak. Két ifjúsági előadása rendezésében vehettem részt – középiskolásokkal és egyetemistákkal is – és tapasztalhattam, milyen nagy hatással volt e dráma az ifjúságra. – Végül megemlítem az Advent című szavalókórusra írt oratóriumát, amelyet a szegedi dómtéren mutattak be.
Sík Sándor a háború után nem tért vissza egyetemi katedrájára, noha megtehette volna. Ekkor új szakasz kezdődik az életében. Megértjük a változást, ha ismerjük a két szakasz közé ékelődő vízválasztót, vagy mondjuk inkább: az új szakasz bevezető „noviciátusát”: az ostrom alatti óvóhelyi élet és a romok között való csendes tervezgetés hónapjait (1944 december–1945 március). Ezt az időt közvetlen közelében élhettem át s így gazdag élményanyagra támaszkodhatom.
Az óvóhelyi életben fogékonyak voltak a lelkek. Keveseknek kijutó, ritka kegyelem volt az ostrom borzalmai közepette is valami felszabadultságfélét érezni a fölösleges sallangoktól és teljesen ráhagyatkozni az isteni Akarat rendelésére. Sokaknál a lélek kész volt ugyan, de a test, az idegzet erőtlen. Az ilyenekre különös áldást jelentett Sík Atya örökké tréfálkozni kész derűje, az a természetes szeretet és jóság, amely egyéniségéből áradt. Napközben kivette részét a közös munkából, vagy csendben imádkozgatta a szentolvasót. És a sötét est csendjében szavalt nekünk kedves költőinek – elsősorban Arany Jánosnak – a verseiből, de persze a magáéiból is.
És most jön az, ami eltörölhetetlen nyomokat hagyott az érdekeltek lelkében: az ostromidőben való lelkipásztori munka Amikor az orosz csapatok bevonultak Budára és hetekre megszakadt a kapcsolat a két városrész között, Marczell Mihály érseki provikárius rendelkezésére egy-egy rendház, vagy népesebb papi közösség kebeléből kis pasztorációs csoportok alakultak, amelyeknek tagjai eleinte kettesével, majd egyedül járták az óvóhelyeket. Délelőtt az alkalmas házakat kellett felkutatni, ahol igény és lehetőség volt a délutáni szentmisére. Ebéd után korán elkezdtük a gyóntatást, ezt követte a szentmise asztalon; egész közel, körénk zsúfoltan a hívek, a betegek ágyban; rövid szentbeszéd, és igyekezni kellett, mert 5 órára már otthon kellett lenni, utána „felkoncolást” ígért a városparancsnok. Közben ismételten bombatámadás volt, szószerint romok és holttestek között vitt az út, néha kapualjtól-kapualjig, meglapulva. Ebben az izgalmas légkörben folyt ez a lényegre szorítkozó, leegyszerűsített pasztoráció. Tanítórendi papoknak, akik megszokták, hogy tanáros gonddal készüljenek jó előre nem oly gyakori prédikációikra, szinte forradalmi újság volt ez a „rohampasztoráció”. Ez újszerű munkánk kezdetén, hogy tanuljak valamit, Sík Atya mellé kértem beosztást, – pasztorációs részlegünket Tomek Vince, jelenlegi Generális Atyánk vezette, – és előtte beszélgettünk az előkészületről. „Most valami újat kell próbálni, – mondotta, – valami egyszerűt; lényegeset és vigasztalót mondani, testvéri szívet mutatni. Már a forma is, ahogyan asztalon, pohárból, közöttük misézünk és mellőlük (s nem felettük) beszélünk, erre utal.” Még ma is emlékszem, hogy milyen egyszerűen beszélt a szenvedés értelméről, magyarázva – a kolosszei levél (1, 24) kapcsán – hogy mennyiben tudjuk magunkban kiegészíteni Krisztus szenvedéseit, szívesen vállalva – a Máglyafüst szavaival – a nagy Passió ránkeső részecskéjét.
Nem kétséges, hogy ennek a pasztorációs életnek nem egy megrendítő élménye, az első találkozások távolállókkal, nem gyakorló hívekkel, akik a halálveszélyben tértek vissza Istenhez, és a lehetőség, hogy szabad folyást engedhettünk az isteni Irgalomnak, – hiszen szinte korlátlan felhatalmazásaink voltak a halálveszélyre való tekintettel, – Sík Atyára is mély hatással volt.
A romeltakarítás heteit – dunaparti rendházunkból kilakoltatva – egy józsefvárosi apácakollégiumban töltöttük. Itt már szélesebb körben tartott Sík Atya verseiből előadóestéket, s a versek összeválogatása nem ötletszerűen történt. A lelkek porhanyósak voltak, és ekkor valahogy mi magunknak is többet mondott az istengyermekség lényegéről a Cinege, a helytállásról az Acélember, az apácák áldozatos életéről (micsoda példáit láttuk ennek!) az Apácák, a „sírszétrúgni életre” szólongató Rudolf Czinege…
Ekkor született meg lelkében – néhány legközelebbi barátjának a biztatására is – az a gondolat, amely első pillanatban a fiatalabbakat fájóan érintette, hogy búcsút mond az egyetemi katedrának, és kizárólag költői meg papi tevékenységgel végez apostoli munkát. Ma már kétségtelen, hogy ez volt a leghelyesebb választás. Az új neki-indulást ő maga később kedvesen így kommentálja:
Már a dallam, csak a dallam
Lesz a regulád,
Indulj, mást ne vígy az útra,
Csak a furulyát. (Csak a furulyát)
Bízó, fiatalos optimizmus kellett hozzá: új életformát kezdeni 56 esztendős korban. És Sík Atya győzte optimizmusával. Új verseskötetének a címe is erre céloz (Győzöd-e még?, 1945). A romok között, „hétországraszóló temetés” után is meri, akarja a tavaszi „mozdulás, foganás, jövő” hírnökét látni:
Akarom hinni, ami képtelen:
Ha elrohadt a szép jelen,
Rothadtan ád kalászt a mag.
Fecskeköszöntő gyerekekkel
Gyereknek érzem magamat.
Csak a napfény, csak ami égi,
Csak az maradjon bennünk régi,
A többi minden új legyen!
Akarok hinni. Felhajítom
A levegőbe süvegem. (Fecskét látok)
Az új tavaszvárás a kis, meghitt szerzetesi család közösségében érthetően a tanítórendi jövő problémái felé is terelte a figyelmét. Tomek generális atya volt a szobatársa, akinek mindig rendünk sorsa volt a legfőbb gondja. Visszaemlékezéseiben így örökíti meg e jövőbemutató napokat:
… De nem halálra: új életre tárta
A két barát egymásbafont kezét:
Míg szótalan, megilletődve járta
Utcák és múltak véres rom-mezét,
Akart nem sírni, nem merengni hátra,
Aggódva lesvén az élet neszét
S egy csöpp szobában meghúzódva ketten
A szent jövőt álmodtuk önfeledten. (Levél Rómába)
A következő évben (1946) lett Dr. Tomek Vince a magyar piarista rendtartomány főnöke, aki maga mellé veszi a rendfőnöki tanácsba, asszisztensnek Sík Atyát, s mikor egy újabb év múlva (1947) a rend római egyetemes káptalanja elsőízben választ magyar piaristát az egyetemes rendfőnöki tisztre Tomek Vince személyében, ő Sík Sándort nevezi ki a magyar rendtartomány élére, aki rendfőnök maradt haláláig.
Valamit kell mondanunk Sík Sándorról, a rendfőnökről is. A legrövidebben így jellemezhetném: atyai és testvéri volt. Legfőbb gondjának tartotta mindjárt az elején, hogy családias, otthonias légkört teremtsen a rendházban. Arra, hogy atyai felelősségét mily komolyan értelmezte, jellemző volt első lelkigyakorlatunk rendfőnöksége idején. Tulajdonképpen maga vezette az egész rendtartomány lelkigyakorlatát addig egészen szokatlan módon, összehívta a vidéki rendházakba kiküldött lelkigyakorlatoztató atyákat és egy napon keresztül átbeszélte velük a lelkigyakorlat lényeges mondanivalóját. Tudvalevőleg csak monachális rendekben adja a lelki-szellemi irányítást az apát a rendtagoknak. Akkor Sík Atya felelősségének a tudatában ilyen igénnyel lépett fel tanítórendi keretben is.
Atyai és testvéri lelkületére két konkrét példát hozhatok fel. Egy ízben külső, kényszerítő körülmények folytán igen lesújtó rendelkezést kellett közölnie egyik, jóval fiatalabb rendtársával. Reggel szentmiséje után hivatta és látható, őszinte megindultsággal közölte az illetővel a fájdalmas tényt s hangsúlyozva, hogy ezt a keresztet nem ő rakja az illető vállára, hozzáfűzte: „Mai szentmisémet azért ajánlottam fel, hogy ezt férfiasán fel tudja dolgozni önmagában” – s aztán megölelve bocsájtotta el. Ezzel súlyos lelki krízistől óvta meg az illetőt, amint az később bizalmasan elárulta.
Általánosabb jelentőségű példa az engedélyezett rendi kereten kívül élő rendtagokkal szemben tanúsított magatartása. Tudvalevőleg ez a legkényesebb és legnehezebb problémák közé tartozik, mert a kereten belül élők érthető módon védik rendi munkájuk lehetőségét, viszont a kint, partra vetett halként élő rendtagok vágyódnak a szerzetescsalád közösségébe… Sík Atya e téren mintaszerű volt. Mindig a legnagyobb szeretettel és kedvességgel fogadta a „kereten kívülieket”, amikor – az okosság elve alapján igen ritkán – megjelentek a rendházban.
Még valamit kell kiemelnünk Sík Sándor rendfőnökségével kapcsolatban. Azt a nagy megnyílottságát „új idők új dalai” iránt, amelyek a tanítórendek számára új utakra és lehetőségekre mutattak. De ez már szorosan kapcsolódik a következő munkakörhöz.
Nem volna teljes a képünk, ha nem szólnék Sík Sándor mozgalmi munkájáról a Katolikus Akció keretén belül a háborút követő első években. Mert ennek a lendületes megindulásnak az éveire igazán ráillik a szó: ponderantur non numerantur. Szép tavaszi nekizsendülés volt az, különösen ifjúsági és kulturális téren, öntevékeny, dinamikus, komoly lelki és világnézeti nevelést adó mozgalmi élet bontakozott ki a régebbi statikus egyesületi élet helyett. Sík Sándor, mint a Katolikus Akció alelnöke nemcsak a legfőbb irányításban vett részt, hanem tevékeny szerepet vállalt előadások, lelkigyakorlatok, konferenciák és szavalóestek tartásával (1945–1948).
Ekkor azt csodáltuk benne a leginkább, hogy milyen alázatos, tanulékony lélekkel tudott nála jóval fiatalabbaktól új eszméket elfogadni. Csak azt kívánta meg, hogy az újat a régi iránti megértő megbecsüléssel az előzményekre építsük. Szívesen ment bele hosszas eszmei és módszeri vitákba, alaposan átolvasta az érveket alátámasztó újabb külföldi irodalmat, pápai megnyilatkozásokat – és szívesen hagyta meggyőzni magát. Azután már lelkesen felkarolta, sőt intuitív meglátásaival ekkor már ő védte azokkal szemben, akik nem voltak oly fogékonyak, mint ő. Így például fiatalabbakat megszégyenítő fogékonysággal ismerte fel a tanítórendek nagy felelősségét és új nevelői lehetőségeit az egyházközségi lelkipásztorkodás terén, valamint a Katolikus Akció világi apostolképző munkájában. Elvi jelentőségű tény, hogy abban a pár évben – amíg és amily mértékben csak lehetett, – mindezt a munkát lelkesen fel is karolta.
De a Gondviselés azt is megadta neki, hogy amikor mások számára mindez szélesebb körben lehetetlenné vált, – ő még egymaga országos hatósugarú világnézeti, hitbeli nevelőmunkát végezhessen. Az ötvenes évek elején, amikor a templomon kívül szinte lehetetlenné vált már a katolikus világnézeti nevelőmunka, egy alkalommal szűk körben keseregtünk tehetetlenségünkön. Sík Atya egyszercsak megszólal félhangosan, szerényen mentegetőzve felénk, szinte hangosan gondolkozva önmagában: „Hálát kell adnom az Úristennek, hogy mégiscsak adott nekem két lehetőséget valamit tenni az Isten Országáért: az egyik a Vigilia, a másik a konferenciák.” Valóban, páratlan hatású két eszköz egy olyan papi egyéniség kezében, aki lelkiséggel, intelligenciával, költői intuícióval, a szó és a toll művészetével s vonzó emberségével úgy tudta kezelni ezeket az eszközöket, mint Sík Sándor. Ezért most ezekről kell szólni.
A Vigiliát méltán emlegethette atyai büszkeséggel. 1947 és 1952 között még közelebbről figyelhettem, mennyire ő volt a lap lelke és irányítója. Tudjuk, hogy idővel, kora előhaladtával és betegsége elhatalmasodásával tevékenysége, szerepe a szerkesztésben szükségképpen csökkent: inkább nevével fémjelezte a lapot, amelyben azonban mindvégig megjelentek a versei, konferenciái, cikkei. A jövő történésze fogja megállapítani ennek a nívós folyóiratnak a helyét és jelentőségét mind irodalmi, mind egyházi vonatkozásban. Mi csak meghatódással és tisztelettel vesszük a kezünkbe, és hálát adhatunk, hogy a korlátolt lehetőségek világában a magyar katolikus értelmiség a Vigilia sok értékes tanulmánya révén szellemi-lelki táplálékhoz jut, kapcsolatban marad a világegyházzal, annak áramlataival. Egy bizonyos: Sík Sándornak nem kellett szégyenkeznie azért a nívóért és irányért, amelyet lapjának adott, és a szerkesztésben utódainak sem kell majd szégyenkezniük, ha az édes teherként rájuknehezedő, felelősségteljes örökséget Sík Sándor szellemében vezetik tovább.
Konferenciabeszédeit az Egyetemi templomban kezdte, Prohászka szószékén, 1949 vagy 1950 nagyböjtjében. A Miatyánkról szólt az első sorozat. [Első konferencia-sorozata az Egyetemi templomban 1949 nagyböjtjében volt, de 1945 és 1948 között voltak hasonló sorozatok a budapesti piarista kápolnában is. KA] A templom tele volt egyetemi ifjúsággal – 12 főiskolai lelkész működött akkor Budapesten, jegyezhetjük meg magyar büszkeséggel, de szomorúan, ha mint katolikusok most a Nyugaton szemléljük a kihasználatlan lehetőségeket. Utána Sík Atya adventi konferenciákat is tartott a piarista kápolnában, s aztán a hét más napján megismételte a belvárosi templomban. A kápolna és a templom mindig zsúfolásig megtelt fiatalokkal, öregekkel egyaránt: ott volt a pesti katolikus intelligencia vallási elitje. Utóbb már csak az új, Mikszáth Kálmán téri gimnázium kápolnájában beszélhetett, de a hangszórók közvetítették s a lépcsőházban, aulában, folyosókon lélekzetvisszafojtva figyelték a szavait. Volt valami különös varázsa ezeknek a konferenciáknak. Mi volt ez? Megkísérlem elemezni.
Az egyik, úgy érzem, ebben az igazságban gyökerezik: fides ex auditu. A hit elsősorban a hithirdető élő szava nyomán terjed. S olyan időkben, amikor a közvélemény hitetlen, amikor sokakban megingott a hívek bizalma, szinte elementáris erővel tör fel az igény: hallani az Úr hiteles hirdetőjét. S ekkor egy olyan papi egyéniség, akinek az élete és működése nyitott könyv volt, akire cserkészeinek és tanítványainak a tömege oly nagy tisztelettel tekintett fel, aki imádságoskönyveivel, verseivel, zsoltárfordításaival annyi ezer lélek imaéletét gazdagította, hogyne vonzotta volna a hívek tömegeit szószéke alá?
És akik odajöttek, nem csalatkoztak. A felszínes szemlélő talán azt gondolná, hogy a művészi forma bűvölte el hallgatóit. Bár igaz, hogy rendelkezett a jó szónok minden tulajdonságával, művésze volt a magyar nyelvnek, és kellemesen csengő hangja a suttogástól a harsogásig gazdag regiszterű volt, de ez még nem magyarázza meg, hogy akik odasereglettek, újra meg újra eljöttek őt hallgatni.
Az első pozitívum, amit komoly gazdagodásként könyvelhettek el hallgatói, az a szolid teológia, a komoly doktrína, a súlyos mondanivaló, amit e beszédekben kaptak. Csak rendtársai, közeli barátai tudják, mennyi fáradsággal, szorgalommal, kínos gonddal készült konferenciáira. Hónapokkal előtte gyűjtötte már forrásait s ezeket behatóan átelmélkedte. Természetesen elsősorban a Szentírásra támaszkodott, de áttanulmányozta az egyházatyák és egyházdoktorok tanításait Szent Ágostontól Szalézi Szent Ferencig, a legújabbkori nagy teológusokat Newmanntól Guardiniig és bőven idézett a világirodalom s a magyar irodalom nagyjaiból. Azt csak kevesen tudják, hogy milyen alázatosan konzultálta meg az egyes szakteológusokat, sokszor fiatal rendtársait is. Ebben a nagy gonddal összegyűjtött, sokszor hatalmas anyagban azután olyan világos, áttekinthető rendet teremtett, hogy sokan ezt csodálták benne leginkább. Kristálytiszta, áttetszően világos logikájában látom azt a másik pozitívumot, ami a tartalmi érték mellett már egymaga is kielégíthette azokat, akiknek ép, szilárd hitük volt, csak elmélyíteni jöttek hitbeli tudásukat, lelkiéletüket.
De a soványabb hitűeknek, valamivel távolabb állóknak ennél sokkal többet jelentett izzó meggyőződése, magával ragadó lelkesedése. Mindenki tudta, hogy ez az ember az életét tette rá arra, amit mond. S mivel épp ő volt, aki szólott, az ateista világban felnövő sok fiatalember számára, – akik hitoktatásban alig részesültek, de annál többet hallottak a vallás és tudomány összeférhetetlenségéről – az lett Sík Sándor, ami Prohászka volt a századforduló liberális értelmisége számára: élő apológia. Mert az a tény, hogy egy ily tudós és művész papi egyéniség, akiről látnivaló, hogy érti és átérzi kora szellemi áramlatait és problémáit, aki életében harmonikus szintézist tudott szellem és anyag, lélek és test, isteni és emberi között teremteni, és egy jottát sem enged hitéből és egyházhűségéből: maga az élő apológia az Evangélium és az Egyház igazsága mellett.
Sík Atya beszédeinek a magával ragadó lelkesedés mellett volt még egy másik nagy vonzóereje, különösen finomabb lelkek számára: nemes előkelősége, a szó legigazibb értelmében. Távol volt tőle minden olcsó hatásvadászat, mindenféle polémia és politika. Nem hadakozott, nem gúnyolódott, hanem mint pedagógiájában általában: felemelni akart, nem lesújtani; nem ütni, hanem simogatni; nem ijeszteni, hanem megnyugtatni; nem szomorítani. hanem örvendeztetni. Annyira, hogy néha már-már hiányoltuk a katolikum szempontjából elengedhetetlen antipólusokat, hiszen kell az üdvös félelem, szomorúság, korholás is, – hiszen tudjuk, hogy az üdvözítő ostort is ragadott… De épp azért, mert sokan sajnos megfordítják az evangéliumi arányt, és jóval többet hadakoznak, korholnak, ostoroznak és többet foglalkoznak a negatívumokkal, mint ellenkezőleg, – igen felemelően hat a pozitív beállítottság, az örömhír meghirdetése. Különösen oly légkörben, amikor a lelkek különösen szomjazzák a vigaszt, a megnyugvást, – a szeretetet.
És ezzel elérkeztünk a kérdés sarkallójához. Sík Sándor középponti mondanivalója a szeretet. „Egy volt minden második szó a számban: A szeretetet oly nagyon kívántam, Mint édesanyja emlejét a kisded” – vallja maga is. Jellemző, hogy utolsó leközölt konferenciájának témája is a szeretet (Vigilia 1963, 195-205). Ez volt utolsó szava a szószéken, önkéntelenül is Szent Jánosra, a szeretett tanítványra gondolunk, aki öregkorában egyre csak ezt hajtogatta: Szeressétek egymást. S ő, aki azt ajánlja, hogy az egy „Testvér!” szót mondjuk életünkkel és halálunkkal: ezt a szó szoros értelmében megvalósította. Az elénk élt szeretet példájának a sugárzása, – ez Sík Sándor varázsa.
És ez a sugárzás tudatos volt. Ezzel a programmal indult az ifjú papköltő: szentjánosbogárként szétsugározni az Isten Arcáról beléégett szeretetet. Ez az szeretet öt évtizeden keresztül egyre gyarapodott, mélyült benne és termékenységében megsokszorozódott, ő maga említi általánosságban: „Amelyik lélek magába vette az Istentől sugárzó szeretet fényét és melegét, amely ember gyakorolta cselekedeteiben, abban úgy meggyűlik a meleg és a fény, hogy természetszerűleg kiárad belőle” (Vigilia 1963, 204). És ismételten hangoztatja, hogy „az Isten Országa sugárzás útján terjed”. A szeretetről szóló, említett konferenciájában másokról mondja: „De ki ne ismerne olyan embereket, akik csak úgy vonzzák magukhoz az embert, akikhez a hetedik szomszédból mennek el az ismerősök vigasztalásért és segítségért, mert érzik, hogy erő sugárzik belőlük.” És erről a sugárzásról, amelyről boldogan vallja: „így érdemes, így nagyszerű, így emberi élmény az élet” (Vigilia, uo.), megállapítja, hogy ez az igazi tanúbizonyságtétel Krisztus mellett: „A mi életünkben kell az embereknek meglátni Jézust. Nem a szó számít: a tett számít, a cselekedet. A legfőbb Krisztus-propaganda: jónak lenni, szeretetreméltónak lenni, kedvesnek lenni, kötelességet teljesíteni, hordani magamban és sugározni az Úr Jézus képét” (Vigilia 1960, 395).
Ez a nemcsak az oltár mellől, a szószékről meghirdetett, hanem egy már az alkonya felé közelgő, szép, gazdag, teljes életben átélt és kisugárzó jézusi lelkület, úgy vélem, Sík Sándor prédikátori hatásának és varázsának a legmélyebb titka.
A harmadik életszak vázolásánál, a külső működéssel kezdve s fokozatosan kívülről befelé haladva, most még közelebbről meg kell tekintenünk a papköltő estéjét, gyönyörködni „az ősz dicséretében” fogadni az utolsó „áldást”, amit felénk int, végül röviden szólni Sík Sándorról, a misztikusról és arról a szent örökségről, amelyet ránk hagyott.
Eredetileg a költő estéjéről kívántam még röviden szólni, egy kis ízelítőt csatolva az Őszi fecske (1959) című verseskötetből, továbbá szólni a misztikusról es a síksándori örökséggel kapcsolatos felelősségünkről. (Hangsúlyozni szeretném, hogy tanulmányom további részében is elsősorban mondanivalója szempontjából foglalkozom Sík Sándor költészetével, nemcsak azért, mert az esztétikai méltatásra nem érzem magam illetékesnek, hanem elsősorban azért, mert olvasóimat a költő lelkivilágával igyekszem megismertetni, ide ablakokat nyitni versein keresztül.) De azóta napvilágot látott a költő posthumus verseskötete, az Áldás (1963) – és mily gazdag tartalommal! – valamint a költő művészi önvallomása egy addig kiadatlan levelében (Takáts Ernőhöz, versei kiadójához, 1941. márc. 9., Vigilia 1964, 19-28) és néhány értékes tanulmány barátaitól, közvetlen munkatársaitól. (Ohmacht Nándor, Sík Sándor rejtett vonásai, Vigilia 1963, 5-17; Spectator, Sík Sándor utolsó napjai, Magyar Papi Egység 1965:30-31; Csanád Béla, A katolikum Sík Sándor költészetében, Vigilia 1964, 579-589). Ezt az új forrásanyagot lehetetlen volt kiaknázatlanul hagyni. Ezért kissé behatóbban foglakozom az őszikékkel, amelyek oly gazdagon és telten tárják elénk „a tarka ősz csorgó gyümölcseit. És illatát egy visszatért tavasznak, Egy emberélet minden illatát”, hogy bennük mint gyűjtőlencsében látjuk, mit akart és mit tudott Isten kegyelmével megénekelni és megélni életében és halálában Sík Atyánk. (Az „őszikék” megoszlása: az Őszi fecske kötetben 87 vers van az 1946 és 1958 közötti időszakból, az Áldás című kötetben még pótlólag ebből az időből 61 vers, valamint az addig csak részleteiben közölt „Keresztút” című ciklus, továbbá az 1958 után íródott 42 új vers.) A behatóbb tárgyalással adódó aránytalanságot már csak azért is vállalnom kellett, mert az emigrációban ritka holló számba mennek ezek az új verseskötetek, és ezért az őszikéket Sík Sándor költészetének jó ismerői is kevésbé ismerik.
Az első – formai elem – ami feltűnik az őszi termés nagy gazdagsága. A költő, aki háborús időkben hosszú hónapokon kersztül néma volt, életének őszén egyre jobban elmélyülő kontemplációkban kiérett termését gazdag asztagokban tárja elénk. Időnként csak úgy „fojtogatta” az ihlet. Ezért zúgolódik szerényen a sors ellen, amikor rendfőnök lett: „Így lett a szegény Jónás (a silány, De megis csak próféta) – kapitány” és arra kéri az Urat, „vessen már véget a fojtogató mesének:”
Siess Uram, ne késlekedj sokat,
Mert halálosan fáj és fojtogat
Ami belőled bennem fúl: az ének.
Ó engedj énekelnem Ninivének. (A fordított Jónás próféta)
Az ének ellenállhatatlan erővel tör ki belőle – a költő végig akarja mondani mondanivalóját:
Mindegy, én lelkem, jöjjön ami jön,
Emberjussodból semmit el ne engedj,
Szónak születtél, mely kimondatott:
Hadd mondja végig, amit, belezengtek.
Szent jogának tartja, hogy e hivatását öregen-beregen is mindvégig teljesítse.
Ezt vallja büszkén, nem kis költői és prófétai öntudattal, amikor Balanyi György öreg és betegeskedő barátját testvéri aggódással inti, hogy pihenjen, gondot-könyvet-versírást félretéve: „Kérdezd mag a fáradt pacsirtát, Miért énekel, amikor repül?” … „Kérdd a világtalan Homéroszt Vagy Beethovent, a siket héroszt: Miért nem szűnnek dallani.”
…akit az arkangyal egyszer
Parazsával ajkon perzselt,
Annak nincs többé kegyelem.
Akarja bár, vagy ne akarja,
Dadogja bár nehézkes ajka
Bénulva tán a, szózatot:
De tudja, hogy halála lenne
A nap, melyen kihűlne benne
A szó, melyért meggyújtatott. (Levél Balanyi Györgyhöz)
S mikor önmaga is „dörmög a múzsával” betegágyán, mert lelkiismerete már azt mondaná, hogy immár csendességgel forduljon „a nagy Csend elé”, s imádkozzék, hallja a Múzsa parancsát:
Egy az Isten, egy a Törvény,
Egy az élet is:
Míg az Isten írnod adja, ,
Ahogy Isten írnod adja,
Írsz. (Dörmögés a Múzsával)
Ami őszikékben – érthetően – új hang a számunkra: az öregkor érett-teltségének élménye, a költő egyik legszebb versének szavával élve: az ősz dicsérete.
…legzengőbb a lomb zenéje őszkor,
Bimbó- s virágnál mézebb a gyümölcs.
Elzúg a harc és elzajong a hőskor:
Harcosnál, hősnél emberebb a bölcs.
Ó lombos erdők őszi orgonája,
Milyen teli-mély a te muzsikád!
Ezer sípod egyszerre intonálja
Az emberlét ezernyi dallamát.
Tavasz illata, nyarak szenvedelme
S a tiszta tél kristály nyugalma benne.
Szeretete – életének alapélménye, vezérmotívuma – megérett, elmélyült. Ami kezdetben fiatalos programm, ígéret volt, az most igazolást nyert; egy hosszú emberélet folyamán, –viharos időkban férfiasan vállalt felelősség és munka során, a költői és apostoli hivatásnak való teljes odaadottság félszázadában beérett, valósággá vált. A lobogó lángolásból mély izzás lett. Egy ízben ő maga is csodálkozva kérdi, mikor lelkes fiatalok egyik ifjúkori versét szavalják: „Mi ez a dal? Ki énekelte? Hogy tudtam akkor mondani?”
Amikor napvilágra hoztam,
Őt búgta minden idegem,
És mégis: ahhoz, ami mostan,
Szegényes volt és idegen.
Csak most él igazán egészen
Most mondja azt, ami vagyok
Most tükrözi teljes egészen
S azt, ami énemnél nagyobb. (Unokák)
De nemcsak a szeretet elmélyülése, hanem az öregkor bölcsessége és a bölcsekhez illő őszinte alázata teszi gazdaggá azt az őszt. „Mennyivel több nekem a Valóság, Mint ahogyan a húszéves agyacska Képzelte és szomjazta a világot…”
Mindent felülről néztem akkor,
Most – most alulról nézek én.
A szép szónál szebb a valóság,
Attól vagyok ma részeg én. (Megint csak a napot lesem)
Az eddigiekben már láttuk, hogy Sík Sándor középponti témája a szeretet, az Isten- és emberszeretet. Az őszikékből úgy tetszik, hogy ez a szeretet még jobban kiterjed, átfogóbbá, egyetemesebbé lesz, kozmikus szeretetté tágul: felölel embert, fát, fűt, virágot, csillagot, minden teremtett tárgyat, mindent – és a mindenekben Istent.
Íme, elöljáróba, egy kis adalék „A búcsúzó Naphoz” írt verséből:
Vidd, égi postás, a szívemet küldöm,
Köszöntök embert, fát és csillagot,
Akiket látnom meg nem adatott
Ezen a dús, de fösvénymarkú földön.
S ha összejutsz az égi körmenetben
Azokkal is, miket csak sejtenem,
Csak hinnem enged szűkös szellemem,
Mondd el nekik, hogy őket is szerettem.
S ha eljutnál a Központ közeléhez,
Ahol mindenben minden Aki Van,
Sóhajts elébe halk bizalmasan,
Hogy lelkem nála kisebbet nem éhez.
Mielőtt a részleteket elemeznők, érdekes lesz felidézni a költő programját poszthumusz önvallomásából, akkor láthatjuk, mennyire tudatos éspedig nem magára kényszerített, hanem szükségszerű, meggyőződéséből fakadó magatartással állunk szemben: „…az Isten-szeretet már mivolta szerint sem tud csak Isten-szeretet lenni. Aki azt mondja, hogy szereti Istent, felebarátját pedig gyűlöli, az hazudik, mondja Szent János. De aki Istent szereti, nem szorul Szent Jánosra, hogy ezt megtanulja: megmondja neki a saját szíve. Abban a szeretetben, amelyet a mély vallásos élmény, az Istenszeretet hoz létre, szükségszerűen benna van … az ember-szeretet, az élet-szeretet, a minden-szeretet: a fenntartás nélküli egyetemes szeretet. Az Isten nemcsak a templomban van jelen, hanem a tengeren és a Három Csúcs dolomit-oltárán, a kis gyerek arcán és a rút ember homlokredőiben, a heverő kutya szemében és a harangvirág kelyhében, … csak meg kell látni. És a költő arra született, hogy lásson, és szeressen és azt a látást és szerelmet beszélje.” (A költő vallomása művészetéről, in Vigilia 1963, 19-28).
Emberszeretetének néhány motívuma: az igazi, a szó valódi értelmében való ember, az „embernyi ember” „istenszabású”. Arra van teremtve, hogy állandóan Isten felé törekedjék, hogy kialakuljon benne Krisztus.
Mikor kapod
Végső napod,
Nincs tudni agy.
Fontos csak egy: ember maradj!
Mígnem kinő
Belőled ő,
Ki egy veled,
Aki embernél emberebb. (Ember maradj!)
Ugyanakkor, amikor az ember számára feladat az Isten felé törekvés, egyben istenhordozó is, mert Isten lakik benne. Plasztikusan és merészen hirdeti azt a Szentségtartók című versében:
A templomtól a temetőig,
Temetőtől a templomig
Ha járok, mást sem tesz a szívem:
Mindegyre csak találkozik.
A legtöbben visszaköszönnek,
Van, ki tovább megy ridegen,
Van, aki bambán visszabámul,
Csak egy nincs köztük: idegen.
A templomtól a temetőig,
Temetőtől a templomig
Minden kis házhoz nagy közöm van:
Minden házban ember lakik.
S ha embert látok, Isten szólít,
Meg kell előtte állanom,
Mert szentségtartó minden ember
S minden ház tabernákulum.
A Keresztút című versciklusában ismételten találunk utalást, amely a legesendőbb, esztelenül bűnöző emberben is Krisztust láttatja:
Nézd, mennyi vár esendő
Arc, amit letörülj:
Kar nincs elég ölelni,
Mindenfelé:
Vert arcok, s valamennyi
A Krisztusé. (VI. stáció)
Őket sirasd, ha nem sirattad eddig,
Bennük sirasd, a legeslegkisebbik
Személyében is, az Urat. (VIII. stáció)
És ez a gondolat indította magát a költőt is arra, hogy ne csak szóval, hanem tettekkel – érdemet nem nézve, hálára nem számítva – valósítsa az emberek iránti szeretetét:
De mondd meg, Uram:
Behúnyhattam-e szemem előlük,
Mikor belőlük Te néztél reám?
Bedughattam-e szavukra fülem,
Amikor Te búgtál bennük
Kimondhatatlan sóhajtásokkal?
Mindnyájan Isten gyermekei és így egymás testvérei vagyunk. Ez a régi alapmotívum most szükségszerűen vezet a ma oly időszerű gondolathoz: ha egymás testvérai, akkor valamennyien „szent család” is vagyunk. Olvassuk el a „Szent család” című versét!
Fekszem a fűben a napon,
Szememre húzva kalapom.
Ölel a forró fényözön.
Más semmivel nincs most közöm. …
Árad belém a végtelen,
A határtalan szerelem,
A mindenséget ölelő,
Most minden egy és minden Ő.
Mind, aki issza sugarát,
Iker, rokon, felebarát.
Ó én családom, szent család,
Fejed ha mellém hajtanád!
Én te vagyok és te vagy én.
Nincs más igaz a föld színén.
Mind, ami az Egyből való,
Egymásnak szívére való.
Atyámfiai, gyerekek,
Csak egyet tudok: szeretek.
Igyátok fel a fény szavát:
Vagyunk: szeressünk! Nincs tovább.
Az őszikék közt is folytatódnak a természet ölén való reflexiók. De valahogyan most exisztenciálisabb kapcsolat érzik: a költő egész évi munkája-gondja közepette csak a vakációban, a természet ölén engedhet szabad folyást ihletének. Itt élvezheti a csendat, valójában csak itt jut a kontemplációhoz. Ami új mozzanat: vége felé közeledő életében egyre mélyebben éli át a lét gyönyörűségét, egyre izgatóbban érzi az elmúlás és élni akarás feszültségeit. Da a kissé borongós háttér előterében derűs színekben pompáznak a virágok, fák, madarak – a költő szentferenci szemléletében testvérei. Megkapó példája ennek a „Halotti beszéd a mezei virágokhoz”. Ki ne érezné ebben a Naphimnusz szellemét?
Esendő füvek, halandó virágok,
Jószívvel voltam mindig én hozzátok
Nem téptelek le, ott szerettelek,
Ahová a Jóisten ültetett.
Hadd mondom el hát búcsúzó beszédem
Ezen a csendes, imádkozó réten,
Amíg az illat, a virág imája
Felelni tud még lelkem sóhajára.
Hát, testvérkék, virágocskák, füvecskék,
Mentek ti is, mint elmennek a fecskék,
Mint lomb a fáról, kézből a kasza,
És annyi más még – elmegyünk, haza.
És nem tehetjük, hogy ne idézzünk az ökörfarkkóróhoz írt kedves verseiből. Az elsőben magénekli a réten egymagában maradt ökörfarkkórót, akit a kaszás elkerült, és párhuzamot sajtet magával, aki mellől annyi barátja távozott már el. Második verse a következő nyáron megsiratja „Isten szépei” közt, immár hiába keresvén:
Ó, a közönyös kéz, amely levágott,
Nem hallotta a pokol röhejét:
Meggyilkolt egy miniatűr világot,
Az Istenségnek egy lakóhelyét.
De bennem élsz, amíg majd nemsokára
Befogad engem is egy más planéta,
Ott majd egymásra ismer és magára
Virágos kóró s fiatal poéta. (Emlékezés egy néhai ökörfarkkóróra)
De virágos rétnél jobban vonzza és ihleti a költőt most is az erdők csendje, méltóságteljesen ég felé mutató fasudarai. A „Fák és gyerekek” című versében azt vallja, hogy bár sok mindent szeretett, öregkorára legfőképp a fákat és kisgyermekeket:
Gyermekmosolyból, szellőbújta lombból
Valami szól az ősi sugalomból,
Amit az ember lassan elfelejt,
Bár teste-lelke minden pórusával
Szomjazza, mint vas a delejt.
A Titoknak, melyet felnőtti szemmel
Már meg sem ért, már meg sem lát az ember,
Ők még látták illanni fátyolát,
S rajtuk keresztül hozzánk is lecsillan
Egy-egy sugár a mindenségen át.
Egy nyár végén így búcsúzik bükkösének fáitól:
Egy hónapig voltam testvéretek
És emberebbé lettem köztetek,
Aki a földből szívta gyökerét,
És a felhőkkel jeleket cserélt.
S már-már a fák titkát is ellesem:
Elnyúlni, fölfelé, türelmesen.
… míg végigkúsztatom
Az égre húzó bükkfaszálakon
Az esti csendben ünneplő szemem,
Véremben és húsomban érezem:
A maradandóhoz is van közöm.
Isten veled, szerelmes bükkösöm! (Búcsú a bükköstől)
Isten szabad természetében valami kozmikus érzés fogja el: egynek tudja magát a természettel és teljesebben éli meg önmagát. A holdfényes estén a kukoricásban járva, tücsök ciripelése és szellő zúgása közepette így ihletik a zizzenő kukoricaszárak:
Nem is voltam, nem is leszek:
Vagyok, vagyok és érezek,
Az életem áll és zizeg,
Mint érő kukoricaszárak. ( Kukoricaszárak éjjel)
Talán még többet mond abból a szempontból a „Hold a Csóványos felett:
Az ember néz és hallgat, mint a hold,
És Isten-adta érzékein át
Éli az élő éjszakát.
Mert minden él és minden elmerül
A kék-ezüstös égi tengeren,
Innen és túl az emberen.
S mint alvó kisded ajakán a tej,
Az ima gyöngye ajkamon remeg.
Hold és hegyek, erdők és csillagok,
Fogadjátok be testvér lelkemet.
Itt a kozmikus érzés tulajdonképpen nem más, mint a már említett kozmikus szeretet, amely „minden valók testvéreképpen” minden teremtményt testvérként szeret Istenben, és ezért végeredményben Istenhez jut el mindig általuk.
Az ily kozmikus szeretettől inspirált kontempláció a legmélyebb öröm forrása: boldogan szemléli, éli, élvezi a létet, a valóságot.
Állani, némán, mint a Mátra,
Nem nézni előre, se hátra.
Nem erőlködni befelé sem,
Csak bámulni a létezésen,
A parttalanban elmerülni
És úszni benne és örülni
Az egyetlen csodának: annak,
Hogy valamik, valakik vannak,
És mindent köszönteni szépen,
Minden valók testvéreképpen … (Mint a Mátra)
A költő élete estéjén a létben, a valóságban – önmagában és önmagáért – akar gyönyörködni, azt akarja nézni és megénekelni:
Mindent ami él, mindent ami van,
Csak nézni, nézni, símogatni szemmel,
Semmit se váró, békés szerelemmel
Már nem azért, hogy dalba-versbe álljon,
Hogy engem mondjon, nekem muzsikáljon,
Még csak nem is ajaktalan imának,
Csak úgy magában mindent és magának,
Csak önmagáért, nem énmagamért,
Csak nézni, nézni, színről-színre látni…(A hatvanévesek angyala)
Nézd a szivárványt: kétfonatú öve
Kétszer karolja át a kitárt eget!
Nézd, és öleld, öleld, halálig,
Ezt a szegény gyönyörű világot! (Kettős szivárvány)
Ez a nézés nem egyszerű nézés, hanem a teremtett valósággal érzett szolidaritás kifejezése, kapcsolat létesítése, közösség vállalása:
Keresztnevükön hívom immár
S cirógatom a dolgokat.
Emberekkel és állatokkal,
Fákkal, füvekkel cinkosan
Összenézünk, hétszer is egy nap:
Tudjuk, hogy minden rendben van. (Megint csak a napot lesem)
Ezt a gyönyörködő világ-igenlést, vagy mint Rónay György nevezi: „létjavallást” – szép tanulmányában épp ő hangoztatja (Az ősz dícsérete, Vigilia 1959, 92-99) – lehetetlen a pantheizmussal összetéveszteni. Nemcsak azért, mert a költő sose azonosítja a világot Istennel, hanem azért is, mert szeretete nem csak a teremtett, hanem a megváltott világnak szól:
Úgy szerettem azt az áldott,
Jóra váltott rossz világot! (Őszi fecske)
Ebből a létjavallásból igazi, őszinte életöröm fakad. A költő magának az életnek örül. Egy hosszú szárazság után váratlanul kivirult gesztenyés láttára gyönyörködve állapítja meg: „Itt a szépség, itt az élet jatszadoz.”
… Él az élet! A jövendőt ne keresd!
Most örülj a friss levélnek, s mindeneknek, amik élnek,
Lombos lelked örömének: annak örülj, azt szeresd. (A feltámadt gesztenyés)
Ez a lét azért is gyönyörű, mert nem ismer elmúlást: az Isten-adta élet zúg tovább és végül beletorkollik az örökkévalóságba. Az „Elégia egy hernyórágta tölgyesben” megkapóan fejezi ki azt a gondolatot, a keresztény remény optimizmusát, a remény ellenéra is remélő „esztelen remény” bölcsességét.
… ne szánakozzatok,
És könnyeket ne ontsatok miattam;
Nincs többé koronám, de én vagyok,
Én én maradtam.
Gyökereim a föld élő alattján
Ölelnek szét a forró Szív felé,
S föld színén ami lényemből maradvány,
Szentség gyanánt az égnek felmutatnám:
Így is az Istené.
Végnek is melegítő gondolat:
Emberek jönnek és deszkába vágnak
S az emberkéz is szentséggé avat,
Háznak, bölcsőnek, ágynak.
És zúg tovább az Isten-adta élet,
Nem vég a vég és agyrém a halál:
A tarlott ágon cinkék csicserélnek
S a szellőben egy esztelen reménynek
Bölcsességétől bizsereg a táj.
Ez a kontemplációban elmélyült, hívő szemlélet egyszerre látja – és „egybelátja” – a dolgok mindkét oldalát, az emberit és az istenit. A teremtett kozmoszban és az emberben látja az isteni gondolatot, felfedezi, látja és megláttatja azt a jót és szépet, ami az Isten jóságából és szépségéből fellelhető benne. Világosan ki-tetszik ez „A mátrai temetőben” című versből:
S a milliomszoros csodát,
Az Isten ízét, illatát,
A kozmoszt, melynek boldog tükre voltam,
S a másik kozmoszt, amit eldaloltam,
Ne látnám többé odaát?
Hisz látnom itt sem volt elég
A dolgok innenső felét.
Könyvben, imában, emberekben,
Egyet akartam, egyért verekedtem:
A túlsóért, a teljesért.
„A kétarcú angyal” című versében a hetvenéves költő arról beszél, hogy mennyire tud gyönyörködni Isten szép világának fonák oldalában is:
Ma e szépség gyönyörű visszája-felén
Meg-meglátom a férceket és a varratokat,
Most a kopások és a repedések
Ütnek szemembe minden untalan,
Rútság és rosszaság öklöznek emberököllel.
Mert ami szép, ami jó,
Isten és ember közös keze-műve,
Ami rút, ami rossz, az emberé magáé,
Emberé, aki nem-egészen ember,
De nem is egészen nem-ember azért.
A fél-emberek légióit látom én ma seregelni felém
Világ négy tája felől.
A boldog egész-emberek és szegény fél-emberek láttán arra kéri angyalát:
Tanítsd ölelni két karomat,
Hadd ölelem mindennap mind a kettőt,
A szegényeket is meg a boldogokat is.
Ebből az eggyé-ölelésből fakadjon lantján a teljesség harmóniája:
Hadd énekeljem énekedet,
Az emberekét is meg a fél-emberekét is.
Ha más azt mondja: föld!
Hadd énekeljem én:
Föld, föld, nyújtózzál ég felé!
Ha más azt mondja: ég!
Hadd énekeljem én:
Ég, ég, hajolj a föld fölé!
S ha más azt mondja: vég!
Hadd énekeljem én a véges-arcú végtelent,
S a véget, mely a végtelenbe nő!
Annak a teljes-látásnak, amely emberekben és eseményekben egyszerre látja meg a jót és a rosszat, velejárója a természetes humor, amaly megértőén megmosolyogja a rosszat. E humor a bölcs öregek kincse s már magában véve is nagy adománya Istennek. És ha a bölcsesség mellé a szentség – vagy legalább is a szentségre való törekvés – is járul, akkor szent humorra1 állunk szemben. Akinek az az adomány jut osztályrészül, mosolyogni tud az isteni gondolatoknak gyarló emberi fonákján is, és derűs megértéssel szemléli az isten-gyermekségre hivatott, da olykor állati ember csúfságát is. Ezt a szent humort kéri a költő Istentől:
Nézni tanulj, vaksi lelkem,
Míg csak meg nem láthatod
Emberben az angyal-embert
És az ember-állatot. …
Egybelátni mind a kettőt
És eggyé ölelni át:
Erre kérd, míg kérheted még
A Szentlélek humorát. (Imádság humorért)
Ezt a Szent humort hiányolja jóbarátjában, a kesernyés peszimizmusra hajló Szekfű Gyulában, így búcsúztatván halálakor:
Menj, s ki fonákja felől szemlélted az emberi jókat,
Lásd a gonoszt is már mennyei vissza-felől.
És ki nehéz szavakat zúgattál zord szeretetből,
Halljad a Szép Szeretet isteni-könnyű szavát.
„Látást” és „megértést” mondottunk. Minél több a szentség, annál több és mélyebb a megértés, s így a megbocsátás is azok felé, akik a gonosznak eszközeivé szegődnek. Se szeri, se száma e teljes megértést és őszinte megbocsátást kifejező vallomásoknak:
Bizony, hogy most nem kérdezem,
Ki rossz, ki jó?
Mindenkinek testvéresen
Elébenyújtom két kezem,
Én felperes már sohasem,
Hát még bíró! (Kézrátevés)
„Hogy mit szeretnék?” – kérdi a költő 61 éves korában:
Élni és imádkozni, semmi mást:
Hétszer napjában: megbocsásd!
És hetvenhétszer: megbocsátok.
Örököseinek írt versében öntudattal kínálja örökségül ezt a szinte második lényévé vált szerető megértést:
Csak ami vagyok: azt, hogy szépen éltem,
Igaztól, jótól, széptől sose féltem,
De ami nem szép, ami nem igaz,
Ami nem is jó, azt is, most is, értem.
Megértem azt is, aki nem ért engem … (Örökösök)
Felvethető a kérdés, hogy ez a megértő, szenthumorú bölcs vajon önmagával és ifjúkori eszményeivel szemben nem vált-e, mint annyian, rezignálttá, fáradttá? Aki ifjúkorában fiatalos tűzzel hirdette, hogy „átkozott, aki a kelyhet félig issza és aki visszanéz a násznap reggelén” – akinek férfikora delén programja: „élek: mozgok és mozgatok, bár a világ szakad fölöttem össze” – annak élete estéjén vajon valóban nem „zökkent meg vágyai mutatója”, mint kívánta volt hajdan? Szólaltassuk meg élete estéjén is a költő hivatás-regiszterét:
Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.
Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj! …
Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál. (Áldott, aki előre néz)
Hatvanhatéves korában is töretlenül vallja:
Engem az tüzel ma is, ami vár még,
Ami jövendő és elvégezendő:
Ami feladat, ami küldetés (Könyvek)
A múlt és jövő mesgyéjén a titokzatos jelen, a „most” perce a döntő, ez a „szent ajándék” amelytől függ a jövőnk:
Most válik el, ha megfogantatott
A szikra benned:
Fellobban-e itt, fellobban-e ott:
A végtelennek! (A hatvanévesek angyala)
A jelen, a titokzatos,
Tiéd csak mindenestül:
Amit magadból most megélsz,
Annyi vagy, az vagy mindegész
Örökléten keresztül. (A jelen, a titokzatos)
Imponáló következetességgel, hatvanéves korában – már-már búcsúzóban is – így ír:
S most nézz fel a kékbe: még nem vagy a túlé,
De itt sem egészen a rőt nap alatt!
Nincs fontos a földön és nincsen a napban,
Aminek odatárd szabadult magadat,
Csak az új, csak az új, csak az új feladat! (Nézz fel a kékbe)
Aki pedagógiájában mindig arra ösztönzött, hogy emberebb emberré és magyarabb magyarrá váljunk, hogy folytonosan tökéletesedjünk, többre vágyva „kis mái magunknál”, öregkorában sem hirdeti másként;
Egy az igazság: nézni kell,
Végig, mindvégig nézni kell
És telni, nőni, nyúlakodni, érni
És többé lenni tenmagadnál,
Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
Mikor felpattan benned a Valóság
És kiviláglik, hogy mi vagy. (Könyvek)
Csak ez az állandó törekvés visz a kegyelem erejében a beteljesedésig – a szeretet beteljesedéséig, ami nélkül nincs teljesség:
Mert nincsen megállás a kegyelemben
S töredék minden, csak a Szerelem nem. (XII. stáció)
De ez a beteljesedés sose merő emberi törekvés eredménye, csak Isten hozzánk lenyúló kegyelmével lehetséges. A költő, életére visszatekintve, Keresztútjának XII. stációjában felveti a kérdést: „Lettél-e, mire ő hangolta lenned?” és maga is Krisztus kegyelmétől várja végső beteljesedését keresztényi halálában:
Lehajtott fejű Krisztus a kereszten:
Immár a föld emlőit eleresztem.
A föld tejével telnem szűk-kevés:
Csak Tebenned a beteljesedés.
Napom hanyatlik. Nagy hegyek megül
Árnyak suhognak. Már-már nehezül
A forró szerszám hűsödő kezemben.
Ó teljes Krisztus, teljesíts meg engem!
URL: http://siksandor.piarista.hu/eletut/torokjeno-siksandor.htm [2011]